Ugrás a tartalomhoz

Növénytan

Az éghajlat (klíma) ökológiai jelentősége

Az éghajlat (klíma) ökológiai jelentősége

Klímának a légkör (atmoszféra) átlagos állapotát és az időjárás átlagos alakulását tekintjük. A Föld különböző klímazónái mindenekelőtt a földfelszínre érkező hőenergia és csapadék mennyiségében, valamint évszakonkénti megoszlásában különböznek egymástól. A különbségeket szemléletesen mutatják a klímadiagramok.

A klímadiagramokból nemcsak a klíma havi átlagos értékeinek alakulása (hideg, fagyveszélyes és fagymentes hónapokkal), hanem az élővilág szempontjából nagyon fontos szélsőséges hőmérsékleti értékek is kiolvashatók. A csapadék- és a hőmérsékleti görbék együttes bemutatása lehetőséget teremt az említett két tényezőtől függő evaporáció[1888] mértékének felbecslésére. Ennek alapján viszonylagosan nedves vagy esős (humid) és száraz (arid) periódusok (évszakok) különböztethetők meg. A hideg évszakokban a csapadék gyakran hó formájában hullik le, és a felszínközeli talajvíz megfagy. A növények hótakaró fölé emelkedő részeit a megfagyás veszélye fenyegeti, míg a hótakaró alatti részek védelmet élveznek. A trópusokon a havi átlagos hőmérséklet alig változik. Nincsenek valódi évszakok, a nappalok és az éjszakák egész éven át közel egyforma hosszúságúak. Nappal meleg, éjszaka viszont hűvös van. A hegyvidékeken éjszakai fagyok egész évben előfordulhatnak. A mérsékelt égövre ezzel szemben kifejezett évszakos klíma jellemző, erősen változó hosszúságú nappalokkal és éjszakákkal.

A földrajzi szélességgel együtt változik a napsugárzás mértéke, a vegetációs periódus[1889] hossza és az evaporáció[1890] mértéke. Ahol az évi csapadék mennyisége az evaporációt meghaladja, humid klímáról, ellenkező esetben pedig arid klímáról beszélünk. A talaj átfagyása és a talajvíz szintje szintén a hőmérséklet és a csapadék alakulásának a függvénye. A csapadék térbeli és időbeli megoszlása a Nap állásától és a földfelszíni levegőcirkulációtól függ. Az egyenlítői szélcsendes övezet túlnyomórészt csapadékos, a passzát[1891] és a mérsékelt égövi nyugati szelek térsége változóan nedves, míg a térítői szélcsendövek környéke száraz.

A meleg, nedves trópusok légtömegei merőleges napálláskor fölmelegszenek és fölemelkednek. Emelkedés közben lehűlnek és elveszítik páratartalmukat, ún. zenitális esőket[1892] okozva. Itt alakul ki az egyenlítői esőerdők zónája. Északi és déli irányban haladva a légtömegek lesüllyednek ismét a földfelszínre, miközben felmelegszenek és nedvességet vesznek fel. Lesüllyedésük következménye a szélcsendövekben a szubtrópusi sivatagi öv kialakulása. A meglehetősen egyirányú /az afrikai-ázsiai térségben azonban a monszun-[1893]cirkuláció miatt megváltozott/ passzát szelek[1894] a levegő Egyenlítő irányába való visszaáramlása révén keletkeznek. Az északi és a déli félteke mérsékelt éghajlatú zónáiban a meleg és a hideg levegő keveredése miatt ciklonok[1895] alakulnak, amelyek a Föld forgása következtében nyugati irányból kelet felé fújnak. A tenger felől a kontinensek peremterületeire és hegyvidékeire ciklonális, illetve a hegynek való ütközés és fölemelkedés következtében ún. orografikus csapadékot hoznak. A tengertől távoli és a sík térségek viszonylag szárazak maradnak. A hideg sarki (poláris) levegő kevés nedvességet tartalmaz, és így a sarki területek csapadékban szegények. A csekély evaporáció[1896] következtében a sarki klíma mégis nedves.

A zenitális napállás[1897] évszakos eltolódása miatt az említett klímazónák is változnak. A trópusok egy részén pl. emiatt alakulnak ki a száraz és az esős évszakok, a rák- és a baktérítő környékén (pl. a Földközi-tenger vidékén és Fokföldön) pedig a nyári száraz és a többi évszakra jellemző nedves periódusok. A humid mérsékelt övekben az évszakok váltakozását az okozza, hogy télen a sarki (poláris) hideg levegő áramlik be, tavasszal és ősszel a nyugati szelek uralkodnak, nyáron pedig a szubtrópusi, zivatarokat és csapadékmaximumokat produkáló áramlatok erősödnek fel.

A regionális "makroklímát" a domborzat, a kitettség, a talajadottságok, a növényborítás, az emberi használat stb. "lokál-", illetve "mikroklímává" alakítja. A klímahatások a tér kisebb skáláin nagymértékben szóró és gyakran egészen extrém éghajlati értékeket produkálnak. Ezek figyelembevétele azért fontos, mert a lokál- és a mikroklimatikus viszonyok azok, amelyek az élővilágra közvetlenül hatnak.

Az élőlényekre ható klimatikus eredetű szabályozó és limitáló tényezőket vizsgálja a bioklimatológia. A bioklimatológia az ökológia és a meteorológia érintkezési pontjain kialakuló tudományterület. A bioklimatológia fontos felismerése, hogy a bioszféra működésének alapját az éghajlat-talaj-növénytakaró hármas rendszerén belüli kölcsönhatások alkotják, amelyek közül meghatározó az éghajlat és a növényzet viszonya.

A mérsékelt éghajlati öv lomboserdőzónájának jellemző klímadiagramja
A mérsékelt éghajlati öv lomboserdőzónájának jellemző klímadiagramja



[1888] Transzspirációnak a növények vízpárologtatását nevezzük. Az evaporáció ezzel szemben a víz elpárolgása a különböző felületekről. A két folyamat együtt az evapotranszspiráció.

[1889] Vegetációs periódus az az időszak, amelyen keresztül az ökológiai környezeti tényezők a növények életfeltételeit kielégítik. Hosszát mindenekelőtt a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok korlátozzák.

[1890] Transzspirációnak a növények vízpárologtatását nevezzük. Az evaporáció ezzel szemben a víz elpárolgása a különböző felületekről. A két folyamat együtt az evapotranszspiráció.

[1891] Passzát szélnek a Ráktérítő, illetve a Baktérítő felől az Egyenlítő irányába állandóan fújó szelet nevezzük. Az antipasszát a passzát fölött, azzal ellentétes irányban mozgó légáramlás. A két szélrendszer együttesen a levegő folyamatos körforgását eredményezi az Egyenlítő és a térítők között. Közreműködésükkel alakul ki az egyenlítői esőerdők nedves (humid) és a térítők térségére jellemző sivatagok száraz (arid) klímája.

[1892] A zenit (tetőpont) az égboltnak az a pontja, amely pontosan a fejünk fölött van. Ellentettje a nadír (talppont), amely a zenittől a talpunkon keresztül bocsátott függőlegesnek és az éggömbnek a horizont alatti metszéspontja.

[1893] A monszun leginkább az indiai és délkelet-ázsiai tengerpartokra jellemző időjárás, amelyet nyáron a tenger felől a szárazföld felé tartó páradús, télen pedig a szárazföldekről a tenger felé irányuló száraz légáramlatok alakítanak ki.

[1894] Passzát szélnek a Ráktérítő, illetve a Baktérítő felől az Egyenlítő irányába állandóan fújó szelet nevezzük. Az antipasszát a passzát fölött, azzal ellentétes irányban mozgó légáramlás. A két szélrendszer együttesen a levegő folyamatos körforgását eredményezi az Egyenlítő és a térítők között. Közreműködésükkel alakul ki az egyenlítői esőerdők nedves (humid) és a térítők térségére jellemző sivatagok száraz (arid) klímája.

[1895] A ciklonok a mérsékelt égöv jellemző szélrendszerét alkotják. Nagy (100-1000 km-es) kiterjedésű, alacsony légnyomású, az északi félgömbön az óramutató járásával ellentétes irányban forgó nyugat-keleti irányú légörvények. A meleg és a hideg levegő határán keletkeznek, és csapadékos időjárást okoznak. Az anticiklon ezzel szemben magas légnyomású légköri képződmény. A középpontjában leszálló a légáramlás, és csendes, derült időjárást okoz.

[1896] Transzspirációnak a növények vízpárologtatását nevezzük. Az evaporáció ezzel szemben a víz elpárolgása a különböző felületekről. A két folyamat együtt az evapotranszspiráció.

[1897] A zenit (tetőpont) az égboltnak az a pontja, amely pontosan a fejünk fölött van. Ellentettje a nadír (talppont), amely a zenittől a talpunkon keresztül bocsátott függőlegesnek és az éggömbnek a horizont alatti metszéspontja.