Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Stiria népe.

Stiria népe.

Schumann Adolftól

A németek népélete, szokásai és mondái. Krainz Jánostól, fordította Lehr Albert

Evvel a jelentőséges mondással: „Stiria a szívesség és kedélyesség országa”, néhai János főherczeg a stájer nép szeretetreméltó tulajdonságait, becsületességét és nemes alapjellemét fejezte ki. A stájer egyszerű és jámbor, egyenes és nyílt, s romlatlan, részvevő szívvel közeledik mindenkihez; igaz és őszinte minden szava, kézadása pedig szent előtte. Természettől jóindulatú és békeszerető lévén, semmit sem gyűlöl jobban, mint czivakodást és pörpatvart; ment minden nemzetiségi gyűlölettől, s jámborsága és vallásossága, noha babonával és előitélettel van párosúlva, teszi, hogy máshitűekkel is békességben és türelmesen él együtt. Csak, ha stájer hazafiúi és nemzeti érzelmeiben kisebbítik vagy sértik, támad föl benne a büszkeség, az önérzet, s olyankor nem ritkán tettlegességre is vetemedik, hogy megtanítsa ellenfelét. Vendégszeretetet örömest gyakorol a stájer. Eleinte kissé tartózkodó a magaviseletében, de ha egyszer megnyerték a bizalmát, annál több szívességet mutat s még olykor nyers módját is feledtetni tudja szelíd nyájasságával; ellenben annál nehezebben lehet újra megnyerni, ha egyszer visszaéltek bizalmával. Igaz, hogy árnyoldalai is vannak a stájernek, de azok többnyire egyéniek, mint példáúl rakonczátlanságra való hajlama, s bajjal fékezhető vadorzó kedve, melynek azonban csak egyes esetekben lehet másban keresni az okát, mint a vadászat örömei után való módnélküli vágyódásban. De ezen s még más hibákat, melyekben jórészt a többi hegyi népek is leledzenek, sok jóravaló és derék tulajdonság egyenlíti ki. Gyermekségétűl óta munkásságra és szorgalomra kapatva, sohasem panaszkodik a stájer a rája mért, sokszor kemény sors ellen, s orczája verítékével keresi kenyerét; beéri evvel, ha nem kapja is bőségesen s még úgy is juttat belőle a szegénynek.

A német stájer szellemi sajátságai jobbára hasonlítanak a többi havasi lakókéihoz. Igaz, hogy a felső-stájer, ki nagyobb részt magára van szorúlva s azért inkább is elfoglalják az életfenntartás gondjai, valamivel lassúbb felfogást mutat, mint a sok tekintetben tehetségesebb, leleményes és ügyes közép-stájer, de azért minden ráhatást edzett szívvel fogad s a gyakorlati élet szükségeivel szemközt józan természetes észt tanúsít. Míg a középtartomány lakója kevésbbé zárkózik el a haladás elől, a felső-stájer szívós állhatossággal ragaszkodik a régihez és meglévőhöz. Ez az érzület kiváltkép az élénkebb közlekedéstől félreeső vidékeken nyilvánúl erősebben, hol a hegyi lakó a mai kori szokástól és műveltségtől még jórendin érintetlen maradt.

Benső és mély a stájer szeretete szép zöld hazája s mindaz iránt, a mi azt jellemzi és dicsőíti. A kemény munka nehéz fáradalmai után felkivánkozik a szellős szirttetőkre, hogy ott a nagyszerű természet csendjében a hegyek igazi szabad fiának érezze magát. S ha a sors máshova, távol idegenbe vetette a honi földről, oly bensőséggel és megragadólag zeng ajkáról csendes bánata, „honvágya” (Hoamweh):

„Fáj a szívem, szülő hazám, mikor reád gondolok: Felújulnak lelkem előtt ama régi jó napok.”

Bizonyára legdicsőbb és legszebb erénye a stájernek fejedelméhez és hazájához való örökölt hűsége jó és rosz napokban, s vidám-büszkén zeng derék férfikebléből:

„Mint hegyei, míg a világ, rendületlen állnak, A stájer oly rendületlen híve császárjának!”

Szinte példabeszédessé lett a vitézség, melyet a zöld tartomány győzni szokott vas fiai már számtalanszor megmutattak a csaták mezején. Legszebb elismerése van ennek azon jelentős szavakban, melyeket ő felsége a „belgák”-hoz intézett: „Meg-megdobban bennem a szív, hogy ily derék és vitéz ezredet látok magam körűl!” Ép ily jellemzők a württembergi herczeg szavai az oversee-i csata után, hogy „széles e világon nincsenek jobb katonák, mint a nemes és bátor stájerek”. De épen egyetlen a maga nemében az a hódolat, melyet d’Aspre báró, a „vas” tábornok 1848-ban a vitéz „Kinskyek” iránt tanúsított, midőn a custozzai diadal után a csatatéren végig nyargalt s ezen ezred arczvonala előtt, melynek német és slovén katonái „hihetetlent” vittek véghez, levett kalappal lovagolt el.

János főherczeg. Hösel Balázs rézmetszete (Krafft Péternek 1818-ból való festménye) után.

A háladatosság nem üres szó a stájer előtt. A ki őt egyszer hálára kötelezte, az arról mindig is bizonyos lehet; a jótétemények emléke élete fogytáig bele van vésve a szívébe, firól fira száll s így még a síron túl is él. Szerfölött megható az egyszerű s mégis oly mélyen érzett népdalokban folyton élő hálás emlékezete János főherczegnek, Stiria fennkölt lelkű jótevőjének és igaz barátjának; noha már sok éve annak, hogy e havasi tartomány nemes őrszelleme örökre lehúnyta dicső szemeit, de

„Magas sziklafalon, rajt’ stájer öltözet, Ott áll még, nézzétek János főherczeget. Azt mondják, meghalt már; oh édes Istenünk, Mindörökre él ő stájereknek, nekünk!”

A német stájertől elválaszthatatlan becsülni való tulajdonok vidámsága, életvidorsága és őseredeti húmora, melylyel még nem mindig kellemes életét is bezománczozza s szorosan csatlódik a gyakran sanyarú körűlményekhez. Mindenek fölött szereti a honi dalt, s méltán, mert abban él szíve-lelke, erkölcse. A zene hasonlókép szükség rá nézve, de szinte összeforrt szívével a táncz, melyre mindig kedve van, még ha hosszú nehéz munkától el van is törődve. Nagy kedveltségnek örvend a „stájer táncz”, s nemcsak benn az országban, hanem azon kivűl is ösmeretes. Jellemző is a német stájerre nézve, eredeti és költői, igazi nemzeti táncz, egyesül benne természeti báj elmés változattal, egy eszme fejeződik ki benne, az édes szerelmi enyelgésé, melyet szíves, jóindulatú vidámság testjátéka ábrázol nemes egyszerűséggel.

Stájer táncz. Hackl Gábortól

Nézzük csak a honi öltözetű párokat, a mint megjelennek a tánczhelyen, a mint tánczra kerekednek! A férfitánczosok lassan s egymás után állnak elő; eleinte csöndesen csúsztatják lábukat, majd elkezdenek topogni, csapkodják tenyérrel czombjukat, csettengetnek újjal és nyelvvel, s vígan körűl forognak, a mellett egy-egy csintalan kacsintást vetnek a takaros, fürge fehérnép felé. Csakhamar megtalálta ki-ki a magáét, kivel legszívesebben, legkönnyebben tánczol, – csak egy intés kell, s ott terem mellettök a tánczosné. Most aztán hajrá! Először szép lassan egymás karján lejtenek körül, aztán a leány a tánczosa mellére hajtja fejecskéjét, emez meg a leány nyaka köré a karját, s másik kezével a leányét magasra emeli, a mennyire csak lehet, az így támadt jármon már most sima fordúlatokban váltogatva bú keresztűl tánczos és tánczosné; erre a leány, kezét mindig magasra tartva s gyorsan meg-megpördülve, lebeg tánczosa körül, végre pedig pajzán bájjal kölcsönösen egymás karja alatt egyet fordulva lejtenek. Ekkor a tánczosok eleresztik párjukat, kézzel tapsolják s lábbal topogják a zene taktusát; végűl egyik az utolsó fordúlást úgy újjantja ki, míg mások széles kedvüket nagyot-nagyot kurjantva fejezik ki. Alig észrevehető szünete után a zenének megint átkarolják egymást a tánczosok s ismét megkezdődnek a játszi forgások, pördűlések, bonyolódások, melyek olyanok, mint az előbbiek, mégis különböznek a hozzá értő szemében. De ezzel még nincs ám vége; a ki igazi stájer akar lenni, annak tudnia kell tánczolni több leánynyal is egyszerre! Van ekkor keveredés, bonyodalom, hogy az embernek a szeme is káprázik bele, s mégis minden annak rendi és módja szerint megy, s a legnehezebb figurák és fordúlatok könnyen és szépen kifejtőznek. Ehhez még az az élénk kifejezés az ügyes pördűlésben és forgásban, a kecses símúlásban és fonódásban, ebben az enyelgő elbocsátásban és daczos elválásban, a víg egymásra találásban és halk tova ringásban! De még így sem egészen az a táncz, a minek lennie kell, hiányzik még valami, a „táncz kinótázása” és a „versengés”. Hisz sajátsága a német stájernek, hogy szerelmében, féltékenységében, vagy magas kedvében útat nyisson szíve érzelmeinek. Hát csakhamar is egyik tánczos egy „nótát” rögtönöz s „kiadja a tánczot”, azaz elénekli a muzsikások előtt a dallamot, melyet azok aztán felkapnak s többnyire felváltva különböző hangnemekben eljátszanak. Ily hevenyészett nóták gyakran kedélyesek, elmések, vagy naivok, de gyakran nyersek és sértők, személyeskedők. Ez utóbbi esetben ritkán marad el a talpraesett felelet; mindig akad egy pár a tánczosok közűl, a kik az imént eldalolt nóta rímét a várt viszonzásra fölkapják, s vele visszavágnak. Így élénk dalverseny támad, melyet „bökölődzés”-nek (Stenken) neveznek, melyet csupán csak a német Stiriában találni; az a győztes, a ki elleneit le tudja torkolni.

A stájer nemzeti táncz teljes eredetiségében különösen Felső-Stiriában uralkodik minden tánczmulatságon. Közép-Stiriában, kivált az éjszakkeleti vidékeken kedvelik a „párnatánczot” (Polsterltanz), s az úgy nevezett „Hans-Adam” tánczot is. Ez utóbbiban a párok először szép lassan tánczolnak taktusban, aztán a muzsika „stájeres”-be csap át, egyet körben forognak, erre lábbal kettőt toppintanak taktusban; most tánczos és tánczosné egymást pajzánúl és gyöngéden megfenyegetik, előbb a jobb, aztán a bal kéz mutató újjával, meghajolnak egymás előtt, s ismét elfordúlnak egymástól boszús arczczal, s mind ezt szigorúan a zene taktusában teszik. Ezek a figurák ismétlődnek, a táncz pedig mind gyorsabbá válik úgy, hogy végre már teljes lehetetlen a tempóban maradni, s azért is a tánczosok és tánczosnők utóljára általános újjongás és nevetés közt szétrobbannak.

A stájernek kedélyessége és vidámsága játékaiban és mulatságaiban is nyilatkozik, melyek nem ritkán a havasi fi ügyességét és testi hajlékonyságát mutatják. Legelől áll a czéllövés szép évszakban, melyet tél idején az úgy nevezett „Bolzschiessen” („nyil”-lövés) helyettesít. Nagyon kedvelik télen Felső-Stiriában a jéglövést; a korcsolyázást inkább a városi lakók űzik.

Sühederek erejöket a „birkózásban” szeretik összemérni, vagy a „famászásban”, „zsákfutásban”, s más effélében mutogatják ügyességöket. Nagy gyorsaságot s a tagok ügyes használását kívánja a „pózna-lovaglás” és a „fa-gurítás”. Amannál fődolog, hogy az ember több méter hosszú sima póznákon, melyeket két-két legény tart a vállán, keményen s biztosan üljön, vagy lovagoljon, s aztán ellenfelét „kiüsse a nyeregből”, a mi azonban nem mindig sikerűl, minthogy ezek a „lovagok” többnyire igen ügyesek; s ha elvesztik is az egyensulyt s lefordúlnak a póznáról, nem esnek egészen földre, hanem megkapaszkodva ismét nagy gyorsasággal „lovukra” pattannak.

A „fa-gurítás” a favágók játéka, s ezelőtt kivált Felső-Stiriában kedvelték nagyon. Ugyanis négy legény szorosan egymás mellett előre hajol s hátuk egy lappá válik, melyre bőrzubbonyt mit terítnek. E csoport felé futnak már most adott jelre a többi, egyenes vonalban egymás után sorakozó játszók, s neki lódúlva egy darabig tótágast állanak kalimpázó lábbal, mint szélmalom szárnyai, a csoport közepén, aztán bukfenczezve átcsapják magukat. Ez a nagy ügyességet és hajlékonyságot kívánó játék jelképezése akar lenni annak, midőn a fatörzsek a hosszú ergettyűkben tél múltával hasonlókép hanyatt rohannak lefelé.

A „Schmiraggeln” vagy czéldobás. Hackl Gábortól

Tartományszerte kedvelik a „tekézést”; ehhez csatlakozik két más, Felső-Stiriában ismeretes tekejáték, az úgy nevezett „Schmiraggeln” (czéldobás) és a „mérföldjáték”. Az előbbinél a két pártra oszló játszók négy felől valami fej nagyságú golyóval több méternyi távolságra a rendbe állított fababák közé dobálnak. A „mérföldjáték” csak Felső-Stiriának Karinthiával határos vidékein van divatban. A játszók szintén két felekezetre vannak oszolva, melyek mindegyikének egy-egy nagy golyója van, azt fölváltva tovább-tovább dobják az országúton, míg nem a sokszor egy, vagy két órányira lévő czélhoz érnek; az a fél a nyertes, mely kevesebb dobást tett. Néha csak fustélylyal mivel ütik, vagy csapják odább a golyót, mely esetben a játéknak „golyóütés” a neve.

Fordítsuk már most figyelmünket a stájer parasztházra. Kevésbbé zárt és kényelmes az, mint a tiroli, és tipikusabb, mint a karinthiai; belső elrendezésében alkalmas s komoly tekintetű.

A régibb falusi lakóházak az uralkodó éghajlati állapotokra való tekintettel többnyire fából épültek s kő alapfaluk van. Rendszerint négy, kis ablakú helyiségből állanak, a tornáczból (Laube) középütt, följárással a padlásra, a „kürtőszobából” (Rauchstube); a szemben lévő „kisszobából”, s e mellett egy „kamarából”, melyet egyúttal pinczének is használnak. E házak némelyike későbbi toldalékokkal bővült, melyeknek hasonlókép szobahelyiségeik s alúl pinczéjök van. A „Rauchstube”, mely konyha és lakó-, sokszor hálószoba is egyszersmind, magában foglalja a nyitott tűzhelyt, e mellett a kemenczét, mely alatt ismét a tyúkól van, és az „abárló katlan”. A tűzhelylyel szemközt a sarokban áll a nehéz evőasztal, e fölött egy egyszerű házi oltárocska; vannak itt azon kivűl fali padok fiókokkal, fali állványok, egy schwarzwaldi óra, s végre gyakran egy széles ágy, mely nappal deszkafedéllel van leborítva; hogy konyhaasztalúl szolgálhasson. A padló (Flötz) rendesen vastag deszkákból áll, s csak a tűzhely körűl van kőből vagy agyagból. A tűzhelyről fölgomolygó füst legtöbbször az ajtó fölött lévő nyíláson tódúl a tornáczban alkalmazott fa kürtőbe, melynek közelében még afféle tűzifa-szárító is van (Äsen). Minthogy a stájer kevésbbé szereti, mint példáúl a salzburgi, a ház oromzatát az útnak fordítani, azért az rendszerint egyszerűbb és dísztelenebbnek is tűnik föl, mint egyéb havasi tartományokban. Függőleges deszkákkal van beborítva, egy bevágott padlásablakkal ellátva, s a tetőből egy háromszögű csapott csücsköt foglal magának. A felső Enns-völgyben, hol az építkezés módja már jobban hasonlít a salzburgihoz, jó lapos, kövekkel lenyomtatott tetőket találni, melyeken gyakran egy csinos harangtornyocska is díszeleg. Egyébiránt lapos tetők példáúl a Wechsel tájékán is előfordúlnak, hol találni még olyan régibb házakat, melyeknek homlokrészén erkély van. Közép-Stiria nyugati vidékein régibb épületek homlokrészén néha két egymás fölött lévő folyosót látni, melyek közűl az alsó a ház hosszabb oldalán is folytatódik; gyakran azonban ily folyosók a ház keskeny oldala helyett a hosszú oldalán vannak alkalmazva, s korlátdeszkáik néha csinos faragásúak. A tetők befedésére még gyakran zsindelyt vagy, nevezetesen a tartomány felső részében, deszkát használnak; szalmatetőt Közép-Stiriában találni sűrűn, ott a szalmafonatú ajtó sem ritkaság. A szeleknek nagyon kitett vidékeken, példáúl a Salzkammergutban, a lakóházak sajátszerű deszkaborítást mutatnak. Némely vidéken, kivált éjszaknyugaton, egy kis előépületet is találni, melynek „Brückel” a neve. A régibb stájer faépítkezésre nézve tipikusak az úgy nevezett „Knappenhütten” Schladmingban, melyek meglehetős stilszerű kisebb lakóházak. Néhány évtized óta azonban mindinkább ritkúlnak a tisztán stájer fa-épületek, s ha nem tágúlnak is végkép a kőből rakott és zsindelyes új építmények elől, a „Rauchstube” mégis gyökeres átváltozást szenved, s legalább a konyha kőből épül és gyakran a hátulsó kamrát is magában foglalja.

Felső-stiriai paraszt házak. Wüst Ferdinándtól

A felső-stiriai parasztnak külön van, ha tőszomszédságban is, a lakóháza és gazdasági épülete; ezek az épületek rendszerint derékszöget képeznek egymással, sokszor pedig egy végtiben feküsznek. Az ily gazdasági épületben földszint vannak az istállók, a keskeny oldal felől bejárással; az istállók fölött van a pajta az emeleten lévő kapuval, melyhez egy híd van alulról verve úgy, hogy azon a megrakott takarodó szekér egyenesen a csűrbe mehet. A szérű rendesen a pajta hátúlsó részében van külön ajtóval, vagy nagy ablakkal a hátsó keskeny oldalon. A sertéseknek oldalt van alacsony óljuk.

Egészen más a paraszt tanyák építésmódja Közép-Stiria keleti részén, az úgy nevezett „hienczföldön” (Heanzenland). Ott az egész épületnek középponti elrendezése van; alakja derékszög, s középen nagy udvara van. Két felől a keskeny oldalon van a be- s kijáró kapu. A hosszú előrész a lakóház, rendszerint külön bejárással; ennek az ajtónak többnyire egy kis hágcsója, sokszor csinos lépcsője, néha még hűvös pitvara is van. A hátúlsó hosszú részen vannak az istállók kijárással az udvarra, a hol a szemétdomb terpeszkedik. Az udvar körűl egy emeltebb, a jól kinyúló tetőtől fedett korláttalan gyalogjáró húzódik, melynek „Grädn” a neve. Az istállók háta mögött van a sövénynyel bekerített „disznó-szín”; itt van rendesen a „lenmagolajütő” is. A hol az ily tanyához szőlő is tartozik, rendesen a kijáró kapuval szemben egy különálló pincze is van, s a felette lévő emeleten bor- vagy gyümölcs-sajtó. Jóformán ugyan ily középponti berendezésűek, de kissé eltérőek a lakórész helyzetére nézve a hegyoldalon fekvő magános tanyák éjszakkeleti Stiriában, a mennyiben ott a lakórész hátúl az emelkedő, az istállók pedig elől a lejtő oldalon vannak. Különös sajátsága e tanyáknak az is, hogy az udvar körűl vonúló folyosó a ház kapujával szemközt előre nyúlik, hol aztán asztal és pad is van, s nyári időben étkezni is szoktak.

A középtartomány nyugoti részein itt-ott más berendezést találunk; a magas, kő alépületben vannak az istállók mik, a fából épűlt emelet a parasztgazda lakása. Keleti Stiria déli vidékein, Radkersburgtól följebb, régibb épületeken a Felső-Stiriában divatos elrendezés vehető észre, csakhogy a gazdasági épületek többnyire párvonalosan futnak a lakóházzal, ritkábban képeznek vele szöget.

Alsó-stiriai paraszt ház (középponti rendszerben). Wüst Ferdinándtól

Az igazi stájer paraszt házhoz hozzá tartozik a „gabonás” és a „külön házikó”, az úgy nevezett „Stöckl”; az elsőben, mely magánosan álló kőalapú s magas födelű faépítmény, tartja a gazda gabonáját. Az utóbbi többnyire igen egyszerű házikó; Közép-Stiriában ilyeneket kinyúló emeleti részszel találni, melyek többnyire annál magasabbak, hogy alapterjedelmük nagyon szűken van kimérve. Említést érdemelnek a „zsellér lakok” is, kicsiny, sokszor takaros faépítmények, melyekben vagyontalan szegény emberek, napszámosok, mesteremberek s más effélék kényelmes és olcsó lakást találnak. Végre minden nagyobb külön paraszt-tanyához hozzátartozik a kendertörő is, s minden igazi stájer parasztnak, a kinek mindenhez, a mi kell, a háznál van a hozzávalója s a ki a házi dolgokat vagy maga végzi, vagy oda hívott mesteremberekkel végezteti, megvan a maga szükségére a malma, kovács- és ácsműhelye is.

A mint a stájer a házát az éghajlati és helyi körűlményekkel egyezőleg építette, szint úgy azokhoz szabta ruházatát is. Közönségesen a „stájer öltözet” egyúttal alpesi vadászruha is; a nép régibb viselete azonban valaha a felsőbb társaságban is szokásos volt, csakhogy ennek köreiből kiszorította a divat, míg vidéken, nevezetesen a hegységben a lakosság szívós és állhatatos természeténél fogva tovább fenmaradt.

Mai napság a stájer öltözete széles, gyakran világoszöld szalagú sötétzöld kalap, melyet zergeszakáll, fajdtoll-bokréta, vagy keselyűtoll, nyári időben pedig „magaszakította” színpompás havasi virágokból kötött bokréta is díszít; továbbá szürke, zöldhajtókás zeke, mely alól a vörös pruszlik, ezen a zöld nadrágtartók látszanak ki; aztán csínosan kivarrott házi vászon térdnadrág, melynek oldalt zsebje van az „evőkészség” számára; végre a rendesen zöld vagy szürke lábikra-harisnya s az erős szögekke1 kivert mágus „fűzött czipő”. A nyakat lazán kötött, többnyire rikító színű kendő köríti; helylyel-helylyel találni, még a régen divatosabb, ma már ritkább bőrövet is érczlemezekből való figuraczikornyákkal, vagy olykor egyszínű sötét selyemhímzéssel. A nedves időjárás ellen goromba szőrű daróczszövetből készűlt s nyaknyílással ellátott „felleghajtó” köpenyeg nyújt védelmet. Az egyes vidékeken előforduló különbözések ebben a viseletben nem lényegesek s csak az öltözet egyes részeire nézve tűnnek szembe. Így példáúl az aussec-i tetszetősebb szabás s a kissé magasabb kalapnak takarosabb díszítése által válik ki; az Enns felső völgyében fehér vagy kék harisnyát látni; a közép völgyében valamivel szélesebb karimája van a kalapnak, ellenben kissé magasabb és csúcsosabb a kalap a Salza völgyében, a hochschwabi kerületben és a Mürz felső völgyében; e vidékeken a daróczzekék is hosszabbak és nem is oly takarosak, de aztán jobban testhez állnak és melegebbek.

A szürke abaposztó zeke helyett azelőtt zöldet viseltek; kivált vadászemberek egyszínű, lent frakk formán kivágott kabátot is szoktak hordani. Az öreg stájer azonban, a mint mai napság is látni még néhol, hosszú zöld vagy barna, gomb helyett kapcsokkal ellátott abaposztó kabátba szeretett öltözködni, melynek hasítatlan alja, magas dereka és többé-kevésbbé feltűnő magas galléra volt. A felső Enns-völgyben hosszú szürke, fekete hajtókás és magas, álló gallérú kabátokat lehetett látni, a felső Mura-völgyben szürke, zöld hajtókás, nem egészen térdig érő nyitott dolmányokat s hason színű nadrágokat; a judenburgi vidéken nem volt ritka az ezüst gombos vörös mellény és kék harisnya; Murau táján a parasztság fehér vagy szürke harisnyát, gyakran csattos czipőt is, továbbá hosszú piros kendőt viselt, mely a nadrágtartók alá bujtatva oldalt lelógott. Télben prémes zekét is hordtak, s a térdnadrág helyett bugyogót szürke daróczból, kivűl oldalt végig gombosan. A mi végre a régebbi kalapformákat illeti, még e század elején részint fekete magas csúcsos kalapot viseltek, részint zöld, vagy fekete, széles karimájú s alacsony kerek tetejű nemezkalapot, mely nem ritkán zsinóros, vagy rojtos volt; később a magas, kemény, bolyhos zöld kalap lett divatossá. Sajátságos főrevalót lehetett látni a Sulm völgyében, t. i. czukorsüveg forma nagy szélű gömbölyded kalapokat.

A kalap alatt nem ritkán zöld bársonysipka vagy az ismeretes kötött „csücskös főkötő” (Zipfelhaube) látható. Sajátszerű volt a mód, a hogy a stájer régebben viselte a haját, t. i. elől rövidre nyírva, füle körül s a tarkó táján azonban hosszúra hagyva, gyakran természetes fürtökben lelógatva.

A Mürz alsó völgyétől fogva a Mura mentén lefelé a honi viselet, mely korábbi lényeges sajátságaiban egykor az egész német Stiriában uralkodott, mind jobban hátra szorúl s ma már a parasztember ruházatán is mutatkozik a városi divat hatása. A nagyobb és kisebb városokban, a szlovén alsó vidék német nyelvszigetein teljesen kiveszett a stájer viselet, csak irmagúl találni egyet-egyet, a kin zöld kalap és zöld gallérú szürke újjas van.

Sajátságos és hagyományos az erzbergi bányászok „Miksa-féle” viselete, mely hosszú fehér kámzsás bányászkabátból, övből, melyen az „aknabőr” van, és a „vájnasüveg”-ből áll, mely „kalapács és vas”-sal díszített ernyőtlen zöld nemez sipka. Ezt az öltözetet a bányászok ünnepi alkalmakkor, a Borbála-ünnepen, a hegyi és kereszt-ünnepen az Erzbergen, a feltámadási körmeneten Eisenerzben, szerencsétlenül járt társak temetésén, stb. viselik. A vordernbergi bányászokat az innerbergiektől a vájnasüveg piros teteje különbözteti meg. Ezt a viseletet használták hajdanában a vordernbergi kerékgyártók is, csakhogy zöld kalapot hordtak, melynek széles karimája balról fel van hajtva s keselyűtollal díszítve. A bányatisztek, a fölvigyázó személyzet és a muzsikusok a szokásos fekete bányászruhában jelennek meg. A hutás legények, kikhez régebben kivonulásoknál a „fűtők” is csatlakoztak massiv gereblyéikkel, fehér vászonzubbonyt, hosszú bőrkötényt s granáttal ékesített zöld süveget viselnek.

A mi a női lakosság ruházatát illeti, az asszonyok többnyire sötét, redős, a leányok inkább világos s nem nagyon hosszú szoknyát viselnek, mely alól kilátszik a sokszor takaros czipellő s a fehér harisnya. A rikító, gyakran fehér kötény az utóbbiaknál csak egy keskeny sávoly, míg a férjes nőknél rendszerint sötét és oly széles, hogy hátúl összeér. A mellet jó mélyen kivágott „lajbi” takarja, vagy fekete, néha aranyrojttal szegett váll. Korosabb asszonyok a fölé még jó dúdosra kivattázott újjú sötét derekat szoktak húzni; a leányok meg hol hosszabb, hol rövidebb ingújjban szeretnek járni, s különben is a csinos „jopkát” jobb szeretik a régi divatú „spenser”-nél. Tarka, gyakran selyem, a nyakat és keblet szemérmesen takaró mellkendő s többnyire fekete selyem, vagy barna fejkendő, mely hátúl sokszor salzburgi divat szerint két széles szárnyat képezőleg van megkötve, egészítik ki a stájer nő öltözetét.

Idősebb vagyonos polgárasszonyok még néhol különös alkalmakkor hordják az ismeretes „aranyos fejkötőt”, azonkivűl régi, sokszor értékes ékszereket is szeretnek föltenni. Nagyon szerették a casquete-szerű gyászfejkötőt; gyászoló felek fekete gyöngygyel hímzett olyanféle nehéz fejkötőt is hordtak. Szinte nagyon el volt terjedve a fekete selyemből való, sokszor aranyhímes, úgy nevezett „Bundhaube”, de még inkább a bársonynyal és aranynyal szegett magasdad „Drathelhaube”. A Salzkammergutban öreg parasztasszonyokon látni még télen prémes süveget, közönségesen azonban nagy szélű magas fehér nemezkalapot. Nagyon közönségesek voltak hajdan, kivált a tartomány felső részében, a nagy szélű, a karimán kivülrűl fekete, redős, belűl pedig veres selyemkelmével szegett, alacsony lapos tetejű, fehér nemez női kalapok. A felső stiriai Mura-völgyben a fehérnép ma is szeret viselni finom, hosszú szőrű nemezből való fekete férfikalapot, mely gyakran hetykén van feltéve s nem is roszúl áll az arczhoz; némely vidéken, közel a karintiai határhoz, efféle kalapokat még aranynyal díszítve is látni. Azelőtt rendesen daróczfejkötő hegyiben viselték a kalapot, mai napság gyakran a fekete selyem fejkendő fölött, a Salzkammergutban pedig a leányok fürtös, vagy tekercsbe font hajukat zöld stájer kalappal fedik be. Híresek voltak a salm-völgyi női kalapok, lapos, sárga szalmából font „napkalapok”, melyeknek alacsony fölsején két selyem kötés pompázott s azonfelűl széles pántlika lógott a kalap alól csípőig; a jobb fajta ily kalapoknak „Raindlhüte”, a közönségesebbeknek „Goggen” vagy „Moidlhüte” volt a nevök. Voltak fekete, sőt zöld napkalapok is, melyek jobbára Stainz és Ligist környékén divatoztak.

Bányászok és hámori munkások Vordernberg- és Eisenerzből. Hackl Gábortól

Ha már most azt, a mit a német stájer ruházatáról mondottunk, még egyszer röviden összefoglaljuk, azt találjuk, hogy ez a viselet a férfinak az erő és teljesség tekintetét adja, egyesülve bizonyos könnyedséggel és ügyességgel, a nőnem viseletében pedig tetszős egyszerűség, kedves szendeség van kifejezve.

A családi élet, a stájer nép közt, mint a havasi tartományokban általán, teljességgel patriarkhális s jelesül a szülők és gyermekek, továbbá a cselédek és gazdák kölcsönös viszonyában nyilatkozik. Szép szokás a „hazatérés” (Heimgang), hogy t. i. az apai ház, melyet egyik fi-, vagy nőtestvér átvett, minden testvérnek nyitva áll visszatérés esetén. Különös események a családéletben mindig alkalmat adnak sajátságos, gyakran ősrégi szokások gyakorlására.

Ha valamely családban gyermek születik, csakhamar az első feredő után templomba viszik, hogy még lehetőleg „étlen” részesűljön a szent keresztségben. Szüléskor is, az után is sokféle régi szokást kell figyelemben tartani, mindenféle előkészületet tenni, hogy az új polgár nőjjön, növekedjék, mint a hogy az hasonló, vagy azon módon van a szomszéd havasi tartományokban is. A „komakérés” rendszerint csak az első ízben kivánja bizonyos formaságok teljesítését, minthogy többnyire az a szokás, hogy egy család valamennyi gyerekét mindig ugyanazon keresztszülők, tartják keresztvízre. A keresztapa és keresztanya (Göd, Godl) fedezik a keresztelés s a hozzátartozó lakoma költségét, az újszülött számára bekötik a „keresztelő ajándékot” (Krösengeld), a gyerekágyast teli „komatál”-lal örvendeztetik meg, melyből sohasem hiányzik a „gyerekágyas vakaró”, vagy a búzalisztből s különféle fűszerből készült kalács (Gabbrod), meg-megajándékozzák keresztgyerekeiket illő alkalommal, példáúl névnapon pénzzel, fehér- és egyéb ruhaneművel, s egyébkor is mindenfélével kedveskednek nekik, példáúl karácsonkor „gyümölcsös vakaró”-val, farsangon fánkkal, húsvétkor piros tojással és „húsvéti kalács”-csal vagy más effélével. Ha a keresztgyerek már elért bizonyos kort, megkapja a „végkielégítést”, mely is pénzbeli ajándékból s egy egész öltözetből áll. De azért evvel korántsem szenved változást az egymáshoz való atyafiságos viszony, a minthogy a keresztszülők keresztgyerekeikkel teljes életükben szoros összeköttetésben maradnak, s azok jólétével igazán törődnek. Hasonló viszony uralkodik a bérmaszülők és bérmagyerekeik között.

Templomba menetel Felső-Stiriában. Hackl Gábortól

A családélet fénypontját teszik s gyakran egy egész helységre nézve ritka ünnepnapot képeznek a lakodalmak. Az ezekben uralkodó szokások nagyon számosak és különfélék, de nagyban és egészben véve mégis ugyanazt a jellemet mutatják, mint a többi havasi tartományokban, azért is itt csak néhány lényeges és jellemző szokásra fordítsunk figyelmet. Miután a „kérő” (Bittelmann) jól végezte dolgát s nem vitt magával, mint Közép-Stiria némely vidékén mondani szokás, egy „kötet szalmát” (Scholpass), akkor „nézőbe” mennek, s végre, ha már minden rendben van, lakodalomra hívogatnak. Ezt a „hívogató” viszi végbe, kit sokszor maga a vőlegény is kísér, még pedig gyakran rigmusos mondókával; az alsóbb osztályokban néha a vőlegény és menyasszony mennek hívogatni, mikor aztán kiházasítási ajándékokat is gyűjtenek. Az a szokás, hogy elsőben a menyasszonyt hívják meg, ki azonban elbúvik s úgy kell megkeresni, kiváltkép éjszakkeleti Stiriában fordúl elő. Hasonlókép szokás még némely helyen, hogy a vőlegény elé, ha a vendégekkel a menyasszonyért megy, előbb a nő-cselédséget s csak utoljára vezetik magát a menyasszonyt. Egy másik régi szokás uralkodott még e század elején a „Murboden” vidékein; ugyanis a legelőkelőbb lakodalmas vendéget a szűzi szobácskába vitték a teljes pongyolában lévő menyasszonyhoz s vele mindaddig egyedűl hagyták, míg az menyegzői öltözködésével készen nem lett, mire aztán a menyasszony, a bezárt ajtó kinyilván zörgetésére, elhagyta a szobát; a szülők által ily bizalommal megtisztelt vendéget meg arra kérték, hogy még maradjon s ott bent költse el egyedűl és háborítatlan a reggelit. Az Enns völgyében a közös reggelinél egy kolbászt, melyen drótot húztak végig, szoktak a menyasszony elé tenni, hogy vágja szét; de, mivel ez erős dolog, e kötelezettségtől némi borravalóval igyekszik szabadúlni.

Az útnak elzárása, a merre a lakodalmas nép vonúl, a lakodalmasház eltorlaszolása, valamint a „menyasszonylopás” is templomba menet, vagy onnan jövet még nagy divatban van; utóbbi a vőlegény iránt tanúsított nagy becsület s egyúttal jó előjel a jövendő házaséletre. Az ó-germán „szeretetital”-lal egyező „János áldása” szokásának mindig és mindenütt hódolnak. Apró fánkoknak az „örömanya” által a nézők közt elosztása is még szokásban van néhol Közép-Stiriában, hasonlókép a Wechsel tájékán az, hogy a menyasszony egy kenyérből szeleteket vagdal s a körűlálló nép közé dobálja hátra felé; ennek az a jelentése, hogy az új asszony sohase lásson kenyérből szűköt a házában. El van terjedve a „káposzta-sózás” szokása is.

A lakodalmi vendégségen a menyasszony helye rendesen az örömanya és nyoszolyó közt van; nem szabad magának nyúlni a tálba, hanem az előbbivel tetet minden ételt a tányérjára. Sajátságos szokás uralkodik a „Murboden” némely vidékén, hol a vőlegény csak a menyasszonytáncz után foglalhat helyet a menyasszony mellett, miután előbb egy félreasztalnál (Druckaustisch, macskaasztal) ült. Közép-Stiriában gyakori, hogy ha a lakodalmi vendégek asztalhoz készűlnek ülni, egy „álmenyasszony” terem ott s erővel a vőlegény mellé akar telepedni, utóbb azonban mégis tágúlnia kell.

Egy lakodalomról sem hiányozhatik az ismeretes „kuglóf”. A Schöckel táján, St.-Radegund körül ennek a süteménynek némely darabja süvegformájú s égő gyertyácskákkal tűzdelik körűl; a nyoszolyólányok fejökre teszik s aztán mindaddig lejtik a stájerest, míg a gyertyácskák leégnek, akkor a kuglófokat ismét leveszik, a korcsmáros fölszeli s darabonként a vendégek elé rakja. Egy másik, a „kuglóftánczczal” rokon szokás az „étekhordók” táncza. T. i. az étkezés közben minden gyertyát eloltanak s egy „külön mars” hangjai mellett a fölszolgáló némberek csapatja betánczol a szobába, mindenikök az égő gyertyácskával ékesített ételt hozván, az egyik valami süteményt, a másik malaczot, egy harmadik valami szárnyast vagy más pecsenyét; még a boros palaczkba is ilyen gyertya van dugva. Egymásután közelednek az új párhoz, s egy-egy mondókával elébe tálalják az étkeket. Erre ezen égő gyertyákról meggyújtják a többit s a lakmározás tovább folytatódik. Mind a két szokásban az ó-germán Freya-tiszteletnek, az egykor e szerelem- és földistennőnek nyújtott tűz- és gyümölcsáldozatok maradványait látjuk. Minthogy a lakodalmakon föltálalt étkek nagyon számosak, minden vendég haza viszi a maga „részét”. Mint más tartományokban, Stiriában is a szakácsné, a muzsikusok és a vendéglős „pénzt szednek”, ez utóbbi akkor, ha a házában tartott lakodalom úgy nevezett „fizetőlakodalom”. Különösen Felső-Stiriában szokás, hogy evégre szószólót választanak, rendszerint a násznagyot, vagy a „hivogatót”, a ki „meg tudja adni a módját”. Ez aztán a mondókájában előhozza tréfásan az „étekmester” kívánságát, s végre megmondja az összeget, melyet mindenik vendég fizetni tartozik. Erre aztán „szednek”; csak az új pár mellett siet el tányérával a vendéglős, mert annak része már bele van számítva a többiébe.

Most aztán a „tisztelettáncz” következik, ha ugyan már a lakmározás előtt meg nem tartották. Admont vidékén régebben szokás volt, hogy a vendéglős, vagy az „örömapa” éjfél körül, miután előbb minden világot eloltottak a tánczhelyiségben, a menyasszonynyal saját nótára stájerest járt (Auspatscher), a többi „hívott” vendég ugyanazt páronkint utánok tánczolta. A tánczosok mindig váltogatták tánczosnéikat olyan formán, hogy ezek tapsra mindig egygyel előre mentek. Ha aztán a menyasszony végre a vőlegényhez jutott, ki a táncz kezdetével az utolsó volt, újra meggyújtották a gyertyákat, a menyasszonynak levették a koszorúját, s helyébe főkötőt tettek, a ki már most mint „gazdasszony” tánczolt tovább. Ennél a szokásnál még tovább fenntartotta magát az Enns-völgyben egy másik, nem kevésbbé sajátságos éjféli „menyasszonytáncz”. Ennél minden férfi vendég, egymást kézen fogva, kört képez, melyen belűl áll a menyasszony. A „vőfély” az előkelőbb tánczosokat egymás után a körbe szólítja, kik aztán a menyasszonynyal egyet fordúlnak; ez alatt a kör lassú tempóban mozog a tánczoló pár körűl. Ez addig tart, míg éjfélt nem üt, mikor is a vőfély utolsó tánczosúl a vőlegényt hívja a körbe. Mialatt az ifjú nejével tánczol, minden világ kialszik a tánczteremben, de a sötétség csak addig tart, míg a vőlegény a menyasszony koszorúját látatlan leveheti, mire aztán újból kigyúl a világ. A „menyasszonyröpítés”-nek Alsó-Ausztriában dívó szokása előfordúl éjszakkeleti Stiriában is; a menyasszony fölhág az asztalra s onnan a vőfély karjába „röpűl”, ki aztán megkezdi vele a menyasszonytánczot; a vőfély fejti ki hajából a menyasszonyi koszorút is a „koszorúletánczolás” mellett, s átadja a vőlegénynek. Schölbingben ezt egy dalnak következő végsoraival:

Főkötőt a koszorú helyébe, Lányságodnak mindörökre vége –

az „örömanya” teszi, ki a koszorút egy darab időre a vőlegény kalapjára tűzi, de majd ismét leveszi és elviszi.

Ha vége a lakodalomnak, az új párt s a legelőkelőbb vendégeket „hazatrombítálják”, néhol a fiatal házasoknak indúláskor még a „bölcsődalt” is eljátszszák. A „bölcsőfavitel” szokása különösen Közép-Stiria éjszakkeleti vidékén dívik sajátságos módon. Egy taligára, vagy szánkóra hosszú kötél van erősítve, melyen keresztfák vannak, ezekbe kapaszkodik minden fiatal lakodalmi vendég. Újjongás, ének, zene és pisztolydurrogás közt távozik a furcsa fogat, melyet álarczos és álruhás vendégek hosszú szalmaostorral hajtanak. Alkalmas fát találván, azt nyomban kivágják, a fogatra teszik s szilaj örömrivalgással visszamennek a lakodalmas házhoz, hol ráveszik a menyasszonyt, hogy nézze meg a bölcsőfát. Felső-Stiriában ezt a szokást rendszerint egyszerűbben gyakorolják, t. i. egy „zöld” fát hoznak az erdőről, azt szalagokkal és csokrokkal díszítik föl, s a fiatal pár háza elé állítják úgy, hogy „elrekesztik” vele a ház kapuját.

A hozomány elszállítása többé vagy kevésbbé ünnepi módon megy végbe. Radkersburg vidéken uralkodik még az a szokás, hogy a szülői háztól búcsúzó menyasszony szekerét „rokkával és bölcsővel”, a háziasszonyi méltóságnak e két elmés jelképével, koronázzák.

Mint a hegyi tartományokban általában, úgy Stiriában is igen számosak a vélekedések, előjelek és közmondások, melyek a szerelemre, lakodalomra és házasságra vonatkoznak. Nem kisebb mértékben nyilatkozik a népnek a csodás és varázslatos iránti hajlandósága abban is, hogy mikép fogja föl és gyógyítja a nyavalyákat. A nép előtt a betegség nem a test működéseinek megzavarása, nem a szervezetben mutatkozó rendellenességek kóros szüleménye, hanem valami olyan, a mi hozzá ütött az élethez, sőt sokszor valami ellenséges, valami démoni, a mint hogy a közönséges ember minden bajt vagy az Isten látogatásának, vagy gonosz szellemek incselkedései kifolyásának tekint. Ehhez képest választotta a nép a maga saját gyógyító módját és szereit is. Ezek részint természeti tárgyak a természet háztartásából, részint mystikus vagy sympathetikus neműek, melyek titkos szókon és cselekvényeken alapúlnak. Nem ritkán ilyenkor a nép oly eszközökhöz folyamodik, melyek nem hogy orvosolnák a bajt, de még nagyobbítják, s végre gyógyíthatatlanná teszik. „Bajt bajjal kell elűzni”, így hangzik egy általános elv, s azért a személyesített nyavalyát a szerint, a mint az embert „megszállta, megragadta, vagy leverte, stb.” a legkellemetlenebb ráhatások okozásával igyekeznek eltávolítani. A hol természetes eszközök nem használnak, titkos, mystikus, vagy sympathatikus szereket alkalmaznak, mint végső menekűlő deszkát az egészség hajótörésében, azonban használatuk mindig az orvoslásban való igaz hitet kiván.

Mint a betegséget, a halált is megszemélyesíti a nép. Ez a „nyelvén ül”, vagy „szeméből néz ki” az embernek. A közönséges emberre nézve gonosz démon az, ki mindig megjelenik, ha hívják. Azért őrizkedik csak nevezni is, mit a néphit úgy is egynek hisz a hívással, s a felső-stiriai példáúl egy szolgáló halálát és halála okát egyszersmind evvel a körűlirással fejezi ki: „A roszak megszúrkodták a szolgálót” (= himlőben halt meg).

Valamely haláleset bekövetkezésének első jelentése az ágyszalmának, melyen az elhúnyt feküdt, az elégetése. Ha kimúláskor valamelyik óra megállt, nyomban újra fölhúzzák, hogy az elhúnyt könnyebben fölfelé szállhasson. Hogy valamely holttest kinyújtóztatását megkönnyítsék, a felső-stiriai Muravölgy némely vidékén egy vékony fonalat feszítenek át rajta hosszában; ez meggátolja a holttest ellopását is. A kiterítés a rendes módon történik. A „virasztás” még sok felé szokásos. A temetésen gyakran vagy a koporsó előtt, vagy után még egy asszony megy lámpával, rendszerint ugyanaz, a ki a megholtat megmosta és a „halotti üngét” ráadta. Eisenerzben szokás volt, hogy a temetésen egy vég vásznat feszítettek hosszában a koporsóra, s egy részét elől, más részét pedig hátúl vitték utána; az aztán a templomé lett.

A „tor” még sok vidéken megvan. A Muramelléken Knittelfeld környékén az a szokás uralkodik, hogy azon szoba ajtajában, melyben a tort ülik, egy mosdómedencze és törülköző áll készen, hogy minden „hivatalos” az elhúnyttal netán tartott haragtól megtisztúljon, azt mintegy „lemossa”, mielőtt a halotti lakomához telepednék.

Elvesztett kedvese utáni fájdalmát a stájer paraszt nem igen nyilatkoztatja hangos panaszszal, vad jajveszékléssel, inkább magába temeti, de az elhúnytat aztán annál tovább s annál őszintébben jó emlékezetben tartja. Kicsiny a száma az egyszerű sírkereszteknek is, melyek egy-egy falusi temetőt díszítenek. Mert nem mindig állítanak valakinek emléket ott, a hol temetve fekszik; ellenben szeretnek azon a helyen, hol valamely felebarátot életereje közepett s működése közben erőszakos halál lep meg hirtelen, egy egyszerű síremléket, úgynevezett „gyásztáblát” állítani, mely gyakran megható naivsággal hirdeti szóban és képben a történt szerencsétlenséget s a holtat az arra járók jámbor imádságába ajánlja.

A halálhoz fűződő hiedelmek és mondák nagy számmal élnek a nép között. Félelmes mondákat hallani a „halálról” és a „halálnéról” (Tödin) vagy a „pestisemberről” és „pestisasszonyról”, kiket, amazt mindig kaszásan, emezt gereblyével és söprűvel, gyakran láttak, ha pestis dühöngött az országban. Néha egy izzó kerék is jelentette ezt az öldöklő angyalt. Radkersburgban egy fekete golyó (a „Klag”) görgött éj idején mint nehéz események előhirnöke nagy nyöszörgéssel végig a hosszú útczán. Sokat emlegeti a néphit azt is, hogy mikép „jelentik magukat” a halottak, s hogy „járnak haza” azok, kik nehéz bűnben haltak el, továbbá a kísérteties „éjféli misét” és az „eskü-misét”.

A stájer élete fáradalmas, küszködő élet, de még sincs öröm nélkűl, mert régi, mélyértelmű hatások koszorúja fonja be. Ha valamely házat vagy gazdasági épületet gyökeresebben javítanak vagy épen új házat építenek, eljőnek a szomszédok s ugyancsak segítenek, úgy, hogy a munkát csak csekély részben végzik fizetett s tanúlt mesteremberek. A ki maga nem vehet részt, mintegy szerencsekivánatképen zsírt és vajat küld, néha még más élelmet is, hogy könnyebben essék a munkások tartása. Ez adományokat vivő fehérnépet örömzajjal fogadják a munkások; néhány nap múlva következik az ajándék viszonzása, mely többnyire egy kosár „fánk”. Ha aztán szerencsésen be van fejezve az építés, mindenféle formaságok közt kitűzik a felpántlikázott „oromfát” (Firstbäumchen) s a derék szomszéd segítségek tiszteletére megtartják az „áldomást” („Firstmahl”), mely rendesen víg tánczczal végződik.

Friss és serény munka közben, de utána is jókedvű és vidám: ez a stájer természete. Eisenerzben még tíz esztendőnél nem sokkal régebben is, ha a szénával és sarjúval szerencsésen betakarodtak, ünnepi menetet tartottak („Heugerzug”), melynél a négy évszakot allegorikusan ábrázolták s mindenféle terméket, s gazdasági szereket részint gyalog, részint kocsin hordoztak körűl; virággal, kalászcsomóval, fenyőgalylyal mivel czifrázott alakok ültek a kocsikon, régiesen öltözött lovasok paripákon, s fújta a zene a honi ismeretes nótákat, melyek hallatára némelyek még az útczán is tánczra kerekedtek. Hasonló volt az aratóünnep is, mikor régi szokás szerint három gabonakévét égettek el. Az ily aratóünnepek már megritkúltak nagyon, de az aratóáldomás megmaradt. Ezt Közép-Stiria nyugati részein a Márton-napra következő első vasárnap tartják s úgy hívják, hogy „Martiniloben”. Radkersburg vidékén a nehéz mezei munkák után befejezésűl tartott úgy nevezett „Mirten-lakomá”-t évenként felváltva adták a helység egyes parasztgazdái, kik akkor borról gondoskodtak, míg a többi pecsenyével mivel járúlt hozzá. Néha napján nagy földön híres volt a „szüret”, de idő folytával sokat vesztett régi sajátságaiból, s egyébként olyan a lefolyása, mint a tartomány alsó részében.

A cséplés végeztével a cséplők még gyakran bő áldomást kapnak (Drescher- vagy Stadlhahn), melyen különösen bőviben van az ital. Ezt Közép-Stiriában a „fánkfa-vitel” előzi meg. Ugyanis valami korhadt deszkát mit apró forgácsokká csépelnek, aztán szalmával egy „csomóba” kötik, melyet a legtalálósabb cséplő a gazdasszonynak visz efféle mondókával:

„Gazdasszonyom, tűzhelyen a fánkfa, Vár a cséplő egy kis áldomásra! Egy szita fánk, Egy kas tészta, Rétes, mint egy kerék, Kuglóf, mint malomkő, Egy kosár pálinkás paczal, Fél disznó s egy akó bor hozzája, Ez legyen a cséplők áldomása!”

Erre a „fánkfa-vivőre” ráles a házban valamennyi fehérszemély, hogy valami rejtekből leöntsék vízzel, mi ha sikerűl, a cséplők nem számíthatnak többé a fánkra; más részről azonban a fánkfa-vivő is ugyancsak felhasznál ám minden cselt, hogy szépségesen a konyhába juthasson, s bizony legtöbb esetben az asszonynép húzza a rövidebbet. A tartomány felső részében e helyett a „fánkkéve” (Krapfengarb) szokásos. Belopódzik egy suhancz a konyhába, elővesz egy csomó kalászt, avval rendre csapkodja a fazekakat és serpenyőket, csak úgy pattog szét a szem. A hány szemet találnak a tűzhelyen és az edényekben, annyi fánkot kell majd feltálalni; de hogy nagyon is sok ne legyen, a gazdasszony és szolgáló iparkodnak ám a siheder kezéből minél hamarabb kirántani a kalászcsomót.

A „tiloló-bódékat” a férfiak, sőt a legények is kerülik naponta, mert a fehérnép ilyenkor munkaközben ráteríti ám a nyelvét mindenkire. De aztán este a lakomán annál vígabban vannak, tánczolnak, játszanak, még bolondos prédikácziókat is tartanak. Közép-Stiriában néhol többek közt egy „tiloló-csirkét” (Brechelhenne) is feltálalnak. A tartomány felső részében lakoma után egy letakart tál kerűl az asztalra, mely tele van almával, dióval, virággal és csalánnal; a ki legtöbb almát és diót tud kikapkodni, az a „tiloló-” vagy „diókirály” s joga van először tánczolni a „tiloló menyasszony”-nyal, rendszerint a házi hajadonnal. A tilolónők egy csomó finom lent is szoktak ajándékúl kapni a gazdától, ez az úgy nevezett „Reistengeschenk” (fejbe csavart lenszösz).

A „fonó”-k a fiatalságnak sokszoros alkalmat nyújtanak társas és bizalmas összejövetelekre, nemkülönben a tartomány közép részében a „tollfosztás” és „tengerihántás”. Ezekben az öregek vigyáznak ugyan a víg fiatalok magaviseletére, kivált ha maguknak is felnőtt leányaik vannak, de csak csekély, vagy semmi részt sem vesznek az ifjak vígalmaiban. E helyett azonban szeret a paraszt vasár- és ünnepnapokon egyik vagy másik szomszédjához ellátogatni, a hol még több magaformájút talál, kikkel aztán egy-két órát elbeszélget; természetesen az asszonynép is örömest eljár látogatóba.

Nagy gondot fordítanak a hegyi vidékeken a havasi gazdaságra, s minden, a mi erről a felső-ausztriai alpesi gazdálkodásra nézve mondva volt, Stiriára is áll. A felső Enns-völgyben az a tej, melyet a föl- és lehajtás napján fejnek, a szegényeké („Fötlmilch”), ez szerencsét hoz a pásztornőnek (Schwoagrin). Gyönyörű látványt nyújt a Salzkammergutban, melynek havasi kunyhóit különös tisztaság tűnteti ki, a csinos „pásztornők” átkelése a Grundel-tavon, mikor őszszel szombatnapokon lejönnek a hegyi tanyákról, hogy készítményeiket (vajat mit) az úrnak elvigyék s rákövetkező nap a helybeli isteni tiszteletben részt vegyenek; a visszamenetel vasárnap délután történik fiatal izmos sihéderektől hajtott taligákon („Plätten”). A havasról lejövetel, ha nem esett valami szerencsétlenség, mindig ünnepélyesen megy végbe. Sok „pásztornő” ilyenkor útközben vargányával, vagy holmi tésztafélével („Rumpelnudeln”) kedveskedik szembejövő ismerőseinek. Sokszor ott van valami bolondos kópé is, ki a sertésnyájat tereli s azért „Sautreiber” a neve; képe be van feketítve, ruházata néha galyakkal s más effélével tele tűzdelve, s a kályhakorommal, melyet zacskóban hord az oldalán, bemászkol mindenkit, a kit elől-utól talál. Sajátságos szokás az is, hogy, ha nyár idején meghalt valaki a havasi birtokos családjából, a „kolompos” tehénnek hazamenet gyász jeléül fekete fátyol van a homlokán.

Ha a jószág lenn van a havasról s istállóra fogták, a havasi gazda kötelessége gondoskodni a hosszú télen át szükséges „alom”-ról: nehéz és veszedelmes munka az „ágazás” (Grasschnatten). „Mászóvas”-as lábukon, mint az evet, könnyen és gyorsan kúsznak a virgoncz legények a sudár fenyők tetejébe s levagdalják az alkalmas galyakat, melyeket aztán taligákra rakva haza szállítanak, hol használatukig kazlakban állanak. E fáradalmas napi munka vége az „ágazó-áldomás”.

Régibb jogi szokások gyakorlása, a mennyiben még egybehangzanak a jelen intézményeivel, mindig ünnepélyes; így példáúl a községi birtokok határújítása („Rainung”), mely rendesen tíz-tíz évenként megy végbe. A község legtekintélyesebb férfiai fiaikkal végig járják a községi telkek határát s meghagyják fiaiknak, hogy keressék meg a határköveket. Minden legény, a ki egy ilyet talált, a község legvénebbjétől, vagy a község bírájától egy arczúlütést s egy pénzdarabot kap; egyúttal ezt s vele együtt a többit is a „határkő-keresésre” kiküldöttek komolyan intik, hogy a határkövet meg ne bolygassák, azaz odább ne tegyék, s az apáknak ezt a régi bevett szokását tiszteletben s jövendőre is épségben tartsák. Az ily határigazítások mindig fontos és ünnepélyes emléknap a helybeli férfi lakosságra nézve. Különös ünnepélyességgel történtek a vár-határigazítások Radkersburgban és a leobeni polgárság erdőmesgyézései. Ugyanaz az eljárás, mint a nyilvános határigazításoknál, ismétlődik az egyes földbirtokosok szűkebb körében is. Ha egy parasztgazda átadja fiának a gazdaságát, előbb bejárja vele összes birtokát, minden határkőnél megmondja a szomszéd birtokos nevét, keményen arczúl üti, hogy jól megtartsa a határt s majd el ne mozdítsa s ne igyekezzék ily tilos úton gyarapítani birtokát s gazdagodni. Nem felejti el ilyenkor a gazda eszébe vésni fiának azt a nép szigorú jognézetén alapúló, mélyen meggyökerezett hitet, mely szerint az, a ki egy határkövet elmozdít, halála után mindaddig nem talál nyugodalmat a sírban s mint kóbor léleknek fejetlen tüzes ember képében kell járnia éjszakánként, míg a kő igazi helyére vissza nem kerűl.

A néphitnek mindezen nyilatkozványaiban mély ethikai értelem rejlik, a nép kedély- és gondolatvilága tükröződik. De még inkább áll ez az egyházi ünnepekhez fűződő mély jelentésű szokásokról, ősrégi vélekedésekről és mondákról; itt mutatkozik a népélet igazán az ő egyszerű szellemi virágában, felötlő jelenségekben és érdekes vonásokban való gazdagságában.

Ott van mindenek előtt a karácsony, Krisztus születésének dicső ünnepe. Megkezdi a karácsonyi cyclust az advent, mikor a tartomány felső részében elterjedt szokás a Boldogságos Szűznek és Szent Józsefnek képeit házról házra hordozni, a mellett imádkozni és éjszakára égő lámpácskát állítani eléjök.

A Tamás-, karácsony-, Szilveszter- és vízkeresztéj „jövendölő éjek” (a három utóbbit így is hívják: „Rauchnächte”). A számos jövendölő módok közűl legyen itt csak a Muraföldön szokásos „vágó-tőke-nézés”. Ez a vágó tőke hosszában ketté van fűrészelve, gömbölyű oldalával lefelé s négy lábon áll, és húsvágásra mire használják; felső sima lapján karácsonyéjjel a tizenkettedik óra első és utolsó ütése közt látni lehet múló képben a jövendőt. Általában a karácsonyéj mindenkire titkos varázserővel hat; hallhatja az ember akkor az állatokat beszélni, a misén megismerheti a boszorkányokat, kincseket találhat, ördögöt idézhet, stb. Számosak a mondák, melyek erről a nép ajkán élnek, mint példáúl az „arany borjú”-ról az Eisenerz-vidéki Lauskogelen, a „gansteini gyermek”-ről, stb. A Rába-völgyében egy különös nemét ismerik az ördögidézésnek, melyet úgy hívnak, hogy „Fornichsamborsen”.

István-napkor a víz és a só egyházi szentelése történik; mind a kettő elismert óvószer boszorkányság és ördöngös mesterségek ellen. Különös csudatékony hatása van a másnap szentelt „János-bor”-nak is. A felső Enns-völgyben e napon a „szeletezés” („Schwartlingschneiden”) szokásos. T. i. meghívják az ösmerősöket, hogy a gyümölcskenyérből egy szeletet (Schwartling) messenek le maguknak. Kivált a leányok nagyon adakozók e részt, s minden legény, a ki kedvökben van, kaphat tőlük ilyen „szeletet”. Irdning környékén ilyeneket diadalmi jelekűl hordanak úgy, hogy zsinórra fűzik s vállukra vetik, – így járják be hosszú csapatban a helységet, s a kinek legtöbb „gyümölcsös szeletje” van, azt a falu Don Juan-jának tekintik.

Nagy tekintetben áll a Szilveszter-éj, mert felette sok titkot rejt magában. Minden előbbi jövendölő kisérleteket ismétlik az évfordúlat órájában, hogy fölleplezzék a jövőt. Hartberg és környéke lakóira nézve különös jelentőségű csuda orákulumot rejt a mondákban gazdag Ringberg. Ott minden hetedik esztendőben, Szilveszter-éjjel, a hegy körül futó fal délnyugati oldalán, a termékeny Feistritz- és Safen-völgy felőli tájon, egy nyílást lehetett látni, melyből pontban tizenkét órakor egy disznó jött elő, egyszer soványan és lefogyva, szájában tarlószálakat tartva, másszor meg kövéren, arany kalászszal. Amaz esetben a kisértetes állat mindig siralmas röfögést hallatott s mindjárt is visszafordúlt a hegy belsejébe; olyankor hét rosz esztendőt lehetett várni. Utóbbi esetben azonban áldásos idő következett; a disznó ekkor rendesen körűlszaladta falhosszant a hegyet és csak akkor, ha valamely egyes helyet fenyegetett valami veszedelem, nem haladta el annak irányát, hanem visszatért az üregbe.

Az újévnapi első találkozásra sokat ád a nép. Még nagy divatja van az „újesztendő-köszöntés”-nek és „újesztendő-éneklés”-nek is. Utolsó nap a karácsonyi napok cyclusában a „három királyok napja” vagy vízkereszt. Ennek előestéjén a keleti bölcsek kezdőbetűi és az évszám az ajtókon, az ágyakon pedig a „boszorkányszög” (Drudenfuss) szentelt krétával megújíttatnak. Hinterberg vidékén a Salzkammergutban ezen este „csilingelni” járnak a szegények s a nagyobb paraszttanyákon ajándékokat kapnak, különösen fánkot. A vízkereszt-éjt a tartomány felső részében „Perchtl-éjnek” is hívják. Ekkor ugyanis a félelmes „Perchtl” vagy „Perchtgoba” a kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkeivel betér a házakba s megízleli a számára készen tartott „Perchtl-tejet”; de nem szabad őt ebben kiváncsiságból meglesni, mert különben vaksággal veri meg az embert. Ha az ember a „Perchtl”-lel járása közben találkozik, szólítsa meg az „utolsó” gyereket s adjon neki nevet; akkor annak lelke felszabadúl s Perchtl megköszöni a jótétet. Vízkereszt-éjjel minden len is tisztára le legyen fonva a rokkáról, különben bele fészkel a „Perchtl”. Éjszakkeleti Stiriában újévkor és vízkereszt-estén a „Puddel-anyó” (Budlmuada) jár, egy szörnyű vad alak, s a jó gyermekeket gyümölcsfélével ajándékozza meg. A vízkeresztéjet e vidékeken „Reihmahl-éj”-nek is hívják; Pöllau és Vorau környékén január 6-kát „Sieben”- vagy „Neunrichtel”-napnak nevezik, mert akkor rendesen hét, vagy kilencz tál étel kerül az asztalra.

A karácsony és vízkereszt közötti időben néha még vallásos játékokat adnak elő, s járnak a „csillag-énekesek”. Éjszakkeleti Stiriában „szent vízkereszt-énekesnők” is vannak; három leány, egyik fehérbe, a másik pirosba, a harmadik feketébe öltözve, a világ három tájékáról (Morgen-, Mittel- und Abendland) való három királynak adja ki magát, háromkirályok énekét mondanak s köszönettel veszik az adott ajándékokat. A Wölzer-völgyben az a hiedelem uralkodik, hogy, ha ily „csillag-énekesek” két csapatja a szabadban bizonyos keresztútakon, vagy rosz hírű helyeken találkozik egymással, azonnal egy harmadik, pokolbeliekből álló csapat terem ott, aztán oly verekedés támad, hogy csak úgy patakzik a vér.

Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyákat gyújtanak zivatarkor, hogy a mennykő bele ne üssön a házba. A rá következő Balázs-napon a magányos hegyi gazda a szelet is eteti liszttel és gabonával; Közép-Stiriában ellenben e napon fánkot esznek, hogy a szél le ne szaggassa a tetőket. Február 22-dike, Üszögös-Szent-Péter-napja, jövendölő nap. Frohnleiten vidékén azt hiszik, hogy ha a köd ezen a napon magasan van a hegyeken, azon esztendőben sok előkelő hal meg; ha alantabb van, több közönséges ember múlik ki; ha pedig e napon általában felhős az idő, minden rendből egyformán halnak az emberek.

Közép-Stiria némely éjszaki vidékén a községi előljárókon kivűl vannak úgy nevezett „fertálybírák” (Viertelrichter) is, kiknek hivatalos működése azonban korlátolt. Választásuk mindig farsang vasárnapja előtti kedden megy végbe, s „birótétel”-nek (Richtersetzen) neveztetik. Baumgarten helységben ez a régi jogi szokás következő módon történik: a „volt” biró házában, kinek hivataloskodása épen lejárt, egybegyülekeznek a falu vénei, hol is számot adnak nekik. A rá következő lakomán a volt bíró az ajtóban marad s csak mikor a harmadik tál ételt, „káposztás disznóhúst”, adják föl, lép ismét a szobába. Egyik kezében tányért tart, melyen legszebb, virággal ékesített pohara áll, a pohárban friss vízben rozmaringgaly, másik kezében a községi telkek birtokíve, bérleti szerződések és adókönyvek vannak. Komoly méltósággal áll az asztal elé és az új bíróhoz, ki a szögletben a házioltár alatt főhelyen ül, beszédet tart, igazságra és becsületességre inti, aztán átadja neki a tányért poharastúl virágostúl és a hivatalos okmányokat. E cselekvény közben mindnyájan fölállnak, a házajtón pedig három hatalmas ütés dördül; tizenkét gyerek durgatja az ajtót egy három méter hosszú, két felől hat „fogantyúval” ellátott fenyődoronggal, a bírói méltóság és vagyon-átengedés jelképével, ezt aztán ismétlik a többi falubeli birtokos ajtaján s utóljára az új bíró házánál, hová a dorongot bedobják, s az ott marad egy évig. Ekközben zavartalanúl foly a lakmározás.

A bírótétel. Hackl Gábortól

A farsang a víg kedvű, életvidor stájerre nézve az öröm ideje, vidám mulatságok és vígalmak forrása. A farsang-vasárnapnak keleti Stiriában „Burschensonntag”, s a rá következő napnak „Foasti Montag” a neve; a felső Muravölgyben „bódult” hétfőnek is, közönségesen azonban „békahétfő”-nek hívják, mert ha ezen a napon fonnak, a békák a következő lentermést lerágják. Általában az utolsó három farsangi napon mentől kevesebbet kell dolgozni, mert különben „a jószág megbódul”; ugyancsak járják is a tánczot, mert

„Ha a paraszt vígan tánczol, jó év lesz egészen, Szépen bokrosodik a zab s a rozs nyomós lészen.”

Kedvelik ilyenkor a tréfabolondságokat, alakos és maskarás mulatságokat. Mint stereotyp alakok jelennek meg példáúl Ausseeban a „farsang” és „farsang-asszony” aranyos, ezüstös jelmezeikben; a felső Mura oldalvölgyeiben a „farsang-futás” dívik, midőn is fehérbe öltözött maszkok különféle fura kanyarodásokat és csigahajtásokat tesznek, tréfákat űznek s adnak elő, példáúl szürke-lópatkolást s más effélét. Közép-Stiriában ismeretes a „Faschingpopperl”; ugyanis férfi és női szalmafigurákat az ekerúdra erősített kétkerekű taligán maskarás legények húznak, vagy visznek is olykor a falun végig. A Wechsel melléki St.-Lorenzenben, Rohrbachban, Mönnichkirchenben szokásos még az úgy nevezett „Gaborbetheltreiben” vagy „Bethlastechen”. Szabad helyen egy póznát vernek le, arra egy vázat, „Gabor Bethel”-t kötözik, e mellett sorjában elszalad a felnőtt fiatalság s megpróbálja a vázat dárdával leszúrni a póznáról, melyet aztán siker esetén a néző sokaság ujjongása közt vízbe dobnak. Szokásban van sok helyen a „farsang” és a „bőgő temetése” húshagyó kedden. A Safen- és Lafnitz-völgyben éjfélkor a korcsmáros és vendégei, mindegyik egy poharat és egy kártyát vivén, a pinczébe mennek, hol a poharakat megtöltik és kiürítik, a kártyákat zsebkéssel a hordókra szegezik, s aztán eloltják a világot és odahagyják a pinczét; a hordó így „lepecsételve” marad nagyszombatig, mikor aztán a föltámadás ünnepe után ismét tovább csapolják.

Sajátságos, tisztán stájer szokás farsangban a „tőkevonás”, mely kivált az egykori gráczi kerületben divatos. Ha valamely esztendőben egy leány sem ment valamely helységből férjhez, egy alkalmas egyenes fát ejtenek s számra vagy taligára teszik, melynek rúdja keresztfákkal ellátott lánczokkal és kötelekkel tetemesen meg van hosszabbítva; ezt a „tőkét” aztán a farsang valamelyik két utolsó napján a leányok végig húzzák a falun, s ugyancsak segítenek nekik a fiatal legények is. „A ki tőkét von, hamar férjhez megy” szokás-mondás, azért csak kevés vonakodik benne részt venni. Egy csapat muzsikus jár a menet előtt és számos maskarás rajozza körűl a csudálatos szekeret; gyakran az ily tőkét apró fácskákkal szépen felczifrázzák, sőt néha egy hordó bort is tesznek rája. Grácz körűl hajdanában egy postakocsis nyitotta meg a menetet, továbbá mindenféle szántóvető szerszámokat is czepeltek s egy szalmába burkolt suhancz szarvval és csengőkkel a fején végig szántotta ekével az utczákat, mialatt nehány maskarás, köztük egy Paprikajancsi is, tréfás rigmusokat mondottak s más egyéb bolondságnak jártak végére. A menet mindenkor valamely kocsma felé veszi útját, a hol a tőkét nyilvánosan elkótya-vetyélik s az árát mindjárt közösen el is mulatják.

Gazdag szokásokban a húsvét ideje. A mit a virágvasárnapról, a „pálmavitel”-ről s a szentelt „barkák” gyógyító és csuda erejéről a szomszédos havasi tartományokban beszél és hisz a nép, az általában véve Stiriára is áll; szinte általánosan ismert jelenség a „kerepelő gyerekek” is. „Zöldcsütörtökön” (Antlasspfingstag) az egész természet megszentelődik. Öreg emberek ezen a napon a „faimádkozást” és „pázsitjárást” űzik, azaz egy fa alatt térdepelve végzik áhitatoskodásukat s este mezítláb a ház előtt lévő zöld mezőre mennek s ott imádkoznak. Nagypéntek is nagy jelentőségű; jövendölő napnak tartják, még pedig így vélekednek: „Ha nagypénteken eső esik, száraz esztendő lesz; ha pedig dér fedi a mezőt, áldott esztendőt lehet várni”. Nagyszombaton egy darab zsarátnokot („Brand”) visznek haza abból a tűzből, melyet a sírásó elkorhadt koporsódeszkákból és fakeresztekből rakott s melyet a pap megszentelt; ha a tűz útközben kialszik, valaki meghal a házból abban az esztendőben. Ezen „szentelt tűz”-ből a parázs egy részét a tűzhelyre borítják, más részét meg, ha kialudt, mint csodatévő óvószert elteszik.

A feltámadást lehető ünnepiességgel ülik meg; Eisenerzben a késő esti órán megy végbe s bányászi jelleme által tűnik ki. A husvéti lövés és a „husvéti tüzek”, a hajdanta Ostarának, a felderülő fény, a hajnal és a tavasz istenasszonyának szentelt áldozati bárányok még sok helyen divatban vannak; a Wechsel vidékén mindig az őszi vetés szélén gyújtják meg az ilyeneket, hogy elhárítsák arról a jégesőt.

Húsvét vasárnapján minden jóravaló gazdasszony egy kosár élelmiszert küld a templomba megszentelés végett. Radkersburgban és környékén igazi versenyfutás megy végbe a „szentelt kosarakkal”; a mely cseléd először ér haza rakott kosarával, azt az egész esztendőn át legszorgalmasabbnak tartják. Wechsel mellékén húsvétvasárnap az az Alsó-Ausztria szomszédos vidékein is dívó szokása a „határjárás”-nak („Groangehen”) uralkodik, midőn ebéd után a családtagok imádkozva bejárják az őszi vetéseket s különféle vallásos szertartásokat visznek véghez.

Husvéthétfőn a felső-stiriai Mura- és Liesing-völgyben népies futtatás (Gonesslaufen) megy végbe; bár ekkor a kelő füvet letapossák, mégsem törődik vele a birtokos, mert hát a „Gonesslaufen” a földeket és réteket termékenyíti.

Örömnap május elseje. A „májusfa-ültetés” még sok vidéken szokásos. A tartomány felső részében ezen a napon sokan kimennek az erdőre s ott egymást fenyőbarkákkal hajigálják; a kit eltalálnak, az egészséges lesz egész esztendőben. Különösen hatásos a „májusi harmat”. Leányok szeretik a május elsején búza- vagy rozsföldről gyűjtött harmattal mosni a képüket, hogy elveszszen a szeplőjök. A mely gyereknek karikalába van, ha alsó testét „májusi harmatba” áztatott kendővel borogatják, görbe lába megegyenesedik és erőssé lesz. Áldozócsütörtökön Gröbmingben az Idvezítő mennybe menetelét jelképesen adják elő; arról a tájról, mely felé a mennybe menő Krisztus utoljára fordította arczát, jön az első zivatar.

A pünköst sok helyen az előestén „boszorkánypattogással” veszi kezdetét. Jámbor parasztok pünköst éjjel éjféltájban kimennek földjeikre s végigjárják a határt, hogy valamely határkő-elmozdító nyughatatlan lelkét megszabadítsák, vagy a gabnatenyészésért imádkozzanak. Az álomszuszékokat pünköst reggel „pünköstkirály”-oknak csúfolják s virág- vagy szalmakoszorúval czifrázzák föl. Stradenben, Mureckben s más helyeken még az a tehén is, a mely utoljára ér a legelőre, koszorút kap. Közép-Stiriában ezelőtt divatban volt a „pünkösti lovaglás”. Wagendorfban pünköst vasárnapján az úgy nevezett „Pfingstluckenritt” ment végbe. Ekkor a „csordások”, a mint előbb vagy később érnek reggel a gulyával a községi legelőre, mint „Fahnlführer”, „Krottenstecher”, „Klaubauf” stb. sorakoztak. Délután aztán zárt csoportban végig lovagoltak a falun, elől a „zászlóvivő” s leghátúl a nyirgalyakkal befont s koszorúzott „Pfingstlucken”. A csapat a közel fekvő St.-Veitnak tartott s a templomból jövőket békákkal, rögekkel, stb. dobálta meg, azzal ismét visszanyargalt Wagendorfba. Itt este a rókatáncz ment végbe, oly tánczmulatság, melynek költségeit egy eleven róka „mutogatásával” szokták összeszerezni. Más „pünkösti lovaglás” volt a „pünköstszentelés” Radkersburgban. Leitersdorf és Deutsch-Radersdorf helységekből számos parasztlegény lovagolt pünköst-hétfőn délután egy szalmába burkolt s nyergeletlen vak lovon ülő suhancz vezetése alatt a városon végig; a radkersburgi polgároktól bort kaptak, mit „dézsával” tettek ki számukra az ajtóba; a szalmás-ember látott neki legderekasabban úgy, hogy végre becsípett s le-lefordúlt a lóról. Ez a „pünköstszentelés” a lovasok visszatérte után tánczmulatsággal ért véget. E szokásoktól eltérő volt a „pünkösti menyasszony” (Pfingstluckenbraut) járása Oberseibersdorfban. Egy galyakkal és koszorúkkal díszített s legényektől húzott szekéren ültek a „menyasszony” és két nyoszolyója. Csalánból miből font „menyasszonyi koszorúkat” dobáltak feléjük; a menet épen ebéd előtt a helybeli bíró háza elé állt, a ki ezen a napon a parasztlányoknak „bírói lakomát” adott. Miután a legényeket étellel itallal jóltartották, kimentek a mezőre, meg vissza a faluba, a hol aztán ünnepi dáridót csaptak.

Birkózás a Pfingstbründl mellett. Hackl Gábortól

A felső Mura-völgy vidékein föl szereti keresni a nép a „Pfingst- vagy Heiligengeistbründl” névvel nevezett forrásokat az erdőben s ott ugyancsak iszsza ám a „szentlélekharmatot”. Az Ober-Wölz melletti Lugtrattenen van egy ily forrás, hova a fiatalság „áldozni” gyűl össze; a legények birkóznak egymással, isznak a forrásból, a közeli cserjésből pálczikákat metszenek, belőlök kereszteket formálnak s azokat a forrás közelében a földbe szurdalják. Mindezen pünkösti szokásokban világos nyomaira ismerünk amaz ünnepiességeknek, melyeket az ősök Wodan tiszteletére tartottak, hogy e jóságos természetistenség áldását könyörögjék a vetések és gyümölcsök tenyészetére.

A homályos hajdankorból fenmaradt szokások uralkodnak a napfordúló idején is. A kindthalgrabeni Gschwandecken a fiatal férfivilág e napon gymnastikai bajvívásokat szeretett rendezni. A leányok megolvassák a János vagy „napfordulói tüzeket”, mert ha épen kilenczet látnak, férjhez mennek még abban az esztendőben; virágok dobálása a lángokba, az átugrálás rajtuk s a körűltánczolás szintén szokásban van még helylyel-közzel. A „karikacsóválás” (Räderschlingen) Gröbmingben egész sajátságos módon megy végbe. Ugyanis a „Spitelgraben”-en lombból, galyból egy gúlát állítanak föl s tetejébe holmi ringy-rongyba öltöztetett babát tesznek. Az éj beálltával aztán, mikor köröskörűl a hegyeken a napfordulói tüzek mint óriási áldozatlángok föllobognak, örege-apraja a nevezett helyre megy, két pártra oszlik, melyek egymással szemben állást foglalnak. Most valóságos versenyküzdelem kezdődik; mind a két fél kölcsönösen röpíti a meggyújtott karikákat, fakorongokat és gyűrűket, s az éjjeli sötéten átszikrázó tüzes csíkok és gyűrűcskék pompás látványt nyújtanak. Néha egyik-másik nézőt vagy „röpítőt” éri a tüzes karika, a mi mindenkor hangos újjongást idéz elő, s ez még jobban fokozódik, ha az égő karikától a gúla gyúlad meg s a fényes tűzoszlop föllobog, lángnyelvek törnek elő s belekapnak a vázba. Babák elégetése azelőtt Stiria más helyein is szokásban volt; példáúl Gráczban az úgy nevezett „Tattermann”-t, egy óriás vázat, hosszú póznán, János-nap előestéjén a napfordulói tűzön meggyújtották s aztán a Murába dobták. A napfordulói napon szeretik enni az ismeretes „bodzavirágot”. Sok felső-stiriai helységben e napon az úgy nevezett „Methhansel” megy végbe, afféle tánczmulatság, melyen mézsör és mézesbáb a fő étel-ital. Szinte közönséges szokás az istállók ajtainak és ablakainak befonása tölgyfalombbal mivel és kis bokréták kötése linkából, rutából s más mezei virágokból, melyeket aztán keresztformán az ablakok előtt erősítenek meg, vagy a tornáczban a mennyezetről lógatnak alá; ez óv a villámcsapástól. Általában a linkának sok csodatévő ereje van. Példáúl láthatatlanná lesz az ember, ha e növény magjából napfordulói reggel szed s lábbelijébe teszi; kaszások is szeretnek linkát tűzni kalapjukra, hogy derékfájást ne kapjanak.

Freiung-hordozás. Hackl Gábortól

Stiriában egyedűl áll a „Sámsonjárás” Krakaudorfban. Augusztusban van a járása, s olyan formán, mint Salzburgban, csakhogy itt „Sámson” szamárállcsont helyett furkósbotot tart a baljában, s a törpék sincsenek mellette. „Díszvadászok” mennek utána, muzsikaszóra kedélyes „stájerest” tánczol s a papi és világi tisztviselők előtt meg-meghajtja magát.

Egy más járás, az úgy nevezett „Freiung” hordozása, a mi régebben másutt is szokásban volt, Nieder-Wölzben az októberi Miksa-nap után való hétfőn történik meg. Az e napi „Miksa-vásár”-t megelőző isteni tisztelet végeztévél; a vásári jog és egykori törvényhatóság jeléül az úgy nevezett „Freiung”-ot, mely nem egyéb, mint koszorúzott póznán egy kinyújtott kardos férfikar, egy csapat muzsikus és egy sokszor csudálatos öltözetű utczaseprő kíséretében meghordozzák faluszerte. A főbb boltok és korcsmák előtt megállnak; a muzsikusok indulót fúnak, a miért üdítő itallal kínálják meg őket, végezetűl aztán a „Freiung”-ot felállítják a piaczon s mellé őrt adnak, kinek arra kell vigyázni, hogy valamikép el ne emeljék; mert a nép azt hiszi, hogy ha erőszakkal, vagy csellel elviszik, a vásár minden jogával arra a helyre tevődik át, a hova a „Freiung”-ot vitték.

A „szentkalács-szedés” (Heiligenstritzelsammeln) még sok vidéken szokásban van. Evvel a szegények javára szolgáló szokással, a nép hite szerint, a boszorkányokat és egyéb roszakat lehet a háztól távol tartani. Fiatal leányok „szent kalácsukat” avval a legénynyel szegetik és kóstoltatják meg, a ki szívük választottja. Ha az aztán egy „jó szeletet” vág le magának, azt a szerelem viszonzásának veszik, s ha utóbb más kérő jelentkezik, a leány tudtára adja, hogy „az ő kalácsa már meg van szegve”.

Szent Mártont sokképen tisztelik, mint a mezők védőszentjét. „Im Mirtnmonat is’ guat Bam setz’n” (Márton havában jó fát ültetni), mondja a földmivelő. Azelőtt szokás volt a földeken, sőt hegyeken is „Márton-tüzeket” gyújtani; továbbá Márton-nap szombatján gyerekek is jártak újjongva színes gyertyákkal s gyümölcsöt, kalácsot s más effélét szedtek össze. A stájer-karintiai határon az a hit uralkodik, hogy Márton éjjelén éjféltájban a rettegett havasi szellem (Alberer, Almer) jár a levegőben, a csendes, elhagyott havasi kunyhókba betér s ott a „gazdasszony” (Schwoagrin) dolgát végzi.

A bányászokra nézve deczember 4-ike ünnepnap, védőszentjük, Szent Borbála napja. Az erzbergi bányászok ezt szorgalmas kocsmázással ünneplik, mert egy régi bányászmondás szerint: „Ha Borbála-napkor jól öntözik a sziklát, könnyebben zúzik”.

Még nagyon el van terjedve, ha annyira nem is, mint régenten, a „Mikulásjárás” Szent Miklós-nap előestéjén. Hajdanában a nagyoknak is volt „Mikulásuk”, mai napság már csak a gyerekeket látogatja meg. Egész sajátságos szokás ezen az estén a Mária-Czellben dívó úgy nevezett „Schiffsetzen” (hajótétel). Ugyanis a gyerekek papirosból hajtogatott hajócskákat szoktak észrevétlenül oda dugni szüleiknek, rokonaiknak s másoknak is; sőt a szegényebb osztálybeli gyerekek a vagyonos emberek háza körül is ólálkodnak, hogy oda valahogy bejuttassák a hajóikat. Ily hajócskákra mindig a „tulajdonos” neve s valami bohó mondóka van írva. Példáúl:

„Szent Mikulás, Mikulás, Kezdődik az utazás, Erre, arra evezek, Nem tom, mitevő legyek; Végre az jut eszembe Ebb’ a házba nézek be.”

„Nem bűn, ha hajót dugok, Mert még kis gyerek vagyok, Nem én kezdtem, El se hagyom, Egy kis ajándékkal Megelégszem nagyon.”

„Czukrot és mézet bőven remélek Mindenféle jót, szívet viditót; Szívem öröme, ha hajóm tele!”

Az egyes házakban ezeket a hajócskákat összeszedik s telerakják mindenféle nyalánksággal, gyümölcscsel, játékkal, gyakran egy-egy pénzdarabot is tesznek bele. Másnap reggel a kis hajósok elmennek hajóikért s „terhestűl” szépen megköszönve haza viszik. Még a felnőttek közt is megvan néhol ez a szokás. De a „hajósok” titokban járnak s gyakran jó nagy s csinosan épült hajóikat zsinórral kötik alattomban az ajtókilincsre, s szintúgy észrevétlen mennek el hajóikért. Ilyenkor néha névtelen pajkos lányok szép rigmusokban arra szólítják föl az erős nemnek eme vagy ama képviselőjét, hogy szívöket tegyék „nehezítőűl” a hajócskába. Az a mód, a mint ennek a lehetetlen kivánságnak eleget tesznek, aztán sokszor nagy nevetségre s későbbi kötődésre ád alkalmat, kivált ha a hajócskát más kezek tették oda, mint a hogy gondolták.

Végre hadd említsük még meg itt, a stiriai szokások elmondásának végén, a „Lucza-kenyeret”, mely kicsi vékony kenyér kovásztalan kukoriczalisztből van sütve, s melyet a Sulm-völgyben, példáúl Gleinstättenben s más helyeken az öregebb lakosok Lucza-napkor készítenek és költenek el e szentnek emlékére, ki a veszett kutyáktól védi az embert s csak ily kovásztalan kukoriczakenyeret szeret.

Sokkal számosabbak a szokásoknál Stiria német lakosainak regéi és mondái, a nép kedélyéletének belső, mélyen fekvő kincse; e mondákban a nép nemcsak ősei isteneinek többé vagy kevésbbé homályos emlékezetét s egy naiv költői természetnézetet, hanem a jogról és erkölcsről való mélyen járó fogalmait és vélekedéseit rakta le és őrizte meg.

Mint a hegyi tartományokban általán, Stiriában is él a monda az egykori aranykorról az Alpesekben s ezek elvadulásáról, így példáúl a Dachsteinon „hóval elborított hegyi gunyhóról”, a johnsbachi hegységbeli „lóról” (Rössl) az Admont melletti „Pleschberg”-ről és sok egyéb. Ezen és hasonló mondákhoz, melyek mind az elveszett paradicsomról és az azt eljátszott emberekről való ősrégi, örök thémát variálják, számos más sorakozik, példáúl a „kővé vált játékosokról” és a „gamsbergi fonóleányról” Mária-Czellnél, a „Hahnsteinról” Admontnál, a strechaui „hűtelen várúrnőről”, kinek halálfős szobrát látni még a Büchelsteinon, a zeiringi „elpusztúlt ezüstbányáról”, melyben 1.400 bányász veszett el a földalatti vizekben, és számos egyebek.

Sok a monda az elemeket személyesítő szellemekről. Így az Eisenerz-melletti Erzberg keletkezéséhez a hellenek gigasharczáról szóló theogoniai regéhez hasonló óriásmonda fűződik; a Schöckelen Vasold óriás, a ki a szeleknek parancsolt, üldözte a boszorkányokat s meghiúsította gonosz szándékaikat; a wildoni hegyen „vad emberek” tanyáztak, kiknek emléke mindez óráig fenmaradt Wildon nevében és czímerében; Neuberg várán és a Hartberg-kerületben levő mária-lebingi templomon a monda szerint két, Ázsiából jött óriás épített, kiknek kettejöknek volt egy kalapácsuk, melyet az egy órányi távolságban lévő építéshelyről dobáltak egymásnak; az elzászi Niedeck váráról való és Chamisso költői feldolgozásából ismeretes monda is megjelenik Stiriában s ahhoz az „óriásasszony”-hoz fűződik, ki a kis „Kögel”-ek belsejében Stradenben tanyázott, meg amaz „óriáskisaszszony”-hoz, ki atyjával a Pöllau-kerületi Grosshaider-barlangot lakta.

Törpék rendesen kincses üregekben tartózkodnak, példáúl a grimmigi „kőkapu”-ban, a gamsi barlangokban s más helyeken, rájuk emlékeztet a krieglachi „törpék rétje” is. Velök rokon a „hegyi szellem” és alatta vall serege a „hegyi emberkék”-nek (Bergmandl, Winzig); ezek kis, törpe alakok, hosszú szürke szakállal, potrohhal és görbe lábbal, fehér vagy sötétszínű csuklyás bányászgunyában, a szerint, a mint jó, vagy rosz indúlattal vannak az emberek iránt. Minden régibb bányahelyeken él ezekben a bányászatot fentartó földalatti lényekben való hit, kivált az erzbergi bányászok minden megmagyarázhatatlan tüneményt e gnomoknak tulajdonítanak, kik az Eisenberg ezüsttől csillogó aragonithasadékaiban tanyáznak s titkos műhelyükben a nori érczet főzik. Ehhez csatlakoznak a mondák a „szürke hegyi emberkéről”, hosszú karmaiban vasvilla, a „Schratt” nevű toprongyos erdei szellemről, a „mohemberkéről”, a „szurok-” vagy „ágyemberkéről”, az „érvágó törpéről” és a „véremberkéről”, mely utóbbi a kivégzettek véréből kinövő földszellem.

Némely tó minden évben megkivánja a maga áldozatját; bennök lakik a „vízi ember”, rendszerint félig ember, félig hal. Neki tulajdonítja a népmonda többi közt az ausseei sóbánya és az eisenerzi gazdag vasércz-telepek fölfedezését. Az Eibiswald melletti Hartenicken tanyázott egy „tavi ember”, ki azonban a nedves elemével együtt elköltözött s a Dráván túl a Bacher-hegységen telepedett meg; a Wasen várkastélynál Wildon közelében egy vízi embert fogtak, a ki alattomban fel-felöntött a borból az ottani várpinczében. A leopoldsteini tó habjaiba igézett vízi embert ragadozóállat fejű és tüzes szárnyú szörnyetegnek festi a népmonda. E szörnyhez hasonló a Salzkammergut tavaiban tanyázó „vízi asszony”, ki mint végtelen hosszú fűzöld „tavi féreg” ragyogó ezüstcsíkosan úszik a tó tükrén. Másformák azonban a „vízi leányok” a patakokban, folyókban és csillámló tavakban, gyönyörű teremtések, kik varázs énekökkel ártatlan ifjakat a partra csalnak, aztán átfogják őket dagadó karjukkal s levonják a nedves mélybe, hogy velök a csillogó kristálypalotában bízvást szeretkőzhessenek.

Mély erdei szakadékokban és a felső-stiriai szikláshegység tövében, melyekről lerohannak a hegyi patakok, és a hol a vízpor csillog a napfényben, meg-megjelennek a bájos „erdei” vagy „vadleányok” és „hegyi kisasszonyok”, egész testüket körűlhullámzó arany hajukat szivárvány-fésűvel fésülik s a mellé gyönyörűen dalolnak. Sokat beszél róluk a monda, hogy mikép tettek jót az emberekkel, de mikép állottak szörnyű boszút is azokon, kik parancsukat áthágták, vagy őket megbántották. A „Mehlstübl”-en a Mürz völgyében lakoztak a tündér „Mehl-szüzek” s a szegény favágókat jól tartották étellel, itallal; a Lebernfeld-en Kirchbergnél mutatkoztak az úgynevezett „Müerfräuln”; a Heiligenkreuz melletti Fritzenkogelben tanyáztak a „földalatti némberek” és a Straden melletti Waldrastein-on a jótékony „Unifrauen”; az erdőív félhomályában pedig az „erdei nők” járnak suhanva s a három kereszttel jelölt fatörzseken keresnek oltalmat az ördög ellen.

A „Berchtl”-ről már másutt volt szó. Az ő isteni alakjával találkozunk a „fehér asszony”-ban is, ki mint bekövetkező halálesetek előhirnöke Gross-Lobming, Than, Wildon váraiban s egyebütt jelentkezik; Eggenberg várában mint „szürke szűz” jelent meg. Vele rokon mondai jelenség az úgy nevezett „Lahnwaberl” ószerű öltözetben, övén kulcscsomaggal; kereszteletlen gyerekekre les s a vízbe viszi őket; néha éjjel mint bolygó fény tűnik föl s a „szilaj vadászat”-ot is vezeti. Egy más, a tartomány közép részében ismeretes mondai alak a „Nachtahnl”, kinek bűvös-bájos külseje, de vas keze van, melylyel a csúfolkodóknak pofleveseket osztogat, hogy csak úgy hullanak a szikrák; tisztára mossa a piszkosan eltemetettek ruháját s szárogatja a holdfényen, a miért „mosóasszony”-nak is nevezik. Felső-Stiriában ismeretes a „Thörin”, egy karcsú, fehérbe öltözött, nagy tüzes szemű nőalak, hátra fordított lapátlábakkal; vizek mellékén szeret tartózkodni, a hol éjnek évadján mosással foglalkozik. Végre említsük még meg a keleti Stiriában ismeretes lúdlábú „Lutscherl”-t, ki a rosz gyerekeknek kivágja a sarkukat, a kisérteti „Dachsteinweibl”-t s az Alpeseken általánosan ismert boszorkányt (Trud, Drud).

Fölötte számosak az ördögmondák. Az ördög rendesen mint zöld vadász jelenik meg, néha mint koldús vagy remete, mint fekete vagy tüzes lovag is szürke vagy tüzes fekete lovon. Egy enns-völgyi mondában mint zöldessárgán szikrázó szemű kis emberke sarkányhúzta tüzes szekéren jár s lovacskáit, t. i. ledér nőket, egy kovácscsal térdökön megvasaltatja, hogy a meredek sziklacsúcsokon felmászhassanak. Különös mythosi jelentőségűek azon mondák, melyek az embereknek az ördög által kővé változtatásáról szólanak, mint példáúl az eisenerzi „papkő”, a johnsbachi sziklakapu melletti „púpos szabó” mondája és több más. Az ördögöt mint építőmestert a fischbachi alpesekbeli „ördögkő” s a gráczi vár- és kalváriahegy keletkezéséről szóló mondák stb. emlegetik; ezekhez csatlakoznak az „ördöghidak-”, „ördögmalmok-”, „ördögtemplomok-”, „ördögárkok”, „ördögbarlangok”-ról, meg az „ördögfürdőszobá”-ról szóló mondák. Az ostoba ördögről, a ki rá hagyta magát szedni, nem kevés monda szól; köztük legjellemzőbb az „Amtmannsgalgen” mondája. Említést érdemlenek a „Szent Mihály lova húzásá”-ról, az „ördögűzés”-ről, az „ördögpatkó”-ról szóló mondák is, stb.

Az ördög különféle állatok alakjaiban is szeret megjelenni, p. o. mint fekete kecskebak, mint holló, vagy más fekete tollú madár, mint fekete kutya, vagy tüzes róka; mint ilyen rejtett kincseket szeret őrzeni. Mint „Schrattel” az embereknek minden kívánt szolgálatot megtesz; jár aztán, mint „Hiedlbua” vagy „Gangerl”, vagy mint „Nachtmann”, „Spähmandl”, „Haferschimmel” vagy „Galgenross”, mint „Habergais”, „Ohneweigl”, „Hüengeist”, „Schabbock” s még másképen. Ide tartoznak továbbá az úgy nevezett „Werwölfe” és „Strigholden”, végre a boszorkányok is, kiknek leghírhedtebb gyülekező helye a „Hochstradnerkogel”.

Az ördöggel hozza összeköttetésbe a néphit a „szilaj vadászat”-ot. Evvel rokon az Eichfelden ismeretes monda az „éjjeli pogánylovasok”-ról, kik Róbert-éjjel szokatlan borzasztó öltözetben és kékes lángú dárdákkal fekete paripákon zúgnak a levegőn át s keresztényekre vadásznak. Más mondák kísérteties jelenségekről „a régi noricumiak szellemei”-ről szólók, kik a „királyság” földalatti szikláiban tanyáznak és, ha ellenség fenyegeti az országot, mint ködalakok a felvilágra jönnek, félelmes „Kreudtüzek”-et gyújtanak s felhívják a lakosokat, hogy védelemre készűljenek; továbbá a „kísérteties bakó”-ról Freimannslochban a Stangalpon, a steini „várúr”-ról és sok más.

Nagyon számosak az elásott s a hegység gyomrában fölhalmozott kincsekről szóló mondák is. Ezekhez csatlakoznak a „velenczei emberkék”-ről való hagyományok, kik a mindent megmutató „hegyi tükör” segítségével a gazdag érczereket a hegyekben, a drága aranyfövenyt a folyókban és tavakban fölfedezték, e kincseket rejtelmes módon kezökre kerítették s velök dúsan megrakodva olasz hazájukba visszatértek. Más mondák ismét csudálatos kincsőrző nőkről beszélnek, a torkában arany kulcsot hordó „kígyókirályné”-ról, „sárkányok”-ról és „kígyók”-ról; az ezekkel vívott harczok a német Siegfried-mondára emlékeztetnek, valamint a Rottenmann és Knittelfeld czimerek eredetéről, a Röthelstein melletti „sárkánybarlang”-ról, a hohenwarti Wildseeről szóló mondák is.

Épen oly gazdag, mint a mythosi, a történeti és vallási monda is; de közülők nem egy, mint példáúl a Nagy Károly, a Maultasch Margit mondája s egyebek, mythikus vonásokat mutatnak. A történeti mondák közűl említésre méltók azok, melyek Muroelának a hunok általi elpusztításáról, a szép Pfannberg Ágnesnek s híveinek hősi küzdelméről II. Ottokár király zsoldosai ellen, a törökök gyakori becsapásairól az országba, s a magyarok és kuruczok portyázó hadjáratairól szólnak. Különös érdeket költenek a számos nemzetségi és czímermondák, melyek híres honi nemes családokhoz füződnek; így a Czilli grófok mondája, az Eggenbergerek czímerében lévő három holló, az első Lichtenstein, a Schärfenbergerek varázsgyűrűjének és bajvívásainak, a Stubenbergek rennfeldi kettős viadalának és kincsének mondája, kiknek őse mint római hadnagy őrt állt Krisztus sírjánál; a szakállas kartalan férfiról mint a Teuffenbacherek czímerének sisakdíszéről szóló monda, továbbá a Wildonok czímerének mondája, mely czimert Herwig, a Gudrun-monda kiváló hőse is, viselte. Sajátos vonást tűntet föl amaz ellenséges testvérekről szóló elterjedt monda, mely Plankenstein, Prank, Pux, Reichenburg, Riegersburg, Schielleiten várakhoz fűződik. S valamint ezen és még sok más mondák borostyána a régi várak romjai köré fonódik: szintén kedves legendák csatlódtak a legrégibb templomok és püspökségek eredetéhez, gondosan ápolt hagyományok regélnek a tartomány míveléséről német telepedők által, s számos virágzó helységek keletkezéséről.

Hasonlítanak a regék és mondák a gyenge, pompás színezetű havasi virágokhoz; azok is, mint ezek, erősítvén bennünket friss elevenségükkel s üdítvén kedves illatjukkal; ezek a néphagyományok drága gyöngyök a szép stájer föld derék lakói kedélyéletének gazdag kincstárában – örökzöld honszeretet arany magjai.

A németek népdala és népszínműve. Schlossar Antaltól, fordította Lehr Albert

Mint valami friss, buzgó hegyi forrás, olyan a népdal, kedélyéből fakadva annak az együgyű emberi léleknek, mely érintetlen maradt minden mesterséges elfinomodástól, azért is zendül a nép dala egyszerű, eredeti hangokban, mindamellett tisztán, elmésen és szívrehatólag, mondja bár ki a lélek boldogságát életvidor újjongással, vagy szólaljon meg panaszszal és epedve. S valamint a forrás visszatükrözi azon vidéknek jellemét, melyet vize öntöz, úgy a nép énekében is annak lakta-földje fejeződik ki, s minthogy az a tartomány és föld, melyen az emberek járnak-kelnek, életeiket és munkálkodásukat s evvel együtt gondolkodásukat és dalolásukat irányozza, a dal váltakozó jellemet nyer és a nép lelkét hamisítatlanúl és tisztán mutatja.

Itt természetesen csak a dalok szavairól lehet szó s túlnyomólag csak azon dalokról, melyek mint egészek és bevégzettek maradtak fenn. E havasi tartomány jellemének kétségkivűl leginkább a kettős emelkedésű és esésű „Schnaderhüpfel” (nóta) rövid, praegnans formája felel meg, a mely a pásztor és vadász, a havasi gazda és a favágó léte-voltját oly véghetetlen változatosságban fejezi ki; mivel pedig e nagy számú dalocskákat kirekesztőleg tájszólással éneklik s a tájnyelv ismertetésének itt külön szakasz van szánva, tehát e helyt inkább csak érintjük őket. A különválasztás természetesen nem könnyű, mert néha több szak „Schnaderhüpfel”-t találunk egybe foglalva s csak a versmérték mutatja egykori külön voltukat.

A stájer népdal különböző fajai önként elválnak, ha tekintetbe veszszük azon területeket, melyeken előfordúlnak, más felől bizonyos, kivált ünnepi idők is módosító hatást tettek jellemére. Az ősrégi karácsonyi énekek az egész német területen el vannak terjedve. De, valamint ezen dalfajnál, úgy egyéb énekeknél is ép oly kevéssé lehetséges valami szigorú helyi határvonás, a mily kevéssé gondolható ily szoros megkülönböztetés a tájnyelv színezetére nézve oly vidékeken, melyek más szomszéd tartományok határán feküsznek. Az említett karácsonyi énekek általában a bajor törzs egész havasi tartományában föltalálhatók; évtizedekkel ez előtt még énekelték a templomban, még ma is hallani őket faluhelyeken, házról házra járó legényektől előadva. Semmiféle dalban sem nyilatkozik a naiv népkedély s a falusi humor oly kifejezőleg, mint e „jászol-” vagy „pásztorénekek”-ben, akár, midőn a karácsonyéjjeli rögtöni lármától és világosságtól megrettent paraszt először álmélkodik, majd így kiált föl:

Az áldóját! eltalálom, mi dolog, Akár mindjárt egy pint borba fogadok, Vagy ha tetszik, egy jó pénzt is felteszek, Mi is lehetne más? Mint hogy a Messiás E világra született.

Nosza mind az istállóba induljunk, Őt imádni lábaihoz borúljunk, Vigyen diót a kisdednek valaki, Adja ajándékba, Mert zokon esnék, ha Semmi sem jutna neki!

Vagy mikor a jászolhoz siető pásztor megtalálja a Jézuskát s ily szókkal üdvözli:

Mi dolog ez, uram Isten, E rosz fedél alatt itten Csoda dolgokat találok, A kis Jézust itt látjátok.

Oh kincsem, kedvesem, Szívem tiéd legyen, Bár magammal vihetnélek, Igazán szerethetnélek!

Valami rendkivűl szíves érzés rejlik e théma számos változataiban. Mily sürgő készséggel és megható bensőséggel ajánlják a pásztorok az újszülött gyermeknek szerény mezei ajándékaikat, a legjobbat, a mijök van:

Én vajas kenyeret S kövér gidát viszek, Kását s almát, nemeset, Jó lépes mézet is, Ha csak keveset is, Vörös bort is, édeset!

Te tojást szütyőben Zsírt is vele bőven, S egész gyümölcsvakarót, Hogy szűköt ne lásson A kicsi, s találjon Harapni s szopni valót!

Hasonló módon éneklik meg a „vízkereszt-dalok” a királyok látogatását a jászolnál és ajándékaikat. Ezen énekek közűl némelyek kevéssé tájnyelvi színezetűek; első feljegyzőjük valami egyházfi vagy iskolamester lehetett.

Ugyanazt az őseredetiséget és naivságot találni azon dalokban, melyek más ünnepi alkalmakkor szokásosak, a lakodalmi énekekben, sőt a halotti panaszokban is. Nem csekély valódi bölcseség rejlik a művészi tekintetben néha esetlen strófákban, de a melyek azért igazán szívrehatók. Nem egy régi dal évszázadok óta úgy nevezett röpke-lapokra nyomtatva van elterjedve a nép közt; senki sem tudja, ki csinálta, ki dalolta először.

A tartomány felső részében, a hegyeken és völgyekben, a havasokon és az erdőkben megzendülnek a hetyke, széles kedvű „havasi-”, „favágó-”, „vadász-” és „vadorzó-dalok”. Ha minden ember szereti hazáját: Stiria havasi lakója igazán szívvel-lélekkel csüng bérczein, a havasi életen, melyet oly gyönyörűen tud dicsőíteni.

Gyöngy élet van a havason, Nincsen párja annak, Ott a legszebb pásztorlányok És szép borjúk vannak.

Menjen oda, a ki mehet, Szíve örömére, Még a ki holtfélen van is, Fölfrissül a vére.

A „Schwoagerin”, a pásztornő is kunyhójában a természet szépségeiről énekel a szellős tetőn és egy-egy hangos „újjantást” küld a nap felé:

Kora reggel, ha kél a nap, Beh öröm az élet, Elbámulom, mit az Isten Oly gyönyörűvé tett;

A havasok ormát éri A nap első fénye, Sűrű ködbe van borúlva Lenn a völgyek mélye. Juhhé!

De alant a faluban is megzendülnek a dalok, még pedig már „szombat-éjjel”, mely oly benső vonatkozásban van a szerelmi élethez, azért is énekli a legény:

Örülök a szombatéjnek, akkor rózsámho’ mék, Hogyha járjuk a stájerest, forog mint a kerék.

Felhangzik nem egy „utczai nóta” is, s gyakorta amolyan „utczai versengéssé” fajúl, melyben minden legény a maga babáját dicséri. Ez pedig ilyenkor csinosítja magát s ugyancsak kiöltözik, ha a kedvesét várja:

Virág a mellemen, Virág kalapomon, Hányszor mondta rózsám, Hogy így tetszem nagyon.

Ma néz ám még nagyot, Hogyha meglátogat, Illik a többihez A sötétzöld szalag.

Hogy a vadász, ha puskával és hegymászóbottal a hegyek közé megy, vagy végig barangolja az erdőt, szintén dalra gyújt és „ujjong”: magától értetődik, kivált a „zergevadász” (Gamsjager), ki a magas hegység vidékét ritkán hagyja el:

Ha zergére mégy vadászni, Tiszta idő légyen, Csapatosan láthatsz akkor Zergéket a bérczen.

Halkan oda lopózkodol, Mert hisz messze vannak, Úgy aztán végire járhatsz Könnyű mód a vadnak.

Minden vadász a maga vadját dicséri, egyik a zergét vagy a „nagy” és „kis kakast” (süketfajdot és nyírfajdot), a másik az őzet vagy a szarvast. A vadorzó (Wildpratschütz) szereti dalaiban emlegetni a vadászszal találkozását, melynek mindig az utóbbi adja meg árát, s magasztalja a mesterségét (wilde Jägerei):

Zergére van, pajtás, vágyod, Otthon ne hagyd bátorságod, A vadásztól ne félj, Puskaport se kimélj.

Ha lövésre jön a zerge, Ne tétovázz egy cseppet se, Lőjj rá, de bátran ám, Kedves pajtikám!

Így biztatja az „orvvadász” a fiatal kezdőt.

Ellenben a falusi paraszt, kivált a tartomány közép vidékein, hol a dús rozsföldek hullámzanak s mint élelmiszer az oly fontos hajdina díszlik, a paraszt életet, annak örömeit, de szenvedéseit is, énekli. A szegény favágó-legényeknek az erdőn roszabb sorsuk van, mint a jómódú földmívelőnek, de az ő daluk is nagy vígan csendűl:

A favágó legény kora reggel kél fel, Mert az erdőre kell menni fejszéjével, Ha csattog a fejsze és szépen süt a nap, A favágó legény, jaj, beh örűl annak.

Csoda-e, ha még a mély aknában dolgozó bányász is megzendíti énekét, mely, igaz, sokszor szomorú hangokban emlegeti a balsorsot, mely ott a mélyben váratlan érheti a bányászt. Ez az oka, hogy mély kegyesség rezgi át e dalokat.

Hazájához és a császári házhoz benső ragaszkodást és a népnek még oly fris emlékezetében élő jó „János herczeg” iránt hű szeretetet tanúsított mindig a stájer. Sok dal ezen érzelmeknek ád kifejezést, s hadd emeljük itt ki a stájer „kilenczes-vadászok” („Neuner-Jäger”) pompás katonadalát, ha újabb időben keletkezett is. Mily ereje nyilatkozik a hazafi érzésnek, midőn az ifjú katona büszkélkedik abban, hogy a császár ruháját viselheti:

Szürke és zöld a kabátom, ”Kilenczes” van a gombjában, Kalapomon toll imbolyog, Úgy-e, helyre vadász vagyok. Stájer földön születtem én, Ott terem a derék legény, Kilenczedik zászlóaljba’ Vadász vagyok, nyalka!

Édes hazám, Isten veled, Messze olasz földre megyek. Olyan nehéz volt a szivem, De a bánat nem bir velem; Hisz bennem ifju vér, S hogyne volnék kevély? Kilenczedik zászlóaljba Vadász vagyok, nyalka!

Különösen érdekes a régi népies balladák előfordúlta, melyek a német terület más vidékein is népdalokúl ismeretesek s részint jellemző variansokkal, részint tájnyelvileg feldolgozva már évszázadok óta el vannak terjedve az országban; ily balladák még eredetiekűl is előfordúlnak és tanúsítják azt a mély költői érzéket, mely már régen él és fenmaradt a népben. E dalok tárgya vagy az erdőben lakozó remete vagy valamely vadorzó élménye; az „öreg pásztorról s a gyermekről”, a molnárleányról, a szegény szolgálóról szóló énekek sötét élet és gyász sors hirdetői. Azon balladák közé, melyek más területek népdalai közt is megvannak, a következők tartoznak: „Die Bromberbrockerin”, „Der Ritter und die Maid”, „Das Pfeiferlied”, s az ily kezdetű: „Es war ein Schloss in Üsterreich”. A régi népköltészet nevezetes tanúságai a „Doctor Faust”-ról és „Tannhäuser”-ról szóló énekek. Hadd hozzuk föl végre még ama számos tréfás és gúnydalokat, melyek gyakran igazi nyers humortól duzzadnak s a tartománynak egész német területén még ma is kelendők.

Ha ezzel a stájerföldi német népdal jelleme legalább körvonalaiban föl van tűntetve: utoljára még egy fajáról kell megemlékeznünk a népies költészetnek, melynek művei, bár kevéssé ismeretesek, szintén saját bélyeget hordanak.

Ezek a régi népszínművek és parasztkomédiák, melyek, a bajor, tiroli és más szomszéd tartományokbeli hasonló játékokra emlékeztetve, Stiria némely vidékein még időnként előadatnak. Itt hasonlókép csak a szövegük és tartalmuk jöhet tekintetbe, mert az ábrázolás módja, a jelenetezés egyszerűsége s az egész előadás rajza inkább a népélet eseményeire nézve tűnik föl jellemzetesnek. A mi azonban ezeket a sokszor ősrégi szövegeket illeti, nem csekély mértékű igazi költészet rejlik bennök. Van köztük néhány, részszerint nyelvjárásban szerkesztett vallási játék, melyek világosan mutatják a XV. és XVI. századbeli farsangi és egyházi alkalmi játékok hatását s avval egyszersmind nagy régiségüket bizonyítják. Így példáúl a „paradicsomi játék”-ban, melynek tárgya Ádámnak és Évának a paradicsomból való kiűzetése, erővel és eredetiséggel teljes verseket és pregnans személyjellemzéseket találunk; e személyek közé tartoznak Ádámon és Éván kivűl az Atyaisten, a Fiúisten, több személyesített allegóriai alak, Luczifer és a kígyó.

Daloló alpesi lakók. Schmidhammer Árpádtól

Hasonló módon van írva a Krisztus születéséről való játék, az úgy nevezett „jászol-játék” és a „pásztor-játék”, mely „az elvesztett juhocskának a jó pásztor által való megmentését” adja elő, mindakettő csupa versekben.

Ugyanez áll a „passió”-ról, a „Krisztus kínszenvedései”-ről, mely még néhány évtizeddel ez előtt is előadatott a Palten-völgyben zöldcsütörtökön. Az ezen darabokban föllépő személyeket, hogy szemléletes képet használjuk, a Burgkmayr János, Wohlgemuth és Dürer Albert korabeli ódon fametszetekhez lehetne hasonlítani, a nyelvök, de még a vers és rím is, sokképen emlékeztet Hans Sachsra és kortársaira. Szintén e modorban van szerkesztve egy Szent-Miklós-játék is, melyet Liezenben éveken keresztűl előadtak, s mely a halál alakját lépteti föl, a mi nagy drámai hatást tesz. A közép-kor végén számos komédiában, földolgozva előfordúl Zsuzsánna története a bibliai legenda után. Megvan egy stájer népies darabban is, mely rímes és Eisenerz vidékén adatott elő. Nyelv és versforma ugyanazon említett sajátságokat mutatják, ennélfogva ebben is oly színművet birunk, melynek keletkezése bizonyára a XV. századba tehető.

Daloló újonczok. Schmidhammer Árpádtól

Újabb keltűek, valószinűleg az előbbi század elején vagy későbbi folyamán termettek a népi múzsának azon drámai darabjai, melyek a „Hanswurst”-ot is mindenkor fölléptetik, mint víg személyt, noha a játék meséje, úgy látszik, szintén a bibliából vagy legendából való. Látni ebből, hogy a komikus „Hanswurst”-alak hamar meghonosodott a nép közt, sőt a komolyabb komédia ismeretlen szerzője is előszeretettel beleviszi némely jelenetbe a szívesen látott nevettető alakot.

Egy jelenet a „Paradicsomi játék”-ból. Greil Alajostól

A „Hanswurst” a múlt századbeli ismeretes darabokban, melyek őt a székvárosban vagy egyéb városokban színre hozták, vagy valami szolga, katona vagy más valamely alsóbb rendű személy, ki mindig tájszólással beszél s goromba tréfákat követ el és sokszor hajmeresztő szójátékokat ereszt meg. A legelterjedtebb népies darabok, melyek nem Stiriában keletkeztek ugyan, de a helyi szükséghez képest átdolgoztattak, Juditot és Holofernest, Genovéva, Szent Borbála történetét s több más szent legendai alakokat tárgyalnak. A „Hirlanda” czímű népkönyv tartalma is ebben az egyszerű drámai földolgozásban jelenik meg. A „Borbála-játék”-ot, mely főkép a bányászok védőszentjét szerepelteti, legtöbbször Eisenerz és Vordernberg vidékein adták elő.

A németek tájnyelve és tájköltészete. Grasberger Jánostól, fordította Lehr Albert

Nem egy felföldi stájer elcsodálkozhatik, ha azt hallja, hogy német nyelvű földiei vagy nyolczféle „nyelven” beszélnek, s hogy van elég oly félrezug, melyben az odavetődött a honos törzsrokonát alig-alig érti. Igaz, hogy ezeken a nyelveken csak különböző szójárásokat kell érteni, de azért mégis nehéz valamennyijöket az egy „bajuvar” falap alá vonni. A mostani beszédmód még néha-néha egy más korábbinak hangjait hallatja, épen mint egy palimpsest több helyen átcsillogtatja a különben eltörlött eredeti írást. A tulajdonképeni felföldön a nyelvjárás még egységesebb és egyenletesebb, ellenben a nyugati és keleti dombvidék, hol a térképnek nagy behajlása van, föltűnőleg gazdag és tarka változatot mutat e részben. Ez nyilván a tartomány megszállása történetével függ össze; a hegyes részen a németek előbb, s a törzs szerint zárt, nagy tömegben egyszerre telepedtek meg, míg a közép vidéken a német telepedés ifjabbnak, időközönként előre nyomúltnak és törzs szerint vegyültnek bizonyodik. A sok vár – hajdan messze parancsoló úri lakok –, melyek a felföldről le a mai nyelvhatárig lépcsőzetesen sorakoznak egymáshoz, ezért nyugaton ép oly fontos jelenség, mint keletre még hosszabb kiterjedésben az egykor megerősített határvárosok lánczolata, mint a minő Friedberg, Hartberg, Fürstenfeld és Radkersburg. De nemcsak bajor törzsből való urak, hanem svábok, frankok, sőt még alnémetek is jöttek e tartományba, s a harczias urak bizonyára maguk szűkebb hazájabeli kiséretet és cselédséget hoztak magukkal, mely mind addig terjeszkedett, mígnem egy más úri birtok határát érte. A nyugati dombvidéknek egy meglehetős szűk kerületű foltján mintha alnémet hangok ütnék meg fülünket; keleten a riegersburgi még emlékezni vél sváb származására; a Lafnitzon inneniek frank eredetűeknek látszanak s a Magyarországból átnyúló hienczek igazi eredete is titokzatos még mind maig.

Ha már most Felső- és Közép-Stiriát nyelvjárásilag összevetjük egymással, az tetszik köztük sajátképeni és legáltalánosabb különbségnek, hogy a felföldi az egyszerű magánhangzókat, a hol használja, tisztán ejti ki, míg keleti és déli hazájafia azokat elő- vagy utóhangoztatással kettős, sőt hármas hangokká változtatja. Menjen csak az ember Mürz-völgy felől a fischbachi Alpokon vagy Karinda felől a Koralpon át s nyomban a magánhangzóknak ezen sajátszerű duzzasztásával találkozik. Leghatározottabban a Sulm-völgyben van kifejezve, de többszörös eltéréssel és gyengítéssel tovább plántálódik a Murán és Rábán túl az említett éjszaknyugati hegylánczig, sőt messze a Mürzen túl is, Aflenz, Mária-Czell és Eisenerz körűl egy-egy s más efféle még rája emlékeztet. A Stub- és Gleinalpestől kezdve a gráczi földön túlig tartja magát a tisztább vocalisatio; de a Pack, a Rosenkogel és a székváros közt annál sajátszerűbb nyelvjárási terület fekszik, melyen a bajuvar mély a, részben ennek e-je és o-ja is egy más német törzs nyílt a-jával vetekszik, Hitzendorf körűl több, Stainz környékén kevesebb sikerrel.

Ha a nyelvjárási elem Felső-Stiriában zártabbnak mutatkozik is, mégis lehetetlen észre nem venni, hogy Felső-Ausztria felé, tán a wels-lambachiak- és traungauiakkal és Stira városukkal volt régi összeköttetés kedvéért, szeret simúlni. Az Ennsen inneni felső-stájer előtt az ausztriai beszéd amolyan kalmár beszédnek tetszik, s a stájer népdala lyrai, míg a felső-ausztriaié inkább elbeszélő és tréfás színezetű; másrészt azonban mégis jellemző a jó szomszédságra, hogy a valódi stájernek tartott „Hoamweh”: „Wo i geh’ und steh’, thuat mir’s Herz so weh’ um mei Steiermark” stb. Schosser Antal (1801–1849) felső-ausztriaitól való, kinek múzsája igazán az Enns és Traun közt volt otthon. – Az a körűlmény, hogy Karintia egykor oly mélyen benyúlt Felső-Stiriába s a két tartomány közt a határ oly későn (1035) állapíttatott meg végkép, föltűnővé teszi, hogy a kettőnek nyelvjárási keveredése nem nagyobb. Már az obdachi nyergen elvész a töltelék „lei”, a kicsinyítő „-lan”, a „-nan” többes végzet s a gyenge perfectumképzések, mint „g’lachn” (gelacht). A stájer „aft” vagy „aftn” és a karintiai „nacher” helyenként föltűnőleg elkülönít, a hol nem a közvetítő tautologikus „aft nacher” használatos. A nevezett „nyergen” és az Einöd-szoroson régi taurisk-maradvány vert tanyát a későbbi határkarantánokkal szemben. Több karintiai elem tört a Pack-on át a felső Kainach-völgybe, mert a „blüaweissn Zanla”-, a „brinnroatn Wangla”, a „Täubla”- és „Stanla”-, s más ilyenektől nem esik messze a „Zahnlan”, „Wanglan” stb. a Lavant-völgyben, s ha példáúl a voitsbergi a földbirtokosnak a foglyok iránt tett kérdésére butaravasz módon így felel: „Na, un(d) scha wia! Oali Bomlan send vall va se(n)”, hát evvel a „sö” többes dativussal teljesen karintiai nyelvjárási területen vagyunk. – Salzburgi elem Tamswegen és a radstadti Tauernen nyomúlt a tartományba, de alig érezhetőleg szivárgott a Mandling-szoroson át az Enns-völgybe, mely még mai nap is majd oly merev állást foglal a szomszéd tartomány ellenében, mint akkor, mikor önálló kerület volt. Egy-egy efféle fordúlaton, mint: „Is eh recht!” – „Is van Ding!” – „Öppa schon” nem igen ment túl az elsajátítás. Az öreg Merian megjegyzi, hogy Felső-Stiriában „valamivel subtilisabban”, azaz finomabban beszélnek németül, mint Salzburgban és Bajorországban. Ez a dicséret azonban nem találó, mert a felső-stiriai beszéd épen nem finoman hangzik, példáúl koránsem oly nyájas-bizalmasan, mint a karintiai német; inkább lusta szavú, nyers, faragatlan humorú és kemény ejtésű, úgy hogy még közönyös esetekben is roszkedvűnek, leczkéztetőnek és pattogónak tűnik föl. Ugyanez a felső-stiriai jellem uralkodik még a székváros beszédmódjában is.

Püttenen és Aspangon át régtől fogva sok ausztriai szél fú a tartományba. A Wechselen innen ily beszédeket hallani: „Du geahst ja schon völli mit an Stecka” – „’s Wagerl han i brocha” – „i geh Kirra vagy Kircha” – „Wocha” és „Wötta”. A márczius előtti napokban Castelli, Klesheim és Hans Jörgel nyelvjárási művészetét még Gráczban is stájernek tartották, mi ellen természetesen csakhamar óvást tett a hitzendorfi, mint „igazi stájer” beszéd. Ha tehát itt az alsó-ausztriai nyelv mélyen behatol, más részt nem tagadható, hogy a Schneeberg és a Raxalpes környékén a stájer beszéd érzik.

Először is tehát nyelvterületünket két nyelvjárási főcsoportra osztottuk s így kielégítő határt is vontunk a tartományok közt. Már most itt és amott jobban figyeljük meg a nép beszédmódját. Délre a német nyelv, vegyületlenül, a Posruckig és a vend dombokig, illetőleg a Dráváig és a Mura alsó folyásáig terjed.

A mi Alsó-Stiriát illeti, mint már ezelőtt kétszáz esztendővel megírták, „megjegyzendő, hogy a városokban jobbára németűl, vidéken pedig vendül vagy szlavonúl beszélnek, ámbár a törvénykezés német nyelven foly, a fejedelmi parancsok is azon jönnek ki”.

Ha már most Posruck felől a felföld felé haladunk – a német telepedés ellenkező útat követett –, legelsőben a lágy, többnyire kettőshangzókkal terhes sulmi nyelvjárásra bukkanunk. Mindegy, akár „Eibaschwoal”-ban „Wis”-ben, „Gleistötten”-ben vagy másutt egész „Lanschber”-ig vagy „Leimaz”-ig (a hogy az „igazi stájer” e helyneveket ejti és írja), akár a korcsmában, a piaczon, a törvényházban, a tekézés mellett vagy az erdőben figyeljük is meg: az mindenütt mint meleg, szinte tikkasztó, tört színű hangfestmény lep meg, melyben még az u-nak sincs egyaránt egyszerű és mély árnyéklata. S a magánhangzók duzzadásához még a mássalhangzók hanyag alkalmazása járúl. Csak apródonként képes a másvidéki hallgató a beszéd folyamából egyet-mást megérteni. „Dou Söippl!” – Hei? – „Ma’st Köglaufsötzn? kria’st a Söichserl.” – Jai-jå! („Te Józsi!” – Mi? – „Nem állogatnál? kapsz egy hatost.” – Nem bánom!) S a ki így oda szólította a gyereket, csakhamar „leüti” a mind a kilenczet, de szerényen megjegyzi, tiltakozva a pártja (Ünsern) tetszészaja ellen: „Ejå, allewal hon i’s nötta gwis á” (Azám, de nekem se sül ám el így mindig). Ugyanakkor az egyik „templomba megy” (gian Kiirchn), a másik evéshez (Eissn) lát. Egy harmadik azért nem vesz részt a játékban, mert nincs ideje (Sseit), egy negyedik kiiszsza a sörét (Biair); egy ötödik a pályát egy öllel (Khloufter) kelletinél hosszabbnak találja, egy hatodik evvel a szóval távozik: „Sou, pfüat eanan Gout!” (No hát, Isten áldja!), míg egy hatodik, bár „csak úgy dűl a zápor” (gach a Röignwuischt niadageat), el akar menni s kérdi a pinczértől: „Franzl, hwo is denn der Haus-Kpöicht?” (Ferkó, hol a házi szolga?) stb. – A sulmi nyelvjárás szerint „Ta’werch” napszám, „O’stgarten” gyümölcsös, „Zeitan” újság, „Islet” (e. h. Kehricht) szemét, stb. Álljon még itt végűl ez a versecske sulmi tájszólásban:

„Won enk da Duascht thuat plågn, Dass ’s glabt’s, dös müasst’s varazågn, Aft denkt’s nar an das Schilchathål Zwisch’n Ligist und Eibischwol.”

(Rendes németséggel: Wenn euch der Durst thut plagen, dass ihr glaubt, ihr müsst verzagen, dann denkt nur an das Schilcherthal zwischen Ligist und Eibischwol. – Ha szomjuság gyötör, hogy azt hiszitek, elepedtek, gondoljatok csak a Silchi-völgyre Ligist és Eibischwol között.)

E kedves silchi völgynek közepette fekszik a stainzi határ a jó népes Rosenkogel-lel.Izmos, szálas faj lakja a vidéket; a férfiak munka közben gyakran mezítláb vannak vagy „Zo(r)gl”-czipőben járnak és a „rupfani Pfoad”-ot (házi vászoning), a „blobdrucken” nadrágot és az elmaradhatatlan „Fürschti”-t (kötény) viselik. A mi a jövevénynek nyomban föltűnik a lakosok beszédében, az a nyílt a, és az itt a felföld küszöbén tömegesen először hallható rsch. Wolfbauer János stainzi birtokos, a stainzi legényt („Staanzabuam”) pompásan megénekelte, s tájszólási mutatóúl hadd közöljük itt a kéziratból e népies ének egy pár sorát. Különös figyelmet kell fordítani a főfontosságú nyílt a-ra.

„Zan an Fruahsti (Frühstück) a milchets Na, fürn Winta thut’s as noch. [Koch – ’s Dröschn geat fraili schwá(r), ’s t[49]* da Mogn z’schnel lá(r). Kimt oba da stockat Stá)z[50]*, Main, do locht ma ’s Hr)z[51]*, An Kruag vull Schilchawain – Af da Welt ku[52]* nix besser sain! stb.

(„Reggelire tejes kását – no, télre még megteszi. A cséplés persze nehezen megy, a gyomor csakhamar üres lesz. De ha a tömős gánicza jön; beh nevet akkor a szívem; egy korsó schilchi bort – a világon nem lehet jobb annál! stb.”)

A stainzi legény ezután panaszkodik a „megpróbált pitvarajtó”-ra (vasuachti Lábn-Thi), mivelhogy úgy „nyikorog” (koarazt), ha kedveséhez akar menni, a kinek olyan piros arcza van, mint a baraczk (wia Pföschi roath). Mért is ne menne Marcsájához (Mirzl)? Helyre gyerek ő (Kárl), bátran (schárf) neki megy a veszedelemnek s mégis ügyesen el tudja magáról hárítani a nehéz gyanút („schwárn” Verdacht). – A rosenkogeli lányokról így szól a nóta:

„Piros képű csinos lányok, Szépen kivarrott a vállok, Ha a tánczban megpörgenek, Porral telik meg a szemed”.

S a legények úgy járják, „hogy szinte szikrát hány a czipőjük sarka” (dass’s va di Schuach-Stöckli daocha gáhnt).

Közelebb laknak Gráczhoz a hitzendorfiak. Az ő tájnyelvük se kevésbbé híres, mint a stainziaké, kikhez sokban hasonlítanak is. Az ő Istenük is „Hárrgád” (Herrgott); nem urak „Hárren”, hanem parasztok; nem városban laknak, hanem falun, „Darf”; még mind élnek, ha meg nem haltak (g’stárbn), s közűlök nem egy „túl nőtt a templom tornyán” (Kirchtudn). Valamint im e szóban a „Thurm”, vagy „Thurn” r-je helyett d van, hitzendorfiasan Stern, Kern, werden, Birn helyett inkább ezeket mondanak: Stedn, Kedn, wedn, Bidn. A már említett „igaz stájer” hitzendorfi Puff Ferdinánd ő, a „Steirer-Seppl” hűséges munkatársa. Noha régtől fogva bécsi lakos s már hetvennyolcz éves, Puff úr még mindig ki-kiröpít egy-egy tréfás lapocskát, mint szülőföldjéhez szóló üdvözletet. 1852-ben egy ily czímű könyvecskét tett közzé Gráczban: „Steirische Bauarn-Gspoass” (stájer paraszttréfák), s a bennük megütött hangot kisebb jelenetekben és beszélgetésekben még híven megtartja. Így ír többek közt:

„Knecht Seppl: Dös Baur, a Lodetn suat i do mötnehm, wonn i do ba da finstern Nocht af Eibaschwoal foarn muass. Josl-Baur: Des nöt neadi, dei roathhoradi Schedl leichtat ea gnua.”

Kuglizás. Myrbach Felicziántól

(„Gazduram, jó volna mégis lámpást vinni, ha ily sötét éjszaka Eibischwolba kell mennem.” „Nem szükéges, eleget világít a te vörös üstököd.”)

A gráczi nyelvjárás nem áll valami nagyon jó hírben, de mi se sokkal másnak, se tetemesen „keményebbnek” nem találjuk, mint akármelyik Bécs-környékbelit. A mi a főváros közelében lévő némely vidéket – említsük meg példáúl a keleti kerületet, Feldbachot – illeti, hát a legkíméletesebb hazafi se tagadhatja, hogy az odavaló emberek, ha tűzbe jönnek, – ugatnak. A hangesés ugyanis a leghatározottabb és legerősebb jambus. Ha már most több szótag esik thesisre, azokat megkurtítják s elharapják, úgy hogy az alsó állkapocs szinte görcsösen vonaglik bele. Az itt következő hűtlenség és elfordúlás története a pöllaui kerületből való ugyan, de szintén minden inkább, mint könnyű nyelvű; olvassuk vagy daloljuk csak:

„Und ’s Deandl Hat a falsch G’müath g’habt – Hat ’r g’sagt g’habt – Wa’ falsch g’wödn ban Herz. Und wia(r) er’s af da Falschheit Hat ertappt g’habt – Hat ’r g’sagt g’habt –, Hat ’rs neama gern g’habt, wia z’erscht.”

(S a leánynak hamis lelke volt – azt mondta a legény –, hamis lett a szívében. S a mint a hamisságon rajt érte – azt mondta –, többé nem szerette, mint azelőtt.)

A keleti határszélen ui-znak s helylyel-közzel beljebb is ui-znak a tartományban, a hol már ritkúl a hienczség. A gúnyvers szerint „Der Bui schlagt die Kui mit’n Huit, dass Alls klöschn thuit” (A gyerek üti a tehenet kalapjával, csakúgy pufog). A belépő így köszön a kocsmárosnénak: „Guidn Marring, Frau Muida” (Jó reggelt, anyjuk), az aztán így kínálja: „Grüass Gott! Setzts eng nieda, schneits eng a Brod” (Hozta Isten! üljön le, messen magának kenyeret). A „Gruikraut”-ból (Grubenkraut) jó izűet eszik a kékzubbonyos s messze be Magyarországba (ins „tuife” Ungarn) megy munkára. A szóismétlő hiencz asszony közmondásos, s így mondja meg, hogy honnan való: „Von der Wiesen sama, a so sama, dass ma’s san” (Magyarúl így lehetne: „a rétségről valók vagyunk, onnan valók vagyunk, onnan ám”). Sajátságos az ilyen szórakás: „I geh weiter nöt – i mag di mehr nöt” (e helyett: nöt weiter és nöt mehr), s az efféle furcsaságok még a határon innen, a stájer „Frühopfen”-vidéken járatosak. Igazi hiencz hangzású ez a dal:

„Drai schneewaisi Täubal Fluign üba main Do’ Hiaz muis is’ vastein, Dass mi mai Bui nima mo’”.

Magyarúl:

„Három hófehér galambka Röpűl át a háztetőn; Azt értem én ebből, hogy már Nem szeret a szeretőm.”

Az „Eule”, bagoly, neve „Auff”; „Aua-La”-t (Ahornlaub), juhargalyat szednek; a jószágot az „Aich”-ra (legelőre) hajtják, stb.

Hogy hol szűnik meg a hegyi hiencz s hol kezdődik a „Jåggler”, nehéz megmondani. Mindamellett a „Jagglland”-ot, melyet az erdei szent Jakabról neveznek így, külön nyelvjárási területnek veszik. A „Jaggler” szintoly bőbeszédű, mint a hiencz. Van-e valami szószaporítóbb, mint az a három „jaggleri” igenlő formula, melyeket Rosegger közölt? I. „Segi wird aft sist wul sein já”, II. „Segi wird lad öppa namla hisch wauhr áh sein” és III. „Segi wird aft sist lad öppa namla hisch wul fruandla wohr áh sein, já!” (Ilyenforma magyarban példáúl ez: „no már biz az aligha úgy nincs aszondom!”) – Másvidéki „Kleinzell”-nek itt egy „Wenigzell” felel meg s a Waldbach-, Schildbach-, Löffelbach-beliek Wald-, Schild- és Löffel-„bäcker”-ekké lesznek. Míg az ilziek, blumauiak, riegersburgiak sokszor p-t ejtenek b helyett („Was i schuldi pin, wiar i pezoln.” A mivel tartozom, megfizetem. „Mei olaliapsta Pruida!” Legkedvesebb testvérem! „I kaf d’r a rosenrod Paund.” Veszek neked rózsaszínű pántlikát), addig a „Jaggler”-eknek az sp vagy phonetikailag helyesebben schp okoz nehézséget, azért is nekik a szalonna „Schweck” (Speck helyett), a forgács, „Schwa” (Späne helyett). Az ozsonna nekik nem „Jause”, hanem „Halbaubendmauhl” (félvacsora) s a „Watschen” se „pofleves” nálok, hanem valami kedves tésztanemű.

Fordítsunk most hátat a diphthongizáló dombvidéknek s hágjunk Ratten felől az utolsó hegygerinczre, mely a Mürz-völgytől elválaszt. Ez átkeléssel az „Alpel”-ra jutunk, azon író szülötte földére, ki nemcsak született nyelvjárásának, hanem a stájer beszédmódnak általában nagy irodalmi tiszteletet szerzett. Ez az író Rosegger P. K. Később még majd foglalkozunk vele. De már itt is igazolva van a figyelmeztetés, hogy ő fogékony ifjúságával ép oly mélyen gyökerezik a jaggleri, mint a mürz-völgyi nyelvjárásban, hogy az ő irodalmi mivoltát eredetileg nem kevésbbé termékenyítette a déli, mint a tulajdonképeni felföldi dialektus. Mind a két elemet a saját gazdag alanyiságába olvasztotta s így művészi használatra igazán népies nyelvet alkotott magának.

A felföldi stájer beszéd, a mint már említve volt, egységesebb, mint a dombvidéki. Mégis észrevehetőleg a három fővölgyek, a Mura-, a Mürz- és az Enns-völgy szerint különödik el; a két előbbi nyelvileg közelebb áll egymáshoz, mint a harmadik a kettőhöz. Legszebb virága, legzengzetesebb fejlettsége a felföldi német nyelvnek a Knittelfeld melletti Mura-földön van. Ez a fínom érzékű, a népet jól ismerő Sonntag J. Vincze véleménye († 1847 Seckauban; főműve „Die Steiermärker naturgetreu geschildert”, a tartományi levéltárban kézirat), s ezt a nézetét mindeddig nem támadták meg. A nyelvjárás általában föltűnőleg tiszta kicsinyítő formáktól, pótló és töltelék szavaktól. Egyszerű, fukarszavú s határozott; régi szótövekben és fordulatokban gazdag. De minden hosszadalmas leírásnál jobban elénk állítja a következő dal „af’n Mon(d)” (a holdra), mely szép szerkezetű, kifejezésben és jóhangzatban kiváló s szinte csudálatraméltó a föltételesmód formáinak biztos használata miatt; így hangzik:

„Denk i, es war a so, Scheinat da Mon Und i kunat nöt schlafn: Was stelat i on? Gangat zan Fensta, that Schaun und that schaun, Und that flickn und nähn[53]* – Und doch wolt’s ma nöt g’hlaun[54]*. Singat ja d’Nachtigal, Uhzadie Ail[55]* Unes kalat[56]* da Hund In ’n Mon aliweil. Denk i, es war a so, Kamat mei Bua Und ’s Fensta war offn: Glabt’s, machat i’s zua? Denk i, es war a so – ’s will sih nöt thoan, Denn i han ja koa Büabl, I bin no aloan! Schau wol zan Fensta – Schaut eina da Mon Und er shaut in mein Betl Mih langwali on; Bringt ma koa Büabl mit, Lasst mih aloan, Und mei Herzl thaut zitern, Mei Äugerl thuat woan. Sulst dih wol schåman, Pfui, garana Mon! A Deandl so groaman[57]* – Was hast denn davon?”

Magyarúl:

„Elgondolom, ha úgy volna, Sütne a hold szépen, És én nem tudnék aludni: Vajh, mit tennék épen? Oda mennék az ablakhoz, Ki-kinéznék rajta, S varrogatnék – de a dolgom Kevésre haladna. Hisz dalolna a fülmile, A bagoly huholna, A kutya is mindegyre a Hold felé tutolna. Elgondolom, ha úgy volna, Eljönne a babám, És az ablak nyitva volna, Becsuknám-e talán? Elgondolom, ha úgy volna – Jaj de mind hiába, Mert hát nincsen nekem babám, Magam vagyok, árva! Kinézek bár az ablakon Benéz a hold rajta, Elnéz hosszan, a mint fekszem Magányos ágyamba’; Nem hoz nekem ő szeretőt, Árván hagy magamat, És a szívem úgy megreszket, Szememből köny fakad. Szégyeld magad, te csúnya hold, Szégyellened kéne! Egy leányt így búsítani, Ugyan, mit érsz véle?”

Ez a dal diphthongizáló szerkezetben is megvan; a szerint az első szak így hangzik:

„Deink i, es war a sou, Scheinad da Maun Und i kunad ned schlåfn, Was stöülad i aun?”

A felső Mura-völgyben, a hol a levegő éles, a beszédmód néha nagyon darabos. Az Enns-völgyben ez az érdesség észrevehetőleg a bőbeszédű ausztriai hangba megy át. „Buam”-ból (gyerek) „Buali”, „Büabal” lesz; a hegy „Bering”, „Biri” stb.

Kain János aussee-i vendéglős a vendégeit couplet-szerű külön dallamú népies dalokkal mulattatja gitár kiséret mellett („Lieder aus Aussee”, Bécs 1884) s az 1872 elhalt Winkler Engelbert egy hátrahagyott költeményében szülőföldét (Hoamat), Ausseet, elmésen és melegen dicsőíti. Elbeszéli többek közt, hogy a Dachsteinon valaha egy dölyfös pásztornő-népség lakott:

„Azért vajat és turót bőven készítettek, S lépcsőt alá a völgybe abból építettek.”

De ez a vajlépcső nem volt tartós, mert még mielőtt a nap neki tűzött volna, jött egy bűntető zivatar s elborította a balúl használt Isten-ajándékát s

„Azóta marad meg a hó mindörökké.”

S ilyenformán eljutottunk már a tájnyelvű természeti és műköltőkhöz, bár nem egy völgy, vagy zug oly népnyelvét kellene még meghallgatnunk. Költők hangjait szólaltatjuk meg; pótolják ők némikép a hiányt, tanúságot tévén mindegyik a maga szülőhazájának nyelvi sajátságairól. A régibb stájer tájköltőknek – kiket alig is követhetünk vissza egy nemzedéken túl – rosszúl volt bizony a dolguk. Művészetüket hiábavalónak, irodalmi figyelemre méltatlannak tartották. A mi alkotásaikból valami múló alkalomnak szolgált, még leghamarabb tetszést aratott, de avval aztán el is enyészett. Keveset őriztek meg s gyűjtöttek össze ezekből s még kevesebbet bocsátottak sajtó alá. Csak Ostfeller Ferencz följegyzéséből és az 1844-iki „Stiriá”-ból ismerjük némileg a tehetséges Fridl S-t. Dirnböck Jakab Ferencz (1809–1861) gráczi könyvárús következő, népdallá vált versében él: „Hoch vom Dachstein an” stb. s Dr. Schlossar Antal az ő „Cultur- und Sittenbilder”-eiben életrajzi emléket állított neki, közlött mutatványokkal tájnyelvi múzsájának is elismerést szerezve. A kedélyes admonti professornak, Weymayer P. Taszilónak (1825–1874) méltánylására jóformán csak a Stöckl F. „Steirerlieder”-eiben közölt „lustiger Steirer” és „’s Woaserl” darabjait hozhatjuk föl.

Sommeraurer Ferencz 1885-ben Leobenben halt meg mint cancellista, s hagyatéka a József fia birtokában levőkön kivűl, úgy látszik, jobbára elkallódott. Pedig ő, a Leoben városához ennek hatszázéves jubileumára írt ünnepi szózatából ítélve, erős tehetség volt; abban többek közt így énekel:

„Viel Schens kann Enker Jubelfest In Weitern noh bedeuten; A jeder Vogl liabt sei Nest, Und so is ’s a bei’n Leuten.

A Jeder hat sei Hoamat gern, Wann s’ a in Wald tiaf hinten; Koa G’scheidter kann dö Liab erklärn – Der Steirer thuat s’ empfinden.”

(A ti örömünneptek sok szépet jelenthet még ezenkivűl: minden madár szereti a fészkét, s így van az embereknél is. Mindenki szereti szülőföldjét, ha az mélyen bent az erdőben van is; egy okos sem tudja megmagyarázni a szeretetet – a stájer érezi.)

„Holdvilágnál.” Myrbach Felicziántól

Rosegger (született 1843 július 31.) a kicsiből és szűkösből nagy általános irodalmi jelentőségre emelkedett; s ez most már az összes stájer tájköltészetnek javára fordúl. Szigorúan véve Rosegger e téren csak a következő három könyvvel áll: „Zither und Hackbrett”, „Tannenharz und Fichtennadeln” és „Stoasteirisch”, de alig van az első könyvben ifjúkori dal, mely népdallá, se mondás, mely népi szólássá ne lett volna, s az utóbbi gyűjtemények tájnyelvi prózai darabjaival a költő a stájernek szívét-lelkét, valamint a maga diadalmas humorát már majdnem valamennyi német vidéken érvényre emelte. Roseggernek legmélyebb lyrai-eposzi költeménye „Mei Voda” (Az én apám) a „Stoasteirisch” gyűjteményben; hexameterben van írva s meghatóan rajzolja az anya halálát s az apa csöndesen küszködő megnyugvását Istenben. Rosegger felnémetségének népéleti és havasi rajzaiban, a „Schriften des Waldschulmeisters” czímű pompás művében, számos elbeszéléseiben és humoreszkjeiben a tájnyelvi elem sűrűn alkalmazott pótléka, s majd mindig arany háttere. Így az ő irodalmi nyelve össze van forrva a dialectussal, melyből a legszerencsésebben gazdagodott; vele született ritka nyelvérzék járúlt még hozzá úgy, hogy a költőnek kedves nyelvi egyéniségén s ennek az értő előtt becses voltán nincs mit csudálkoznunk. Rosegger „Der Heimgarten” czímű havi folyóirata 1876 óta jelenik meg s mindekkorig nagyban gyámolítja mindazt, a mi tájnyelvi.

Morré Károlyt (született 1832 november 8. Klagenfurtban) a karintiaiak vallhatják magukénak, mit bizonyosan meg is tesznek. De Morré Stiriában hivataloskodott, Leibnitzben telepedett meg, a stájer tartománygyűlésbe választatott tagúl és „Nullerl”-je Gráczból indúlt diadalmas útjára. Éles alakítás, rögtönző és helyzetszülte élcz, könnyű folyamat, mely az olvasót nem terheli túl gondolati elemmel, s a háttérben becsületes buzgalom társadalmi javítások iránt, de nagy hang és leczkézés nélkül: ez tűnteti ki Morrénak valamennyi népies darabját. Társadalmi félszegségek (lutri-, kártyadüh, egyesűlet-csináló szenvedély, házasságszerzés) és szívbajok tehát mindenütt karöltve járnak. Hogy ez lehetséges, hogy ama két elem nem áll egymással idegenül szemben, azt a jobbára érdekes mese teszi s a szerencsés alakító erő, mely nem engedi, hogy árnyak legyenek eszmék képviselői. A „Nullerl”- t a „Familie Schneck” és „Frau Räthin” előzte meg; aztán „Statuten der Ehe”, „Der Glückselige” s legújabban „Der Regimentsarzt” láttak napvilágot. E darabokban a tájnyelvi elem igazi helyi színezettel bír, de azért mindenik havasi vidék előtt könnyen érthető.

Reményekre jogosít Kienast Frigyes Ágost (született 1852) működése is. „Besiegte Vorurtheile” czimű népies darabját az ügyes lelemény s az egyszerű előadás tűnteti ki: egy színésznő szobaleánynak szegődik el kedvese anyjához, hogy ezt az ő állása iránti előítélettől eltérítse. Kienastnak tájnyelvi költeményei közt sok találó és bájos van.

Ime találomra egy mutatvány: „G’schwind muass’s gehn!” (Csak hamarjában!)

Grüass dih Gatt, Schwoagarin! – Grüass dih Gott a! Mögst nöt mei Pack[58]* wern? – Was nöt, wia’s wa(r). That dih a heiratn... – Bua, du bist fein. Schatzerl, morgn hol i dih, – Guat, i schlag ein.

Gib mar a Busserl hiatzt! – Oans, Bua, meintswögn. Gengan zan Pfarrer aft .. – Hab nix dagögn. Lass uns vakündtn glei, – Bua, das war ra(r)! Hiazt bhüat dih Gott dawal! – Bfüat dih Gott a!

Magyarúl:

Adjon Isten, te leány! – Fogadj’ Isten! mi kell? Nem lennél-e szeretőm? – Abból te nem eszel. De el is vennélek ám... – No már úgy megjárja. Holnap, kincsem, elviszlek, – Itt a kezem rája.

Már most adj egy csókot is! – Egyet, no nem bánom. Oszt’ elmegyünk a paphoz.. – Semmi kifogásom. Hirdessenek ki mindjárt, – Beh finom beszéd ez! Isten áldjon addig is! – Tégedet is, édes!

Csak a „Heimgarten”-ből (1886 júniusi füzet) ismerjük a gráczi dr. Sprung Leót, még pedig mint Burns dalainak stájerre fordítóját. Ez a fordítás azonban nem csak a kész tartalmat költi utána, hanem egyúttal annak formaszerinti áttétele a hasonló stájer állapotokba. Az eredeti hangja és rythmusa meglepőleg jól el van találva s a munka igen finom nyelvérzéket tanúsít. Ezt a dalt: „She is a winsome wee thing”, így stájerítja dr. Sprung:

„Sie is a saubers Dingerl, Sie is a handsams Dingerl, Sie is a herzigs Dingerl, Mei Weiberl da, mei süasss.

Ih kenn kaan schöners Everl: Ih trag das Herzenskäferl Ban Herz as wie a Breverl, Nur dass ih’s nit verlies u. s. w.”

A megfelelő felnémet Bartsch K.-tól így hangzik:

„Sie ist ein niedlich Holdchen, Sie ist ein hübsches Holdchen, Sie ist ein nettes Holdchen, Das süsse Weibchen mein.

Sah nie ein schönres Schätzchen, Weiss mir kein liebres Kätzchen; Am Herzen ist dein Plätzchen, Mein Hort, mein Edelstein!”

Freiheim X. Ferencz (Grácz) 76 éve közűl vagy 42-őt az állam szolgálatában töltött. Szerencsés humor tartotta őt fenn az élet minden viszonyai közt. Dala vidám, bizalmas, ütemre és széphangzatra ügyelő. Ime nehány az ő „Soldaten-Schnaderhüpfl”-jei közűl:

„Wer’s Pulver gern riacht Und a Kugel net scheut, Der hat, wann’s recht krachen thuat, Allweil sei Freud; Ma muass da nur denken A Kugel is blind, Das is a die Ursach, dass s’ Oan net glei findt.

Oan Gott und oan Kaiser Und oa Voderland: So is den Soldaten Sei Glaub’n kurz beinand; Drei Stroach auf da Trummel, Dös is für eam g’nua? Da macht ’r ganz hoamli Sei Andacht dazua.”

Magyarúl:

A ki lőporszagot szeret S a golyótól nem fél, Az a fegyverropogásban Mindég örömet lél; Mind csak arra kell gondolni, Hogy a golyó nem lát, Ez az oka, hogy az embert Nem találja mindjárt.

Egy Istene, egy császára, És egy a hazája: Ennyiből áll a katona Hite és vallása; Ha a dobra hármat ütnek, Már az elég néki, A közben az imádságát Csendesen elvégzi.

Hiebler Bertalan 1850-ben született; egy weizi fazekas-család fogta és nevelte föl a parasztfiút, kinek szintén fazekassá kellett lennie, noha heves tudásvágya más pályákra hívogatta. De önképzéssel magasra küzdötte magát; abból, a mit eddig dalolt és írt, könnyen telnék egy alkalmas, szép könyv. A tájköltésben kevésbbé sikerűl neki a lyrai hangúlatos, mint az elbeszélő, a tréfás és a tartalmas alkalmi költemény.

„Ha a dobra hármat ütnek.” Myrbach Felicziántól

Frissek, találók és talpraesettek azok a dalocskák, melyeket Legwarth Ferencz (született 1861-ben Wildonban) különböző tárgyú tárczaczikkeibe ügyesen bele-bele sző: Előadásmódját tűntesse föl a következő darab: „Da schorfi Hund” (a finom kutya):

„Sprengt mei Kastor an ong’schoss’nan Hos’n in Boch, Oba d’ Wänd’ wär’n eam z’gach und d’rum geht er’n net noch; Wos bleibt ma do übrig, ols selba mi z’biag’n, Schön vürsichtig, wann i dos Bratl will kriag’n.

So knia i mi nieda, da Hund neb’n mir, Der springt und der tanzt scha vur lauta Begier. Dos Haserl, dös hat si in Bosch’n vahängt, I hon’s a scha richti ba d’Löffl dag’lengt.

I nimm ma an Onrand, so, hiatzt hon i’ hn fest; Da Kastor is eh scha ganz narrisch fost g’west – Do fliagt ’r auf mi scha so siekarisch on: I foll eini in Boch und da Hos schwimmt davon!”

Magyarúl:

„Kasztorom egy meglőtt nyulat a patakba kergetett, De mert a part meredek volt, utána nem mehetett; Nincs mit tennem egyebet, mint magamnak lehajlanom, Szép vigyázva, ha a sűltet megkerítni akarom.

Letérdelek hát legottan, oldalamnál a kutyám, A ki már a mohó vágytól ugyan ugrál s tánczol ám. A nyúlacska fennakadott valahol a bokrokon, Jól lehajlok s ő kelmét már szinte fülön foghatom.

Még egy nagyot nyújtózom, most markomba’ vagy, gondolám; Mint ha esze veszett volna, úgy tett épen a kutyám; – Egyszerre csak nagy erővel reám dobban: én legott Lefordulok a patakba s a nyúl szépen eluszott!”

Mély kedélyről, finom lyrai tehetségről tanúskodnak a tájkölteményei Kartsch Mária asszonynak, a ki Salzburgban született 1848-ban, a felső-ausztriai „Feldbleamln” (mezei virágok) költőjének a leánya, Kübler J. tájfestő unokája, s 1869 óta kindbergi lakos. Költői és művészi képesség ebben a nevezetes asszonyban is egyesűltek és szép virágzásra fejlődtek. Kartsch Mária jóhírű virágfestő, s mint költő, mint elbeszélő, mind a tájnyelvi, mind az irodalmi németségben, már sokszoros elismerésre tett szert. Schmölzer Jak. Ed. valamint Roseggernek, úgy Kartsch asszonynak is sok dalát megzenésítette, példáúl ezeket: „Almfrieden”, „Jagaliad”, „Was ’n Steirer g’freut”, „Abschied von der Alm”, stb. Ime „Almröserln” czímű dala:

„Hoch drobn in die Wänd Blüaht d’ Almröserlstaudn, Balsd a Blüah willst daglenga, Muasst dih aufiz’steign traun! Es wachsn a d’ Röserln In Thal drunt, grad gnua! Um a Almblüah muasst extra A Schneid habn, mei Bua!

’S is was Oagns und was Schöns Um die röserlat Blüah, Und a Almdiandl z’liabn, Schatzt wol Koana dö Müah. Süassi Röserln in der Hüttn, Rothi Röserln auf der Wand San noh häufti gnua z’findn In schün Steirerland.”

(„Fent a magas szirtfalon virít a havasi rózsa-bókor, ha virágát akarsz szerezni, föl kell másznod érte! Oda lenn a völgyben is elég rózsa terem! A havasi virágért ugyancsak ki kell tenned, te legény! Valami különös és szép dolog a rózsavirág, hogy egy havasi pásztorlányt szeressen, senki sem restelli a fáradságot. Édes rózsát a kunyhóban, piros rózsát a sziklafalon még eleget találni a szép stájer földön.”)

S „a mit a stájer legény gondol”, így adja tudtunkra a költőnő:

„Wer’s steirischi Gwandl Nöt allizeit ehrt, Der is a sein Landl Sein Hoamat nöt werth!

Und wer ’s steirische G’sangl Und a Tanzl nöt liabt, Der bleibt a dreidoppelter Narr, Bis er stirbt.”

Magyarúl:

„A ki a stájer ruhát nem Tartja mindig becsben, Az a szülőhonára is Bizony érdemetlen!

És a ki a stájer nótán S tánczon nem kap váltig, Háromszoros bolond marad Halálos holtáig.”

„A fínom kutya.” Myrbach Felicziántól

Mint mürzthali dalnok és dalbarát dr. Boenneken Keresztély is ösmeretes († 1888 őszén). Újabb időben Werchota Anna kisasszony (szül. 1853) és Fraungruber János tanító (született 1863) tűntek ki a honi dalköltésben. Végre Grasberger János is (e czikk írója) három könyvecskéjével („Zan Mitnehm”, „Nix für unguet” és „Plodersam”) dalos honfitársai közé sorolható, habár nyelvében sok karintiai elem is van. E könyvecskék ugyanis jobbára azon tapasztalások szerint keletkeztek, melyeket a szerző mint gyermek Obdachban, szülőhelyén, mint convictista a szent-lambrechti benczéseknél, és mint klagenfurti tanúló szerzett. „Merian”-ban egy sajátságos eisenerzi bányászénekről (Bergreyen) van említés téve, „melyet 1888-ban Gansstingl Zsigmond csinált”. Ez az alkalmasint népies bányászdal nyilván örökre elveszett. Legrégibb „Schnaderhüpfel” eddigelé a Zahn „Steiermärkische Geschichtsblätter”-eiben közlött gúnyvers az eretneküldöző báró Paar-ra (1600-ból), mely így hangzik:

„Der Herr von Paar, Das is a Naar Und was er redt, Das is net wahr.”

Magyarúl:

„Báró Paar, Nagy szamár, S a mit beszél, Az nem áll.”

vagy:

„Paar uraság Nagy bolond, Mind hazugság, a mit mond.”

Egy admonti latin iskolai drámában („Isaac...” 1767-ből) a víg személy, a tevehajcsár, német tájnyelven beszél, még pedig többek közt így:

„Rebecca bist do? Wia bin i so froh! Du brinngute Seel, Staig a’ von Kameel! stb.”

Magyarúl:

„Rebeka, te itt vagy? Az örömem mily nagy! Te áldott lélek te, A tevéről kelj le!”

Az emlitett „Geschichtsblätter”-ek (1880–1885) sok nyelvjárásilag becseset hoztak napvilágra.

A vordernbergi „Frau Maria Elisabeth Stampfer Hausbuch” czímű naplója, melyet szintén Zahn J. adott ki Bécsben 1887, őszinte mély érzéssel cseveg az 1666–1694-iki időkről.

A mit Luther napjaitól fogva az esslingi Wyle Miklós, Pirminius Achilles, Lazius Farkas bécsi tudós, a pöchlarni Rasch János, a zürichi Gesner Konrád, Scioppius s más férfiak az ausztriai, tehát a stájer nyelvjárásnak is dicsőségére és gyalázatjára írtak, feltalálható a maga helyén Socin A. következő művében: „Schriftsprache und Dialecte”, Heilbronn 1888.

Századunkban a nép daloló kedvét újra felköltötte a feledhetetlen János főherczeg. „Mint a havasok barátja s lakóik jellemének becsűlője, falusi örömeikben is részt vett, kiváltkép szívesen és teljes avatottsággal hallgatta a vidor és kedélyes népdalt: s ennek következtében keletkezett a stájer tánczoknak és daloknak ama sok gyűjteménye, melyek részint a tartományi levéltárban őriztetnek, részint magánosok kezei közt vannak. E gyűjtések a húszas években indúltak meg s a negyvenes évek végén a politikai események folytán maradtak abba. (Dr. Werle.)Az ily dalgyűjtők számára pályadíj-kitűzéséről s az 1840-ben Gráczban tartott nevezetes népi dalversenyről Schlossar tesz említést. Az újabb gyűjtemények fölvették és sokkal gyarapították a régieket, s mai napság mint a stájer népdalkincs tárai a következők állanak elől: „Deutsche Volkslieder aus Steiermark”, kiadta 1881-ben dr. Schlossar Antal (többnyire szakos dalok), „Almrausch” dr. Werle Antaltól 1884 (jobbára „Schnaderhüpfel”-ek), valamint az előbbitől „Steiermark im deutschen Liede” 1880 (túlnyomólag műköltészet) – nem feledve azt, a mi Firmenich „Germaniens Völkerstimmen”-je második és harmadik kötetében foglaltatik.

A nyelvjárási szókincs szótári összeszedése is János főherczeg, Stiria fenséges pártfogója indításának küszönhető. Midőn ugyanis a főherczeg kérdőíveket bocsátott szét egy tartományi topografiához, melyek már a nyelvet is szintén érintették, egyszersmind folio-alakú 27 levélre egy újfelnémet szótárt nyomatott és küldöztetett szét, hogy annak szélén kellő helyeken a megfelelő nyelvjárási kifejezések csatoltassanak. E szótárnak a főherczeg sajátkezű bejegyzéseivel ellátott példányát a tartományi levéltár őrzi. Ez irányban azóta a legfontosabb dolgozatok a következőkéi: dr. Fleckh János (meghalt), Meixner Antal, leibnitzi pap, Ferk Ferencz tanár és dr. Ilwof Ferencz kormánytanácsos Gráczban, Sonntag J. V. (meghalt), dr. Caspaar József Vordernbergben, Knaffel Nep. J. Felix Fohnsdorfban, Poppowitsch Ján. Zsigmond tanár (czédulákon a bécsi udvari könyvtárban) és Rosegger az ő „Heimgarten”-jében. E téren a legterjedelmesebb műnek az Unger Tódor gráczi levéltárnok tudományosan tervezett stájer szótára igérkezik, a mely már most mint tíz évi forráskutatás eredménye 13.000 czédulán 66.000-nél több adatot mutat föl. E kincshez nem kevéssel járúlt Zack Victor gráczi tanító.

A Stájer tájnyelv germanistikai földerítésében kiváló érdemet szerzett Weinhold Károly, Jeitteles Adalbert és Schönbach Antal, utóbbi a „steirische und kärntische Taidinge”-hez írt glossariuma által. A dialektus ismeretét természetesen nagyban előmozdították Seidl János Gábor és dr. Puff Rudolf a szép stájer földön tett vidám utazásai is.

Tíz-tizenöt év óta a nyelvjárásilag bő tartalmú „Schickbua”, a ki zenére és tánczra hivogat, farsang idején kisebb-nagyobb városokban szívesen látott irodalmi vendég.

Ma nagyobb buzgalommal és ismerettel gyűjtenek, mint valaha, és a leobeni Hausmann Johanna asszonynak egy kézirati dalgyűjteményéből közöljük mi az utolsó versecskét. Enns-völgyiesen hangzik és a havasi lakó természeti érzékét és hazaszeretetét tanúsítja:

„Es is ganz was Agens[59]*, Wann ma d’ Berg alli kennt Und an iadn glei lüfti Ban Spitznoma nennt.

Wann man aufwaxt in Bergn, Wann ma Bross wird in Wald, Nocha g’wöhnt ma s’ und kennt ma s’ Und liabt ma s’ a halt.”

(„Valami egészen különös dolog, ha az ember a hegyeket mind ismeri, s mindegyiket azonnal a csúfnevén tudja nevezni. Ha az ember a hegyek közt nő föl, ha az erdőben lesz nagygyá, hát hozzájuk szokik, megismeri s meg is szereti őket.”)

A szlovén nép élete, szokásai, mondái. Hubad Ferencztől

Stiriának déli részében szlovének laknak. A hegyi lakók inkább zömök termetűek, míg a halmos vidék és a síkság lakói nyúlánkabbak. De mindannyiokat becsületes gondolkozás, vendégszeretet s az idegenek iránti előzékenység jellemzi. A legszebb színben azok a vidékek tűnnek föl, a melyek a nagy forgalomtól távol esnek, mivel azoknak a vidékeknek lakói, melyek közelebb érintkezésben állanak a nagy világgal, sokkal tartózkodóbbak, gyanakvók, hosszan és aggodalmasan fontolgatók, mivelhogy ők a világot már jobban s nem épen a legszebb oldaláról ismerik. Ha bizalmatlanságra találsz, bizonyos lehetsz róla, hogy arra az illetőnél keserű tapasztalások, csalódások szolgáltattak okot. A nagy tömeg az okulásra nem fogékonytalan, sőt nagyon is köszönettel veszi, ha azt megfelelő módon s könnyen megérthető formában kínálják neki s ha a tanító nem helyezkedik nagyon is magasra tanítványainak értelmi színvonala fölé. Ama vonások közűl, melyek a népet jellemzik, a becsületesség és mértékletesség a legszembetűnőbb; a szorgalmat sem lehet tőle megtagadni, a míg megvan a reménye, hogy munkája eléri óhajtott czélját. Nemzetiségi jellege fölötte kifejlett, de nem fajúl más népek vagy vallásfelekezetek iránti türelmetlenséggé, sőt nagyon is meg tudja fogni, mennyit köszönhet az idegen nyelvek, idegen népek ismeretének.

Bármennyire békeszerető is a szlovén, az urallkodó házért vívott háborúban nagy vitézséggel harczol, kivált akkor, ha vezetői jó példát mutatnak neki s bánni tudnak vele; mert fölebbvalója szájából egy jó szó többet ér nála, mint minden intés és büntetés.

A lakosság szívében mély gyökeret vert a vallásosság. Ennek egyik következése az a rendűletlen bizalom, melylyel papjuk iránt viseltetnek, a ki osztozik velök örömben, búban, legtöbbször ugyanabból a néposztályból származik, ismeri bajaikat s ismeri lelkük titkos vágyát, gondolatait. Ezért van a papnak igen nagy tekintélye, különösen ha nem csak a szájával, de a szívével is tanít.

Hasonló tisztelettel viseltetnek a hatóságok iránt is s híven allkalmazkodnak azokhoz a követelményekhez, melyeket az összesség az egyesre ró. Azonfelül ennek még emlékezetükben a régi demokratikus szláv alkotmány nyomai, úgy, hogy a fölmerűlő vitás kérdéseket ma is gyakran tekintélyes községbeli tagok itélő szavával döntetik el. A hatóság rendeletei ritkán ütköznek makacsságba és ellenállásba, kivált azokon a vidékeken, melyek a természettől dúsabban megáldva, jobb módot biztosítanak a földmívesnek s biztosítják tulajdonát. Ott ellenben, hol a kedvezőtlen körűlmények megfosztják a parasztot birtokától s a korábbi földbirtokos lassan-lassan napszámossá válik, minden esetre előtűnnek a hanyatlás okozatai a nép testi és szellemi állapotában is. Ily helyeken elenyészik az önérzet s helyére gyakran nagyon is alázatoskodó magatartás lép, melylyel aztán a munkától való irtózás s az a törekvés is párosúl, hogy mindenből a lehető legnagyobb hasznot kivánják húzni. E jelenség különösen az oly bortermesztő vidékeken mutatkozik, melyek kedvezőtlen évek alatt elszegényedtek s a hol nem egy szőlősgazda vinczellérré lett, mivel jó években kissé elbizakodó volt szerencséjében s nem gondolt a következendő sovány esztendőkre. Épen amaz áldott vidékeken találkozunk gyakran a földbirtok gyors gazdacserélésével, mivel a szerencsés birtokos nagyon is jószívű volt maga és mások iránt s a kellő határon túl akarta mutogatni vendégszeretetét. De nem volnánk igazságosak, ha azért az egész népet pazarlónak akarnók állítani. Hanem megvan benne még a régi család- és ház-közösségre vonatkozó visszaemlékezés, melyben a család minden tagja egyenjogú volt a többivel, s a vendégszeretet parancsa oly szigorúan értelmeztetett, hogy a szűkölködőt az egész község segítette, csakhogy e parancsnak eleget tegyen. S még most is úgy van, hogy a kit szerencsétlenség ér, szomszédjai nemcsak az által segítik meg, hogy anyagot szállítanak neki, hanem még ingyen munkájokkal is gyámolítják. Ez a létért való küzdelmet annál könnyebbé teszi, mivel a világ-mozgató társadalmi kérdéseket máskülönben szeretjük amaz egyszerű, de alkalmazásában fölötte keserves elv szerint kurtán-furcsán intézni el: segíts magadon s Isten is megsegít (Pomagaj si sam i Bog ti bo pomagal).

A kéz munkája megvéd a szükség ellen s egyenrangúvá teszi az asszonyt a férfival, a miért is az ifjúságot már gyermekkorától munkához szoktatják. Ebben a szlovén népet nemcsak a találékony fej, hanem úgy a testi ügyességekre, mint a szellemi munkára való nem csekély tehetség is támogatja. Ebből magyarázható meg, hogy a föld népének ifjúsága aránylag oly nagy mértékben özönlik a közép- és főiskolákra s adja magát mindenféle iparágakra. E mellett gyakran találkozunk a nép között olyanokkal, a kik önmaguktól lettek valamely iparágban, sőt még a művészetekben is mesterekké s kiknek ügyességét látva, szinte sajnálkozunk, hogy nem nyílt módjuk rendszeresen kiképezni magukat. Ilyenek még a szellemi téren is akadnak. Csaknem minden helységnek megvan a maga született poétája, a ki az eseményeket költői alakba öltözteti s kinek énekei, – mert nóta nélkül a szlovén paraszt nem képzel költeményt, – szájról szájra szállnak s nem engedik a népdalt kihalni. A dal szeretete kiváló jellege a szlovén népnek; a pásztor a legelőn, az arató leány a mezőn dallal teszi magának a napi munka terhét könnyebbé, dallal, melynek fájdalmas alaphangja azonnal feltűnik a hallgatónak. A hangszerek közül különösen a nád-síp (žveglja), a hegyek között a citera s azon fölül a harmonika a divatos. Az ezeken játszó virtuózok természetesen egytől-egyig autodidakták, kik művészetüket nem mesterektől tanúlták el, s kikhez hasonlók a rajz és festés terén is találkoznak.

A régi viselethez leginkább a félrébb eső vidékek lakói ragaszkodnak; máskülönben az élénk csereforgalom itt is az egyöntetű öltözködést segíti elő, mely a korábbi változatosságot mindinkább elenyészteti. Még nem oly régen a hajadon leányok abban különböztek a férjhez ment asszonyoktól, hogy amazok hosszan lelógó hajfonadékot viseltek, míg ezek azt a fejök köré csavarták, mint a hogy még ma is látjuk a szomszéd Muraköz nő lakóinál. A népdalban a még férjhez nem ment leány arról panaszkodik, hogy „még varkocsot kell viselnie”. Hogy mily régi ez a szokás, leginkább bizonyítja az, hogy már Lichtenstein Ulrik is leírja a „vend wip”-et, a ki Kindbergben vele bajvívásra szembe szállt: hogy két hosszú, egész a nyeregig lelógó hajfonadéka volt, testén „godehse”-t viselt (egy szoknya-félének ma is godeži neve), a minőt a vend asszonyok hordanak s hogy gazdag és értékes „schepel”-je volt. Ez a különbség ma már nincsen meg. E század első felében a sannvölgyi nők ünneplőre hátrafelé szélesedő nagy főkötőt (avbe) viseltek, aranynyal és ezüsttel kihímezve, hétköznap kisebbeket. Némely házban még ma is őrzik az efféléket, mint családi emlékeket. Hajukat úgy, mint még most is, bársonyszalaggal (parta) hátra kötötték, övük aranynyal és ezüsttel volt díszítve s gyakran a családi örökségnek volt előkelő darabja. A férfiak ellenben bő nadrágot viseltek, mely csak térdig ért és hosszú szárú csizmát. A rövid kabát alól fekete bársony mellény látszott ki, melyet nyáron fehérrel cseréltek föl. Ezt sűrűn egymás mellé varrott egy sor ezüst gombbal gombolták be s a mellény alól meglehetős széles, kivágott bíborvörös posztódarab kandikált elő. Fejökön finom selyem sipkát viseltek, melyről bojt lógott le s széles karimájú kalapot, mely egyúttal esernyő gyanánt is szolgált. Némelyik a nyír háncsából font magának az eső ellen kalapot, míg az asszonynépség azzal védekezett ellene, hogy lepedőt borított a fejére és vállaira. Az ingnek széles gallérja volt, melyet úgy hajtottak ki a selyem nyakkendő fölé, hogy ez csak elől látszott ki.

Szlovén parasztház és kamra. Wüst Ferdinándtól

Lábbelinek hétköznap, mint még sok helyen ma is, általában faczipőt viseltek a hegyes vidékeken, s a népdalban a megcsalt szerető azt panaszolja, hogy hány mázsa szöget vesztett ő el s hány faczipőt koptatott el a kedvese ablaka alatt jártában-keltében. A ruha otthon szőtt vászonból készűlt, a szegély rajta zöld szalagokkal, az ing gallérja pedig vörös fonalakkal volt szépen kivarrva. Télen a hosszú kabát, melynek alsó szárnyait hátra hajtották, vagy pedig a ködmön volt a divat. A Karintiával határos vidékeken az asszonyok a fejre való kendő fölött hétköznap is, ünnepnap is egyaránt még kalapot is viselnek.

A Vend Bühelek vidékén még ma is ragaszkodnak a vászonruhához. A Pössnitz-völgy lakói az előtt zöld bársonysipkát viseltek, hátúl fésűvel, télen pedig zöld vagy kék posztósipkát prémmel, melyet le lehetett húzni a fülre. Öreg emberek még ma is viselik. A nem igen bő vászonnadrág – bize – csak a térden felűlig ér. A nadrágra szintén térdig érő, házi vászonból készült ing borúl, melyet a Stainz-völgyben kissé kurtábbra szabnak. Vörös öv szorítja a derékhoz. Vasárnap és télen a derekat övig érő vörös mellény takarja. Az öltözetet a Pössnitz völgyében kék köpeny, a Stainz völgyében fekete bunda egészíti ki, sokan azonban a rövidebb ködmönnel is beérik. A nők széles vörös szegélyű kék posztó zubbonyt s magas fasarkú és magas szárú csizmát viseltek; fejöket még ma is fehér kendővel kötik be, melynek széle színesre van kivarrva. Polstrau (Središèe) mellett szintén többnyire a vászonöltözet a divat; az asszonyok fejér kendőt kötöttek a fejökre, s derekukra a csípő középtájáig érő zubbonyt öltöttek. A térdig érő és sárga zsinórral kivarrott szoknyát „deczember”-nek nevezték; a férfiak a vászonnadrág alját a csizmaszárba dugták.

Míg az esernyő divatba nem jött, a férfiaknál a széles karimájú kalap, az asszonyoknál a lepedő volt az eső ellen az egyedüli védelem; a pásztorok ellenben sásból, vagy a hársfa háncsából készítettek maguknak esőköpenyt (šeprun) úgy, hogy a sás-, vagy rostfonatot gallér bőségű korczhoz erősítették s aztán vállukra kerekítették olyan formán, a mint a széna- és szalmaboglyát védik az eső ellen, hogy a fölűl beléje tűzött karóra szalmazsúpot kötnek s azt szétterítik a boglya karimáján. Rohics vidékén már korábban fölkapták a nők a nagy virágú szoknyákat s a gazdasszonyok az övükre erősített lánczon kis kést viseltek.

A lakóházat egy előtér – pitvar – jellemzi, mely egyúttal konyháúl is szolgál s melyből egy felől a lakószobába jutunk. Külön konyha ritka parasztházban található, mivel a pitvarból fűthető nagy kemencze egyúttal tűzhely is. Csak a Bacher-hegységben találni még itt-ott a tűzhelyet a lakószoba közepén; fölötte cseréptető fogja föl és vezeti el a füstöt. Általában meglátszik azonban az igyekezet, hogy a házat minél kényelmesebben rendezzék be s hogy a gazdasági épületekben is javításokat alkalmazzanak úgy, hogy módosabb vidékeken nem egy parasztház akad, melynek előkelőbb látogatás esetén sem kell szégyenkeznie.

A hol a marhatenyésztés magasabb fokra emelkedett, az istállókon is meglátszik a törekvés, hogy mennél czélszerűbben legyenek egybeállítva. Építő anyagúl kivált a fát kedvelik, mert jobban tartja a meleget s könynyebben is megy vele az építkezés; új épületeknél azonban elsőséget adnak a kőnek és téglának, vagy legalább vakolattal tapasztják be a fafalakat. Fában és kőben szegény vidékeken az oldalfalakat szalmával levert és gyúrott földből emelik. A hajazatot a szalma szolgáltatja, ámbátor a cseréptető a gazda büszkesége; a fazsindelyt, mert könnyen fog tüzet, örömest kerűlik. A hegyes vidékeken, a hol nehéz a lakóház és a melléképületek számára elegendő tágas tért találni, a csűrt, meg a széna- és szalmatartót az első emeleten rendezik be, hová hídszerű följáró vezet. Ha a felső helyiség is lakható, kifelé nyitott folyosót állítnak elébe, mely a mezei termények, valamint a mosóruha szárítására is használtatik, vagy pedig az előbbi czélra úgy nevezett „harpfen”-eket (hombárokat) állítanak. Ez különösen oly helyeken történik, a hol a gyakori esőzés nem engedi a gabonát künn a mezőn száradni meg. A ház külsejére különös gondot fordítanak. A ház nő lakói első kötelességüknek tartják a tisztaságot és csinosságot, – mert a rendben tartott ház legjobb ajánló levele az eladó leánynak. Azért is tavaszonkint a házat újra kell meszelnie, alsó részét, a padkát sötét festékkel befestenie s nem egy leány van olyan, a ki a háznak színes vonalakkal és arabeskekkel való kidíszítésében nem csekély ügyességre viszi. Egy-két, gondosan ápolt szegfűves vagy rosmarinos virágcserép egészíti ki a kellemes hatást, melyet az ily kicsinosított otthon a vándorra gyakorol. Néhol, de már ritka helyen, megvan az a szokás, hogy a lakóház mellé galambdúcz módjára külön álló gerendákra hústartó kamarát állítanak, hová lajtorján járnak föl.

A ház berendezése igen egyszerű: egy asztal, ládák, ágyszékek és néhány szekrény, ennyiből áll a bútorzat. A fal, meg a kemencze mellett széles padok vannak, melyek télszakán gyakran ágyakúl is szolgálnak. Abban a sarokban, a hol az asztal áll, van a feszület s attól jobbra, balra szent képek a falon. A módosabbak természetesen kényelmükről jobban gondoskodnak, egynémelyiknek még vendégszobája is van, mely jól el van látva minden szükségessel.

A paraszt csaknem egészen abból a termésből él, melyet a saját földje ad neki. Némelyek maguk őrlik meg a gabonájokat a saját kézi malmukon (žrmlja) s kásájukat is a maguk zúzóján készítik el, melyet lábokkal hajtanak. Minden gondos háziasszony gondol arra is, hogy a ládája tele legyen elegendő saját szövésű vászonnal.

Lakodalmi jelenet. Šubiæ Györgytől

Táplálék tekintetében a szlovén nagyon mértékletes. A hegyvidéki erősen zsírozott eledelt szeret s többször eszik napjában; a bortermő vidékeken ellenben a vinczellér, engedve a kényszerűségnek, valóságos mintaképe a mértékletességnek, mert napjában gyakran csak egyszer főzet s ennek a főzetnek a maradékával éri be aztán másszor is. Hús csak ünnepnapokon, meg farsang idején kerűl az asztalra, a mikor is mindenki, a ki csak teheti, leöl egy vagy több sertést, hogy ellássa magát hússal és zsiradékkal az egész esztendőre. Némelyik természetesen megfeledkezik a bekövetkezhető szükségről és kedvteléssel fogyasztja Isten áldásait, míg az éléskamra időnek előtte ki nem ürűl. A tésztás ételek között legjobban szeretik a „gibanicé”-t, mely több egymásra rakott réteg, finomra nyújtott tésztából áll, melyet sajttal, tejföllel, aztán meg dióval s effélével töltenek meg, továbbá a „kvasenice” és „krapci” nevű, tojással, sajttal s egyéb effélével kent sült tésztát.

A szlovének népies hite az ember életét különféle elmés régi szokásokkal tarkítja, melyeknek értelmét és czélját a mai fölfogás természetesen már nem fejti meg, s melyeket már ők maguk sem vesznek épen nagyon komolyan, de melyekben, ha kételkedő mosolygással is, de mégis kedvöket lelik. Így még most is örömest regélnek a „rojenice” és „sojenice” nevű, születést és sorsot intéző tündérek csodálatos dolgairól, melyek a föld vándorának mindjárt születésekor megszabják élete pályáját. E tündéreknek a hegyes vidékeken „fehér asszony” (bele žene) a nevök s ott laknak a legmagasabb hegyek tetején; karcsú termetük van és hosszú hajok, fehér ruhában járnak s repülni tudnak a levegőben.

A várandós parasztasszony magához hívatja a koma- meg a bábaasszonyt, a kik minden élő lelket kiparancsolnak a lakószobából, hogy megőrizzék a gyermeket a hívatlan szemek tekintetétől. Ha egy-két pénzdarabot vetnek a fürdő vízébe, arról azt tartják, hogy az újszülöttnek gazdagságot fog hozni. A keresztelést oly hamar megejtik, a mint csak lehet, a komaasszony viszi a gyermeket, a bábaasszony pedig visz egy palaczkot, egy gyertyát és egy fehér kendőt. A palaczkban erősítő bort kell a betegágyas számára vinnie; a gyertyát, meggyújtják abból a czélból, hogy ha valaki szembe találkoznék velök, ne babonázhassa meg a gyermeket, mivelhogy az szokott leginkább beteljesedni, a mit a szembejövő a még kereszteletlen gyermekről gondol; végre a fehér kendőnek az a rendeltetése, hogy messziről jelentse, hogy most egy ártatlant visznek keresztelni. Az anya csak a keresztelés után szoptatja meg a gyermekét, mert telhetetlenné válnék, ha ez már előbb történnék. Egy hétre rá a komaasszony két nagy fehér kenyeret (pogaèa) s két rőf finom vásznat küld az anyának, az újszülüttnek pedig nehány rőf vásznat ajándékúl. A betegágyast egész fölavatásáig borral vendégelik s addig nem szabad átlépnie a ház küszöbét, nehogy ugyanakkor a balszerencse lépjen be azon. A gyermeket, ha fiú, örömest öltöztetik mindjárt fiúruhába, nehogy később sokat kacsingasson a szép nem felé; hasonló módon őrzik a leánykát is az ily szerencsétlenségtől. Az első hat hét alatt nem szabad a gyermeket magára hagyni, nehogy elrabolja vagy épen megfojtsa a vad asszony (divja žena). A koma a néphit szerint szoros atyafiságba lép a keresztgyermekével úgy, hogy a közvélekedés szerint Szűz Mária könyörgésére minden lélek kiszabadúl a pokolból, kivéve azokat, a kik megölték a férjüket, bűnbe estek keresztszüléjökkel, vagy pedig megszűntek Istenben bízni.

Ha a fiú megéri azt az időt, a mikor előhívja a császár, hogy reá bízza a haza védelmét, akkor már a többi ifjúság közé szabad keverednie, s vele szombatonként este a falu játszó helyén dalolgatnia. De itt is ki kell mutatnia, hogy arra való. Így példáúl Oberburgban ott feküdt, vagy fekszik még ma is egy ház előtt egy 150 fontos kő, melyen a suhancznak előbb ki kell próbálnia az erejét, csak azután ismerik el magukkal egyenrangúnak idősebb társai. Most már a kedvese ablaka alá is el szabad járogatnia, de a világért sem más faluba, mert ha rajta kapják, irgalmatlanúl megfürösztik a legközelebbi kútvödör alatt, sőt még sokkal kevésbbé kellemes rendreútasításra is készen lehet, mivel ezek a ficzkók mind harcziasok s nem tűrik a betolakodókat. Nehéz szívvel megy aztán a sorozásra; a katonának való sem találhatja kedve szerint valónak, hogy nehány évre Isten-hozzádot kell mondania övéinek; de még kevésbbé örömest bukik meg akármelyik is a sorozáson. Végre a hibátlan fiú ki is tölti a katonai szolgálat idejét, tágabb látókörrel, sok tapasztalattal tér vissza, már mint érett férfi, hozzá tartozói körébe s örömmel fog hozzá megszokott teendőihez, mert most már biztos reménye van, hogy a maga urává lehet, ha szülei átadják neki örökét s nem találják okosabbnak, hogy maguk folytassák a ház kormányzatát. Az élettárs megválasztásánál gyakran nem nagy szerepe van a szerelemnek, mivel a háznak nemcsak derék gazdasszonyra van szüksége, hanem kielégítő hozományra is. Ezért rend szerint a szülők, vagy a gyám irányozzák a házasúlandó figyelmét a neki való lányra. A legény aztán szerdán, vagy szombaton megindúl egy tapasztalt, tekintélyes és jóbeszédű férfi társaságában lánynézőbe (na ogledi). Az ilyen szószóló aztán mindenféle kerülgető beszédek után szóba hozza a dolgot s megnyeri az igenlő szót, melyről rendesen már jó eleve biztosította magát. A hatóságoknál szükéges lépések megtétele után következnek az előkészűletek. A vőlegény két vőfélyt (družba) választ, a menyasszony két nyoszolyóleányt (svatevca) s mindketten közösen két lakodalomra hivogatót (pozavèin). Ez a kettő különösen kicsípi magát a hivatalához. Kalapjaikat természetes, vagy mesterséges virágokkal díszítik föl, vállaikra hosszú selyemszalagokat, kabátjokra tarka kendőt tűznek. Friedau körűl botot is visznek, melyre bokrétát és csengetyűt kötnek. A Mura vidékén ellenben dobot és trombitát kapnak s kezökben teli palaczkot tartva, dobolva, trombitát fújva és kurjongatva járnak házról házra, úgy hívják lakziba a vendégeket. Hosszadalmas tréfás beszédekkel üdvözlik a ház népét s végre előkerűlnek vele, hogy mi járatban vannak s aztán, bőséges lakoma után mennek odább. Ezzel azonban még nincsen vége a hivataluknak, mert az ő kötelességök az is, hogy beszerezzék a szükséges húst, bort, asztalt, széket s minden evőeszközt és asztalneműt. A lakodalom előtti estén vidám lakmározás közben megállapítják a vőlegény házánál az ünnepi menet rendét s másnap reggel a község zászlójának elől lengése mellett megindúl a menet nagy pisztolydurrogatással és zeneszóval. Friedau környékén itt-ott még négy-ökrös fogattal mennek a vendégekért.

De a menyasszony házának ajtaja zárva van s csak hosszas enyelgő alkudozás után nyílik meg, mire a tartomány nyugati részeiben végre nagy sokára megjelen a menyasszony az ajtóban, egyik kezében boros poharat, a másikban egy szál rozmaringot víve s átadja a poharat a vőlegénynek, ez pedig a násznagynak (starešina), a ki ezt az ifjú pár és a vendégek egészségére üríti ki. Mialatt a menyasszony búcsút vesz a családjától, eldalolnak nehány nótát s aztán megindúl a menet a templom felé, s ez alatt ama falvak legényei, melyeken keresztűl kell menni, sok mindenféle pajkosságot űznek. Pettau környékén a zászlótartó az alatt, míg az esketés tart, a templom előtt tánczol a zászlajával. Néhol meg a zászlóvívő lóháton jelenik meg. Sajátságos, hogy a Mura mentén úgy igyekeznek rendezni a nászmenetet, hogy szembe haladjanak a kelő nappal s e végből még nagyobb kerülőtől sem ijednek vissza. A templomban kiürített nász-áldomás után leendő otthonába kisérik a menyasszonyt. Annak a küszöbén egy egész kenyérrel fogadják, melyet ketté kell szelnie annak a jeléűl, hogy most ő veszi át a gazdaságot. Némely vidéken előbb a konyhába kell mennie s megízlelnie a besavanyított káposztát, hogy ezentúl a káposzta jobban teremjen; e közben ajándékokat osztogat ki a szolgálók között; vagy pedig pénzdarabot vet a tűzbe a régi tűzáldozatok emlékeűl. A lakzi néha több napig tart, szegény pár számára azért sok helyen gyűjtést rendeznek a szomszédjaik. Másnap reggel némely kópé mindenféle tárgyat csen el a legközelebbi vendégek házából, hogy azokat aztán általános vihánczolás közben elárverezzék. Természetes, hogy minden károsúlt visszavásárolja a magáét, sőt az árával még adósnak is szabad maradnia. De a tolvajok sem menekülnek el büntetlenül; irgalom nélkűl megbotozásra ítélik őket, csakhogy a bűnösöket egy rájok alkalmazott párna óvja meg a büntetés fájdalmaitól, hacsak valamely gazficzkó villámgyorsan el nem rántja rólok az utolsó ütés előtt, a mikor az ütés aztán természetesen elevenre talál. Így telik el az ünnep mindenféle mulatozás, dana, táncz, lövöldözés között, míg a vendégek szélylyel nem oszlanak. A menyegzőre következő első vasárnap az új pár megvendégeli a cselédséget és a násznagyot. – A lakodalmi lepényt, melyet otthon készült mesterséges virágokkal és házi állatok alakjaival díszítenek, „bosman”-nak nevezik. A násznagy ezt a menyasszonynak lefekvés előtt az ölébe teszi, mialatt a nővendégek valami régi dalt énekelnek hozzá. A menyasszony átadja a lepényt a vőlegénynek s most már a férfiak énekelnek egy nótát, melyben a férj számára áldásért és szerencséért esdekelnek. Ez végül az asztalra helyezi a lepényt. A többi énekek között, melyek ily alkalommal elhangzanak, nem egy van olyan, mely már réges-régen elfeledett szokásokra emlékeztet, mint példáúl a vendégek megajándékozására, stb., mely a déli szlávoknál még ma is dívik.

Szántók útczai menete. Šubiæ Györgytől

A halált (smrt) egy rendkivűli gyorsaságú fehér asszonynak képzelik. Kereszt-útakon szokott megjelenni, a hol az elköltözöttek lelkei is találkoznak. Esténkint a halottas háznál összegyülekeznek a szomszédok, imádkoznak a halott nyugalmáért és énekelnek. A temetés reggelén koporsóba teszik az elköltözöttet s kiteszik a ház ajtaja elé, a hol egy jó szónok a halott jó tulajdonságait magasztalja s elbúcsúzik tőle. A holttetem elvitelét be szokás jelenteni a házi állatoknak. A temetés rendesen délelőtt történik, mivelhogy 12 órakor a holtak már üdvözölhetik az új jövevényt s erre nézve sokkal kényelmesebb nappal fogadni az ilyen tisztelgést, mint éjszaka. Gonobitz vidékén az a hit él, hogy a legutóbb elhalálozottnak addig kell a temető kapujában őrt állania, míg egy újabb halott nem váltja föl. A temetés után halotti torra („sedmina”, a Mura vidékén „karmine”) gyülekeznek a rokonok, a mi szintén a régi pogány temetkezési szertartásokra vonatkozó emlékezés.

A kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkei esténkint sziszegve, sipítva repülnek a levegőn keresztül. A nép ezeket „movje”-nak vagy „žive”-nak nevezi. A ki hallja s tiszta patakból vizet föcscsent utánok, hozzá mondva a keresztelő formulát, megválthatja őket. De semmi szín alatt ne fütyüljön, mikor hallja, se ne csufondároskodjék velök, mert pórúl járhat.

A nép nagyon szereti a dalt s az egész természetet költői szemmel nézi. A madarak nyelvét megérti. A sárgarigó megmondja a csikósnak, hová lett az elveszett kancza, a pacsirta vetni és dolgozni hívja a földmívest s a fürj kicsúfolja a tunya munkást. Legeredetibb, a mivel a pacsirtát vádolják, azzal t. i., hogy midőn fölrepül, azt énekli, hogy agyonüti a jó Istent; de csakhamar megbánja e gonosz szándékát, mivelhogy lefelé röptében már azt panaszolja, hogy elfeledte magával vinni az ahhoz való furkót.

„Zöld-György”-napi körmenet. Šubiæ Györgytől

Az ünnepek naptárában is fölismerhetők még a régi pogány világnézet nyomai, melyek a kereszténység által megdicsőülve jelentkeznek. A karácsony (božiè, kicsinyítője a Bog, Isten, szónak) olyan szent ünnep, hogy a ki e napon végzi be életét, egyenest a mennyországba jut. A jövendő kifürkészésére is fölötte alkalmas. Ha a misére menetel előtt ketté hasítasz hat bükkfahasábot, aztán kelet-nyugati irányban egymás mellé rakod mind a tizenkét darabot, melyeknek mindenike sorrend szerint a jövő év egy-egy hónapját jelezi: elég minden darabra egy csipetke sót szórnod, hogy megtudd, a jövő évnek melyik hónapja lesz esős, nedves, mert azokon a só megereszkedik. Ugyanezt érhetni el a ketté vágott hagymagumókkal is. Ünnepi kenyérnek néhol a „kuc-kruh”-ot sütik, csakhogy kevés gazdasszony tudja, mi a hozzá való. A házat fölczifrázzák, a szoba sarkába fölállítják a szent jászolt s az asztal fölé galambot függesztenek, a szentlélek jelképét. Este fölterítik az asztalt s három kenyeret tesznek rá: egy rozs-, egy hajdina- és egy búzalisztből valót. Ez utóbbit karácsonyi kenyérnek (božiènik) vagy erős kenyérnek (mocni kruh) nevezik s azt megszegni csak vízkeresztkor szabad, holott a másik kettőből már újévkor is szeldegélnek. A karácsony és vízkereszt közötti tizenkét éjszakát a farkasok éjeinek (volèje noci) nevezik, mert ilyenkor van a gonosznak – èert – hatalma a rosz lelkek fölött. Oda sompolyog a házhoz s magával viszi a neki szántakat, behajtja valami nagy vízbe s ott farkasokká változtatja őket. Ilyenkor járnak az újévet köszöntő gyermekek (koledniki) házról házra, eléneklik jó kivánságaikat, a miért aztán ajándékot kapnak. Számuk rendesen páratlan s vezetőjük neve némely vidéken „volèko” (farkaskölyök). Ugyanígy járnak házról házra a három királyok napján és gyertyaszentelőkor a sveèar-ok. Ez utóbbi napon azzal biztosít magának az ember áldást és szerencsét, hogy egy szentelt vékony viaszgyertyát háromszor csavar a melle, háromszor a keze és háromszor a lába köré (èuèkanje).

A farsang az általános vigadozás ideje. A legények hosszú ostorokkal pattogtatnak s farsang keddjére mindenféle maskarát öltenek. Hátukon keresztbe kötött tarka kendőkben, pántlikás kalapokkal vonúlnak a szántók (oraèi) egy ekével a falun keresztűl. Egy vén asszonynak öltözött suhancz ajándékokat gyűjt a háti kosarába; a csoportot egy „kurent” követi, a kinek a vállán kifordított bunda, a képén álorcza, fején hatalmas két szarv, övéhez csatolva pedig tehénkolomp van; kezében bot s annak a végére sündisznó bőre van szegezve. Olykor még egy csomó, asszonynak öltözött lovas legény is követi a csapatot. Az udvarban barázdákat húznak a hóba, répamagot (igazabban homokot) vetnek bele, hogy jól sikerűljön a répavetés. Alig vonúltak el a szántók: tevék (gambela) és hasonló szörnyetegek jönnek sorra, a kik aztán a gyermekeket ijesztik. Az estét lakomával fejezik be, a hol aztán ugyan neki esnek az étel-italnak, mivelhogy a bőjtre húsételnek maradni nem szabad. Bőjtben „ketté fürészelik a vén boszorkányt” (babo žagati). Egy hídra fölvisznek egy vén asszonynak öltöztetett szalmabábot, ketté vágják és a vízbe vetik. Virágvasárnap nem szabad megfeledkezni, hogy fűzfabarkát kell szenteltetni, mert a szentelt faág tűz és villám ellen megvédi a házat.

Húsvétkor kerék alakú lepényt (kolaè) sütnek, tojást pirosítanak s mindezt a húsételekkel együtt szentelni viszik. Kora hajnalban fölgyúladnak a hegyeken a húsvéti tüzek s pisztolyok durrogása üdvözli a pirkadó ünnepet, melyet szlovén nyelven az Úr föltámadásának emlékére „nagy éjszakának” – veliká noc – neveznek.

A voltaképi tavaszi védszent a Szent György. Az ő napján a legelő barmot fris koszorúkkal czifrázzák föl s körűljár a „zöld Gyuri” (zeleni Juri). Egy suhanczot ugyanis zöld bükklombokba és virágokba burkolnak s az nehány muzsikus kiséretében bejárja a falut. Minden ház előtt eljárja a tánczot, hadonáz pántlikás és bokrétás botjával, mialatt kisérői dalolnak s tojást és zsírt kérnek. E nap előtt nincs mérge a kígyónak.

Kézi malom. Šubiæ Györgytől

Szent Florián reggelén nem szabad az asszonyoknak tüzet gerjeszteni. Ezt ilyenkor a legények végzik el helyettök, a miért aztán tojáslepénynyel vendéglik meg őket. Pünkösd ünnepét a pásztorok is különös módon ülik meg. A legelő egy részét e napra föntartják, s a ki elébb hajtja ki a jószágot, csak annak szabad ott legeltetnie. De ha véletlenűl leány hajtja ki legelőbb, azt megkoszorúzzák s énekszóval, kurjongatással kisérik haza. Az ilyet „lepa Leksa”-nak (szép Lekszának) nevezik s ő a pásztorok királynője egész a következő pünkösdnapig.

A nyári ünnepek közepét a napfordulati tüzek (kres) képezik. Nehány évvel ez előtt e napon még leányok vonúltak ki a ligetbe, ott tüzet raktak s dalolva körűltánczolták, mire aztán lakoma következett. Ez az idő a nép szemében a legszentebb az egész évben s a tüzek a Kresnik vagy Krstnik tiszteletére égnek, a ki nagy idők előtt, mikor még a föld erdőkkel és mocsarakkal volt tele, tömérdek szörnyeteget és mérges kígyót pusztított el. Az asszonyok vasfüvet vetnek a tüzekbe, az megvédi őket a gonosztól; a legények pedig vízzel igyekeznek leönteni a leányokat s átugrálnak a tüzeken, sőt az előtt a barmot is áthajtották rajta.

A nyári nehéz munkát a cséplés bevégzésének (domlatki) ünnepe fejezi be, őszszel pedig a bortermő vidékeken a sok vígsággal járó szüret, míg a hegyek között a takarmány behordásával ünneplik meg a munkaidő végét. Így vonúl be a tél, de a mely Márton és Miklós napkor szintén meghozza a maga örömadó nyugvópontját s karácsonykor újra megindúl az évi ünnepek sora.

A nép főként földmiveléssel foglalkozik; ipara jelentéktelen, s a bányászat csak kőszenet szolgáltat. Még nem oly régen az aranymosást is üzték a Drávának Pettauon túl nyúló szakaszán. Néha-néha még ma is fölkerűlnek Horvátországból az aranymosók, de a bennszülöttek nem találták e keresetágat eléggé jutalmazónak s fölhagytak vele úgy, hogy most már csak a Pettau melletti Zlatolièje falvának (Golldorf, Golddorf) a neve emlékeztet rája. Csónakokkal, szerszámokkal szekerekre rakodva jönnek az aranykeresők, hazaküldik fogataikat, szekerüket s munkához látnak. Hármasával összeállva eltakarítják a durva kavicsot s halmokat raknak a finom homokból. Felső lapfokon rovátkokkal ellátott, 70–80 centiméter szélességű s 1.2 méter hosszúságú deszkákat használnak lejtőnek, melyre egyik munkás a homokot szórja, a másik vizet önt rá s azzal aláiszapolja. A bevágásokban visszamaradt aranyszemcséket higanyba itatják s aztán eladják a csáktornyai pénzváltóban. A napi keresetet egy munkásra 80 krajczárra becsűlik, de ha különösen kedvez a szerencse, 2 forint is bejön. A nép szájában számos rege és monda él. A szlovének nemzeti hőse „Kralj Matjaž” (Mátyás király), kinek ős alakja még a sötét pogány korba nyúlik vissza, a mit más szláv és nem-szláv mondákban található hasonló vonások is bizonyítanak. De az alak kidomborodása különösen Corvin Mátyás és a Cilli grófok tetteinek tulajdonítható. Legközelebb rokon vele a Marko királyfiról (Marko Kraljeviè) szóló délszláv monda, mely a szlovének előtt sem ismeretlen. Mátyás király a nép szeretetét igazságosságával s a török elleni harczokban tanúsított vitézségével vívta ki. Mint Barbarossa és Marko, ép úgy ő sem halt meg, hanem ott alszik hadseregével a szent hegyben (sveta gora) s egyszer majd megjelenik, minden ellenséget legyőz s meghozza a világnak az örök békét. A többi monda között az üveghegyről szóló mindenütt el van terjedve. Ez a hegy messze van valahol délszakon. Ott áll rajta Krsnik arany vára s előtte egy almafa arany gyümölcsökkel. A ki odajut s egy almát leszakít, sohase hal meg. A Bacher-hegységben ott székel még a „vehtra-baba”, a ki nem szenvedheti az ebugatást s megáldja a pásztorok nyáját, ha kendert visznek neki, melyet fonni szeret. Esőért is ő hozzá folyamodnak: gyékényköntösbe bújtatva egy lánykát, megöntözik s dalt énekelnek hozzá, melyben esőt kérnek a vehtra babától s kendert igérnek neki. Ha villámlik és mennydörög, akkor Kombal és Krsnik szellemei harczolnak egymással. Egy másik babona szerint Isten a sátánt űzi villámával, azért is nem tartják sokan tanácsosnak keresztet vetni magokra a villámlás alatt, mivelhogy a gonosz az ilyen ember mögé szeret bújni, hogy ne találja a villám. Az erdőívben ott garázdálkodik a èatež is, a ki félig ember, félig kecskebak. Ott laknak a vad némberek is, a Dimek, továbbá egy fekete szörnyeteg, a Laber, egy barátságos fehér törpe, a vad ember (divjí mož), a polkonji-k, félig lovak, félig emberek, a pesoglavci-k (kutyafejűek); déltájt nyáron megjelen a preglavica, egy fejetlen asszony, este pedig a puga ijeszti az embereket; a házakban kopogó szellemek – šetek, dedek – garázdálkodnak, a torklja üldözi az oly asszonyokat, a kik szombat este sokáig dolgoznak, a škrat pedig pénzt visz azoknak, a kik eladják neki a lelköket. A vízben a vízi ember – povodnij mož vagy Gestrin – lakik, a kinek ajándékot dobjon a vízbe a halász, különben nem lesz jó fogása. Így az egész természet tele van jó és rosz szellemekkel, de már csak az emlékezetben élnek, a bennök való hit elenyészett.

A szlovének nyelve. Suman Józseftől

A szlovének a magok nyelvét „slovìnski jezik”-nek nevezik. A szomszéd németek ajkán „windisch”, a tudományos iratokban pedig új-szlovén nyelv a neve. Windisch, szlovén és új-szlovén három elnevezése ugyanannak az egy dolognak. Csakhogy minden elnevezés más-más szempontból jelöli. Helyén való lehet tehát, ha mindenekelőtt azt vizsgáljuk, mi ez elnevezésekben a lényeges s ha annak alapján magát a nyelvet jellemezzük.

E név: „windisch”, magyarúl vend, a wende főnévtől származik. A VI. századtól a XII.-ig a szlávokat wendeknek, windeknek (latinúl venedi, vinidae) nevezték a nyugati, de különösen a német írók. Sőt még ma is írnak és beszélnek a Spree-melléki vendekről, a lausitzi vendekről, úgy szintén a stiriai, karinthiai, krajnai és tengermelléki vendekről. Mennyire terjed a történelemben vissza a vend elnevezés, erről a következőket mondhatjuk. Már Plinius Secundus, Tacitus, valamint Ptolomaeus és a Peutinger-féle táblák is említenek egy, Európa keletén lakó népet venedi, ουενεδαιnév alatt. Tacitus nem tudja, a germánok, vagy a szarmaták közé sorolja-e őket.

Ó-szlovén nyelvemlék: Régibb glagol írás (X. század).

A mai néprajzírók nem haboznak az említett venedi-ket szláv néptörzsnek ismerni el. S minthogy továbbá tudjuk, hogy a vendek a VI. században vándoroltak be keletről a Duna és Dráva mentén Pannonia és Noricum területére, nem nehéz a Krisztus utáni első század venedi népét a későbbi venedikkel, vinidaekkel s így a mai vendekkel hozni kapcsolatba. E szóval „wend” tehát a németek általában a szláv néptörzset nevezték s így nevezik Ausztriában ma is a stiriai, karintiai, krajnai és tengerpart-vidéki szlovéneket. Ez a magyarázata a „windisch” szónak, valamint számos oly vidék és helység nevének, melyekben vendek laknak, vagy laktak valaha. Így pl. a történelemben a „windische Marken”, aztán a mai windische Bühel, Windisch-Feistritz, Windisch-Graz stb. Még Tirolban is van egy Windisch-Matrei nevű falu, úgy szintén Felső-Ausztriában is Windisch-Garsten.

Ó-szlovén nyelvemlék: Újabb glagol írás (XI. század).

A „slovìnski jezik” név saját elnevezése a szlovén nyelvnek, a slovìnski melléknév a Slovìn tulajdonnév származéka. E nevet Truber és Dalmatin már a reformáczió idejében is így használták irataikban, egy a szlovén néphez tartozó egyén jelzőjeként. Ma e jelzőt a „Slovìnec” alak pótolja. Egyébiránt ez a név különböző alakváltozataiban némi valószínűséggel egész Ptolomaeusig, Kr. u. 175-ig, s teljes bizonyossággal názianzi Caesarig, Kr. u. 525-ig nyomozható. A slovìnski melléknévnek, mint e nyelv saját jelzőjének, törzse tehát e név Slovìn. A Slovìnnel hasonló hangzásúak a következő népnevek: szlovák, szláv és Szlavonia tartomány neve. Mind a három név ugyanazon szótörzsből származik. Sőt tovább mehetünk. A szlovák a maga nyelvét szintén slovenský jazik-nak nevezi, tehát ép úgy, mint a szlovén. A szlovénekkel és szlovákokkal közös slovìnski jezik nevezet ennélfogva a nagy morva birodalom meg Szent Cyrill és Method, e két szláv apostol idejére mutat, kik Pannoniában és Morvában a saját nyelvén hirdették a népnek az evangeliumot s úgy Morvában, mint Pannoniában megértették őket. Annak a nyelvnek is, melylyel Cyrill és Method éltek, slovìnbskyj jêzykb a neve. E „slovìnski jezik” nevezetből tehát egy darab történet beszél, ha meggondoljuk, hogy a mai szlovének és szlovákok jelenlegi nyelve a IX. század morva-pannon lakosságának nyelvével együtt e névvel jelöltetik.

A IX. század története világosan tanúsítja, hogy Cyrill és Method testvérek Pannóniában 867-ben prédikálták a kereszténységet Kocel pannon fejedelem udvarában s hogy Method a 869-ik évtől a 885-ikig mint Pannonia és Morva érseke működött. És Method nemcsak prédikált a nép nyelvén, hanem a szent mise is és az egész liturgia, a mint másutt latinul, úgy itt szlovén nyelven olvastatott. II. Hadrian pápa 879-ben világosan megengedte a szláv liturgiát s VIII. János 880-ban megújította az engedélyt.

Ó-szlovén nyelvemlék: Régibb cyrill írás (XIV. század).

Hogy a szláv liturgia alkalmazásba jöhessen, az ide vonatkozó könyveket és iratokat szlovénre fordították. Cyrill maga találta föl e czélra, vagy legalább kiegészítette a szlovén nyelvnek megfelelő betűket, a glagolicákat, a cyrillicák elődjeit s így fejlett ki a IX. században a morva-pannon földön egy szlovén, vagyis ó-szlovén nyelvű egyházi irodalom.

Ó-szlovén nyelvemlék: Újabb cyrill írás (XV. század).

E nyelv emlékei nyelvészetileg nagy érdekűek, beszélő tanúi annak, a mit a történet Cyrill és Method pannoniai és morvai viselt dolgairól ránk hagyott. Ez emlékek sajátszerűségüknél fogva ugyanis azt erősítik meg, hogy Cyrill és Method liturgiai nyelv Pannoniában született. Ezért pannoniai emlékeknek is nevezik, értvén alatta ó-szlovén nyelvemlékeket. Ezek régibb nyelvet tartalmaznak, mint más egyházi szláv emlékek, melyek későbbi időkből származnak s melyeket bolgár, horvát, szerb, orosz nyelvűeknek ismerünk föl és jelölünk. Ezen legrégibb egyházi szláv emlékekben oly liturgiai műszók fordúlnak elő, melyek arra mutatnak, hogy ezek az emlékek nem ott keletkeztek, a hol a görög nyelv uralkodott, hanem itt, a hol a latin liturgia divatozott, már akár itt benn az országban, akár a tőszomszédjában: Ez a fölismertető jel csak Pannoniára alkalmazható, hová Bajorországból és Karantainából hatoltak be a német hittanítók. E liturgikus műszókon kivűl továbbá a pannoniai emlékek nyelvének magának is vannak bizonyos ismertető jelei, melyek e nyelvnek nemcsak régiségét tanúsítják, hanem annak a mai szlovén nyelvvel való összefüggését is, tehát eredetének talaját is fölismertetik. Ily ismertető jel a többi közt az orrhangú ¹ és ê. Ugyanis csak a pannoniai emlékeken találjuk helyesen alkalmazva az orrhangú magánhangzókat. S a szlovén nyelvben ma is minden ¹-szlovéns-t o-val, minden ê-t e-vel jelölnek és nem máskép, habár ma már maga az orrhangon ejtés, némi jelentéktelen maradvány kivételével, egészen elenyészett.

A jó szerencse azonban még egy más, ékesen beszélő tanút is állított, a ki bizonyítja, hogy Szent Cyrill és Method liturgiai nyelvének Pannoniában kellett keletkeznie. E tanú egyúttal egy ódon-ó időből, a X. századból származó műemlék: a Freisingi emlékek. Ezek két szlovén gyónó imádságot és egy, a bűnről szóló szlovén homiliát tartalmaznak, még pedig az akkori karantán-szlovének nyelvén. Mivelhogy e műemlékek kétségtelenűl szlovén eredetűek s a pannon emlékek nyelvéhez oly közel állanak, mint egyetlen más szláv emlék sem: világos, hogy megfordítva, magokra a kérdéses pannon emlékekre is új világosság-sugár esik, mely fölismerteti, hogy, miután nyelvük a Freisingi emlékekhez oly közel esik, helyileg is közel kellett hozzájok keletkezniök. E sajátszerű szláv emlékeknek tehát, melyek nem bolgár, nem horvát, nem szerb, nem orosz emlékek, de melyek a Freisingi emlékekben ránk maradt szlovén nyelvhez oly közel állanak, lehetetlen volt egyebütt keletkezniök, mint Karantania közelében, vagyis Pannoniában. Tehát nemcsak a történelem, de a nyelvészet is arra mutat, hogy Pannoniában a IX. században a kérdéses liturgiai nyelvet, vagyis az ó-szlovén nyelvet beszélték s hogy Cyrill és Method idejében az isteni tisztelet e nyelven tartatott.

Egyébiránt a fejlődésnek ez az iránya Pannoniában csak múló természetű vala. Method halála után tanítványait kiüzték Pannoniából s az idők árja elborította a tartományt, keletről előnyomúltak a magyarok, éjszaknyugat felől a német törzsek. Szlovének mai nap Magyarországnak csak nyugati szegélyén laknak s Radkersburg vidékén érintkeznek Dél-Stiria szlovéneivel.

Ezek a szlovének tehát, a mennyiben az egykori Pannónia területén laknak, azaz a magyarországi, továbbá kelet-stiriai szlovének, végre a szlovén népnek Horvát-Szlavonországban lakó maradványai: ezek tartoznak a régi pannoni szlovének ivadékaihoz. Most is, mint akkor, ugyanazt a szlovén nyelvet beszélik. Csakhogy a nyelv valamennyire változott; mert a nyelv sem ismer megállapodást, hanem változik; „mint a lomb a fákon, mely őszszel lehull s tavaszszal újra sarjad”. A tudósok azért a mai szlovének nyelvét új-szlovén nyelvnek nevezik, megkülönböztetésűl a IX. századbeli szlovének nyelvétől, melyet ó-szlovénnek neveznek. Természetes, hogy még másra is kell figyelemmel lennünk, ha az új-szlovén nyelvről beszélünk. A mennyiben tudniillik ma az új-szlovén nyelv valamennyi szlovénnek írási nyelve is, ki kell emelnünk azt a tényt, hogy a nori-karantán meg a pannon szlovének nyelve nyelvjárásilag már Cyrill és Method idejében is különbözött. E különbség már a Freisingi emlékekből is kiderűl. Így tehát az új-szlovén nyelv voltaképen dialectus, mely már korán kifejlett a noricumi, vagy különösen karantán talajon és pedig eredetileg a pannon szlovének nyelvjárása mellett s aztán túlnyomó hatást gyakorolt a mai szlovén irásos nyelv fejlődésére.

Szemünk előtt kell tehát tartanunk, hogy a szlovén nyelv legközelebb áll Cyrill és Method liturgiai nyelvéhez s hogy a szlovén nyelvvidék keleti lakói még ma is e nyelvet beszélik, természetesen egy évezred folyamán keresztűl kifejlett változásokkal és egyszerűsítésekkel. S az se maradjon érintetlen, hogy a néven és az ó-szláv nyelvről itt előadott véleményen kivűl még egy más tudományos vélemény is tartja magát, mely abban áll, hogy a IX. század liturgiai nyelvének Bulgária volt a bölcseje s hogy ezért ó-bolgár nyelvnek is nevezhető. De az e téren működött legkiválóbb búvárok, mint Kopitar, Miklosich, s életének utolsó éveiben Šafarik is a liturgiai nyelv pannoniai származását védelmezték és bizonyíták be történelmi adatokkal s a nyelvemlékek jellegével. S minél inkább terjed ez emlékek ismerete, ez a nézet annál inkább felűlkerekedik.

A szlovének ennélfogva erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő hazájokban ringott az egyházi szláv irodalom bölcseje, s hogy Method halála után innen terjedt el ennek tanítványai által a kereszténység, a liturgiai nyelv s talán maga a néptörzs neve is a többi szlávok közé. Míg tehát első hazájában csak rövid ideig tarthatá fönn magát a liturgiai nyelv s kedvezőtlen viszonyok korán kiszorították innen: addig a keleti keresztény világban Montenegrótól egész Pétervárig hosszú időn keresztűl kizárólagos könyv-nyelvvé lett utóbb, s csak újabb időkben engedett a profán irodalomban a népies nyelvjárásoknak helyet. Első és eredeti hazája azonban e nyelvnek Pannonia volt s a pannoniai szlovének maradványai szintén egyenes maradékai közé tartoznak ama szlávoknak, kiknek nyelvén szent Cyrill és Method liturgiai könyvei szerkesztettek és első izben irattak.

A mi a szlovén nyelv jellegét illeti, vannak bizonyos sajátságai, melyek a többi délszláv nyelvekkel közösek, s ismét mások, melyek egészen sajátszerűnek tűntetik föl. Így egyetlen délszláv nyelv sem lágyítja meg a d, t mássalhangzókat az egyszerű i előtt. Így tehát úgy a szlovén, mint a többi délszláv nyelvben e szóban: voditi (vezetni) tisztán hangzik a d meg a t, nem úgy, mint az éjszaki szláv nyelvekben, melyek a fog-hangokat az i előtt meglágyítják. Ugyan ez az eset áll az r-nél is: e szóban tehát pri (-nál -nél, mellett) tisztán kell kiejteni, nem pedig pøi-nek vagy przy-nek,mint a csehben, vagy lengyelben. A szlovák (tót) r e tekintetben szintén a szlovén szabályt követi. Továbbá a és szótag, ha mássalhangzó előtt áll, a mennyiben e szótag er vagy el gyökérből származott, közös szabály alá esik a szlovén, a többi délszláv és a cseh nyelvekben: tehát e szó „Berg” brìg-nek hangzik. Az l közbeszúrása az ajakhang és az elűl j-vel toldott magánhangzó közé a szlovén és a szerb-horvát nyelvnek a közös sajátsága, melyek a föld nevét így mondják: zemlja, míg a cseh és bolgár nyelv zemì. A fog-hangok azonban a j- és s magánhangzók előtt már egész másként alakúlnak a szlovénben, mint a többi délszláv nyelvben. A míg ugyanis a tja gyökérből összefolyó szótag a horvátban és szerbben æa-nak hangzik (vagyis magyarosan lágy cs-nek, körülbelül d-nek), addig a szlovénben általánosan æa-nak (teljes kemény cs-nek) ejtik. Összevethető pl. a szerb-horvát hoæete (ti akarjátok) szó a szlovén hoæete-vel. Az ó-szlovén írásmód št, pl. hoštete, a hangok helycseréjével mutatja ezt a szótagot. A dja szótag még messzebb menő különbséget mutat. Míg ugyanis a horvátban és a szerbben a æa-hoz hasonlóan d’a-nak (magyarosan gya-nak)hangzik, a szlovénben a fog-hang elesik; a lágyítója pedig tisztán ejtetik ki, ja. Ez az a hangjelenség, melyet mindig emlegetnek, ha az ó- és új-szlovén nyelv közti összefüggés kétségbe vonatik. Az ó-szlovén nyelv ugyanis a kérdéses szótagot žda-val jelzi. Ennél fogva a j az ó-szlovénben ž-vé változott s az előtte álló d-vel helyet cserélt, holott az új-szlovénben, mint említettük, a d a j előtt a kimondásnál elmarad. Az ó-szlovén roždenb (született), a rodjenb-ből az új-szlovénben rojen, holott a szerb-horvátban rod’en, a bolgárban szintén rožden, az oroszban rožen, a csehben és lengyelben végre rozen.

Mint egyedűl álló jelenséget kell említenünk a g-ből lágyított ž-nek r-ré változását. Ez az eset fordúl elő a morem (tudok, nekem lehet) igénél, ó-szlovénül moga, možeèi; aztán az uboren (szegény) szóban, mely ubožen-ből származik; úgy szintén že-ből származó re ragnál, pl. tore (onnan) tože. Ennyibe foglalhatók össze a mássalhangzók sajátosságai.

A mi a magánhangzókat illeti, azoknál általában egyszerűsítés állapítható meg. Az ó-szlovén félhangzókat, a b, b-t az új-szlovénben hangsulyozatlan szótagoknál többnyire elhagyják, a hangsulyozottakban ellenben a-val vagy e-vel helyettesítik. Így az ó-szlovén dbnb (nappal) den-nek vagy dan-nak hangzik. A kemény (hosszú) y és a lágy (rövid) i csak egy hanggal, i-vel jelöltetik. A kemény y részben még fölismerhető a hangszabályokban, de a kiejtésben már alig, pl. otroci (gyermekek) és a z otroky-ból származó z otroki (gyermekek-kel). Az e betű háromféle. Van egy rövid hangsulyozott, meg egy hangsulyozatlan e s a hangsulyozott szótagokban egy hosszú kétszeres e, melyek közül az egyik az i-hez (a magyar é-hez) hajlik, a másik pedig némely vidékeken nyújtott mély e-nek, másokon az a-hoz hajlóan hangzik. Példáúl svìt (világ) és svet (szent). Ez utóbbi ê a hangsulyozott szótagokban az ó-szlovén en orrhang maradéka, mint a hogy az i-hez hajló ì hangsulyozott szótagokban az ó-szlovén jat-ot helyettesíti. Hangsulyozatlan szótagokban az ó-szlovén en és jat az első helyen említett rövid e-vé törpül. Az e-nek e három faján kivűl van még egy néma e, mely a végszótagokban némileg az ó-szlovén b és b félhangzókat pótolja. Pl. dober (jó) moèen (erős). Még az ó-szlovén orrhang ¹ is, mely a szerbben és horvátban u-vá változik, hosszúságával sokszor különbözik a nyomatékos szótagokban az egyszerű o-tól, habár nem tagadható, hogy az egyszerű o is, ha nyomaték esik rája, hosszúvá válhatik s hogy nyomatékos szótagokban bizonyos vidékeken mind a kettőnek uo vagy u hangzása van. De nyomaték nélkűl és röviden ejtve egyszerű o-nak hangzik.

Karintiában, Velencze szlovénjeinél s néhol e nyelvvidék keleti tájain részben megvan még az orrhang is. Karintiában e szót veèi (nagyobb) venèi-nek, dob (tölgy) dombnak ejtik. Ilyesminek találjuk a velenczei nyelvjárásban St.-Peter kerületben a venèi, Resiában vinèi szót; Stiriában pedig e szó mesec (hold) mesenc-nek hangzik.

Mint a hangjelenségekben, úgy az alakképzésben is jelentékeny egyszerűsítéseket mutat az új-szlovén nyelv az óval szemben. A mai nyelvben az ónak majd minden alakfajai megjelölhetők, noha némelyik csak mint kihalóban levő maradék. Ellenben mindenütt fölismerhető az egyszerűségre való törekvés úgy a névragozásnál, mint az igehajtogatásnál. A szláv declinatio sajátos, t. i. hely- és eszközhatározóinak ragjai a vocativus-szal együtt még megvannak, úgy szintén a három szám is: egyes, többes és kettős. De a vocativus már csak nehány szóra szorítkozik, a kettős számban már nincs sem genitivus, sem helyhatározó eset, ezeket már a többes számmal pótolja. Az elébb-elébb haladó egyszerűsítés kedveért még egyes hangtani törvények is megszűnnek. Így pl. az ó-szlovén a-declinatioban kemény gyökmássalhangzó után az egyes szám genitivusának s a többes szám nominativusának és accusativusának y végzete van, ellenben a lágy mássalhangzójú törzsekben e: r¹ky (kézé), dušê (léleké). A mai szlovén nyelvnek ellenben csak egy végzete van, e: roke, duše s nem törődik a hangtani szabálylyal, melyet pedig szóképzésnél s máshol is figyelembe vesz, s mely szerint a k az ê és e előtt meglágyúl. Ugyanez az eset a b-declinatio többes szám accusativusánál. Az i-declinatio pedig először is az egyes számban a nőnemű főnevekre szorítkozik. A mássalhangzós declinatiók végzetei végre nagyobbára a b- vagy az a-declinatio szerint képződnek s így az ejtegetés egyszerűsíttetik. A kemény és lágy névmási törzsek ejtegetési végzeteiben is megtörtént már a kiegyenlítés és pedig úgy, hogy a lágy törzsek szerinti ejtegetés lett a győztes, a toga-ból (azé) tega lett, mint a vsega (minden) szónál. A nyelvvidéknek csak a keleti határán maradt meg a kemény ejtegetés nyoma e kérdő névmásban koga (kié).

Hasonlókép a melléknévnél is elmaradt a kettős ejtegetés. Míg ugyanis az ó-szláv nyelvben a melléknévnek egy nominális meg egy összetett declinatiója van, melyek közűl ez utóbbi más nyelvek névelőjének a használatát helyettesíti, a mai szlovén nyelv csak az összetett declinatiot ismeri. Csak a hímnem egyes szám alany- és tárgyesetében maradt meg mind a két ejtegetés. – Úgy szintén az igehajtogatás is egyszerűbbé lett. Az imperfectumot ma valamely imperfectiv ige múlt idejével fejezik ki, hasonlóan az aoristushoz, melyet valamely perfectiv igének részint a jelen, részint a múlt idejével pótolnak. Ez által az imperfectum és az aoristus fölöslegessé vált s jóformán ki is veszett. Azonban megvoltak az új-szlovén nyelvben is, a mint ezt nemcsak a freisingi emlékek, hanem a XV. és XVI. század későbbi iratai is bizonyítják, sőt az imperfectum némely nyelvjárásban ma is megvan. Az igetörzsek sokfélesége megmaradt s a hajtogatási végzetek is. Csak az egyes szám első személyében találjuk meg mindenütt az m személyragot. A míg tehát az ó-szlovénben meg kellett különböztetni, pl. a nes¹ (viszek, hordok) és a vìmb (tudok) végzetet, ma mind a két igében egyformán ott az m: nesem, vìm. Az igenevek közűl csak a szenvedő jelen veszett ki; ennek származékai, pl. a ženim (vőlegény), főnevekké váltak. Az igenévi jelen időt most az imperfectiv igék múlt idejű igeneve pótolja. Bár e szerint a szlovén nyelv fejlődésének a formák egyszerűsítése és egyesítése a jellemvonása: a nyelv lényege megmaradt úgy a tőszavak kincsében, mint a főnévi és igetörzsekben. Sőt a szláv igetörzsek azon sajátsága, mely szerint a cselekvés pillanatig vagy hosszan tartónak, ismételtnek; egy vagy több izben tartósnak, kezdődőnek vagy bevégződőnek tűntethető föl, – az évam képző által még gazdagodott is, rendszerinti ismétlődés értelmét kölcsönözvén a cselekvésnek. A közönséges határozó szók nem a helyhatározó esetből képződnek, mint az ó-szlávban, hanem a köznemű melléknév accusativusából: tehát nem lìpe (szépen), hanem lepo. Egynémely névmási törzs kihalt s csak közmondásokban, vagy összetételekben maradt fönn. E kifejezésben: do sih mal (egész ez ideig), vagy letos (ez idén) megmaradt a sb, si, se névmás, holott egyebütt már föl nem található. E helyett keletkeztek új névmások, pl. a kaj (mi) kérdőnév az ó-szláv èbto helyett. Hasonló újítások találhatók némely kötő szavaknál és particuláknál.

A szlovén nyelvnek két nyelvjárása van: az éjszaknyugati és a délkeleti csoporté. Az éjszaknyugati Stiriában azt a vidéket foglalja magában, mely az egykori pannoniai határtól nyugatra terül, kivévén a Száva völgye azon részét, mely a Száva és Sotla alsó része között terűl, továbbá Karintiának szlovén vidékeit, Felső-Krajnát, Görcz éjszaki részét s Velencze szlovén részeit. A délkeleti csoport a többi szlovén vidékekre terjed, így az egykori Pannoniában a magyar, aztán a stiriai és horvátországi szlovéneket s a Beli Krajnci-t a Èernembl-kerületben, továbbá Alsó- és Belső-Krajnát, aztán Isztria és Trieszt vidékeinek szlovén részeit s Görcznek déli részét foglalja magában. Jellemezni e nyelvjárások sajátságait nehéz, mivel az eltérés gyakran jelentéktelen s még annak is vannak árnyalatai. Az eltérés leginkább a magánhangzók s részben a mássalhangzók különböző kiejtésében áll, a ragozás és szókincs kevésbbé határozó.

Az említett két csoport nyelvében a különbség mindenekelőtt az ó-szlovén jat (j) kiejtésében áll. Míg ugyanis e hang azokban az esetekben, a mikor hosszú, a délkeleti csoportban ì-nek, vagyis az i-hez hajló nyújtott e-nek (hosszú é-nek) vagy ej-nek, sőt néha aj-nak is hangzik: az éjszaknyugati csoport nyelvjárása je-nek, ie-nek és i-nek ejti. E szó: zvìzda (csillag), a magyar szlovéneknél és a szomszéd stiriaiaknál, valamint az alsó-krajnaiaknál zvejzda-nak, ellenben Karintiában zvjezda-nak, Tolmein mellett zviezda-nak, Görczben Cirkno mellett s Velenczében is zvizda-nak mondatik. Hasonló változatokat mutat a besìda (szó, beszéd), cvìt (virág) és mindazon szók, melyekben hasonló hosszú ì van.

A másik különbséget a dl és tl hangoknak a melléknévi igenévben való alkalmazása mutatja. Az éjszaknyugati csoportnál a foghang az l előtt megmarad, míg a délkeletinél legtöbbször elmarad. Így Karintiában ezt mondják: padla je (ő – nőszemély – elesett), a pannoniai és alsókrajnai csak pala-t mond. Hasonlókép pletla sem (fogtam) amott, plela emitt, s több más ily eset. Továbbá az éjszaknyugati csoport h-t mond ott, a hol a délkeleti g-t. Pl. a hegy amott hora, emitt gora, amott horeti (égni), itt goreti s több hasonló. A fölhozott három ismertető jel föltűnteti a két csoport nyelve közti különbséget. De vannak még mások is, melyek az egyik vagy másik csoporthoz tartozó egyes részek sajátságai. Így pl. Stiria pannoniai részében s a magyar szlovének között az u néha ü-nek mondatik duh (lélek) düh-nek, kruh (karajkenyér) krüh-nek hangzik. Ugyanezt találjuk Alsó- és Belső-Krajna és Görcz egyes vidékein. A b és b ó-szlovén fél-hangzó a hangsulyos szótagokban Karintia és Stiria szlovénjeinél, a Száva-síkság és a Sann-völgy kisételével, e-nek, a többi szlovéneknél a-nak hangzik. Így az ó-szlovén dbnb amazoknál den-nek, Krajnában, Görczben, Velenczében és a Száva stájer rónán, meg a Sann-völgyben dan-nak ejtetik. Ép így a bv sb (falu) amott ves, emitt vas vagy vzemem vzamem (veszek), meša maša (mise) stb. A Resia-völgyben a dan forma mellett a din is előfordúl, legalább a közmondásokban, mint din anu nug (nappal-éjjel).

A *skj vagy *stj-ből származó šè hangcsoport a pannoniai Stiria, Alsó- és Belső-Krajna legtöbb vidékein teljesen (cs) kiejtetik, egyebütt azonban csak élesebb š-nek mondatik. Pušèam (bocsájtok) amott pus-csam-nak, emitt azonban pušam-nak (pussam) hangzik. Tolmein körűl smetišèe (szemétdomb), a Száva stiriai síkján smetiše.

E példákból kiderűl, hogy egyes sajátságok az egyik csoport bizonyos vidékeire szorítkoznak, néha azonban átmennek a másik csoport némely részeibe is. Talán nem egészen véletlen, hogy az ó-szláv félhangzót épen azokon a vidékeken helyettesítik e-vel, melyek közelebb feküsznek az éjszaki szlávokhoz – a kiknek nyelvében ugyancsak hasonló fordúl elő, – ellenben a-val azokon, melyek a horvátokkal határosak.

Hogy végre még nehány szóval jellemezzük az egyes nyelvjárások nyelvét, a pannoniai szlovének nyelvéről méltán állíthatjuk, hogy a hangzókat és mássalhangzókat a legtisztábban tartotta fönn. Ugyanez áll a hajtogatás formáira nézve is. A -noti végzetű igék csak itt maradtak meg eredeti alakjukban, egyebütt ez az alak -n’tivé; -nz’tivé gyöngült. A pannoniai szlovének tehát még használják a mignoti (inteni, kacsintani) és polnoti (tölteni) igéket, holott másutt migniti-nek, polniti-nek mondják. Ha az ejtegetésben a nép szája az u végzetet i-vé enyhíti, annak oka az lehet, hogy az u-t gyakran mondja ü-nek is: s így a njemi (neki) njemü-ből lesz.

A felső-krajnai nyelvjárásban a kemény s részben a közép l-t nemcsak a szó végén s nemcsak mássalhangzók előtt, hanem magánhangzók előtt is u-nak vagy v-nak mondják. E szó glava (fej) guava-nak, lehek (könnyű) voh’k-nak hangzik. Az élesített hangsulyozás s az utolsó szótagra alkalmazott hangnyomaték úgy hozza magával, hogy több tagú szókban némely magánhangzó egészen elmarad. Sőt ez gyakran még a szó végén is megesik, mint dobr vin’ (jó bor) dobro vino helyett.

Az alsó-krajnai nyelvjárást a délkeleti csoport általános ismertető jelein kivűl még az is jellemzi, hogy a nyomatékos o-t u-nak mondják. Alsó-Krajnában tehát gospúd (úr), búg (Isten). Így járatos Velenczében és a Resia-völgyben is. Egyebütt ez az o tisztán, a magyar és a szomszéd stiriai szlovéneknél pedig ou-nak, Velencze St.-Peter kerületében uo-nak hangzik.

Az Alsó-Krajnában divatos nyelvjárás uralkodik nagyban és egészben Belső-Krajnában is, Isztria szlovén vidékein, a trieszti területen és Görcz déli vidékén. Isztria szlovénjeinek nyelvjárásán fölismerhető a horvát hatás. Általában a határszéli nyelv tisztaságát a szomszédok idegen nyelve zavarja St.-Peter kerületben az -ac végzet dívik a szokásos -ec helyett; pievac (énekes, dalos), jazbac (borz), a mi már horvátos; úgy szintén a è a reèi (mondani) szóban, mely recj-nek hangzik.

A Karintiában járatos nyelv végre a felső-krajnainak bír a sajátságaival. Ehhez járúl még, a mi pedig a krajnai nyelvét fölötte nehezen érthetővé teszi, hogy a k hang a kiejtésben csak jeleztetik: kako (hogyan) úgy hangzik, mint ’a’o. A magánhangzó gyakran határozatlan úgy, hogy e mondat: koze pase (kecskéket legeltet) úgy hangzik, mint ’aze pose. A karintiai dialektusnak ez a jelensége, melyhez a Jaun-, a Rosen- és Gail-völgy még egyéb helyi sajátságokat is fűz, a nehézkes hegyi lakók beszédének többé-kevésbbé használt sajátsága.

E sajátságokhoz még érdekes archaismusok és localismusok is járúlnak, melyeknek itt előfordúlása meglepő. Ez utóbbiakhoz számítandó a cseh és szlovák nyelvben előfordúló vi előrag, melyet Karintiában, Velenczében, szórványosan pedig Stiriának Karintiával határos vidékein is használnak. Az archaismusokhoz volna sorozandó a bì, bìsta segédigének imperfectumi formája, mely Karintián kivűl még a horvát szlovéneknél is előfordúl.

A mi végre a stiriai nyelvjárások megoszlását illeti, a Bacher-hegység, a felső Windisch-Bühel, a Posruk, a felső Dráva- és Mies-völgy lakóinak nyelve a karintiai dialektusban osztozik, ellenben a Sann-völgy lakóié a felső-krajnaihoz, végre a Száva-menti síkság lakóié az alsó-krajnaihoz csatlakozik.

A karintiai, felső-krajnai s a vele szomszédos stiriai szlovének nyelve ama nyelv folytatásának tekinthető, mely a Freisingi emlékekben maradt fönn.

A lakosság természeti alkotása. Zuckerkandl Emiltől

Stiriában két népfajból: a németből meg a szlovénből áll a lakosság. Amaz, mely az összes népességnek 64 százalékát teszi, Felső- és Közép-Stiriát lakja, ez utóbbi az alföldre szorítkozik, melynek Marburg, Pettau és Cilli városokat s nehány nagyobb helységet kivéve, nagyobbára szlovén lakossága van.

A stiriai németek, mint a legtöbb művelt népek, szintén keverék-nép. E nézet mellett szólanak úgy a szem- és bőrszínéről gyűjtött statisztikai adatok, mint a koponyaalkotásnál észlelt szembetűnő eltérések. A szem és bőr színe tekintetében van a stiriai németek között egy világos meg egy sötét, vagyis szőke meg barna típus, melyek közűl amaz a gyermekeknél, ez meg a felnőtteknél a túlnyomó. A serdűlés időszakában tehát átmenetek észlelhetők a szőkéből a barnába, a mi az örökletesség törvényei szerint értelmezve, a mellett bizonyít, hogy hajdan a szőke faj köztök sűrűbben volt képviselve, mint mostanság, s hogy a szőke fajnak a barnával való keresztezésével van dolgunk.

A világos complexio átmenete a sötétbe, mint a következő számok mutatják, meglehetős gyorsan megy végbe. A német gyermekeknek a népiskolákban 56 százaléka szőke hajú, a középiskolákban már csak 47.6 százalék, s a felnőtteknél, mint az az első pillantásra is fölötlik, a szőkék arányszáma még alábbszáll. Sajnos, hogy a felnőttek szeme és haja színéről nincsenek pontos följegyzéseink. A szőkék és barnák megoszlása nem egyenletes, hanem kerületek szerint változó. Így példáúl Stiriának egy középső kerülete (Voitsberg) 445 sötét hajú mellett 555 világos hajú iskolás gyermeket mutat föl, ellenben egy másik kerület (Kirchbach) 289 barna mellett 711 szőkét. Hasonló arányokat szolgáltatnak a szemek szinéről gyűjtött adatok.

Ez adatokhoz hasonló bizonyítékot szolgáltat a koponyaalkotás különbözősége is a mellett, hogy Stiria németsége különböző népelemekből tömörült. Az újabbkori stiriai németek között a legkülönbözőbb koponyaalakokra akadunk, melyek közűl azonban kettő lép leginkább előtérbe a rövid, illetőleg széles (brachykephal) és a hosszú vagy keskeny (dolichokephal) koponyaalak. Amaz a következő sajátságok által tűnik föl: a koponya fölülről tekintve rövid és széles, oldalról középmagas; ez utóbbinál azt is világosan látjuk, hogy az elrövidülés a koponyának különösen a fülnyílások mögötti részére esik, s a koponyának hátsó fala inkább lapos. Az élőkön tett megfigyelések szerint az arcz többnyire hosszú és tojásdad, a mennyiben pofacsontok nem állnak ki föltűnően. Az orr egyenes és erősen előre álló, az arcz-él kevésbbé nyomúl előre, sőt inkább a homloktól a fogakig meglehetősen függőleges (orthognath). A koponyacsontvázakon a szemüregek nyílását a legtöbbnél tágnak, az orrüregbe szolgáló nyílást ellenben hosszúnak és szűknek találjuk. A hosszú fejalkatnál a koponya fölűlről tekintve hosszú és keskeny, oldalról középmagas s így tekintve azt is láthatjuk, hogy a koponyacsont meghosszabbúlása ismét különösen a fülnyílások mögötti részre esik, melynek hátsó fala azonban ezeknél erősen boltozott. Az arcz többnyire hosszú és keskeny, néha azonban, mint a kurta fejűeknél is, rövid, aránylagosan széles és előrenyomúló (prognath). Ez esetben a szemüregek benyílása s a külső orrnyílás alacsony és széles. A hosszúfejűek között előfordúl azonfelül még a mérsékelten keskeny (mesokephal) koponyaalak is – hoszsza a szélességéhez úgy aránylik, mint 100 a 75.1-hez egészen 79.9-ig menőleg – míg a voltaképi keskeny fej hoszsza úgy aránylik a szélességéhez; mint 100 a 75.1-hez, vagy még kevesebbhez. Ez utóbbi alakzat alatt előfordúl a koponyák egy csoportja, melyeknél a magasság meghaladja a szélességet, s melynek hosszan elnyúlt arczát tágra nyíló szemüreg és keskeny orrnyílás jellemzi. Ez az alak különösen méltó a fölemlítésre a germán soros sírokban talált hosszú fejekkel való egyezése miatt.

Stiriának német vidékein 1400 koponya között 76.4 százalékot kurtafejűnek (közte 23 százalékot túlkurtafejűnek, hyperbrachykephal, hossza-szélessége 100: 85.0 és feljebb), 23.6 százalékot hosszúfejűnek találtam (ebből voltaképi dolichokephal csak 4.2 százalék, a többi mesokephal). E számok szerint Stiria németjeinek több mint háromnegyede kurtafejű volna. De e szám talán túlmagas, mivel ama koponyák között, melyek a hosszúság és a szélesség aránya szerint még a kurtafejekhez tartoznak, egyesek határozottan a hosszúfejekhez húznak. Ha e kétes eseteket is számba veszszük, a stiriai németeknek mintegy 35 százaléka lenne hosszúfejű. De a dolihokephalok mindenképen kisebbségben vannak, kivált ha a dolichokephalok szélső csoportját (4.2 százalékot) a mérsékelt dolichokephalok (mesokephalok) sorától elválasztjuk. A két fejalakúlás megoszlása a helyek szerint változik. A hegyi lakók általán véve inkább kurtafejűek, mint a síkság lakói. Felső-Stiriában 80.2 százalék rövid és 19.8 százalék hosszú fejet találtam; Stiria közepén ellenben csak 73.5 százalék brachykephalt és 26.5 százalék dolichokephalt. A különböző megoszlás azonban még szűkebb határok között is 40 százalékkal változik. Így Adriachban (Frohnleiten mellett) 90.6 százalék brachikephal és csak 9.4 százalék dolichokephal van, a közeli Gratweinban pedig csak 53 százalék brachykephal és 47 százalék dolichokephal, Gamnitzban meg (a nyelvhatáron) 60.9 százalék rövid, 39.1 százalék pedig hosszúfejű.

Felső-stiriai német férfi. Fénykép után, Greil Alajostól.

Arra a kérdésre, vajjon a haj és szem színének két alaptípusa állandóan bizonyos koponyaalakkal találkozik-e, határozottan nemmel kell felelnünk. Nem oly régen meglehetősen el volt ugyan még terjedve az a nézet, hogy van egy magas növésű szőke hosszú fejű típus, melyet a rövid fejű zömök barna típussal ellentétben, szerettek a germán típusnak mondani. A statisztikai észleletek azonban nagyon megrendítették ezt a hitet. Lehetett ugyan olyan idő, mikor ama két típus szigorúan különvált tömegekben élt egymás mellett, s nem is tagadható, hogy e típusok még ma is előfordúlnak. De Stiria németjeinek nagy többségére ez az osztályozás már nem alkalmazható. Itt az említett testi vonásokat összevissza keverve látjuk, s az alacsony barna világos szemű kurta fej mellett ott jár a magas barna dolichokephal. A jelenkori stiriai németek közt észlelhető ama testalkati különbségek, kiválóan az egykor inkább egységes germánok más elemekkel való keveredésének tulajdoníthatók, a mire még Stiriában is nyílt alkalom. Mert a germánok Stiriában való tömeges letelepülésükkor először is szlávokra akadtak, a kik már korábban kerestek itt lakóhelyet, aztán meg a kelták és római népek maradékaival is érintkezésbe jöttek, melyek a szlávok általi elnyelettetéstől meg tudták magukat őrzeni. De a germán bevándorlók, úgy látszik, már maguk is keverék nép gyanánt érkeztek az országba, mert a bajorok között (a kiknek gyarmatokba telepítése által vált Stiria főképen németté), mint azt Bajorország legrégibb temetkező helyeinek leletei bizonyítják, már sokkal korábban is voltak kurta fejűek, mielőtt Stiriába költöztek. Nagyon valószínű, hogy Stiriában a kurta fejek száma a szlávokkal való érintkezés folytán szaporodott, mert hiszen e forrás még ma is szolgáltat a németeknek brachykephal elemeket. Sőt még a kelták is hozzájárúlhattak a rövid fejűek szaporításához, mivel nincs kizárva, hogy már ezek között is voltak brachykephalok.

Felső-stiriai német nő. Fénykép után, Greil Alajostól.

A stájer németek között található, előbb említett nyomott arcztipus nagyon valószínűen a szlávoktól származik. Sok szól ugyanis a mellett, hogy a keskeny fej-alak (dolichokephal és mesokephal) a tiszta germán típust képviseli. De ha a germán fajt csupán és kizárólag a germán soros sírokban oly gyakran található túl keskeny dolichokephalok képviselnék, a mi nagyon is kétséges, akkor Stiriának mai német lakossága ereiben ugyan kevés csepp keveretlen vér csörgedezne.

Stiriának szlovénjei szintén keverék-nép. Ezek között is van a barna típus mellett szőke is. Ezeknél is a gyermekek között ez utóbbi a gyakoribb, a felnőttek között meg az előbbeni s az átváltozás szőkéből barnává itt is oly gyorsan megy végbe, mint a németeknél. A szlovén gyermekeknél azonban általánosságban mégis nagyobb számmal vannak a sötéthajúak és kékszeműek, nem úgy, mint a németeknél, kik között a szőkehajúak fordúlnak elő nagyobb számmal. Ez az arány azonban csak általánosságban s az egészre nézve áll, mert egyes német és szlovén kerületekre nézve csaknem ugyanazok a számarányok találhatók. Így példáúl Raun szlovén kerületében ugyanannyi szőke és ugyanannyi barna található, mint Oberwölz német kerületében. Ebből azt a következtetést vonni le, hogy itt a szlávok germánizálásának esete forog fönn, nagyon merész dolog. Sőt a világos színnek sötétté változása inkább a mellett látszik bizonyítani, hogy a szlovének úgy, mint a németek egy, eredetileg egészen szőke faj ivadékai, mivel a világos complexio túlnyomósága a szlovén gyermekeknél csakugyan nem magyarázható másként, mint a németeknél.

A koponyaalkatnak a szlovéneknél előfordúló különbözősége szintén a mellett szól, hogy ők is kevert nép. Köztük is a legkülönbözőbb koponyaalakúlásokra akadunk, melyeknek nagy többsége, a hosszúság és szélesség aránya szerint osztályozva, a kurta fejek csoportjához tartozik. A kurta fejűek továbbá két csoportra oszlanak; egyik a német brachykephalokkal vág össze, a másik a koponyacsészének jelentékenyebb magassága s az arcz csontvázának sajátságos alkotása által tűnik föl. A gyakorta széles, nyomott, prognath arczcsontváz gyakrabban mutat alacsony szemüregnyílásokat, kiülő pofacsontokat, messzire kiálló járomhíd-csontokat, széles, kerekded állkapcsokat, tövén nyeregszerűen behajló, de egyébként előre nyúló orrczimpát s rövid, tágra nyílt külső orrnyílást, mint a németeknél, kiknél ez a ritkább alakúlás valószínűleg a szlovénekkel való vérkeresztezésből állt elő. A szlovének között előfordúló hosszú fejek a német mesokephalokhoz hasonlítanak, csakhogy nálok gyakoribb a nyomott arczcsontváz. Voltaképi hosszú fejek fölötte ritkán akadnak s a soros sírok típusa, úgy látszik, egészen hiányzik közöttük. 425 stiriai szlovén között 79.5 százalék rövid, 20.5 százalék hosszú (mesokephal) fejet találtam, mely arányszám megközelítőleg egyez a németekével. A koponyaalak találkozására a szem és haj színével határozott törvény föl nem állítható, noha általánosságban túlnyomó számmal vannak a barna brachykephalok.

A mi a szlovén koponyaalakok eredetét illeti, érdekes, de most még alig tisztázható kérdés, vajjon a hosszú fejeknek a szlovének között előfordúló kisebbsége az eredeti szláv típus utolsó maradványa-e, vagy Stiriának a szláv idők előtti valamely népének ivadékaival van dolgunk, vagy végre tán a germánokkal való keresztezés eredménye előtt állunk? Hasonló kérdéseket a brachykephalokra vonatkozólag is tehetnénk, csak hogy ez esetben a kérdéses népelemeknek barnáknak kellett volna lenniök. Erre nézve egészen támaszpont híjával volnánk, ha az arczcsontváz nyomott szerkezete, valamint a világos complexiónak barnává változása sok szlovénnél nem utalna a szlovéneknek egy barna népfajjal való keveredésére, melynek épen az arcznak ez a nyomott alkotása volt a sajátsága. Mivelhogy ez az arcztípus semmi esetre sem kaukazusi eredetű: kezünkben a bizonyíték, hogy a szlovének idegen, valószínűleg mongol elemekkel keveredtek, mivel az említett arczszerkezet specificus mongol jellemvonás. Egy barna mongolfajt kellene tehát számításba vennünk, melynek sötét színe, arcz- és valószínűleg koponyaalkata a szlovénekre is átment.

Végül vessünk még egy pillantást e két nemzetiség testi alkotására. E tekintetben megjegyezzük, hogy a testalkat a jelen esetben mint fajismertető sajátság is sokban jellemző. A hegyi lakó általán véve erősebb, mint a síkságok lakója. Ha az 1885-iki katonai statisztikai évkönyv adatai alapján összehasonlítjuk a stiriai németeket a stiriai szlovénekkel, s ezeket ismét krajnai szlovén szomszédjaikkal, látni fogjuk, hogy sorozásra állított 1000 legény között a gráczi hadkiegészítő kerületben 102, a marburgiban 71, a laibachiban 36 vettetett vissza, mint kicsiny (155.4 centiméteren alól). 1000 olyan megvizsgált között, a kik a 155.4 centiméter magasságot elérték, kicsi (160 centiméteren alóli) volt Gráczban 178, Marburgban 139, Laibachban 102; középmagas (160 és 170 centiméter között) volt a már említett kerületekben azok fönnebbi sorrendje szerint 603, 598, 573; nagy (170 centiméteren fölűl) 219, 263, 325. Noha e három hadkiegészítő kerületben nem tisztán németek, illetőleg nem tisztán szlovének kerűlnek sorozás alá, s noha itt olyanokról is van szó, kiknek testi fejlődése még nem érte el teljes fokát: az idézett számokból annyi mégis kiderül, hogy először mind a két nemzetiségnél a középmagasságúak vannak a legnagyobb számmal, hogy másodszor a németek között több a katona-mértéket meg nem ütő és kis egyén, mint a szlovének közt, és hogy harmadszor a magas növésűekhez a szlovének szolgáltatják a nagyobb jutalékot.

Stiria lakosságát minden tekintetben szerencsésnek lehetne mondani, ha nem volna az eredetét illetőleg még meglehetősen bizonytalan cretinismus átkával annyira megverve. A cretinismus fészkei a Salzburggal és Karintiával határos Alpesek, honnan e baj kelet felé és lefelé fokozatosan fogy, a nélkül azonban, hogy a völgyeket is teljesen megkimélné. Meglehetősen mentes a cretinismustól a tartománynak egy keleti szegélye s az alföldje, az ős hegységbe eső Windischgraz kerület kivételével. Stiriában 240 cretin esik 100.000 lakosra átlag. Ha ide számítjuk az e betegségtől kisebb mértékben megszállott fél- és negyed-cretineket is, akkor Stiria egyik legnépesebb hazája Európában a cretineknek. E gonosz baj ellen hazafiúi kötelesség küzdeni s minden alkalmas eszközt meg kellene ragadni, hogy a cretinek azon nagy arányszáma alább nyomassék, mely a cretin egyének szaporodási szabadságából keletkezik.

Várak és kastélyok. Zahn Józseftől, fordította Pasteiner Gyula

Stiriában a XII. században kezdtek várakat építeni. Ennek oka az általános közműveltségi állapotokban rejlik, nem különben abban a körűlményben is, hogy Stiriában a rendezett államiság fejlődése megkésett. Tudjuk, hogy ez utóbbi csak akkor következett be, mikor az úgy nevezett Felső-Márka az anyaországtól, Krajnától elszakadt és önálló birodalmi területté lett.

A vár közönséges értelemben tulajdonképen nem egyéb, mint átmeneti forma a védelműl szolgáló épület és a lakó ház között, s eredete körűlbelűl ezer éves. Mert nyilván való, hogy korábban is kellett lenni megerősített lakó helyeknek, a mint más részt idők múltával a váraknak is voltak alakra nézve tőlük különböző utódaik. A várak a germán nemesi udvarokból fejlődtek, ősi szokásokon alapúló berendezésüknek Stiriában legjellemzőbb és legnépszerűbb része a törzsek és községek védelméűl szolgáló körsáncz. S a mennyiben minden kor saját szükségletét saját eszközeivel elégíti ki, a szerint a várak rideg és elzárt jellemét a későbbi idők haladása lassankint enyhítette, sőt utóbb egészen megszűntette. E hatás alatt keletkeztek az átmeneti és az újabb korbeli kastélyok, melyek mind inkább-inkább mellőzték az egykor föltétlenűl szükséges védelmi készűlékeket, míg végre idő folytával az átalakúlások sorozata oda jutott, a hol kezdődött, t. i. a XVII. századbeli földesúri kuriához, mely valóban föltűnően hasonlít a Karolingok idejebeli nemesi udvarhoz. A fejlődésnek e menete nyomon kisérhető Stiriában és egyebütt is. Az egyes alkotások szoros kapcsolatban vannak egymással úgy, hogy a későbbi mindig finomabb utódja a megelőzőnek, fínomabb pedig azért, mert valamennyiben kifejezésre jut a haladottabb közműveltség és a tökéletesebb állami szervezet minden jó tulajdonsága.

A várépítés tehát a történelem előtti időben kezdődött. Ez nem is meglepő, mert a várak legfőbb és legjellemzőbb részei megvannak ama régi századok durva védelmi művein, az utóbbiak czölöp- vagy sövénykerítéssel ellátott árokból és sánczból, az előbbiek pedig árokból és bástyából állanak; emitt fából ácsolt, amott kőből épített öregtorony van, mindegyik jellemző része az igazi várnak, s mint látjuk, csak anyagra nézve különböznek, czéljuk azonban megegyező. És akárhányszor volt rá eset, hogy mielőtt a vár elkészűlt volna, czölöpkerítés pótolta a bástyafalat, s ismét akárhányszor már elkészűlt a várnak a bástyafala, az öregtorony azonban még mindig csak fából volt.

Mikor 800-ban Kr. u. a frankok a Karst és a Semering közti területen letelepedtek, sem nem találtak ott várakat, sem nem hoztak magukkal várépítési rendszert. Új hazájukban, Francziaországban, sem volt alkalmuk a várat megismerni. A frankok az itt lakó vendek földén körsánczokat, vagy más efféle sánczokat találtak. Ez a vend nép különben a római kő építmények maradványait sem tudta kellően hasznosítani. A számos szláv helynév, melyben e szavak fordúlnak elő: grad (sáncz, sövény); obramba (torlasz) és straže (őrszem), világosan mutatja, hogy Stiriában a szlávok idejében sok ilyféle népies erődítmény lehetett. Ezeken kivűl a frankok és a bevándorló bajorok saját lakó helyeket építettek maguknak, melyek az építkező állásához és vagyonához képest az akkori idők szerint voltak fölszerelve. Az ilyen lakó helyet körűlbelűl olyannak kell képzelnünk, mint a nemesi udvart a germán hódítás leghaladottabb országában, Francziaországban: bástyával és czölöpkerítéssel övezett nagy térség, közepén állott a fából épűlt; szintén árokkal védett öregtorony, mely az úrnak egyszersmind lakásúl is szolgált, vagy esetleg magán a sánczon volt a fából ácsolt lakó ház, az udvaron szétszórva állottak a szolgák és a szolgálók kunyhói, a csűrök és az élelmi kamrák, az istállók és a kemenczék; a legelőkelőbbek udvarán volt kápolna is. E magán jellegű erődítményekkel kapcsolatban voltak a törzsek és a falvak régi és új menedékhelyei, a hol a fenyegetett lakosság nagyobb része védelmet talált.

Stiriában tehát az első három században, mióta ott németek telepedtek le, a szó közönséges értelmében vett várat nem találunk. Ha ennek daczára fordúlnak elő e korszakban „purc” szóval jelölt helyek: ez elnevezés csakis magán jellegű menedéket, vagy hegyi búvó helyet jelenthetett, nem gondolva kőből épűlt magas toronyra és pártás falakra. Ilyen megerősített helyekről ugyan tétetik említés: így említtetik 895-ben Reichenburg a Száva mentén és 1060 körűl Dietenpurch és Primarespurg, most már nyoma veszett két megerősített hely, a Kainach-völgyben. Azon kivűl mások is merűlnek föl, s nevök bizonyítja, hogy szláv eredetű védelmi művek, ilyenek Strassgang és Strassengel Grácz mellett, továbbá a felső Sann-völgy egyik zugában Obernburg, mely azonban csak 1140 körűl említtetik. Legjelentékenyebb erődítmény lehetett azonban a Hengistburg, melynek leégett maradványain a XII. században Wildon várkastély épűlt. Ez az erőd grófi székhely és valószínűleg fő őrhelye volt az alsó Márka egész nyugati részének. A XI. században a krajnai herczegi trón két követelője küzdött érte, hogy hatalmába kerítse. Az egyes erődítmények helyzete általán véve kétféle, a mennyiben vagy kiemelkedő és a völgyek fölött uralkodó pontokon állanak, vagy pedig völgyszorosokban a szomszéd vidékekre vezető útakat védelmezik. Azért majdnem hajlandók volnánk ezeket országos intézményeknek mondani, mert a hely előre látó megválasztásánál fogva valóban olyan jellegük van, a mi a tulajdonképeni várak korszakában csak igen ritkán szokott előfordúlni.

A XII. században a dolgok állása teljesen megváltozott. A Mürz és a felső Morva vidéke a Krajnától való függés alól fölszabadúlt. Miután e vidéket a stájer őrgrófok megszerezték, a korábbi községi alkotmány megszűnt. A korábbi több gróf helyébe most egy lépett, ennek érdeke háttérbe szorította a közérdeket, és a határozottan demokratikus kormányzatot a hűbéres úr uralkodása váltotta föl. Kíséretében számosan jöttek az ó-bajor vidékekről, a kiknek szolgálatukért és hűségükért földbirtokot ajándékozott; kik már korábban letelepűltek, azok is hozzá szegődtek az uralkodó hatalmához és annak védelme alatt és akarata szerint hozzá fogtak lakóhelyeik megerősítéséhez. Mert az ilyen erődítmények az uralkodónak, az országnak és a közjónak hasznára szolgáltak. Az a csudálatos eset történt, hogy az elkülönített grófi hatalmak egy kézben egyesíttetvén, az ország ez által mintegy földaraboltatott, és így minden földbirtokos, lett légyen akár hűbéres, akár szabad, kénytelen volt maga gondoskodni a saját darab földje és alattvalói biztosságáról. Stiriában ez időtájt keletkeztek a tulajdonképeni várak. A közműveltség, mely már századok óta nyugatról keleti irányban halad, lassú lépésben ide hozta a várépítést Normandiából és Bretagneból; hol 900 körűl honosodott meg.

Hogy az államnak mily nagy szüksége lehetett ez intézményre, azt megítélhetjük a gyorsaságból, melylyel Stiriában a várak most egymás után épültek, ámbár a közbiztonság hiánya is nagyban elősegíthette a gyors építkezést. Közűlök azonban csak nagyon kevés van meg némiképen eredeti állapotában. Sok elpusztúlt a föld színéről, sok pedig föl sem ismerhető romokban hever, mások úgy be vannak építve, hogy a régi épület magvát csak nehezen lehet kifejteni, s ismét mások helyén most templomok állanak. A stájer dynasztiából való őrgrófok idejében épűlt az Enns-völgyben Greischern vár, az őrgróf székhelye, midőn törvényt látni e vidéken utazott; mostanság csak sánczok jelölik helyét Pürg fölött a Burgstallstein hegyen. Úgy látszik, hogy Lassing nemesi udvar is ebben az időben alakúlt át az általánosan ismert Strechau várrá. Ezek az idők látták Saurau várat a Morva folyó felső vidékén az akkori Stiria és Salzburg határán, továbbá Frauenburg és Lichtenstein várakat; a Pels-völgyet Offenburg őrizte, Eppenstein pedig a Morva-völgyből a Lavant-völgybe való átjárót. A közép Morva vidékén állottak Rabenstein és Peckau, a Feistritz-völgyben Waldstein, Henneberg és Altenburg, és tovább lent Gösting és Grácz, mely utóbbiaknak szlávos hangzású neve régibb vend eredetre vall. Ott, hol a Rába és Weiz folyók a magasan fekvő Passeil-völgyből előtörnek, a váraknak valóságos fészke volt; ott állottak a most már elpusztúlt Altenburg, Gutenberg, Radmannsdorf, Weiz, Trennstein, Ernfels, Rabeck és Stubeck, és a Rába folyó pompás dombos tája közepén elkülönített sziklamagaslaton emelkedett Riegersburg, másfelől az osztrák határon Thalberg, épen úgy egy zugba építve, mint az előbb említett várfészek. Azonban e két egymással átellenes pontról csikarták ki I. Ottokár alatt a Rába folyó vidékét Stiria részére. A tartomány alsó vidéke várakban kevésbbé gazdag. Az őrgróf oda csak későbben jutott. De meg ott részben más urak parancsoltak, mint példáúl a salzburgi érsekek (Leibnitz, Landsberg és Pettau voltak váraik), a Drávától délre fekvő vidék pedig akkor még nem tartozott Stiriához.

A keresetten vakmerő elrendezés föltűnő jellemvonása e várak egy részének. Ez a vakmerő elrendezés azonban csak bizonyos időre szorítkozik. Az így épűlt várak igazi képviselői szorongatott koruknak. Így Eppenstein egy magában álló hegyes kúp tetején emelkedik, Lichtenstein szédületes meredekség fölé sziklahasadékokba van építve. Ugyan ezt mondhatjuk a Frohnleiten melletti Rabenstein várról is. Az épületek belseje szűk; híjával van minden kényelemnek és még inkább a pazar fényűzésnek. Ilyen Alt-Weitenstein is Gonowitz mellett és Königsberg Rann fölött. De a várnak igazi ismertető jele az öregtorony, mely soha sem hiányzik, s azzá teszi, a minek gondoljuk. Ellenkező esetben az akkori emberek csak háznak nevezték, habár nevében benne volt a „vár”, mint példáúl Frauenburg. A tér minőségéhez képest az öregtorony a középen, de leggyakrabban a körfal mellett áll, épen úgy, mint a városokban, hol a vár rendszerint az egyik sarkot foglalja el. Ritka, hogy egy várnak két öregtornya volna; ha van, akkor mindegyik más és más irányban őrködik. Néha, mint példáúl Waldstein várában, a második öregtorony külön áll és a föld fölött nincs összeköttetése a várral; ez esetben az öregtorony elővédűl szolgál, vagy pedig tűzjelek segítségével közlekedik a szomszédos várakkal.

A Friedberg melletti Thalberg várnak szintén két öregtornya volt, a mennyire fölismerhető a tartomány e legrégibb várán, melyet valószínűleg Pütten gróf alapított 1140 és 1150 között. Terjedelmes, de nem igen magas dombon áll, melyet háromnegyed részben az országút, egynegyed részben pedig a Lafnitz folyó övez. Alaprajza a régi nemesi udvarok módjára hosszúkás négyszögű, a keleti oldalon szokatlanúl magas kapu szolgál bejáratúl, melyből később egy ölnyit befalaztak; e mellett emelkedik a faragott kövekből épűlt öregtorony, melyet magasságának feléig kőfaragó jegyek borítanak; az udvarra nyíló kapuja magasan a föld színe fölött van; szép román tagozatok és faragványok díszítik; az első emelet be van boltozva és onnét a falba elhelyezett lépcső vezet a második emeletbe. Nyugat felé volt a lakóház; most romokban hever, de egyes ajtók és ablakok maradványain fölismerhető a XII. század. Nyugat felől egy második, épen oly régi, de kevésbbé gondosan épűlt öregtorony fejezi be az egészet.

A legrégibb vár: A Hartberg melletti Thalberg. Dickel Jánostól

Hogy a várépítés Stiriában a XIII. században miként fejlődött, azt nem lehet pontosan megállapítani. Számos vár épűlt többé-kevésbbé jól vagy roszúl; de nincs elég bizonyíték arra, hogy megmondhassuk, vajjon miben állott a haladás. Ellenben a várépítés révén megismerjük a törvényhozók nézeteit, föltéve, hogy az osztrák jogról Stiriában is hasonlóképen vélekedtek. E szerint a nyugodt időkben is rosz szellemek tanyáztak a várakban. Azért a várépítés korlátozva volt; kiterjedését oly nagyra szabták, a mennyi elégséges volt a lakók közönséges védelmére. Még a független nemesnek sem volt szabad az uralkodó fejedelem engedelme nélkűl „nemesi házat vagy várat” építeni, hanem szabadságában állott két emeletes magas házat vagy tornyot, de erkély és párta nélkűl építeni, s ezt törvényes mélységű és széles árok övezhette. Ime tehát ismét találkozunk a régi nemesi udvarral, mely elég védelmet nyújthatott, föltéve, hogy az uralkodó hatalma erős volt. A XIII. században azonban épen ez hiányzott és az uralkodó nélkűli idők zavaraiban támadtak ama várak, melyeket az ellenséges felek egymás nyakára építettek, és melyeknek lerombolását Rudolf király 1277-ik évi országos békéje elrendelte. Tény, hogy a XIII. században legalább ötvennel szaporodott a várak száma és közűlök egynémelyik alapításának ideje biztos, vagy legalább valószínű. Ekként mindjárt 1230 után keletkezett Forchtenstein vár Neumarktban. Elrendezése egyszerű; jobbágyak számára épűlt, de azért bevált az igazi nemeseknek is, kik nem szoktak kényelmesebb lakáshoz és védelmükről sem tudtak jobban gondoskodni: szűk terjedelmű hegytetőn magas fallal övezve áll a szerény lakóház, a legalkalmasabb sarkán pedig zömök torony emelkedik. Körűlbelűl ugyan ebben az időben építette a seckaui püspök Wasserberg várat a Gal-völgyben és 1263-ban olmützi Bruno püspök, Ottokár cseh király stiriai helytartója, Landskron várat Bruckban. De sem ennek, sem Wasserberg várnak nem volt öregtornya, a mint általán nem volt öregtornyuk a városok fölött épített váraknak, a mennyiben maguk e várak voltak a városok öregtornyai. Rudolf király 1278 körűl megengedte Admont kolostornak, hogy várat építhessen Szent-Gallenben és egyebütt is birtokain, a hol a biztonság megkívánja. Igen jellemző példája az e korbeli egyszerű elrendezésű várnak Thurn kastély Baierdorfban, nem messze Murautól. A véletlenség, mely oly sokat elpusztít, e várat megőrizte majdnem abban az állapotban, a milyen volt 1290-ben, mikor Albrecht herczeg csapatai leégették.

Thurn csak egy toronyból áll, a milyen sok volt az országban, de csakis fontos pontokon. A hol ez áll, ott vezetett egykor a gyalogösvény a Morva-völgyből a Katschon keresztűl az Enns-völgybe, más felől pedig Rantenen át Lungauba. Nyilván való, hogy a kereskedelmi közlekedés biztosítására épűlt a völgyben; alakja négyszögű, sekély árok és alacsony fal övezte és övezi most is. A kapu, melyet nem védelmez torony, meg a falkerítés, melynek sarkain nincsenek tornyok, arra mutatnak, hogy az árok mögött eleinte és sok ideig csakis czölöpkerítés volt. Az udvarban egy kis lakó házon kívűl csak egy gazdasági épület van. Az őrség az udvar közepén álló négy emeletes toronyban lakott, melynek azt a sarkát, hol az első emeleten a fából ácsolt folyosó a kapuhoz vezet, egy jó állapotban megmaradt XIII. századbeli Kristóf-szobor díszíti. A szobákat fapadozat választja el, a lépcső a torony belsejében van. Ha e torony nem a salzburgi érseké, hanem nemes uraké lett volna, ezek bizonyára hozzá építenek és kibővítik, s így eltűnt volna az eredeti elrendezés, melyből látjuk, hogy akkoriban körűlbelűl miként keletkeztek a várak.

Már emítettük, hogy a politikai helyzetek milyen nagy hatással voltak ez építményekre. Háborús időkben szaporodtak és megőrizték védelmi jellegüket; békében pedig inkább a kényelem és a lakályosság követeléseihez alkalmazkodtak. A Habsburgokkal, legalább Stiriában, hosszú béke ideje köszöntött be, melyet csak I. Miksa atyjának uralkodásakor zavartak meg a magyarok. Most új átalakúlás kezdődik. Miután már régen megszűntek nehezen hozzá férhető sziklákon építeni, most gazdasági tekintetekből a várakat kibővítették, toldalékokat építettek hozzájuk, de szem előtt tartva, hogy védelmi képességök ne szenvedjen. Az állam élete nyugalmasabb volt, az uralkodó hatalma erősbödött, a társadalom fínomúlt, és ahhoz képest kényelmesebb lakóhelyet kivánt magának.

Egyszerű vár a XIII. századból: Vártorony Baierdorfban. Fischel Hartwiktól

A védelem és a kényelmesebb lakás érdekeit legjobban sikerűlt összeegyeztetni a cilli-i váraknak. E kettős érdek kielégítése jellemzi Heckenberg, Hartenstein, Packstein, Süssenheim, Widerdries és Wöllan várakat. Részben a XIII., részben a XIV. századból való várak ezek. Építőik már az alapításnál kényelmesebb lakásra törekedtek, s ez az egyformaság egy bizonyos irányadó hatás eredménye lehet. E hatás forrását a hűbéres urakban, Cilli grófjaiban, találjuk meg, a kik épen a XIV. században emelkedtek hatalmuk délpontjára. A felvidék merev és szűk, majd ismét föltűnően darabonkint bővített váraival ellentétben ezeken a munka egyöntetű, elrendezésük tágas és kényelmes a nélkűl, hogy kárára volna a védelemnek. A felvidéken csak egy vár van, mely ezekhez hasonló, ez Stein, a Lichtenstein nemzetség vára Neumarkt mellett. Mintha csak Cilli vidékéről való építész tervezte volna: a terrasseok szép elrendezése, a gondosan készűlt párták és a Morva-völgyben egészen szokatlan henger alakú tornyok sejtetik a rokonságot.

Ellenkezőleg a szűk hegytetőre épűlt fölvidéki várak kénytelenek voltak a helylyel gazdálkodni, és a Gleichenberg mellett ma is egész épségben levő Kapfenstein váron meglátszik, miként ragasztottak hozzá új épületeket, és ennek következtében miként tágítottak a régi övön. Akár hányszor megtörtént, hogy a régi várat elhagyták, a nélkűl azonban, hogy föláldozták volna, és alacsonyabb helyen kényelmesebb várat építettek, de mindig öregtoronynyal és tekintettel arra, hogy alkalmas legyen a védelemre. Ilyenek Sturmberg, Weitenstein és Rabenstein, az előbbi Weitz, az utóbbiak Fronleiten mellett. Előfordúlt az is, hogy nem építettek kettős várakat, milyenek az előbbiek, hanem a réginek területét úgy nagyobbították, hogy hozzá vették a közelebbi dombot, sőt még egy második dombot is, vagy a lejtőn árkok segélyével külön álló elővédeket alkottak. Önként értetik, hogy ez a terjeszkedés még a XVI. században sem szűnt meg, azonban már a XIV. és a XV. században keletkeztek az áthídalt várak Hohenwangban és Neubergben, a XV. században Strechau, Arnfels, Schmierenberg, Montpreis, sőt Gutenberg mellett is.

Természetes, hogy az alacsonyan fekvő várak sokkal könnyebben terjeszkedhettek. Ezek a várak többnyire a középkor későbbi idejében keletkeztek és mintegy átmenetűl szolgáltak a kastélyokhoz. Mert ámbár az efféle kiválóbb építményeknek is mindig volt öregtornyuk, de mégis azt bizonyítják, hogy a magaslatot már nem tekintették a várépítés mellőzhetetlen föltételének. A várat övező eredeti árkot csak későbben látták el állandóan vízzel, a mi által fokozták védelmi képességét. Stiriában számos ilyen mélyföldi vár van. Ezek között kiváló Ilz mellett Feistritz vára, melynek minden részletén ma is fölismerhető a terjeszkedés a XIV. századtól egészen a XVII. században keletkezett pompás építményekig. Még tágasabbak voltak Burgau és Neudau határerődök; de ezeket utóbb részint összébb szorították, részint egészen kiépítették; igazi várnak tekintélyes látszatával birt a kis Reutenau Hartberg mellett; Stadel, Trautmannsdorf, Lankowitz és Feistritz Marburg mellett eredetileg ingoványi, utóbb vízi várak voltak.

Újabb építményeken is tapasztaljuk, hogy kényelemre törekedve a régi fölfogás szerint a védelmi képességet sem tévesztették szem elől; ilyen a Mürz-völgyben Lichteneck vár, mely körűlbelűl 1400-ban keletkezett; négyszögű lakóházát, melynek hatalmas öregtornya is volt, saroktornyokkal ellátott fal övezte, továbbá Aflenz mellett Schachenstein, melyet Schachner János st.-lambrechti apát 1465-ben sziklamagaslaton épített, de a tornyok között sok lakóhelyisége volt.

Mélyföldi vár a XIV. századból: Feistritz vára Ilz mellett. Vischer helyrajzának fölhasználásával, Dickel Jánostól.

Ha már a XII. században, számos példa bizonyítja, hogy a magaslaton épített úgy nevezett „Haus” (ház) egyszersmind erős vár lehetett, akkor nem meglepő, hogy ugyan ez az irány ismétlődik a késő középkorban, midőn megkivánták a kényelmesebb lakást. Jellemző, hogy a „Burg” (vár) elnevezés, mely különben is ritka volt, és a „Feste” (erőd) elnevezés, mely közönséges volt, a közönséges használatból kiveszett. 1450-től fogva úgy szólván kivétel nélkűl csak „Schoss”-t és „Geschoss”-t (kastélyt) emlegetnek. Síkságon, völgy mélyében emelték ez épületeket. Az építés új formái itt jobban kifejlődhettek. De a formák kivűlről kerűltek ide, onnét, a hol a fényezés több eszközével és nagyobb kedvelésével nagyobb buzgalmat fejtettek ki az építés terén, valószínűleg első sorban Francziaországból. Ekkor kénytelenek voltak az öregtornyot egészen mellőzni és a védelem eszközeit magába az épületbe, t. i. annak saroktornyaiba, erkélyeibe és pártáiba helyezni, kivűlről pedig ugyan e czélra szolgáltak az épületet övező árkok, falak és tornyok. Eltűnt a vár régi ismertető jele, az öregtorony, mely négy századon át oly fontos volt, s a kastélyokon saroktornyokká és erkélyekké alakúlt át. A védelem szempontjából nem volt nagy jelentőségük, utóbb ezt is elvesztették, s inkább az volt a hivatásuk, hogy a kastélyt díszítsék, jelezzék annak úri voltát; az öregtorony sovány maradványaként most egy kis óratorony, vagy egyszerű nyeregtorony szerepel. Az átmeneti korbeli kastélyok tanúlságos példája Gabelkofen Judenburgtól éjszakra a Pels mellett. Az épület második emelete valóságos vár, s vízi árkok, falak és ezekhez épített saroktornyok teszik teljesebbé ellenálló képességét.

XV–XVI. századi, átmeneti modorú vár: Gabelkofen vár Judenburg mellett. Fischel Hartwiktól

Paraszt vár: A feldbachi Tabor. Fischel Hartwiktól

A vár ez alakja, mely négyszögű épületből és körűlzárt udvarból áll, lehetővé tette, hogy az újabb kor valamennyi hajlama és művészetének minden iránya érvényesűljön: a nemesség fényűzése, az olaszos ízlés az építészetben, végűl pedig a franczia életmód utánzása a kastélyépítésben. Ezzel karöltve járt, hogy az alacsony fekvésű kastélyokat vízvezetékekkel és hatalmas sánczokkal nagyobb mértékben megerősítették; kivált a sánczok néha igen jelentékenyek, mint Racktisch, Kranichsfeld és Aheim kastélyoké, nemkülönben néha a vízi árkok is, a mire példa Brunnsee kastély. Az e fajta számos kastély előképe a Grácz melletti Eggenberg, mely 1606-ban épűlt és valamennyi között a legnagyobb. S minthogy a XVI. századtól a XVII. századig, körűlbelűl 80 éven át olaszok állottak az ország e kiterjedt építészeti tevékenysége élén, magától értetik, hogy a kastélyoknak jó része olasz építésű: így Obersteinach és Friedstein; továbbá Schwamberg, a szertelenűl czikornyás Limberg, részben a később épűlt marburgi vár is.

A stájer várak és kastélyok megerősítésére és kibővítésére a gráczi és nyugati határvárosok újonnan épített erődjei is gyakoroltak hatást. A nyilvános építmények költséges rendszerének a magánépületre való indokolatlan alkalmazásából oly művek keletkeztek, melyek bátran különcz váraknak nevezhetők. Hogy egyes építményeket, mint példáúl Gleichenberget és Neuberget, bástyákkal erősítettek meg, az megérthető és elégséges is. De Riegesburgot czikkelyes bástyákkal övezni, melyeken át hét kapu vezetett egészen föl a sziklamagaslatra, csakugyan valóságos építkezési düh volt, melyben kedvét lelte egy országosan ismert perlekedő asszony, a ki különben ezt be is vallotta egyik szobájának mennyezetére irott eme verssel:

„Bauen ist ein schöner Lust, Was es mich kost’ ist mir bewusst.”

(Építeni szép kedvtelés, Hogy mimbe’ van, magam tudom.)

Gróf Trauttmannsdorff Nándor nem kevésbbé különcz módon építette újjá 1660-ban Neuhaus kastélyt, ezzel adván kifejezést főúri önérzetének. Oly vidéken, mely 1290-től mai napig nem látott háborút, bástyákból épített roppant terrasseos olaszos kastélyt emelt, s ez építményt Trautenfelsnek nevezte el.

A XVI. században nehány népies jellegű erődítvény épűlt, melyeket a nép várainak lehetne nevezni. Ez építmények csirája a nép ama régi szokásában rejlik, hogy a támadó ellenség elől a templomba menekűlt és a fallal övezett temetőből védte magát. Mivel pedig a törökök támadásainak fő vonala a Rába folyó mentén volt, e vidéken Fehringben, Feldbachban és Weizban a templom körűl állandó erődítvényt építettek s ezt a hussziták idejében meghonosodott Tabor néven nevezték, noha az különben csak ideiglenes sánczot jelentett. E Taborok a templomot négyszögben övezték, itt-ott erős tornyaik voltak. Belűl a falhoz házikókat építettek, melyekben a menekvők kis vagyonkájukkal meghúzódtak. Ez erődítvények mégis elég erősek voltak, úgy, hogy egy portyázó csapat első támadásának ellenállhattak. Legérdekesebb és legjobb állapotban van a feldbachi erődítvény, melynél a házikók hátulsó falai képezték a külső falat. Az eisenerzi erődített templom, mely a törökök 1480-ik évi betörésekor keletkezett, sokkal szűkebb terű, inkább hasonlít várhoz, de jobb építésű és festőibb hatású.

Az eisenerzi erődített templom. Bernt Rudolftól

E szerint tehát a védelműl és lakásúl szolgáló építményekben, melyek oly hosszú ideig megőrizték egyformaságukat, az új korral bizonyos változatosság támadt. Ezentúl kevesebb gondot fordítottak a védelemre, s inkább érvényesűlt az egyes építkezők kedvtelése és vagyonossága. Csakis a négyszög alakú elrendezés, a sarok- és erkélytornyok, vagyis pavillonok maradtak meg közös sajátságúl. De a nemesek száma megszaporodott a tisztviselők és az iparűzők sorából; mind ezek földbirtokra vágytak, földesurak akartak lenni a nélkűl, hogy kastélyok építéséhez olyan vagyonnal rendelkeztek volna, mint az ország régi nemessége. Így történt, hogy a stiriai nemesi társadalomnak ez újonczai jó fekvésű parasztbirtokokat vásároltak, és azokat nemesi udvarokká változtatták. Ezek olyan új alakzatok, melyek a várak és kastélyok mellett nagyra törekszenek, s melyekből alkalmilag valóságos kastélyok fejlődhettek. Ezeknek is van közös alapformájuk; egyszárnyú épületek, de tulajdonosaik gazdagsága és ötlete szerint mégis igen változatosak. Az ilyen egyszerű épületnek rendszerint van nyeregtornya; hisz a birtok egy kis uradalom és a tornyocska ennek a jele. Találkoznak olyanok, melyeknek sarkain is vannak tornyok. Mások meg egymás mellé építettek két szárnyat, némelyek az egyik szárnyat keresztbe építik a másikkal, ismét némelyek a két szárnyat derékszögbe állítják, vagy a főszárnytól hátra felé építenek két szárnyat, majd ismét két szárnyat egymástól bizonyos távolságban párvonalosan építenek és a két szárny keskeny oldalát folyosóva1 kötik össze, melynek közepén tornyos kapu van. Találkoznak olyanok is, hogy az épületet hossza, vagy keskeny oldalára emelt toronynyal látják el, néha két tornyot is építenek akár a hosszú, akár a keskeny oldalra, vagy pedig egyet az épület elején, s egyet a végén, vagy az épület három sarkára egyet-egyet; néha még erkélyt is ragasztanak hozzá. Mind ez épületek rendszerint igen csinosak és kifejezik a falusi jólétet. A csín néha valóban meglepő. Ilyen példáúl Klingenstein, melynek építőmestere a maga nemében egy kis remekművet alkotott. Az országban sok ilyen épület volt és még ma is sok megvan a maga eredeti szépségében.

A mi védelemre szolgál, mint a fal, a tornyok és az erkélyek, már csak távolról emlékeztetnek ez épületeken a régebbi időkre. Most már nagyobb a biztosság, a közhatalom gondoskodik a védelemről, a mi az előtt a várakra és kastélyokra hárúlt. És íme, bekövetkezett az a sajátszerű eset, hogy az ilyen földesúri ház helylyel-közzel föltűnően hasonlít a frankok idejebeli nemesi udvarhoz: alaprajza hosszúkás négyszög, sekély árok mögött szerény fal húzódik, mely a lakóházat, a gazdasági épületeket, a veteményes kertet és díszkertet keríti. Így a Radkersburg melletti Freudenau nemesi udvar, mely a XVII. században épűlt, egészben és nagyjában hasonlít egy IX. századbeli francziaországi nemesi udvarhoz, a különbség csak az, hogy az előbbi a mai idők eszközeihez mérten kényelmesebb. Majdnem ugyan ezt mondhatjuk Gleinstettenről.

Ez épületeken tehát a védelem mind inkább háttérbe szorúl, és a várak lassankint elzárt lakóházakká váltak. Ez az irány ezen túl állandó maradt annál is inkább, minthogy kedvezett neki a főnemességnek a franczia fényűzést mindinkább utánzó hajlama. A XVII. század második felében Stiriában a tágas és igen kényelmes franczia kastélyok építését kezdték utánozni: ekkor alakították így át a Deutsch-Landsberg melletti Frauenthalt, Ebensfeldet is és a kicsiny, de csinos Kilbel kastélyt. Ellenben jelentékenyebb alkotás a hűbéres korra emlékeztető Burgfeistritznak franczia főúri kastélylyá, nemkülönben, Tannhausennek újabb ízlésűvé átalakítása is.

XVIII. századbeli franczia ízlésű díszkastély: Neu-Stattenberg. Wagner Adolftól

Ez időtől kezdve Stiriában hanyatlik a kastélyépítés, a mi kapcsolatban van a stájer nemesség elszegényedésével. Az emberek szívesen laktak a városban, ott alkalmilag palotát építettek, a falun pedig takarékoskodtak, legfölebb a kastélyok belsejét alakították át. Ez időből csak két olyan épület van, mely becses és jellemző a korra: Neu-Stattenberg, melyet 1723-ban Attems gróf épített, és Kirchberg a Rába mellett, melyet a XVIII. század második felében egy Kazianer nevű gróf épített. Az előbbi egy főhomlokzatból áll, melynek hátra felé két szárnya van, azok közt kettős nyílt lépcső vezet a boltozatos kapu fölé; a szárnyakhoz folyosók csatlakoznak, melyek az emeleten nyíltak, az egész udvart övezik és az udvarba vezető kapunál végződnek. A kapunak nincs tornya. Kirchberg is egy főhomlokzatból áll; előtte nagy kert, mögötte hosszú udvar terűl el, a mellékszárnyak földszintesek, az udvart egy terrasse úri és gazdasági udvarra osztja. Itt tehát a kastély eredeti négyszögű alaprajza már nincs megtartva, ellenében a földesúri ház szolgál mintáúl. Míg a földesúri ház rendszerint igen szerény és nem egyéb, mint paraszttelken épűlt nemesi udvar, e későn épűlt kastélyok a gazdaságot bevonták a lakó ház pompájába és a szerint rendezték be. Ennél fogva nem oly nehézkesek, mint Ebensfeld, Frauenthal, Premstetten és Burgfeistritz, a kastély elnevezés sem oly jogosúlt, mint az előtt. A XVI. és XVII. századbeli földesúri lakokhoz képest e kastélyok főnemesek pompás kényelmes lakhelyei, melyekben nyáron és szüret idején tartózkodtak.

Utóbb már nem építettek kastélyokat, vagy a mi azokat megközelítené. A finomabb erkölcsök és nagyobb közbiztonság mind inkább-inkább fölöslegessé tette a régiek szűk, rideg és barátságtalan építkezését, a haladást e tekintetben úgy mérhetjük meg, ha Thalberget vagy Thurnt és Stattenberget egymással összehasonlítjuk.

Schumann Adolftól



[49] wird.

[50] Sterz.

[51] Herz.

[52] kann.

[53] Nähen.

[54] schleunig von Statten gehen.

[55] es krächzte die Eule.

[56] bellte.

[57] kränken.

[58] Schatz, Geliebte.

[59] Eigenes.