Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

4. fejezet - UDVARI SZERELMI LÍRA: BALASSI BÁLINT VILÁGI VERSEI ÉS A BALASSI-KÖVETŐK

4. fejezet - UDVARI SZERELMI LÍRA: BALASSI BÁLINT VILÁGI VERSEI ÉS A BALASSI-KÖVETŐK

Tartalom

Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.
Első
Második
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Tizenegyedik
[Tizenkettődik] Decima secunda
Tizenharmadik
[Tizennegyedik] Decimus quartus
Tizenötödik
Tizenhatodik
Tizenhetedik
Tizennyolcadik
Tizenkilencedik
Huszadik
Huszonegyedik
Huszonkettődik
Huszonharmadik
[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum
[Huszonötödik] Vigesimum quintum
[Huszonhatodik] Vigesimum sextum
Huszonhetedik
Huszonnyolcadik
[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum
Harmincadik
[Harmincegyedik]
[Harminckettődik]
Harmincharmadik
Harmincnegyedik
Harmincötödik
[Harminchatodik]
Harminchetedik
Harmincnyolcadik
Harminckilencedik
Negyvenedik
Negyvenegyedik
Negyvenkettődik
Negyvenharmadik
Negyvennegyedik
Negyvenötödik
Negyvenhatodik
Negyvenhetedik
Negyvennyolcadik
Negyvenkilencedik
Ötvenedik
Ötvenegyedik
Ötvenkettődik
Ötvenharmadik
Ötvennegyedik
Ötvenötödik
Ötvenhatodik
Ötvenhetedik
Ötvennyolcadik
Ötvenkilencedik
Hatvanodik
Hatvanegyedik
[Hatvankettődik]
[Hatvanharmadik]
[Hatvannegyedik]
[Hatvanötödik]
[Hatvanhatodik]
Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak
Célia-versek
[Első]
[Második]
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Saját kezű versfüzér
Az erdéli asszony kezéről
Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt
Az Célia bánatjáról
Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
Fulviáról
BALASSI-KÖVETŐK
Ismeretlen: Ímé ez szívembe
Ismeretlen: Megcsal az Cupido…
Széchy Tamás: Szeretőmnek megtért keménségéről
Ismeretlen: Már eljött én utam
Ismeretlen: Sebes tenger habja
Jegyzetek

Balassi Bálint (Zólyom, 1554. október 20. – Esztergom, 1594. május 30.) volt az első magyar költő. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha voltak előtte magyar nyelven verselők; ő nem a kronológiának áll az élén, hanem a magyar irodalmi mitológiának, amelyet nagy részben ő és követői teremtettek meg. Krisztus előtt is történt egy s más e világban, mégis, az európai időszámítás véle veszi kezdetét.

Újító volt és kánonteremtő. „Új forma” (Balassi szavai) gyanánt honosította meg a szerelmi komédiát, költészete már a boccacciói típusú humanista poétikákban gyökerezik, mint ezt az inventio poetica – Balassi magyarításában: versszerző találmány – terminus használata, továbbá a komédia ajánlásában és prológusában kifejtett nézetek bizonyítják. Elsőként szerkeszti verseit ciklusokba, s megújítja a magyar verselési technikát. Nem előzmények nélkül, korai verseiben nem is a versnyelv radikális átalakításával, de ő teremtette meg a magyar udvari költészetet, az alapvetően lovagi típusú udvarlást. Szerelmes levelei – ekként nevezi szerelmes verseinek egy csoportját – jórészt a szó szoros értelmében levelek voltak: a kedveshez elküldött, a gyakorlati udvarlást szolgáló eszközök. Ám ő az, aki átlépi a bűvös határt, s az alkalmi, pragmatikus célt szolgáló énekek után-mellett ír verseket csak úgy, önmagáért, a versszépségért, az immár a dallam mankóját nélkülöző vershangulatért. Ez már modern magyar irodalom – a 16. században.

Verseit két gyűjteménybe rendezte. Az egyikben, az úgynevezett Maga kezével írt könyvben, főképp világi versek: az „ékes énekek” és a szerelmében megtörtént dolgokról szóló „szerelmes levelek” találhatók. E rendkívüli tudatossággal megszerkesztett versciklusokban, szerelmi önéletrajzban a kutatók többsége kétszer harminchárom verset rekonstruál. A másik versgyűjteménybe istenes énekeit írta. Balassinál az istenes és világi versek között azonban nincs feltétlenül éles határ. Némely vallásos versét ő maga helyezte a Maga kezével írt könyv világi versekből álló ciklusainak a végére, s így a ciklus kontextusában ezek nem csak istenes énekek; nála e három érték, verseinek három fő témája, az Isten, a szerelem, a vitézség egységet alkot. E középkori eredetű és teológiai vonatkozású felfogás szép példája a Szentháromsághoz írt himnuszsorozata. Amiképpen csak egy Isten van, de három személyben, azonképpen az egy legfőbb érték is az előbb említett három formában testesül meg. Ez egyben eszmei magyarázata annak, hogy miért használja fel a vallásos költészet frazeológiáját szerelmes verseiben: nála is, akárcsak a lovagi lírában, azonos az Istenhez és a szeretett nőhöz való viszony. Épp a három legfőbb érték egysége teszi értelmetlenné a szerelmes-istenes-vitézi, tartalmi alapú csoportosítást: igaz, Balassi verseinek többsége szerelmes vers, istenes énekeinek száma nem éri el a két tucatot, vitézi éneket pedig (nem is olyan nyilvánvaló, hogy mely verseit soroljuk ide!) talán kettőt-hármat ha írt – ám ezek a versdarabszámok édeskeveset vagy éppen semmit sem mondanak költészetéről, költészetének tipológiájáról.

Irodalmi mintája elsődlegesen a korabeli neolatin költészet (Marullus, Angerianus, Joannes Secundus), de hat rá a petrarkizáló olasz és német, valamint a török irodalom is. Az élete utolsó fél évtizedében írottak pedig (a Célia-versek, az úgynevezett Saját kezű versfüzér) már egészen másfajta poétikát és másfajta jelentésszerkezetet követnek: meg szűnik az epikus konnotáció, jelentőségét veszti a mitológiai apparátus, zártabbá válik a forma, a dallamnál fontosabbá a verszene.

A Balassi kialakította szerelmi líra, mint magas műköltészet, lényegében folytathatatlannak bizonyult. Voltak szép számmal epigonjai, sokan voltak, akikre szövegszerűen is hatott, az általa használt képek, stílusfordulatok elárasztják a 17–18. század magyar szerelmi költészetét, de magyar hagyományt ily módon egyeztetni európaisággal Balassi után már nem sikerült.

Életét, gyermekkora kivételével, jól ismerjük. Van olyan év, amikor szinte hétről hétre nyomon követhetjük életútját: mit csinált, kikkel találkozott, mivel múlatta az időt.

Apja, Balassa János, ugyancsak művelt férfiú volt, nagy hatalmú felsőbányavidéki főkapitány, a protestantizmus nemzetközileg is ismert pártfogója, rettenthetetlen törökverő s érdekeinek érvényesítéséért talán a törökkel is lepaktáló öntörvényű egyéniség. Udvari prédikátora, gyermekeinek, így Bálintnak is nevelője Bornemisza Péter volt.

A gyermek Balassit tizenegy éves korában Nürnbergbe küldik német szóra; pár év múltán, tizenöt-tizenhat évesen, Lengyelországban találjuk. Ide a család azután menekült, hogy Balassa Jánost 1569-ben összeesküvés vádjával (Dobó Istvánnal együtt) letartóztatták. Az apa kalandos körülmények között megszökik a fogságból, majd kegyelmet nyer. Fia „szülei vigasztalására” lefordítja németből Michael Bock munkáját, A beteg lelkeknek való füves kertecske című, eredetileg lutheránus, ám Balassi tolmácsolásában protokálvinista vonásokat öltő elmélkedést (1572, Krakkó; e kiadásból az egyetlen ismert példány a Sárospataki Kollégium Könyvtárában volt; e sorok írásakor Nyizsnij-Novgorodban található mint szovjet hadizsákmány), majd az apjával együtt rá is sugárzó császári kegy fényében oly duhaj juhásztáncot jár Miksa koronázásán, hogy azt a történetíró (Istvánffy Miklós) is megörökítésre méltónak ítélte.

Részt vett a Bekes Gáspár vezette Báthori István-ellenes hadjáratban (1575), megsebesült, s fogolyként került a gyulafehérvári fejedelmi udvarba. Báthori István és Balassi Bálint rokonok voltak, ennek is része lehetett abban, hogy Balassi Bálint fogolyból hűséges udvaronccá lett, Báthori pedig a török többszöri fenyegetőzése ellenére sem volt hajlandó őt a portának kiadni. Balassi követi fejedelmét akkor is, amikor Báthoryt – éppen a Habsburg uralkodó ellenében – lengyel királlyá választják.

1577-ben hazatért Lengyelországból. Apja immár halott, gyámja Balassa András, az unokabáty, akivel Balassinak még számos ügyes-bajos dolga, pere lesz. Katonának áll, mit is tehetne mást, holott e mesterséghez, melyhez inkább kell fegyelem, mintsem magas humanista műveltség, nincs igazán tehetsége. Ötven lóval szolgál Egerben, közben lányokat vásárol, és beleszeret a korábbi egri kapitánynak, Ungnád Kristófnak feleségébe, a nála némileg korosabb Losonczy Annába. Számos katonai (lásd a hatvani fosztogatásról szóló történetet) és balsikerű szerelmi kaland után élete legbotrányosabb lépésére szánja el magát: feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát (Dobó István lányát), s az esküvőt Patak várának – amely pedig királyi hűbérbirtok – elfoglalásával köti össze. E szerencsétlen lépése után élete végéig kell védekeznie a vérfertőzés és a felségárulás vádja ellen.

Perek sora következik. 1586-ban katolizál; nem tudhatjuk, belső meggyőződésből-é vagy egyéb okból, az előbbi talán valószínűbb. Felesége megcsalja és elhagyja.

1588-tól azután mintha rámosolyogna a szerencse: a vádak nagy részét elejtik, marad némi birtoka, katonaként szolgálhat tovább, engedélyezik a feleségétől való válást, s Losonczy Anna is megözvegyül. A dúsgazdag Anna ígéretes feleségnek, a házasság pedig végleges egzisztenciális megoldásnak látszott. Balassi költői-drámaírói aktivitása, érthető módon, ekkor, 1588–1589-ben hág a tetőpontjára. Ekkor szerveződhettek ciklusba a Maga kezével írott könyve versei, ekkor íródik a Szép magyar komédia (nyilván saját házasságkötésekor bemutatásra szánt) első változata, s vélhetőleg ekkor a Célia-ciklus néhány darabja is.

Semmi sem sikerült. A kikosarazott, hazájában, saját megítélése szerint, reménytelen helyzetbe került költő 1589 őszén kivándorol, mondhatni disszidál Lengyelországba. Okul ő maga ugyan érzelmi csalódottságát hozza fel, ám hihetőbb, hogy az önkéntes száműzetésben nagyobb része volt a hadi-politikai eseményeknek; ez a már nem fiatal férfi még egyszer, utoljára kísérli meg azt, ami eddig sohasem sikerült: katonai karriert befutva végre bekerülni a kor sikeres és (ami fontosabb) gazdag főurai, hadvezérei közé. Szinte tragikomikus: a tervezett nagy törökellenes hadjárat elmarad, Balassi néhány hónap után hazatér. Sokan e lengyelországi tartózkodás idejére teszik a Célia-versek keletkezését, sőt, Eckhardt Sándor nyomán, Célia személyét is ismerni vélik; e múzsa szerintük Wesselényiné Szárkándy Anna lehetett.

Mi másképp gondoljuk. Kérjük az olvasót, hogy figyelmesen olvassa el a Julia- és a Célia-verseket s a Szép magyar komédiát. Nehéz más következtetés re jutni: a Julia-versek egy része s a Célia-versek nem íródhattak a Szép magyar komédia, pontosabban annak forrása, Castelletti Amarilli című művének ismerete nélkül. A Szép magyar komédia, ennyit biztosan tudunk, 1588-89-ben készült. Ekkor íródhatott a Célia-versek nagyobbik része is. Hogy a költő mikor szervezte ciklussá e verseit, természetesen nem tudhatjuk, lehet, hogy még a Lengyelországba való távozás előtt (ez esetben a nyilvánvaló lengyel utalások, mint a Hannuska Budowskionkához írt vers stb. természetesen még hiányozhattak) lehet (de semmi sem bizonyítja), hogy éppen Lengyelországban, az is lehet, hogy Lengyelországból hazaérkezve. Csak annyi biztos, hogy a Lengyelországra, vagyis az idegen földre való utalások költői, a Szép magyar komédia cselekményével pár huzamba állítható fikciók; mint ahogy a Célia-versek epikus kerete is, középpontjában az egymásra megszólalásig hasonlító régi és új kedvessel, a Komédia ihlette fikció. Persze, nem kizárt, hogy Szárkándy Anna Balassi kedvese volt, ezt azonban semmi sem bizonyítja.

Élete utolsó évei, a kilencvenes évek, perekkel telnek. Ugyanakkor egyfajta, Balassira korábban nem jellemző visszavonultság is jellemzi ezt az időszakot; ez a néhány év életrajzának kevésbé ismert része. Új szerelméről, Fulviáról, végképp nem tudunk semmit.

1594-ben, Esztergom ostroma során puskagolyó találja el, a seb elmérged, Balassi vérmérgezésben meghal. Hagyatékából többek közt a jezsuita Campianus Tíz okok című művének részfordítása kerül elő: az elmélkedő, Istennel immár másképp viaskodó Balassi írása. Rejthet tanulságokat a fiatalember Balassi által fordított protestáns szemléletű Füves kertecske s a jezsuita vénájú Tíz okok összevetése.

A magyar irodalmi mitológiát ő s tanítványa, Rimay János teremtették meg. A Balassi haláláról Rimay írta Epicédium e teremtő aktus egyik első terméke, az első magyar nyelvű, színvonalas humanista gyászversciklus.

Követői vagy inkább utánzói, erről maga Balassi tudósít a Komédia előszavában, bőven akadtak. Méltó utód azonban – a más irányban tájékozódó Rimayt s a Theagenes és Chariclia más műfajban alkotó szerzőjét nem számítva – egy sem.

A követők-utánzók többségének neve ismeretlen. Széchy Tamásról tudjuk, hogy főudvarmester, Felső-Magyarország kapitánya volt, aki 1592-ben Batthyány Katát vette feleségül. A szövegeket az RMKT XVII. századi sorozata 3. kötetének kiadása (Stoll Béla sajtó alá rendezése) nyomán közöljük, kivéve az Ímé, ez szívembe... kezdetűt, amelynek szövegét Kőszeghy–Szentmártoni Szabó sajtó alá rendezése, Balassi Bálint versei, Bp., 1993, 217–218 alapján tesszük közzé, továbbá a Sebes tenger habja... kezdetűt, amelynek esetében nem csak a Vásárhelyi-daloskönyvben, hanem a 17. század végi Csáky-énekes könyvben fenn maradt szöveget (Ötvös Péter, A Csáky-énekeskönyv, ItK, 1980, 486–509) is figyelembe vettük. A későbbi forrás felhasználása mellett szól, hogy a szerző „zsidóul” jelenti kedvese nevét, márpedig a Sára név héber alakja Saraj, s ez olvasható a Csáky-énekeskönyvben lévő szöveg versfőiben is. A Már eljött én utam kezdetű ének kapcsán jegyezzük meg, hogy versfő-töredéket tartalmaz, ennek alapján szerzője talán „...vári Mihály”.

Balassi verseit a Kőszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza által sajtó alá rendezett utolsó kiadás (Bp., 1999, Millenniumi Könyvtár, 33) alapján közöljük. Itt jegyezzük meg, hogy (a másolóval szólva) a „kölem-kölemféle szerelmes éneki” „között egynéhány isteni dicsíret és vitézségről való ének is vagyon”, és szerelmes énekei közül is némelyik nem udvari típusú, hanem archaikusabb jellegű. Mindezekkel együtt a ciklusokat mint műegészt tekintve nyilvánvalóan világi és nyilvánvalóan a lovagi lírából kinőtt, ámde már nem lovagi jellegű költészet ez.

Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.

Ezeket penig az maga kezével írt könyvébűl írták ki szórúl szóra. Vétek kevés helyen esett benne. Az sem egyébtűl lött penig, hanem az Balassi írásának nehéz olvasása miatt, de afelől meglehet. Külem-külem mindenik éneket mikor, miről és kiről szerzette: megírta, az nótáját is mindenikinek följedzette.

Azki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köllj’ szeretőjít szeretni és miképpen köllj’ néki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá. De nem mindent hövít úgy az szerelem tüze talám, mint őtet.[1]

Első

Aenigma

egy horvát virágének nótájára


1   Jelentem versben mesémet,
     De elrejtem értelmemet;
     Kérem édes szeretőmet,
     Fejtse meg nékem ezeket:

2   Minap én úton jártomban
     Láték két hattyút egy tóban,
     Hogy volna csendes úszásban
     Együtt lassú ballagásban.

3   Gyakran egymásra tekintnek,
     Kiről kitetszik szerelmek,
     Egymáshoz való jó kedvek;
     Hasonlók, mindketten szépek.

4   Hogy így együtt szerelmesen
     Ők úsznának szép csendesen,
     Azonközben nagy sebesen
     Egy keselő csalárdképpen

5   Rájok menvén, az egyikét,
     Körme között az szebbikét
     Elkapá, foggatá szegént,
     Mint szeretőt, kedve szerént.

6   Látván társa, bánatjában
     Rív keserves kiáltásban,
     Széllyel ballagván az tóban,
     Nem tud, medgyen nagy bújában,

7   Mert látja társától váltát,
     Látja maga özvegy voltát,
     Bújában elszánta magát,
     Óhajtja már csak halálát.

Második

Kristina nevére

az Lucretia éneke nótájára


1   Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most újítja,
     Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó, herdóját ő úgy mondja,
     Tüntetvén előttem szép csillagom képét, vélem csak kívántatja.

2   Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet óhajtja,
     Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja,
     Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja.

3   Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmivé lött,
     Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, éngem már meglőtt,
     Bévett szerelmében, kivel mintha éngem ő úgyan idvözítött.

4   Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,csak mikor őt nem látom,
     Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is siralom,
     Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi bánatom.

5   Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul,
     Régi betegségből mint támadott ember újul rózsa szagátúl,
     Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván fogságbúl.

6   Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek,
     Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének,
     Búszerző szerelem már nem árthat nékem, mert oltalma fejemnek.

7   Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva,
     Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte foglalva,
     Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.

8   Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is néki mutattam,
     Szorítva kit néki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam,
     Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam,

9   Melyet szerelmesen és igen jó néven tőlem, rabjától elvett,
     Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett,
     Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében tett.

10   Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem,
       Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal jókedvem
       Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen.
 

Harmadik

az Palkó nótájára


1   Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,
     Ki viszen tégedet csókolni szájához,
     Óh, hogy nékem ahhoz
     Nem szabad most mennem én vigasztalómhoz!

2   Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal,
     Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,
     Ne felejtsen éngem,
     Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!

3   Mint te burítva vagy fekete zománcban,
     Így szívem is érte öltezett most gyászban,
     Búskodik magában,
     Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.

4   Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,
     Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,
     Maga tartásával
     Engemet felgerjeszt rózsa orcájával.

5   Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,
     Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,
     Szerelmes mindennél,
     Egyéb szép személy is ő példájával él.

6   Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,
     Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,
     Formáját követik,
     Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.

7   Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
     Alázatos lévén, vagyon bátorsága, 
     Mert bűn nem furdalja,
     Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.

8   Természetében is gyémánthoz hasonló,
     Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
     Így ő sem hajlandó, 
     Tökéletes szívő, igen igazmondó.

9   Tudja ez világnak minden álnokságát,
     Nem hiheti senki hízelkedő szavát, 
     Igen ója magát,
     Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.

10   Ezt megmondván néki, utolszor kérd erre,
       Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,
       Nincsen sohul vége,
       Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.

11   Foglaljon engemet szinte úgy magához,
       Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,
       Ne hajoljon máshoz,
       Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!

Negyedik

ugyanazon nótára


1   Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
     Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
     Sebesen égését,
     Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

2   Annak személyének drága ékessége
     Szabadságomot már magamtól elvette,
     Rabságra vetette,
     Kínlódom érette, vette is eszébe.

3   Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
     Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl éngemet,
     De azért éltemet
     Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.

4   Akaratomban ő semmit megmívelni
     Nem akar énnékem semmiben engedni,
     Sőt lelkem rontani
     Igyekezik jó voltomért megútálni.

5   Semmi azért nékem világban már éltem,
     Két szememnél több sincs, ki sirasson éngem,
     Óh, én szegény fejem,
     Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!

6   Szívem nyughatatlan titkon őmagában,
     Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
     Nagy kínvallásában
     Emésztetik, mint fa tűztűl sebes lángban.

7   Ím, sok példát hallván, mint vesztém enmagam,
     Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
     Nézd, mire jutottam,
     Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.

8   Bizony nem vethetek senkire egyébre,
     Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
     Vett az ő szépsége,
     Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.

9   Annak szép személye és víg tekintete
     Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
     Örvendetessége?
     Penig érte és nem másért vagyok ebbe.

10   Légyen az én kínom ő egészségeért,
       Légyen halálom is bátor személyeért,
       Ám szenvedjek azért,
       Csak ne útáljon meg én hív szerelmemért.

11   Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
       Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
       Kegyetlen válasszal,
       Kivel engem megöl gyakorlatossággal.

12   Nem panaszolkodom semmit már felőle,
       Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
       Hogy nagy szerelmébe
       Engemet már bévett, vagyok szeretője.

13   Tulajdona vagyok, szabad ő énvélem,
       Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is éngem,
       Vagy csak gyötri lelkem:
       Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

14   Hiszem, ha esméri idővel énbennem,
       Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem, 
       Talám megszán engem,
       S nem lészen kegyetlen örökké ellenem.

15   Éngem noha mostan előle elűze,
       Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
       De talám meg végre
       Jutok őnékie valaha eszébe.

16   Azért immár nékem el kell most indulnom,
       De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
       Rólad gondolkodnom,
       Légyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

17   Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nélkül,
       Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
       Így te szerelmedtűl
       Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

18   Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
       Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
       Enyhíts meg szerelmem,
       Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.

19   Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,
       Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe,
       Keserves énekbe;
       Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte!

Ötödik

az Giannetta Padovana nótájára


1   Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való néztében,
     Bús kedvem sincsen semmi énnékem, mert ismét bévett nagy szerelmében,
     Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyesen,
     Halálomtól megtérített, engem csókolván édesen.

2   Szép Venust azért már kis fiával jótéteért, míg élek, mind áldom,
     Hogy jóra hozta szerelmesemmel vétkemért gonoszul fordult dolgom,
     Kegyelmet nyert, meg bészerzett, tudta, mert hív szolgálatom;
     Hogy vétettem, nem szánszándék oka, de tudatlanságom.

3   Mint az idvösség semmi nem egyéb az Isten színének látásánál,
     Én boldogságom is csak abban áll, ha szerelmét látom igazsággal, 
     Örömre fordít, ha szólít magához édes szavával,
     Boldogít, ha hozzá szorít, ölelve gyönge karjával.

4   Ezelőtt néki csak rabja voltam, őtet jutalom nélkül szolgáltam, 
     Rabságból kivett, szolgájává tett, szolgálatom nem esik héában,
     Mert ajakát mint jó zsoldját adja, hogy én megcsókoljam,
     Szerelmével ajándékoz, csak hogy tovább is szolgáljam.

5   Sem Jason az szép aranygyapjúnak, sem vitéz Aeneas Laviniának
     Nem örült ennyit, mostan amennyit én örültem jó akaratjának;
     Mert mi lehet ennél kedvesb, édesb én kívánságomnak,
     Mint csókolni dicsőséges színét mennyei orcának?

6   Vallyon s ki élheti énnálamnál nagyobb kedve szerint már világát?
     Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa én boldogságomhoz állapotját?
     Mert ő ékes, kegyes, kedves, mutatja hozzám hív voltát:
     Nincs bánatom, gyanóságom, mert esmérem igazságát.

7   Gond nélkül azért vígan éneklek, örvendek csak igaz szerelemnek;
     Míg élek, arra figyelmes lészek, hogy ne légyek ellene kedvének:
     Dicsértessék jótéteért, megbocsátott én fejemnek,
     Megcsókolván és ezt mondván: Miért mondasz kegyetlennek?

Hatodik

Bebek Judit nevére

az „Magam gondolván” nótájára


1   Beteges lelkem ismét énnékem most új szerelemtől,
     Mely betegségem támadott nékem az tekintetéből,
     Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl.

2   Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál,
     Két szép társa közt, mint Venus asszony tetszik, hogy veszteg áll,
     Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll.

3   Bátran két szemét mikor kegyesen énreám fordítja,
     Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja,
     Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyája.

4   Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy,
     Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy,
     Ékes beszédű, jeles tréfájú szavában ő mind egy.

5   Ki-ki ővéle táncát eljárni oly igen kívánja,
     Mert mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja,
     Oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka.

6   Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne szeressem?
     Szeretem bizony, csak viszont ő is engemet szeressen,
     Szolgálatomért szemei elől engem el ne vessen.

7   Víg lészen kedvem, ha ő magához engemet kötelez,
     Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez,
     Mert hív szerelmem nála énnékem nagy jó kedvet szerez.

8   De az én dolgom mint lenne vallyon, hogyha nem kelletnék?
     Megójon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék!
     Most ha így volnék, s az is törtínnék, oztán hová lennék?

9   Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben,
     Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben,
     Gerjedek ehhez, mint Holofernes, én is szerelemben.

10   Távozván attól, aki szerelme gerjesztett engemet,
       Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket,
       Ajánlván néki szolgálatommal együtt szerelmemet.

Hetedik

Morgai Kata nevére

az „Fejemet nincsen már” nótájára


1   Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,
     Hogy születésemben Venus megkért éngem
     Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.

2   Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
     Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,
     Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.

3   Reám eleitől fogva gondot viselt, 
     Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
     Látván természetemet, jól magához nevelt.

4   Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
     Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
     Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.

5   Azminthogy mostan is megajándékoza,
     Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
     Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.

6   Ily szép, mint ez, akkor sem volt ő maga is,
     Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,
     De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.

7   Kívánván szépségét irigykedik rea,
     Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
     Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.

8   Adta szép rabomnak mert olyan szép színe,
     Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
     Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.

9   Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
     Mint csillagok között telihold mely fényes;
     Mint mennyei seregnek, éneklése édes.

10   Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
       De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
       Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.

11   Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,
       Mert minden szépségnek jelit rajta látom,
       Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.

Nyolcadik

egy német villanella nótájára: „Ich hab’ vermeint” etc.


1   Reménségem nincs már nékem ez földen éltemben senki szerelméhez,
     Mert szerelmem, ki volt nékem, az elfut előlem, semmiben sem kedvez,
     Medgyek én immár, ha keserves kár engemet ez világból kivégez?

2   Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó szerelmében,
     Fáradtságát, minden gondját reménlvén letenni szerelme ölében,
     Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves helyemben.

3   De elútált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált,
     Ád sok mérget az jó helyett, lelkem csak héában őutána kiált,
     Mert nem hallgatja, de sőt útálja, magához mert új szerelemet foglalt.

4   Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík úton járó embert,
     Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
     Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy gyötörhet.

5   Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
     Esküvését, látván könyvét és alázatosan formált szép személyét?
     Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.

6   De ha szinte nem beszélne, vallyon s ki keresne egyebet helyében?
     Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében:
     Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében.

7   Óh, egyetlenegy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem?
     Hogy verhetett benned fészket szinte ilyen igen az harag ellenem?
     Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki néked adtam már lelkem.

8   Te jó Isten, ki e tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél,
     Ezt engedjed, hogy szánjon meg, vélem kit ily igen te megszerettettél,
     Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él.

Kilencedik

Kit az szeretőjével való haragjában szerzett

az Palkó nótájára


1   Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
     Forgandó szerelem, változó szerencse,
     Mire most szívembe
     Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?

2   Engem most kétfelől hiteget két dolog,
     Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
     Egymás ellen forog,
     Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.

3   Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
     Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
     Gyötretem azoktól,
     Hajtatom, mint felhő égiháborútól.

4   Mint éltévedt ember két járt útra jutván
     Nem tud melyikének indulni csapásán,
     Megáll gondolkodván,
     Így én is nem tudok indulnom mely után.

5   Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
     Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
     Így szívemet húzzák
     Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.

6   Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
     Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal,
     Csalogatásokkal,
     Jól előmben hánnak mindent okossággal.

7   De még egyfelé is nem adtam magamot,
     Noha az bosszúság igen megindított
     De még el nem hajtott,
     Régi szerelmemtől el sem szakaszthatott.

8   Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
     Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben
     Kormányeltörésben,
     Nincsen reménsége senki szerelmében.

9   Óh, én idvözítő kegyelmes Istenem!
     Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
     Vezess ki már engem,
     Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!

10   Azmi néked tetszik, bár azt cselekedjed,
       Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
       Testemet ám verjed,
       Bár azmint akarod, csak ne szégyenítsed!

11   Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
       Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
       Ravasz álnokságát,
       Azért így jelentém szívem titkos kínját.

Tizedik

Kiben az szeretője háládatlansága és keménsége felől panaszolkodik

egy Siciliana nótára


1   Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken
     Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jégen,
     Vagy penig héában hord vizet rostás edénében,
     Avagyhogy verőfént akar fogni bolondul kezében.

2   Nem használ minékünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk,
     Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek vélünk;
     Mely kedves sáskának az harmat, úgy nékik is könyvünk,
     Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlök mi csak kínt érdemlünk.

3   Az felgyúladt tűz se gerjedhet fűlt kemencében inkább,
     Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább,
     Mert szerelem miatt oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb,
     Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább.

4   Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben,
     Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében,
     Szolgálja örömest, jóllehet csak gyötri szüntelen,
     Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében.

5   Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma,
     Hogy valaha nékem kegyesen vagy egy szót is szólt volna,
     De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hadta,
     Csak azért, hogy szerelmeért szívemet több kínnal bántsa.

6   Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez,
     Háládatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez,
     Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez,
     Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szinte úgy evez.

7   Medgyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom,
     Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom,
     Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom?
     Hát medgyek? ellene vétsek? Óh, azt sem lehet, mert szánom.

8   Éljen, inkább éljen, víg légyen, valamit mível vélem,
     Hogy lelkem érte jár, lássa már, légyen kegyelmes nékem,
     Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem
     Nálánál, kin életem áll, nem követhet, mert ő lelkem.

9   Szerelmére, mint egy szent helyre elmémet, ím, fordítom,
     Mint egy áldozatot, magamot abban esmét felgyújtom,
     Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon;
     Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!

Tizenegyedik

Borivóknak való. In laudem verni temporis

az „Fejemet nincsen már” nótájára


1   Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
     Mindent egészséggel látogató ege,
     Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2   Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
     Néma fülemile torkát kiáltásra, 
     Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3   Néked virágoznak bokrok, szép violák,
     Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
     Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4   Mert fáradság után füremedt tagokat
     Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
     Új erővel építvén űzéshez inokat.

5   Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
     Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
     Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6   Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
     Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
     Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7   Újul még az föld is mindenütt tetőled,
     Tisztul homályából az ég is tevéled,
     Minden teremtett állat megindul tebenned.

8   Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
     Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
     Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

[Tizenkettődik] Decima secunda

Ejusdem generis

az nótája Lucretia énekének


1   Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
     Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
     Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

2   Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek ifiakkal táncolnak,
     Jó szavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
     Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.

3   Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
     Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal, röpül, víg kedvet mutat,
     Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

4   Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól,
     Eléggé hordoztuk héában az sok bút, légyen már tőlünk távol,
     Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!

5   Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
     Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
     Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.

6   Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk,
     Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
     Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nékünk!

7   Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
     Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
     Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
     

Tizenharmadik

Kit egy szép leány nevével szerzett

az nótája az „Régi siralmas”


1   Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom,
     Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hová fognom.

2   Laktam földemről, szép szerelmemről mikor gondolkodom,
     Jutván eszemben, ott én mint éltem, könyveimet hullatom.

3   Mint az szarvasfi anyja után rí, ha tőle eltévedt,
     Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, hogy oda nem mehet.

4   Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten őtet,
     Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt, vennék mégis kedvet;

5   De igen ritkán és bizontalan hírt felőle hallok,
     Akkor sem mérem őtet kérdeznem, mint rab, csak hallgatok:

6   Ki miatt kedvem szinte oly nékem, mint nap az esőben,
     Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg téli rút időben.

7   Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem,
     Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez kedvem.

8   Felejtett árva itt, mint pusztába, csak remete módra
     Tengek, nem élek, lenni sem lélek, mert jutottam búra.

9   Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kikben gyakran jártam,
     Szép szelíd vadat, hangos madarat ott hallottam, láttam,

10   Isten hozzátok, s adja, rajtatok az avagy örvendjen,
       Azki engemet akkor szeretett, mostan se feledjen!

[Tizennegyedik] Decimus quartus

Borbála nevére

a nótája a Lucretia nótája


1   Csak búbánat immár hagyatott énnékem, kiben elfogy életem,
     Mert jó reménségem kiben vala nékem, az most elhagyott engem,
     Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, fohászkodásban lelkem.

2   Ha néha hogy értek egyéb embereket szeretőjökről szólni,
     Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén nem tud szegén mit tenni,
     Mert az gondolkodó, búskodó szerelem szívemet csak emészti.

3   Azért én szerelmem és gyönyörűségem, mért hagyál el éngemet?
     Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted énfelém is fényedet,
     Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban,  látván szép személyedet?

4   Kívánságim nékem látni személyedet naponként öregbülnek,
     Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek, szemeim könyveztenek,
     Mert ki oka voltál előbb örömemnek, most vagy csak keservemnek.

5   Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben, ha rajtam nem könyörölsz,
     Betegségemben is, kinek vagy orvosság, ha nem gyógyítasz, megölsz,
     Hű szerelmemet is ha te megtekinted, bűn, ha hozzám nem térölsz!

6   Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon, hogy mely kemény te szíved,
     Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, te acél természeted,
     Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, hogy szemedet rám vessed.

7   Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, valamit mívelendesz,
     Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, ha szinte megölendesz,
     Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, hogyha abban örvendesz.

8   Bírsz ugyanis engem szinte úgy mindenben, amiképpen akarod,
     Az én víg szívemet te megszomorítod, ismét megvigasztalod,
     Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát, mint bölcs kertész, úgy hajtod.

9   Az fiatal fához vagyok már hasonló, ki még nyers és zöldellik,
     Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, s másfelől égettetik,
     Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, s ismét vigasztaltatik.

10   Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, hogy korosként égten-ég,
       Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, sem másféle nedvesség,
       Kinek égésében sem volt, sem lészen is ez világon soha vég.

11   Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében hozzád régen felgyúladt,
       Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, sem egyébféle bánat,
       Szerelmemért szinte ha megölsz is engem, de ugyan el nem hagyhat.

12   Én szerelmemnek mert akkor lészen vége, mikor a folyóvizek
       Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek árkokká lönni kezdnek,
       Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod azt, hogy lehetetlenek.

13   Rólam azért vedd el szomorú néztedet és mutasd víg kedvedet,
       Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, élessz viszont engemet,
       Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, mint tulajdon lelkemet.

14   Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, mert netalám megbántlak,
       Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, nem örömest untatlak,
       Csak ezen könyörgök, hogy engem mindenkor tarts tulajdon rabodnak.

15   Gyönyörűségem mert minden reménségem nékem csak benned vagyon;
       Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szívem téged gondoljon,
       Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, és csak tégedet várjon.

16   Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek kezében, kegyelmében,
       Enmagamat penig az te jó kedvedben és édes szerelmedben;
       Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak könyveim ez levélben.

Tizenötödik

Ad apes

az lengyel ének: „Bys ty wiedziala” nótájára


1   Hallám egy ifjúnak minap éneklését,
     Egyedül lévén egy kertben törődését,
     Hol hallgatja vala méheknek zengését.

2   Gyötrődik magában, mert forog eszébe
     Szép szerelmesének gyönyörű beszéde,
     Azért énekének így lészen kezdete:

3   Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom,
     Szerelem hamis voltán ha gondolkodom,
     Hogy azt szeretteti vélem, ki gyilkosom.

4   Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak,
     Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak,
     Így sem élnem s halnom énnékem nem hadnak.

5   Óh, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak,
     Ki téged mindenkor tart boldogságának?
     Csak engem tartasz-é gonosz-akaródnak?

6   Ezt mondván azonban fordula méhekhez:
     Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez?
     Azért nékik szólván lőn beszéde emez:

7   Ő szól: De ti, mézet győtő bolond méhek,
     Rózsán, violákon itt mit szedegettek?
     Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek,

8   Hanem az én szerelmesem édes száján
     S megért cseresnéhez hasonló ajakán,
     Ott mézet találtok eleget mindnyájan.

9   De meglássátok, hogy az méz-elszedésben
     Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben,
     Mert higgyétek, viszont lésztek büntetésben.

10   Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja,
       Így ő szemének is vagyon nagy hatalma,
       Megsért szerelmével, mihelyen akarja.

11   Ő tekintetében villámik szerelem,
       Kivel néha megöl, néha éleszt engem,
       Örömre, bánatra csak ő én vezérem.

12   Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti,
       Szerelem nagy kínját viszont az megérzi,
       Mert bosszúját azzal szokta megállani;

13   Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam,
       Ha nem fogadjátok nékem igaz szovam,
       Azért ám lássátok, én igazat mondtam.

Tizenhatodik

In somnium extra

az „Vir monachus in mense Maio” nótájára


1   Kikeletkor, jó Pünkösd havában,
     Mikor volnék nyughatatlanságban,
     Szerelem kínjában,

2   Sokszor vigyázva én megvirradtam,
     Magamban nagy sokat gondolkodtam,
     Hogy ne bánkódhassam.

3   Azért mikor egy éjjel holvalig
     Veszekedtem volna mind virradtig,
     Szép piros hajnalig,

4   Akarván szívemet enyhíteni,
     Igen reggel menék ki múlatni,
     Tetszém megújulni.

5   Kimentemben egy csergő patakra
     Találék, oly hívesre, tisztára,
     Mint fényes kristálra;

6   Partja bűves sok gyöngyvirágokkal,
     Ékes sok jó szagú violákkal,
     Két rózsabokorral,

7   Mellette egy kiterjedt ciprusfa,
     Kinek szép zöld bojtos ágaiba
     Fülemile szóla.

8   Ott az fa árnékába leülék,
     Fülemile hogy ott hangoskodnék,
     Szívem gyönyörködék.

9   Sok vigyázás és fáradság után
     Törtínék, hogy én ott elalunnám,
     Álmomban azt látám:

10   Hát azki ez világon szerelmesb
       Nékem annál senki sincsen kedvesb,
       Életemnél édesb,

11   Előttem mintha megállapodott,
       Nagy kegyesen reám mosolyodott,
       Ily igéket szólott:

12   Tudod – úgymond – nem vett szívem erre,
       Véled együtt éljek szerelembe,
       Mert voltam kétségbe;

13   De hogy látom hozzám szerelmedet,
       És érettem untatod az Istent,
       Ez gerjeszt engemet.

14   Azért néked adott már engemet,
       Jövendőben gonosztól fejemet
       Ódd, kérlek, híremet.

15   Látod, hogy én nem sok csácsogással
       Nem gondoltam rágalmazó szókkal,
       Vagyok hozzád jóval.

16   Azért kérlek, a te szerelmedért
       És énnékem béadott kezedért,
       Mi együtt-éltünkért,

17   Hogy amiket nékem te fogadtál,
       Bételjesíts és meg ne változzál,
       Szerelmedben megállj!

18   Irgalmasságnak Ura, Istene,
       Ki így is szoktál jelentenie
       Mi könyörgésünkre,

19   Teljesíts bé ígéreted rajtam,
       Adjad bizonyában, hogy hallhassam,
       Mit álmomban láttam!

Tizenhetedik

Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tőle

az „Bánja az Úr Isten” nótájára

 
1   Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,
     Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,
     Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém lelkem után szívemet.

2   Ki sok járás után lelkemet megtalálá,
     Mert szerelmesemnek ajaki között látá;
     Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada.

3   Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,
     Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,
     Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom éltemtűl.

4   De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,
     Ha lélekkel együtt mégyen élet emberbűl?
     Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom ezentűl:

5   Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,
     Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,
     Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne múlnék.

6   De ez is, ez engem éltető, édes lélek,
     Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek, 
     Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből, hogy ilyen igen égek.

7   El is mégyen penig, ha az én szerelmesem
     Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;
     Nosza, táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem!

8   Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,
     Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,
     Csendes elméjében, gerjed örömében rólad elmélkedtében.

9   Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,
     Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,
     Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége, választott édessége.

Tizennyolcadik

Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtől

azon nótára


1   Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
     Szerelemtől nincsen bántása én szívemnek,
     Vagyok békességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme lelkemnek.

2   Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
     Mint szinte annak, nékem sem volt szabadságom;
     Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben, éjjel-nappal volt gondom.

3   Szabadon örülök minden múlatságoknak,
     Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
     Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes senki ékes voltának.

4   Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul,
     Kinek sárga lába lábszíjakbúl szabadul,
     Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem szerelem békójábúl.

5   Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
     Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
     Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli pohár.

6   Kegyesek, szép szüzek reám bár úgy nézzenek,
     Valamint akarják, azzal mind egyet érnek;
     Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel többé vízre nem visznek.

7   Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
     Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
     Néha mint örültem, néha kesergettem, mint nyughatatlankodtam.

8   Ója, en a tanács, szerelemtől meg magát
     Minden, ki kívánja életének nyugalmát,
     Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi, vészi gonosz jutalmát.

9   Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
     Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
     Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal, nem kehegő vénekkel.

Tizenkilencedik

Titkos szerelméről szerzette

azon nótára


1   Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
     Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
     Olyan természető volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyin volna.

2   Mert egyéb tűz nemcsak önnenmagát emészti,
     Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
     Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá tészi.

3   De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem
     Csak egyedül nékem megemészti életem,
     Szeretőmet penig, kihez égek fottig, csak fel sem gyújtja nékem.

4   Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
     Szinte mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,
     Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől fa, én is úgy száradok.

5   Miképpenhogy az oly tűznek nincs semmi lángja,
     Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,
     Én szerelmemnek is, noha nincsen híre, de életemet rontja.

6   De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,
     Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
     Azki én szívemnek királné asszonya, ha annál kedvesb volnék.

7   Mint én, hogy így égjen, enmagam sem kívánom,
     Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;
     És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen, meg is enyheszik kínom.

8   Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,
     Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
     Csak megismérhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám.

Huszadik

Somnium proponit

az Toldi Miklós éneke nótájára


1   Már csak éjjel hadna énnékem nyugodnom,
     Ha nappal miatta nyughatatlankodom,
     De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,
     Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.

2   Ez éjtszakai sok vigyázásim után,
     Virradta felé szenderedve aluván,
     Szeretőm személyét én álmomban látám,
     Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.

3   Tetszék, mintha volna kézíja kezében,
     Kinek mérges nyila vetve idegében,
     Arányoz azzal engem ölni éltemben,
     Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:

4   Ne siess engemet megölni, Asszonyom!
     Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,
     Hogy miattad essék most szernyő halálom?
     Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom?

5   Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:
     Elköltél – mond –, arról könyörgésed semmi.
     Meghalsz, meghalsz, – úgymond – meg nem menthet senki,
     Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.

6   Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:
     No, ámbár légyen úgy, ez ám én jutalmam,
     Kiért néked fottig én híven szolgáltam,
     Vedd el bár éltemet, úgyanis csak kínlódtam!

Huszonegyedik

az Lucretia éneke nótájára


1   Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban,
     Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
     Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok nyavalyámban.

2   Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
     Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen megszánjon,
     Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő óhajtson.

3   Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan kegyetlen,
     Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
     Szándéka néki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen.

4   De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója,
     Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nékem nem volna?
     Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!

5   Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán miként ura kesergett, 
     Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájaért lehetett,
     Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett.

6   Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
     Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
     Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet útáló.

7   Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született,
     Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt, mire nem szánsz engemet?
     Elveszthetd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán szeret?

8   Elszántam magamban, mint nyomorodott rab, hajamot megeresztem,
     Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
     Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.

9   No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem,
     Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még felőlem:
     Elűzém – mond – tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én Istenem?
 
10   Bocsánatot várok tőled mindezekért, óh, én reménlett kincsem,
       Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se légy nékem,
       Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvélem.

Huszonkettődik

Kit egy násfa felett küldött volt szeretőjének, kire pelikán madár volt feljegyezve

az „Bys ty wiedziala” nótájára


1   Ímé, az pelikán az ő fiaiért
     Mint szaggatja szívét azoknak éltekért,
     Csak hogy élhessenek, szívéből ont ő vért.

2   Tekinthetdsze mellyét, nézd, mely igen véres,
     Fiaihoz szíve mégis mely szerelmes,
     Hogy meghalni értek kész és nem félelmes.

3   Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi,
     Én hát szeretőmért szánjak-é szenvedni,
     Ki szerelmemet szerelmével fizeti?

4   Megvagyon jutalma én szolgálatomnak,
     Nem mint az pelikán szörnyű halálának,
     Ki életét kárban adja fiainak.

5   Azért, életemnek kinyílt szép virága,
     Légyen már csak néked egyedül ajánlva
     Az hív szolgálatomnak teljes mivolta.

6   Viseld egészséggel ez kis ajándékot,
     Ne nézd ez kis dolgot, de nézd te szolgádot,
     Ki te szerelmedért mindent hátra hagyott.
 

Huszonharmadik

ének olasz nótára


1   Keserítette sok bú és bánat az én szívemet,
     Kiben régoltától fogva viselem életemet,
     Nem tudok már mit tenni, hová fogjam fejemet,
     Mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet.

2   Reám mert hertelenséggel most az szerelem jüve,
     Egy igen szép virág magának engem köteleze;
     Egyetlenegy szépségem, mindéltig így kínzasz-e?
     Az te hív szolgádat [...] megölni nem szánod-e?

3   Vége bár keserves éltemnek légyen, ha akarod,
     Ha szerelmemet kínnal fizetni jobbnak gondolod,
     Ám teljék néked kedved, csak hogy te jobb karod
     Hozza el életemért nékem kedves halálomot.

4   Semmit mert nem gondolok immár szernyő halálommal,
     Csak hogy ölessem meg te liliomszínő karoddal,
     Én szerelmem, gyilkosom, boldog lészek azzal,
     Ha az én kínaimnak végét éred halálommal!

5   Jóllehet, ha meg kell halnom, okát tudni akarnám,
     Mert ha szerelmemért míveled ezt mostan énrajtam,
     Az jóért hogy gonosszal akarsz lenni hozzám,
     Nem illik, hogy szolgálatomért tőled igy kínzassam.

6   Térj hozzám azért most, egyetlenegy gyönyörűségem,
     Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem,
     Mert csak tebenned vagyon nékem reménségem,
     Hiszem, hogy még valaha megszánván, te jól téssz vélem.

7   Ímé, lám naggyal meghaladtad az te szépségeddel,
     Azkinek nevét viseled te vezetékneveddel,
     Az napnál hatalmasb vagy te két szép szemeddel,
     Szép Diana is semmi hozzád magaviseléssel.

8   Látván minapi napon hajad aranyszínő voltát,
     Kaláris szabású ajakid édes mosolygását,
     Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát,
     Álmélkodván csodálám az te rózsaszínő orcád.

9   Oly igen nagy ereje vagyon te két szép szemednek,
     Akiket akarnak, megölnek, s ismét megélesztnek;
     Az hónál fejérb kezed, kit Istentűl kérek,
     Hogy rövidnap szorosan ölelvén rám keröljenek.

10   Nem illik azért néked lenni hozzám most félkedvvel,
       Ha meggondolod, hogy kiket hadtam én éretted el,
       Szántalan fáradságot vettem én érted fel,
       Kiket is csak egyedül érted viseltem békével.

11   Az szükség viszen tőled ily igen messze most engem,
       Nem lehet az különben, el kell immáron sietnem,
       Nagy víg kedvő szerelmem, ne felejts el engem,
       Végyed örökké való hív szolgálatomot nékem.

[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum

Kit egy bokrétáról szerzett

„Már csak éjjel hadna” nótá[jára]


1   Most adá virágom nékem bokrétáját,
     Magához hasonló szerelmes virágát,
     Kiben violáját kötötte rózsáját,
     Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.

2   Viola szép színe mutatja hívségét,
     Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
     Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
     Nésze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

3   De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
     Hanem viszont hogy én is oly légyek, kéri,
     Hív, tiszta, szerelmes légyen szívem, inti,
     Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.

4   Azért e bokrétát, én édes szerelmem,
     Megszolgálom s egészségedért viselem,
     Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, 
     Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nékem.

5   De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
     Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
     Virágja mind elhull, csak a töve marad,
     Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.

6   Gondolj miközöttünk való kötelezést,
     Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
     Mert bánja az Isten fogadás szegését,
     Bünteti, héában aki vészi szent nevét.

7   Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
     Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
     Az adá virágát akkor én kezemben,
     Kit Istentűl kérek gyakran könyörgésemben.

[Huszonötödik] Vigesimum quintum

Losonczy Anna nevére

a Palkó nótájára


1   Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
     Csak nagy bánat lészen életemben már vég,
     Óh, én szívem mint ég,
     Hogy szerelem miatt örök kínban esék!

2   Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
     Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
     Mint testnek halálba
     Vagyon az lélektől nehéz távozása.

3   Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
     Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
     Így árva fejemtől
     Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.

4   Óh, én két szememnek szerelmes világa,
     Keserves fejemnek te valál gyámola,
     Mire hát bánatra
     Hagyál el engemet ilyen árvaságra?

5   Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
     Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?
     Szerettem-é többet?
     Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.

6   Csak te valál nékem minden ékességem,
     Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,
     Mire hadsz el éngem,
     Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?

7   Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
     Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
     Magam hová fogjam,
     Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?

8   Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
     Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,
     Szegént háborgattam,
     Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

9   Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
     Most vészem háládatlanságomnak hasznát,
     Fejem árvaságát
     Méltán vallom immár gyámoltalanságát.

10   Nem volt kettős szíve, ki miatt énnékem
       Kellett volna félnem vagy idegenednem;
       Tudom, mit írt nékem,
       Erős esküvéssel mint bizlalt meg éngem.

11   Ne kövessen azért senki engem ebben,
       Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,
       Mert egész éltében
       Hív szerelem mását nem löli mindenben.

12   Azki most ezeket öszveszedegette,
       Szeretője után kesereg szívébe,
       Kit más szűz kezére,
       Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.

[Huszonhatodik] Vigesimum sextum

Magis docte quam amatorie, magisque Musis quam veneri canitur. Kit egy gyémántkereszt mellett küldött volt a szeretőjének

azon nótára


1   Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez,
     Én kínaimat is jelenti bizony ez,
     Mert nékem oly nehez,
     Hogy szerelmem néked sok bánatot szerez.

2   De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk,
     Minden szükségünkben néki könyörögjünk,
     Mert nincs hová lennünk,
     Ha segítségével nem lészen mellettünk.

3   De nézd ez kereszten három gyöngy függését,
     Nézhetdsze azoknak tiszta és szép színét,
     Mondd nékem értelmét,
     Ha eszedben vetted ennek megfejtését!

4   Gyöngynek a kettei jedzi személyünket,
     Az öregbik penig mi nagy szerelmünket,
     Ki mellé bennünket
     Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet.

5   De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll
     Az öregbik mellett, egyik sem másiknál
     Alább vagy feljebb áll,
     Minket is egymástól válasszon csak halál.

6   Légyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben,
     Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben,
     Keresztviselésben
     Légyen együnk másért kész mindent tűrésben.

7   Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege
     Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe,
     Nincsen elesésbe,
     Amaz két gyöngy között függ szinte középbe;

8   Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk
     Rágalmazók miatt elesni közülünk,
     Ám szóljon felőlünk
     Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk.

9   Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet,
     Kire függesztettek három drága gyöngyet.
     Jelentvén ezeket
     Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet.

Huszonhetedik

Anna nevére. Kiben a szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága felől ír

ugyanazon nótára


1   Az én szerelmesem haragszik most reám,
     Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,
     Hogy őtet meguntam,
     Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

2   Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
     Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,
     Ő magát mint gyötri?
     Ha penig örülök, azt is másra véli.

3   Nem hiszi, hogy néki s nem másnak örvendek,
     Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
     Egyebet kedvelek,
     S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

4   Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát
     Jól látom szívének minden jó szándékát,
     Hogy énnékem magát
     Adta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

5   Maga én szívemnek az ő állapatját
     Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
     Érte nagy fájdalmát,
     Ki csak tőle várja megvigasztalását.

6   Én keserves szívem hozzá oly állandó,
     Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
     Nem té-tova hajló,
     Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

7   Reá mindezért is de én nem haragszom,
     Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
     Félt engemet, tudom,
     Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

8   Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,
     Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,
     Nincs kívüled nékem,
     Ki sok bánatimban vigasztaljon engem.

9   Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,
     Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;
     Hogy hadnálak téged,
     Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

10   Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
       Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
       Úgy szedém ezt egyben;
       Nevét megtalálod versek elejében.

Huszonnyolcadik

Egy török ének: „Ben seyrane gider iken

a nótája is az


1   Minap múlatni mentemben
     Jöve két kegyes előmben,
     Egyik monda: Hallád, legény,
     Melyikünk szebb, ez-é vagy én?

2   Felelém: Ez szót nem fejtem,
     Vétekben én nem leledzem,
     Nem akarok megfelelnem,
     Mind szépnek tetszetek nékem.

3   Néktek szemetek fekete,
     Két-két narancs kebletekbe,
     Vagytok szépek személytekbe,
     Édesek beszédetekbe.

4   Monda ismét: Kérdlek téged,
     Melyinket vennéd inkább meg?
     Melyinkért adnád több pénzed?
     Mondd igazán feleleted!

5   De imhol néktek az igaz,
     Szépségtekről rövid válasz,
     Szömölcsöt visel mellyén az,
     Azki legszebb, kisebbik az.

[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum

Carmen tenui nec pingui Minerva compositum

Az „Sau ma lasa-n casa fata” oláh ének nótájára


1   Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek,
     Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.

2   Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,
     Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.

3   Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,
     Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;

4   Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,
     De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.

5   Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz
     Nékem jutnom, mint tevistől az szép violához.

6   De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,
     Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,

7   Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,
     Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.

8   No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,
     Löljetek módot, mint kelljen szerelmemhez jutni!

9   Engem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,
     Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől.

10   Megérdemli, ha érte lész is fejem halála,
       Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta.

Harmincadik

a Toldi Miklós nótájára


1   Mire most, barátom, azon kérdezkedel,
     Hogy engem szerelem ennyire hajtott el?
     Vallyon csak te vagy-é, kit nem gyújthatott fel?
     Csudálom, ha néked nem volt még közöd evvel!

2   Mert indul szerelem mi természetünkbűl,
     Minden állatokban adatott Istentűl,
     Látd-é, minden állat társának mint örül?
     Vehetsz egyébrűl is példát, nemcsak emberrűl.

3   Vedd eszedbe csak, hogy az oktalan állat
     Mint őrzi, szereti, neveli ő nyáját,
     Ki-ki az övéért nem szánja halálát,
     Csak hogy azt szeresse, akinek adta magát.

4   Hol vagyon oly állat, ki szeretőjeért
     Halált nem szenvedne annak oltalmaért?
     Hát mit csudálsz rajtam, ha szerelmesemért
     Okos állat lévén gyötrődem nyeréseért?

5   Fulgosius egy sasról ír ilyen csudát,
     Ki úgy szerette, együtt nevelte lányát,
     Hogy csak annak vitt minden fogott madarát,
     Sőt leány halálaért meg is ölte magát.

6   De hagyjuk bár el ezt! Nézd, a vetemények
     Tavasznak örülnek, fák és minden füvek
     Vigadnak béjüttén, mint szeretőjeknek,
     Gyászokat elvetvén mind fejenként zöldülnek.

7   Gondolj régi időt eleitől fogva,
     Megesméred, hogy volt mindenütt hatalma,
     Bölcsnek, vitézeknek jovát ő megbírta,
     Szerelem erejét senki meg nem állhatta.

8   Ádámot, atyánkot vallyon nemde Éva
     Alma ételére hiszem ő izgatta?
     Az első vétek is lőn szerelem mia,
     Mert Éva szerelme vitte Ádámot rea.

9   Mi veszté el Sámson erejét, két szemét?
     Herculesnek is mi vette volt el eszét,
     Hogy viselné szeretője öltözetét,
     Asszonynépe között sodorgatná ő szöszét?

10   Aristotelesnek mit használt bölcs esze,
       Hogy szép felesége őtet megnyergelte?
       Salamonnak hol volt nagy tudós elméje,
       Mikor szeretője pogánságra hitette?

11   Ariadne miért adta volt fonalát
       Theseusnak, ki megölte oztán bátyját?
       Mért mutatta azzal Labyrinthus útát?
       Azért, hogy inkább szerette Theseust, mint bátyját.

12   Parisnál ki volt szebb, akár Absolonnál?
       Ki volt vallyon jámborb Szent Dávid királnál?
       De szereté asszont, ki volt Uriásnál,
       Isten ellen véte, mert vigada ő aznál.

13   Medeát, Ilonát mi vitte volt erre,
       Hogy egyik Parist, másik Jasont szeresse,
       Ki-ki szeretőjét nagy messze kövesse?
       Látd-é, szerelemnek vagyon mely nagy ereje?

14   Acontius ifjat vallyon mi tanítá,
       Cydippe szavával hogy almán azt írta,
       Mintha már Cydippe volna ő mátkája,
       Erős esküvéssel véle azt fogadtatná.

15   Trójának mi rontá el erős kőfalát?
       Priamusnak mi veszté el királságát?
       Pyramust és Thisbét, az igen szép leánt
       Szerelem ölé meg, látod-é nagy hatalmát?

16   Achilles Trójában csak Polyxenaért
       Ellenség keziben ment csak ő kedveért;
       Aeneas Turnussal megvítt Laviniaért,
       Gismunda megölte őmagát Gisquardusért.

17   Szénás városbéli hol szép Lucretia?
       Hol vitéz Deiphobus szeretője, Lyda?
       Hol vagyon Carthagóba lakó Elissa?
       Ezeknek mind csak az szerelem volt gyilkosa.

18   Hol Diomedessel az ferdős leánya?
       Leander szerelme, az is egy nagy példa;
       Jusson Procrisnak is eszedbe halála,
       Spániába nemrég mint járt Donya Liesza?

19   Penelope özvegységének mi oka?
       Ispitályban miért lakott Magelona?
       Phyllis Demophoont is addig miért várta?
       Azért, mert szívükben gerjedt szerelem lángja.

20   Igaz szerelmő Leucippét nyavalyára,
       Ifjú Theagenest annyi bujdosásra,
       Nagyot kicsin renden való házasságra, 
       Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra.

21   Akarék csak régi példát előhoznom,
       Mert mostaniakról nem jó nékem szólnom,
       Szerelem most sem szűn meg, igazán mondom,
       Titkon-nyilván lenni nagy sokakon jól látom.

22   Nincs senki oly eszes, kit az nem téveszthet,
       Viszont tudatlant is ez megeszesíthet,
       Vallyon s ki oly erős, kit ez meg nem győzhet?
       Rútat szerelembe, mint szépet, ő úgy ejthet.

23   Mint hatalmasnál nincs személyválogatás,
       Így szerelemnél is nincs semmi választás,
       Kinek-kinek az övé helyett nem kell más,
       Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ.

24   De ez mind hadd járjon, nésze csak személyét
       Annak, aki engem szeret, mint két szemét,
       Vajha te hallhatnád gyönyörű beszédét,
       Inkább nem csodálnád, hogy gyötrődöm én azért.

25   Mert aki szerelme alá magam ádtam,
       Annak személyénél szebbet én nem láttam,
       Engem hogy igazán szeret, azt megtudtam,
       Kiért magam én is csak néki ajánlottam.

26   Kész azért már szívem szenvedni érette,
       És mást nem szeretni soha őhelyette,
       Kész szolgálni, míg e földen tart élete,
       Mert megérdemlette tőlem igaz szerelme.

27   Fészket vert szívemben már az ő szerelme,
       Előttem szüntelen képe, jó termete,
       Ha szinte aluszom is, álmodom véle,
       Mert csak övé vagyok, senkié sem egyébé.

28   Nincs azért e földen oly teremtett állat,
       Ki nem fáradt volna a szerelem alatt,
       Csudálom, hogy eddig még nem jutott reád,
       ...............................................................

[Harmincegyedik]


[elveszett] 

[Harminckettődik]

Egy lengyel ének

igéről igére és ugyanazon nótára: „Blogoslaw nas nasz Panie


1   Áldj meg minket, Úr Isten, az te jóvoltodból,
     Világosíts meg minket irgalmasságodból
     Orcád világosságával, lelked ajándékával,
     Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!

2   Engedd meg ezt minékünk, kegyelmes Istenünk,
     Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
     Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
     Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nékünk!

3   Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
     Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
     Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
     Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.

4   No, azért dicsérjük most felszóval az Urot,
     Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot,
     Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot,
     Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadot.

Harmincharmadik

Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott. Balassi Bálint nevére

az nótája: „Bánja az Úr Isten”


1   Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
     Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
     Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem terhét!

2   Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
     Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
     Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben.

3   Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
     Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
     Háládatlanságát látván hamis voltát, ugyan szégyenli magát.

4   Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
     De bűnei miatt nem mér elődben menni,
     Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, színed igen rettegi.

5   Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
     Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
     Vagy alázatosan, méltó haragodban tégedet engeszteljen.

6   Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
     Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
     Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra ejti.

7   Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
     Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet,
     Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes Istenemet!

8   Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
     Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
     Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép magasztalásokkal.

9   Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
     Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
     Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád bocsátja.

10   Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
       Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
       Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet.

11   Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
       Azmennél több vétke néki megengedtetik,
       Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad tündöklik.

12   No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
       Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
       De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindenek ura.

13   Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
       Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
       Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.

14   Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
       Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
       Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.

15   Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
       Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
       Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel.
       

Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett. Jóllehet kettő híja: az egyik egy virágének az Irgalmazz Úr Isten nótájára, kinek az kezdeti így volt: Vallyon meddig akarsz engem kesergetni. Az elveszett. Másik egy könyörgés a Palatics nótájára, ki az nyíri Báthory Istvánnál és Ugnotnénál is volt. Így kezdetik el: Láss hozzám, ödvessígemnek Istene.

Ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába, kiket a felesígítűl való elválása után szerzett. Jobb ríszre a virágénekeket inkább mind Juliárúl, mely nevére azért keresztelte az szerelmesét, hogy a rígi poétákat ebbe is kövesse. Kik közül Ovidius Corinnának, Joannes Secundus Juliának, Marullus Neaerának nevezte szeretűjét.[2]

Harmincnegyedik

Ezt akkor szerzette, hogy az felesége idegenségét és hamisságát eszébe kezdte venni, kin elkeseredvén s jutván annak az szerelmesének igazsága eszébe, akit ok nélkül bolondul elhagyott volt feleségeért, úgy szerzette ezt

az „Már szinte az idő vala ki[nyílásban]” nótá[jára]


1   Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok,
     Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók,
     Melyekbe ezután már soha nem jutok.

2   Titkos keservemben hull orcámrúl könyvem,
     Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen,
     Aki keservesen válék el éntőlem.

3   Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtűl,
     Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
     Tőlem úgy elverém jovaért ok nélkül.

4   Kiért reám szállott Istentűl nagy átok,
     Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok,
     S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok.

5   De méltó vétkemért már holtig szenvednem,
     Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem,
     S más megette mérget nékem is megennem.

6   Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot,
     Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót,
     Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót.

7   Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet,
     Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
     Mert pokolnak tetszik ez világi élet.

8   Könyörgök Istennek csak ez két dologért:
     Szánjon meg immáron elsőben csak ezért,
     Kit soká szolgáltam híven szerelméért.

9   Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,
     Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,
     Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.

10   Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
       Búmnak, mint hattyúnak, légyen vége vígan;
       Más kívánságom ez: idvözüljek oztán.

Harmincötödik

Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesége idegensége miatt az régi szeretőjén kezdett szívében megindulni

arra az oláh nótára, azmint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány


1   Régi szerelmem nagy tüze
     Hamuvá vált vala szinte,
     De ím, nem tudom, mi löle,
     Hogy bennem meg felgerjede.

2   Elvált hív szeretőm miatt
     Új bánat nagy kínnal fogyat,
     De nem látom semmi módját,
     Mint oltsam szerelmem lángját.

3   Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
     Kiből nyílvas ki nem szakad,
     Fetreng, sem élhet, sem halhat,
     Úgy tűr én szívem fájdalmat.

4   Hogy véletlen most Cupido
     Meglőtt az mordály áruló,
     Maga hittel lőn köztünk szó,
     Hogy frigyünk lenne állandó.

5   De hitét ugyan nem állja,
     Frigyét ez fattyú felbontja,
     Elmémet olyra gyúlasztja,
     Ki csak kár, maga is látja.

6   Mert annak édes szerelmét,
     Kinek ígéri személyét,
     Magánál vesztette kedvét,
     Nésze tökéletlenségét.

7   Avval régen gyűlöltetett,
     Azki szerelmével éget,
     Veszedelmemre de siet,
     Hogy bennem gyújt régi szenet.

8   Átkozott, ha nem más móddal,
     Végezd búmot halálommal,
     Ne gyújts olthatatlan lánggal,
     Metszesz keserves kínommal?

9   Vagy hogyha égetni akarsz,
     Mint bolondot, mit játszódtatsz?
     Arra gerjessz, kit megadhatsz,
     Nyerhetetlenre ne gyúlassz!

[Harminchatodik]

Kívánsága szerint cselekeszik (tudniillik egy igen-igen szép kegyest [ígér]), okát jelenti Venus annak is, miért árolta el az felesége

De ez Pethő Gáspárnénál vagyon

az nótája „Csak búbánat” etc.


     Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám Cupidót,
     .............................................................................................
     .............................................................................................

                                         [Elveszett.]

Harminchetedik

Ezt akkor szerzette, mikor az feleségétől elvált; kiben emlékezteti Cupidót arra, amit Venus őáltala fogadott néki, ha feleségétől békével elválik, kire megfelel Cupido, Juliát mutatván s dicsérvén néki

[azon nótára]


1   Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra!
     Mit fogada anyád énnékem általad, ha az megszabadulna,
     Ki már megszabadult, tőlem el is vadult, jut eszembe gyakorta.

2   Felele Cupido – úgymond –: Nagy búskodó, keserves, régi hívem,
     Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak esmértem,
     Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem.

3   Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében,
     Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében,
     Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.

4   Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem,
     Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem,
     Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát néki tőle megnyertem.

5   Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét
     Őnékie ádta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét
     Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét.

6   Cupido így szólván, szememet fordítám, tekinték Juliára.
     Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszem tudod, kicsoda!
     Ez az, ki kevésért engem örökké sért, lelkem szernyő kínjára.

7   Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak ő édes szerelmével,
     Hozzád felgerjesztem, csak véled égetem, hogy örülj személyével,
     De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután, ne bánts keserűséggel!

8   Minden keménségét, nagy idegenségét anyám meglágyította,
     Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét jó kedvre fordította,
     S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette, kezedbe ismét adta.

9   Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe,
     Szívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükerébe
     Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minémő színe, képe.

Harmincnyolcadik

Immár hogy az Cupido mutatására megsaldítja Juliát, azfelé mégyen, kit szinte egy kapuközben talál elő, s közöl így szól:

ugyanazon nótára


1   Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é?
     Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
     Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

2   Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte,
     Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
     De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmérne.

3   Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnékem,
     Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
     Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.

4   De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen, ez bizony inkább tündér,
     Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
     Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni néki sem mér.

5   Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
     Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
     Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik.

6   Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
     Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
     Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtűl,

7   Hanem csak őtőle, azkinek kívöle vigasztalója több sincs,
     Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs,
     Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints!

8   Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
     Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
     Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.

Harminckilencedik

Hogy Juliára talála, így köszöne néki

az török „Gerekmez bu dünya sensiz” nótájára


1   Ez világ sem kell már nékem
     Nálad nélkül, szép szerelmem,
     Ki állasz most énmellettem
     Egészséggel, édes lelkem!

2   Én bús szívem vidámsága,
     Lelkem édes kívánsága,
     Te vagy minden boldogsága,
     Véled Isten áldomása.

3   Én drágalátos palotám,
     Jó illatú, piros rózsám,
     Gyönyörű szép kis violám,
     Élj sokáig, szép Juliám!

4   Feltámada napom fénye,
     Szemüldek fekete széne,
     Két szemem világos fénye,
     Élj, élj, életem reménye!

5   Szerelmedben meggyúlt szívem
     Csak téged óhajt lelkem,
     Én szívem, lelkem, szerelmem,
     Idvöz légy, én fejedelmem!

6   Juliámra hogy találék,
     Örömemben így köszenék,
     Térdet-fejet néki hajték,
     Kin ő csak elmosolyodék.

Negyvenedik

Cupidónak való könyörgés, okul előhozván az salamandra példáját, azt, hogy vagy lészen őhozzá jó valaha, vagy sem, de mint az salamandra tűz kívül, ő sem élhet soha az Julia szerelme nélkül

az „Csak búbánat” nótájára

 
1   Engemet régolta sokféle kénokba tartó én édes szívem,
     Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképpen:
     Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!

2   Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt éngemet,
     Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,
     Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet!

3   Az sötét éjtszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak,
     Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,
     Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak.

4   Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,
     Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,
     Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben.

5   Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét,
     Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét,
     Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét!

6   De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra tűz kívül, nem élhetek,
     Azonnal elvészek, ha azkívül lészek; többet, tudom, nem élek,
     Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek.

7   Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött, könyvein, lásd, úgy olvad,
     Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad,
     De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen fogad.

8   Mint szép virágok, fák meg nem újúlhatnak tavaszi harmat nélkül,
     Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nékem is nálad nélkül,
     Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!

9   Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz?
     Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz?
     Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy ádsz?

10   Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen,
       Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen;
       Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.

11   Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!
       Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménség, kegyetlenség?
       Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!

12   Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
       Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja,
       Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.

13   Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék,
       Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék,
       Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.

Negyvenegyedik

De Julia venante: a Julia vadászatjáról, kit írva küldött volt Juliának. De voce ad vocem ex Angeriano

azon nótára

 
1   Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép cserében,
     Tündérek egyike vévé őt eszébe, s monda lassú beszédben:
     Itt e földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben?

2   Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában,
     Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn árnékban,
     Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában:

3   Két Diana vagyon talám ez világon? mely hasonló ez hozzá!
     Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája,
     Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája.

4   Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának,
     Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
     Múlatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak.

5   De csak szarvasokat és egyéb vadakat vér és vadász Diana,
     De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokot Julia,
     Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója.

6   Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart,
     S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat, kétség között tartóztat,
     Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat.

Negyvenkettődik

Inventio poetica, azt írja meg, mint veszett öszve Julia Cupidóval

azon nótára

 
1   Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá
     Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta,
     S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá,

2   S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg ölemet!
     Cupido meg így szól: De te mit haragszol? mire űzsz el engemet?
     Felelé Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet?

3   Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindenek szívével bír,
     Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír;
     Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír!

4   Cupido tekinté, s mihent megesméré, azonnal megfélemlék,
     Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,
     Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akaratommal véték!

5   Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék
     Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék;
     Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék.

Negyvenharmadik

A fülemilének szól. Altera inventio

azon nótára


1   Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
     De viszont azellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
     Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.

2   Mennybéli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás
     Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
     Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas.

3   Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban,
     Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök, fűlök lángjában;
     Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én e vasban.

4   Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
     Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
     Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nékem mind csak az.

5   Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
     Engemet viszontag örökké való lang olthatatlanképpen fűt,
     Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.

6   Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miátt,
     Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
     Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.

7   Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod,
     Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
     Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra vészed gondod.

8   Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
     Juta bús elmémben ez ennéhány versben rendeltetett kis ének,
     Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek.

Negyvennegyedik

Inventio poetica: Grues alloquitur, a darvaknak szól

ugyanazon nótára


1   Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
     Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
     Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújulnak kínjaim.

2   Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
     Azholott az lakik, víg szívemet aki őmagánál rekeszté.
     Valaha énrólam, ki híven szolgáltam, vallyon emlékezik-é?

3   Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint szarándok,
     Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok,
     Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled ahhoz, akit óhajtok.

4   Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz földében, hol akarod,
     Te szomjúságodot szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
     Örömem környékét, az ő lakóhelyét: Paradicsomot látod.

5   De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek néki rövid beszéddel, 
     Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
     Kin megesmérhesse, hogy csak őérette tűrök mindent jó kedvvel.

6   Adjon az jó Isten néki egészséget, víg és hosszú életet,
     Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel őtet;
     Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserüljön éngemet!

7   Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék
     Szép renden repülni s azfelé halanni, hol szép Julia laknék,
     El-felfohászkodván s utánok kiáltván tőlük én így izenék.

Negyvenötödik

Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről

az „Már szintén az idő” nótájára


1   Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
     Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
     Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2   Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
     Szerelem, siralom hozott ez világra,
     Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna.

3   Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
     Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
     Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4   Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
     Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
     Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5   Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
     Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
     Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.

6   Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
     Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
     Mint élsz? – úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7   Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
     Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
     Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8   Julia szerelmén való búsultomban
     Egy jó barátomnak így felelék szómban,
     Várván Juliától jómat bánatomban.

Negyvenhatodik

Az Dobó Jakab éneke, az „Már szintén az idő vala kinyílásban” ellen szerzett ének

azon nótára


1   Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban,
     Cupidót ki írta gyermekábrázatban,
     Mert nem gyermek, aki bír mindent világban.

2   Császárok, királyok vadnak hatalmában,
     Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában,
     S vallyon s ki nem égett soha nagy lángjában?

3   Vaknak sem mondhatja őt senki igazán,
     Aki megkóstolta mérges nyilát magán,
     Sok szívet nem lűne véletlen, vak valván.

4   Látjuk, minden szívet mely igazán talál,
     Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal,
     Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával.

5   Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne,
     Azon is megtetszik, mert fekszik heverve
     Régen én szívemben, csak tüzet rak benne.

6   Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt,
     Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt,
     Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt.

7   Ezt írván, Julia kérdé, hogy mit írnék?
     Szerelem szép képét írom, néki mondék.
     Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék.

8   Ez ennéhány versben feleltem meg annak,
     Azki alította nem kis okosságnak,
     Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak.

Negyvenhetedik

Item inventio poetica: az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

„Csak búbánat” nótájára


 1  Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,
     Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak,
     Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak.

2   Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvésznek,
     Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
     Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lésznek.

3   Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
     Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
     Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.

4   Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség,
     Istentűl mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég,
     Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének, nincs vége, mert égten-ég.

5   Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
     Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl, könnyebbségemet várnám,
     Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.

Negyvennyolcadik

Hogy Juliának s nem az szerelemnek adta meg magát

[azon nótára]


1   Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,
     Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma,
     Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.

2   Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nékem:
     Add meg – mond – magadot, hatalmomat látod, csak kár, hogy vísz ellenem,
     Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmérsz engem!

3   Nem adom magamot néked, meghidd – mondok –, noha mindenekkel bírsz,
     De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek, mert te csak méreggel írsz
     Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád hívsz.

4   Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje,
     Szép szeme láttára csörögjek vasába, légyek kínszenvedője;
     Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére.

5   Vidám Juliának, kinek víg voltának óh, hogy én akkor hűk!
     De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk
     Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg.

6   Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
     És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl könnyen értelmet vehet:
     Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójon mindent.

Negyvenkilencedik

Sokféle dolgokhoz hasonlítja magát és a szerelmet; ezt jobb részint németből fordította meg

a „Már szintén az idő” nótájára


1   Ha ki akar látni két eleven kutat,
     Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak,
     Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak

2   Az én szerelmesem háládatlanságán,
     Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján
     Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván.

3   Ha ki akar látni olthatatlan szenet,
     Nézze az én véghetetlen szerelmemet,
     Ki mint Pokol tüze, örökké csak éget.

4   Noha lángját ennek senki nem láthatja,
     De azért lelkemet fogyatton-fogyatja,
     Soha semmi bennem már meg nem olthatja.

5   Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket,
     Nézze szerelemtűl sebesült szívemet,
     S ottan megesméri, mint gyötör engemet.

6   Ha ki akar látni egy nyomorult lelket,
     Nézze az én árva keserves fejemet,
     Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett.

7   Ég olthatatlanul buzgó szerelemben,
     Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben,
     Kinek ajánlotta életét kezében.

8   Ha ki ez kínokat akarja megtudni,
     Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi,
     Életemnél lelkem azt inkább szereti.

9   Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád,
     Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát,
     Ahelyett viszontag érzem ezer kínját.

10   Híves forrás felett serkenvén álmomból,
       Fordítám magyarul vidám Juliáról,
       Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától.

Ötvenedik

Juliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Julia dicséretén kezd el

az „Csak búbánat” nótájára


1   Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
     Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
     Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír vélem.

2   Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél vélem,
     Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem,
     Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.

3   Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága,
     Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
     Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.

4   Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi,
     Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli,
     Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli.

5   A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája,
     Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja,
     Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.

6   Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen,
     Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen,
     Valahová lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen.

7   Midőn néha térül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén,
     Szerelmével belül vészen akkor körül engemet felgerjesztvén;
     Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen ránézvén.

8   Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják,
     Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják,
     De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják.

9   Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten-neveli,
     De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
     Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.

10   Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz,
       Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz,
       Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver földhöz.

Ötvenegyedik

Hogy nyerte el Julia a Cupido nyilát, íját, s hol viseli, azt írja meg, könyörögvén az végében itt is az Juliának

az „Magam gondolván” nótájára


1   Áldott Julia kiballagtába Cupidót találá,
     Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta,
     Látván szép színét, elveté íjét s ugyan elámula.

2   Kivel csak szívet és mesterséget Juliának áda,
     Mert szép szemétől hogy ő igen fél, rajta nyilván látta,
     Nagy szerelemmel villámó szemét azért rá fordítá.

3   Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék,
     Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék,
     Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték.

4   Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé,
     Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté,
     S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé.

5   Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon,
     Szemében nyila, afelett íja vonva haragoson,
     Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt valljon.

6   Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál,
     Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll,
     S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál.

7   Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal,
     Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt nyughatatlansággal,
     Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal.

8   Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam,
     Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam,
     Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell hogy kínját valljam?

9   Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják,
     Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják,
     Kiktől javokot, boldogságokot reménlik és várják.

10   Nékem peniglen éjjel is lelkem keservesen óhít,
       Szívembéli tűz ágyamból felűz, házad felé indít,
       Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít.

11   Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre,
       Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre
       Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre.

12   Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek,
       Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek?
       Szerelmes lelkem, tégy már jól vélem, szolgállak, míg élek!

Ötvenkettődik

Kiben morog Cupidóra, hogy csak ígérte, s nem adja meg Juliát

[az „Már szintén az idő” nótájára]


1   Édest keserűvel elegyítő gyermek,
     Régi ellensége nyugalmas éltemnek,
     Méz közt mérget miért adsz nékem, veszettnek?

2   Vélem ha egyéb jót te immár nem mívelsz,
     Csak gyorsan világból engemet kivégezz;
     Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!

3   Ez-é a fogadás, kit anyád szavával
     Hitedre fogadván énnékem te mondál?
     Óh, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!

4   Az ígért áldott jót te csak megmutattad,
     Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,
     De mint csalárd hamis, nékem mégsem adtad!

5   Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,
     Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,
     Vélem kívántatván szívemet égeted.

6   Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz,
     Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz?
     Add meg, ha ígérted, héában mit kínzasz?

7   Így feddvén, törődvén Cupido felele:
     Hitván ember – úgymond –, úgy vészem eszembe,
     Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!

8   Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,
     Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni,
     Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.

9   De kérdlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott,
     Minekelőtte még meg nem virágozott?
     Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ad hasznot?

10   De ne kételkedjél, bizony tiéd lészen,
       Noha most így próbál, de ismét bévészen,
       Julia tégedet meg bódoggá tészen.

11   Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,
       Égnék, fűlnék, sülnék, tömlöcében ülnék,
       Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.

Ötvenharmadik

Az hét plánétákhoz hasonlítja Juliát. Sibi canit et Musis

az „Csak búbánat” nótájára


1   Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek
     Istentűl szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek
     Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek.

2   Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta ezüst,
     Julia is fejér, kivel szép téj sem ér, sem gyolcs, kit nem fogott füst,
     Édes szóval tudós, mint az Mercurios, kitűl szívem fűl, mint üst.

3   Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak egyedül ádja,
     Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomat tisztítja,
     Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja.

4   Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével mindent győz,
     Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz, megkötöz;
     Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlöcöz.

5   Mind reggel s mind estve mely szépen az égbe hajnalban Venus feljő,
     Több szép közt létében mindenkor ékesen mindent jól s helyén ejt ő,
     Mint tavaszi idő mely jó, mely gyönyörő, ékes, kedves, illendő.

6   Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól ismer, embereknek jókat ád,
     Akképpen Julia, ahová fordítja szemét, mindent jóval áld,
     Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az lát.

7   Mint a vén Saturnos kedvetlen s haragos természetnek csillaga,
     Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága
     Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa.

8   Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha ki tudni akarod,
     Égi plánétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod,
     Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod.

Ötvennegyedik

Dialogus, kiben úton járván az versszerző beszél Echóval. De ezt nem értheti jól meg az, aki nem tudja, micsoda az Echo

[azon nótára]


1   Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
     Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
     Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
                                                                                                      Echo: Én!

2   Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
     Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
     Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
                                                                                                      Echo: Ékó.

3   Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
     Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
     Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                                      Echo: Ágy.

4   Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
     Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
     Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
                                                                                                      Echo: Ánna.

5   Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
     Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
     Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem? 
                                                                                                      Echo: Nem.

6   Kegyetlenségeért, tűrtem sok kínjaért, hát még Istentűl sem fél?
     Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
     Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, óh, mely igen nem kémél!
                                                                                                      Echo: Él.

7   Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
     Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
     Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl
                                                                                                      Echo: Öl.

8   Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
     Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
     Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
                                                                                                      Echo: Ő.

9   Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
     Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
     Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
                                                                                                      Echo: Hadd!

10   Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
       Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
       Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
                                                                                                      Echo: Merjed!

11   Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
       No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
       Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
                                                                                                      Echo: Örül.

12   Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
       Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
       Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                                                                                                      Echo: Kell!

13   Óh, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
       De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
       Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
                                                                                                      Echo: Ádja.

14   Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
       S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
       Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn
                                                                                                      Echo: Amen.

15   Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék,
       Egy sűrű erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
       Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.

Ötvenötödik

Mindezekre is a versszerző találmányokra, kiket a könyörgése után ide írt, midőn Juliától sem izenetbe, sem levélbe semmi választ nem vehetne, búsul magában, és sápolódván azon, hogy menekedhessék meg Julia haszontalan szerelmétől, Cupido tanácsot ad néki

ez is ugyanazon nótára vagyon


1   Mi dolog, Úr Isten, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem tetszik?
     S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal, vész, esik?
     Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik.

2   Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi könyörgésemre?
     Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett gyötrelemre,
     Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik kedvére.

3   Óh, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit szolgálsz?
     Aki téged útál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg nem válsz?
     Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút találsz?

4   Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel elmúlik,
     Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül találkozik,
     Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki véled kínnal játszik.

5   Így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Juliámnak,
     Csak egy véletlenül hát már előttem ül személye Cupidónak,
     Ki rám mosolyodván így szólala vígan nékem, régi rabjának:

6   Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve légyen,
     Csak kár, szómat higgyed, hanemha te lelked is belőled kimégyen,
     Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt kophatatlanképpen.

7   Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem kophatik,
     Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg nem esik.
     Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved nem telik.

8   Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét?
     Monda: Mind holtodig maradj meg ebben így, amint imádod képét,
     Ráfelelek, s meglátd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most elvét.

9   Juliának dolgán nyughatatlankodván elkeseredett szívem,
     Vőn ily bátorságot Cupidótól jó szót veszett nyavalyás fejem,
     Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad az én fene szerelmem.

Ötvenhatodik

Kiben csak azon könyörög, látván, hogy semmi választ nem vehet tőle, hogy ottan csak ne feledkezzék el róla

ez is azon nótára, mint az elébbi


1   Kegyes, vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fejér hölgyem,
     Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel nyugszik tüzesült lelkem,
     Nemdenem siralmas kár-é énnékem az, hogy elfeledtél engem?

2   Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza, piros vér ontás nélkül?
     Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétűl?
     Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj Istentűl!

3   Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos te kegyes tekinteted,
     Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád, mézet ereszt beszéded,
     Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: Az Isten hozott téged!

4   Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók, nálad nélkül mind tömlöc,
     Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat szerelmébe úgy üldöz,
     Jussak már eszedbe, láss meg keservembe, magad jüjj, mást ne küldözz!

5   Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog,
     Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog;
     Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog?

6   Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél engem, szegény árvádat,
     Ily reméntelenül, szép személyed nélkül ne hágyj vészni, szolgádat,
     Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám, add már látni magadat!

7   Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem mérem,
     Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét vesztem,
     Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt éngem.

8   Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen fordítá,
     Igéről igére nem szinte teheté, de hertelen jobbítá,
     Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.

Ötvenhetedik

Frustra omnibus rationibus incendendae Juliae tentatis ardentissima precatione eam in sui amorem alicere conatur variis ad persuadendum exemplis allatis

ugyan az elébbi nótára


1   Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nékem élnem,
     Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
     Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

2   Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
     De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
     Mondván: Hadd, hadd – úgymond –, hiszem veszti nagy gond, kínomot úgy mosolgod.

3   De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségbe mire tartasz?
     Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz,
     Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz.

4   Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászok tanítanak, viselnek,
     Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre jűnek,
     Az erős kősziklák hevétűl az napnak romolnak, repedeznek.

5   Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide-s-tova nem hajthat,
     Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat,
     A piros márvánkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat.

6   Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm
     Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom,
     Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom.

7   Vérem hullásával, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom,
     Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom,
     De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom, szolgálatom csak károm.

8   Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre,
     Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre,
     Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe!

9   Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten néked ádta,
     Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?
     Mennybéliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádba!

10   Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?
       Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!
       Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.

11   Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,
       Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette
       Buzgó szerelmében, kiben, mint tömlöcben, sírva ezt éneklette.

Ötvennyolcadik

Videns Juliam nec oratione nec ratione in sui amorem inflammari posse, questubus miser coelum, terras et maria implet, pollicens indignabundus se nullum carmen Juliae gratia deinceps cantaturum

[azon nótára]


1   Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
     Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
     Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

2   Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
     Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
     Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

3   Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom?
     Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom?
     Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.

4   Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
     Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam,
     De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.

5   Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
     Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
     Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

6   Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét
     Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
     Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.

7   Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
     Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
     Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.

8   Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
     Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
     S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?

9   De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem,
     Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
     Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.

10   Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti,
       Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
       Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.

11   Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
       De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
       Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.

12   De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle,
       Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
       Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.

13   Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Julia szerelmétűl,
       Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,
       Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.

                    Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége

Ötvenkilencedik

Következik más: Zsófi nevére

[azon nótára]


1   Szerelem istene, Venusnak ereje most meg megkörnyékezett,
     Elmém nagy bánatban, szívem is új lángban egy szép szűz miatt veszett,
     Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam, mert így, mint most, nem tetszett.

2   Óh, véghetetlen kín, kit angyali szép szín víg szívemre bocsátott!
     Immár orvosságot hol leljek gyógyítót búm ellen, ki rám jutott,
     Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem, s búmra esmét fordított?

3   Fekete gyászába, mint sűrű árnékba liliom, úgy fejérlik,
     Szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy tündöklik, 
     Slejt öltözetiben, mint a sovány böjtben Mária képe, úgy fénlik.

4   Igazán görögöl nevet keresztségből adtak szép személyére,
     Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze vagyon néki mindenre,
     Tud fedni szerelmet, noha igen szeret, nincsen gonosz hírére.

5   Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon lelkem súlyos gyötrelme,
     Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért gyújts fel ezt szerelmemre,
     Régi sok búm után hadd élhessek vígan evvel immár kedvemre!

6   Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár a nyárnak közepében,
     Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében,
     Szerzém ezt versekben az másfélezerben és az nyolcvankilencben.

Hatvanodik

Bécsi Zsuzsánnáról s Anna-Máriáról szerzette

az „Doklei sem se divicicom bila” nótájára, vagy amaz lengyel nótára: „A pod liesem”


1   Az Zsuzsánna egy szép német leán,
     Bécsben lakik Tífingráb utcáján,
     Piros rózsa tündöklik orcáján,
     Szép kaláris tetszik az ajakán,
     Kit sok vitéz kíván
     Szép voltát csudálván,
     De csak héában szeretik sokan.

2   Vagyon ennek egy szép atyjafia,
     Kinek neve víg Anna-Mária,
     Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,
     Mert mint nénje, szép, s nincs semmi híja:
     Aranyszínű haja,
     Mint egy gyöngy az foga,
     Tiszta mézzel foly ő édes szava.

3   Egy társommal midőn én ballagnék,
     Szerencsére reájok találék,
     Rájok nézve ottan felgerjedék,
     Jó társom is szerelemben esék.
     Ők ottan éleszték,
     Kedveket jelenték,
     Vélek azért mi megesmérkedénk.

4   Kezet fogván egymással azontúl,
     Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
     S mint az méhek szegfű szép virágrúl,
     Mézet szedénk egymás ajakárúl;
     Minden bánatunktúl
     Ott mi esénk távul,
     Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

5   Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
     Elég, hogy megvolt minden édesség,
     Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
     Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
     Ki ugyan nem elég
     Bús szívemnek, mert ég,
     De versemben itt légyen immár vég.

6   Kurta oktáván a sovány böjtben,
     Pozsony városából kimentemben
     Szerzém ezeket ilyen versekben
     Táncnótára egy kisded énekben,
     Az másfélezerben
     És nyolcvankilencben,
     Hogy bécsi virág juta eszemben.

Hatvanegyedik

Egy katonaének. In laudem confiniorum

az „Csak búbánat” nótájára


1   Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
     Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
     Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

2   Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
     Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is vitéz próbálni indul,
     Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

3   Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
     Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják, nézik;
     Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.

4   Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
     Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt,
     Midőn éjten-éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.

5   Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
     Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
     Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.

6   Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopiákot törnek,
     S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
     Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek.

7   Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok,
     Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
     Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok.

8   Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,
     Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek,
     Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

9   Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
     Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,
     Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!
     

Még vadnak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magátúl is szerzett, ki mindenestül is tíz, azok más könyvban vadnak, nem is adja azokat ki, meddig több psalmust nem fordít meg azokhoz. Azért e világi éneket a Jephtes históriájátúl elválva, ki még nem kész...[3]

[Hatvankettődik]

Amatorum carmen. De virgine Margareta

ad notam: „Csak búbánat”


1   Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal sértnek,
     Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, azmit érnek,
     Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek.

2   Azminthogy újobban éngemet is mostan egy nevedéken szép szűz
     Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű halálra űz,
     Kit hogyha reám vét, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég, mint tűz.

3   Mely tűz hogy éngemet még hamuvá nem tett, senki nem csudálhatja,
     Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja,
     Holott nagy csudául ír szarvasbogárrúl, s bizonságát is ádja,

4   Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak, szárnyon szépen repülnek,
     S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvésznek, mihent lángból kikélnek,
     Így tűz engemet is éltet, ha emészt is, s nem hágy veszni éltemnek.

5   Mely szerelmes tüzem hogyha eddig engem nem szárazgatott volna,
     Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam volna,
     De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az oltja,

6   Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék kevesebb gyötrelemmel,
     Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével,
     Ki nékem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes keserűvel.

7   Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő termete,
     S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde.
     Kivel mit gondolok? Hát ha szegény vagyok is, hadd éljek kedvemre!

8   Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind azoké légyen,
     Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör szüntelenképpen,
     Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki ellen.

9   Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti,
     Hogy mezítláb járván csak múlatságában szép virágit csipkedi,
     Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétűl égek, örülvén néki;

10   Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját,
       S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját,
       Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját,

11   Már ezután azért ez egészségeért sok jó kopia romol,
       Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelmeért vér omol,
       Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol.

12   Szent Lőrinc-nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben,
       Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben
       Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs deáki nyelvben.

[Hatvanharmadik]

Colloquium octo viatorum et deae Echo vocate

ugyanazon nótára


1   Nyolc ifiú legén minap úton menvén egy erdőben jutának,
     Estvefelé lévén, tréfálván, beszélvén, ők egymásnak mondának:
     Végyünk szót Echótól – mond – mi mátkáinkról, mondja nevét azoknak!

2   Credulus az első, lőn azért elkezdő, s monda nagyon kiáltva:
     Echo, de kicsoda, aki sok kínomba most megvigasztalhatna?
     Kérlek, mondd meg nevét, kit mint idvösségét, bús lelkem úgy kív[ÁNNA!

3   Mosolyog magában Credulus ezt hallván, s rajta csak csudálkozik;
     Őutána azért tőn az ilyen kérdést, ki társaság közt másik:
     Ki fagyott elmémhez – mond –, mint víz nagy dérhez, télben jég amik[OR SÍK?

4   Harmadik is monda nagy hangosan szólva mindenek hallotára:
     Echo, jó asszonyom, kinek régi kínom vagyon nyilván tudtára,
     Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt ko[SÁRA?

5   Szavát elereszté, negyedik is kezdé el Echóhoz kérdésit
     Szép szerelmeséről, kihez gerjed belöl, s kit szíve szerint óhít:
     Szörnyű kára után nevezd meg – mond – nyilván, szeret lelkem im[MÁR KIT?

6   Ezután ötödik, ki mentűl kisebbik, Credulus atyjafia,
     Mindjárt előszóla, felszóval kiáltva Echót nevezi, híja:
     Ki az, kire engem gyújtott – mond – ily igen Venus futo[SÓ FIA?

7   Hatodik Aminta, előálla, monda, mert veszett, alég várja,
     Hogy szent nevét hallja annak, ki ő lángja, s kinek javát akarja:
     Hát annak ki neve – mond –, aki szerelme szívemet kínnal MARJA?

8   Szóla hetedik is, kinek neve Thyrsis, s ki hazáját elhadta
     Azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét megtagadta:
     Régoltától fogva szerelem kínjába engem – mond – ki sí[KATA?

9   Utolsó a Montan, kinek édes társán való nagy bánat árta,
     Nagy fohászkodással így szóla Echóval, jutván eszébe kára:
     S annak tudd-é nevét – mond –, kiért szívem ég, s ki ez sok kínban MÁRTA?

10   Egy szegény szarándok, régi barátotok éneklette ezt néktek,
       Kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek,
       Kit a nagy hamisság és háládatlanság föld szélére kergettek,

11   Az másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalom-nap után,
       Világ határira való bujdosásra keservesen indulván
       Édes hazájából, jóakaróitól siralmasan búcsúzván.

[Hatvannegyedik]

Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur

ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.


1   De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
     Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,
     Hogy te is oly búval keserítesz éngem,
     Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?

2   Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,
     De az lehetetlen, bár maga kívánna,
     De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
     Azért felejts el, mert nincs több orvossága.

3   Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,
     Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
     Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
     Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?

4   Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre
     Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,
     De az háládatlanság szörnyű vétkére
     Maga visel gondot megbüntetésére.

5   Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
     Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
     Feledékenséggel viseld szíved kárát,
     Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.

6   Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
     Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
     Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
     Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!

7   Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
     S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,
     Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,
     Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.

8   Háládatlanságán sírván szeretőmnek,
     Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,
     Kiben az a tanács légyen mindeneknek,
     Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;

9   Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,
     Mint szinte aszú ág szél fuallására,
     Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra
     Azt, aki közülünk többet ejtett búra.

[Hatvanötödik]

Szarándoknak vagy bujdosónak való ének

az „Minden állat dicsér, Úr Isten [tégedet]” nótájára etc.

 
1   Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten,
     Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
     Ígéret földére vezérelvén szépen,
     Kalauzok voltál minden szerencséken.

2   Te adtál csillagot három szent királnak,
     Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,
     És Heródes előtt futó Máriának,
     Te voltál vezére minden szarándoknak.

3   Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem,
     Mert, ím, bujdosni űz nagy bú és szemérem;
     Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,
     Őrizz meg gonosztól, felségedet kérem!

4   Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
     Szívemet peniglen hittel, merészséggel,
     Bujdosó fejemet törödelmességgel,
     S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel!

5   Jártomban-költömben hogy csak reád nézzek,
     Búmban, örömemben reád figyelmezzek,
     S jó, gonosz szerencsét csendesen viseljek,
     Soha semmi helyen el ne felejtselek;

6   Hogy bujdosásom ideje tölte után
     Én édes hazámban térjek esmét vígan,
     Mindazokat jó egészségben találván,
     Akik szomorkodnak éntőlem búcsúzván.

7   Felejts el annak is háládatlanságát,
     Aki most erre vett engem, régi rabját,
     Ámbár élje vígan felőlem világát,
     Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját!

8   Én édes hazámból való kimentemben,
     Szent Mihály-nap előtt való harmad hétben,
     Az másfélezerben és nyolcvankilencben
     Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

[Hatvanhatodik]

Valedicit Patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima

ad notam „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.

 
1   Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
     Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
     Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
     Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

2   Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
     Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
     Régi vitézséghez dolgotokot veti,
     Istennek ajánlva légyetek immár ti!

3   Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
     Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
     Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
     Adassék egészség már mindnyájatoknak!

4   Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
     Katonatalálmány, újforma ékesség,
     Seregben tündöklő és fénlő frisesség,
     Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

5   Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
     S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
     Maradjon nálatok jó emlékezetem,
     Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

6   Vitézpróba helye, kiterjedt sík mező,
     S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
     Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
     Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

7   Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
     Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
     Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
     Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

8   Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
     És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
     Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
     Isten s jó szerelem maradjon véletek!

9   Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
     Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
     Ki érdemem ....................................
     ...................................................[4]

10   Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
       Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
       Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
       Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.



[1] A Balassa-kódexben lévő bejegyzés, amely a versgyűjtemény első másolójától származhat.

[2] A Balassa-kódexben lévő bejegyzés, amelynek egyes részletei magától a szerzőtől származhatnak.

[3] Talán Balassitól származó megjegyzés, amelyből a Balassa-kódex másolója csak ennyit írt le. A félbehagyott mondat elképzelhető kiegészítése: ...többé nem szerez.

[4] A strófa a Balassa-kódex csonkasága miatt hiányos. A nyomtatott kiadások ezt és a megelőző szakaszt rendre elhagyják, az utolsó strófát viszont csak a nyomtatott kiadásból ismerjük.