Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

Célia-versek

Célia-versek

[Első]

[a „Csak búbánat” nótájára]

 
(1)   .............................................................................................[5]
        Kit csak azért mível, hogy ismét nagy tűzzel veszesse el életem,
        Hozzám azért most láss, Mars, Diana, Pallas, most légyetek mellettem!

(2)   Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak célül támasztott jele?
        Csak az én szívem-é, senki nem egyébé nagy szenednek tűzhelye?
        Csak az, ő így szóla, s ha bánod, tégy róla – úgymond –, ha jóm nem kelle.

(3)   Megadtam magamot, kösd meg bár karomot rabszíjaddal, Cupido,
        Csak fejemet ne vedd, életemet szenvedd, ne járjak úgy, mint Dido,
        Ki hogy csalatkozék, tőrben bocsátkozék: segélj, szerelmet szító!
        

[Második]

Ugyanakkor, hogy megkedveli Céliát, ekképpen könyörög mindjárt néki, hogy kegyes szemeit reá vetvén, végye bé szerelmében s vidám jó kedvében

 
1   Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem, lelkem,
     Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe énnékem
     Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem; végy szerelmedben engem!

2   Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva éltemet,
     Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár kegyelmet,
     Hogyha útálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább szeret?

3   Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton hogy nap felkél,
     Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éjfél,
     Újul zöld bokor is, de nékem akkor is gondom csak merő veszél.

Harmadik

Kiben köszöni Cupidónak hozzá való kegyelmét, tudniillik hogy Céliát szerelmére felgerjesztette, s kezében adta

azon nótára

 
1   Kegyelmes szerelem, ki ily jól tél vélem, áldott légyen te neved,
     Veszendő voltomban hogy segélél mostan, hálá légyen teneked!
     Kérlek, panaszimért, ki téged gyakran ért, jódot rólam el ne vedd!

2   Keserves fájdalmim, gyötrő gondolatim, távozzatok el tűlem, 
     Kik mind éjjel-nappal csak búval-bánattal forgottatok körülem,
     Mert megkegyelmezett, s minden jót végezett Célia énfelűlem.

3   Ez föld szép virágja, éltető illatja hogyha szívemre hatott,
     Miért szomorkodjam, s vígan mért ne lakjam, mért viseljek bánatot?
     Hiszem elég eddig, azmíg nem voltam víg, hadd éljek már jó napot!

4   Az ország csillaga, szerencsés világa hogyha fejemre terjedt,
     Nékem szolgál, fénlik, más elől eltűnik, csak egyedül rám gerjedt,
     Ha mi bút rettegek? Miért nem örvendek? Lám, nem érzek kínt s terhet!

5   Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk,
     Kiben ha ma lakunk, vagy jót, vagy bút látunk, de holnap meg kimúlunk,
     Azért azon légyünk, azmíg tart életünk, légyen víg telünk-nyarunk!

Negyedik

Kiben az Célia feredésének módját írja meg, annak felette penig termetéről, maga viseléséről és szépségéről is szól


1   Csudálván egy ferdőt, ki felette nagy gőzt magában eresztene,
     Ferdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csuda, mert Célia ül benne,
     Kinek mezítelen testére szerelem gerjedvén, füsti menne.

2   Mint az kevély páva verőfényen hogyha kiterjeszti sátorát,
     Mint égen szivárván sok színben horgadván jelent esőre órát,
     Célia oly frisen, újforma sok színben mégyen táncban szaporát.

3   Mint nap szép homállyal fejér felhő által verőfényét terjeszti,
     Oly gyenge világgal vékony fátyol által haja színét ereszti,
     Célia béfedvén, s mellyén tündökölvén drága gyémántkereszti.

4   Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak hogy enyészik világa,
     Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek, vész szépsége virága,
     Mihent közikben kél Célia, azkinél égnek nincs szebb csillaga.

Ötödik

Kiben az Célia szerelméért való gyötrelméről [szól,] hasonlítván az szerelmet hol malomhoz s hol haranghoz

 
1   Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem búmra most malommá lett,
     Hol mint gabonáját, engemet, szolgáját szép Céliával őrlet,
     Siralmam patakja az kereket hajtja, kin lisztté létig töret.

2   Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem már szinte haranggá lett,
     Kit szerelem bennem félen vér ellenem, rám támadván amellett,
     Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással szegény, nyugalma helyett.

3   Mint egy kristálykövet soha el nem törhet, noha éget, verőfén,
     Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet, el nem rontja tüzes kén,
     Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fűl, mint kristály, kit süt hév szén.
     

In eandem fere sententiam

 
1   Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhűdt ember,
     Mert belől égek, mint tűzben száraz kender,
     Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.

2   Paradicsombéli szépség ábrázatja,
     Virágzó szép tavasz képe állapatja,
     Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.

Hatodik

Kiben az szeretőjétől való elváltán kesereg, féltvén, és itt az lelkéhez is hasonlítja


1   Azmely keresztyén hű, s kiben nincs hamis szű, lelkét ördögtől félti,
     Nem csuda, én is hát hogy féltem Céliát, midőn gonosz késérti,
     Mert csak ő az lelkem, csak ő jóm énnékem, éltemet ő segéti.

2   Óh, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek rendelt!
     Immár hová légyek, s ölemben kit végyek, ha szántalan bú terhelt?
     Óh, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven kedvelt!

3   Szerelmesétől vált, nem csuda, az halált hogyha fejére kéri,
     Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
     De az szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.

Hetedik

Kiben az kesergő Céliáról ír

 
1   Mely keserven kiált fülemile, fiát hogyha elszedi pásztor,
     Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
     Oly keservesképpen Célia, s oly szépen sírt öccse halálakor.

2   Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,
     Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
     Célia szinte oly, hogyha szeméből foly könyve, s mossa orcáját.

3   Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz bocsátja,
     Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja,
     Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.

Nyolcadik

Kiben a maga ok nélkül való gyanúságában bánkódik


1   Óh, én bolond eszem, ki ezt cselekeszem hamis gyanúságommal,
     Kiért méltó volnék, hogy halált kóstolnék, ezt mívelvén nagy jómmal,
     Már mint leljem kedvét, ha éltig csak rám vét, keserves siralommal?

2   Átkozott gyanúság, kétséges bosszúság, gyógyíthatatlan méreg,
     Ahová te béférsz, onnan nehezen térsz, odaragadsz, mint kéreg,
     Bétöltöd mérgeddel, kit szerelem legel, a pokolbéli féreg!

3   Nemz téged álnokság, szó, hír és hazugság, tart esztelen bolondság;
     Segít értetlenség, nevel hertelenség, nem nyughatol, gonoszság;
     Temiattad elvész, ki hinni gyorsan kész, s kiben nincs jó okosság.

4   De azki okosan s elébb bizonyosan szónak végére mégyen,
     Vagy maga gondolja, vagy mástúl megtudja, minek mi oka légyen,
     Ezt bezzeg nem bántod, mert magad is látod, hogy erőd kicsint tégyen.

5   Szép Procrist te régen vesztvén szörnyűképpen halálra eresztetted,
     Szép Deianirával nem akaratjával Herculest elvesztetted,
     Most is hol szerelem, lesz ott szűgyötrelem, hol fészkedet verheted.

6   Távozzál el tőlem, mert elhidd felőlem, hogy csak héába furdalsz,
     Az igaz szerelem lakik együtt velem, csak kár, hogy így ostromlasz;
     Távozzál hát tőlem, véssz el már előlem gonoszság, mert megrontasz!
     

In eandem fere sententiam

 
1   Vétettem ellened, kételkedvén benned, lelkem, óh, szép Célia,
     Könyörgök, vétkemnek miatta kedvednek rajtam ne légyen híja,
     Medgyek, ha elvészek, ha hamuvá lészek kemény haragod mia?

Kilencedik

Kiben Juliához hasonlítja Céliát minden állapatjában, Cupidóval is feddik, hogy (holott hazájából is ő kergette ki) ott sincs nyugalma miatta

 
1   Julia szózatját, kerek ábrázatját Cupido úgy mutatja
     Célia beszédén, örvendetes képén, hogy mikor szemem látja,
     Juliának véli, mikor tekintéli, mert szívemet áltatja.

2   Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa, állapatja, színe egy,
     Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett, nem hasonlóbb két ért meggy,
     Mint ez Juliához, kinek szép voltához gerjedek, mint Aetna-hegy.

3   Átkozott Cupido, szerencsémet rontó, régi nagy ellenségem,
     Hazámból kiűzél, ide is rám jüvél, érd bátor immár végem,
     Csak tüzedet ne szíts, szívemben se többíts régi szerelmes mérgem!

4   Dühös, elégedjél, amint kikergettél engemet szép hazámból,
     Elégedjél, kérlek, itt is, azmint félek, ne űzz ki nyugalmamból!
     Mi jutalmod bennem, ha esem tüzedben? Mi hasznod nyavalyámból?

5   Virága éltemnek, akinek örüljek, teljességgel elszáradt,
     Vidám kedvem helyett, kiből vészek mellett kétszer üszög rám áradt,
     Siralmas káromon való nagy panaszom miatt nyelvem elfáradt.

6   Immár zászlód alól kiköltem, sőt távol járok nagy seregedtől,
     Mert kis haszon mellett tűrnöm sokot kellett, míg vártam te kezedtől,
     Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars, kik mentenek tüzedtől.

7   Gondolkodván rajta csak té-tova hajta fejét Cupido szómon,
     Monda: Szegény bolond, Mars-é te gyámolod? Hát hol az én hatalmom?
     Ketten csak ti vadtok, kik semmit nem adtok én bosszúállásomon?

8   Azelőtt is maga Mars, meggondolhatdsza, mint járt egyszer miattam,
     Mikor kedve ellen merő mezítelen mindennek látni hadtam,
     De azmint esmérem, nem gondoltok vélem, de megmutatom magam.

9   Medgyek? Hová légyek? Jobb-é, hogy engedjek? Mert se Mars Cupidónak
     Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével úgy mint világbírónak,
     No tehát engedek (mert vélek sem érek) én is hát ez rontónak.

Tizedik

Kit egy citerás lengyel leányról szerzett

 
1   Szít Zsuzsánna tüzet szívemből magára,
     Cupidóval űzet szerelme dolgára,
     Mert kis szája, szép orcája, mint pünkösdi új rózsa,
     Fényes haja nap csillaga vagy sárarany sárgája,
     Vékony derekacskája.

2   Mutat mennyei fént két kegyes szemével,
     Piros angyali szént szerelmes szenével,
     Ha hozzá int, vígan tekint, szívemben örömet hint,
     De ha megint úgy néz, amint kit gyűlöl szíve szerint,
     Ottan érzek súlyos kínt.

3   Kegyes ábrázatja én aránzó célom,
     Citeraszózatja búm rontó acélom,
     Venus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja,
     S ha láthatja, nincs bánatja, búját mind elmúlatja,
     Hogy jó kedvét mutatja.

4   Kártyát játszván velem, vet szívet tromfomra,
     Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
     Mondván: Ne félj, sőt vígan élj, mert tiéd az szép személy,
     Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj,
     Semmi gonoszt te ne vélj!

5   Mert már néked adta nagy szerelmű szívét,
     Viszont nála hadta szívedet, ő színét,
     Így tőled vett szíven szívet, kit tart mint drágakövet;
     Örül s nevet, s vígan követ téged, mert lát víg kedvet,
     Kit régen eszében vett.

6   Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék,
     Vagy immár barátja, ne félj, hogy változzék.
     Megemlítsen és segítsen, gyakran örömmel hintsen,
     S rád tekintsen s ne felejtsen, kinél több jód már nincsen,
     S kit nem adnál sok kincsen.

7   Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját
     És mondván utána gyönyörű nótáját:
     Eszem vesztve, eltévesztve, szerelmében sillyesztve,
     Felgerjesztve és ébresztve, szívemet elrekesztve,
     Belső tűzzel emésztve.
     

Az cortigianáról, Hannuska Budowskionkáról szerzett latrikánus vers


1   Fris szép fejér póka, édes szűrő móka,
     Porcogós Annóka, szerelemnek oka,
     Mit haragszol? Hogy nem játszol vélem, kivel egy fráj szól?
     Látd-é, víg, ki-ki táncol!



[5] A Célia-versek elejét a Balassa-kódex csonkasága miatt nem ismerjük. Lehet, hogy e verseket is megelőzte néhány bevezető sor, s az is lehet, hogy az első vers teljes egészében elveszett, hiszen az általunk első és második versként értelmezettek egy vers (ez esetben a második Célia-vers) két részének is tekinthetők.