Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Galiczia története.

Galiczia története.

A krakói terület az egyesítés előtt. Smolka Szaniszlótól, fordította Acsády Ignácz

tizedik század dereka táján lép föl Lengyelország a történelemben. A Piasztok nemzetsége uralkodik benne, melynek ősatyja, a mondai Piaszt, szegény paraszt ember volt. Kunyhója Gnesenben, Popiel fejedelem várának szomszédságában állt. Fia, Ziemowit, Popiel szerencsétlen halála után, trónra emeltetett; Ziemowitnak a szépunokája, Mieszkó, lépett először érintkezésbe a német őrgrófokkal, meghajolt a német birodalom felsőbbsége előtt és 966-ban keresztény hitre tért.

Ki nem deríthető, meddig terjedt az első Piasztok uralma. Igen valószínű, hogy alig terjedt túl a lengyeleknek a Warthe vizénél fekvő törzsterűletén (Polanie), melynek Gnesen és Posen voltak a fő helyei. A szomszédos lechita törzsek, a sziléziaiak, a kujaviaiak és a mazoviak bizonyára csak idők folytán kebeleztettek be a Piasztok országába, melynek eredete homályos, de már a XI. század elején jelentékeny hatalomnak mutatkozik. Annyi bizonyosnak látszik, hogy keletkezését a Piasztok harczias szellemének köszöni, kik rá kényszerítették a lengyel uralmat a szomszéd törzsekre. Egy egykorú adat szerint Mieszkó olyan kiséret fölött parancsolt, mely 3.000 harczosból állt és a herczeg költségén élt. Ez a kiséret, úgy látszik, egyik sajátosságát tette a Piasztok birodalmának; bizonyára ez volt kútfeje annak az erőnek, mely a szomszéd törzseket a lengyelek hatalma alá hajtotta és a Piasztokat képesekké tette, hogy az országban szigorú kormányzást folytassanak, kifelé pedig biztosítsák a fiatal állam fönnállását a szomszéd hatalmakkal való küzdelmekben.

Külön törzsterűlet volt a Felső-Visztula melléki föld, mely éjszakon a Pilicza folyóig, délre meg a Kárpátok aljáig terjedt. A „chrobát” név, melylyel e törzset illetik, félreértésen alapúlhat ugyan, mint legújabban állították; de mindenesetre külön, még pedig igen erős egyéniségű lechita törzs volt, mely e terűletet lakta. Fő helye Krakó volt. Krakóhoz olyan mondakör fűződik, melyet csak zavaros hagyományból ismerünk. A történelem számára alig értékelhető e mondákból valami. A vitéz Krakusnak, ki az ország rémét, a Wawel-hegy egyik barlangjában rejtőző sárkányt megölte, és Vandának, a szűzies királynénak, ki a Visztula habjaiban kereste halálát, hogy egy német fejedelem udvarlásaitól menekűljön, két sírhalom van szentelve, mely mint a pogány őskor tiszteletre méltó tanúsága, ma is ott emelkedik Krakó mellett.

A lechita törzseknek a Piasztok uralmával való egyesűlésök előtti állapotát teljes homály borítja. Az egyes törzsek valószínűleg kisebb tagozatokra oszoltak, melyek nem álltak egységes, az egész törzsterűletre kiterjedő hatalom alatt. Jobban ismerjük az Odera és az Elbe között lakott nyugati lechiták életét, kiknél számos apró fejedelemmel találkozunk, kik csak időnként, a veszedelem perczeiben sorakoztak egy törzsfejedelem fő hatalma köré. Úgy látszik, így volt ez keleten, a Visztula vidékein is a Piasztok uralmának szilárd megalapítása előtt. A későbbi hagyományok a krakói terűleten belől egyes várakról emlékeznek, minők Tyniec és Wislica, melyekből a régi időben hajdani megyei fejedelmek gyakorolták az uralmat a maguk környékén.

A Visztula-mellék egy ilyen uráról említik a nagy-morva birodalom idején, hogy Szvatopluk hódolatra s a kereszténység fölvételére kényszerítette. A X. század második felében a krakói terűlet még semi esetre sem tartozott a Piasztok országához. Egy egykorú forrásnak köszönjük a biztos értesűlést, hogy Krakó Prága mellett a cseh herczegség fő helyei közé számíttatott. Ez volt az az idő, mikor a Piasztok és Pøemyslek két nagyra törő nemzetsége a maguk hatalma alá igyekezett a szomszéd törzseket hajtani. Barátságosan összetartottak, míg hódításaik körei nem érintkeztek. A Piaszt Mieszkónak Dubravka, Kegyetlen Boleszló cseh herczeg leánya volt a neje s az ő döntő hatásának tulajdonítják, hogy Mieszkó keresztény hitre tért. Ip és vő szoros szövetségben álltak s közösen támogatták Henrik bajor herczeget, midőn I. Ottó halála után a koronát megszerezni igyekezett. De csakhamar összeütközés támadt köztük; a Piasztok azon törekvése, hogy az összes lechita törzseket egyesítsék, fenyegette a Pøemyslek hódításait. Azóta a két szláv uralkodó család ellenségesen állt szemközt egymással s gyakori alkalmat szolgáltatott a szácszári politikának, hogy dolgaikba avatkozzék, minek következtében az egyik hatalom emelkedését a másik egyre gátolta. E küzdelmek a X. század vége felé azzal kezdődnek, hogy Krakó terűletét a csehektől elveszik s a Piasztok országába kebelezik.

A lengyeleknek a Warthe menti, tulajdonképeni törzsterűterével, Ó- vagy Nagy-Lengyelországgal ellentétben a Felső-Visztula mentén újonnan szerzett föld Új- vagy Kis-Lengyelországnak neveztetik. Az egyes törzsterűletek, melyeket a Piasztok egy birodalommá egyesítettek, sokáig megtartották sajátos jellegöket, de különösen élessé lett az ellentét Nagy- és Kis-Lengyelország között és fontos tényezőűl szerepelt a lengyelek következő századokbeli történetében. A nagy-lengyelországiak politikai figyelme nyugatra és éjszakra, a Keleti-tengerre és a törzsrokon nyugati lechitákra irányúl, míg Kis-Lengyelország érdeke a déli és keleti határok felé fordúl s első sorban a Magyarországhoz, meg a ruthén birodalomhoz való viszonyok kötik le.

A birodalom hatalma az első keresztény Piasztok alatt határozottan Nagy-Lengyelországon sarkallott. Az uralkodó család ott érezte magát otthon, a német császársághoz és annak őrgrófságához való viszony volt fődolog a politikában s növelte a nyugati határterűlet fontosságát. Ott keletkeztek legrégibb telepei a kereszténységnek, a mely lassanként más törzsterűletekre is átterjedt. Posenben alapíttatott a legrégibb lengyel püspökség, mely a magdeburgi érsekség alá rendeltetett. Az ezredik évben. III. Ottó császárnak a három évvel azelőtt vértanúságot szenvedett Szent Adalbert sírjához való zarándoklásakor alapíttatott a gneseni érsekség, hatósága alá osztatván be azon összes püspükségek, a melyek az újonnan szerzett törzsterűlet mindegyikében állíttattak. Az új püspökségek közűl kivált Krakó emelkedett különös fényre s Kis-Lengyelország püspöke a gneseni metropolita mellett az első helyet foglalta el Lengyelország egyházi hierarchiájában.

Mostanában sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, honnan kerűltek a kereszténység első magvai Lengyelországba. Egyes jelek a Weser menti Corvei, mások Fulda monostorra mutattak. Annyi bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése és megszilárdulása Lengyelországban a vallási és közművelődési élet ama termékeny lendűletével függ össze, melynek I. Ottó idején a német, kivált a szász monostorok és zárdák voltak a legélénkebb ápoló helyei. Míg az Odera és az Elbe közötti nyugati lechiták a pogánysághoz, atyáik hitéhez mereven ragaszkodva elpusztúltak, a keleti lechitákat a Piasztok állama összeköttetésbe juttatta a nyugati kereszténységgel, hogy a nép, melylyé idővel alakultak, védbástyája legyen a keleten.

A császársághoz s a Németországhoz való viszonyok a Piasztok birodalmának fejlődésére leginkább az első időkben gyakoroltak irányadó hatást. I. Mieszkót (meghalt 992) egy egykorú tudósítás a „császár barátjá”-nak nevezi; másutt szó van adóról, melyet a császárnak fizetett. A fuldai klastromban, melylyel az újonnan megtért Mieszkó szoros viszonyban állott, grófnak és őrgrófnak nevezték. Ilyen szilárdnak képzelték a kortársak a Piasztok állama és a német birodalom közt levő kapcsolatot. Mieszkó becsűletesen teljesíté elvállalt kötelezettségeit s a német őrgrófokkal együtt harczolt a törzsrokon pogány nyugati lechiták ellen.

Utóda Chrobry Boleszló (992-1025) alapította meg Lengyelország függetlenségét. Ő alatta fejeztetett be a Piasztok államának kiépítése: éjszakon a Keleti-tengerre támaszkodva, délen túlterjedt a Kárpátokon. Boleszlónak eszeágában sem volt, hogy atyjának függő helyzetével megelégedjék; azonban arra sem gondolt, hogy ellenségs állást foglaljon el a német császár irányában mindaddig, míg rá nem kényszerítették. Lángoló buzgalommal levén eltelve a kereszténység ügye iránt, kötelességének tartotta híven támogatni a császárt, a keresztényésg fejét s azt remélte, hogy viszonzásúl a császári hatalom védelmében és támogatásában fogja részesíteni az ő törekvéseit. Az idő különösen kedvezett e föltevésnek. III. Ottó, a fiatal ábrándozó, a hatalmas Piasztban a gondviselés emberét vélte megtalálni, ki munkatársa lesz a császárság eszményi föladatainak valósításában. A gneseni találkozáson (1000) pecsételte meg a barátságát a két uralkodó. Nagyon valószínű, hogy ez alkalommal Piasztnak reményt adtak, hogy királylyá fog koronáztatni, a mi azonban III. Ottónak csakhamar bekövetkezett halála miatt elmaradt. Utóda nem volt hajlandó Németország legközelebb eső érdekeit a császárság eszményi föladatainak föláldozni. A belső zavarokban, melyek II. Henrik trónra léptét kisérték, Boleszló tényleges szolgálatokat tett a császárnak s azt hitte, hogy azokért elismerésére számíthat. De keservesen csalatkozván, nem vett számba semmi tekintetet. Az összeütközést a Csehországért való küzdelem nyitotta meg, honnan Boleszló a benszülött fejedelmeket el akarta űzni, hogy birtokaikat a maga birodalmával egyesítse. Kiszorították ugyan Csehországból, de a hosszadalmas, tizennégy éves háborúban mégis megtartotta állását, mint független fejedelem. Négyszer daczolt győztesen a császár támadásaival; több izben megboszúlta magát a német őrgrófságok elpusztításával s 1018-ban tisztességes békét vívott ki, mely a vitás terűletet, Luzsiczát neki adta. E viszályok után, úgy látszik, egyelőre abba hagyta a királyi korona sürgetését, melyet a háborús években ismételve kért a pápai széktől. Csak 1025-ben, II. Henrik halála után elégíté ki régi vágyát s koronáztatta meg magát.

Az 1018-ki béke után Boleszló új nagy hadjáratra indúlt, mely Kievnek a ruthén birodalom gazdag fővárosának a kapuit megnyitotta előtte. Azért történt e hadjárat, hogy vejét, Szviatopolk herczeget, kit testvére, Jároszláv megbuktatott, visszahelyezze e szomszéd tartomány trónjára. Boleszló azonban arra kényszerítette vejét, hogy szolgálatait a czerveni várak, meg egy lechita határterűlet átengedésével viszonozza, melyet 981-ben Nagy Vladimir foglalt el. Ilyen hatalom birtokában fejezte be Boleszló történelmi pályáját;birodalma a Keleti-tengertől a Vág vögyéig, az Elbétől a Dnieszterig terjedő nagy állam volt, mely bent megszilárdítva, kifelé a Németországtól való függéstől megszabadítva, az ő megkoronázásával a keresztény királyságok sorába lépett.

Chorbry Boleszló volt azon elmés intézmények alkotója is, melyek a Piasztok országának fönnmaradását a jövőre biztosították. Azokon a nagy területeken, a melyeken uralkodott, nem volt már elég az a tekintély, melyet Mieszkó idejében a herczegi kiséret adott a fejedelemnek. Boleszló előtt, úgy látszik, a német őrgrófságok szervezete lebegett. Az egyes vidékek élére fejedelmi helytartókat, grófokat (comites), vagy várnagyokat állított, kik az igazságszolgáltatást gyakorolták a várkörnyék lakossága fölött, a fegyverfogható népet hadba vezették s szigorúan őrködtek az új rend fölött, mely a kereszténységgel honosúlt meg. A kamarások s más alantas tisztek egész sora működött a várnagy mellett. Ők gondoskodtak az adók behajtásáról s az állami közmunkák teljesítéséről. E szolgálatokra a szabad vladikák, valamint a földesúri területen megtelepedett jobbágyok egyaránt kötelsk voltak. A sokféle adót, melyet a későbbi okíratok említenek, valószinűleg Chrobry Boleszló léptette életbe, s egyiknél-másiknál talán régi nyomon haladt. Az adókat leginkább nyers terményben (marhák, állatbőrök, méz és gabona) fizették. Az állami közmunkák a szükséglethez képest, első sorban a fejedelmi várak és a hídak építésére s az adók jövedelmének elszállítására kellő munkaerőt szolgáltattak a királynak. E terhek merev rendszere volt a fejedelmi hatalom alapja, azon eszközök és erők kútfeje, melyekkel Boleszló és utódai rendelkezhettek.

Boleszló fia, II. Mieszkó, uralkodását (1025–1034) a koronázással kezdte meg s nehány évig szerencsésen harczolt II. Konráddal. De a császártól csakhamar legyőzetvén, meg a pogány reactio is belső zavarokat támasztván, Lengyelország a csehek, dánok és rutének zsákmánya lett. A Piasztok egyetlen sarja, I. Kázmér, a ki III. Henrik császár segítségével atyai örökébe visszahelyeztetett, a legnagyobb erőfeszítéssel volt kénytelen romjaiból újra fölépíteni az államot. Kétségkivűl Csehországnak Bøetisláv alatt nagyra növekedett hatalma ösztönözhette a császárt, hogy pártolja lengyelország visszaállítását. Kázmér e miatt szoros függési viszonyba jutott Németország irányában s még Csehországtól is adófizetéssel kényszerűlt Szilézia visszaadását megvásárolni.

Ez időszakban rikítóan váltakoznak a ragyogó fény s a legmélyebb megalázás napjai. Kázmér fia, Merész Boleszló (1058–1079), Lengyelországot ismét uralkodó állásba emelte szomszédai sorában. Két ízben segített győzelemre menekűlt magyar királyi herczegeket. Kétszer ültette vissza diadalmasan nagybátyját a kievi nagyfejedelmi székbe, s habár Csehország belmozgalmaiba való avatkozását nem kisérte hasonló siker, annyit mégis kivitt, hogy legalább fölszabadúlt azon adó fizetésétől, elyet atyja a cseh herczegnek szolgáltatni kényszerűlt. Chrobry Boleszló hódítmányainak egyes részeit, melyeket halálával Lengyelország elvesztett, így Pomerániát s a czerveni várakat, ismét uralma alá vetette. E sikerekben annyira elbizakodott, hogy IV. Henrik császár iránt is daczoló állást foglalt el. Szövetkezett a szász fejedelmekkel, kik Henrik ellen föllázadtak s benső viszonyba lépett VII. Gergely pápával, midőn ez megindítá világtörténelmi küzdelmét a császárral; 1076 karácsony napján, midőn a megalázott császár útban volt Danossa felé, Boleszló az apostoli szék jóváhagyásával Lengyelország királyává koronáztatta magát. Külső fényben túltett szépapján, kit példaképeűl választott; de nem volt meg benne az az okosság, a melylyel Chrobry Boleszló a hatalma alatti népeket kormányozni tudta. Minthogy most is távoli hadjáratok foglalkoztatták; majd pedig vigadozva hónapokig mulatott a rutén fővárosban; nem törödött a belső kormányzattal s azután kegyetlenséggel igyekezett elfojtani a távolléte idején lábra kapott rendetlenséget. Így viszályba bonyolódott Szaniszló krakói püspökkel, kit maga ölt meg s tett vértanúvá. Erre fölkelés támadt, mely elől Boleszló az országból menekűlni kényszerűlt.

Lokietek Ulászló síremléke a krakói székesegyházban. Siegl Károlytól

Testvére, László Hermann (1079–1102) alatt Lengyelország ismét előbbi, szerény állásába hanyatlott vissza; elismerte a császárság felsőségét, elveszté Pomerániát és a czerveni várakat. Ellenben a harczias III. Boleszló (1102–1138) újra helyreállítja a Piasztok országát, hatalma alá hajtja a pomerániakat, s e daczos népnél erős kézzel megszilárdítja a kereszténységét, és diadalmasan visszaveri V. Henrik támadásait, kitől mind a hódolatot, mind az adófizetést megtagadja.

III. Boleszló halálával (1138) új korszak kezdődik Lengyelország történetében. Az egységes monarchia részfejedelemségekre bomlik szét, melyek határai nagyobbára összeesnek a régi törzsterületekkel. III. Boleszló szervező intézkedései miatt vált épen szükségessé, hogy Lengyelország megszünjék egységes állam lenni: hiszen az egyes fejedelmek a maguk országrészét csak rangjukhoz illő ellátásúl kapták, ellenben a nagyfejedelem, a kinek főhatalma az összes részfejedelmekre kiterjedt, a monarchia régi uralkodóinak utódjává s az államegység képviselőjévé rendeltetett. Ez állást Ulászló, az első nagyfejedelem fönn is igyekezett tartani, de a részfejedelmekkel való küzdelemben, kik az ország nagyjaiban szövetségesekre találtak, leveretett. Ulászló elűzésével a nagyfejedelemi trón tekintélye rendkivűl megingott. III. Boleszló végrendelete meghonosítá Lengyelországban a senioratust; mindig a Piaszt család legidősebb tagját illette a fő hatalom az összes részfejedelmek fölött. A nagyfejedelem székhelyéűl Krakót rendelte, mert a XI. század közepe, vagyis merész Boleszló ideje óta Lengyelország hatalmi gócza Kis-Lengyelországba helyeztetett át, mert a Csehországhoz, Magyarországhoz s a rutén fejedelemségekhez való viszonyok voltak legfontosabbak a politikai eseményekre nézve.

A XII. században a legkiválóbb lengyel fejedelem az Öreg Mieszkó volt, III. Boleszló harmadik fia, ki mint az uralkodó család legidősebb tagja 1173-ban lépett a krakói nagyfejedelmi székre. Mint a régi fejedelmi jogok harczosa, nem riadt vissza semmiféle eszköztől, hogy tekintélyét a részfejedelmek irányában megóvja, s hogy a főúrak gyarapodó hatalmát megtörje. Ez a főnemesség különféle elemekből alakúlt s a XII. században már szakadatlan küzdelemben állt a fejedelmi hatalommal; részben a régi uralkodó nemzetségekből kerűlt ki, melyeket egykor a Piasztok fosztottak meg törzsfejedelemségüktől, részben maradékai voltak a régi herczegi kiséret legtekintélyesebb tagjainak, kik a kiséret fölosztása után gazdag földbirtokkal javadalmaztattak. Karöltve haladtak velök a püspökök, kik nagyobbára előkelő családokból származtak s a világi urakkal vérségi kötelékben álltak. Mieszkó új emberekkel, a népből származó férfiakkal környezte magát s azokat nevezte ki tisztviselőkké, mert több bizalma volt az olyanok iránt, kik mindenöket neki köszönhették. Az adók szigorú behajtásával és emelésével, valamint a pénzek silányításával igyekezett az állam kincstárát gyarapítani; a legnagyobb szigorral követelte az állami közmunkák teljesítését, melyek a földesúri jószágok jobbágyait terhelték. De legsulyosabban azzal károsította a főurak érdekeit, hogy megtiltotta a földesúri terűleten való további telepítést, mi a nagybirtok fokozódó szétforgácsolódása mellett a főurak anyagi helyzetét tönkre tette. 1177-ben lázadás támadt Mieszkó ellen, kit nemcsak Krakóból, hanem Nagy-Lengyelországból is elűztek, mely pedig, míg nagyfejedelemmé nem lett, saját részfejedelemsége volt. De csakhamar ismét hatalmába keríté a gneseni területet, honnan még három ízben, de mindig csak rövid időre visszaszerzé a Krakó fölötti uralmat. 1202-ben mint Krakó nagfejedelme halt meg, de élete végén hűtlen lett azon elvekhez, a melyek egykor trónjába kerűltek, a mennyiben ezt a trónt utóbb oly egyezménynyel vásárolta meg, melyet a krakói arisztokráczia fejével, a hatalmas Miklós palatinussal kötött.

A XII. század nagyfejedelmei nem merték elődeik pédájára a császárok felsőbbségének elismerését megtagadni. III. Konrád és I. Frigyes igyekezett az elűzött Ulászlónak a nagyherczegi trónra való visszahelyezését kierőszakolni (1146, 1157), de mindketten megelégedtek a hódolattal s az adófizetéssel; csak Ulászló halála után nyerték a száműzött fiai I. Frigyes császár kivánságára részfejedelemségűl Sziléziát (1163). Igazságos Kázmér, ki az Öreg Mieszkó halálával krakói nagyfejedelem lett, kieszközlé I. Frigyes császártól állása megerősítését, melyet annak köszönt, hogy a krakói főurak bátyja ellen föllázadtak. Ez idő óta megszűnnek Lengyelországnak a császársággal való egyenes összeköttetései, mert az utolsó Staufok az olasz ügyekkel levén elfoglalva, keveset törődtek a Piasztok birodalmának megoszlásával, melynek szétforgácsolódása a XIII. század folyamán egyre tovább haladt.

Mióta az idősebbségi örökösödés teljesen elveszté érvényét, a nagyherczegi szék betöltése a krakói terűlet főurainak kiváltsága lett, melyet tényleg kényök-kedvök szerint gyakoroltak. Annál inkább vonakodtak a részfejedelmek elismerni a rokonság azon tagjának főhatalmát, a ki állását csupán a krakói urak kegyelmének köszönte. Ezek meg nem voltak hajlandók urokat az őt megillető tekintély föntartásában segíteni; ellenkezőleg inkább az volt érdekökben, hogy megvonják tőle azon hatalmi eszközöket, melyekkel az ő helyzetöket is veszélyeztethette volna. Így már Fehér Leszkó (1202–1227) alatt Krakó herczegség a többi részfejedelemségek sorába lépett, melyek mindegyike önálló államtestté kezdett fejlődni. Csakhogy a krakói tartomány sajátos állást foglalt el a többi részfejedelemségek között. Míg ugyanis a Piaszt család különböző ágai megszilárdították örökös uralmokat Nagy-Lengyelország, Szilézia, Mazovia és Kujavia területein s az ismételt fölosztások a részfejedelemségek további bomlására vezettek: egyetlen egy ágnak sem sikerűlt Krakót állandóan elfoglalni. Így a krakói terűlet a nagyravágyó részfejedelmek közt örökös versengés tárgya lett, kik a tartomány nemessége kebelében támadt belvillongásokat fölhasználták s a pártosokkal érintkezésbe léptek, hogy híveket szerezzenek és azok segélyével alkalomadtán magukhoz ragadják Krakóban az uralmat.

A XIII. század harminczas éveiben a Piasztok legidősebb sziléziai ága tetemes birtokszerzéssel vívta ki magának az elsőbbséget. Szakállas Henrik, Szilézia herczege, hatalmába keríté Krakót s meghódította Nagy-Lengyelorzságnak a Warthe balpartján terűlő egész nyugati részét. Az uralom háborítlanúl szállt át egyetlen fiára, Jámbor Henrikre; a mazoviai és a nagylengyel ágak fejedelmei, kik Szakállas Henrikkel háborúban álltak, immár nem merték utódát Krakó és Posen uralmában háborgatni. A sziléziai Piasztok e parancsoló állása komoly veszélyekkel fenyegette Lengyelország nemzeti fejlődését. Ez az ág ugyanis attól az Ulászlótól, III. Boleszkó legidősebb fiától, származott, a ki testvéreitől elűzetvén, élete végét Németországban tölté; a család hagyományai s a német birodalmi fejedelmekkel való összeházasodás szorosan Németországhoz fűzte őket. Készségesen megnyitották országukat német telepeseknek, s német lovagokat szívesen láttak udvarukban. Ugyanazon időben, mikor a német császári politika teljesen lemondott lengyel terveiről, a lengyel tartományok a sziléziai Piasztok főuralma alatt megnyíltak a németség békés hódításának: úgy látszott, mintha Lengyelországra is az a sors várakoznék, mely a törzsrokon obodritok földjét honi, a német befolyásnak hódoló fejedelmei alatt érte. Ugyanekkor a német lovagrend is, melyet Konrád mazoviai herczeg a pogány poroszok ellen harczra szólított föl, megvetette lábát Lengyelország éjszak-keleti határain (1228). A lovagrend azonban, melyet Poroszország meghódítása egy kis ideig teljesen elfoglalt, Lengyelország nemzeti érdekeire nézve csakhamar veszedelmes hatalommá nőtt.

Nagy Kázmér síremléke a krakói székesegyházban. Siegl Károlytól

Csakhogy a sziléziai ág uralmi elsőbbsége is múlékony jelenség volt; a mongolok első betörése bukását okozta. 1241 ápril 9-én Jámbor Henrik elesett a liegnitzi véres csatában, s ahalálával összeomlott az atyjától alapított családi hatalom. Fiai sem Krakót, sem Nagy-Lengyelországot nem bírták megtartani. Ellenben Szilézia, mely Henrik utódai alatt új fölosztások miatt az apró fejedelemségek egész sorára forgácsolódott szét, mindinkább elidegenedett a lengyel anyaországtól.

De a sziléziai ág ezen uralmi elsőbbsége, noha csak rövid ideig tartott, nem maradt hatás nélkül egész Lengyelországra nézve sem. A német gyarmatosítás, mely Szakállas Henrik alatt Sziléziában már nagyon elterjedt, útat tört magának a többi lengyel terűletekre. Azon pusztítások következtében, melyeket az első mongol betörés okozott, különösen kivánatossá lett idegeneknek betelepítése. Ehhez az első ösztönzést már előbb kivált a cziszterczita kolostorok adták; most fejedelmek, zárdák, egyházi és világi urak vetekedtek német telepek alapításában. A gyarmatosítás, mely ilyképen az összes lengyel tartományokra kiterjedt, valóságos áldás volt azokra nézve. A friss munkaerő tömegesen kerűlt így az országba, az új telepek mindenütt a szorgalmas, szabad munka mintaképeivé alakúltak, melyek a lengyel vidéki lakosságra is jótékony hatással voltak. Kivált a társadalmi állapotok szempontjából járt nagy közgazdasági haszonnal a gyarmatosítás. Kezdték a régi lengyel falukat is mindenütt „német joggal” ellátni, mivel a jobbágyi állapot helyett, mely alatt a vidéki lakosság elnyomorodott, a szabad bérlet szokása vert gyökeret. A XIII. század derekán számos német városi község is alapíttatott a lengyel tartományokban. Ebben is Szakállas Henrik járt elől jó példával. A német telepek s a mintájokra átalakított lengyel faluk a lengyel jog összes terheitől, adóktól és állami közmunkáktól, valamint a várnagyok által gyakorolt fejedelmi joghatóságok alól fölszabadúltak.

A német jog szabadságaival fölruházott telep alapítása csak fejedelmi kiváltság mellett történhetett. Ez okból a XIII. század második fele a kiváltságok tulajdonképeni kora Lengyelországban. Legelőször a papság vívta ki; már a század elején az „exemptio” (kivételesség) jelszavával állt elő a lengyel püspöki kar s ezzel azt kivánta, hogy az egyházi javak fömentessenek a lengyel jog terhei alól. A fejedelmek lassanként engedni kényszerűltek, mire csakhamar a nemesség is ugyanazon kiváltságokat kérte magának, melyeket a papság már megkapott. A „kivett” községek száma évtizedről évtizedre szaporodott az összes fejedelemségekben úgy, hogy a század vége felé a fejedelmi jogok egykori rendszeréből már csak édes-kevés maradt fönn.

A régi alkotmány összeomlását előmozdította a fejedelmek gyöngesége, kiknek nem volt olyan hatalmuk, hogy a kivételességi követeléseknek nagyobb erővel ellenszegűlhettek volna. 1270 körűl lengyelország már 12 részfejedelemségre oszlott. Belsőleg szétszakadozva, ki volt szolgáltatva a kelet felől benyomúló pogányok rablásainak. A tatárdúláson kivűl, mely 1241 után rövid időközökben még két izben (1259 és 1287) sujtotta a déli terűleteket, Mazovia folytonosan, néha még Kis-Lengyelország is nyitva állt a litvánok és a jatwägok betöréseinek. Nyugaton a brandenburgi őrgrófokkal kellett Nagy-Lengyelország fejedelmeinek erős tusákat vívniok, melyekben elvesztették az Oder menti egész vidéket.

A részfejedelmek mindegyike a maga czéljait követte. Azokban a küzdelmekben, melyek a Babenbergek kihaltával az osztrák tartományok birtokáért folytak, Krakó és Nagy-Lengyelország herczegei V. István magyar király pártján harczoltak, míg a sziléziai, szieradzi és kujaviai fejedelmek Ottokár cseh királyhoz csatlakoztak. Az egyetlen kötelék, mely a szétzüllött országot még egészszé egyesítette, az egyház volt a gneseni érsek alatt, kinek hatalma Lengyelország minden részére kiterjedt. Azon idő lengyel főpapjai közt egész sereg kiváló férfiú volt, kiknek vallási és művelődési téren kifejtett lelkes tevékenysége dúsan gyümölcsözött. Az egyház tekintélye nagyon emelkedett s épen papi körökben merűlt föl először a nemzeti egység visszaállításának óhajtása. A kornak mystikus iránya Lengyelország megalázását azzal a kegyetlen tettel hozta összefüggésbe, melyet az utolsó király a krakói püspökön, Szent Szaniszlón elkövetett; ezzel kapcsolatban a közvélemény a püspök szentté avatását úgy fogta föl, mint a közelgő újjászületés előjelét. Lassanként ébredezni kezdett a nemzeti öntudat, s csak táplálták azon ellentétek, melyek az ország nemessége, meg német városai között kifejlődtek és sokféle surlódásban nyilvánúltak.

Ez a közhangúlat javára vált minden törekvésnek, melyet az egység eszméje hatott át. Így történt, hogy Nagy-Lengyelország herczege II. Przemysláv, merész tettre emberelte meg magát, mely magában véve meggondolatlan vakmerőségnek látszhatott, de az események további fejlődésére roppant hatást gyakorolt: VIII. Bonifácz Pápa fölhatalmazásával 1295-ben a gneseni érsektől Lengyelország királyává koronáztatta magát. Ez az ünnepélyes cselekmény az egységes birodalom visszaállításának nem záró köve, hanem csak alapkő-letétele volt, mert az új lengyel király csupán Nagy-Lengyelországon s Pomerellán uralkodott, mely a magtalan II. Mestwin halálával szállt Przemyslávra. Ez a szerzemény azonban nagy fontosságú volt, mert a megújított királyságnak útat nyitott a Keleti-tengerhez. Ellenben a lengyel tartományok két harmadában egész sereg olyan fejedelem uralkodott, kinek esze-ágába sem jutott az újonnan koronázott király főhatóságát elismerni; Kis-Lengyelország Krakóval és Sandomirral épen öt évvel azelőtt szállott II. Venczel cseh királyra, ki elől Przemysláv Krakóból megfutott. Venczel tiltakozott is a nagy-lengyel fejedelem törekvései ellen s Krakó számára követelte a Lengyelország feletti fő hatalmat. összeütközésök kikerűlhetetlennek látszott, mikor Przemysláv királyt 1296 február 8-án, nehány hónappal koronázása után, a brandenburgiak elleni hadjáratában meggyilkolták.

Ekkor a cseh király is részt vett a Przemysláv örökségeért való küzdelemben; de Lokietek Ulászlóban, Sieradz fejedelmében fáradhatatlan ellenfélre talált. Csakhogy Ulászló nem sokára elűzték, mire Venczel 1400-ban a gneseni székesegyházban Lengyelország királyává koronáztatta magát. Ha Przemysláv merész tette a királyi czímet ki nem ragadja a feledésből, Venczel valószinűleg lengyel birtokait csak a cseh korona tartományainak tekinti. Így azonban a lengyel királyság föntartatott, még pedig personal-unióban Csehországgal. Venczel öntudatlanúl másnak egyengette az útat; halála után (1305), mikor egyetlen fia, III. Venczel, az utolsó Przemysl, csakhamar meghalt (1306), Lokietek Ulászló hatalmába keríté azokat a terűleteket, melyek Csehországgal egyesűlve, a cseh királyi család uralma alatt a helyreállított lengyel királyságot alkották.

Lokietek Ulászló még II. Venczel életében megkezdé a küzdelmet. Hű támaszra talált a kis-lengyelországi nemességben, mely az idegen uralomba bele únva a nemzeti zászló köré sorakozott. Ellenben a városok német polgársága ellenséges indúlattal viseltetett iránta. 1311-ben a kis-lengyel városok Krakó vezetése alatt föllázadtak, de leverettek, csakhogy a fölkelés miatt Ulászló nem léphetett föl a német-rend ellen, mely hatalmába ejté Pomerellát. Lokietek Ulászló, mint a nemzeti törekvések fő harczosa, – éles ellentétben az ország német elemével, valamint a lovagrenddel, mely, mint Németország előőrse keleten, már megkezdé harczait Lengyelország ellen, – megalapította az újjászületett lengyel királyságot, mikor magát Krakóban 1320-ban megkoronáztatta. Az 1296-ki és 1300-ki koronázások Gnesenben mentek végbe; Lokietek az új királyság hatalmi góczát ismét délre helyezte át s megújította Kis-Lengyelország fővárosának elsőbbségét, mely már kétszáz évvel azelőtt, a részfejedelemségek korának kezdetén megillette. Ez a Magyarországgal és Csehországgal fönnálló viszonyokból folyt. Róbert Károly magyar királylyal ugyanis szoros barátság és szövetség létesűlt, s e szövetség lett az új királyság külpolitikájának alapköve, míg János cseh királyban, ki Lengyelországra, mint a Pøemyslek örököse jogot tartott, veszedelmes ellenfele támadt.

Hedvig királyné királyi pecsétje. A Piekosiñski Ferencz krakói egyetemi tanár gyűjteményében levő két lenyomat fölhasználásával, Siegl Károlytól.

Ulászló Lengyelország királyának, Krakó, Sandomir, Kujavia, Sieradz és Lêczyca herczegének nevezte magát. Ez a czím teljesen összeillett az új királyság mivoltával. Úgy szólván personal-uniója volt ez a királyság hat államtestnek, melyek egyike sem szűnt meg az egyesítés mellett sem külön egészet alkotni. A királynak, mint uralkodónak, az országot alkotó minden egyes fejedelemségben külön udvara volt, mely első sorban azt tartá hivatásának, hogy a fejedelemség külön jogait képviselje a koronával szemben. Idővel teljesen elmosódott e terűleti udvari tisztségek eredeti jelleme; csak a régi elnevezések maradtak meg (kamarás, asztalnok, kardhordó, stb), de országos hivatalokká változtak át. Ellenben új királyi udvar keletkezett, mely az alakúló félen levő egységes kormányzat gócza lett. A Piasztok régi monarchiájának terűleteiből Szilézia, Mazovia és Kujavia egy része kivűl feküdtek a királyság határain. E terűletek fejedelmei az egység eszméjének ellenségei levén, a királyság puszta lételét is veszedelemnek tekintették a saját állásukra nézve s ellenségeihez, János cseh királyhoz és a német lovagrendhez csatlakoztak.

Pomerella elveszte az új államra nézve mind politikai, mind közgazdasági tekintetben sulyos csapás volt. A tengertől elzárva, a Visztula torkolatainak birtoklása nélkül Lengyelország meg volt fosztva mindazon eszközöktől, a melyektől állami megerősödése függött. A királyság alapítója tehát Pomerella visszaszerzését is élete föladatának tekinté; de hasztalan kisérlette meg e czélt azon pör útján elérni, melyet a német-rend ellen a pápai szék előtt indított. Kedvező végzést nyert ugyan, mert a vitás terűlet neki itéltetett oda, csakhogy az itéletnek fegyverrel kellett érvényt szereznie. A hatalmas, gazdag lovagrend, melyre nézve Németországban levő számos háza ereje megújításának bő forrásáúl szolgált, sokkal erősebb volt Lengyelországnál. Négy évig (1328–1332) dühöngött a szomszéd tartományokban a rettenetes háború, mely Kujavia meghódításával a lovagrend-állam határait mélyen betolta a lengyel tartományokba. Ulászló király 1333 márczius 2-án a háború folytatására tett készülődései közben húnyt el.

A német lovagrenddel folytatott harczot Nagy Kázmér alatt (1333–1370) békésen intézték el. Az ifjú király helyesen fogta föl a rend szándékait, mely lengyel határterűletek megszerzésével igyekezett Keleti-tenger melléki birtokait biztosítani. A hatalmas ellenséggel, ki a Luxenburgokkal s a mazoviai fejedelmekkel szövetségben állt, Lengyelország akkor nem volt képes megbirkózni, s így a háború folytatása a fiatal királyságnak a lételét koczkáztatta volna. Kázmérnak tehát első gondja volt, hogy gátat vassen a rend további hódításainak, s hogy legalább azt a határterűletet nyerje vissza, a melyet Lengyelország a legutóbbi háborúban vesztett el. Először a Luxenburgokkal sikerűlt megegyeznie, a kiket fínom diplomácziai játékával s a Wittelsbachokkal való viszonyával puhított meg. 1343-ban Kázmér a német lovagrenddel is békét köött, melyben Pomerelláról lemondott, de más részről visszanyerte Kujaviát, és egyszersmind lehetővé lett rá nézve, hogy erejét más irányban értékesítse, a hol dús kárpótlást remélt találhatni azon veszteségekért, melyeket birodalma nyugati részein szenvedett.

Lengyelország délkeleti határain ugyanis bőséges kilátások nyíltak oly szerzeményekre, melyek megtartását s kiterjesztését Nagy Kázmér élete föladatatának tekinté. Halics utolsó fejedelmének, Troydenovicz Boleszlónak halála már 1340-ben alkalmat adott Kázmérnak, hogy hatalmába ejtse az uratlan fejedelemséget. Immár az volt előtte, hogy állását az új szerzeményben megszilárdítsa s a litvánok, valamint a tatárok ellen megvédje. Csak 1347-ben köttetett egyezség, melyben Lemberg és Halics vörös-rutén terűletei Kázmérnak adattak át, ellenben Litvánia megmaradt Volhynia birtokában. De csakhamar új hrczok támadtak, melyek megszakításokkal 1366-ig tartottak. Kázmér Be³z, Che³m, Vladimir és Krzemieniecz volhiniai terűletekre is kiterjeszté uralmát, melyeket ugyan litván fejedelmeknek engedett át hűbérűl, de váraikba lengyel csapatokat és lengyel starosztákat tett. E hosszas háborúkban Kázmérnak valószínűleg még magasabb szárnyalású tervei voltak. A távol keleten, a vörös-rutén tartományon túl feküdt Podolia puszta, uratlan terűlete, melynek gyér népessége a tatároknak fizetett adót. Podoliát kiragadni a tatárok kezéből, gazdag síkjait megnyitni a lengyel telepedésnek s Podolián át egész a fekete-tengerig hatolni, úgy látszik, ez volt az a távolabbi czél, melynek előföltételéűl Halics megszerzése akart szolgálni. De Litvánai itt is megelőzte a lengyel királyt. Olgerd, litván nagyfejedelem, a kék vizeknél megverte a tatárokat s hatalmába keríté Podoliát, melynek kormányzatát unokatestvéreire, a Koriatoviczokra bízta. Kázmérnak azonban legalább annyi sikerűlt, hogy Podolia uraival való jó viszonya megnyitotta az „ígéret földjére” való lengyel telepítés útját.

A telepítés e közben a vörös-rutén terűleteken tetemes haladást tett, még pedig valamint a korona, akképen a kis-lengyelországi urak jószágain is, kiket a király kegyelme nagy uradalmakkal ajándékozott meg. A Dnieszter-menti új szerzemény egész Lengyelországra nagy gazdasági lendűlet bő kútfejévé lett, mely az összes rendekkel éreztette hatásait. Ez a tartomány eleitől fogva nem csekély szerepet vitt a nyugat és kelet közötti kereskedelmi érintkezésben, és Lemberg, mely fontos forgalmi útak góczpontján feküdt, már tekintélyes vásárhely volt. Mióta Nagy Kázmér e tartományt megszerezte és a tatárokat elűzte, a keleti kereskedés ez elágazása még nagyobb fontosságra emelkedett, mert Kázmérnak a moldvai és havasalföldi vajdákkal való viszony, főleg 1360 után, új útakat nyitott a Fekete-tenger partján levő genuai gyarmatokhoz. Ebből mérhetetlen haszon háramlott a lengyel városokra, melyek immár tekintélyes állásra vergődtek a világkereskedés nagy forgalmában; az ő érdekök szorosan összeforrott az államéval, melynek védelme lendűletet adott lóllétöknek. Ez meg őket ösztönzé arra, hogy szorosan csatlakozzanak a nemzeti királysághoz, mely iránt még nem rég oly ellenséges állást foglaltak el.

Így a lengyel királyság Nagy Kázmér alatt egyre gyarapodott belső erejében. A király gondot viselt a jóllét emelésére, az igazságszolgáltatás lelkiismeretes és szigorú gyakorlására s e mellett különösen fáradhatatlanúl munkálkodott a törvényhozás terén. Távol állt tőle az a gondolat, hogy új törvényeket erőszakoljon az országra; a legnagyobb kimélettel volt a fönnálló szokások iránt, melyek a nép jogi öntudatát áthatották; azokra való tekintettel kezdte meg a nemzeti szokásjog följegyzését, mely munka közben az egyes tartományok szokásai közötti leglényegesebb különbségeket kiegyenlíteni s így az állam szilárdabb egyesűlését előkészíteni igyekezett. Kázmér azt reméllé, hogy az általa tört úton a nemzeti szokásjog tovább fog fejlődni. Kétségkívül ezzel állt kapcsolatban a nagy király azon alkotása, mely minden művénél tovább fönmaradt, t. i. a krakói egyetem alapítása 1364-ben, hol akaratához képest a római és egyházi jog művelése a legelőkelőbb helyet nyerte.

Azon föladatok közt, melyeket az újjászületett királyságnak meg kellett oldania, a legfontosabbak egyike volt az állam kiépítése, melylyel a Piasztok egykori birodalmának jó nagy terűletei épen semmi kapcsolatban sem álltak. Kázmér lemondott arról, hogy a sziléziai fejedelemségeket, melyek Lengyelországtól régóta elidegenedve, az egyetlen chweidnitz kivételével elismerték a cseh korona hűbérúri felsőbbségét, Lengyelország uralma alá hajtsa. Ellenben Mazoviát hűbéres viszony alapján állandóan összekötötte Lengyelországgal. Okos, éveken át körűltekintéssel folytatott politika gyümölcse volt, hogy IV. Károly császárt rávette, hogy a cseh koronának Ploczkra irányúló hűbéri követeléseiről lemondott s a mazoviai Piasztokat a Lengyelországhoz való szoros kapcsolatra bírta. 1355-ben, midőn a mazoviai fejedelemségek ismét egy egészszé egyesítettek. III. Ziemovit a lengyel koronától kapta hűbérűl herczegségét.

Keleten tett hódításaival s a bölcs király erélyes belső kormányzatával Lengyelország ismét tetemes hatalommá emelkedett. Kázmér érvényre tudta emelni tekintélyét a szomszéd államok irányában s nem csekély részt vett a Luxenburgok, a Habsburgok és a rokon Anjouk kölcsönös viszonyaiban. Ez kiemelte Lengyelországot addigi elszigeteltségéből s egyenesen érintkezésbe juttatta Közép-Európa nemzetközi ügyeivel.

A három szent király oltárképe. (Állítólag Nagy Kázmér, Nagy Lajos és Jage³³o Ulászló arczképével.) A krakói Jagello-kápolna egyik oltárszárnyáról, Siegl Károlytól.

Nagy Kázmér politikájának irányát a magyar udvarral való szoros szövetsége határozta meg. Bizonyos tekintetben maga is ez udvar tanítványa volt és szellemi eszmélkedését több tekintetben azon művelődési hatásoknak köszönte, melyek az Anjoukkal Nápolyból a Duna mellé plántálódtak át. Birodalma jövőjét azzal vélte a legbiztosabb alapokra állíthatni, hogy fiörököse nem lévén, unokaöcsét, Lajos magyar királyt rendelte utódjává. A Magyarországgal való personal-uniót azon hatalmas király uralma alatt, kinek politikai éleslátása messze kiterjedt egy részt a Balkán-félszigetre, más részt meg Nápolyig, tartotta, a megkezdett polgárosító munka folytatásához és fejlesztéséhez a legbiztosabb kezességnek s általában annak, hogy Lengyelország tovább halad abban az irányban, melyet ő jelölt ki atyja alkotásának. Azokat a messzemenő kilátásokat is, melyeket Kázmér délkeleten igyekezett birodalmának nyitni, szintén a Magyarországhoz való csatlakozás útján vélte a legkönnyebben elérhetőknek. Nagy Kázmér halálával (1370 november 5) kihalt a Piasztok királyi törzse.

Lajos királynak szintén nem voltak fiörökösei; történelmi fontosságú pályájának utolsó évtizedét, melybe lengyelországi uralkodása esik, kivált messzetekintő dynastikus tervezgetések foglalták el, melyekkel leányai és országai sorsát együtt akarta biztosítani. Lengyelországban főleg arra irányúltak törekvései, hogy elismertesse a női örökösödést, mit a kassai kiváltság-levél (1374) messzemenő engedményeivel kényszerűlt az ország főuraitól megvásárolni. Míg a magyar koronát másodszülött leányának, Hedvignek szánta, s ezt Vilmos osztrák herczeggel jegyezvén el, így módot kívánt biztosítani Magyarországnak az ifjabb Habsburg-ház országai egy részének megszerzésére: idősebb leányának, Máriának, a lengyel trónra kellett volna lépnie. Máriát Zsigmond brandenburgi őrgróffal jegyzé el, még pedig politikai számításból. Lengyelország Brandenburggal gyarapodva, melynek Pomerániára is öröklési joga volt, erősen előre nyomúlt volna nyugatra, még pedig oly kilátással, hogy ismét útat nyer a Keleti-tengerhez, melytől Pomerella elvesztésével el volt vágva. Úgy látszik, ezek a tervek bizonyos kapcsolatban voltak azzal a politikai áramlattal, mely Zsigmond iránt a nagy-lengyelországi urakban erős vonzalmat keltett, s még a XV. században is fölmerűlt ennek révén az a gondolat, hogy a lengyel trónra brandenburgi herczeget kellene jelöltűl kiszemelni. De Lajost a „rutén birodalomra” vonatkozó szándékai is irányozták a brandenburgi házasság tervénél.

Lajos halálával (1382 szeptember 11) azonban egész váratlanúl Mária emeltetett a magyar trónra, Lengyelország pedig Hedvignek jutott. Két évig tartott az interregnum, miközben Nagy-Lengyelországban véres polgárháború támadt. Csak 1384 októberben jelent meg az ifjú, tizennégy éves királynő Lengyelországban. Hedvignek Vilmos osztrák herczeggel való eljegyzése elveszté minden politikai értékét, mióta a királynő Magyarország helyett Lengyelországot kapta. Egy erős párt, mely a polgárháborúban a Piaszt Ziemovitot, Mazovia herczegét akarta trónra emelni, azon törekedett, hogy Hedviggel való házasságkötés útján visszajuttassa a koronát az ősi uralkodóház birtokába. Ellenben a kis-lengyelországi főurakban föltámadt az a merész gondolat, hogy az ifjú királynőt Jage³³o litván nagyfejedelemmel házasítsák össze. De Litvánia akkor még pogány föld volt, úgy szintén uralkodója is; legnagyobb része azonban rutén tartományból állt. E tartományokat a nagyfejedelem testvérei és bátyjai kormányozták, Gedymin nemzetségéből származó fejedelmek, kik mindnyájan a rutén egyházhoz tartoztak. Az egész uralkodó család a rutén elem erős hatása alatt állt; úgy látszik, magy Jage³³o is épen azon volt, hogy a rutén egyházban vegye föl a keresztséget s – mint akkor mondották – a „rutén hitet” vigye be Litvániába. Ekkor kapta Krakóból azt a fölszólítást, hogy kérje meg a szép lengyel királynőt feleségűl, a minél azonban természetes alapföltétel volt, hogy egyszersmind fölveszi a katholikus vallást.

A krakói urakat e lépésre főleg a vörös-rutén területre való tekintet ösztönözte. Lajos király halála óta ez a föld el volt veszve Lengyelországra nézve; Halicsot Mária királynő nevében magyarok kormányozták, míg a volhyniai kerületek a litvánoknak adattak vissza. Csak egyetlen eszköz kinálkozott arra, hogy ne csak azon rutén tartományok szereztessenek vissza, melyeket Kázmér szerzett, hanem a nagy király törekvéseivel egyezőleg Lengyelország határai messze keletre, Podolián túlra, Kiev és a Dnieper folyam felé előre tolassanak, s ez az eszköz abból áll, hogy Litvánia uralkodóját a lengyel trónra ültetik.

Nagyszerű gondolat volt ez, melyben Nagy Kázmér politikai iskoláját ismerhetjük föl. Az ifjú királynő érzelmein, a ki hű maradt lovagias vőlegényéhez, a hideg politikai számítás kérlelhetetlenűl túltette magát. Vilmosnak, a ki már Krakóban is megjelent, le kellett mondania; hosszú lelki tusa után Hedvig szintén rászánta magát, hogy népe javának s a kereszténység ügyének föláldozza a saját boldogságát. 1386 február 15-én keresztelkedett meg Jage³³o a krakói székesegyházban; lengyel királylyá koronáztatván, birodalmának összes nagy terűleteit, a litvánokat és a ruténeket a lengyel korona uralma alá helyezte.

A rutén részfejedelemségek Lengyelországgal 1387-ben történt egyesítésökig. Lewicki Anatoltól, fordította Acsády Ignácz

„A világ teremtésének 6489. (azaz Kr. u. 981.) évében Vladimin a lechek ellen hadra kelt s elfoglalta városaikat, Przemyslt, Czervient és más városokat, melyeket ma is a rutének bírnak.” Nesztornak, a legrégibb szláv krónikásnak e sorai adják a legelső hírt a mai Kelet-Galicziáról és városairól. E szerint az ország ez idő előtt a lecheké vagy lengyeleké volt, míg 981-ben Vladimir – Nagy Vladimir rutén fejedelem – meg nem hódította. Az itt említett esemény, melylyel e föld a történelembe belép, egész jövőjét jelképezi; már történeti föllépésekor, viszálkodás tárgya volt, s az is maradt később is a szlávok két leghatalmasabb népe, a rutének és a lengyelek közt.

Már 981-ben mindkét ország emelkedőben volt. A lengyel különben is rendes fejlődés útján keletkezett: ama számos, az Elbétől és Saálétől a Visztulán, részben a Dnieperen túl is elterjedt törzsrokon népségek egyike, a Warthe menti polánok egyesítették törzsrokonaik középső részét közös állami életre. Fejedelmök 981-ben a Piaszt családbeli I. Mieszkó volt, ki tizenöt évvel azelőtt fölvévén a római kereszténységet, megnyitotta országát a nyugati polgárosodás előtt. Ellenben a rutén birodalom idegen hódítás műve volt. Az itt waräg névvel nevezett normannok, a rusz-törzsből való Rurik és utódai, a Rurikoviczok vezetése alatt meghódoltatták a keleti szláv és nem szláv népeket s így alkottak birodalmat, mely tőlük „Rusz” nevet kapott. A két államnak már keletkezésében rejlő ellentété még inkább élesítette azon körűlmény, hogy a rutének ugyan e Nagy Vladimir alatt 988-ban a kereszténységet keleti-szláv alakjában fogadták el. Midőn a keleti szlávok a keleti, a nyugatiak a római egyházhoz fordúltak, kezdettől fogva mély örvény támadt a szláv világban, mely sorsukra és kölcsönös viszonyukra egész jövőjükön végig döntő hatást gyakorol.

Keleti-Galiczia vagyis a mint akkor nevezték, a czerveni vagy vörös föld, a két állam közt feküdt és sokáig bizonytalan volt, hogy a két nagy népcsoport melyikének jut, mert a 981-ki hódítás nem volt állandó. Mikor Lengyelország I. Chrobry Boleszló alatt hatalmas lendűletnek indúlt s a tótságot, Morvát, Luzsicát, Meissent, Pomeraniát meghódította, 1018-ban a czerveni földre kerűlt a sor, melyet Boleszló második ruthén hadjáratában visszanyert Lengyelországnak. De mikor Boleszló halálával nagyszerű alkotása is összeomlott, s fia II. Mieszkó ellen 1031-ben nagy szövetség alakúlt, ezt I. Jaroszláv rutén fejedelem arra használta, hogy a czerveni városokat elfoglalja. Mikor később Lengyelország hanyatlásából újra föllendűlt s I. Boleszló hasonnevű szépunokája elég erősnek érezé magát arra, hogy szépatyja nyomdokaiba lépjen, hadat indított (1070) a czerveni föld ellen s visszacsatolta Lengyelországhoz. De ekkor sem maradt lengyelországé. Hogyan veszett el, nem tudni; csakhogy már tizenhét év múlva, 1087-ben, külön részfejedelemséget alkotott a rutén uralkodó család egy mellékága, a Rostislávok alatt s azóta harmadfél századon át a rutén államkötelékben maradt.

Przemyœl 1616 körűl. Braun G. „Civitates orbis terrarum” czímű munkája után, König Frigyestől.

Így dőlt el hosszú ingadozás után századokra, sőt úgy szólván örökre az ország sorsa. Keletnél maradt s elfogadta a keleti-szláv hitvallást, azzal együtt a szláv írást és a polgárosodás más elemeit; egyelőre elfordúlt nyugattól, hogy a kelet sajátos történelmi életében vegyen részt. Névben is osztozott azóta a warägok által meghódított többi országokkal s mint azok, csak „rusz”- (orosz)-nak neveztetett, de megkülönböztetésűl „Czervona ruœ”-nak, Vörös Ruténországnak. Nem azért osztozott a névben, mintha a föld s a nép a Rurikok többi országaival azonossá lett volna. Óriási birodalmukban szláv és nem szláv, leginkább finn népek egyesűltek, melyek idővel szintén elszlávosíttattak; mindazáltal egész valójuk különbözött eredetileg is szláv honfitársaikétól. A tudomány erre nézve még nem mondta ki döntő végszavát, de e különbség legcsalhatatlanabb jele a mélyen meggyökerezett nép-öntudat, mert a rutén paraszt semmi áron sem tűrné, hogy azonosnak vegyék a „moszkal”-lal (moszkovitával). De a hitvallás, az írás és harmadfél századon át a történet is a közösségnek olyan kötelékét fűzte külsőleg mind ezen népek köré, hogy a legtöbb európai nyelv nem is ismeri az említett különbségeket. A Rurikoviczok egykori birodalmának országait általában Oroszországnak szokás nevezni s legfölebb Nagy- és Kis-Oroszországot különböztetünk meg, pedig az „Oroszország” szó ma egy határozott államot jelent, s e névnek régi állapotokra való átvitele fogalomzavart okozhat. Újabban a népet magát „rutén” szóval szokás ugyan nevezni, de ezen rutének földjét ma is Oroszországnak, Kis-, Vörös-, Fehér-Oroszországnak mondják s ezzel az összecserélésnek még mindig ajtót-kaput tárnak. Hogy ez mi rajtunk meg ne essék, az alábbiakban a rutének földjét a szláv „ruœ”-nak megfelelően Ruténiának fogjuk nevezni.

Az ország első uralkodó családjának, a Rostislávoknak alapítói Rostislávnak, Nagy Vladimir unokájának három fia: Rurik, Wo³odár és Wasylko voltak. Ruténia akkor részfejedelemségekre oszlott a kievi nagyfejedelem fő uralma alatt. A szerencsétlen senioratus örökösödés, mely itt a részfejedelemségekre is kiterjesztett, számtalan testvérháborút okozott, melyek századokon át folytak, mi közben a szomszéd nomád népek, kivált a kunok betörései mérhetetlen ínségbe sodorták az országot. A Rostislávok is elvesztették atyáik örökét és sokáig küzdöttek új országért, míg a czerveni földet 1087-ben hihetőleg Lengyelországtól el nem hódították.

Ez ország első uralkodó fejedelme Rostislavicz Rurik, fővárosa a Szan partján fekvő Przemyœl volt. De Rurik csakhamar meghalt (1092) s testvérei megosztoztak az uralkodáson; Wo³odár Przemyœlt, Wasylko Trembovlát kapta. De még erős küzdelmeket kellett az ország birtokáért folytatniok s e harczokat sulyos bűntettek kisérték. Rurik és Wasylko orvúl megölették ellenségöket, a vladimiri Jarope³ket; a megöltnek testvére, Szwatope³k nagyfejedelem Igorevicz Dáviddal kiszúratta a szemét Wasylkónak; mire a nagyfejedelem megtámadta a Rostislávok országát s Kálmán magyar királyt hívta segítségűl. Először vonúlt át Magyarország király – 1099-ben történt – a Kárpátokon, de a Rostislávok és szövetségeseik, a kunok, Przemyœlnél tönkre verték. Csak e döntő diadal után maradtak a Rostislávok a czerveni föld háborítatlan birtokában s azt a senioratusi rend ellenére gyermekeikre hagyhatták örökűl.

Trembovla romjai. Kochanowski Romántól

A rutén államterűlet délnyugati zugában, a Szan, Bug és Dnieszter közt ilyképen egy kis, de csakhamar gyarapodó ország keletkezett, mely idők folytán egyrészt a többi rutén országok sorsába hathatósan beavatkozhatott, másrészt a szomszéd Magyar- és Lengyelországokhoz való viszonyával nem szűnt meg kelet és nyugat összekötő kapcsa lenni. Wo³odár második fia, I. Vladimir, ki a család összes fitagjainak örököse lett s a Wis³ok és Szan vizeitől Moldováig terjedő termékeny terűletet uralma alatt egyesítette, az ország fővárosát a nyugati Przemyœ³ből tovább keletre, a Dnieszter menti Halicsba tette át. Így egy 1134-ki okíratban ezen birodalom neve már a „halicsi trón”, latinúl Halicia vagy Galiczia.

Az első Rostoslávok, Wo³odár (1092–1125), Rostisláv (1125–1126), I. Vladimir (1126–1153), Osmomysl (nyolcz érzékű) Jaroszláv (1153–1187) alatt a czerveni, vagy a mint immár nevezték, a halicsi ország tetemes hatalomra és virágzásra emelkedett. A hagyományos testvér- és polgárháborúk, melyekbe a nyugati szomszédok, lengyelek és magyarok is beavatkoztak, itt sem hiányoztak. Azonban az erős fejedelmek nemcsak vissza tudtak verni minden ellenséges támadást s nemcsak a belmozgalmakat tudták megfékezni, hanem a szomszéd országokkal, magával Kievvel, Lengyel- és Magyarországgal is éreztették hatalmukat. De a legfontosabb az volt, hogy a Rostislávok alatt az országban a rutén nemzetiség kerűlt uralomra, mert a fejedelmek a Rurik uralkodó családhoz tartoztak s az országot a rutén államcsoport tagjává tették. Még nagyobb mértékben ápolta a közösséget a keleti egyház, mely csak ekkor vert szilárd gyökeret az országban s nyerte végleges szervezetét. Az összes rutén országok egy egyházi tartományt alkottak, mely püspökségekre osztva a kievi metropolita fővezetése alatt áll. Vörös-Ruténiában ez időben a przemyœli, ladoméri és halicsi keleti püspökségek álltak fönn, melyekhez később a che³mi járúlt. E püspökségek most szintén a kievi metropolita alatt állottak.

Az ország állapota a sok támadás és háború mellett is, úgy látszik, kedvező volt. A források egyes adatai azt mutatják, hogy a nép tetemes jóllétben élt, a földmívelés virágzott s a kereskedés nagy terjedelmű volt. Mesembriai kereskedők kiváltságokat kaptak, magyar és cseh árúk szállíttattak át az országon, a Dunán halicsi hajók és halászok vitorláztak. A fokozódó jóllét az irodalomban szintén dús gyümölcsöt termett. A XII. század vége felé a rutén országokban, habár nem épen Ruténiában, keletkezett az a hősköltemény, mely erős hazafias érzéssel éneklé meg Œwiatos³avicz Igor, putywli fejedelemnek a kunok ellen viselt háborúját. A halicsi nyolczérzékű Jaroszlávról a költemény ezt mondja: „Magasan ül aranyból kovácsolt trónusán, vas csapataival támasztja meg a magyar hegyeket s rekeszti el a király útját; elzárja a Duna kapuit, midőn terheket dob a felhőkön át s hajókat küld a Dunára. Rémületet áraszt az országokra, betöri Kiev kapuit s aranyos székéről szultánokat lövöldöz le”.

Előlvivő kereszt; Sándor moldvai vajda ajándéka a przemyœli rutén püspökség számára (1487) A lembergi Stauropigianei intézet közleményeiből, Siegl Károlytól.

A népesség, mint a nyugati országokban, itten is különféle fokozatú szabad és nemszabad emberekre oszlott. Politikai tekintetben csak a bojárok vagyis az urak vittek szerepet, még pedig igen kiválót. A halicsi bojárság nem nyugat-európai értelemben vett nemesség volt. A kormányzatban sokáig három tényező működött: a község, a fejedelem s az eredetileg normann kiséret. A közöttük természetszerűen kitört küzdelemben a messze terjedő birodalom egyes részeiben, hol egyik, hol a másik kerekedett felűl: a távol keleten a fejedelem diadalmaskodott s ott a moszkvai önkényuralmú állam alakúlt. Éjszak-nyugaton a község lett győztes és a nagynowgorodi, meg a pskowi köztársaságokat teremté. A délnyugati halicsi földön a kiséret igyekezett az itt tárgyalt időszakban győzelemre jutni s régen meg levén telepűlve és dús jószágokkal javadalmazva, fejedelmei ellen olyan szenvedéllyel harczolt, mely ritkítja párját a történelemben. A halicsi bojárokat a krónikás, valahányszor csak említést tesz róluk, „gonosz, istentelen, álnok halicsiaknak” nevezi. Már I. Vladimir és Jaroszláv alatt megkezdték üzelmeiket. Hol egy trónkövetelő, Vladimir testvérének fia Ber³adnik Ivánko adott nekik alkalmat az árúlásra, hol pedig Jaroszláv egyik szeretője, Czargow Nastaœka (Anasztázia) miatt esküdtek össze; elfogták a fejedelmet, lemészárolták a Czargow családot s máglyán égették meg az átkos Nastaœkát. I. Vladimir és Jaroszláv még csak féken tudták őket tartani. De üzelmeik csakhamar oly szertelenekké lettek, hogy majdnem tönkre juttatták az államot. Ennek következtében Halics története is más irányt vett. A bojárok üzelmei ugyanis a nyugati szomszédokat a Jaroszláv halála utáni időkben egyre nagyobb hatalomra juttatták az országban, melyet egyelőre csak bizonyos időre, utóbb meg örökre meghódítottak. Ez előkészítette azt az időt, midőn az ország újra visszanyeretett a nyugati polgárosodás hatásának, melytől egy század óta elfordúlt.

Jaroszláv fia, II. Vladimir (1187–1198) könnyelmű fejedelem volt; vad házasságban élt egy pap feleségével, a mi a bojárokat új lázadásra ösztönzé, mely Vladimirt elűzte s a szomszédos Ladomér fejedelmét, Mstis³avicz Románt juttatta Halics trónjára. Ekkor III. Béla magyar király, kihez Vladimir menekűlt, arra határozta el magát, hogy a Kárpátokon túl magyar secundogeniturát alapít. Vladimirt egyszerűen félre tolta, sőt fogságra vetette, maga Halicsba nyomúlt, elűzte Románt és ott második fiát, Endrét, ültette a trónra (1188).

A magyarok kemény és türelmetlen uralma, mely a rutén templomokat istállókká alakította át, Halicsban csakhamar új mozgalmakat támasztott. Validimir fejedelem, a ki fogságából megszökött, megnyerte magának a nyugati kereszténység fejét, I. Frigyes császárt, kinek ajánlatával Igazságos Kázmér lengyel herczeghez ment. De már ez is szemet vetett a Lengyelországgal határos rutén terűletekre s halicstól éjszakra tetemes hódítást tett. Védelmébe fogadta ugyan Vladimirt s elűzvén halicsból a magyarokat, őt vissza is helyezte (1189), de ezzel csak a felsőség változott: a magyar uralom helyére immár a lengyel hatalom lépett s nem maga az ország határozott sorsa felett.

II. Vladimirral kihalt (1198) a Rostislávok uralkodó családja s Halicsban lengyel segélylyel a már említett vladimiri fejedelem, Mstits³avicz Román (1199–1205) jutott uralomra, a ki a második uralkodó családnak, a Romanoviczoknak, alapítója lett. Ez mindkét terűlet, Halicsot és ladomért (latinúl Galicia et Lodomeria) egyesíté uralma alatt. Román kegyetlen, de erélyes ember volt s országát ismét hatalomra emelte. Otthon embertelen szigorral fojtá el a bojárok minden ellenkezését, mert az volt az alapelve, hogy mézet nem lehet enni mindaddig, míg a méheket meg nem fojtottuk. Kifelé bámúlatosan rövid idő alatt a leghatalmasabbá tette országát Ruténiában, határait messze odább tolta keletre a kunok síkságaira, meghódította Kievet, a rutén országok fővárosát s magát Konstantinápolyt is megmentette az oláhoktól és kunoktól. A krónikás „egész Ruténia monarchájának” nevezi. Természetesen nem tűrt meg idegen beavatkozást. Gőgös önhittségében visszautasította a királyi koronát, melyet neki III. Incze pápa fölajánlott s midőn a legatus a pápának a két kardról való tanát magyarázgatta neki, önérzetesen a saját kardjára ütött s ezt mondta: „Van-e a pápa kardja olyan jó, mint ez?” Hogy a lengyel befolyástól, mely Halics trónját megszerzé neki, szabadúljon, Magyarországgal szövetkezett. De mikor Lublin határvárost el akarta venni, a lengyelek Zawichostnál hirtelen rajta ütöttek s Román a zavarban életét veszté (1205).

A halicsi ásatásokban talált réz kereszt. A Stauropigianei intézetben levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Alig volt valaha fejedelem halála országára vészt hozóbb, mint a Románé Halics-ladomérra nézve. Minthogy csak két kiskorú gyermeke, a négy éves dániel s a két éves Wasylko maradt: özvegye a szomszédoknál keresett támaszt s haladéktalanúl szerződést kötött Sanokban II. Endre magyar királylyal, ki védelmébe fogadta a gyermekeit s e czélból sereget küldött Halicsba. Milyen áron tette ezt, a hagyomány nem mondja, de ez idő, vagyis 1206 óta okírataiban Endre a „Galiczia és Lodomeria királya” czímet használta. A „Galiczia királya” czímet már II. István 1124-ki, s III. Béla 1190-ki oklevelében is megtaláljuk; minthogy azonban csak egy-egy esetben fordúl elő, csupán múló jogosúltságokat fjezhetett ki, melyeknek nem volt további jelentőségök. De 1206 óta e czím már mindenkor előfordúl II. Endre, valamint utódai teljes czímében, mit máskép alig lehet megmagyarázni, mint úgy, hogy a sanoki találkozáson a szorongatott özvegy elismerte Magyarország főuralmát Halics és Ladomér fölött, csakhogy gyermekeinek megtarthassa ez országok trónját.

De ez az áldozat keveset segített rajta. Az iszonyú villongásoknak, trónváltozásoknak, izgatásoknak és összeesküvéseknek olyan negyven esztendeje következett, melyeket leírni nem lehet. A gyűlölet, melyet kegyetlenségeivel Román maga iránt a bojárokban keltett, átszállott gyermekeire is, kiket több ízben elűztek, kiknek életét is ki akarták oltani. A legkülönbözőbb fejedelmek emeltettek Halics trónjára, majd meg elűzettek; vagy idegenek, nevezetesen a magyarok hivattak be az ország uraivá. Mire nem vitte bősz indúlatuk a bojárokat, kitűnik a három Igorovicz, a dalban ünnepelt putywli Igor fiai példájából, kiket a bojárok maguk választottak fejedelmökké. De midőn a gyeplőt erősebben kezdtékfogni, mindhármokat fölakasztották. Hogy ily körűlmények közt az ország már akkor valamelyik szomszédjának zsákmányáúl nem esett, az csak az akkori magyar és lengyel királyok, II. Endre és Fehér Leszek képtelenségének és versengésének tulajdonítható.

De 1214-ben úgy látszott, hogy döntő fordúlat következik be. A bojároknak akkor a saját körükből Kormiliczyc Ulászlót tetszett Román trónjába ültetni. Ez a kihivás arra ösztönzé a két versenytársat, Endrét és leszeket, hogy megegyezzenek. Megkötötték az úgy nevezett szepesi szerződést, mely kimondotta, hogy Endre másodszülött – akkor öt éves – fia, Kálmán, feleségűl vegye leszek három éves leányát, Szalomeát s az övék legyen Halics, mint királyság. A szövetségesek elűzték a belföldi bitorlót s a gyermekpárt az esztergomi érsekkel a rutének vagy Galiczia királyává – így nevezte magát Kálmán – koronáztatták (1214). Minthogy Ladomért Román fiainak engedték át, úgy látszott, hogy a legfontosabb érdekek kielégítettek s az ország nyugalma tovább nem háborgattatik.

De a szepesi szerződésnek általánosabb jelentősége is volt. Endre király akkor ezt írta a pápának: „Tudja meg szentséged, hogy Halics fejedelmei és népe, kik uralmunk alá vettettek, minket alázatosan fölkértek, hogy fiunkat, Kálmánt, királyokúl adjuk, s hogy jövőre a szent római egyházzal egységben és engedelmességben akarnak maradni, ha megengedik nekik, hogy a maguk görög ritusától el ne térjenek”. Így Halics országának az lett volna hivatása, hogy földrajzi fekvésével egyezőleg az egyházak és művelődési irányok egyesűlésének olyan példáját adja, mely a többi kereszténységre sem lett volna fontosság nélküli.

A przemyœli püspöki „mitra”. A legenda szerint az a korona, a melylyel Dániel vörös-ruténiai fejedelmet királylyá koronázták. Przemyœlben Hennertől készített fölvétel után, Siegl Károlytól.

De a nagy mű akkor nem létesűlt. Endre király kicsinyes birtokhajhászásból megszegte a szepesi szerződést, s ezzel minden kifordúlt sarkából. Ismét sok éven át szörnyű megpróbáltatások sujtották az országot, míg Romanowicz Dániel érettebb kort érve, családja összes ellenségeit megtörte, minden árúlást és összeesküvést megfékezett, minden jogtalan követelést elutasított és számtalanszor elűzetvén, végűl magát Halicsban mégis csak meg tudta fészkelni. Minthogy ezenfelűl még más éjszakai terűleteket, sőt Kievet is elfoglalta, végűl atyjának egész birodalma a Niemen és a Dnieper forrásaiig kezébe kerűlt. De a Romanowiczok győzelme Halicsnak halálos itélete lett. A régi halicsi bojárok törzsét Dániel csaknem teljesen kiirtota; ő velök pedig örökre letűnt régi fénye Halicsnak, mely idővel minden fontosság nélküli városkává sülyedt.

A Halicsért való küzdelem még véget sem ért, mikor a mongol vész zudúlt a sokat hányatott országra. Már 1223-ban vérzettek a rutén fejedelmek, köztük két Romanovicz, a tatárokkal a Kalka vizénél vívott csatában. Mikor azután tizennégy évvel később a tatárok Batu khán alatt újra a nyugatra törtek, rettenetes hadaik Kieven, Ladoméron, Halicson át nyomúltak, melyeket más rutén városokkal együtt romhalmazzá dúltak. Dániel a vad csordák elől Magyarországba, onnan meg Lengyelországba menekűlt. De ez országokat is hasonló sors érte, mert Európa egész keleti részén futó lángként végigszágúldott a veszedelem. De Lengyel-és Magyarország csakhamar új életre ébredt, ellenben az orosz és rutén országok századokon át tatár rabságban görnyedtek. Egyik fejedelem a másik után ment immár Szerajba, a khánhoz, hogy tőle kapja méltóságát. 1250-ben Dánielre kerűlt a sor, mert a khán hozzá küldött s megparancsolta: „add ki Halicsot!” Teljesen kétségbe esve – beszéli a krónikás – Istennek és Szent Mihálynak ajánlva magát, az egész ország imáitól kisérve indúlt útnak, mintha halálba menne, s ott kénytelen volt körmenetet járni a „kuszta” (egy oltár) körűl, a „basmá”-t (a khánt lába nyomát) megcsókolni, „kumiszt” (lótejet) inni, és még boldognak érezhette magát, hogy a khán elismerte adózásra és harczolásra köteles rabszolgájának. Elhihetni a krónikás azon állítását, hogy nagy siralom támadt az országban, mikor az ekkép megalázott Dániel haza tért.

A szolgaság, melybe Ruténia immár hanyatlott, egész jövőjére döntővé lett. Az orosz fejedelmek csakhamar megszokták ugyan a hozzá való alkalmazkodást, sőt ki is aknázták e szolgaságot, hogy a kipcsaki khánok védelme alatt megalapítsák a saját nagyságukat; így keletkezett a moszkvai óriás állam. De a rutén országok azóta határozottan a nyugathoz, Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Litvániához csatlakoztak, melyekkel egyesűlve lerázhatták a szégyenletes igát. Dániel sem feledte el soha a megalázást, melyben részesűlt; ettől kezdve a maga és népe fölszabadítása lett a czél, melyre törekedett s melyet a nyugati államokhoz való csatlakozással remélt elérni.

A rettentően elnéptelenedett országban Dániel mindenekelőtt telepítést igyekezett eszközölni s várak és városok építésébe fogott. Egész sereg város épűlt föl vgy romjaiból vagy újonnan. A legkiválóbbak voltak: Che³m, hová Dániel székhelyét áttette, s az a város, melyet fia, Lev (Leo) kedvéért £wównak, (Ilyvó, Lemberg) nevezett el, s melyről 1259-ben történik először említés. Ez új városi községek telepesei főleg németek és lengyelek voltak; e miatt az idegen elem nagyon elszaporodott az országban s a rutén városok elvesztették nemzeti jellegöket.

Dániel volt azon első rutén fejedelem is, ki őszintén óhajtotta, hogy a nyugat-európa uralkodók körébe fölvétessék. Régóta barátságos viszonyban élt a mazoviai fejedelmekkel; most meg a krakói herczeggel kötött barátságot. Benső érintkezésbe lépett mendoggal, Litvánia urával, ki elfogadta a római kereszténységet s fiát, Szvarnót, annak egyik leányával házasítá össze. Kibékűlt ellenfelével a magyar királylyal, IV. Bélával is, kinek leányát Konstantinát, fia, Lev vette el. De még nagyobbra tört; ifjabb fiát, Románt, Gertruddal, a Badenbergek örökösével házasította össze s Ausztriáért hadat viselt I. Venczel cseh királylyal, mely alkalomból a rutén krónikás dicsérőleg emeli ki, hogy Dániel előtt egy rutén fejedelem sem mert Csehországgal kikezdeni, sem a vitéz Œuiatos³an, sem Szent Vladimir.

Dánielnek azonban, ha a nyugati fejedelmek közt helyet akart kapni és segélyöket meg akarta nyerni, föl kellett magát a római egyházba vétetnie, mert a görög keresztény az akkori fogalmak szerint nem volt keresztény, hanem szakadár, pogányhoz hasonló, ki iránt senki sem kötelez semmire. A nép bizonyára nem volt ellene. Egyszer már ki is fejezte, hogy hajlandó az egyházi egyesűlésre. A krónikás, kinek legnagyobb részt köszönjük mindazt, mit az ország történetéről tudunk, nagy műveltségű, hazafias érzésű ember, kinek nézeteit az akkori közvélemény kifejezésének vehetjük, úgy látszik, meleg vonzalommal volt Dániel nyugati összeköttetései s az egyházi unió iránt. Dánielt édes anyja is sürgette, öcscse, Wasylko, szintén mellette volt, s minthogy Opizo, pápai legatus meg a lengyel fejedelmek és urak is segélyt igértek a pogányok ellen, Dániel végre eltökélte magát a római egyházzal való egyesűlésre, mire Opizo kezéből Drohiczynban megkapta a királyi koronát (1253). „Elfogadta a koszorút, – mondja a krónikás, – Istentől, a szent apostolok egyházától, Szent Péter székétől, atyjától, Incze pápától és ennek összes püspökeitől, mire Incze egyházi átok alá vetette mindazokat, kik az orthodox görög hitet csúfolták.” Milyen nagy értéket tulajdonított a nép ez eseménynek, következtethető abból, hogy ama nagyon ritka dolgok közé tartozik, melyek ez időből a nép emlékezetében megmaradtak, mert egy kétségkívül alaptalan hagyomány azt mondja, hogy a przemyœli püspökök mai mitrája az a korona, mely egykor Dániel király homlokát díszíté.

Miért nem sikerűlt az egyesűlés akkor sem, azt forrásaink nem mondják. A rutén krónikás semmit sem tud Dániel elszakadásáról s a többi forrásokból sem derűl ki több annál, hogy a pápa később megdorgálta. Az egyházi egyesűlés önamgától megbukott, mihelyt megváltozott a politikai helyzet, mely annak feltételéűl szolgált. Dániel a tatárok ellen haladéktalanúl háborút indított, melyet eleinte jó szerencse kisért. Azonban az ellenség csakhamar roppant erővel tört az országra; Dánielnek ismét menekűlnie kellett, testvére és fiai pedig a pogányok parancsára kényszerűltek összes városaikat lerontani s a tatársággal a litvánok és lengyelek ellen vonúlni. A tatárok egyetlen csapása elég volt, hogy halomra döntse azt a rendszert, mely itt ellenök alakúlni kezdett, s a rutén városok falaival együtt az egyházi unió is összedőlt.

De Dánielnek ez egyházügyi intézkedései még sem maradta következmények nélkül. Akkorról említik az első kisérleteket, hogy a római szertartás is átültettessék a rutén országokba, s e kisérletek Szent Jáczintnak, a prédikátorok rendje egyik krakói szerzetesének (meghalt 1257) nevéhez fűződnek. A kolduló szerzetek csakhamar megtelepedtek Halicsban, Lembergben, Przemyœlben, s különösen Lev neje, Konstantia magyar királykisasszony pártfogolta őket. Római katholikus vallású rutén püspököket is említenek a XIII. században s metropolitájoknak a leubusi püspök tekinté magát. Úgy látszik, csak czímzetes püspökök lehettek; de, hogy voltak, azt a fönt ismertetett tények mellett eléggé bizonyítja, hogy az ország katholizálása ekkor már tetemes haladást tett.

Dániel 1266-ban halt meg. Hősies, bölcs, soha sem csüggedő fejedelem volt, kétségkivűl a legkiválóbb vörös-rutén uralkodó, a kiről elmondhatták, hogy ismerte népének szükségleteit. Csak az volt a szerencsétlensége, hogy az országot, melyet véghetetlen fáradsággal támasztott föl romjaiból, halálakor gyászos rabságban hagyta. Birodalma nem is volt egységes állam, hanem kisebb fejedelemségekre oszlott, melyeket az uralkodó család tagjai bírtak. Halicsban Dánielt fia, Szvárnó (1266–70) s ennek korai halála után második fia, I. Lev (1270–1301) követte, kitől, mint láttuk, Galicziai mai fővárosa nevét nyerte. Lev uralomra és országokra vágyakozó ember volt. Távol állt atyjának eszményi törekvéseitől, s rokonai, valamint a krónikás boszúságára az orosz fejedelmekhez hasonlag a tatárokkal való barátság útján igyekezett uralomvágyát kielégíteni. Készségesen tett velök rabló betöréseket a szomszédos országokba, mi azonban csak új nyomort hozott a saját népére, melyet a tatárok épen úgy sarczoltak, mint az ellenséges földet. Egy ilyen, Lengyelországba tett betörés (1285) után Lev megszámláltatta veszteségét, s kitűnt, hogy barátai 12.500 emberét vagy agyonverték vagy rabszíjra fűzték.

Szent Szaniszló szent ferenczrendi templomának román kapuja Halicsban. Weber Antaltól

Ladomérban, e testvérországban akkor nagybátyja, Vasilkovicz Vladimir uralkodott, ki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett és szertelenűl szomorú, de istenes, jótékony, a túlvilág, a tudomány és művészet fölötti szemlélődéseknek szentelt életet folytatott. Ebben az eszményi javakkal foglalkozó udvarban élt a többször idézett krónikás, az úgy nevezett volhyniai-halicsi krónika szerzője, Vladimir fejedelem barátja és tisztelője s a bojárság ellensége; fölvilágosodott, emberséges ember és fínom műismerő, kinek könyve a politikai, társadalmi és művészettörténeti hírek valóságos kincsbányája. E dús kútfő az 1292. évvel a rutén történelem pótolhatatlan kárára elapad s a következeő időszakról – ez Halies és Ladomér önállóságának utolsó ideje – már csak nagyon szegényes tudósítások maradtak reánk.

II. Levnek, Ruténia, Galiczia és Lodoméria herczegének pecsétje (1316). Előlap András és Lev herczegeknek 1316-ból való s Königsbergben a porosz kir. állami levéltárban levő oklevelén. Fényképek után. Siegl Károlytól

I. Levet fia, I. György (1301–1308), ezt meg Vladimir Endre (1308–1324) követte a fő fejedelemségben, majd pedig halicsi II. Lev (1308–1324), kiknek elhúnytával a Romanowiczok uralkodó családja kihalt. Bármily keveset tudunk e fejedelmekről, annyi bizonyosnak látszik, hogy akkor fő fontosságú események történtek Ruténiában. Első sorban Litvánia vergődött igen nagy hatalomra s a német rend elleni védelmi háborún kivűl a rutén terűleteken való terjeszkedést tűzte ki föladatáúl. Már Mendog uralkodott az úgy nevezett Fekete-Ruténián és Po³ock földjén. Különösen nagy sikert ért el e téren egyik utóda, Gedymin (1315–1341), ki Wolhynia éjszaki részét a Prypeæ és Narew mentén litván uralom alá vetette, fia házasságával Witebsk terűletét Fehér-Ruténiában is megszerzé s ily módon tekintélyes birodalmat teremtett, mely félig litván, félig rutén volt, miért is a „litvánok és rutének királya” czímet vette föl. A fejlettebb rutén polgárosodás meg is tette azután hatását Litvániára; a rutén elem csakhamar elsőségre jutott az országban, a rutén írás és nyelv a köz- és magán életben, a felsőbb osztályoknál és a fejedelmi udvarban általános használatra emelkedett úgy, hogy a litván uralkodókat majdnem ruténeknek nevezhetni. Ezzel ez országban Halics és Ladomér fejedelmeire nézve hatalmas versenytárs támadt, mely el iparkodott hódítani tőlük a rutén tartományokban az első rangot. Nyugaton és délen szintén új veszélyek fenyegették őket. Lengyelország £okietek Ulászló, Magyarország meg az Anjouk uralkodó családja alatt új életre ébredtek, s a két birodalom fölfrissült életereje a rendesnél szokatlanabbúl éreztette magát a szomszédokkal. Végűl Halicsra és Ladomérra a tatár iga is rá nehezedett, mely sulyos adókkal járt s minden szabad mozgást erőszakosan elfojtott.

II. Levnek, Ruténia, Galiczia és Lodoméria herczegének pecsétje. (1317). Hátsó lap. Siegl Károlytól

Ennyi veszély és baj közepett, úgy látszik, a két utolsó Romanowicz, Endre és Lev, óvatos és messze látó politikát folytatott s a nyugati szomszédokkal számításból jó barátságot igyekezett föntartani. Különösen figyelemre méltók a nagy következményű házasságok, melyeket létesítettek. Nővéröket, Máriát, Troyden, Mazovia herczege vette el s az e házasságból származott Boleszlót rendelték utódjokká Halicsban és Ladomérban. A család egy másik herczegnőjét, Buszát, Lubart-Demeter, a litván Gedymin fia vette el. Minthogy később, Boleszló Gedyminnek egyik leányát Euphemiát, kapta hitvesűl, kinek nővére, Aldona-Anna, a lengyel trónörökös és későbbi király Nagy Kázmér neje volt, létre jöttek azon első kötelékek, melyek utóbb Litvánia, Ruténia és Lengyelország három népének állandó egyesítésére vezettek. – Endre és Lev, úgy látszik, egész erejöket a tatárok ellen fordították, kikkel hosszadalmas háborúkat viseltek, minthogy Ulászló lengyel király „a tatárok kegyetlen népe elleni törhetetlen pajzsá”-nak mondotta őket. A két utolsó Romanowicz csakugyan a tatárok elleni harczban lelte halálát 1324-ben. Az a 63 évi idő, mely ekkor következett, a viszály ideje, mely a körűl forgott, melyik szomszédé: litváné, lengyelé, magyaré, tatáré legyen-e Halics és Ladomér, mert belföldi trónkövetelő még csak nem is jelentkezett. Eleinte az épen akkor győztes tatárok a maguké gyanánt megszállották az országot és a lengyel király nagy ijedelmére két a Baskak-nak adták át. De mikor ezeket a bojárok megmérgezték, a mazoviai Trydenovicz Boleszló (1324–1340) vette át az ország kormányát. Ez mint trónörökös fölvette ugyan az orthodox hitet s a György nevet, de mint fejedelem teljesen a nyugati polgárosodás légkörében élt, mint sok jel, így pecsétje is bizonyítja, melynek egészen nyugati jellege s latin körírata („Georgius rex Russiae” és „Dux Ladimeriae”) van. Végűl nyiltan áttért a katholikus vallásra, melyet terjeszteni igyekezett országában. Ekkor a bojárok hűbéruraikat, a tatárokat hívták be az orthodox hit védelmére, ellenben Boleszló-György a katholikus hatalmak, Magyar- és Lengyelország karjaiba veté magát. Ebből nagy háború támadt, melyben a tatárok Magyarországot, meg Lengyelországot is szörnyen dúlták, mi közben Boleszlót alattvalói megmérgezték, s ő 1340 ápril 7-én magtalanúl meghalt.

Boleszló-György ruténiai herczeg pecsétje (1335) Előlap. Siegl Károlytól

A legközelebbi örökös, a litván Lubart, Busza herczegnő férje volt. De a magyar és a lengyel királyok, Róbert Károly és Kázmér, még Boleszló halála előtt határoztak vörös-Ruténia jövőjéről. 1339-ben ugyanis Visegrádon szerződésre léptek, mely szerint az esetre, ha Kázmér fiörökös nélkül halna meg, Róbert Károly fia és örököse, Kázmér unokaöcscse, Lajos Magyarországon kivűl Lengyelországot is örökli s ilyképen a két államot örökre egyesíti. Ha minden jel nem csal, ez alkalommal vörös-Ruténia ügye is szóba kerűlt s elhatároztaott, hogy a gyermektelen Boleszló halála esetére e földet a magyar-lengyel kettős állammal egyesítik, hogy a pogányok: a litvánok, vagy tatárok kezébe ne essék. Nagyon valószínű, hogy már akkor megegyeztek azon szerződés alapjaira nézve, melyet csak későbbi (1350) szövegezéséből ismerünk. Ha a két korona iránti jogosúltságot tekintjük, Magyarország közelebbi jogokat mutathatott ki Halicsra és Ladomérra, mint Lengyelországnak a czerveni földön volt régi uralma feledésbe merűlt, ellenben a magyar királyfiak még nem igen régen is bírták a halicsi trónt s a magyar királyok régóta és még most is hasznáják a „Galiczia és Lodoméria királya” czímet. Az országot tehát a magyar koronához tartozónak ismerték el, de azt a magyar király élethossziglan a lengyel királynak ajándékozta; kimondották, hogy ha a lengyel királynak mégis születnék fia, halálakor az ország visszaszáll Magyarországra, csakhogy Lengyelország pénzbeli kárpótlást kap érte. Lengyel Kázmér kétségkívül már ekkor semmi reményt sem táplált az iránt, hogy fia születhetnék, mert csak úgy érthető, hogy e szerződést megkötötte, ha biztosra vette, hogy halála után a két állam valóban, még pedig örök időkre egyesűl.

Boleszló-György ruténiai herczeg pecsétje (1335) Hátsó lap. Siegl Károlytól

A szerződés már meg volt kötve, mikor Boleszló meghalt. Alig hogy hírét vették, a két király haladéktalanúl Vörös-Ruténiába indította hadait. Kázmérnak, a ki közelebb volt, sikerűlt Lemberget hirtelen megrohanással elfoglalnia, mire, valószínűleg Róbert Károlylyal közösen, birtokba vette az egész országot (1340 május). Az igazi küzdelem azonban csak ekkor kezdődött, mint a bojárokkal, úgy a tatárokkal, meg a litvánokkal is. Makacs, sokféle fordúlatban bővelkedő volt ez a tusa, melyben a szövetséges királyok hol egy bojárra, przemyœli Demetrius Detkóra bízták az ország kormányát, hol a litván Lubert-Demetriusznak voltak kénytelenek átengedni egyes részeit. Csak 26 év múlva, mikor Magyarország trónusán már rég Károly fia, Lajos ült, sikerűlt az egész lemberg-halicsi földet s Volhynia nyugati felét állandóan birtokba venni.[144]*

1340 óta Vörös-Ruténia soha sem nyerte többé vissza önállóságát. Egyelőre Lengyelországhoz tartozott, melynél Kázmér halála után is megmaradt 1372-ig. Szerencse volt az országra nézve, hogy bekebelezése Kázmér alatt történt, az emberséges, város-építő és paraszt-király alatt, kinek a nép anyagi és szellemi emelésére irányúló gondoskodása az új szerzeményre is kiterjedt. A szakadatlan hadakozás közben is buzgón folyt az országban a telepítés, erdőírtás, építés és munkálkodás; számos új falu és város keletkezett; a régiek a magdeburgi jogot nyerték s falakkal és bástyával láttattak el, melyek romjai ma is megvannak. A égi szokásokon, írásokon és nyelven sem igen történt változás; a belföldiek hivatalt és méltóságokat viseltek, a bojárokat az udvarba édesgették, a lakosságot kegyelmek békítették ki az új állapotokkal. A katholikus vallás terjesztése iránt a királyban megvolt a fogékonyság; ő kezdte meg Lembergben a latin székesegyház építését, mely ma is fönnáll. De hogy e téren Kázmér mennyire óvakodott az elhamarkodástól, mutatja, hogy a kath. püspökök, kiket a pápa az ország számára kinevezett, még ekkor sem foglalhatták el állásukat.

1341-ből származó, Lubart-Demeter herczegnek tulajdonított harang. A lembergi Stauropigianei intézet közleményéből. Siegl Károlytól

Ellenben Kázmér volt az, ki a rutén nép egy rég táplált óhajának teljesedését elősegítette a hazai orthodox egyház érdekében. Mióta ugyanis a Klasma mellékén fekvő Ladomér, majd Moszkva fejedelmei a nagy-fejedelmi méltóságot megszerezték, a kievi metropoliták szintén oda tették át széköket, minek következtében a rutén püspökségek egyházpolitikailag mind Moszkvától függtek. Ez okból a halics-ladoméri fejedelmek (Dániel, I. György) a konstantinápolyi patriarkhától ki igyekeztek eszközölni, hogy Halics részére külön metropolitaság alakíttassék. Törekvéseik azonban meddők maradtak, s csak Kázmérnak sikerűlt rábírni Philoteus patriarkhát, hogy Halics metropolitájává bizonyos Antonius nevezzen ki, ez azonban csak 1371-ben, már Kázmér halála után érkezett meg Konstantinápolyból. Fönmaradt egy görög levél, melyet Kázmér ezt az Antoniust ajánlva intézett a patriarkhához s melynek alázatos hangja alig sejteti, hogy katholikus király írta volna a szakadár egyház fejéhez. A király hódolattal a legfőbb, tiszteletre legméltóbb patriarkha fiának nevezi magát s kifejti, hogy rutén országa egyházi törvények híján tönkre megy; kéri, adja meg a patriarkha Antoniusnak áldását, hogy a rutén szertartás hanyatlásnak ne indúljon s meg ne romoljék, és azzal az intéssel végzi, hogy különben kénytelen lesz a ruténeket latin szertartás szerint kereszteltetni meg, minthogy az ország fönn nem álhat törvény nélkül. Elmondhatni, hogy Kázmér e fölfogással megelőzte korát.

Kázmér 1370-ben halt meg a nélkül, hogy fiai maradtak volna, s ekkor Lajos magyar király kapta Lengyelországot és vele együtt Vörös-Ruténiát. Ezzel roppant birodalom keletkezett, melynek, úgy látszott, a legfényesebb jövője nyílik s mely szilárd védfal lehetett volna a kelet barbárjai ellen, uralkodójának pedig a keleten olyan polgárosító állást igért, mely a német-római császároknak Európa nyugati részén való állásával volt egyenlő. De Lajosnak más tervei voltak, mert a két korona mindegyikét egy-egy leányának rendelé hozományúl, minek következtében később Magyar- és Lengyelország uniójának meg kellett szűnnie. Ezzel egyszersmind fölmerűlt az a kérdés, hogy a két korona közűl melyik kapja Halicsot és Ladomért, mire az 1350-ki egyezségnél nem gondoltak, mert ezt azon föltevésben kötötték, hogy a két birodalom örök időkre egyesűl. Lajos e szerződés alapjára helyezkedett és elhatározta, hogy az országot a magyar államba kebelezi; de kétségkivűl azért, hogy a lengyeleket el ne keserítse, egyelőre bizalmas hívének, Ulászló oppelni herczegnek adta hűbérűl, ki mint Lajos hűbérese hét éven át kormányozta (1372–79) Vörös-Ruténiát. E kormányzat áldott emlékű maradt, mert Ulászló – Kázmér nyomdokait követve – buzgón fáradozott az ország jóllétének fokozásán. Ulászló és Lajos tulajdonképeni megteremtői a katholikus hierarchiának Vörös-Ruténiában, mert az ő ösztönzésökre alapította IX. Gergely pápa 1375 február 13-ki „Debitum pastoralis officii” bullájával a ladoméri, che³mi és przemyœli püspökségeket, valamint a halicsi érsekséget, melyek ez időtől fogva szakadatlanúl fennállottak. 1379-ben Ulászló fölmentetett állásától, s Halics és Ladomér egyenesen a magyar korona birtokába kebeleztetett, melyhez Lajos utóda, Mária királyné alatt is tartozott.

E közben távolabb, éjszakkeleten 1386-ban létre jött a lengyel-litván egyesűlés nagy műve, melyben két, eddig idegen sőt épen ellenséges birodalom csatlakozott, hogy ezentúl közös állami életet folytasson. Nagy szabású polgárosító esemény volt ez, mely végtelen terűleteket és számos barbár vagy félművelt népséget kardcsapás nélkül vitt be a római egyházba s a nyugati társadalomba. Jage³³o litván nagyfejedelem egybekelése Hedvig lengyel királynővel csak külcső kapcsa volt a két birodalom egyesűlésének; a valóságban itt jól átgondolt, régóta előkészített terv szolgált alapúl, mely kezdettől fogva arra irányúlt, hogy az egyesítendő népekből vallási, közjogi és társadalmi tekintetben egyenlő és egyforma szervezetet teremtsen. Ez egyesűlésnek, mely Kelet-Európa politikai állásának sulypontját alapjában megváltoztatta, nem maradhatott hatás nélkül Vörös-Ruténia sorsára, mert Jage³³o atyja, olgierd nagyherczeg, a kék vizeknél (Sine Wody) aratott győzelmével az utolsó rutén országokat, melyek még a tatárok igáját nyögték, Ukrainát és Podoliát is megszerzé Litvániának úgy, hogy a birodalmat, melyet Jage³³o a lengyel királynőnek és koronának nászajándékúl vitt, inkább ruténnak, mint litvánnak lehetett nevezni. Minthogy pedig Halicson és Ladoméron kivűl majdnem az összes rutén országok immár az unióhoz tartoztak, haladéktalanúl megkezdték a munkát ez ország megszerzésére is. Lengyelország Litvániával és Ruténiával nagy, erős, boldog lett, ellenben Magyarországot ez időben egy iszonyú belmozgalom alapjaiban megingatta. Így történt, hogy az 1387-ki év első napjaiban, mikor Jage³³o Krakóból Litvániába tért vissza, hogy ott apostoli munkáját megindítsa, ifjú neje viszont a lengyelek élére állt, hogy az elvett Vörös-Ruténiát visszakövetelje Magyarországtól.

A rutén nép örömmel fogadta a lengyel királynét. Alig hogy Hedvig Jaroszlávba, a határvárosba érkezett, a legközelebbi város, Przemyœl küldöttsége ment eléje, hogy hódolatát nyilvánítsa és hűséget fogadjon neki. Ezt a királyné maga mondja 1387 február 18-án kelt okíratában, melyben az ország régi szabadságait megerősíti s újakkal gyarapítja. Igéri benne, hogy az országot soha sem szakítja el a lengyel koronától, semmiféle fejedelemnek vagy az uralkodó család valamelyik tagjának át nem engedi, hanem csupán lengyelt vagy rutént fog starosztájává kinevezni. Igéri továbbá, hogy Przemyœlnek mind katholikus, mind rutén szertartású püspökét, főpapjait, kanonokjait és mindkét káptalanát, nem kevésbé ezek templomait, birtokait és jószágait örök időkre megtartja régi jogaikban és szokásaikban. Ugyanez ismétlődött, mikor a királyné a lembergi földre ért, Grodekben. A legelső bojárok siettek a királyné hódolatára s ellenállásnak, minő a negyvenes években nyilvánúlt a népben, ekkor semmi nyoma sem volt. Csak a magyar őrséget kellett erőhatalommal a kezökön levő várak átadására kényszeríteni.

Ez időtől fogva Vörös-Ruténia Lengyelország, vagyis inkább a litván-rutén-lengyel unió mellett maradt. Minthogy ősi uralkodó családja kihalt, nem volt más választása, mint vagy a tatár járomba bele törődni, vagy valamelyik erősebb szomszéd állam kezébe jutni. Hatvan évnél tovább bizonytalanságban lebegett jövője; fölváltva a tatárok, mazoviai Boleszló, litvánok, lengyelek és magyarok uralkodtak fölötte. De mikor létrejött a lengyel-litván unió, melyben az összes, századok óta különvált rutén országok újra egyesűltek, Vörös-Ruténia jövője is eldőlt. Örömmel csatlakozott a népszövetséghez, hogy törzstestvéreivel és rokonaival egyesűlve új történelmi életet kezdjen.

Az egyesítés óta Bobrzyñski Mihálytól, fordította Acsády Ignácz

Lengyelország története 1386-tól 1772-ig.

Jage³³o litván nagyfejedelemnek Hedvig lengyel királynővel 1386-ban történt egybeklése mindkét országra nézve a legnagyobb következményekkel járt. Nemcsak a tulajdonképeni litván fejedelemségek alkották e birodalmat, hanem a legtöbb rutén fejedelemség is többé-kevésbbé benső összefüggésben állt vele. A Litvániával való kapcsolat keretén kivűl csak a pskowi és nowgorodi köztársaságok, meg a távoli éjszakon Moszkva fejedelemség maradt. A déli határon, a Kárpátok mellékén feküdtek az úgy nevezett vörös-rutén fejedelemségek egyelőre Magyarország kezén. De Hedvig királyné mindjárt Jage³³óval való egybekelése után sietett fölhasználni a kedvező helyzetet, s elűzte a magyar őrségeket az országból, melyet állandóan egyesített a lengyel koronával.

Az új nagyhatalomnak az volt hivatása, hogy egy részt rutén országai, melyeket a tatárok igája alól fölmentett, a további betörések ellen állandóan megoltalmazza, más részt hogy megtörje a német rend hatalmát, mely Lengyelországot, valamint Litvániát komolyan fenyegette s végűl, hogy a Keleti-tenger partjait s a Visztula és Niemen torkolatait megnyissa magának. E nagy föladatok megoldását azonban fölöttébb megnehezíté a két egyesűlt birodalomra nézve az, hogy minden hatalmuk és nagyságuk mellett sem alkottak egységes egészet. Magában Litvániában nagy különbség forgott fönn a rutén és a tulajdonképeni litván tartományok közt. Amazokat a sok évi háború és a tatár iga elkorcsosította és elgyöngíté ugyan, de volt saját, Byzanczból kölcsönzött polgárosodásuk és irodalmi nyelvök, mely még a litván nagyfejedelem wilnai udvarába és kanczelláriájába is bejutott. A tulajdonképeni litvánok ellenben még pogányok voltak s így országukat a középkori nemzetközi jog el nem ismerte. A keleti-tengeri tartományok német kereszteseinek tehát e jog fogalmai szerint teljes szabadságukban állt, hogy a kereszténység terjesztése végett Litvánia ellen irtó háborút folytassanak. Jage³³o a politikai bölcseség parancsát teljesíté tehát, midőn László néven megkereszteltette magát s mindjárt koronázása után Litvániába ment, hogy népét is rábírja a keresztség fölvételére. A lengyel papság volt hivatva a térítés e művét végrehajtani. Két új püspökség alapíttatott, Wilnában és Trokiban, s a gneseni lengyel érseknek rendeltetett alá. Ezzel a nyugati polgárosodás a tulajdonképeni Litvániában is erős gyökeret vert.

De a lengyel hatás Litvániában nem érvényesűlhetett olyan gyorsan és általánosan, hogy Litvániának rögtöni bekebelezését lehetővé tegye. Előbb a pogány litvánokat valóban át kellett hatnia a kereszténység szellemének, a litván-rutén birodalom egész közigazgatási és társadalmi szervezetének legalább közelednie kellett a lengyelhez. Lengyelország politikai intézményeinek e terűletekre való áttelepítését azzal kezdé meg László-Jage³³o, hogy a litván tartományokban a lengyel vajdaságok és várnagyságok intézményét meghonosította. De a társadalmi szervezet átültetését még nagy akadályok gátolták. A lengyel nép társadalmi tagoltsága a személyes szabadságnak történelmileg fejlődött elvén épűlt föl. A nemes ember tulajdonosa volt többé-kevésbbé terjedelmes földbirtokának, a paraszt személyére nézve szabad volt s telkeért bért (census) fizetett, az egyház, a főurak a maguk javain, a kivétel nélkül német városok, sőt a vidéki községek is csaknem teljes önkormányzatnak örvendtek. egészen máskép állt a dolog Litvániában és a hozzá tartozó terűleteken. A litván birodalom társadalmi szervezete a függés elvén alapúlt, mely az elsóbb rétegekben a teljes rabszolgaságig fokozódott. Az uralkodó az összes földbirtok ura volt, melyet függő birtokúl egyes főuraknak engedett át, kik azt ugyanily módon osztották szét a társadalmilag alantabb állók között. A lengyel birodalom két politikai támasza, a vagyonos papság és a középbirtokos vidéki nemesség Litvániában teljesen hiányzott s önkormányzattal ellátott város sem volt. Olyan két állam közt, melynek társadalmi tagoltsága annyira különbözött, más, mint külsőleges szövetség tehát nem létesűlhetett. Jage³³o kénytelennek látta magát, hogy Litvániában a kormányt előbb testvérére, Skirgie³³óra, utóbb meg nagybátyjára, Witoldra bízza, sőt emennek megadta a nagyfejedelem czímet is, maga pedig megelégedett a főuralommal. Mindkét állam megtartá teljes belügyi önállóságát, s egymás irányában csupán kölcsönös védelemre és segítségre szorítkoztak. A szövetség, melyre léptek, bizonyára több biztonságot szerzett nekik kifelé s a belügyekben állandó és gyors fejlődést biztosított.

Az első nagy küzdelem, melyre közösen vállalkoztak, a tatárok ellen irányúlt. Witold, Litvánia uralkodója, merész támadással akarta hatalmukat megtörni, szakadatlan betöréseiknek határt szabni s birodalma déli tartományait természetes határukig, a Fekete-tengerig kiterjeszteni. A litván sereget egy gyönyörű, nyugat-európai módra fölszerelt lengyel segélyhad erősbítette. Mindazáltal a Worskla vizénél 1399-ben vívott csatában a tatárok nagyobb ereje legyőzte. A kitűzött czélt tehát nem érték el, s a tatárok, kik Krimben telepedtek meg, még századokon át rettenetes csapásai maradtak a birodalom déli tartományainak, csakhogy azok meghódítására nem mertek többé vállalkozni; sőt ellenkezőleg épen ez idő óta kezdett a keresztény elem kelet felé előre nyomúlni; új telepek alapíttattak s tolattak mindinkább délre. Védelmökre várak épűltek, a lengyel nemességből egyes vállalkozó szelleműek megvetették lábukat e vidéken, az ország belső tartományaiból gyarmatosokat vontak magukhoz s az addig teljesen puszta tájakon helylyel-közzel nagy latifundiumokat alapítottak. A vörös-rutén fejedelemségek keleti részén a Dnieper mentén lassan-lassan egy új, gyors virúlásnak indúló tartomány keletkezett: Podolia.

Az úgy nevezett huszita disputatio (Krisztus a templomban). A krakói Jage³³o-kápolna egyik oltárszárnyáról. Siegl Károlytól

Sokkal nehezebbé alakúlt Lengyelországra és Litvániára nézve külögyi politikájok második, közös föladatának megoldása, a német renddel való küzdelem. Jage³³o trónra léptétől kezdve húsz esztendőnél tovább zavartalan maradt a béke e rend és lengyelország közt. Mindkét hatalom kerűlte az összeütközést, de csak azon tudatban, hogy a döntő küzdelem kikerűlhetetlen, s hogy e döntő tusára minden erejét össze kell gyűjtenie. Csak 1410-ben tört ki a háború. A tannenbergi mezőn vívták a csatát, melyben a lengyelek és litvánok, valamint a német rend teljes erejökkel vettek részt. Makacs Harcz után a lengyeleké lett a győzelem. Jungingen Ulrik nagymester s a rendnek csaknem összes commendatorai és lovagjai elvesztek a véres csatában. A kereszteseknek 40.000 embernél nagyobb hada megsemmisűlt vagy szétveretett. De Plauen Henrik commendator személyében megmentője támadt a rendnek, a ki a csüggedt kedélyeket a városok és várak védelmére bátorította úgy, hogy a tél közeledtekor a lengyel-litván hadnak vissza kellett vonúlnia. A rend-állam meg volt mentve s a nem sokára megkötött békében csak némi terűleteket vesztett. Azonban a rend hatalma menthetetlenűl megtöretett. Saját alattvalói, első sorban a porosz városok lassanként elfordúltak tőle s Lengyelországhoz hajoltak, mely kereskedésöknek természetes hátsó terűlete volt, s melynek hatalma a renddel szemben oly fényesen kiállotta a tűzpróbát. A rend, belső erejében megötrve, gyors hanyatlásnak indúlt. Ehhez járúlt az erkölcsi vereség, melyet a konstanzi egyetemes zsinaton szenvedett. E nemzetközi választott bíróság a rend és Lengyelország egész viszályát szabályszerű pör alakjában tárgyalta le. A pör tárgyáúl a nem rég még pogány litvánok szolgáltak. A lengyel küldöttek, fölvilágosodott s az egyházjogban nagyon járatos jogászok, s köztük első sorban Vladimiri Pál, a krakói egyetem rectora, azt a tételt vitatták, hogy a pogányokat csak békés úton szabad téríteni s követelték, hogy a zsinat kárhoztassa a keresztény hitnek karddal való terjesztését. A zsinat barátságos hangúlatban volt a lengyelek iránt, kiknek végűl sikerűlt a pápától kedvező döntést nyerniök. Európa közvéleménye a zsinaton mindenesetre a rend ellen nyilatkozott, mert az a tény, hogy békés úton térítették meg a pogány litvánokat, a lengyelek mellett szólt. Ezzel a rend elveszté történelmi hivatását, melyért két századon át az egész nyugati világ pénzadományai s legjelesebb harczosai özönlöttek hozzá; ez időtől kezdve magára hagyatott.

A benső politikai kapcsolat, melybe ez események következtében Lengyelország a katholikus nyugati világgal jutott, belügyi fejlődésére is elhatározóvá lett s megóvta egy veszélyes eltévelyedéstől. A krakói egyetemnek Nagy Kázmér halálával bekövetkezett hanyatlása óta Lengyelországnak, különösen papságának szellemi élete a prágai egyetemen volt kénytelen táplálkozni, noha egyes lengyelek, mint annak előtte, Páriisban és Olaszországban tanúltak. 1400-ben László-Jage³³o, mint korán elhúnyt hitvese, Hedig, végrendeletének végrehajtója, Krakóban új, négy karból álló egyetemet alapított. Noha a prágaival versenyző új egyetemet nagy számú tanuló ifjúság látogatta nemcsak Lengyelországból, hanem a szomszéd Németországból és Magyarországból is, Prágával szintén élénkek maradtak az összeköttetések, és a huszitaság, mely csakhamar egész Csehországot föllázította, Lengyelországban annál nagyobb visszhangot keltett, minthogy a fölkelő csehek többször fölajánlották a lengyel koronát Jage³³o királynak. De bármennyire csábító volt is ez az ajánlat, a lengyel politika hosszas habozás után határozottan elutasítá.

Olieœnicki Zbigniev bibornok krakói püspök emlékköve. Kődombormű a krakói Jage³³o-könyvtár udvarán, 1453. Siegl Károlytól

S az elhatározás nem is történhetett máskép. Nagy fontosságú politikai kérdések Lengyelországban eleitől fogva olyan gyűlésen döntettek el, melyre a király időszakonként szokta meghívni az ország egyházi és világi fő méltóságait. Ezek is, amazok is a hagyomány és nagy jószágaik alapján politikailag iskolázott, conservativ elem voltak, mely a huszita mozgalom radicalis irányát s az általa keltett politikai és társadalmi bonyodalmakat teljességgel nem kedvelhette. Már nagyobb műveltségöknél fogva is az egyházi fő méltóságok, akkor legelől Oleœnicki Zbigniev, krakói püspök, vitték a döntő szót. Nagyon jól tudták, milyen felsőbbséget nyert Lengyelország épen azzal, hogy politikája minden eretnekségtől mentesen, szigorúan egyházi talajon mezogott. Olyan időben, midőn a lengyelek a konstanczi zsinaton diadalmasan fejezték be elvi vitájokat a német renddel, nem gyöngíthették meg állásukat azzal a gyanúval, hogy a huszita eretnekséggel egyetértenek, nem játszhattak a megalázott, de meg nem semmisített német rend kezébe új fegyvert s nem adhattak neki újabb létjogot. Mindamellett, hogy nemzetiségi vonzalommal viseltettek a csehek iránt, s hogy a huszita mozgalom a lengyel nemesség és papság alsó rétegeiben is hatalmas visszhangot keltett, a lengyel kormány soha sem tökélhette el magát a husziták nyilvánvaló támogatására. A sok tárgyalásnál, melyekre Jage³³onak cseh királylyá való kikiáltása alkalmat adott, lengyel részről azt követelték, hogy a csehek a katholikus egyházba visszatérjenek, mi végből a huszita prédikátorokkal Krakóban nyilvános vitatkozások tartattak. Minthogy azonban e föltétel teljesítéséről szó sem lehetett, Jage³³o a neki fölajánlott koronát határozottan elútasította. Csak a nyughatatlan elemeknek engedte meg hallgatólag, hogy a cseh királylyá választott Korybut Zsigmond litván fejedelem segítségére Csehországba siessenek.

A huszita bonyodalmak azonban utóvégre is visszahatással voltak Lengyelországra. 1434-ben László-Jage³³o meghalt, s kiskorú fia, III. László nevében Oleœnicki Zbigniev krakói püspök vezette a kormányt. E pillanatot használták föl a háttérbe szorított huszita elemek a fegyverfogásra; élükre Melsztyñski Spitek nevű főúr állt; de a mozgalom 1439-bebn leveretett s a győzelem még inkább növelte Oleœnicki szigorú uralmának erejét és tekintélyét.

E belső bajokkal egyidőben Litvániában is fontos események történtek. A tannenbergi csatában együtt öntött vér szorosabban egymáshoz fűzte a lengyeleket és litvánokat, s ez esemény következménye a lengyel és litván főurak találkozása volt, mely 1413-ban Horod³óban ment végbe. Ott létesűlt Lengyelország és Litvánia szövetsége, az úgy nevezett horod³ói unió, melyben kölcsönösen kötelezték magukat, hogy mindig közös egyetértéssel választják a lengyel királyt, illetőleg a litván nagyfejedelmet s közös gyüléseket fognak tartani. Hogy a szövetkező felek közt teljes paritást teremtsenek, a litván bojárokat a lengyel főurakkal egyenrangúakká kellett tenni. Ez meg is történt akként, hogy a legelőbbkelő lengyel nemesi nemzetségek fiaikká fogadták a litván bojárokat. Ezzel a lengyel nemességet megillető szabadságok és kiváltságok kiterjesztettek Litvániának legalább legfelső társadalmi rétegére. De e jótéteményben csupán a katholikusokká keresztelt litvánok részesűltek; ellenben a rutén bojárok és fejedelmek, mint szakadárok, ki voltak belőloe zárva, a mi megfelelt ugyan ama kor szellemének, de növelte a litván és rutén elem közötti ürt. 1430-ban elhúnyt Witold nagyfejedelem, ki főleg utolsó éveiben sok bajt okozott önállósági törekvéseivel a lengyeleknek, de a kormány gyeplőit erős kézzel tartotta s a makranczos elemeket tekintélyével féken bírta tartani. Utódjává Litvániában Jage³³o nyugtalan testvére, Œwidrygie³³ó választatott, ki nyomban a ruténekhez hajlott, a német renddel szövetségre lépett és Lengyelországban uralkodó hierarchia annyira ment, hogy a szakadár ruténeknek is politikai egyenjogosítást igért. Mikor ez sem használt, Wilkomierznél 1435-ben csatára kerűlt a dolog, melyben Œwidrygie³³ó híveivel együtt megveretett, s meg kellett elégednie Wolhyniával, mint részfejedelemséggel, de ezt is litván főuralom alatt bírta. A nyugati és keleti egyház közt Florenczben 1439-ben kötött unió a lengyeleknek is megkönnyíté a rutének teljes politikai egyenjogúsítását, mely III. László király kiváltság-levelével 1443-ban mondatott ki.

Míg a belügyi kérdések ilyképen szerencsés megoldást nyertek, a lengyel politika láthatárán új, nagyszerű tervek merűltek föl. Az egész kereszténységet megrettenté a törököknek a Balkán-félszigeten való hirtelen előnyomúlása. A Rigómezőn 1389-ben vitéz harczban elbukott a szerb nép, s Magyarország már közelről fenyegetve látta magát a török előnyomulástól. E szorongatásában a hatalmas Lengyelországnál keresett támaszt és Albert király halála után 1440-ben koronáját Lászlónak, az ifjú lengyel királynak ajánlá föl. Oleœnicki rá vette Lászlót, hogy a lengyel főurak beleegyezésével fogadja el a koronát. Lengyelország bátran vállalkozott arra a nagy történeti föladatra, hogy kiszorítsa a törököt a keresztény Európából. A lengyel nemesség virága vonúlt a királylyal Magyarországba, onnan pedig vele együtt Várna véres csatamezejére, hol 1444-ben a lengyel-magyar hadsereg megsemmisűlt, a király meg elesett.

Három évig tartott Lengyelországban az interregnum, míg Litvániában Zsigmond nagyfejedelem halálával László király öcscse, IV. Kázmér jutott trónra. Ő benne olyan férfiú lépett a lengyel történelem színpadára, a ki képes volt az összes viszonyokra elhatározó hatással lenni s országa sorsának új fordulatot adni. Különösen az iránt volt érzéke, hogy Litvániának és Lengyelországnak a legteljesebben együvé kell tartoznia. Ez azonban csupán a teljes paritás alapján volt lehető. Csakhogy a birodalom két fele közt vitás kérdések forogtak fönn, melyek nagy szakadással fenyegettek. A viszály tárgya a két déli tartomány, Volhynia és Podolia volt, melyeket a litvánok a maguk koronájának követeltek; holott a valóságban a két tartomány természetes sulypontja földrajzi fekvésök és gazdasági érdekeik, valamint a tatárok elleni védekezés következtésben a vörös-rutén fejedelemségekben, illetőleg Lengyelországban volt. A lengyelek e tartományokban, kivált Podoliában egyre nagyobb számmal telepedtek meg, a közigazgatás és a honvédelem mindinkább az ő kezökbe ment át s végűl felhasználták Witoldnak 1430-ban bekövetkezett halálát, hogy Podoliát az ottaninemesség hozzájárúlásával egyenesen a lengyel koronával egyesítsék, ellenben Volhynia Litvániánál maradt s Œwidrijgie³³ó személyesen külön hűbéres fejedelmet kapott. Míg a lengyelek Volhyniára is jogot formáltak, a litvánok nem szűntek meg visszakövetelni Podoliát, s Kázmér királytól mindkét fél azt kivánta, hogy a viszályt az ő érdekében döntse el. III. László halála után a lengyelek azon föltételhez akarták kötni Kázmérnak lengyel királylyá való koronázását, ha határozottan elismeri, hogy Volhynia és Podolia Lengyelországé. Ez okból halogatta Kázmér a lengyel korona elfogadását, s mikor 1447-ben eltökélte magát rá, akkor sem hiányoztak a viharos jelenetek a birodalom nagyjainak gyűlésén. De Kázmér nem engedte, hogy ilyes föltételeket erőszakoljanak reá; fönn tudta a status quo-t tartani, a viszályt eldöntetlen hagyta s lassanként tárgytalanná tette, minthogy a lengyel és litván koronáknak szorosabb egyesítése után egyre közönbösebbé lett, hogy melyik koronához kell ezt vagy azt a tartományt számítani. A lengyel befolyás a litván és rutén országrészekben folyton nagyobb mértékben érvényesűlt s a nyugati polgárosodás egyre tovább hatolt kelet felé. Városok alapíttattak ott magdeburgi joggal s részben német gyarmatosokkal, a vörös-rutén fejedelemségek és Podolia nemessége már 1456-ban elfogadta az összes szabadságokat, intézményeket s a lengyel jogot és annak külön kiváltság-levélben való megerősítését kérte. Más részt Kázmér hosszú uralkodása folyamán eltörlé a különböző részfejedelemségeket, Litvániában a vo³yñit és a kievit, Lengyelországban a nyugat-mazoviait, mit megkönnyített az illető fejedelmi családok egyes ágainak magszakadása.

Jagiellonczyk Kázmér király. A krakói székeskáptalan egyik gradualéjában levő miniatur. Siegl Károlytól

A terűleti önkormányzat elvén épűlt s mindazáltal igen hatalmas birodalom kifelé nagy vonzó erőt gyakorolt legelől a német városokra s a lovagrend-államban megtelepűlt német nemességre. Az egyes városok és terűletek a Lengyelországban biztosított szabadságokat eszménynek tekintették azon szolgálatokhoz és korlátozásokhoz képest, melyekkel az uralkodó lovagrend terhelte őket. Annak is tudatában voltak, hogy a Lengyelországgal való egyesűlés kereskedelmöknek és iparuknak mérhetetlen terűletet s gazdasági piaczokat nyithat. Megkötötték tehát az úgy nevezett „gyíkszövetség”-et, panaszt emeltek az apostoli széknél a rend ellen, s minthogy nem kaptak elégtételt, önként meghódoltak (1454) a lengyel királynak. Kázmér elfogadta hódolatukat, de a bekebelező okírat hosszú háborút támasztott a renddel. A háború tizenhárom esztendeig tartott, s minthogy a lengyel nemesi fölkelés a rend várainak megvívására alkalmatlannak bizonyúlt, más részt a rendnek a saját alattvalói is ellenségei voltak, a harcz leginkább zsoldos hadakkal vívatott, s így a döntést tulajdonképen a pénz hozta létre. A német rend segélyforrásai hamarabb kiapadtak; mikor a zsold elmaradt, a nagyobb részt Csehországban toborzott had megtagadta a rendnek az engedelmességet. Vezére, Czerwonka Ulrik, a rend legfontosabb várait, köztük marienburgot átadta a lengyel királynak, a ki az esedékes zsoldot képes volt megfizetni. De a rend néhány várát, köztük Konigsbergát mégis meg tudta tartani s csak 1466-ban az ország szörnyű földúlása után köttetett a thorni béke. Nyugat-Poroszország visszaszált Lengyelországra; Kelet-Poroszország egy része, az ermelandi püspöki megye, mint külön egyházi fejedelemség lengyel főuralom alá helyeztetett. Kelet-Poroszország többi részét a lovagrend tartotta meg, de a lengyel korona hűbéreképen. Lengyelország immár a tengerig terjedt, a kereskedelem minden akadálya elháríttatott s azon a nagy forgalmi úton, melyet a Visztula alkot, az ország minden terménye: a gabona, fa, méz, viasz és más egyéb Danczkába özönlött, hogy tengeren a távoli külföldre jusson. Így a thorni béke Lengyelország gazdasági fejlődésére nézve fő fontosságúvá lett; a földmívelés nem is képzelt fejlődésnek indúlt, mióta képessé lett a kivitel számára termelni.

Sándor király trónra emelése. Cio³ek Erasmus pontificaléjában levő miniatur. Eredetije Krakóban a Czartoryski-féle múzeumban. Siegl Károlytól

De a lengyel birodalom vonzó ereje nyugaton és délen is érvényesűlt. A sok évi huszita háborúkban elgyöngűlt és szétzülött Csehország kibékűlt a római székkel s Podìbrad György halála után saját uralkodó családot keresett. Ugyane helyzetbe jutott később, Hunyadi Mátyás halálával Magyarország is. Mindkét állam Lengyelországhoz fordúlt, hol Kázmér királynak Habsburg Erzsébettel való boldog házasságából hat virúló figyermek származott. Ezek úgy szólván kiválasztva látszottak lenni arra, hogy az összes szomszéd trónokat megszerezzék s a lengyel birodalom körűl a jage³³ói függő államok végtelen terűletét teremtsék meg. A krakói Wawl várban a legmerészebb terveket kovácsolták a jövőre nézve. Kázmér legidősebb fia, László cseh, a második, Kázmér s ennek korai halála után János albert magyar királylyá jelöltetett; a negyediknek, Sándornak Litvániát, az ötödiknek, Frigyesnek, ki papi pályára lépett, az ermelandi püspökséget s ezzel a német rendre való irányadó befolyást, a hatodiknak, Zsigmondnak Moldva és Havas-alföld hoszpodári székét szánták. E tervek nem mind valósúltak meg. László (a későbbi II. Ulászló magyar király) 1471-ben cseh királylyá választatott ugyan s meg tudta trónját tartani, de Kázmérnak és János Albertnek Magyarországba való bevonúlásai meghiúsúltak, mert a magyarok hasznosabbnak tartották, hogy Csehországgal közös uralkodó családjuk legyen s 1490-ben Ulászló cseh királyt választották meg. Ellenben a moldvai vajda meghódolt a lengyel királynak. Minden esetre ez volt Lengyelország legnagyobb külső kiterjedésének időpontja.

I. Zsigmond emlékpénze. A Czartoryski-féle múzeumban levő öntött másolat után. Siegl Károlytól

Az ország e külső hatalmi kifejlődésével egyidejűlet a belső fejlődésben is hatalmas átalakúlás történt. A német renddel vívott tizenhárom éves háborúban nagyon is kitűnt, hogy Lengyelország középkori hadszervezetével a külpolitika új, roppant föladatait többé nem teljesítheti. Ehhez állandó hadsereg, annak föntartásához meg általános, állandó adózás kellett. Ez adózás azonban teljes szakítás volt az egész középkori alkotmánynyal, mely kiváltságok útján az összes rendeknek majdnem teljes adómentességet biztosított úgy, hogy a rendes állami kiadásokat csupán a nagy koronajószágok jövedelmeiből kellett fedezni, míg rendkivűli adót csak az illető rendek hozzájárúlásával lehetett kivetni. Mikor a tizenhárom éves háború folyamán az ilyen rendkivűli adók egyre nélkülözhetetlenebbekké lettek, s midőn csakhamar attól lehetett félni, hogy ez adók állandókká válnak, a legtöbb kiváltságos rend, főleg a papság fölszólalt ellenök. De míg a régi alkotmány, a kiváltságok hívei ezek védelmére egyesűltek, a politikai élet mezején új elemek léptek elő, melyek a dolgok új rendje mellett szálltak síkra. Legelől a kis, a vidéki nemesség érezte magát túlságosan megterhelve az általános védkötelezettség sulyától, mely arra kényszeríté, hogy a magáéból szerelje föl s a gyakori hadjáratokban el is tartsa magát; így a kis-nemesség a földmívelés kezdődő fejlődéséből kivánt hasznot nem húzhatott. Ez a nemesi osztály az igazságszolgáltatás és közigazgatás terén lábra kapott visszaélésektől is a legtöbbet szenvedett s azért az atyáskodó királyi kormányzattól, valamint az egyházi és világi főurak befolyásának korlátozásától várta üdvét. Ez a vidéki nemesség ostromolta a királyt az 1454-ki poroszországi hadjárat közben a nieszavai táborban különböző visszaélések orvoslása végett s írásbeli igéretet vett tőle, hogy nagy újításokat fog eszközölni. A király a többek közt megigérte, hogy adó- és hadügyekben tanácskozásra hívja össze az egyes terűletek nemességét. De a tömegek nem lettek volna rá képesek, hogy valósággal megindítsák a harczot a főurak ellen. Ez a föladat olyan férfiak csoportjának jutott, kik – részben a legtekintélyesebb nemzetségek sarjai – külső egyetemeken alapos jogi műveltséget szereztek s a humanista szellemtől áthatott törvénytudósokúl térvén meg hazájokba, a római jog eszményeit lehetőleg érvényre igyekeztek emelni. Ezekben testesűlt meg azon új politikai irány, mely a nyugati világban, legelől Francziaországban fölűlkerekedett. Egyikök, Osztrorog János, a lengyel államszervezet teljes megújításának programmját is elkészíté, mely az államnak az egyházon való felsőbbségében, a királyi hatalom öregbítésében, a kiváltságok eltörlésében s adók kivetésében fejezte ki fő elveit. Ez irány hívei, az úgy nevezett juniores, sorakoztak a király köré, részben a korona tanácsába léptek s a királyt a kiváltságok megsemmisítésére serkentették, melyeket addig érinthetetleneknek tekintettek. Az új kor szelleme nem maradt ugyan egyesekre hatás nélkül; de az egyházi rend, mint ilyen, épen nem volt hajlandó némely kiváltságairól önkényt lemondani s gyakran csak a királyi erőszaknak engedett; a székes-káptalanok autonomija a püspökök választásában ekkor törűltetett el. A király által kinevezett püspökök jobban meghajoltak az új államrend követelései előtt, s a nagy egyházi javak lakossága köteles lett a közadózáshoz járúlni. A király az egyes terűleteken gyakrabban összehívta a vidéki nemességet, melynek gyűlései, az úgy nevezett sejmiki vagy tartományi gyűlések állandó intézménynyé fejlődtek s a királynak készségesen szolgáltak eszközűl, mikor arra kerűlt a sor, hogy a birodalom nagyjainak ellenállását a koronatanácsban megtörje. Egy további lépés ez irányban az volt, hogy az egyes tartományi gyűlések választott képviselői, az országgyűlési követek összegyűltek, hogy megbízóik nevében tanácskozzanak s határozatokat hozzanak. Ily módon keletkezett az úgy nevezett követek kamarája, mely az eddigi koronatanácscsal mint második kamarával együtt alkotta azt, a mit országgyűlésnek (Sejm walny) neveztek s a legfontosabb kérdésekben tekintet nélkül magánjogokra és kiváltságokra határozott.

IV. Kázmér király 1492-ben halt meg. Utóda János Albert még erélyesebben folytatta a belső reform megkezdett művét. Bizalmas tanácsosa egykori tanítója, Buonacorsi Kallimachus Fülöp volt, egy olasz humanista, ki változatos múlt után Lengyelországban talált otthont s önkényuralmi törekvéseiben határozottságra buzdítá az ifjú királyt. János Albert nyiltan a falusi nemességre s a követek kamarájára támaszkodott, a főurak befolyását kiküszöbölte s meglehetősen korlátlanúl uralkodott. A mindenre kész birodalmi gyűlés megszavazta a kivánt adókat, a többek közt a személyes kereseti adót is, melyet a régi kiváltságokra való tekintet nélkül minden alattvalónak fizetnie kellett, s a király nagy hadjáratot tervezett állítólag a tatárok ellen, de tényleg Moldva megszállására. A hadjárat 1492-ben folyt; de minthogy magyar részről a támogatás elmaradt, visszavonúlással végződött, melyben a lengyel sereg nagy része megsemmisűlt. A király 1501-ben meghalt s a választás akkor öcscsére, Sándorra esett, ki atyjának halála óta Litvániát kormányozta.

E választást mélyebb politikai tekintetek sugallták. Sándor mint litván nagyfejedelem háborúba bonyolodott Moszkvával, mely Pskow és Nowgorod meghódításával tetemes erőre emelkedett s egyre világosabban nyilvánúlt azon törekvése, hogy Litvánia rutén tartományait elhódítsa. Litvánia magára hagyatva nem bírt ellenállani s ismét benső egyesűlést keresett Lengyelországgal. Ennek következtében Sándor, a ki már litván nagyfejedelem volt, választatott lengyel királylyá. De Litvániában maradt, hogy a háborút folytassa, s testvérét, Frigyest nevezte ki helytartójává Lengyelországban. 1501-ben pedig Mielnikben kiváltságlevelet állított ki, melyben elődjének politikájával teljesen szakított s a legtöbb uralkodói jogot a koronatanácsra ruházta át. Ez a fordulat azonban csak rövid ideig tartott. A kormányzó koronatanács, melyet ez időtől kezdve rendesen senatus-nak neveztek, nagyon esetlenűl vitte az államügyeket, mi leginkább a keleti tartományoknak a tatárok betörése elleni védelmében tűnt ki. A vidéki nemesség tágas köreiben ismét egyre hangosabban nyilvánúlt az az óhajtás, hogy a király térjen haza és személyesen vezesse a kormányzatot. A király haza is érkezett s az 1504 és 1505-ki birodalmi gyűléseken a lengyel államszervezetet alaposan reformálta. A legfőbb állami tisztségek jogkörét pontosan körűlírták, a tartományi gyűlés illetékességét a törvények megváltoztatására s az adómegszavazásra korlátolták és így az egész végrehajtó hatalom a királynál maradt. E reform kezdeményezője Laski János alkanczellár volt, nagy politikai tetterejű és széles látkörű államférfiú. Moszkvával fegyverszűnet köttetett, míg a tatárokat, kik Litvániába nagy betörést tettek, Glinski Mihály Klecknél teljesen megsemmisítette.

Sforza Bona királyné. Pastorino ezüst öntvényű emlékpénz után. Eredetije Bécsben a bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban. Siegl Károlytól

Sándor váratlan halálával 1506-ban testvére, Zsigmond jutott a trónra, kinek hosszú uralkodása alatt (1548-ig) teljes kifejlődésre jutottak mindazok a csirák, melyek már a XV. század második felében kikeltek. A kivitel által fejlődésnek indúlt földmívelés roppant átalakúlást idézett elő a nép erkölcseiben és életmódjában. A nemesség, mely az előtt is a vidéken élt ugyan, de majdnem kizárólag a parasztok által fizetett bérekre támaszkodott és csupán a vitézi mesterséggel foglalkozott, ezt immár csak elméletben űzte, tényleg pedig békeszerető, földmívelő osztálylyá lett. A falvakban a parasztbirtok mellett mindenütt külön földesúri birtok alakúlt, melyet a földesúr maga mívelt és kezelt. E jószágok magvát a régi soltésztelkek alkották, melyeket mindenütt megváltottak s az erdők irtásával és puszta terűletek termővé tételével tetemesen nagyobbítottak. De a földesúrnak nem volt munkaereje, mely aratás idején rendkivűl megdrágúlt. A nemesség nem késett tehát gazdasági tekintetben kizsákmányolni politikai felsőbbségét, melyet a birodalmi gyűléseken szerzett. 1496 óta egymást követik az olyan törvények, melyek a parasztok szabad költözését teljesen eltörlik s a parasztot arra kötelezik, hogy hetenként egy napot a földesúrnak robotoljon. A királyi törvényszék itéletei értelmében a parasztnak nem volt joga földesura ellen pörölni s egyedűli forumává ura, az úri szék tétetett. Ezzel a paraszt jobbágyságra jutott, mely azonban azért nem volt nyomasztó, mert az összes földesurak versenyeztek a parasztért, mint munkaerőért. Minden törvényes tilalom mellett is a paraszt az olyan úrtól, a ki nagyon nagy terheket rakott rá, más úrhoz menekűlhetett, a ki készségesen befogadta s meglehetős szabadságokat biztosított neki. A keletre való kivándorlás ekkor nem is sejtett terjedelmet öltött, a birodalom nyugati tartományai részben elnéptelenedtek s a telepítések keleten mindig távolabbra terjedtek. A déli rutén tartományok vegyes nyelvű lakosságot nyertek s egyre jobban összeforrtak a lengyel népséggel.

Noha a paraszt erők részben a keleti tartományokba özönlöttek, a vidéki nemes úr Lengyelországban mégis elérte czélját s többé-kevésbbé kielégítő munkaerőt nyert. Nyers termékeit vízi úton szállíthatta Danczkába s ez jó módba helyezte. Nemcsak a főúri családok, hanem általában az egész nemesség ifjúsága látogatott iskolákat, s a krakói egyetem mindenütt gymnasiumokat, úgy nevezett „coloniá”-kat alapított. Magán az egyetemen, mely látogatottságnak örvendett, az ó-kor klasszikusai s a mennyiségtani, csillagászati tudományok tanítása nagy virágzásnak indúlt. Ez egyetem egyik tanítványa, Kopernikus Miklós thorni kanonok, 1543-ban tette közzé „De revolutionibus orbium coelestium” czímű munkáját. A lengyel tanulók csapatosan mentek külföldi egyetemekre, kivált Olaszországba. A külföldi irodalom termékei nemcsak a városokban terjedtek el, hanem a vidéken is.

A német reformatio Lengyelországban eléggé előkészített talajra talált s hatását legelől abban nyilvánította, hogy a hazai irodalom nem szorítkozott többé latin művekre, hanem egyre serényebben kezdett lengyel könyveket kiadni. Zsigmond király neje, a milanói Sforzák családjából való Bona, a művészek fényes körét hozta magával s az olasz renaissance kiszorítá az addigi német góthikát. Krakóban ekkor kezdték építeni Lengyelország legszebb műremekét, a waweli Jage³³o-kápolnát, s egyházi és világi főurak versenyeztek váraikban és palotáikban a krakói királyi udvar fényével.

Ezt a szellemi fejlődést azonban a politika mezején nem kisérte hasonló siker. Zsigmond király uralkodása első éveiben a koronajavak jeles kezelőjének bizonyúlt s több javítást kisérlett meg az adó- és hadügy terén. A jövedelmek általános fölbecslését tervezte s hajtotta végre, Állandó adókkal kivánt államkincstárt alapítani; a nemesség azon kötelezettségét, hogy hadi veszély esetén mindenki személyesen tartozik fölkelni, béke idejére is kiterjedő korlátolt védkötelezettséggel akarta pótolni. De mindezek, az országgyűléstől is elfogadott újítások meghiusúltak az egyházi és világi főurak ellenállásán, kik a közjó iránti érzék nélkül nagy családi javak alapítását tekintették fő feladatuknak s a vagyontalan nemesség legalsóbb rétegének fölbujtásában hathatós eszközt találtak az állam s a királyi hatalom aláaknázására. A lengyel jognak 1534-ben szakszerűleg eszközölt kodifikálást elvetették, s a komoly és óvatos, de tétovázó és erélyes cselekvésre nem képes király kora előre haladtával mindinkább elveszté tetterejét; neje, Bona, önhatalmilag űzött politikát, a tisztségek árúba bocsátásával nagy magánvagyont gyűjtött és sokban hozzájárúlt az általános zűrzavarhoz. Az 1536-ban Lembergben összegyűlt nemesi közfelkelés viharos politikai gyűléssé változott és sérelmeket terjesztett a király elé, kinek a legnagyobb fáradságába kerűlt a fölkorbácsolt szenvedélyek lecsöndesítése.

Lengyel birodalmi gyűlés. (Laski Statutumából.) Az Ossoliñski-féle könyvtárban Lembergben őrzött példány után.

Külső politikájában sem volt Zsigmond szerencsésebb. Fontos kérdések voltak napirenden: a tatár és oláh támadások elleni védelem, a mind merészebben előnyomúló Moszkva visszaszorítása, legelől pedig a német rend-állam eltörlése. Mindezek a kérdések csak úgy nyerhettek kedvező megoldást, ha Lengyelországnak sikerűl az európai államok családjában megillető helyet szereznie. Két európai hatalom versenyezett akkor Lengyelország szövetségéért: Francziaország és a Habsburg család. Francziaország biztosította neki a Törökországgal való békét, mely, habár csak bizonyos távolból, Lengyelországot fenyegetni látszott; segedelmet igért neki a német renddel való küzdelemben is. Ausztria viszont azzal árthatott lengyelországnak, ha a német rendet pártolja és Moszkvával szövetkezik, mit Lengyelország meg azzal fizethetett vissza, hogy Magyarországban támogatja a Habsburgok ellenségeit. Csakhogy Zsigmond király nem tudta magát sem az egyik, sem a másik szövetségre eltökélni. Miniszterei közűl Laski következetesen a franczia szövetség mellett volt, ellenben a másik, Tomicki Ausztriához hajlott s a lengyel politika évtizedeken át e két irány közt ingadozott a nélkül, hogy a szövetségek bármelyikéből is kellő hasznot tudott volna húzni. Moszkvával folyt a háború; de, noha ostrogski Konstantin herczeg két izben fényes diadalt aratott orszánál, Iván czárnak mégis sikerűlt Smoleñsket bevennie s megtartania. Az oláhokat Tarnowski királyi hadvezér Obertynnél teljesen tönkre verte, a tatárok meg többször legyőzettek, de azért betöréseik nem szűntek meg. A Habsburg családdal 1515-ben a bécsi kongresszuson ünnepélyes szerződés köttetett, melyben Zsigmond beleegyezett, hogy osztrák Ferdinánd II. Ulászló magyar király leányával, Annával, Ulászló fia, Lajos, pedig Miksa császár unokájával, Máriával házasságra lépjen. Ez a szerződés azonban nem hozta meg neki a várt támogatást a küzdelemben, melybe csakhamar a német renddel bonyolodott. Brandenburgi Albrecht, Zsigmond lengyel király nővérének fia választatott a rend nagymesterévé s megtagadta a hódolati esküt. E miatt háború támadt, melyben a lengyelhad Königsberga falaiig nyomúlt. De Zsigmond abban hagyta a hadviselést és hosszadalmas tárgyalásokba bocsátkozott, melyek azzal végződtek, hogy Albrecht áttért a protestáns hitre, a rendi államot Poroszországban feloszlatta, és Zsigmond beleegyezésével világi, örökös porosz fejdelemséget alapított, mely a lengyel korona hűbére volt. 1525-ben tette le Albrecht két testvérével együtt a krakói főtéren a hűbéresküt. Csakhogy az ünnepélyes cselekmény külső fénye alig leplezhette a veszélyeket, melyek Lengyelországot azzal fenyegették, hogy a rozoga rend-állam helyét immár örökös fejedelemség váltja föl. A mohácsi csata s Lajos magyar és cseh király váratlan halála (1526) után a lengyel diplomáczia többször beavatkozott Magyarország belügyeibe, de szemmel látható czél és következetesség nélkül. A pénz- és hadügyek megromlása, valamint a birodalmi gyűlések zürzavara is hozzájárúlt, hogy Lengyelország derekas külpolitikát nem folytathatott.

I. Zsigmond síremléke a krakói székesegyházban. Siegl Károlytól

E belső romlás tudata alatt I. Zsigmond uralkodásának utolsó éveiben új politikai párt alakúlt, mely a közállapotok gyökeres javítását tűzte ki czéljáúl. Ezúttal a közép birtokos nemesség csaknem egy értelemmel igyekezett a világi és egyházi nagyok üzelmeinek határt szabni. Jó módú, vagyoni tekintetben önálló, fölvilágosodott társadalmi osztály kezdett immár a politikai befolyásért küzdeni. A humanismus és a reformatio voltak azok az elemek, melyek politikai programmjukat áthatották. A reformmunkát az egyházi visszaélésekre is ki akarták terjeszteni.

Utóda, II. Zsigmond Ágost épen nem igazolta az iránta táplált reményeket. Mikor atyja 1548-ban meghalt, nyomban közhírré tette azt a házasságát, melyet első neje, Erzsébet főherczegnő elhúnyta után titokban kötött Radziwi³³ Borbálával, egy hatalmas litvániai főúri nemzetség sarjával. A házasság ellen a birodalmi gyűlésen erős vihar támadt, mely azonban megtört a király állhatatosságán, melyet házassága megvédésében kifejtett. Csakhamar, 1550-ben a követek kamarája kifejté új politikai programmját, melyet négy fő pontba foglalhatni össze. Azt akarta, hogy a király 1. vonja vissza a jogtalanúl elajándékozott és elzálogosított összes koronajavakat s jövedelmöket állandó hadsereg alakítására fordítsa; 2. a fönnálló törvényekbe rendet hozzon, azokat magyaráztassa és hajtsa végre; 3. a Litvániával és Poroszországgal fönnálló viszonyt teljes reálunióvá alakítsa át; 4. tegye meg a szükségeset az egyházban uralkodó visszaélések orvoslására s a papság és világi rendek közt támadt viszályok kiegyenlítésére. E programm körűl számos későbbi birodalmi gyűlésen elkeseredett küzdelem folyt. Sok pontja ellen a senatus többé-kevésbé elutasító magatartást követett. A király sem tudta magát elhatározni; soha sem nyilatkozott ugyan ellen; de a programm egyetlen pontjáért sem szállt sikra a kellő őszinteséggel és határozottsággal.

II. Zsigmond Ágost. Solis Virgilnek a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő rézmetszete után.

A királynak e tétovázása daczára, sőt épen e tétovázás következtében egy kérdés mégis megoldást nyert. A nemesség sok helyt megtagadta a papságtól az egyházi tized fizetését. A papság erre az egyházi biróságok előtt pert indított s olyan itéleteket nyert, a melyek egyházi átkot mondtak ki s azt követelték, hogy a világi hatóság régi jog szerint hajtsa végre ez itéleteket s az egyházi átokkal sújtottak összes jószágait kobozza el. Ez a nemességet az egyházi biróságok – a szent székek – ellen annyire elkeseríté, hogy védelmébe fogadott némely olyan papot is, kik nem törődve a papi nőtlenséggel, házasságra léptek s e miatt az egyház részéről pörbe fogattak. A püspökök végre kényteleneknek látták magukat beleegyezni az interimbe, mely szerint, a grodok starostái nem voltak kötelesek az egész kérdés végleges megoldásáig a brachium saeculare-t alkalmazni s általában a szent székek itéleteit végrehajtani. Ez a hitújításnak kaput tárt Lengyelországban. Kiváló reformátorok, köztük Laski János, a hasonnevű, egykori gneseni érsek unokaöcscse, mentek Lengyelországba, hol biztosítva voltak minden üldözés ellen. Hirtelen gazdag irodalom keletkezett a reformatio szellemében; maga a király is élénk részt vett e mozgalomban, személyesen érintkezett kiváló reformátorokkal s alkudozásokat folytatott Rómával a papi nőtlenség eltörlése és a lengyel liturgia behozatala iránt. A birodalmi gyűlés nemzeti zsinat összehivását sürgette, mely kivánságot egyes püspökök is támogatni látszottak. De mikor a király ezt, valamint a nemzeti egyház alapítását megtagadta, a nemesség s a városi polgárság nagy része fölvette a protestantiusmust. Lengyelország elveszté vallásegységét s ezzel belső erejének nagy részét is. A király nem volt képes más uralkodók példájára a reformatiót a maga kormányhatalmának gyarapítására fölhasználni.

Moszkvával Livland birtokáért 1557-ben tört ki a háború, melybe Dánia és Svédország is beavatkozott. A háború a lengyel birodalmi gyűlés részéről rendkivűli adók megajánlását kivánta, mire azonban a követek csak úgy voltak hajlandók, ha a király meg az ő politikai programmjukat támogatja. A király meg is változtatta magatartását; 1562 óta a reformpárthoz hajlott s a legközelebbi birodalmi gyűléseken a programmnak legalább némely pontjait támogatta. A nemzeti egyház megalkotására nem birta magát elszánni, noha személyes érdeke is azt követelte. Radziwi³³ Borbála halálával Katalin osztrák főherczegnővel kelt egybe, kitől azonban gyermeke nem született. Minthogy pedig ekkor Zsigmond a Jage³³o családnak egyetlen fitagja volt, a Lengyelországban uralkodó, eddig inkább elméletben levő királyválasztó joggal szemben attól kellett félnie, hogy halála nagy veszedelembe sodorja Lengyelországot; miért is Katalinnal való házasságát föl akarta bontani. Mivel azonban a kuria ellenezte szándékát, Zsigmond már-már szakítani akart Rómával. Csakhogy ekkor Lengyelországban is akadtak férfiak, kik meg merték indítani a katholikus ellenreformatiót, első sorban Kromer Márton és Hosius Szaniszló püspökök, emez azon bibornokok egyike, kik a trienti zsinaton elnököltek. Hozzájok csatlakozott Commendone pápai követ, ki rá is tudta venni a királyt, hogy szándékától álljon el. Ugyanő vitte meg a trienti zsinat határozatait Lengyelországba s ő öntött új lelket az ingadozó püspökökbe, kikkel katholikus pártot szervezett. A protestánsok, az úgy nevezett dissidensek, kiket ezóta a katholikus párt szilárdúlása, valamint belső egyenetlenségeik gyöngítettek, 1570-ben Sandomirban uniót kötöttek (az ariánusok kizárásával) s állami elismerést, valamint az ariánusok üldözését követelték. Mindkettőt megtagadták tőlük s az állam ragaszkodott a teljes vallásszabadság elvéhez, mely ekkor legtöbb hasznot igért a kath. egyháznak.

A Litvániával való reálunio létrejötte sok erőködést és előkészítő lépést kívánt, ámbár a XVI. század Litvániát sem hagyta mély hatások nélkül. A lengyel humanista polgárosodás nemcsak a tulajdonképeni litvánokat hódította meg, kiknek nemessége egészen ellengyelesedett, hanem a rutének bizánczi polgárosodásával sem látható eredmény nélkül harczolt, mit elősegített az, hogy mióta a török elfoglalta Konstantinápolyt, ez a polgárosodás a teljes hanyatlás állapotába jutott. Már 1530-ban sikerűlt Zsigmondnak Litvánia részére külön törvénykönyvet alkotni, melynek elkészítésében lengyelek is közreműködtek, s mely a lengyel, német és római jog számos intézményét foglalta magában. Zsigmond Ágost összehívta a litván országgyűlést s 1566-ban a törvénykönyvek haladó szellemben való gyökeres átdolgozását eszközölte ki. Lengyel intézmények még nagyobb mértékben vitettek át Litvániába; a közép nemesség sok tekintetben fölszabadíttatott s bevonatott a politikai életbe. E nemességben nyerték a lengyelek a leghatalmasabb szövetségest a tervezett reálunio számára, mert csak ez igért a litván és rutén tartományok nemességének a politikai jogok tekintetében a lengyel nemességgel való teljes egyenjogúsítást. Ellenállást csupán a főurak fejtettek ki, a kik ragaszkodtak a litván állam önállóságához, mely nagyobb befolyást s a legfőbb köztisztségek birtoklását biztosította nekik. Ez ellenállást azonban az 1569-ki közös birodalmi gyűlésben részleges egyezséggel szűntették meg. A litván állam déli tartományai: Volhynia, Kiew, Brac³aw és Podlasia önállóan jártak el s egyenesen a lengyel koronához csatlakoztak; csupán azt az önkormányzatot tartották meg, mely az egyes vajdaságokat Lengyelországban különben is megillette. Végűl a litván főurak is engedtek a nemesség sürgetésének s esküt tettek a Lengyelországgal való unióra, mely szerint Lengyelországnak és Litvániának közös királya és birodalmi gyűlése legyen, ellenben az udvari tisztségek, a had-, pénz- és igazságügy tekintetében két külön ország maradjon.

A politikai programm harmadik pontját ekkor sem oldották meg. Az elajándékozott és elzálogosított koronajavakat visszavették s két csoportba osztották: udvari javakra, melyek a királyi udvar ellátására szolgálnak, és tulajdonképeni koronajavakra, melyeket a király egyes nemeseknek élethossziglan bérbe engedjen át, hogy a bérösszeg egy része állandó honvédség tartására fordíttassék, mely a déli határt a tatárok ellen oltalmazza.

Báthory István síremléke a krakói székesegyházban. Siegl Károlytól

Tovább azonban a belső reformok nem terjedtek. A követek azon törekvése, hogy az egyes vajdaságokban és kerűletekben végrehajtó hatalmat alkossanak, megtört a senatus ellenállásán s azon csekély érdeklődésen, melyet a király a kérdés iránt tanúsított. A fönnálló jog kodifikálása s az igazságszolgáltatás reformja nem jött létre; az egész birodalom a legteljesebb rendetlenségben volt, mert a pörök a végelenségig elhúzódtak, s a biróságtól nagy sokára nyert ítéletet az erősebb ellenében csak ritkán lehetett végrehajtani. Ellenben a nemesség Zsigmond Ágosttal való időleges szövetségét annál alaposabban ki tudta gazdasági osztályérdekei javára aknázni. Mióta a parasztok jobbágyságra jutottak, a nemesség gazdasági téren még csak egy versenytársat látott, kit ellenségének tartott, a városokat, melyek a XIII. század óta szakadatlan fejlődésben voltak. Egészen Zsigmond király koráig, mikor virágzásuk tetőpontra ért, megtartották német jellemöket s csak a XVI. században kezdődött ellengyelesedésök a virúlásnak indúló lengyel humanista irodalom hatása alatt. A czéhekké szervezett ipar erős fejlődésnek örvendett s az ország minden szükségletét kielégíté; a műiparban a városok a nyugat-európaiakkal versenyeztek; a nyugat és kelet egész közbenső kereskedelme az ő kezökben volt s egyes patricius családok, melyek élénk forgalmat tartottak fönn a külfölddel, dúsgazdagságot merítettek belőle. A lengyel néppel ellenben a német polgárság e városokban idegenűl állt szemben. A XV. század végén fejlődő lengyel parlamentarismust a városok magukra és önkormányzatukra nézve veszélyesnek tartották, s noha a király többször fölszólította őket, hogy küldjék el követeiket a birodalmi gyűlésre, Krakó kivételével távol maradtak onnan. A patricius családok műveltségök és gazdagságuk mellett sem találtak tehát a polgárságon belől tért poltikai becsvágyuk kielégítésére; jobbnak látták vidéki jószágokat vásárolni, a nemesség sorába lépni s nemesi méltóságokra és tisztségekre szert tenni. Ezzel a városok legjobb védelmezőiktől fosztattak meg s elgyöngűltek. Gazdasgságuk a nemesség irígységét is fölébreszté, mely azok különféle kereskedelmi és ipari kiváltságai által kizsákmányltnak hitte magát. E kiváltságok eltörlése régtől fogva egyik kivánsága volt az országgyűlésnek, melynek Zsigmond Ágost alatt sikerűlt is czélt érnie, sőt a czélon túl is lőnie. Mivel a nemesség a nyers termékek eladásánál minden adótól és vámtól teljes mentességet követelt magának, megakadályozta a polgárságot az ipartermékek árának szabad meghatározásában, s 1564-ben kimondotta, hogy a termékeket csak a vajda által évenként megállapítandó árszabás szerint szabad elárusítani. Ellenben külföldi kereskedők teljes szabadságot nyertek a behozatal és kereskedés terén, minek következtében az idegenek kezdték elárasztani árúikkal az országot. A hazai polgároknak még azt is megtiltották, hogy külföldre útazhassanak s külföldi árúk eladásával foglalkozhassanak. A nemesség nem sejté, hogy midőn az egy oldalú gazdasági politikával tönkre teszi a városokat, nyers termékei legnagyobb fogyasztóit elveszti s gazdaságilag elgyöngíti az egész országot.

A politikai zavarok, melyek 1572-ben Zsigmond Ágost halálával kitörtek, teljesen elfoglalták a nemességet. Az utolsó Jage³³o alatt a királyválasztás reformjára tett minden kisérlet meghiúsúlván, most hazai uralkodó család híján nemcsak valóságos választást kellett eszközölni, hanem a választás módját és alakját is végérvényesen meg kellett állapítani. E czélra különörszággyűlést, az úgy nevezett convocationalis országgyűlést hívták össze. Heves viták után sikerűlt a gneseni érseknek, mint a birodalom primásának, megtartania az interrex állást az interregnum idejére; a külső rend föntartására külön törvényszékeket (s¹dy kapturowe) alakítottak. Megállapíttatott, hogy a királyválasztásban ne csupán az országgyűlés, ne is csak a megbővített országgyűlés, mint sokfelől ajánlották, hanem az egész nemesség vegyen részt a választó mezőn, szabad ég alatt. De csakhamar kitűnt, hogy olyan nagy számú gyülekezetben, mely csaknem 100.000 emberből állt, politikailag gondolkodó és hazafias elemek teljes tehetetlenségre kárhoztatvák, s hogy a választás mezeje egyes oly garchák harczmezejévé alakúl át. Idegen hatalmak sem mulasztották el ezt a zűrzavart még inkább fölkavarni.

Különféle jelöltségek merűltek föl. A legtöbb híve volt Ernő főherczegnek, Miksa császár és magyar király fiának, és Valois Henriknek, a francia király öcscsének. A főherczeg köré sorakoztak azok a katholikus és főúri elemek, melyek a Habsburgok segélyével a lengyel katholicismust védeni s a lengyel közszervezet arisztokrata elemeinek szilárdabb tagolatot szerezni óhajtottak. De a választók többsége a Habsburg-jelölttől Lengyelország önállóságának csorbúlását féltette. Montluc franczia követnek sikerűlt is a tömegeket a maga jelöltjének megnyerni, s így végűl Valois Henriket kiáltották ki Lengyelország királyának. Külön választási föltételeket szabtak elé, s azok a teljes vallásszabadság elismerésén kivűl számos olyan czikket tartalmaztak, melyek a királyt az egész végrehajtó hatalomtól megfosztották és csupán kegyelmek, tisztségek és starostaságok adományozására korlátolták. Végűl a pacta-k még arra is kötelezték a királyt, hogy az országot azon netaláni saját eszközeivel védje meg, melyeket magával fog hozni Lengyelországba. A mámort, mely a választást kisérte, hamar keserű csalódás váltotta föl. Valois Henrik Lengyelországba jött ugyan, de semmit sem hozott magával; általában nem volt föladatára termett ember, s az árnyék-királysággal oly kevéssé volt megelégedve, hogy nehány hónap múlva titkon eltávozott Krakóból s a faképnél hagyta Lengyelországot.

Az új interregnum még viharosabb volt, mint az első. A Habsburg-jelöltségnek még több híve akadt kivált a senatusban. Sokan a Habsburg-hatalomra való támaszkodásban keresték a bomló lengyel állam üdvét. Ezúttal Miksa császár és király maga választatott Lengyelország királyává, csakhogy a választóknak csupán egy része sorakozott köréje. A másik rész Zamoyski János, az ifjú népvezér vezetése alatt Zsigmond Ágost nővérét, az ötven éves Jage³³oAnnát kiáltotta ki királynővé s férjévé a harczias Báthory István erdélyi fejedelmet választotta. Minthogy Miksa szokatlanúl sokáig halasztotta Lengyelországba való utazását, lehetővé tette ellenfelének, hogy Krakóba jusson s ott megkoronáztassa magát (1576). Az új királyt csakhamar teljesen elfoglalta a Moszkvával való háború, melyet Rettenetes Iván czár Livlandba való pusztító betöréssel nyitott meg. De Báthoryban megtalálta erős kezű ellenfelét. A háború nemcsak Livlandból, hanem az egy államtestté egyesített Lengyelországból és Litvániából is folytattatott. A király lemondott a nemesség személyes fölkeléséről, ellenben a birodalmi gyűlés ajánlotta adókból tetemes zsoldos hadat szervezett. Báthory azonban nem Livlandban küzdött meg Ivannal, hanem egyenesen Moszkva ellen nyomúlt. Po³ock megostromlása és Pskow bekerítése után Possevin jezsuita közbenjárásával 1582-ben béke köttetett, mely Moszkvát teljesen visszaszorította a Keleti-tengertől.

Báthory ezután buzgón foglalkozott a birodalom belügyeinek rendezésével s egy új, nagyszerű hadjárat tervével, melyről azonban nem bizonyos, vajjon a török, a tatár vagy Moszkva ellen irányúlt volna-e. Zamoyski János állt mellette mint kanczellár és királyi fővezér, kinek hadvezéri tehetsége a moszkvai háborúban tűnt föl hirtelen. A belső rend szilárdítását elősegítette a háború előtt a birodalmi gyűlés által alakított korona-törvényszék, mely legfelső föllebbezési székűl szolgált a nemesség minden oly ügyében, mely jószágaira, személyére vagy jogaira vonatkozott. Politikai bűntényekben a király ítélt a birodalmi gyűlés ülésszaka alatt s e jogával Báthory erélyesen élt, sőt attól sem riadt vissza, hogy e biróság elé idézze s elitéltesse akár a legelőbbkelő nemzetségek sarjait is, ha politikai kihágásokat követtek el. A vakmerő zborowski Sámuel fejét a hóhér pallosa vágta le s testvérei, Kristóf és Endre, száműzettek. Egyes ligarchák fölléptek ugyan a király ellen, ő azonban állhatatos maradt, s a nemesség nagy tömege kezdte belátni, hogy az erős királyi kormányzat rendet és nyugalmat teremt mindenütt. Az erős kezű király, sajnos, már 1586-ban meghalt.

Tíz évi uralkodása egyszersmind tetőpontja a lengyel tudomány és irodalom virágzásának. A katholikus ellenreformatió a teljes vallásszabadság mellett s e szabadság segélyével nagy haladást tett. A protestánsok felekezetekre oszlottak s egymást irtották, míg a katholikusok ügye hatalmas előharczost nyert a jezsuita rendben, melybe művelt, hazafias érzésű férfiak léptek. A jezusiták hazaszeretetet s a király iránti hűséget hirdettek, a király támogatta őket; a jezsuitáknak számos iskolája keletkezett a birodalom minden tartományában, Vilnában meg Polockban pedig felsőbb intézeteket is alapítottak. Zamoyski jószágán, Zamoœæon erős várat épített az ország védelmére s egyetemet is alapított ott kiválóan jogi iránynyal, a hittudományi tárgyak kizárásával.

A Báthory halálával beállott harmadik interregnum nem csupán kettős választásra, hanem háborúra is vezetett. lengyelország két táborra oszlott. Az egyiknek élén Zamoyski János állt, kinek trónjelöltje Wasa Zsigmond svéd herczeg, Zsigmond Ágostonnak, az utolsó Jage³³ónak unokaöcscse volt. Az ellenpártot a Báthory által megfenyített Zborovskiék vezették, kik Miksa főherczegnek a választásra Krakó ellen való nyomúlása kudarczczal végződött. Zamoyski őt és híveit két ütközetben megverte s maga a főherczeg is foglyúl esett. Szabadságát csak úgy nyerte vissza, hogy lemondott a lengyel koronáról.

III. Zsigmond a protestantismus megtörését tűzte ki élete czéljává, s e czéljára törekedett a nélkül, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel számot vetett volna. Lengyelországba érkezvén, Zamoyskit, kinek trónját köszönte, s más kiváló egyéniségeket csakhamar elidegeníté magától. Atyja halálával 1592-ben rá szállott a svéd korona. De nagybátyjának, Károly sudermannlandi herczegnek kellett a kormányt, mint helytartójának átengednie. Károly a svéd protestánsok mozgalmának élére állt s nagy népszerűségre emelkedve letétellel fenyegette Zsigmond királyt. Ettől fogva Zsigmond politikája csak arra irányúlt, hogy visszaállítsa a katholicismust Svédországban s megtartsa a svéd koronát, míg Lengyelországnak csak azt a szerepet szánta, hogy e törekvéseit támogassa. E végből Auszriával szoros viszonyba lépett; nőül vette Anna osztrák főherczegnőt, ennek halála után pedig nővérét, Constantia főherczegnőt; sőt azon gyanúba keveredett, hogy a lengyel koronát egyik osztrák főherczegnek igérte, vagy épen Lengyelország fölosztásába is bele egyezett. 1598-ban Zsigmond lengyel hadakkal másodizben nyomúlt Svédországba, de Linköpingnél megveretett, mire a svédek trónvesztettnek nyilvánították. de e tény elismerésébe nem akart bele törődni, hanem hosszú, dínastikus háborúba bonyolította Lengyelországot Svédországgal, melyben maga a két nemzet csak nagyon kevéssé volt érdekelve. A keleti tengeri tartományok voltak a háború színhelyei, s noha Károlyra 1605-ben Kirchholmnál Chodkiewicz Károly lengyel vezér rettentő vereséget mért, a háború sokáig elhúzódott. Színhelyét 1626-ban Gusztáv Adolf Poroszországba tette át, melyet elfoglalt, mire 1629-ben csupán azért kötött fegyverszünetet, hogy a harmincz éves háborúba avatkozhassék.

A lengyelek elégedetlensége végre fölkelésben nyilvánúlt, melynek élén Zebrzydowski krakói vajda állt. A fölkelők Guzównál (1607) megverettek ugyan, de a király-párti nemesség is olyan bizalmatlan volt a király iránt, hogy nem engedte meg neki győzelmét hatalma gyarapítására használnia. Zsigmond politikája végre odáig vitte a dolgot, hogy Lengyelország összeveszett minden szomszédjával. Az ő pártolása alatt létesűlt Krakóban az Ál-Demeter (Dymitr) összeesküvése, ki nehény lengyel főúr támogatásával Moszkvába nyomúlt s a czár székvárosát elfoglalta, de rövid diadalmámor után ép oly gyorsan tönkre veretett. Ezzel maga Lengyelország is háborúba bonyolodott Moszkvával. ¯ólkieski lengyel fővezér K³uszynnál megverte s elfogta Szujski Vazul czárt, sőt megszállta Moszkvát, melynek bojárjai fölajánlották Zsigmond fiának, Ulászlónak, a czári koronát. Zsigmond azonban vallási aggályai miatt késett e választásba beleegyezni s megelégedett Smoleñsk meghódításával. Így történt, hogy Moszkvában lekaszabolták a lengyel őrséget, s a Romanowok családja a czári trónt foglalta el.

Csakhamar kitört a harmadik és legiszonyúbb: a török háború. A szultán évek során háborúban állt Rudolf császárral és magyar királylyal, valamint Velenczével, melyet Zsigmond nem használt föl, hogy ő is a porta ellen fordúljon. A szultán, mikor a magyar királylyal megbékűlt, Lengyelország ellen fordúlt, mire a kozákok pusztító betörései adtak okot.

A kozákság a lengyel köztársaság egyik sajátos szüleménye volt. Az Alsó-Dnieper melléki, Ukrainának nevezett tartomány síkságain századok óta folyton előbbre haladó gyarmatosítás szükségképen az ottani lakosság katonai szervezését eredményezte. Nemcsak az ottani, részben bevándorolt lengyel nemesség, hanem a parasztok, lengyelek és rutének is gyakorlatot szereztek a katonai mesterségben s ritka harczias szellem szállta meg őket. Sokaknak nem tetszett többé a békés munka. Kapitányt választottak maguknak s duló-fosztó betöréseket tettek a tatárok földjére, sőt gyors hajóikon a Fekete-tengerre a török városok ellen is. Kozákoknak nevezték őket. Csakhamar némelyek a Dnieper apró szigetein erődített tábort alkottak maguknak s kizárólag fosztogató portyázásból éltek. A tábort Siecz zaporoskának nevezték s ez már a XVI. század végén veszélyessé kezdett válni a déli tartományokban megtelepedett nemességre és polgárságra nézve. Háborúra kerűlt a dolog, melyben Ostrogski Konstantin herczeg megverte s nyugalomra kényszerítette ugyan a kozákokat; csakhogy az ottani nemesség, mely még teljesen rutén volt, folyton fenyegetve érezte magát s Lengyelországban keresett támaszt, mi közben teljesen elidegenedett a rutén népségtől. Ellenben a lengyel állam épen nem sietett teljes erejével kiirtani a „sicz”-eket, mert veszély esetén maga is használhatta e harczias elemet. Ez okból a király és a köztársaság inkább szervezni és saját szolgálatukba szerezni igyekeztek a kozákságot. Időnként ez kitűnően sikerűlt is. Zsoldos kozák csapatok vitézűl és kitartással küzdöttek mindazon háborúkban, melyeket Zsigmond király viselt. De a lengyel kormány sokkal gyöngébb volt, semhogy a kozákok szervezetét béke idején is föntarthatta s állandó alapokra fektethette volna. Az Ukrainában megtelepedett urak is gátolták ebben, kiknem szívesen nélkülözték alattvalóikat. Igy történt, hogy a kozákok önálló szervezete egyre inkább a sicz-ben fejlődött ki, s hogy a kozákok a fekete-tengeren át egész Konstantinápoly kapujáig portyáztak és kihozták türelméből a törököt.

1620-ban a törökök egész ereje lengyelország ellen fordúlt. A kis lengyel had, mely a határon állt, hasztalan várt erősbítésre s visszavonúltakor Cecoránál, hol vitéz vezére, ¯ó³kiewski elesett, megsemmisíttetett. Ekkor azonban jól fölszerelt sereg állta el az ozmánok útját. A lengyeleket az agg chodkiewicz, a kozák segélyhadat a híres Sahajdaczny kapitány vezette. Chocimban a lengyelek békekötésre kényszerítették az ellenséget.

A Svédországgal, Moszkvával és Törökörszággal vívott örökös haczok jellemzik III. Zsigmond uralkodását. A nép harczias szelleme, mely a XVI. század folyamán elzsibbadt, e közben újra föléledt s különös hadi taktika is fejlődött ki, mely nagy lovas tömegek merész előnyomúlásából állt. A lengyelség fényes diadalokat vivott ki az összes harczmezőkön, a keleti tengeri tartományokat megvédte s éjszakon új tartományokat hódított. A nép figyelme azonban mindinkább keletnek irányúlt, s az európai hatalmas tusáiban, a harminczéves háborúban a lengyel állam nem vett részt.

Podhorce várkastély. Ohmann Frigyestől

Zsigmond belkormányzatát a jezsuita rend szokatlan virágzása kisérte. A rendnek sikerűlt békés úton a katholikus egyházba való visszatérésre bírni a protestáns nemesi nemzetségek legtöbbjét úgy, hogy Lengyelország visszanyerte vallásegységét. Csupán a keleti egyház állt még ellent a katholicizmusnak, noha saját kebelében teljes bomlásnak indúlt, s az a remény sem volt igazolatlan, hogy mindinkább helyet enged a katholicismusnak, minthogy a rutén nemesség már a katholikus hitre kezdett térni. De sem a király, sem a jezusiták nem akarták e hosszadalmas folyamatot bevárni; azt hitték, hogy a lengyelországi katholikus és keleti egyházak uniójával siettethetik a munkát. A florenczi unio emlékei újra föléledtek; rutén püspökök készeknek nyilatkoztak az unióra, melytől elhaló egyházuk föléledését s állásuk tekintélyének gyarapodását várták. A rutén püspökök brzeœæi zsinata (1596) a rutén egyháznak a rómaival való unióját csakugyan nehézség nélkül kimondotta. De végrehajtása közben akadályok merűltek föl. A világi elem, mely az egyházi társtestületekben nagy befolyást nyert az egyházra, sok helyen makacsúl ellenállt, nehány püspök újra elszakadt, s így az unio csak Litvániában vert erős gyökeret. A latin papság maga sem járúlt diadalra juttatásához. A lengyel püspökök ellenezték, hogy a rutén egyesűlt püspökök a senatusban helyet kapjanak, noha ezek s az egyesűlt egyház csak így nyertek volna teljes egyenjogúsítást és politikai befolyást. Az unio tehát fele útján megállt, s egyesűltek és nem-egyesűltek közt elkeseredett küzdelmek támadtak.

Zsigmond legidősebb fia, IV. Ulászló, kinek neje Cecilia Renata osztrák főherczegnő volt, 1632-ben követte atyját a trónon. Midenek előtt a folyamatban levő háborúknak igyekezett véget vetni. Fényes fegyverténynyel bevévén Smoleñsk várát, az egész orosz sereget elfogta, Moszkvával békét kötött. csakhamar meghosszabbította a Svédországgal fönnálló fegyverszünetet s megújította a török békét. Belpolitikája a fönnálló ellentétek kiegyenlítésére irányúlt. Így megengedte azon ruténeknek, kik az egyházi egyesűlést nem fogadták el, hogy új egyházi hierarchiát alkossanak maguknak s visszaadta az egyesűltek által elvett templomaikat. A dissidenseket a Thornban tartott barátságos beszélgetésen (colloquium charitativum) igyekezett megnyerni. A nyugtalan kozákokat megfékezte, önálló szervezetüket megszűntette s fölkelésöket vérbe fojtotta. Az ország immár háborítatlan békének örvendett, a földmívelés előbb nem is sejtett virágzásnak indúlt, s a kivitel Danczigon át a legmagasabb fokra emelkedett. A gyarmatosítás már rég átlépte a Dniper partjait.

IV. Ulászló azonban más, messzeható tervekkel is foglalkozott; támadó háborút akart indítani a tatárok és esetleg a török ellen, hogy betöréseiknek határt szabjon s állandóan megvesse lábát a fekete-tenger mellékén. Tárgyalásokat indított Rómával és Velenczével közös szövetség iránt. Tetemes sereget toborzott s a nem rég levert kozákokat titokban újra szervezte és szolgálatába fogadta. Remélte, hogy önálló haderővel nemcsak győzelmes háborút visel, hanem államcsínynyel a királyi hatalmat is fokozhatja. De tervei a főuraknál egyhangú ellenmondással találkoztak, a birodalmi gyűlés föltétlenűl a béke mellett nyilatkozott s a királynak nem volt bátorsága saját erején indítani háborút. Elbocsátotta fölfogadott csapatait, de nem volt képes az épen általa fölbiztatott kozákokat lecsöndesíteni, kik Chmielnicki Bogdán lengyel nemesben ritka tetterejű és féktelen becsvágyú vezért nyertek. Minthogy a tatárok ellen tervezett hadjárat abban maradt, a kozákok föllázadtak (1648), s fölkelő paraszt néppel is szaporodva, az ország belsejébe nyomúltak, a nemességet legyilkolták vagy földönfutóvá tették, s a fegyelmezetlen lengyel hadat tönkre verték. A legnagyobb zavar idején IV. Ulászló meghalt, míg Chmielnicki a tatárokkal szövetkezett s már Lemberg és Zamoœæ ellen nyomúlt.

Ulászló halála után fivérét, János Kázmért választották királylyá, ki koronáját, (második) nejét, Gonzaga Mária Lujzát, valamint a kozák polgárháborút is örökölte tőle. Lengyelország nem volt képes a lázadást elfojtani. Két párt alakúlt, melyek egyike nagy engedményekkel, teljes önkormányzattal és a nemesség adományozásával akarta nyugalomra bírni s az állam szolgálatába helyezni a kozákokat. De e békepárt törekvéseit folyton meghiúsította a másik párt, mely a kozákokban csak zendűlő parasztnépet látott, melyet fegyverhatalommal kell leverni. Különben Chmielnicki és környezete sem mindig voltak urai az általok felbujtott kozákok és parasztok roppant tömegének, s ez elemekből nem birtak rendezett, szerves egészet alkotni. Így történt, hogy békeszerződések véres harczokkal váltakoztal. János Kázmér király a beresteczkói nagy csatában (1651) megverte ugyan Chmielnickit és szövetségeseit, a tatárokat, de azért a háború esztendőkig tovább húzódott. A legnagyobb hasznát Moszkva látta. Chmielnicki hozzá fordúlt segélyért, s több veresége mellett is meg tudta tartani Kiewet s a Dnieper jobb partját. Ellenben a rutén népességen szörnyű sebeket ejtett a háború. Virágzó tartományok romhalmazzá lette, háború, inség és sok ezreknek a tatárok által elhuczolása az egész országot elnéptelenítette. A háború a rutén nemességet és polgárságot is elidegeníté a rutén néptől, sőt a rutén papság is a lengyelséghez kezdett simúlni.

E bonyodalmak közepett érlelődött meg Lengyelországban az az intézmény, mely az államszervezet fölbomlásának legutolsó mozzanatát jelenté. Még a XVI. század második felében kifejlődött az a jog, hogy az országgyűlés jogérvényes határozatot csak egyhangú szavazattal hozhat, hogy a gyűlés ülésszaka csak hat hét lehet s csupán egyhangú szavazattal hosszabbítható meg. Azóta könnyű dolog volt a kisebbségnek minden, neki nem tetsző javaslatot megbuktatni, sőt az országgyűlést oda juttatni, hogy hat heti czéltalan tanácskozás után eloszoljon a nélkül, hogy határozatot hozott volna. Ez eljárással azonban a kisebbség a hazafiatlanság vádját vonta magára s míg az országgyűlés együtt volt, folyton abban a veszélyben forgott, hogy a király és a többség erőszakoskodni fognak ellene. 1652-ben megtörtént, hogy egy megvásárolt követ az egész szégyent magára vette s azon ürügy alatt, hogy megbizása szabad gyakorlatában akadályoztatik, liberum veto-t emelt s meggátolta, hogy az országgyűlés tovább folytassa tanácskozásait. Az országgyűlés jogosnak ismerte el egyetlen követnek a tiltakozását és szétoszlott.

A belzavarok ez idejét Svédország és Moszkva a maguk javára igyekezett kizsákmányolni. A harmincz éves háború befejeztével, 1654-ben Károly svéd király válogatott haddal Lengyelországba tört. A nemesség azt hitte, hogy ha királyát cserben hagyja s meghódol a betörőnek, elejét veszi a háborúnak. Varsó és Krakó rövid ellenállás után a svédek kezébe kerűlt, míg az orosz czár ugyanekkor megszállta Kiewet s egész Vilnáig nyomúlt. II. Rákóczy György erdélyi fejedelem, Chmielnicki s a brandenburgi választó is megtámadták Lengyelországot, melynek fölosztása kikerűlhetetlennek látszott. János Kázmérnak osztrák Sziléziába kellett menekűlnie. A legnagyobb veszély és megalázás pillanatában azonban fölébredt a lengyelek hazafias érzése. Czenstochau, egy kis erőd, melybe a nép ősidők óta az Isten anyja kegyképéhez szokott zarándokolni, a svédek szabályszerű ostromának sikeresen ellenállott. Ennek híre szétfutott Lengyelország minden tájára s ahhoz az érzéshez, hogy meg kell menteni a hazát, most az a kötelesség is járúlt, hogy a katholikus vallást meg kell oltalmazni. Fegyvert fogott mindenki s makacs guerilla-háború támadt, mely arra kényszeríté az ellenséget, hogy hadait vissszavonja s csupán bizonyos pontok megszállására szorítkozzék. Egy nemzeti hős, Czarniecki István tűnt föl a háborúban, ez Warkánál megverte Károly Gusztávot, ki kénytelen volt Varsóból kivonúlni. János Kázmér visszatért Lengyelországba s III. Ferdinánd császár tevékenyen támogatta. Az osztrák had elűzte a svédeket Krakóból s megszállta a szomszédos részeket. A császár közbenjárásával Oroszországgal fegyverszünet köttetett, a brandenburgi választót meg azzal nyerték meg, hogy fölmentették azon kötelesség alól, hogy Poroszországért hűbér-esküt tegyen a lengyel királynak. A svédek teljesen kiszoríttatván Lengyelországból, végre (1660) Olivában – Danczig mellett – békét kötöttek, melyben összes lengyel hódításaikat visszaadták, s János Kázmér a svéd koronára való öröklési jogairól lemondott.

Eleonora Mária osztrák főherczegnő. Wisniowiecki Koribut Mihály hitvese. A bécsi cs. és kir. hitbizományi családi könyvtárban őrzött régi rézmetszet után.

János Kázmér, a ki öreg és gyermektelen ember volt, az interregnum zűrzavaraitól szerette volna az országot megkimélni s még életében meg akarta utódát választatni. Trónjelöltté Enghien herczeg szemeltetett ki, hogy megválasztásával a franczia befolyás megszilárdúljon az országban, s az államszervezet szükséges reformja előkészíttessék. A jelöltséget János Kázmér neje, a franczia Mária Lujza királyné buzgón támogatta. A terv azonban határozott és zajos ellenzéket támasztott, melynek élén Lubomirski György koronamarsall állt. Az ellenzék az úgy nevezett „arany szabadság” nevében lépett föl, melynek talpköve az összes nemességet illető királyválasztást, az országgyűlés határozatainak egyértelműségét, sőt még a liberum vetót is hangoztatta, ámbár épen ez intézmények kárhoztatták a lengyel államot teljes tehetetlenségre, sőt jövendőbeli fönmaradását is komolyan veszélyeztették. Az e zászló alá sereglett ellenzék a birodalmi gyűlésen meghiúsította a király törekvéseit, s midőn Lubomirski a külhatalmakkal való összeköttetései miatt hűtlenségi pörben elmarasztaltatott, fölkelést támasztott s két ütközetben megverte (1664) a királyi hadat. E győzelem daczára Lubomirskinak távoznia kellett Lengyelországból, de a király is kedvét vesztette s 1668-ban leköszönvén, Francziaországba vonúlt.

Ez események bebizonyították, hogy Lengyelország belső ügyeiben elveszté önállóságát s idegen befolyások lapdájává lett. Különösen Francziaország és Ausztria igyekeztek ez országot a saját politikájokhoz lánczolni, s a XVII. század második felében a két hatalom a legélénkebb érdekharczot folytatta Lengyelországban.

János Kázmér lemondásával a választás váratlanúl Wiœniowiecki Mihály herczegre esett, ki a köznemességnél nagyon népszerű volt. Az új király I. Lipót császár nővérét, Eleonorát vette feleségűl s osztrák hatás alá helyezkedett. Ez időben lángolt föl újra az ozmánok hódító vágya, mely az ott uralkodó fejetlenségtől fölbátorítva, Lengyelország ellen is irányúlt. A török hatalmába ejté Lengyelország legerősebb végvárát, kamieniec Podolskit, elfoglalta a déli lengyel tartományokat s felsőbbsége elismerésére kényszerítette Doroszeñko kozák hetmant. A szükség e pillanatában Sobieski Jánosban Lengyelországnak lángeszű hadvezére támadt, ki 1673-ban Chocimnál fényes diadalt aratott a törökön s ennek következtében, minthogy Mihály király ugyanez időben meghalt, a királyi trónra emeltetett.

Sobieski III. János. Triciusnak a krakói egyetem birtokában levő olajfestménye után, Siegl Károlytól.

Sobieski a franczia párt híve volt, franczia nővel, d’Arquien Mária Kazimirával élt házasságban is; trónra lépése tehát XIV. lajos poltikája teljes győzelmének látszott. Csakhogy III. János nem sokára ott hagyta a franczia politikát, határozott föllépésével megbénította a franczia pártot s I. Lipóttal szövetkezett. Ezt azon vallásos és harczias szellem hatása alatt tette, mely a lengyeleket történelmi hivatásuk nevében az ozmánok elleni harczra lelkesítette. De tette egyszersmind oly szándékkal, hogy családját a lengyel trónon megszilárdítsa, mi a közeli Ausztria segélyével könnyebben sikerűlhetett, mint a távoli Francziaországával. Mikor a törökök 1683-ban Bécs ellen nyomúltak, III. János nem késett a szerződés határozatainak megfelelően lengyel haddal gyors menetben Bécs fölmentésére sietni. Bécs előtt egyesíté hadait Károly, lotharingiai heczeg csapataival s az egyesűlt sereg a király fővezetése alatt fényes diadalt aratott, mely Bécset fölmenté, s egyszersmind első megtörője volt a török hatalomnak. Sibieski Magyarországban is üldözte a futó ellenséget s részt vett a párkányi győzelemben és Esztergom megvételében. Lengyelországba való haza térte után is élete végéig nem hagyta abban a harczot a örökkel és tatárral. 1696-ban halt meg a nélkül, hogy dínastikus terveit valósíthatta volna. Nem sikerűlt fiát valamely osztrák főherczegnővel összeházasítania; halála után neje fondorlatai általános visszatetszést keltettek, Sobieski Jakab herczeg nem talált elég támaszt s lengyel királylyá II. Ágost névvel a szász választó választott, miután a lutheranus hitről a katholikus vallásra tért át.

Díszebéd Jaworówban 1684 július 6-án. Giovanni Sobieschi Ré (a középen; ő mellé sorakoznak jobb felé számítva: L’Ambasciòr Cesareo. – Il Vesco di Varmia Pnpe Nipo del Rè – Il Pnpe Lubomischi Gn. Maresco del Regno – Il Ga: Gnal del Regno – Il Marche di Bettunes Cognato della Regina, Gn Canc. del Regno – Nicolò Gavanis Seco-Veno: – Il palatin di Cracovia – Sr Gerolino Morosini Nipe del Ambas, Veneto – Il paladin di Vilones – S. Filipo da Moli Nobe Veno – Il Paladin di Vimes – Sr aluise Basadonna Nobe Veno – Il Gn Referendario del Regno – Giacomo Cavanis 2do Seco Veno – Due Despotari Ambascri. del Pnpe di Valachia – Mada. Constae del Gn. Alfier del Regno – Mada. Constae del Ga. Referendario – Mada. Conste Palatin di Vimes – Mada. Conste del Gn. Gov del Regno – Mad Conste del G. Gov dl. Artiglia – La Pnpa Lubomischi Consorte del Gr. Maresciàlo – Sr. Amb Vento angelo Morosini R. P. – Luisa della Grange d’Arquien la Rgna – Il Pnpe Giacomo Figlo: Mr del Rè. Siegl Károlytól

Az új királynak valóságos családi hatalma s jól szervezett, habár nem épen nagy számú hadserege volt; e tényezőkre támaszkodva Lengyelországot családja számára örökös és korlátlan királysággá próbálta átalakítani. Azon ürügy alatt, hogy hadat üzen a töröknek, a szász sereg Lengyelországba vonúlt. De mikor 1699-ben Jenő savoyai herczeg győzelmei után a karloviczi béke megköttetett, a törökök eltávoztak Kamieniec várából s általában a lengyel terűletről. Erre a szász sereg Litvániába küldetett, hol a Sapiehák hatalmas nemzetsége polgárháborút támasztott. A Sapiehák megverettek s a király meg akarta kezdeni tervei valósítását. Csakhogy ekkor meg az éjszaki háború tört ki XII. Károly svéd király és Nagy Péter czár közt. II. Ágost Péternek fogta pártját s Lengyelországot olyan háborúba bonyolította, melyben semmit sem nyerhetett. XII. Károly Lengyelország ellen fordúlt, s minthogy a Svédországgal való háború a nemességnél fölöttéb népszerűtlen volt, II. Ágostot lengyelei nem is támogatták. A király többször megveretett s 1706-ban az altranstadti békében lemondásra kényszeríttetett. XII. Károly befolyása alatt Leszcyñski Szaniszló választatott lengyel királylyá. De, mikor XII. Károly 1709-ben Poltawánál tönkre veretett, II. Ágost ismét alengyel trón birtokába jutott. A rég tervezett államcsinyt immár végre akarta hajtani, csakhogy a szabadságait védő nemesség megkötötte a tarnogrodi confoederatiót (1715) s minthogy II. Ágost nagyobb hatalma fenyegett, Nagy Péter czárt hívta segítségűl. Péter engedett a hívásnak, benyomúlt Lengyelországba s a lengyel királynak békét parancsolt, melyet az 1717-ki úgy nevezett békeországgyűlés törvényerőre emelt. E békében az volt a jó, hogy behozta az állandó adózást és hadsereget. Csakhogy ez adók mennyiségét s a hadsereg létszámát oly csekélyre (legfölebb 20.000 emberre) szabta, hogy alig volt elég a belső rend föntartására, az ország védelmére pedig épen elégtelen. Az 1717-ki országgyűlés óta Lengyelország teljes aléltságra volt kárhoztatva s tulajdonképen csak látszatát tartotta meg az önállóságnak. Azóta az orosz befolyás kerekedett felűl, melyet csupán az korlátolt, hogy más hatalmak, legelöl Francziaország és Ausztria, utóbb Poroszország nem engedték meg, hogy Lengyelország orosz tartománynyá legyen. A hosszú béke, melyet ekkor Lengyelország nyert, vigaszúl szolgált az eddigi hosszú háborúkért és belmozgalmakért. A tatár betörések is megszűntek, mióta Oroszország diadalmasan előre nyomúlt a Fekete-tenger partjai felé. Csakhogy igazi gyarapodást és erőt ez a hosszú béke sem hozott Lengyelországnak, még csak gazdasági téren sem. Mindenütt hiányzott a vállalkozó kedv s a haladás szelleme, és nem csupán az állami intézmények, hanem az egykor oly élénk lengyel közélet is megzsibbadt. A paraszt, minthogy a további gyarmatosítás abban maradt, csak ekkor jutott igazi jobbágyságra. A városokra ez a kor a legnagyobb hanyatlás ideje. Varsó az egyedűli kivétel, hová még III. Zsigmond áttette Krakóból székhelyét, mely ennek következtében élénkebb fejlődésnek indúlt. A városi ipar a legközönségesebb termékekre szorítkozott, a kis-kereskedés a zsidók kezére ment át, az egykor oly élénk műérzék eltűnt, templomok és polgári házak pusztúlásnak indúltak. A nemesség épen nem foglalkozott mezőgazdasággal. A kivitel hanyatlott, a pénz egyre ritkább lett az országban.

A szellemi élet is ép úgy elzülött végre, mint a politikai és a gazdasági. A nép visszanyerte vallásegységét; ezt a jezsuita rend fáradhatatlan tevékenységének köszönhette, melyért a rend a közoktatást egyedárúságúl nyerte. Csupán a krakói egyetem korlátolta némileg ez egyedárúságot s akadályozta meg egy új főiskola alapítását. de az e tárgyban támadt pörpatvarban kitűnt, hogy a jezsuita renddel versenyezni a krakói egyetem sem képes, melyben a scholastikus irány újra felűlkerekedett. Iskolában nem volt hiány, de egy azon ráma szerint szervezve tisztán formai képzésre szorítkoztak. Az uralkodó politikai rendszer eszközeivé sülyedtek s annak kinövéseit dicsőítették az ifjúság előtt. A nyomtatott irodalom a kötetek számát nézve nem hanyatlott, de érték tekintetében nem mérkőzhetett többé az addigival.

Azonban már a legmélyebb sülyedés napjaiban fakadozni kezdtek az újjászületés rügyei s a franczia műveltségből táplálkoztak, melylyel Lengyelország már a XVII. században, mikor két franczia hölgy ült trónusán, közelebbi érintkezésbe lépett. A nemes ifjak többé nem olasz egyetemekre, hanem Párisba jártak, habár gyakran csak azért, hogy a franczia modort elsajátítsák. A franczia nyelv és irodalom elterjedt a lengyelség felsőbb rétegeiben, s egyes költők már a XVII. század második felében a franczia irodalom hatása alatt álltak. Az új szellemet, mely Francziaországból jött, a kegyesrendiek szerzete emelte diadalra; a rend iskolákat s convictusokat alapított és versenyre kelt a jezsuita intézetekkel. Egy kiváló műveltségű és hazafias érzésű férfiú, Konarski Szaniszló piarista állt a mozgalom élére s politikai írataiban hathatósan síkra szállt az uralkodó fejetlenség ellen; iskolájából kerűltek ki azok a férfiak, kik egyre merészebbűl folytatták a harczot.

De törekvéseik csekély eredménynyel jártak. Két nemesi nemzetség, a Potockiak és a Czartoryskiak léptek ekkor előtérbe s maguk köré gyűjtötték a jelesebb elemeket. Mindketten megpróbálták a hazát megmenteni, de mindegyik a maga kezére és más-más úton. A Potockiak népszerűbbek voltak, a nemesség nagy tömegének vezéreivé emelkedtek, a fönnálló államformán s az „arany szabadság”-on sehogy sem akartak változtatni és csak arra törekedtek, hogy az orosz felsőbbséget Lengyelországban tömeges fölkeléssel s lehetőleg franczia segélylyel megtörjék. II. Ágost király halálakor (1733) azt hitték, hogy elérkezett az alkalmas pillanat terveik valósítására. szintén népszerű Leszczyñski Szaniszlót választották királylyá, ki leköszönése óta Francziaországban élt s kinek leánya, Mária, XV. lajos franczia király hitvese volt. De II. Ágost fia, III. Ágost, kinek neje Mária Jozefa osztrák főherczegnő, I. József király leánya volt, nem akart a lengyel trónról lemondani. Lengyelországban akadt – habár nem nagy – pártja, mely királylyá választotta, mire Ágost nem átallotta Oroszország segítségét kérni. Ekkor kitűnt, hogy a Potockiak vezetése alatti nemesség sem gondol komolyan arra, hogy harczra keljen Oroszországgal és Szászországgal. Orosz és szász hadak csakhamar megszállották az egész országot s egyedűl Danczig állt keményen ellent, hová Leszczyñski bezárkozott. De végűl e város is megadta magát és Leszczyñski Francziaországba futott. XV. Lajos megindította ugyan a lengyel örökösödési háborút, csakhogy ebben a lengyel érdekek csupán ürügyűl szolgáltak; a háború azzal végződött, hogy Leszczyñski lemondott s Lotharingiát kapta kárpótlásúl, honnan lengyel ifjakat vonván körébe, azoknak kiképzésével fölöttébb jótékony és elevenítő hatással volt hazájára. A Potockiak vállalata nagy kárt okozott Lengyelország függetlenségének, mert gyöngítette a lengyel trónon ülő szász uralkodó családot. III. Ágost Oroszországnak köszönte koronáját s Lengyelország mind inkább e hatalomtól kezdett függeni.

A Czartoryski herczegek családja, mely immár előtérbe lépett, számolt ezzel a ténynyel. Czartoryski Mihály és Ágost magasabb politikai műveltségű férfiak voltak. A nemesek tömegében nem bíztak s elvesztették a reményt, hogy Lengyelország a saját erejéböl megújíthatná államszervezetét. A liberum veto évek óta minden birodalmi gyűlést szétugrasztott s arra kényszerített, hogy szétoszoljon a nélkül, hogy bármit is határozott volna. Ekkor a Czartoryskiak igen merész játékra válalkoztak: szoros kapcsolatba léptek az orosz udvarral s a lengyel állam újjászületését és rendezését Oroszország segélyével kisérlették meg, mely részben támogatta törekvéseiket.

III. Ágost halálával 1764-ben orosz hadak nyomúltak a Czartoryskiak segélyére Lengyelországba. Fegyvereik nyomása alatt az egyes tartománygyűlések általában a Czartoryskiak híveit választották az országgyűlésbe. Az új országgyűlés csakugyan meglehetős messzemenő reformját határozta el a lengyel államszervezetnek. A liberum veto, habár nem határozottan, eltöröltetett, a gazdasági kérdésekre vonatkozó határozatoknál törvényesenkimondatott, hogy szavazattöbség dönt, az igazságügy rendeztetett, a birodalmi gyűlés számára házszabályok alkottattak, s a pénz és hadügy kezelésére két önálló bizottság rendeltetett. E kevés reform is nagy hatással volt Lengyelország fejlődésére, mely ettől kezdve erőszakos megszakításokkal ugyan, de lassanként ismét csak megindúlt. Lengyelország királyává Poniatowski Szaniszló, Katalin czárnő jelöltje s a Czartoryskiak unokaöcscse választatott.

Szaniszló Ágost. Bacciarellinek Krakóban a Czaroryski-féle múzeumban levő olajfestménye után.

De Szaniszló király trónralépte után csakhamar kitűnt, hogy Oroszországnak nem az a szándéka, hogy Lengyelország megerősödjék. Olyan követeléseket emelt a király és a Czartoryskiak irányában, melyeket alig teljesíthettek; elfordúlt tehát tőlök s a nemességben talált olyan elemeket, melyek készek voltak orosz védelem alá helyezkedni, hogy halomra döntsék a Czartoryskiak reformjait. Radziwi³³ Károly herczeg vezetése alatt Radomban confoederatio létsűlt, melyhez a nagy műveltségű, de jellemtelenkirály is csatlakozott. Így az 1768-ki országgyűlés részben eltörölte a Czartoryskiak reformjait és a tervezett további reformokat állami alaptörvénynyel, a melynek biztosítása Oroszországra ruháztatott, lehetetlenné tette. Az orosz követ Varsóban olyan hatalomra emelkedett, hogy mindent ő parancsolt s Poniatowski Szaniszló árnyékkirálylyá sülyedt. Ez országszerte közmegbotránkozást keltett. Barban (Podolia egy városkájában) a nemesség ismét confoederatiot kötött, mely azt tűzte ki föladatáúl, hogy fegyverrel vívja ki a függetlenséget Oroszországtól. A fölkelés a birodalom minden tartományára kiterjedt s több éven át makacs kis-háború folyt az orosz csapatokkal, miközben Francziaország tisztek küldésével támogatta a lengyeleket. Ausztria a támadás iránt olyan jó akarattal viseltetett, hogy a szövetség vezetősége egy sziléziai városban székelt. De igazi eredményt a lázadás nem tudott elérni. A király és a kormány nem csatlakozott hozzá, a fölkelők rendetlen tömegei pedig az orosz hadakat megtörni nem bírták. Így a bari szövetség csak a legnagyobb zűrzavarba dönté az országot s megadta Oroszországnak és Poroszországnak az alkalmat Lengyelország első fölosztására. Mikor a két hatalom megegyezett a tervre nézve, Mária Terézia királynő is hozzájok csatlakozott. Így létesűlt 1772-ben Lengyelország első fölosztása, mely szerint Oroszország Litvániának rutén tartományait, Poroszország Danczig és Thorn kivételével Nyugat-Poroszországot és Nagy-lengyelország egy részét, végűl Ausztria Kis-Lengyelország déli kerűleteit kapta. A lengyel birodalom maradványa új kormányformát nyert (1775) s a kormányhatalom egy állandó tanácsra ruháztatott, melyben a király vitte az elnökséget.

Galiczia története 1772 óta.

Annak a területnek, melyet Ausztria Lengyelország első fölosztásakor a Kárpátok éjszaki aljában megszállott, éjszak felé nem volt természetes határa s addig Lengyelország közigazgatási fölosztásában és történelmi fejlődésében nem alkotott zárt egészet. Csak Ausztriába való bekebelezése után kellett neki külön nevet adni s az egykori Halics és Ladomér fejedelemségek történeti emlékének fölelevenítésével Galiczia és Lodoméria királyságnak neveztetett el. Mint ilyen, azon többi koronaországok sorába lépett, melyekből az osztrák monarchia történelmileg alakúlt. Mária Teréziának s még inkább II. Józsefnek a monarchia egységes alakúlására irányúló törekvései nem vették számba az újonnan szerzett ország sajátszerűségeit, hanem ellenkezőleg arra irányúltak, hogy intézményei a többi koronaországokéhoz alkalmaztassanak s ott is megvalósúljanak mindazok a reformok, a melyeket az egész államban terveztek.

Galiczia sok évi belháború után kardcsapás nélkül kerűlt Ausztria kezébe, mely belső szervezetét is akadálytalanúl alakíthatta át. Az Ausztriában közönségesen dívó adók s az állandó hadsereg behozatala után az ország csakhamar a hatalom új forrása lett az osztrák államra nézve. A féktelen szabadság rendszerét a korlátlan uralom váltotta föl s a nép Bécsből kormányoztatott. Eredetileg érdekei védelmére udvari kanczelláriát kapott; de e hivatal hamar eltöröltetett s a galicziai ügyek az általános udvari hivatalokhoz utasíttattak. Az ország polgári kormányzatának élén kormányzó állt s a kormányzat tisztán bureukratikus lett. Minthogy a közszolgálat czéljaira elég képzett belföldi elem nem volt, vagy nem keltett bizalmat, az egész tisztviselői kar, kevés kivétellel, a többi tartományokból vétetett. A hivatalos nyelv eredetileg a latin volt, de II. József a némettel pótolta, s a latin csak az igazságszolgáltatás némely ágaiban maradt meg. Mária Terézi 1775-ben Galicziában külön rendi tartománygyűlést tervezett ugyan azzal a jogkörrel, hogy a császári rendeletek végrehajtásáról tanácskozzék s esetleges óhajait előterjeszsze; de a királynőnek ez a pátense nem kerűlt végrehajtásra. A kormányzó elnöklete alatti testűlet két, közigazgatási és igazságszolgáltatási tanácsból állt; az utóbbi csakhamar külön fölebbviteli bírósággá alakíttatott át. Az egész ország 6, később 19 kerűletre oszlott, melyhez 1786-ban még Bukovina járúlt, mint külön kerűlet. Minden kerűlet élén a főnök állott, ki alantas hivatalnokaival intézte első folyamodásban a közigazgatás teendőit. Külön törvényszékek és fenyítő biróságok alakíttattak s a polgári törvénykönyvek lassanként behozattak. Az általános perrendtartás s a polgári törvénykönyv Galicziában már 1780-ban, illetőleg 1797-ben törvényerőre emelkedett.

Ellenben társadalmi tekintetben lehetőleg keveset változtattak a fönnállón, s az ország rendek szerint oszlott meg. A nemesség megtartá kiváltságos állását s két osztályba osztatott. Az egyiket, a főúri rendet, sok grófi czím adományozásával csak ekkor kellett megteremteni; a másikat, a lovagok rendjét, a többi birtokos nemesség alkotta. A városok elvesztették egykori önkormányzatukat, s a választott városi képviselet helyét a kormány által kinevezett polgármester foglalta el, ki a tanács segélyével végezte a közigazgatási és törvényszéki ügyeket. A parasztság viszonyai szintén lehetőleg rendeztettek. Az 1781-ki általános jobbágy-pátens megadta a parasztnak a szabad költözést és korlátozta a földesúr bűnfenyítő hatalmát. A parasztbirtok külön mezei birtoknak nyilváníttatott, melyet a földesúrnak nem volt többé joga a saját majorsági földeihez foglalni; e jószág szintén az első szülöttség szerint öröklődött. A földesúri terhek, a robotok némileg mérsékeltettek; a parasztnak megadatott a jog, hogy földesura ellen pörrel élhessen, s a paraszt viszonyokból származó minden vitás kérdés rendezése a kerületi főnökhöz útasíttatott. Máskülönben a földesúr megtartotta parasztjai fölötti hatalmát; ő reá bizatott az adók behajtás s az újonczok kiállítása, de a hivatalos teendők végzésére külön tisztet kellett alkalmaznia.

A legmélyebbre ható változások az egyházi ügy terén történtek, mely II. József ismert reformjaival elveszté addigi önállóságát. Tömérdek kolostor töröltetett el Galicziában; nagy kiterjedésű földbirtokaik, valamint a püspökök sok jószága a kamarára szálltak, az állam által kezelt alap, az úgy nevezett vallásalap alakíttatott belőlük, melynek jövedelmei az alsó papság fizetésének javítására rendeltettek. Csakhogy a későbbi háborúk folyamán igen sok ilyen birtok eladatott a roppant államjavakkal együtt. Az oktatás régi rendszerét teljesen fölforgatták, a mi annál könnyebben történhetett, mert a jezsuita rend, mely a nevelést vezette, 1773-ban eltöröltetett. Az állam szervezte és vezette immár az egyetemes közoktatásügyet. Nagyobb városokban népiskolák, nehány gymnasium s a II. József által 1784-ben Lembergben alapított egyetem szolgáltatta a műveltséget. A tanítás nyelve a német, részben a latin volt, s az iskolázás leginkább hivatalnokok képzésére irányúlt.

Az így szervezett közigazgatás biztosította ugyan a külső rendet s a belső békét, de nem fejleszté az ország és népessége természetes erejét sem gazdasági, sem közművelődési téren. A paraszt viszonyok megindított rendezése fele útján megállt, bármily javára szolgált a parasztságnak, s ezzel kellemetlen surlódásokat okozott az ország két legnagyobb társadalmi rétege közt. A bureaukratia, mely e rétegek közt a döntő biró szerepét vitte, csaknem korlátlan hatalommal volt ugyan fölruházva, de egyszersmind olyan föladat nehezedett reá, melyet állandóan teljesíteni képtelen volt. II. József kormánypolitikája, mely az osztrák örökös tartományokban is sok visszatetszést és ellenmondást keltett, szintén nem volt alkalmas arra, hogy az újonnan szerzett tartományt más, mint külső kapcsokkal fűzze a monarchiához.

Ez a tény nem kerűlte el II. Lipót, József császár utóda figyelmét, ki Galiczia irányában más politikát követett. Mindjárt trónra lépte után tárgyalásokat indított a lengyel nemesség kiválóbb egyéniségeivel, hogy az ország óhajtásait lehetőleg kielégítse s a galicziai lengyeleket állandóan Ausztriához fűzze. A galicziai delegátusok Galiczia részére külön alkotmánytervezetet terjesztettek elő, melyet a császár parancsára a kormány alaposan megvítatott s mely többszöri átalakítás után határozott alakot öltött. A korlátlan kormányforma megtartatott ugyan, de megadatott a népnek a lehetőség, hogy a rendileg szervezett országgyűlésen kifejezze óhajtásait és panaszait. A hivataloknak tisztán bureaukratikus szervezetét vegyes szervezettel akarták pótolni, melyben az önkormányzati elemek majdnem uralkodókká lettek.

E szervező munkálatok teljes összhangban álltak a külpolitikával, melyet II. Lipót a fölosztás után még megmaradt lengyel állam irányában követett. Az első fölosztás megrendítő hatása mindenesetre gyorsította a nemzeti ujjászületés művét. Rendezett igazságszolgáltatás és habár csekély, de állandó hadsereg vetettek véget a régi fejetlenségnek. Az 1775-ben alakított állandó tanács nehézkessége mellett is látható eredménynyel működött az állami közigazgatás terén. Ez az eredmény főleg a gazdasági életben nyilvánúlt; kereskedés és ipar hatalmas támogatásban részesűlt, s a polgárság a városokban, kivált Varsóban olyan hatalommá fejlődött, mely a politikai események menetére sem maradt hatás nélkül. A földmívelés szintén javúlt s egyre gyakoribb kisérletek tétettek a paraszt viszonyoknak új alapokon való rendezésére. De a legnagyobb lendűlet a közoktatásügyben s az irodalomban állt be. A jezsuita rend eltörlése után „közoktatási bizottság” alakíttatott, mely a rend roppant javainak jövedelmeit a tanítás czéljaira fordította, az egyetemeket gyökeresen reformálta, egész sereg közép- és népiskolát teremtett s a nemzeti oktatás rendszerének fölvilágosúlt, politikailag észszerű irányt adott. Azok száma, kik Lengyelország hanyatlását mélyen fájlalták s készek voltak a haza politikai újjászületésén dolgozni, olyan tetemesre nőtt, hogy már az 1789-ki országgyűlésen vezérszerepet vittek. Politikájuk Oroszország ellen irányúlt, mely az első fölosztás után még nagyobb hatalomra jutott Lengyelországban. Az Orosz- és Poroszország közt támadt ellentéteket Poroszországgal való szövetkezésre használták föl, mely annyiban Ausztria ellen is irányúlt, a mennyiben II. József külpolitikája szorsan az oroszhoz csatlakozott. De mikor ez az orosz-osztrák barátság megszűnt, a lengyel hazafiak II. Lipót törekvéseiben kerestek és találtak szilárd és őszinte támaszt, ki teljesen méltányolta Lengyelország megszilárdúlásának fontosságát Ausztria szempontjából. II. Lipót tudtával és biztatására született meg az 1791 május 3-ki alkotmány, melyben Lengyelország nyiltan lemondott múltjának anarchikus intézményeiről, mely korlátolta a nemesség szabadságát, politikai jogokat adott a polgári osztálynak, a parasztságot a közjog védelme alá helyezte, örökösödés elvén nyugvó monarchiát alkotott s a szász fejedelmi családnak ajánlotta föl a trónt. II. Lipót azon fáradozott, hogy Lengyelországnak ez új alkotmányát Európában általános elismerésre juttassa s így életbeléptetését lehetővé tegye. De váratlan halála (1792) hirtelen véget vetett a terveknek, főleg mivel Európa ugyanakkor a franczia forradalom bonyodalmaiba sodortatott, s a hatalmak egymás iránti viszonya megváltozott.

A lembergi egyetem alapításának emlékérme. A bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Orosz hadak nyomúltak Lengyelországba, leverték a még nem eléggé szervezett lengyel csapatokat s 1793-ban megtörtént Lengyelország második fölosztása Porosz- és Oroszország közt. Lipót utóda, I. Ferencz császár, ez eseménynyel szemben tétlen maradt. Mindjárt az új fölosztás után Koœciuszko vezetése alatt fölkelés támadt, melyet az oroszok és poroszok vérbe fojtottak, mire 1795-ben végbement Lengyelország harmadik fölosztása. Ebbe Ausztria is részt vett s Galicziától éjszakra fekvő, a Pilica és Bug vizéig terjedő nagy terűletet kapott. Ezt Nyugat-Galicziának nevezték el s úgy szervezték, mint az első fölosztáskor szerzett Galicziát.

Az 1815-ig tartó háborúk korszaka nem engedte II. Lipót reformterveinek folytatását már azért sem, mert a lengyelek Napoleon mellé álltak s mindenütt zászlai alatt küzdöttek, sőt az 1807-ben a Lengyelország porosz részeiből alakított Varsó herczegség magát Galiczia birtokát is veszélyeztette, s Varsó részt is vett az Ausztria és Napoleon közt 1809-ben támadt háborúban. Estei Ferdinánd főherczeg makacs harcz után a Poniatowski József herczeg alatti lengyel sereget visszavonúlásra kényszerítette s megszállta Varsót. De mikor Poniatowski merészen fölvonúlva a Visztula jobb partján, Lemberget megszállotta, a főherczegnek meg kellett hátrálnia, mire a lengyelek Krakót is elfoglalták. A bécsi béke véget vetett a harczoknak s Ausztria Nyugat-Galicziát a varsói herczegségnek, a tarnopoli és zalesczykii kelet-galicziai kerűleteket meg Oroszországnak engedte át. Az 1812–15-ki ismert események az egykori Lengyelország összes részeit újra a leghevesebb izgatottságba juttatták s bevonták a küzdelembe. A bécsi kongresszuson Ausztria csupán az eredeti Galicziát tudta birtokában megtartani, míg Varsó herczegség lengyel királyság czímmel Oroszországnak jutott, Krakó meg külön szabad államot alkotott. A tarnopoli és zalescykii kerűletek visszaadattak Ausztriának.

A bécsi kongresszust követő három évtizedben, I. Ferencz és I. Ferdinánd császár uralkodása alatt, Galiczia története kevés változatosságot mutat. Metternich herczeg kormányrendszere a tényleges állapot föntartására irányúlt s Galicziában következetesen ily irányban működött. 1817-ben az ország rendi tartománygyűlést kapott, mely időszakonként összehívatott ugyan, de az ország fejlődésére hatást nem gyakorolt. Még azon ismételve kifejezett óhajtása sem intéztetett el, hogy a paraszt jobbágyviszonyok átalakíttassanak, s a rendeknek csak 1841-ben sikerűlt kieszközölni földhitel-társaság alakítását. A lembergi egyetem, mely 1805-ben eltöröltetett, 1817-ben három karral és sebész-iskolával újra megnyittatott, de nem vitt vezérszerepet az ország szellemi életében. Az ugyanakkor Lembergben alapított Ossoliñsky-féle nemzeti intézet gazdag könyvtár tartására s különböző régiségek gyűjtésére szorítkozott. A lengyel színészet 1795 óta virágzott Lembergben s a gróf Skarbek-féle alapítványban 1842-ben anyagi támaszt nyert. Az irodalomra nézve nem voltak meg a sikeres fejlődés föltételei, s a szellemi élet csak oly könyvekből meríté táplálékát, melyek külföldről kerűltek s az akkori censura miatt részben becsempésztettek. A szomszéd lengyel királyság, később pedig az ott 1830-ban támadt lázadás leverése után a párisi lengyel emigratio meglehetősen tartós hatást gyakorolt a kedélyekre. De az uralkodó kormányrendszer a szabadságra törekvő nemzeti és forradalmi áramlatokat féken tartotta s az ország nyugodtan maradt, míg az 1846-ki szomorú események hirtelen föl nem zavarták. A társadalomnak II. József reformjai óta fönnálló szervezetét a Galiczia nehány kerűletében támadt véres parasztmozgalmak erőhatalommal összetörték; az alapvető reform halaszthatatlannak látszott, s a jobbágyterheket már I. Ferdinánd császár 1846-ban megszűntette.

A lembergi Ossoliñski-féle nemzeti intézet alapításának emlékérme 1817-ből. A bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Ez az év Krakó szabad állam bekebelezésével is nevezetessé lett Galiczia történetében. A kis szabad állam, mely a három osztozkodó nagyhatalom védelme alá helyeztetett, az élet minden föltételét nélkülözte. Csak a krakói lengyel egyetem szolgált a lengyel tudomány és irodalom tűzhelyéűl. Krakó többször menedékök lett a politikailag nyugtalan elemeknek, s az 1846-ban ott kitört lázadás azzal végződött, hogy osztrák sereg vonúlt be s a szabad állam terűletét Krakó nagyherczegség névvel osztrák uralom alá helyezte.

Az 1848-ki események s I. Ferenc József császár Ő Felsége trónra lépte az addigi rendszerrel való szakítást jelentették Galicziára nézve is. A szabadságszerető elemek, melyeket oly régóta háttérbe szorítottak, most érvényesűlni kezdtek a politikai életben. Ifjúi lelkesedéssel, melyet politikai gyakorlat nem nyűgözött, vettek részt az alkotmányos küzdelmekben, melyeken Ausztria a közelebbi években átment. A szabadabb törekvésekkel egyesűlt az a vágy, hogy a lengyelség visszanyerje régóta elvesztett nemzeti jogait. Ekkor történt először, hogy egy lengyel ember, Zaleski Venzel lovag bizatott meg az ország vezetésével s 1848 augusztusban kormányzóvá neveztetett ki. 1851-ben az alkotmányos küzdelmekben hosszabb szünet állt ugyan be, de az 1848-ki év hatásai nem szűntek meg többé. A rendi nézetek és viszonyok eltűntek, az egész közigazgatást új alapokon kellett fölépíteni, a közoktatásügy az új mederből, melybe tereltetett, sem kimozdítható, sem nemzeti alapjától megfosztható nem volt többé. A belföldi elemeket immár nem zárták ki teljesen a közhivatalokból, főleg a tanítói és birói karból. Noha az új miniszterium összpontosító és korlátlankodó irányt követett, az ország kormánya, Zaleski lemondása után is, 1849-től 1859-ig egy lengyel, gróf Go³uchowski Agenor kezében maradt.

Ez időben fontos reformok hajtattak végre. Az 1849 ápril 15-ki császári pátens a parasztságot végleg fölszabadította minden jobbágykötelék alól. A paraszt a birtokában levő telket megkapta teljes tulajdonúl minden kártérítés nélkül, ellenben a földesúr külön földtehermentesítési kötvényekkel kártalaníttatott, melyek kamatozásához és törlesztéséhez az állam s a tartomány egyaránt hozzájárúlt. A földesúrnak eddig úri jog körébe eső birói és közigazgatási teendők közhivatalokra, a járási hatóságokra ruháztattak át. Az egész közigazgatás és igazságszolgáltatás teljesen új alakot nyert, s a rendi osztálykülönbségek végleg elenyésztek. Az ország két önálló kormánykerűletre oszlott, s Krakóban külön kormánybizottság és fölebbviteli biróság alakíttatott az ország nyugati része számára. Az általános osztrák polgári törvénykönyvek érvénye a krakói terűletre is kiterjesztetett, Krakó városa pedig a középponti hivatalok oda helyezésével, valamint egyetemével Galiczia egész nyugati részére nézve a szellemi és politikai élet góczává lett.

A legnagyobb reform a közoktatásügy terén ment végbe. Az egyetemeken a tanszabadság emelkedett érvényre s nagy befolyást és tekintélyt adott az intézeteknek, melyeken nem egy kiváló német és lengyel tanár működött. Legnagyobb hatású azonban a gymnasiumi oktatásnak 1849-ben eszközölt reformja volt. A német lett ugyan a tanítás nyelve, de a nép nyelve sem mellőztetett s mindinkább belföldi tanítók alkalmaztattak. A nemzeti irodalom Krakóban és Lembergben két új tűzhelyet nyert. A lembergi Ossoliñski-intézet, s a krakói tudományos egyesűlet egyesítette a szétszórt erőket és Galiczia egyre élénkebb részt vett a lengyel tudomány és irodalom fejlesztésében, habár ez irodalom fő forrása még mindig külföldön volt.

Az országház Lembergben. Bernt Rudolftól

A nemzeti szellemnek Galicziában 1848-ban bekövetkezett általános ébredése különösen a rutén népnek szolgált javára. A történeti események következtében a rutén népesség leginkább parasztságból állt, mely a lengyellel erősen keverve, az ország keleti részét lakta. Még a rutén papság is nagyon el volt lengyelesedve, s a lengyel nyelvet a rutén egyházi hatóságok hivatalos nyelvűl is sűrűn használtak. 1848-ban a rutén papság és értelmiség kebelében is fölébredt a nemzeti érzés s a kormány részéről élénk támogatást nyert. I. Ferencz József császár egy adománya lehetővé tette a ruténeknek, hogy a „Narodny Dom” nevű nemzeti intézetet alapítsák Lembergben. Rutén népies irodalom, melynek volt már az előtt is nehány képviselője, kezdett fejlődni, s a rutén nyelv a nép- és középiskolákban is figyelembe vétetett. A rutének fejlődésének legfőbb akadálya az volt, hogy a saját körükben is fölöttébb ellentétes nézetek uralkodtak nemzetiségökről és nyelvökről. Kevesen képviselték azt az álláspontot, hogy a rutén népies irodalomra kell támaszkodni s ez alapon a rutén nyelvet önálló nemzeti irodalmi nyelvvé kell fejleszteni. A galicziai rutén értelmiség többsége mesterségesen igyekezett az egyházi-szláv s az orosz nyelv alapján rutén irodalmi nyelvet teremteni, sőt sokan reményöket vesztették, hogy valaha külön rutén irodalmi nyelv alakúlhat és fölmerűlt az a nézet, hogy a galicziai rutén népnyelv csak az orosz nyelvnek egy nyelvjárása, s a rutén nép csak az orosz nép egyik ága.

Az 1860-ki októberi diploma szabadabb pályát nyitott a politikai életnek Galicziában az alkotmányért folyó általános küzdelmekben, melyek csak 1867 végén az állami alaptörvények meghozatalával fejeztettek be, a galicziai lengyeleknél olyan politikai irány kerekedett felűl, mely azon meggyőződésen alapszik, hogy Ausztria biztos védelmet nyújt vallásuknak és nemzetiségöknek, s hogy egyedűl a hatalmas Ausztria nyújthatja ez oltalmat.

Ezt a politikai irányt az országgal, valamint a középponti kormánynyal szemben a leghatékonyabban az újolag kormányzóvá kinevezett gróf Go³uchowski Agenor képviselte. A galicziai tartománygyűlés az 1866-ki szerencsétlen háború után a koronához intézett fölíratában kijelenté, hogy: „Felséged mellett állunk s akarunk állani!” Ez egyszerű, de szívből jövő szavak az egész országnak s parlamenti képviseleteinek politikai programmjává lettek. A galicziai képviselők támogattak mindent, mit a monarchia belső szilárdítása és külső hatalmi állása megkivánt, egyúttal azonban az ország számára is megnyerték ama föltételeket, melyek önkormányzatához s nemzeti és gazdasági érdekei üdvös fejlődéséhez szükségesek voltak. E törekvésben leghatalmasabb támaszát az ország I. Ferencz József császár Ő felsége személyében nyerte s az ő legfelsőbb kegyének köszönheti, hogy kivánságai rövid időn teljesűltek.

I. Ferencz József császár Ő Felsége Galicziában útazásakor (1880). Ajdukiewicz Zsigmondtól

1867-ben császári rendelettel az összes galicziai közép- és népiskolák vezetése az országos iskolatanácsra bízatott, melyben a kormány tisztviselőin kivűl az autonom testületek képviselői is helyet és szavazatot nyertek; ugyanekkor egy tartományi törvény szentesíttetett, mely Galiczia összes nép- és középiskoláiban a lengyel, illetőleg a rutén nyelvet tette az oktatás nyelvévé. Később császári rendeletek ugyanígy intézkedtek a két egyetemről s a műszaki főiskoláról. Egyik 1869-ki császári rendelet a lengyel nyelvet – a rutén nyelv megfelelő figyelembe vételével – tette hivatalos nyelvvé Galiczia összes közigazgatási, pénzügyi és igazságügyi hatóságainál. Ez a belföldi elemeknek, lengyeleknek és ruténeknek nemcsak azt a lehetőséget adta meg, hogy anyanyelvükön képezzék ki magukat, hanem az ország közigazgatása is az ő kezökbe tétetett.

A legközelebbi huszonöt év Galicziára nézve minden tekintetben váratlan nagy lendűlet korszaka. A tanügy a legnagyobb figyelemben részesűlt. Az 1873-ban hozott tartományi iskolatörvények alapján a fönnálló népiskolák tökéletesen újjászerveztettek s kétszeres számra szaporíttattak. Noha e téren még sok a teendő, a népnevelés már is lehatolt a legalsó rétegekig. hasonlóképen emelkedett a középiskolák száma, tanítványaiké pedig megháromszorozódott. Gymnasiumok és reáliskolák mellett sok külön ipar-iskola és mezőgazdasági intézet alakúlt, melyek az ország gazdasági fejlődésére tartós hatást gyakorolnak. A két egyetem s a műszaki főiskola a tanszékek szaporításával s intézeteik és laboratoriumaik létesítésével nagyot fejlődtek, a lembergi egyetem orvosi kar állításával (1894), a krakói mezőgazdasági intézettel (1891) egészíttetett ki. A lembergi műszaki főiskola újjászerveztetett s 1875-ben gépészeti iskolával bővítetett ki. Számos irodalmi és tudományos egyesűlet fejleszti a szellemi életet, s az 1872-ben Krakóban alapított és Károly Lajos főherczeg által személyesen megnyitott császári tudományos akadémia a komoly tudós munka góczává lett. Míg az előtt a galicziai lengyelek tudományos és szellemi élete külföldről merített erőt és ösztönzést, az utóbbi években ez élet létalapja magába Galicziába helyezkedett át.

Hasonló fejlődést tanúsít a rutének szellemi élete. 1861 óta a rutén értelmiség fogalmai nyelvét és nemzetiségét illetőleg mindinkább tisztúlni kezdtek. Rutén nép- és középiskolák, a lembergi egyetem rutén tanszékei, valamint több tudományos egyesűlet hatalmasan előmozdították a rutén nép nemzeti önállóságának tudatát. Az irodalom Ukrajna népies rutén irodalmára támaszkodott s ez alapon tankönyvek, hírlapok és írói munkák segélyével önállóan fejlesztette a rutén irodalmi nyelvet.

Nagy változás állt be az ország általános kormányzatának mezején. 1867-ben az igazságszolgáltatás külön választatott a közigazgatástól, a krakói helytartósági bizottság s a kerületi főnökségek eltöröltettek, az egész közigazgatás a helytartóságra és 74 újonnan alakított járás-főnökségre ruháztatott. Az állami közigazgatás kilépett addigi tartózkodásából s egyre nagyobb buzgalommal és költséggel igyekezett az ország gazdagságának természetes kútfőit rendezni és föltárni. E tevékenységében most már hatalmas szövetségre talált az önkormányzatban, melyet az ország az új alkotmányban nyert. Még az 1861-ki tartományi rendtartás szerint a tartománygyűlés országos bizottságot választott, melyhez a tartománygyűlés elé terjesztendő munkálatok előkészítése mellett sokféle ügy utasíttatott, főleg a gazdasági élet s a közegészségügy terén. Az országos bizottság azonban csak 1866-ban találta meg a szintén önkormányzati alapon szervezett községi és járási képviseletekben természetes kiegészítését. E testületekben különféle, addig egymástól elválasztott néposztályok találkoztak a közjóért való munkálkodásban. A régi balítéletek és ellentétek lassanként eltűntek, a nép nem pusztán a hatóságtól várta immár üdvét, hanem hozzászokott az önsegélyhez és az önkormányzathoz. Az egész ország arczúlata tetemesen megváltozott.

A legnagyobb haladás a közlekedés terén állt be. A vasútaknak egész hálózata épűlt, mely távoli, a világforgalomtól messzire eső vidékeket vont be a forgalomba, s melyet ország-, járási és községi útak egészítettek ki. Minthogy a mezőgazdaság terményeinek ezzel új piaczok nyíltak, a föld ára is tetemesen emelkedett. A földmívelés és állattenyésztés, valamint a mezőgazdasági ipar terén szintén hatalmas haladás állott be. A gazdagság új forrásai nyíltak s első helyen a földolaj (naphta)-ipar nagy tőkebefektetéssel és a műszaki eszközök tökéletesbítésével óriási fejlődésnek indúlt.

Az önkormányzat, a haladó közművelődés, meg a hatalmasúl fejlődött termelő munka a lakosság társadalmi életére nézve mélyre ható befolyást gyakoroltak. A városok népességének száma tetemesen megszaporodott. Polgárság kezd alakúlni, mely az előtt csaknem teljesen hiányzott, s mely a szellemi és anyagi élet terén fontos tényezővé válik. A paraszt népesség nemcsak a községi és járási képviselőtestületekben működik közre buzgón és értelmesen, hanem tartománygyűlési követei útján az országos törvényhozás és közigazgatás ügyeiben is élénk részt vesz.

Galiczia egész lakossága tudatában van annak, hogy a nemzeti fejlődés, e békés munka és előmenetel lehetőségét és föltételeit I. Ferencz József császár Ő Felsége különös jó akaratának és kegyének s az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas védelmének köszöni. Így Galiczia s a felséges uralkodó család, valamint a monarchia közt a ragaszkodás és hála legbensőbb kapcsai fűződnek, s Ő Felségének, úgy szintén az uralkodó ház tagjainak minden látogatása örömünneppé szokott válni, mert alkalmat nyújt az egész lakosságnak, hogy hűségét és háláját a leglelkesűltebb érzelmekkel fejezze ki. Azok a kegyes szavak, melyek ilyen alkalmakkor a legfelsőbb helyről intéztetnek az országhoz, szálló igékké válnak s biztos támaszaivá a további munkálkodásnak. Galiczia története mindig hálával fog ama sokat jelentő szavakra emlékezni, melyeket a császár legutóbb Galicziában tett látogatásakor, 1894 szeptember 7-én az országos küldöttség, az összes kerűleti képviseletek küldöttei, valamint 30 város képviselői hódolatának fogadásakor az országos marsallhoz intézett: „Önök bizonyítékát adták, hogy nemzeti sajátszerűségek számbavétele s a történelmi hagyományok iránti kimélet csak még szorosabbra fűzte az állam és ez ország közt a köteléket”.

Galiczia czímere. Bernt Rudolftól



[144] A Lubart-Demeter herczegnek tulajdonított harangon, melynek képét a 177-ik lapon adjuk, fölírat van, mely magyarúl így szól: „6849-ben öntetett e harang Szent Györgynek Euphemius apát által Demeter fejedelem alatt”. Aland pedig ez van rá vésve: „és írta Szkora Jakab”.