Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)
Balassi Kiadó
Én, aki nyílegyenest törtem sudarammal az égnek,
Seprem most leborult lombozatommal a port.
Nem külső, idegen terhek roskasztanak engem,
Önnön termésem húzza le bús fejemet.
5 Társaimat viharos villámok döntik a földre,
Rám ez a dús termés hozza a szörnyü halált.
Ép volnék ma is én, ha nem önt el a százszoros áldás;
Mind az enyém a gyümölcs, mely, ime, porba terít.
Nincs más hátra: a balta setét vasa vágja el éltem,
10 S máglyák lángjai közt pusztulok el megadón.
Jobb a diófának: termése miatt verik őt le,
Engem a termésem súlya tör össze maga.
Épp ily díjat nyert Agamemnon hitvese hajdan,
S az, ki a háboruba küldte gyanútlan urát.
15 Ó, de ha így fizet, ily gonoszul, anyjának a gyermek,
Akkor a természet szent joga, jaj, hova lesz?
Azt diktálja az ész: ne akarjon szülni az asszony,
Vesszen a magzat, amely duzzad az anyja ölén.
Bárcsak durva fagyok perzselték volna le szirmom,
20 Amikor ifju tavasz csalta ki bimbaimat!
Vagy letarolták volna a vad szelek a be sem érett,
Zsenge bogyót, sűrűn nőtt, buja kincseimet!
Meddő árnyam várna csak arra, ki lankad a hőtől,
S nem másért, csak ezért tisztelik úgy a platánt.
25 Karcsú, szép, sudaras törzsek, hallgassatok énrám,
Széttárván ölelő, széles-erős karotok:
Díszes kerti gyümölcs ne legyen soha szívetek álma,
Éppen elég, ha a lomb lep, noha magtalanul.
Rátör a büszke gyümölcs a sudárra, mely élteti-hordja,
30 Egyszerüen, szeliden díszlik a fán a levél.
És te, ki erre kerülsz, ágast állítni ne restelj
Csüggő gallynak, emeld helyre a dűlt terebélyt,
Gyakran gyógyította be már gyöngéd idegen kéz
A rokon által ütött mély, szomorú sebeket.
35 Rakj hát holmi karót e szegény ágaknak alája,
Szednivaló is akad, újra ha erre kerülsz.
Tennen terhed is úgy könnyüljön, s véreid ádáz
Tetteit úgy ne legyen felpanaszolni okod.
(Kardos László fordítása)
[250] 251
1–4 A szakirodalomban 1468 őszére datált elégia a 203. epigramma metaforáit bontja ki, a mintának tekintett (Ovidiusnak tulajdonított) Nux című elégia gondolatmenetét, megfogalmazásait követve.
7–8 Vö. Nux 25: Certe ego, si nunquam peperissem, tutior essem: […]; 107: Fructus obest, peperisse nocet, nocet esse feracem.
9–10 A gesztenyefa maga kéri, hogy – ha megérdelemelte a halált – vágják ki, rakják a tűzre, s ezzel végetérnek szenvedései (Nux 177–180: Si merui videorque nocens: imponite flammae, / Nostraque fumosis urite membra focis. / Si merui videorque nocens: excidite ferro, / Et liceat miserae dedoluisse semel).
11 A Nux idézett 107. sorára utal vissza. A nux fordítása (itt) véleményünk szerint gesztenyefa és nem diófa.
13–14 Mindkét mitológiai példában az anyát (genetrix) saját fia ölte meg. Agamemnón feleségét, Klütaimnésztrát fia, Oresztész gyilkolta meg, s ugyanígy járt Eriphülé, Amphiaraosz felesége, aki csellel rávette férjét, hogy részt vegyen a hetek Thébai elleni hadjáratában. Amphiaraoszt a harcból való menekülés közben kocsijával együtt elnyelte a föld. Alkmaión, a fia, apja halálát megbosszulandó megölte anyját.
19–22 Vö. Nux 163–164: Atque utinam subitae raperent mea poma procellae, / Vel possem fructus excutere ipsa meos; vö. még Ov. met. 14,763–764: sic tibi nec vernum nascentia frigus adorat / poma nec excutiant rapidi florentia venti.
23–24 A forróságot kerülőknek meddő árnyékot adó platán példáját a gesztenyefa is említi (17–18: platanis sterilem praebentibus umbram / Uberior quavis arbore venit honos). A szemléletes metafora művelt kertjei az itáliai egyetemekre utalnak, ahol a versszerzés dicsőségével, képességével ajándékozzák meg a Múzsák s a tudós kertészek az odaérkezőket, ám ez a pomifera laus – hasonlóan az ő példájához – végzetes lehet számukra, mert később gyümölcseik súlyával (azzal a ténnyel, hogy költővé váltak) nem tudnak megbirkózni (vö. Epist. Guar. I. 25,251–258: optimas ego semper iudicavi arbores, quae plurima ac generosa paucis annis poma ediderint, sicut a Manuele nostro factum est).
31–34 Lásd a 203. epigrammához írt magyarázatokat! Csak találgatni tudjuk, hogy Janus kitől vár segítséget, hogy a peregrinae clementia dextrae kifejezésnek mi is lehetett a pontos értelme: talán a zsákutcába jutott költészetet új feladatokra inspiráló vagy Janust politikai konfliktusaiból kisegítő, valószínűleg Itáliából érkező segítségre gondolhatunk.