Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

3. Az Elsőtől a Második Türk Kaganátusig

3. Az Elsőtől a Második Türk Kaganátusig

A Szuj-dinasztia alatt Kína hosszú, évszázados szétszabdaltság után újra egységes lett (581–618), s ez idő alatt az ország politikai és gazdasági hatalma felfelé ívelőben volt. A Szuj-korban erősödtek a belső harcok a keleti türköknél is, s ekkor vált a keleti és nyugati félre való tagolódás végleges ténnyé. Bár a Szuj-dinasztia bukása körüli zavaros időkben a keleti türkök valamelyest erőre kaptak, de ez nem sokáig tartott. A kínaiak 630-ban legyőzték őket, és az Első Türk Kaganátus utolsó uralkodóját, Hieli kagánt foglyul ejtették. Ezzel több mint ötven évre a Keleti Türk Birodalom megszűnt, területe Kína részévé vált.

A keleti türkök bukása után nem váratott magára sokáig a nyugati türkök hódoltatása sem. A kínaiaknak most már nem állt érdekükben a nyugati türkök szövetségét keresni a keleti türkök ellen, sőt örömmel nézték a tíz törzs népének belső torzsalkodását. A Nyugati Türk Birodalom sohasem volt olyan egységes, mint a keleti, inkább csak lazább konföderációnak volt nevezhető. Magja a tíz törzs, török nevén on-ok volt, mely két törzscsoportra oszlott. Az öt nusipi törzs az Iszik-költől nyugatra helyezkedett el, tőle keletre pedig az öt tulu törzs. A tulu törzseket név szerint is jól ismerjük, közöttük volt a türges, amely majd a Második Türk Kaganátus idején a vezető törzs lett a nyugati türkök területén. A nusipi terület központja Szujáb (Tokmak) és Taraz vidékén lehetett.

A nyugati türk és a keleti türk terület között éltek a karlukok, a Tarbagataj és az Altaj hegység közötti részen, a Fekete-Irtis folyónál. A türkökkel rokon nyelvű nép volt, amely azonban külön törzsszövetséget alkotott; három törzse ücs-karluk néven szerepel a türk feliratokban. Köztes helyzetüket kihasználva hol a keleti, hol a nyugati türköknek hódoltak be. Szogdia sok városállama, így Taskent, Szamarkand, Fergana és Buhara is a nyugati türkök fennhatósága alatt állott. Az egykori Heftalita Birodalom területe, Toharisztán is a Nyugati Türk Birodalom része volt. Hüancang kínai zarándok, aki 630-ban járt itt, 27 apróbb fejedelemséget említ, amelyeknek önálló uralkodója volt, de az összes a nyugati türk uralkodó fennhatósága alatt állott, akinek nevében fia gyakorolta a hatalmat. A sad méltóságnevet viselte, székhelye a mai Kunduz környékén lehetett. A Nyugati Türk Birodalom 659-es bukása után az egykori türk sad egyik fia szervezte meg Toharisztánt, felvette a jabgu címet, s ezzel létrehozta a toharisztáni jabguk dinasztiáját, akikről s akiknek országáról aztán a 7. század utolsó harmadától kezdve már sokat szólnak a muszlim források. Tehát mikor mindkét türk birodalom kínai fennhatóság alatt volt, Toharisztán alapvetően iráni lakosságát türk eredetű dinasztia uralta.

Mint fentebb említettük már, 659-ben a kínaiaknak sikerült a Nyugati Türk Birodalmat is uralmuk alá hajtaniuk, s területét kínai adminisztratív egységekre osztották. Mielőtt azonban otthagynánk a nyugati türköket, emlékezzünk meg egy utazóról, akinek útleírása, akárcsak a görög Zemarkhosz és Valentinosz beszámolói, értékes adatokat tartalmaz a nyugati türkökre. Hüancangról, a híres kínai buddhista zarándokról van szó, aki 629 és 645 között tette meg nagy indiai zarándoklatát. Turkesztánon haladt át, s így érkezett meg Szujáb városába, mely a későbbi Tokmakkal azonos a Csu folyó völgyében. Itt találkozott a nyugati türk uralkodóval, a jabguval, akivel a szokásos lakomák {75} keretében csevegett el udvariasan. Udvartartásának fényűzését Hüancang is, akárcsak a görög követek az előző században, nem mulasztotta el megjegyezni. Az uralkodó megpróbálta tartóztatni, lebeszélni útjának folytatásáról, de mikor látta, hogy a mester hajthatatlan, vezetőt rendelt mellé, és szeretetben elbocsátotta.

Ezután nyugat felé haladva érkezett meg Hüancang Bing-yulba, mely a türkök nyelvén ’Ezer forrás’-t jelent. Ez a hely, mely forrásokban és tavakban rendkívül gazdag volt és ezért a türk uralkodó kedves nyári pihenőhelyéül szolgált, nem messze esett Taraz városától. Taraz városa után délnyugatra fordította a vándor útját, és sok kisebb város érintésével érkezett meg Szamarkandba. Nemsokára már a híres Vaskapunál van, a türk feliratok Temir kapigjánál, mely a Türk Birodalom nyugati határaként szerepelt. Ez aSzamarkandot Balhhal összekötő úton levő szűk szurdok volt, mindkét oldalon magas sziklafallal. Hüancang szerint vasajtó volt az átjáró mindkét oldalán, amely a türkök betörése ellen szolgált. Nemsokára átkelt az Amu-darján, és megérkezett Huo királyságába, melynek központja a mai Kunduz körül volt. Ez a Huo név megegyezik a heftalitáknak a szintén a kínaiaknál feljegyzett hua nevével, melyben a uar név átírását láthattuk. Itt volt a rezidenciája a nyugati türk uralkodó legidősebb fiának, Tardu sadnak. A Tardu név már ismerős nekünk, Istemi fiát hívták így, a sad pedig méltóságnév. A sad feleségének apja Kaocsang (Turfán) királya volt, akitől Hüancang ajánlólevelet is hozott magával. Hüancang megérkezésekor a fejedelemasszony, a kagatun már halott volt, férje, Tardu sad pedig beteg. Felépülte után felesége húgát vette nőül, a gonosz teremtés azonban unokaöccse tanácsára megmérgezte férjét, a sadot. Ezután az unokaöcs elvette nagynénjét feleségül, megragadta a hatalmat, s a tegin cím helyett felvette az uralkodó sad címét. Mindennek az izgalmas eseménynek zarándokunk tanúja volt, hiszen hosszabb ideig kénytelen itt időzni Tardu sad temetése miatt. Ezek után folytatta útját Indiába, de ez már kívül esik mostani érdeklődésünkön. Hazafelé ismét megállt Kunduzban, de ezután nem a Vaskapu felé fordult, hanem északkelet felé vette útját, és a déli karavánúton, Kásgár és Hotán felé érkezett haza Kínába. Hüancang útleírása igen becses adatokkal gazdagította történeti-földrajzi ismereteinket aNyugati Türk Birodalomra vonatkozóan, s világosan láthattuk, hogy az elfoglalt területek, például a heftaliták országa, milyen laza módon kapcsolódtak a központi részekhez. 659-ben a kínai hódítás ezt a laza kötődést szüntette meg.

A keleti türköket 630-ban a kínaiak leverték, s ezzel az Első Türk Kaganátus önállósága megszűnt. Tajcung császár a birodalom engedelmes alattvalóivá és szövetségeseivé akarta a türköket változtatni. A türkök törzsi szervezetét, adminisztratív beosztását nem változtatta meg, de a türk előkelők rétegét a kínaiak magukhoz édesgették. Több száz türk előkelő kapott kínai rangokat és címeket, még többnek engedték meg, hogy részt vegyenek a kínai udvari szertartásokon, és több ezer türköt telepítettek le Csanganban, a kínai fővárosban. A türk előkelők kínai neveket vettek föl, és elindultak az elkínaiasodás útján. De miután a türkök 650-ben kísérletet tettek függetlenségük visszanyerésére, a kínaiak erősítették a türk törzsek alávetettségét. 664-ben közigazgatási reformot hajtottak végre, s a Góbi sivatagtól északra elterülő részeket a hanhaji helytartósághoz, a keleti türkök lakta területet a jüncsungi, vagy később sanjüinek nevezett {76} helytartósághoz csatolták. A sanjüi helytartóságot 3 területre és 24 prefektúrára (körzetre) osztották fel. Jóllehet a körzeteket türkök vezették, de ezek is kínai ellenőrzés alatt állottak. A türk tömegek igen nehéz körülmények között, mozgási szabadságukban korlátozva éltek, ugyanis nem hagyhatták el a kijelölt körzetüket. Legsúlyosabb terheik közé tartozott, hogy a saját előkelőik vezetése alatt fegyveresen kellett a kínaiakat támogatniuk azok hadjárataiban.

Kaocung császár uralkodásának utolsó éveit a fokozott bel- és külpolitikai feszültség jellemezte. A kínai haderők jelentősen le voltak foglalva Indiában, Nepálban és Tibetben. 679-ben hatalmas vereséget szenvedtek a tibetiektől a Kuku-nórnál. Ilyen körülmények között a legrosszabbkor jött a hír a türkök lázadásáról. Már majdnem harminc éve teljes béke honolt az északi határon, s erre a támadásra a kínaiak nem voltak felkészülve. A felkelést az Asite nemzetség vezetője irányította, amely az Asina nemzetség után a második legelőkelőbb türk nemzetség volt. A 24 türk körzet vezetője is mellé állt, és rövidesen kikiáltották az Asina nemzetségbeli Nisifut kagánjuknak. A kínaiaknak azonban ez alkalommal sikerült időben csapatokat átvezényelni a nyugati hadszíntérről, és 680-ban leverték Nisifut, aki a csatában életét vesztette. Újabb kagán állt a felkelés élére Funien személyében, de őt is hamarosan elfogták és Csanganban kivégezték. Úgy tűnt ekkor, hogy a két évig tartó türk felkelési hullámot sikerült a kínaiaknak végleg vérbe fojtaniuk.

De nem így történt. A felkelés tüze továbbharapódzott, s a zászlót a szétvert türk seregek egyik katonai vezetője, Kutlug emelte magasra. Az Asina nembeli férfiú, aki az első kaganátus utolsó kagánjának, Hielinek távoli rokona volt, maroknyi emberrel indult el az egykori türk nagyság helyreállításának útján. Így beszéli el a türk restauráció heroikus korszakát a Kül-tegin-felirat, a türk seregek növekedését mitikus számokkal kifejezve: „De fent a türk Ég, és a szent Föld-Víz határozott: Felemelte atyámat, Elteris kagánt, s anyámat, Elbilge katunt, az ég csúcsára segítvén őket, hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy újból nép legyen. Atyám, a kagán tizenhét emberrel indult el. Amint elterjedt a hír, hogy kifelé vonul, a városban levők a hegyekbe vonultak, a hegyen lakók a völgyekbe szálltak, s összegyűlvén, hetvenre szaporodtak. S mert az ég erőt adott nekik, kagán atyám serege a farkasokhoz vált hasonlóvá, ellenségei a bárányokhoz lettek hasonlóvá. Hadat vezetvén keletre és nyugatra, összegyűjtötte és megszaporította őket, s összesen hétszázan lettek.” Kutlug itt a feliratokban már mint Elteris, azaz ’népgyűjtő’ kagán szerepel, amely az új uralkodói neve volt.

„Mi akkor a Csogaj-kuziban és a Kara-kumban tartózkodtunk. Vaddal és nyúllal táplálkoztunk, és a népnek volt mit enni. Ellenségeink köröskörül úgy lestek ránk, mint aragadozó madarak a hullára.” A Csogaj-kuzi a Sárga-folyó nagy kanyarjától északkeletre elhelyezkedő Jin-san hegységnek a neve. A kínai elnevezés ’árnyékhegység’-et jelent, s a türk elnevezés a kínait fordítja, amennnyiben ’az árnyékhegy északi oldalá’-t jelenti. Kara-kum a Csogaj-kuzi/Jin-san északi oldalán levő oázisváros, amelyet a kínaiak Hejsa vagy Hejsacseng néven ismertek. Mind a kínai, mind a türk elnevezés ’fekete homok’ jelentésű, Hejsacseng a ’fekete homok városa’. Tehát az Ordosztól északkeletre, a Jin-sanban volt a türk felkelők fészke. Itt növelte meg seregét tetemesen Kutlug, nem utolsósorban, ahogyan a feliratok is jelzik, a városi lakosság soraiból. {77} Mit is jelenthet ez a városi lakosság itt a steppe közelében? A nyájaikat elvesztett türk szegények tömegeit a kínaiak letelepülésre kényszerítették a kínai limes mentén húzódó nyomorúságos kis oázisvárosokban (türk balik = kínai cseng), amelyeket az tett várossá, hogy agyagfallal voltak körülvéve. A sivatagból kivágott kis földeket voltak kénytelenek megművelni, határőrszolgálattal tartoztak a kínaiaknak, és teljesen ki voltak szolgáltatva a helyi kínai tisztviselők kénye-kedvének. Csoda, ha a régi türk dicsőség visszaállítása legjobban az ő lelküket fogta meg?

S ekkor a felkelésben döntő fordulat következett be: egy kínai neveltetésű előkelő türk, az Asite nembeli Jüancsen átállt a türkökhöz. Jüancsen azon türk fiatal előkelőkhöz tartozott, akik a türkök kínai rabságának idején születtek, s neveltetésüket a kínai fővárosban kapták. Itt rangjuknak megfelelően nevelték őket, a kínai nyelvet, irodalmat, zenét, közigazgatást tanulták, s a kínaiak joggal várták el, hogy e „janicsárok” a Mennyei Birodalom odaadó hívei legyenek. De a kínai neveltek legtöbbje visszatérvén hazájába a kínaiak legádázabb ellenfele lett. Joggal panaszkodik egy császári felügyelő: „A türkök, tibetiek és kitajok, mikor a fővárosban tartózkodnak, mindmáig kivételezett helyzetben vannak. Katonai posztokat foglalnak el, és a császári iskola kapuit átlépik [azaz ott tanulnak]. Ledobják magukról a gyapjúöltözéket és kínai nyelvet tanulnak. Tanulmányozzák győzelmeinket és vereségeinket térképek és történeti művek alapján, és megtudják azokat a helyeket, ahol nehezen avagy könnyen lehet átkelni a hegyeken és folyókon. Bár államunk büszke rá, hogy civilizálja a barbárokat, a farkasok kölykei azért hálátlanok, és aztán megpróbálnak nekünk bajt okozni.”

Jüancsent is, mikor kitanult, megbízták a sanjüi kormányzóság vezetésével, de miért, miért nem, 681-ben már kínai börtönben ült. Ekkor a kínaiak tárgyalni küldték a Jin-sanban állomásozó türk lázadókhoz, itt Jüancsen átállt Kutlughoz. Ettől kezdve türk nevet vesz fel, azt használja. Ő az a Tonjukuk, aki még két türk kagánt szolgált ki hűségesen. A Második Türk Kaganátus legnagyobb államférfia lett belőle, s életét és tetteit a tiszteletére emelt emlékkövön örökítették meg. Tonjukuk átállása óriási politikai siker volt Kutlug számára, s egyben a 24 türk prefektúra türkjeinek szolgálatát is jelentette. Kutlug Tonjukuk tanácsára nyilvánította magát Elteris kagánnak, s Tonjukuk pedig a kínai források szerint az apa-tarkan, a türk feliratok szerint a bojla-baga-tarkan címet kapta.

BIBLIOGRÁFIA

A nyugati türkökre: CHAVANNES, Documents 219–220, 259–279.

Hüancang utazásának minket érdeklő részei: S. BEAL, Si-yu-ki. Buddhist records of the western world I–II. London, 1883. I. kötet, XVIII–XX, 17–53; S. BEAL, The life of Hiuen-Tsiang by the Shaman Hwui Li. London, 1911. 35–49.

A karlukokra: O. PRITSAK, Von den Karluk zu den Karachaniden. ZDMG 51(1951), 270–300; H. HOFFMANN, Die Qarluq in der tibetischen Literatur. Oriens 3(1950), 190–208.

A Kül-tegin-felirat idézett helye: Magy. előd. 62–63.

A Tonjukuk-felirat idézett helye: Magy. előd. 70.

A Tonjukuk-feliraton említett helynevek azonosítása: CZEGLÉDY K., Cogay-quzi, Qara-qum, Kök-öng. MTA I. OK 20(1959), 279–294.

{78}