Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

5. fejezet - UDVARI DRÁMA

5. fejezet - UDVARI DRÁMA

Egyetlen teljes szövegében fennmaradt udvari drámát ismerünk a 16. századból, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját. Az összes többi vagy töredék (Iphigenia Aulisban), vagy nem bizonyos, hogy a 16. században íródott (Constantinus és Victoria), vagy inkább vallásos, mintsem világi műnek tekinthető (Bornemisza Péter Élektrája, a reformáció hitvitázó és bibliai témát feldolgozó drámái). A Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról ugyan világi jellegű, aktuálpolitikai szatíra, ám nyilvánvalóan nem fikciós s nem udvari típusú mű.

Szöveggyűjteményünkbe csak udvari drámákat vettünk fel. Az Iphigenia Aulisban címűről, töredékes volta miatt, ez csupán feltételezhető. Az ismeretlen fordító a dráma humanista latin változata alapján készítette munkáját; hogy eredetijétől a mű egészében menynyire tér el, esetleg milyen mértékben aktualizálja írását – csak a szöveg egészének ismeretében lenne eldönthető. (Egy 1583-ban készült könyvjegyzékből már korábban is tudtunk a munka létéről, ám a szövegtöredék csak legutóbbi időkben került elő.)

Balassi Bálint „új forma” (az ő szavai) gyanánt honosította meg a szerelmi komédiát, az udvari drámát, amelynek a magyar irodalomban előtte valószínűleg még kezdeményei sem voltak. Művének prológusában forradalmi szerelemtant hirdet, a szerelem mindenekfölött való hatalmát oly példákkal illusztrálva, melyek vélhetőleg még ma is sokakat elborzasztanak (a szerelmesek házastársuk előtt sem tagadják szerelmüket, és „sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátrahagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek”).

A komédia cselekményét életének eseményeire rímelteti, tulajdonképpen az általa a fikció világába emelt szerelmi önéletrajz két vetületeként foghatjuk fel a lírai (a ciklusokba rendezett szerelmes versek) és a drámai (a Szép magyar komédia) önéletrajzot.

Önéletrajz tehát a komédia: vitathatatlanul a Losonczy Anna–Balassi Bálint-szerelemről szól, persze nem a valóról, hanem a megálmodottról, a vágyottról, az elképzeltről. S ebből a szempontból édesmindegy, hogy tudjuk: a komédia írása idején (1588) Balassit valószínűleg inkább vezérelhették anyagi, mintsem érzelmi megfontolások.

Önéletrajz – de mulattató, vérbő komédia is egyben. Az olvasó ma már talán kevésbé érti azt az eufemisztikus nyelvezetet, amely Balassinál is, a korabeli olasz és más nyelvű komédiákban is, mintegy a commedia dell’arte hagyományaként, a humor legfőbb forrása. A félreértést, vagy inkább mondjuk így: adott szavak, képes kifejezések félre is érthetőségét, szexuális másod- s harmadjelentését használja fel a szerző a nézők megnevettetésére. Így van ez forrásában, Castelletti Amarilli című komédiájában is, a két mű összevetéséből azonban kiderül: Balassi illedelmesebb, az egyértelműen trágár utalásokat többnyire nem fordítja le, nála a szöveg mindig a kétértelműség borotvaélén táncol. Érthető ártatlanul, s – nagy fantáziájú vájt fülűek esetében, márpedig a korabeli nézők ilyenek lehettek – meglehetősen illetlenül.

A Szép magyar komédia sokáig szinte ismeretlen volt, hiszen mindössze egy négylevélnyi nyomtatványtöredék tanúskodott létéről. 1958 tavaszán a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban bukkant rá Ján Misianik az úgynevezett Fanchali Jób-kódexre, amely a dráma teljes szövegét tartalmazza. A két szöveg azonban – a nyomtatványtöredéké és a kódex megőrizte – nem azonos. Az eltérések olyan jellegűek, hogy csak a szerzőtől származhatnak: tehát Balassi át- meg átírta művét, a házassági kudarc, a valós életrajzbéli felsülések után immár nyilvánvalóan nem udvarló szándéktól vezérelve, hanem az „új forma” bűvöletében – de nyilatkozzék erről ő maga: „az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmérjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet.”

A Constantinus és Victoria szerzője (valamikor a 16. század végén vagy a 17. század elején) Balassi újításait követi. Az ő drámájához hasonló, szerelmi témájú reneszánsz komédiát ír, bőségesen merítve a Balassi kialakította udvari irodalmi nyelvből, esetenként nemcsak szó szerinti átvételekkel, hanem tartalmi utalásokkal is rájátszva elődjére; gondoljunk csak Balassi versciklusának első versére, a megfejtendő Aenigmára, és Victoria ugyancsak megfejtendő – Balassi Aenigmájával azonos – álmára! Ugyanakkor jóval több, mint Balassi-epigon: erről vallanak retorikus játékai, egyes szereplők már-már manierista bonyolultságú ékesszólása (Hecuba nagymonológja az Actus IV., Scena I.-ben), melyhez hasonlót Balassinál nem találunk, más pedig ekkoron nem írt udvari drámát. (A Theagenes és Chariclia szerzője használ effajta nyelvet...)

Beépíti művébe (vagy már így volt forrásában?) Petrarca szonettjeit (CII. szonett – Actus I., Scena I.; CCLXXXV. szonett – Actus V., Scena II.; XLVII. szonett – Actus V., Scena VII.) és Leone Ebreo dialógusát (Filone és Sophie, I. dialógus, 3. fejezet – Actus I., Scena II.) – mint ezt Ludányi Mária kimutatta.

Ki lehetett e nagy műveltségű, neoplatonista szerelemtant hirdető, Balassi írásait nemcsak ismerő, de mélyen értő, igen tehetséges szerző? S mi volt művének forrása? Egyáltalán: volt-e forrása? Nem önálló kompiláció-é? Adatok híján eme alapkérdések még megválaszolatlanok. Az egyetlen példányban fennmaradt kézirat 1648-ból való másolat, így a pontos keletkezési dátumot sem ismerjük, legvalószínűbb, hogy a századforduló táján íródott. Mindenesetre igen valószínű, hogy ez a mű is valamilyen nevezetes főúri esküvőre készült, s hogy a főszereplők esetében életrajzi vonásokat is megörökít, hasonlóan Balassi komédiájához.

Balassi művét az 1999-ben a Millenniumi Könyvtár 34. köteteként megjelent kiadás (sajtó alá rendezte: Kőszeghy–Szentmártoni Szabó), az Iphigenia Aulisbant Szentmártoni Szabó Géza tanulmánya (ItK, 1998, 225–239) alapján közöljük, a Constantinus és Victoria szövegénél figyelembe vettük a RMDE II (Bp., 1960, 105–176, Dömötör Tekla–Kardos Tibor) kiadását, amelyet összevetettünk az MTA Könyvtárában őrzött kézirattal.

Ismeretlen: Euripides: Iphigenia Aulisban

(1583 előtt, töredék, 402–440., 480–517. sorok)

[ACTUS I. SCENA III.]

[Agamemnon, Menelaus, Chorus]

[CHORUS ... e]lőbbi beszédektől, melyet az Menelaus mond vala, mert igaz dolog, az ki az ő magzatjának nem akarja veszedelmét.

MENELAUS Heu, heu! Jaj én szegény fejemnek, egy jó barátom sincsen-é?

AGAMEMNON Ha nem akarnád gonoszát az te barátidnak, tehát lesznek oszton.

MENELAUS Hol mutatod meg tehát azt énnékem, hogy te igaz atyámfia voltál?

AGAMEMNON Akarok én tevéled együtt tűrni eszes dologban, de nem akarok bolondoskodni is.

MENELAUS Lám, szükség volna az jó barátoknak, hogy egymásnak nyomorúságán közenséggel bánkódnának.

AGAMEMNON Véled lészek, mikor igazán akarsz cseleködni, de akkor melléd nem támadok, mikor éngem bosszúal illetsz.

MENELAUS Néked tehát nem tetszik-é, hogy ebben együtt töreködjél az görögökkel?

AGAMEMNON Mind egész Görögországot véled öszve megbolondította Isten.

MENELAUS Te mostan az te birodalmadban dicseködöl, és engemet, te atyafiad elárulsz, én penig más módot keresek ebben, és más barátimmal végezek.

AGAMEMNON Bezzeg úgy, bár kotornál el innen, ne prozsmálnál, mert valami kövötet látok, hogy jő hozzám, valami új hírt mond.

ACTUS I. SCENA IV.

Követ, Agamemnon

KÖVET Oh, te Agamemnon király, jövék hozzád követöl, és elhozom az te leányodat, kit Iphigeniának híttál, az anyja is, az Clytemnestra, véle együtt jő, és az te kis fiad, Orestes is, hogy örvendj rajta, mivelhogy egészségben látod. De miérthogy nagy messze földet jöttünk, az Euritus víz mellett nyugodnak mostan, de majd eljutnak, csak az lovakat étetik az füvön egy kevéssé. Én penig örömmondani jövék elöl, hogy készülnél hozzá, az sereg penig immár ezt meghallotta, és nagy híre vagyon az táborban, hogy jő az te leányod, mind az egész sereg odafut eleikben mostan, és úgy nézik az te leányodat, kik bódogok minden népek között és híres-nevesek, és azt mondják az népek: Ma vagyon-é menyegző nap, vagy mit csinálnak mostan; készülnek-é, vagy az Agamemnon szerettében hozatja-jé ide leányát? Némelyektől ezt hallanád, hogy kérdözik, némelyek penig azt mondják, hogy az Dianának adnák zsengéjül az leánt, de ki veszi el őtet? No, haddjárjon ez, te otton adj az Dianának ajándékot zsengéjül. No, végyetek koszorút fejetökben, és te is, Menelaus király, készülj az menyegzőre, és fújják eleibe az trombitát, és táncoljanak örömökben, mert ez mái nap bódog napja volt az te leányodnak.

AGAMEMNON Dicsírlek érötte, hogy megmondád, de eredj oda bé ...

[ACTUS I. SCENA V. vagy ACTUS II. SCENA I.]

[Menelaus, Agamemnon, Chorus]

[MENELAUS ... érte]lömre térék, azmelyben te most vagy. És én is azt ádom tanácsul néked, hogy meg ne öljed az te leányodat, az én hasznomat nagyobbnak ne tulajdonítsad az te magzatodnál. Mert hamis dolog lönne az, hogy te keserűségben lönnél, énnékem penig dolgom jól esnék, az te gyermekid meghalnának, és az enyimök ez világon élnének. Mert mit akarok én? Nem találnék-é én más házasságot is ez Ilonáé kívöl, nagy hírös-neves nemből, ha akarnék megházasulni? De az én atyámfiát elvesztvén, kit énnékem ninkell vala elvesztenem, ugyan az Ilonát hozom haza, az jöjjen az én elveszett atyámfiaért, gonoszt vészek hozzám, elébb ifjú koromban igen bolond voltam, de jól meggondolván mostan az dolgot, én jól látom, mely nagy dolog légyen embernek az ő magzatját megölni. Énnékem is legelőszer az szegény leányodon való keserülésem jöve előmben, gondolván, hogy atyafiak volnánk, és az én házasságomért kellene meghalni, de mi közi vagyon az te leányodnak az Ilonával? Semmi. Menjen el bátor haza az görög tábor innét, te penig, atyámfia, hadd el, ne sírj, ne indíts fel éngemet is sírásra. Ha penig valami jövendőmondás volt az te leányod felől, én nem gondolok azzal, az én részemet is én tenéked tulajdonítom, de az elébbi kegyetlen értelömböl elváltoztattam, mostan igazán tertént énnékem, hogy az én atyámfiát szeretvén elváltoztam gonosz erkölcsemből, mert az jámbor férfiúhoz illik afféle erkölcs, hogy mentől jobb értelömmel élhet, azzal éljen.

CHORUS Jeles dolgokat beszélesz, és az Tantalus, Iuppiter fiához méltó beszédeket, mert az te eleidet nem akarod megszégyenítened.

AGAMEMNON Dicsírlek tégedet, jó Menelae, hogy ilyen beszédeket szólál, kit én tehozzád nem hittem volna, mint jámborhoz illik, tekéletesen beszélél.

MENELAUS Az atyafiak között szokott háborúság indulni az szeretet miá, az családnak kívánsága miatt, utálok én afféle atyafiakat, kik egymás között háborúságot indítanak az ő alattok valókért.

AGAMEMNON De azért immár szükségképpen arra juttunk, az veszedelömre, hogy meg kell ölnöm kékételen az én leányomat.

MENELAUS Hogyhogy? Ki készöríthet téged arra, hogy őtet megölnéd?

AGAMEMNON Mind az egész görög sereg.

MENELAUS Nem készörít, ha őtet ismét visszakülded Argosban.

AGAMEMNON Akképpen azért megcsalhatnám őket, de imez dologban nem csalhatom meg.

MENELAUS Micsoda az? Nem szüks[ég ...]

Gyarmati Balassi Bálint: Szép magyar komédia

Thyrsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrűl

AJÁNLÁS

Az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak, mint jóakaró asszonyinak, holtig való szolgálatját ajánlja!

Egynéhány ok készerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánljam ez komédiát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék véle, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben, s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették és közdologgá is tették, kit nem gondoltak, akármi héjával essék, csak őnékik tessék, és az versek fejében mehessenek ki az hasonló bötűk.

Akarám azért ez komédiaszerzést új forma gyanánt elővenni, hogy ha az ott benn való ifjak az ideki valókat az versszerzésben nemcsak követték, hanem sokkal inkább meg is elődzötték, ebben se maradnának el az ide valóktúl. Sőt indulnának el utának; így én részemre penig ezt sem bánom, ha azt is, mint az versszerzést, elveszik tőlem. Meg is lehet penig az oly elméjő friss ifjaktúl, kiknek nemcsak az bölcs tudomány, hanem az kegyelmetek szépsége is serkengeti újabb-újabb dolgokra és szerelmes találmányakra elméjeket; nékem, ennyi sok különb-különbféle károkot vallott szegénlegénnek igaz elég csak elkezdeni is, azmit egyebeknek osztán fogyatkozás nélkül véghez vinni és megékesíteni. Bizonyára mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez komédiát, kit kegyelmeteknek jó szűből kívánok és ajánlok, mint az kegyelmetekhez való jóakaratomnak örökkévaló szolgálatját.

Végye kegyelmetek is jó néven, és nyomorult szolgáló gyanánt fogadja bé kegyelmetek házában, szolgáltasson kegyelmetek véle mindenkoron, de főképpen akkor, mikor az világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát érzitek magatokon.

Ha ez elsőben szerzett szolgálóleányom kedves lészen kegyelmeteknél ezért az én szolgálatomért, rövidnap más szolgálót is szerzek kegyelmeteknek, ki nemcsak ékes énekekkel is, és valami dolgok az én szerelmemben megtörténnek, mindazokról írt szerelmes levelekkel gyönyörködteti tikegyelmeteket.

Isten éltesse kegyelmeteket, és adjon oly kedves szerelmest, kinek úgy örülhessen kegyelmetek, mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllyel mindenött zöngenek.

Kegyelmeteknek, míg él, örömest szolgál

Julia rabja:

Gyarmati Balassi Bálint

EZ KOMÉDIA MIRŐL VAGYON, ANNAK AZ SUMMÁJA

Ez komédia csak arról vagyon, mint szeretett Candia szigetében egy Thyrsis nevő ifjú legén egy Angelica nevő szép leánt, mely viszont igen tökéletesen szerette az ifjat. Megtetszik penig, mert midőn más legén is, Montan nevő, fölgerjedett volna az Angelica szerelmére, és semmiképpen magához nem csalhatná Thyrsistől Angelicát, ilyen álnokságot mívelt, hogy oly italt áda Angelicának meginnya, ki miatt halálra válék. Kit midőn Thyrsis megértett volna, látván, hogy Angelica immár vonyogna, azt hivé, hogy soha meg nem gyógyulna, hanem úgyan meghalna szegén. Ingyen sem várhatá azért, hogy az lélek kimúlik belőle, hanem mint reméntelen, elkeseredett ember, mindjárt elszökék, és az erdőkre bujdosék atyja házától. Csakhogy penig inkább meg ne találhatná senki, nevét is elváltoztatta, és Thyrsis helyett Credulusnak nevezé magát. Mely dolgot hallván Montan, s látván immár, hogy Thyrsistől elválasztotta volna Angelicát, menten az Angelica atyjához mégyen, s fölfogadtatja az vén jámborral, hogy ha ő meggyógyíthatja, néki adja Angelicát.

Nem késik azért, hanem hamar meggyógyítá Montan Angelicát, de azért ugyan megcsalatkozott az álnok lator reménségében, mert meggyógyulván Angelica, hogy megérté Montannak álnokságát és az ő szerelmes Thyrsise elbujdosását, ő is menten elszökék. Csak hogy senki meg ne tudhassa, hová lött, s hogy hamarébb megtalálhassa Thyrsist, Angelica helyett Juliának nevezé ő is magát. Már tíz esztendeje múlik vala az Thyrsis és Angelica bujdosásának, mely idő közben csak hírt sem kaphatának egyik is az másik felől, egy mákszemet is. Már Thyrsis, kit minden ember Credulusnak hív vala, oly roncsosodott, oly szakadozott vala, s az Angelica is, ki Juliának nevezte vala magát, elnőtt s megállapodott vala, hogy egyszer, történet szerint, csak szerencsére, látá Credulus, de nem esméré az időben Juliát, hogy valami patakban horgászna, kinek nagy szépségén elálmélkodék, csudálván, mely igen hasonló volna az ő régi Angelicájához. Azért nem esmérheti vala meg Credulus Juliát egyikért, hogy midőn azt hiszi, minémő halandófélen azelőtt tíz esztendővel hadta volt, hogy soha meg nem gyógyult, hanem úgyan akkor megholt az szép Angelica; másszor, ím, ezért nem esmérhette meg, hogy tíz esztendő elforgásában, noha nem rútult, hanem szépült, de azért ugyan megváltozott és megtölt vala Angelica. Harmadikért, hogy Juliának híja vala minden, senki nem tudja vala más nevét, mely név igen különbez vala az Angelica névtől. Mindazon esméretlen voltában is azért nem tűrheti nyavalyás, hanem felgyullad Julia szerelmére, mely ő nagy szerelmét megjelenté bíztában egy hitves atyjafiának, Sylvanusnak, egy szálat sem tartván Sylvanus árultatásától. De Sylvanus, mihelt meglátá, ottan elhagyván az ő régi szerelmesét, Galateát, ki mindaddig is, míg Sylvanus Juliához nem hajlott, csak kegyetlenkedett Sylvanuson, és megvetvén az Credulus-atyafiúságot, Juliára gerjed. Így azért, midőn Credulus nyilván [...] s immár ez dolognak két esztendeje vala, Julia penig nem gondola egyikkel is, hogy ím, Credulust nem esmérheti vala, az másiknak is szeretőjét tudja vala lenni, főképpen penig, hogy hiti fogadása tartja vala, hogy soha senkit egyebet teljes életiben nem szeretne. Kérdé Credulus, eszében vévén az Sylvanus juhásza szavábúl Sylvanusnak Juliához való szerelmét, alítván szegén nyavalyás, hogy Sylvanus volna az Julia szeretője, hogy őmiatta nem nyerhetné ő Juliát. Öszvevész Sylvanussal, s Juliával is szemben lészen, kinek könyörög is erősen, de Julia meg sem esmérhetvén Credulust Thyrsisnek lenni, nem hajol hozzája, és okot vet belé, hogy ő régen más legén szerelméhez kötötte magát, annak mindholtig tökéletes és igaz akar lenni, mely szót Credulus Sylvanusra ért, s annál inkább elbúsul rajta. Bújában penig, mint reméntelen ember, hogy szinte meg akarja ölni magát, reátalál esmét Julia, ott szóval beszélvén egymással, megesmérvén egymást, egymáshoz házasolának. Sylvanus is megbékéllik Galateával, s elveszi.

Vagyon az dolog-beszélésben egynéhán tréfa is, kit azért egyelétettünk ez komédiában, hogy míg az hallgatók az komédia végét érnék, addig ne szomorkodnának, szánván az egymástokot, hanem nevetnének is, örülnének is, hallván az tréfákot.

Ez az komédia summája.

EZ KOMÉDIÁBAN SZÓLÓ BESZÉLŐ SZEMÉLYEKNEK NEVEK

PROLOGUS, férfi, az komédiaszerző szólója

CREDULUS, kinek igazán Thyrsis volna neve, férfiú

JULIA, Credulusnak szeretője, kinek igazán Angelica neve, asszony

LICIDA, Credulusnak barátja, férfi

BRISEIDA, Juliának jó barátja, Credulusnak Juliánál szolgálója, asszony

SYLVANUS, Credulusnak hitves atyjafia, férfi

GALATEA, Sylvanusnak szeretője, asszony

DIENES, Sylvanusnak juhásza, parasztember

ECHO, tündérasszony

PROLÓGUS

[PROLOGUS] Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez világon, s korosként minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld béborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokot, s hogy adhatnának jó gyümölcseket? Ezenképpen, ha valami múlatság és vigasság meg nem könnyebbítené azt az nagy terhet és gondot, mely az emberekre szállott, hogy tartana sokáig az emberi állat? Annakokáért én is, midőn nagy búsulásban volnék, hogy azban, azkiben minden reménségemet Isten után vetettem vala, megcsalatkozván, akarám ez komédiában nyerhetetlen jóm után valami búmot elvernem, vagy inkább valamennyire megenyhítenem; azért is penig, hogy megtetszenéjék, hogy nemcsak fegyverre jó szívvel, hanem egyébre is mindenre jó elmével szerette volna Isten az mi nemzetségünket. Csakhogy nem tudom micsoda bolond szokás és pór szemérmesség bánt bennünket, hogy azt csak mi szégyenljük, azmivel egyéb nemzet dicsekedik és tisztelkedik, úgymint diáksággal, jó nyelvvel s elmével s versszerzéssel, mely dolgok Istennek fő ajándéki az emberekben! Ha régen Cicerónak Rómában s Demosthenesnek Áthénásban nagy tisztességet szerzett az jó hírnév, ha Virgiliusnak, Homerusnak jó hírt-nevet szerzettek az szép versek, azonképpen ha Sándornak s Juliusnak az jó tudomán s bölcsesség nemcsak használt, de tisztességére esett, mi mért pirolunk meg rajta? Micsoda lehet éktelenb bolondság, mint azt szégyenleni, azmivel ember nemcsak jobb egyéb állatoknál, hanem azmiből ember az Isten esméretit s az üdvösségre való utat igazán megtanolá (kik az Bibliának s egyes doctoroknak írásinak olvasásából lehetnek), kivel ember egészségét is oltalmazhatja, betegségét is gyógyíthatja, s még arról is az bölcs emberek szoktanak írnya s regulákat szabni, mind most s mind ezelőtt, kiből ember példát s tanulságot vehet, mint mehessen elő, s mint vehessen jó nevet, s mint nyerhessen jó nevet s jó hírt s nagy tekintetet magának ez világon. Ha atyánk Mátyás királnak, Károly császárnak nem volt kárára, sőt nagy hasznára az diákság, astrologia, azonképpen ha Cortes Ferdinandusnak, ki jeles versszerző volt (azki jobb részre az egész Indiát, kinek Nova Terra neve, megholdoltatta Károly császárnak), nem hozott szégyent, sem kárt az diákság, mi időnkben Swendi Lázárnak ha nem ártott, sőt használt az philosophia, geometria, mi miért irtózunk úgy az jó s bölcs tudomántól, ha látjuk, hogy azkinek az Isten az bátor szív mellé az jó tudománt is adta, annak nem tompítja, hanem igen megjobbítja szablája élét véle. Tudom, mit itt mondnak az szapora szavúk ellenem, tudniillik hogy nem szerelem dolgáról, hanem másról kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botránkozást csinálok az ifjú s fejércseléd között. Kiknek azt felelem, hogy históriát nem írhattam, mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnékem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást sem, mert arrúl is mindkét felől eleget írtanak s írnak is, hanem olyat kellett előhoznom, ki, azmint elsőben is megmondám, az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna. Botránkozást az nem hoz senkinek, mert tisztességes szerelem vagyon benne, oly penig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra. Osztán mennyi olasz, francúz, német vagyon, ki azféle dolgokról szerez vagy verset, vagy komédiát, kit nem botránkozásnak, hanem szép találmánynak dicsírnek egyéb nemzetek!

Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmérjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet, ez jó akaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert azmi az szerelmet illeti, azt Magyarországban immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az olaszok nagyobb okossággal, sem spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik. Tudok egynéhány példát Magyarországban, kiknek vásárra nem jutott szerelmek, kikről, ha gyalázatjok nélkül emlékezhetném, megbizonyítanám, hogy mostani időben nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen s míveljen, s nagyobbat ki szerezzen szeretőjéért, mint az magyar nemzet. Mert tudok olyanokat, kik házastársok előtt sem tagadták szerelmeket, sőt megmondották, hogy ők tekintet nélkül szeretnek; mely tekintet nélkül való szerelmeket, midőn házastársok kérdené tőlek, mi volna, azt felelték, hogy semmi nem egyéb, hanem ők sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátra hagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek. Meg is halni penig ki kész lett volna szeretőjéért, tudok mind férfiat s mind asszont, úgy penig, hogy ingyen nem más miatt, hanem maga keze miatt; sem egyébért, hanem csak az szerelemnek szeretőjéhez való megbizonyításáért kellett volna lelkeknek ez világból kárhozattal kimúlniok, ha az Isten meg nem ótta s tartotta volna őket csudaképpen.

Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez komédiában, nem esnék sem példájára, sem botránkoztatására az egy szálnyéra is az magyar nemzetnek, mert Péter pap is megírta az kísértetekről írt könyviben, ezelőtt egynéhány esztendővel, mint merölt el az magyar nemzet az szerelemben. Jóllehet csak keveset írt meg benne ahhoz képest, azmit az dolog őmagában fog. Az penig az jeles dolog, hogy noha minden ember magában szerelmeskedik, vagy jól, vagy gonoszul, de azért mindenik szégyenli s tagadja, hogy ő nem tudja, mit eszik s mi állat az szerelem, bár jól szeressen is. Kinek, ím, megírom, hogy esmérje, ha nem tudja az jámbor: az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenekfelett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk. Mely indulat az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért, hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének, s tisztességes volta miatt gyűlölségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen, s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze s gyűlölje az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát. Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretőjénél kedvet lelhessen. Az félékent penig mi tészi bátorrá, midőn csak egy szembenlételért vagy egy távol való beszélgetésért is oly veszedelemre, szerencsére ereszti magát, ki életében s tisztességében jár? Ha azért ilyen az jó szerelem, hogy erőseket bátorít, bolondokot eszesít, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént? Én bizon nem ugyan! Sőt követem mindholtig mint jó oskolamesteremet, s engedek néki, nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel. Hogy penig ez dolgot vettem előmben s mást nem, oka ez, hogy az én véghetetlen nagy szerelmemnek valami példáját akartam mégis ez komédiában megmutatni annak, azkinek nevének emlékezetére az igaz szerelmemben nagy alázatosan, engedelmesen meghajol mindenkor az én térdem.

Végye azért jó néven tőlem, régi nyomorult rabjátúl ez kis ajándékomot, s ha az Isten azt hadta, hogy áldozzék régen az én lelkemmel, égetvén nyavalyást az ő régi szerelminek tüziben, boldogítson immár meg valaha az igaz lelkem áldozatjáért ennyi sok kínvallásom után; bévévén szegén fejemet az ő kedviben s nagy szerelmiben, hogy ennyi sok kérésem miatt ne essem reméntelenségben, hanem dicsőség gyanánt részesülhessek az ő jó kedvébe, kit éltessen Isten boldogul, kívánta javaiban sok esztendeiglen. Ámen.

ACTUS I. SCENA I.

In qua animi angor eorum qui perditi amant, exprimitur, quibus, nec dies nec nox quieti esse potest.

[Melyben azok elméjének búsulása íratik meg, akik eszeveszetten szeretnek, s akiknek sem a nappal, sem az éjjel nem hozhat nyugodalmat.]

Credulus szól őmagában az Hajnalnak.

[CREDULUS] Ó, én veszett fejem! Medgyek immár, ha még piros hajnal is öregbéti, gerjeszti az én keseredett szívemben felgyúlt buzgó nagy szerelmemnek tüzét, midőn reggel az embereket dologra s az barmokat munkára s egyébféle állatokat is s nyájakot az legelőhelyekre széllyel fekövő helyekből felserkent s felindít! Ó, szép Hajnal, néked szólok, mert te vagy oka az én fájdalmimnak! Ímé, csak alig setétülnek vala tegnap az odúk, hogy ismét az te világosító piros fényedet kívánom vala látni! De nem tudok mit tenni, mert magam sem tudom, mit kívánjak: az napot avagy étszakát, azmint az szerelem az én búmot öregbéti s enyhéti. Mert éjjel (azmikor már nem látom az én kegyetlen tündérasszonyomnak fene ábrázatját), igaz, hogy nem alhatom akkor, csak nyughatatlankodom, de mindennyi nyughatatlanságomban is ugyan bízom azért, hogy holdá kélve megláthatom az ő áldott személyinek dicsőséges fényét, sőt remélem is, hogy talám immár megelégedvén az én könnyhullatásimmal, kegyesen is fordítja boldogító szemeit reám. Ez ilyen bizodalmomban lévén penig éjjel; azonban reggel, midőn te ismét elérkezel, az csillagokot lassan-lassan elemésztvén, hogy az eget az setétségnek homályából megtisztítod, alig várom, hogy lássam az szép, de igen vad Juliát, az én szívembéli eleven tűznek kegyetlen gyútóját. De látván akkor is, csak szokása szerint, néki hozzám kedvetlen voltát s haraggal reám fordult szemeit, nem tudok mit tenni, hanem csak széllyel bujdosom, sírván s fohászkodván, merthogy nyilván látja, hogy noha eléggé epedek s kesergek érette, de mindenképpen megcsalatkozom nappal abban, azmit éjjel felőle remélek. Nincs azért immár semmi reménségem, kivel csak tengethessem s hitegessem is keseredett lelkemet, sőt búm könnyebbségére csak hízelkedni sem tudok immár semminémő gondolattal magamnak, én szegén nyavalyás, mert látom, hogy minden bizodalmom csak héábanvaló, s az én véghetetlen szerelmemnek snincs orvossága, sehonnan, senkitűl semmi jót nem tudok várnom semmi segítséget. Ó, keserves gonosz szerencse, ó, dicsőült szépség, dühödt kegyetlenség, mely igen nagy szerencsétlen s igen keseredett temiattad az én szarándok árva életem! Ki reméntelen veszélyre jutott igyem! Oda vagyon immár minden örömem, kedvem! Ó, átkozott szerelem, szerelem!

ACTUS I. SCENA II.

In qua argumentum sive materia Comediae proponitur.

[Melyben a komédia summája, avagy mátériája adatik elő.]

Credulus szól egy barátjával, Licidával.

LICIDA Mi dolog, társ, Credule, hogy itten keröl mind az te siralmiddal zengenek széllyel az vadon erdők?

CREDULUS Hagyj békét, Istenért kérlek! Ha Isten az te majorságidat minden égiháborútúl megótalmazta, s fejedet sem látta semmi búval-bánattal, kérlek, ne indíts fel az én régi keserőségemet, ne kérdd az én siralmimnak okát, mert azzal csak nyitod az én keserőségemnek régi sebeit!

LICIDA Sőt annál inkább mondd meg, társ, mert tudod, hogy enheszik embernek bánatja bízott barátival való beszélgetéstől!

CREDULUS Ne hidd azt, társ, mert nincs annyi kalász Szent Iván havában, sem Szent Mihály havában annyi szőlőszem, amennyiszer különben tapasztaltam azt én meg énmagamon. De ha ugyan meg akarod érteni az én régi keserves siralmimnak okát, megmondom, azmennyire siralmimtúl s fohászkodásimtúl lehet. Ó, ó, ó, ó, ó!

LICIDA Ne sírj! Hadd el immár! Beszéld meg, azmiért ilyen igen keseregsz! Ki tudja, talám én is használhatok, szolgálhatok ez mostani nyavalyádban!

CREDULUS Ezt értsed előszer, hogy Candia az én hazám, Credulus sem igaz nevem, noha itt az környékben mind ez világ annak hív s tart engemet.

LICIDA Hát micsoda szerencsétlenség űzött ki tégedet édes hazádból, s micsoda kegyetlen csillag készerített Credulus nevire tégedet?

CREDULUS Gyermekkoromban, mikoron volnék tizenharmadfél esztendős, azminémő városban laktam, ottan közel egy kies völgyben egyéb gyermektársaimmal gyakran múlattam gyermekjátékban. Ugyanazon városból abban az völgyben sok leánygyermekek is szoktanak vala egybengyűlni az játék kedvéért s múlatságért. Ki koszorút kötett, s ki táncolt, s ki játszott, ki verset éneklett. Egykor azért, midőn egynéhányat külön az többitűl versent énekelni látnék, láték egy szüzet közöttek, ki mind szépséggel s mind gyönyörőséggel, illendő magaviseléssel, ékességgel, kedvességgel az többit naggyal meghaladta volna. Nem tudám, ha természetimből lőn-é vagy az szerelemtűl (mert gyermek szíviben ritkán szokott az szerelem uralkodni), de nem tűrhetém, hanem mindjárt az szép Angelicához menék, s beszélleni kezdék véle s tréfálni: hol szóval s hol egyébképpen. Végezetre versent akarék véle énekelni, ilyen okkal, hogy valamelyikünk jobban énekelne, annak anna az másikunk minden versért egy-egy csókot. Így hol ő csókolt engemet s hol én őtet. Nékem mindegy volt, akár vesztettem s akár nyertem, mert annyi károm volt az nyerésben is, mint az vesztésben.

LICIDA Ó, boldog s igen szerencsés ember, ki minden kívánságodban annyi jótételét [vetted] az szerelemnek hozzád!

CREDULUS Sőt boldogtalan szerencséjőnek mondj inkább, mert kevés ideig tarta az az örvendetes állapat közöttünk, mert az én gonosz szerencsémnek átkozott csillaga az én örvendetes időmnek gyönyörű fényét hamar az nagy búval s véletlen veszéllyel, mint egy sűrő köddel, úgy elteríté! Ó, mely igen közel jár az bánat mindenkor az vigassághoz! De hogy szerencsétlenségemet megértsed, egész esztendeig tartott vala immár az áldott szerelem énközöttem és Angelica között, mely ideig senki nem irigykedett reánk, senki sem igyekezett egymástúl elszakasztani bennünket, hanem végre ugyanazon képtelen szépség, ki engemet rabbá tött vala, más legénnek is eszét veszté. Mely legén, midőn éntőlem Angelicát semmiképpen magához nem hajthatná (mert igen igazán szeretett vala engem Angelica), gyűlölségben es az áruló az Angelicához, jóllehet azt értette, hogy inkább szeretne, mint azelőtt. Irigyelvén azért és szomjúhozván az átkozott az én jómot, kivel örömömben már békével egész esztendőt töltöttem vala, s egy nap, midőn Angelica fáradva s izzadva hazamenne, s egy szép tiszta forrás mellett ülvén innya akarna, addig hazudoza az áruló keröle, hogy mérges italt áda szegénnek meginnya.

LICIDA Ah, nagy kegyetlenség, ó, hitetlen gonosz ember, hogy vehetett ilyen rettenetes vétket lelkére! De mint jára osztán az ital után szegén Angelica?

CREDULUS Mint mihelt az dolgot meghallám, ottan hazafutamám, s látván, hogy egyedöl verteng ott az földen, s az ég felé felemelvén kegyes szemeit s kezeit, fullodozva kiáltá, azmint lehete, nevemet; mihelt penig inték ottan, szegén reám emelvén kegyes szemeit, azmint lehete, mondá igen lassan, hogy én magam is csak alég érthettem vala, s mond: Én édes nagy jóm, én immár elhadlak, mert az én szörnyű halálomnak oka csak az irigy Montan: ő áda álnoksággal mérget meginnom. Ezt hallván elkeseredém, és mint reméntelen, eszeveszett ember, nagy búmban az erdőre futék, s bujdosni indulék.

LICIDA Látd-é, hogy végre is az szerelemnek csak kín, bú s keserűség gyümölcse!

CREDULUS Hogy penig az szegén vén atyám híre nélkül való eljöttömet ne alítaná arra, hogy vagy vad szaggatott volna el, vagy menny ütett volna meg, annál inkább ne kesergene szegén vén atyám rajtam, egy atyámfiának mindeneket megjelenték. Azulta penig, miolta Angelica ez világból kimúlt, azolta immár tízszer rekesztette bé erős faggyal az szép forrásokot az erős tél, s az jó nyár is megannyiszor szabadította meg folyásokot, de mindennyi ideig is még csak emberjárta ösvént sem láttam, hanem csak itt bujdostam széllyel az erdőken. Mindennyi nyavalyás életemben is penig, noha már tíz esztendeje, azmint mondám, hogy itt bolgok, nyomorgok, sem az rút havasokon való keserves bujdosás, sem édes hazámtól való messze távozás, sem éhség, sem szomjúság, sem hó, sem hideg, sem eső nem felejteté el vélem az én szerelmes egyetlenegy lelkemet.

LICIDA Bizon, ha sem az nyavalyás élet, sem az messze távozás nem olthatá, sőt meg sem lágyíthatá benned az te nagy buzgó szerelmedet, ennyi sok esztendőknek mégis meg kellett volna enyhíteni, mert tudó dolog, hogy az esztendők még az követ, vasat is elfogyatják.

CREDULUS Ó, azok sem, egy szálnyéra is, sőt egy mákszemnyire sem mosdolhatták ki az Angelica ábrázatját. Ő maga, az Szerelem, önnen két kezivel lelkemnek kellő közepette metszette vala bennem. Így azért immár, midőn az időnek hosszú voltával sem várnám semmi könnyebbségemet, csak azon járok vala, hogy az Angelicához valamennyire hasonló kegyest találhatnék. Egykor azért, sok héában keresésem után, láték egy vízparton egy igen szép asszont, hogy az tudatlan halakot horogra csalogatná, kinek kegyes személye annyira hasonlónak tetszék az szegén Angelicához, hogy ha bizonnyal nem tudtam volna szegénnek az átkozott méreg miatt való szörnyű halálát, százszor meg mertem volna rajta esküdni, hogy ugyanaz az Angelica.

LICIDA Énnékem úgy tetszik, hogy az oly szerelmes embernek, ki távol vagyon szerelmesétől, nem kétes, könnyebbségére esik, ha másat lát, szeretőjéhez hasonló képet vagy termetet.

CREDULUS Ingyen jól meg sem nézhettem az ő szép, világoskodó szemeit, hogy mindjárt érzém szívemnek erejében hatni az szerelemnek titkos lángját.

LICIDA Mint jártál osztán véle? Szóltál néki?

CREDULUS Talám tízszer tátottam fel az számot, hogy megjelentsem néki szerelmemet, és mindenszer valami félelem rettente el. Kiben úgyan elhűltem, csak olyan voltam, mint az néma. Csak egyetlenegy szót nem tudék néki mondani, úgy megtartóztatta bennem is az nyelvemet. Az asszony – látván, hogy csak reá ámodtam vala – nagy szemérmetesen elpirola, s az vesszőt is, azkivel horgász vala, elejtvén, lehajtá fejét, s nagy hallgatva egy sűrő bokorban ballaga, s elrejtezék előttem.

LICIDA Ki hamar elment volt!

CREDULUS Aznapságtúl fogva, noha már kétszer hozta elő az jó nyár az ő gyümelcsét, az tél is annyiszor fosztotta meg az füveket az szép virágoktúl, nemhogy ő énrajtam könyörülne, nemhogy siralmim miá esnék, de még inkább keményül ellenem, s kegyetlenkedik rajtam. Ez azért oka, atyámfia, az én bánatimnak és siralmimnak; annak is, hogy onnan ennél tovább nem bujdostam, hanem itt véletek az erdőben maradtam. Bizony, hogy azt hittem, hogy ha szinte az én esedezésem s könyörgésem meg nem lágyinthatná is hozzám az Julia kemén szívét (mert Julia neve az vízparton láttam szép asszonnak), talám Briseida, az ő hív társa, ki egy igen tudós, okos asszonállat, vagy szép szovával, vagy bölcs tudományával megengesztelhetnéje az ő kemén szüvinek győzhetetlen erejét hozzám. De azmint látom, csak héában fáradunk mindketten is abban, mert nem látom, hogy semmi kélne dolgunkban.

LICIDA Haddjárjon, társ, ne essél kétségben, s ne is búsulj felettébb az te szép szerelmesednek kemén természetén. Mi lehet keményebb az márvánkőnél, s mi lehet viszont lágyabb az víznél? Mégis, látd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az kemén márvánkövet az lágy víznek gyakorta való csepegése? Bízzál csak az szerelemben s könyörögj néki, reá felelek, úgy megtanít, mint járj érette s minémő mesterséggel vesd meg az hálót utána, hogy ha az egyikben nem is, de az másikban meg kell esni! Osztán ha ugyan semmi egyéb néked nem használhatna is, csak az idő is, lehetetlen, hogy valamel későre meg nem engesztelné hozzád őtet. Hallottam, hogy idővel ebnek foga kopik, déceg lónak is háta túrosodik. Én is penig valamiben használhatok, parancsolj, és örömest szolgálok.

Elmégyek, valami nádat szedek az ház héjára, hogy az eső reám ne csepegjen.

ACTUS I. SCENA III.

Suspicio injicitur ex Pastoris sermone Creduli de amore in Juliam Sylvani.

[A juhász beszédjéből gyanúság támad Credulusban, hogy Sylvanus Juliát szereti.]

Dienes, az Sylvanus juhásza szól Credulussal.

DIENES Bestyéje, lám, ugyan jő az sok veszél fejemre, mint az sok légy az jungátára. Oly nap nincs, hogy vagy juhaimot, vagy kecskémet el ne lopnák!

CREDULUS Ahon jő Dienes, az társom juhásza, majd megkérdem, ha látta-é ma az én szerelmes Juliámot. Hallád-é, Dienes, láttad-é ma valahol?

DIENES Vigyen el, csaknem mondám, mi! Hagyj békét, gondom vagyon most. Egy kecskémet lopák el, azt kell megkeresnem.

CREDULUS Állj, mondok, láttad-é valahol?

DIENES Láttam, csaknem mondám, mit!

CREDULUS Mi lehet eszed vesztő?

DIENES Hagyj békét, ne szólj, az Istenért!

CREDULUS Mi dolog? Csak két szóra! Hallád, jámbor vagy, Dienes!

DIENES Lám, szinte mint egy dönge bogár, úgy búsítasz! Mi kell?

CREDULUS Mondd meg, ha láttad-é valahol az én tündérasszonyomot, azki az én szívemet ellopta?

DIENES Ha eszemben vehettem volna, mikor az szívedet ellopta, egy kis darabot mégis elkértem volna benne az boglocskámnak, mert majd negyednapja, hogy semmit nem ött szegén! Hiszem bolondságot beszéltek ti, kik így szeretkeztek! Bolond, ha szíved nem volna, valyons szólhatnál-é vagy egy kukkot? Vaj lopták volna el úgy az én kecskémet, azmint az te szívedet, tőlem, nem kellene most semmit fáradnom.

CREDULUS No, ageb, no! Mondd meg, láttad-é az én kegyesemet, mondd meg!

DIENES Mondd meg te is hát, ha láttad-é az én kecskémet?

CREDULUS Láss agebet az zöld ágon! Mondd meg, ha láttad-é az én virágomot?

DIENES Hogy tudom, micsoda az te virágod, ha meg [nem] nevezed? Látod, hogy rakva az mező az sok szép virágszállal, s nevezd meg, melyik az, mert én próféta nem vagyok!

CREDULUS Mégsem tudod-é, ki neve? Én azt hittem, hogy azmennyiszer szólottam uraddal felőle, hogy bár meg ne nevezzem is, tudod, mit akarok!

DIENES Néma gyermeknek anyja sem érti szavát! Én sem érthetem mondatlan, te mit akarsz. Ha nem tudom, mikor rezet mutatsz, reám köszönnéd azkor.

CREDULUS Julia az, azkit kérdek.

DIENES Hohohó! Nem veszett volna néked még el az szemed fénye! Szép simácska ám az! Kövérke, pirosocska, jó űzőcske, mint egy nyúlcímerecske! Oly fejér, mint az én ingem karácson napján! Az melle, mint egy gömbelő retkecske; az orcája, mint egy parlagi rózsa; az ajaka, mint egy kis megért cseresnye; oly fejér az foga, mint egy lisztláng; az orra vékon, hosszúcska, mint egy lyukon hámzott salátatorzsácska; jó szagó penig, mint az [...; ... szemei, mint az] én cickémnek az kemencében. De hallád, en az tanács, ellégy anélkül, mert bizony egybenhordjuk az gubát!

CREDULUS Miért? Mi gondod vagyon néked reá?

DIENES Az, hogy Sylvanus szeretője.

CREDULUS Melyik Sylvanusé? Az uradé-é?

DIENES Az tott, bezzeg!

CREDULUS Ne játsszál!

DIENES Ki vagy szegén? Mindenkor együtt vadtok az gazdámmal, mindéltig egymás nyakán csüggötök, mint az harang az én bakom nyakán, s mégsem tudod?

CREDULUS Lehetetlen dolog, hogy azki énnékem ilyen meghitt, megpróbált barátom, minden titkomnak tudója, hogy az énnékem ily hamisat tenne!

DIENES Azt nem tudom, mint vadtok: hamisok-é vagy igazok-é, de ezt jól tudom, hogy Sylvanus inkább szereti Juliát, mint az héja az tikfiat. No, maradj el, énnékem az kecskét kell megkeresnem, mert szolgálatomban tudják, ha meg nem lölem.

CREDULUS Állj, mondok, várj, édes bátyám, csak egy kevéssé! Hallád, Dienes, Dienes! Elmégyik. Csak kár! Ó, keserves, állhatatlan szerencse, micsoda új bút forralsz ismét fejemre! Kell hinni valyon, hogy Sylvanus ilyen nagy árultatást míveljen valaha rajtam? Azki, úgy tetszett, hogy még az két szeménél is szeret inkább vala engemet, én is mindennémő titkomot megjelentettem őnéki, reá bíztam s reá támaszkodtam s reá hadtam magamot! Nem tudom, mit higgyek, de míg besetétedik, vígére mégyek, s kivészem kétségemet belőle; s ha ugyan igaz lészen az juhász szava, meglátja, hitemre, hogy úgy állom meg bosszúmot, azmint olyan áruló érdemli.

ACTUS I. SCENA IV.

Sylvanus amore Juliae incensus partim carmine, partim soluta oratione deflet et absentiam et crudelitatem Juliae.

[Sylvanus, kit Julia szerelme éget, részint énekben, részint kötetlen beszédben sír Julia távolléte és kegyetlensége miatt.]

Sylvanus szól őmagában, nézvén széllyel Juliát.

SYLVANUS Csak egy ösvényen sem tudom az én szerelmes szép Juliámnak kisded nyomát! Ej, jól juta eszemben, néha amaz völgyen látám, hogy hol léppel, hol kelepcével madarászdogált. Majd azfelé ballagok, s nyugodván az jó szagó füvekben, mégis énekeldegélek, s úgy múlatom el addig az időt, míg valahol megláthatom itt az tengerszakadék mellett:


Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.

Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.

Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.

Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.

Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?

De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.

Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.

Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.

De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.

ACTUS II. SCENA I.

Julia magában szól, elmélkedvén régi szerelméről.

JULIA Nem hiszem, hogy ég alatt, föld kerekségében asszonyállat énnálamnál nyavalyásb, szerencsétlenb ez világon lehessen senki. Én az én atyám házától, azhol nagy gazdagon, nagy kényemre-kedvemre fölnőttem s nevelkedtem vala, holott szép, lágy puha ágyon háltam, most messze kibujdosván, az kietlenben élek s gyászot viselek, ágak közé, földen, köven, hol heverek. Bizony, hogy minden hitem ez volt, hogy nemsokára véget érne az én keserves bujdosásomban az nevemnek s állapatomnak elváltozása, hamarébb is megtalálom így az én lelkemtől szakadt Thyrsisemet. De igen megcsala az reménség, mert látom, hogy mégsem elégedett meg az gonosz szerencse az én keserő búmmal. Ó, régi, átkozott s igen gonosz szerencse! Mért adád, hogyha ilyen hamar akarál tőle megfosztani? Ó, kegyetlen, istentelen irégység! Ha immár minden jómtól megfosztottál, fosztottál volna meg életemtől is; hogyha az én szerelmes Thyrsisem méreg miá alított engem megholtnak lenni, s azon való bújában adta bujdosásra magát, adtad volna, hitt volna bizon dolgot, s holtam volna meg ugyan valóban, hogy ok nélkül ne bujdosnék miattam nyomorultan ez világ kerekségében széllyel, szegén nyavalyás!

ACTUS II. SCENA II.

Briseida s Julia szól egymással.

BRISEIDA Isten adjon jó napot, Julia, meg hozzád jüvék!

JULIA Valami nagy gondod vagyon most? Ne bántson, Istenért kérlek!

BRISEIDA Nézsze, mit beszél! Azt sem tudja, mi szóm vagyon véle!

JULIA Talám tudom. Fogadjuk, ismét az Credulus szerelmiről akarsz, s egyéb hű szokásod szerént, trécselni vélem s előttem!

BRISEIDA Reá találád. De csak egy kicsin dolgon esedezik szegén, kit ha meg nem engedsz, embernek sem tartlak, hanem kőnek ezután. Csak azon könyörög, nézszed, hogy előttem beszélhessen vagy két szót véled.

JULIA Jaj, jó Briseida, mit beszélsz? Lám, azelőtt is sokszor megmondottam, hogy mindketten csak héában halásztok, afelől mást kereshettek. Kérlek, Istenért, mondd meg néki, vesse másban reménségét, mert előbb elfut az oroszlány az szarvas előtt, mint én elváltoztassam az én tökéllett s elvégezett tiszta szándékomot!

BRISEIDA Ki kemény vagy! Bárcsak ezeredrészét érzenéd is az fájdalomnak, kiket ő szenved éretted, nyavalyás, bizony megszelídülnél s jobban beszélnél! Ha csak azt sem akarod szegénnek megengedni? Nem-é?

JULIA Lám, mondom, hogy nem, nem, nem! Mégsem érted-é?

BRISEIDA Vaj, esztelen, lészen még oly idő, hogy ez mostani dolgodot bizony megbánod; olykor, mikor nem tehetsz róla, akkor fordítanád meg örömest az szókot, ha lehetne, de késő lész akkor! Ilyen szép s ilyen nevezetes s ilyen jeles legén szeret tégedet, kinek sohol itt az környékben nincsen mása, s mégsem kell néked? Nem olyan ám az, mint némely tejes szájók, kiknek mint hogy serte snincs az orcájokon, azonképpen okosság snincsen fejekben. Hallod, mely hajlandók, s mint nyargalnak s mint változnak té-tova az szerelemben. Akármely szépecskék tekintetre is, de oly könnyen mozdulnak, mint az aszú levél akármi kis szél előtt is. Talám azt hiszed, hogy rút véle, hogy ilyen szakállos? Hiszem azzal szép az férfi! Mit ér az fa zöld levél nélkül, s ló is minémő az serén nélkül? Az madarak tollokkal s juhok gyapjakkal ékesek, s az legénnek is az szakálla ad szépséget, tekintetet és becsületet.

JULIA S no medgyünk néki, ha szakállos? Metszek a szakállal, aggságával, nemzetségével s akár okosságával, ha semmit nem gondolok őmagával?

BRISEIDA Ha mindezekkel nem gondolsz, gondolj gazdagságával! Nincs itt sohul nálánál marhásb ember, s ha azzal nem gondolsz, ottan csak az tudományával gondolj! Hiszem tudod, minémő bölcs, hogy csak éneket is különb-különbféle szép nótákra mond. Az erdők is ugyan zöngenek, az madarak repösnek belé, sőt még az szép vadak is örölnek örömekben, de még Echo is, noha tündérasszon, megfelel néha verseire, mikor valamiről szól néki; s ezt nem szereted ám te? Nézhetdsze, talám azt akarnád, hogy felakasztaná magát éretted?

JULIA Attól nem kell félteni, nem veszti el magát, nem hirtelenkedik véle! Bár ne félts, nem oly berce!

BRISEIDA Miben tetszik meg inkább az halandó természet, az kegyesség s nemes erkölcs, mint ha azt szereti ember, azkit tisztességére szeret? Felette bízol, jó leányom, szépségedhez, ifjúságodhoz! Nem tudod-é, hogy szépség kevés ideig tart, s igen múlandó, romlandó jószág az emberben, s oly, kit az idő is, nemcsak az betegség vagy gondviseletlenség vehet el embertől? Ne kételkedjél azért, ha szinte oly fejér vagy is, mint az hó, s oly piros, mint az rózsa, mert tudod, az hó is hamar elolvad, s az rózsák is hamar elhullnak.

JULIA Csak héában, héában hányod az borsót az falra, csak héában hegedölsz az malomban, mert nem szeretem sem most, sem ezután; hiszem, érted immár.

BRISEIDA Nem tudom, mi vagy ez három közül: kegyetlen-é, vagy istentelen, vagy talám az szégyentől rettegsz, s abban nem mersz szerelemben élni? Annak módját leljük! Ez széles világ tudja, hogy még az mennybéli Jupiter is forgott szerelemben. Szeretője kedvéért néha bikává s néha aranyesővé s néha emez-amazzá tűnt.

JULIA Ó, lám, ugyan megkeserítel! Te az szerelmet beszéled nékem, én penig tudom régen, mi űző, mert sok ideje immár, hogy sok keserves nyilait hordozom szívemben! Régen esmérem immár súlyos voltát az átkozottnak! Most sem egyébért lakom az erdőben, hanem hogy híven és igazán szeretek, s fogadásomban tökéletesen megállok, míg élek!

BRISEIDA Nem értem, vérem, mit beszélsz. Szólj nyilván, édesem!

JULIA Haddjárjon! Ne keseríts ennél is inkább, másszor osztán megmondom!

BRISEIDA Értem szavából, hogy jól esméri az szerelmet, noha azt tetteti, mintha nem esmérné. Ha azért nem kedveled Credulust, hogy juhászember, az semmi, mert Apollo is őrzett barmot szerelméért. Adonis azonképpen, de azért sokszor feködt ölében Venusnak. Ha szégyenled, azt gondolod, hogy talám végére is szemedre vetné, s azt mondaná, hogy temagadnak is volt kedved az ő szerelméhez, az semmi. Bár engedett légyen az, hagyd reám, önmagam elhitetem véle, hogy immár te ingyen sem tudtad, hanem én csaltalak meg, s ő is erővel vett reá, s még őmaga is azt fogja mondani, hogy együgyő menyecske lévén, nem állhattál ellene az ő hatalmának is, s az én csalárdságomnak is.

JULIA De csak kár, hogy szólasz, mert bizon semmi nem kell benne. Szinte elkésem miattad. Elmégyek Mirtinámhoz, amaz domb megett vár, hogy együtt madarásszunk.

BRISEIDA Eredj, eredj! Nem hadlak, míg mégy ezen, mert az sok vágással dől le az nagy fa. Ennél keménebbet is engeszteltem én meg! Hadd csak, el nem mégy, még meglátd, kegyetlenke, ha talám nem tudom, mint kerölnél is!

ACTUS II. SCENA III.

Sylvanussal az régi szeretője, Galatea szól.

SYLVANUS Ó, siralmas nap, hogy sohol nem találhatok az én édes, szerelmes Juliámot!

GALATEA Egészséggel, lelkem, Sylvane!

SYLVANUS Istenért kérlek, hagyj békét, tarts dolgod, nem kellesz!

GALATEA Volt az ideje, hogy kellettem, nem űzsz vala így el akkor. Jól tudom, hogy immár elvetettél előled, maga egyszer az én kezeimet mondod vala gyönyörőségeseknek, hóhoz, fejér liliomhoz, alabástromhoz, azokhoz hasonlítod vala; az én szememet penig az temagad szemed világának nevezed vala, kikkel bár kedvetlen, vagy nem akaratommal tekintettem is reád: boldognak mondottad magadot utána. Ha penig csak hozzád szóltam is fél esztendőben egyszer, nem tudtál örömedben mit tenni. Sőt egyszer valami hitván gombostűmet is kaptad vala el, kivel az fátyolt egyengetém az fejemen; az jut-é eszedben, mint szeretéd, mint böcsüléd? Úgy tartottad, mint egy szűfájás ellen való ereklyét! Ha azért akkor oly igen szerettél, s mindenem oly igen tetszett, most miért gyűlölsz oly igen? Miért űzsz el? Mi okáért futsz éntőlem? Miért nem szólsz vélem? Valyon nem azon haj, kéz avagy száj-é ez most is, azmint azelőtt volt?

SYLVANUS Azt nem tagadom. De akaratja egyikünknek sem az most, azki akkor volt. Jut-é eszedben, hogy az bárányfi sem ója jobban magát az farkastúl, mint te óvod vala akkor magadot éntőlem? Akkor, mondok, mikor az édes szerelmesemet érted elhagyván, inkább szeretlek vala téged, mint az gerlice az ő egyetlenegy társát. Én is azért mostan inkább gyűlöllek, mint az kígyó az pávát. Ha te akkor mosolygottál az én siralmimon, méltó, hogy én is vigadjak s nevessek most az tiéden. Azmikor én akartam, te akkor nem akartad. Viszont azért én is nem akarom immár most, azmikor te akarnád, csak ennekokáért, hogy valamit kívántam, szerettem, azt most mind gyűlölem s utálom.

GALATEA Tudja az igaz Isten, hogy akkor sem gyűlöltelek én tégedet. Ha szinte valami idegennek mutattam is magamot hozzád, azt az emberek nyelvétől való féltemben is míveltem. Főképpen azért, hogy az tökéletességet s töredelmességet akartam benned keresni, s osztán, hogy kevés keserő után jobb űzőven esnék az szerelemnek édes gyümölcse. Ah, Sylvane, Sylvane, ki méltán viseled az neved, tudniillik az vadember nevet, mert nemcsak szódról s dolgaidról, hanem nevedről is megtetszik az te vad természetednek kegyetlen volta! Tudom, jól tudom, hogy Juliára veszett eszed; ki igaz, hogy nálamnál ifjabb, de hozzád bizon sem hívebb, sem tökéletesb, s ha szinte oly ifjú nem vagyok is, mint ő, de rútabbnak ugyan nem tartom azért magamot nálánál én is. Azmi penig igazságot, hívséget s tökéletességet illeti, arra sem őnálánál, sem másnál senkinél ez világon alábbvalónak magamot nem tartom. Sőt ha valami dicséretet vagy jutalmat érdemel ez világon emberek között az tiszta s tökéletes jámborság, én vagyok az, ki bátor szívvel merek azzal kérkedni, hogy egy állat ez föld kerekségében senki nincs, ki annak jutalmát s hasznát igazabban s méltábban megérdemli nálamnál.

SYLVANUS Elmégyek előle, mert az napestig sem hágy békét!

GALATEA Juss, fuss! Nézsze, mint mégyen az kegyetlen! Ó, én keserves szerencsém, mely sanyarúképpen gyötresz engem, hogy azt kell követnem, az után kell fáradnom kedvem ellen is, azki elfut előlem! Ó, te hamis szerelem, miért erőltetsz annak szerelmére, azki ilyen igen gyűlöli szegén fejemet? Mostan vészem eszemben, hogy igaz volt, azmit egyszer beszél vala énnékem Briseida, az szerelemnek igen tudós doktora, hogy azkit ember merésznek, szorgalmatosnak vél az szerelemben, arra igaz, hogy ritkán kell csak jó szemmel is tekinteni, hogy ne hagyjon ember bizodalmat magán venni, ne alítsa embert közmarhává, hanem száján kell viseldegélni jó reménséggel, úgy, hogy az kedvetlen tekéntet is kegyelem gyanánt essék néki, de azért ember osztán ha megtapasztalja tökéletességét, s nyilván látja, hogy nincs mit félni tőle s miért kételkedni hozzá, azkor osztán jó kedved mutasd hozzá néki, hogy az keménség ki ne űzze az szerelmet szívéből; mert igen ritkán szokott az szerelemnek újonnan gyúlt tüze oly sokáig égni, hol reménséget nem raknak reá s bizodalommal nem gerjesztik. Ó, vajha fogadtam volna, s nem kegyetlenkedtem volna azkor ellene, azmikor sok próbálás után nagy szántalan dologban megbizonyította vala tökéletes szerelmét hozzám, most bezzeg nem nyelnék ennyi keserő sok bút!

ACTUS II. SCENA IV.

Briseida szól Credulussal.

BRISEIDA Ám lásd, ám, ha ilyen rossz ember hazugságához képest kell kétséget s gyanóságot fejedre venned! Csudálom, eszes ember lévén, hogy ezféle bolondságot hiszesz. Egy csepp igazság nincs abban! Hamarébb laknak az halak az száraz homokon, mint az Sylvanus felől én ezt elhiggyem.

CREDULUS Hát immár mi hasznáért mondta Dienes énnékem, olyan együgyő parasztember valván, ha igaz nem volna? Hohó, most vészem eszemben, miért sétál volt gyakorta alá s fel Sylvanus uram az Julia háza előtt!

BRISEIDA Egyéb szükségéért nem volt-é szabad azon elmenni?

CREDULUS Mi szükség volt valyon szinte olyan gyakorta ballagni alá s fel? Vaj hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az eledel, kire az halakot csalogatják?

BRISEIDA Ott vagyon az icce, csaknem mondám, mi! Felséges Isten, valyon szeretett-é valaha valaki úgy, hogy mástól nem féltette volna szerelmesét, s ki ugyan ne kételkedett s gyanakodott volna szerelmeséhez soha?

CREDULUS Ok nélkül bizon igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bizonyos jelét látja, annál is nagyobb bolondság, ha mégsem vészi eszében!

BRISEIDA Valyon melyik jelben esméred, hogy szerelmedben elárult Sylvanus?

CREDULUS Micsoda nagyobb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekintek is, ottan lehajtja fejét, elfordolván tőlem, menten mégyen előlem? Kicsoda oly vak, azki okát annak eszében ne végye?

BRISEIDA Nyavalyás, ki álmos! Serkenj fel, szegény, s teröld meg szemedet! Nézhetdsze, mivel álmodnak néha őmagokban az szerelmesek! Hallád, uramfia, csak most kezdett-é ily kemén lenni Julia hozzád? Tekintett-é inkább valaha jobb szemmel reád? Valyon hol trécselt s hol nevetkezett kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna? Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

CREDULUS No, haddjárjon, az nap el nem mégyen s el nem nyugszik addig, hanem nyilván végire mégyek, valamint s valahogy járok; mert azminémő nagy búsulás lelkemre szállott amiatt, lehetetlen dolog, hogy csak egy csepp nyugodalmam is lehessen, valóban míg nem értem az dolgot, mint vagyon.

BRISEIDA Ó, dühös gyanóság! Mely igen elfolyja embernek szívét az te halálos mérged! Ím, mely hamar bétölted keserő méreggel az oly szíveket, azkiket az szerelem gyönyörőséggel s édességgel táplál! De te, Credule, énnékem azután békét hagyj, ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tőlem, ha Julia enheszik-é hozzád vagy nem, s ne supplikálj azon, hogy őtet hozzád hajtsam, hanem fogj máshoz, mert azért, hogy ily hamisat hiszesz felőle! Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

CREDULUS Látod-é, szép dolog, Istenemre mondom, még ő haragszik, hogy káromon törődöm! Semminek tartod-é te azt, hogy ilyen nagy szerelmes jómtól, sőt az éltető lelkemtől fosztják meg szegén fejemet?

BRISEIDA Istenért, ne bolondoskodjál, s vesd ki szívedből ez ok nélkül való hamis gyanóságot, s higgy meg engem is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek; s fogadj szót, könyörögj Juliának, ne gondolj véle, ha szinte haragoson tekint is reád. Nem látod-é, az tulok is mit mível, mikor megszélheszik? Mint rúgkapál, öklel, de azért ugyan nemsokára megszelédül, s viseli az igát. Az régi fenyűfa is elég kemén, de azért sok vágással ugyan ledűl, sőt még az erős kősziklákon is megtetszik néhol az hangyanyom is, ahol sok hangyák járnak. Könyörögj csak gyakran, fohászkodjál sírván előtte, tudd, hogy nem ártasz véle.

CREDULUS Veszék! S te nem akarsz-é hát azután mellettem szólni? Nem elég-é, hogy elárula Sylvanus, hogy te is elállasz mellőlem? Azmi az néki való könyörgést illeti, azt én nem tudom, de mondd meg, ha ugyan nem akarsz-é ezután szolgálóm lenni előtte?

BRISEIDA Ne adja Isten, hogy én megszűnjem valaha tenéked szolgálni! Sőt jó lelkiesméretem szerint mondhatom, hogy sohol senki snincs jobb akaród néked énnálamnál, s ha az erdő szólhatna, azzal bizonyítanám, hogy szántalanszor szólottam melletted Juliának. De hogy azt hagyom, hogy magad szólj s könyörögj néki, azt csak azért mondom, mert nékem úgy tetszik, hogy foganatosb sokkal akármely asszonnak is az szerelmének maga szava, mint izengetése s az írás. De sem az követ, sem az levél nem jelent alázatosságot, sem bocsát szíve szerint oly fohászkodásokot, sem oly keserves könyveket nem hullat, mint az szokott szeretője előtt hullatni, azki az levelet vagy az követet küldette ki. Mikor szeretőjével beszél, úgy tetszik, hogy mindent, azmit szól, Cupido vagy Venus őmaga súgna fülében.

CREDULUS Meglehet, hogy talám fog valami végre, ha nem mindjárt is, embernek buzgó könyörgése az olyan asszonnál, azkinek dicsőséges színe az emberi képet meg nem haladta, vagy azki csak oly, ha igen szép is, mint ez világon kivált szépek közül egyik. De nem nagy lehet itt az dolog! Látd-é, minémők ennek az szemei, s mivel szebb akármely tündérasszonnál is, midőn té-tova kegyesen düjtögeti, mely nagy szerelemmel szikráznak széllyel! Kikkel néha, mikor akaratjával vígan tekint reám, tudod, mint az hó az verőfénben, úgy olvadok el az ő szerelmiben. Miképpen hogy az leppentőcske az gyertyalánghoz való örömiben az gyertyalángban akartva üti magát, én is örömest fűtem az ő kedvéért nagy szerelemben lelkemet. De viszont ha kedvetlen tekint reám, mint az bálván, csak el nem esém, mint reméntelen ember, ijedtemben csak elhalok s elhűlök előtte, ki miatt minden színem ottan elváltozik. Néha, mint egy néma, csak szólni sem tudok, s annyira vagyok immár, hogy ha az véghetetlen keserőségből valami jótételeddel ki nem mentesz, majd életemnek is vége lészen. Tőled függ azért, édes asszonyom, az én életemnek minden reménsége!

BRISEIDA Ne keseregj! Ím, fogadom, hogy ismét szemben mégyek véle. De ha valahogy ezenben Julia, az te szerelmes ellenséged reád talál, ha szinte meg nem mersz is véle víni, de el ne fuss előle, hanem vess ellene néki, ha vágni nem mersz is hozzá. Ne félj semmit, ha szinte haraggal lőtt reád szemiből az szerelemnek tüzes nyilával, mert gyakorta elöljárója az igaz szerelemnek az keménség s az ellenkedés.

CREDULUS Azt mívelem, azmit mondasz. Ím, ide kell egy barátomhoz mennem. Isten hozzád. Ajánlom szolgálatomot s az én életemet is.

BRISEIDA Nem kell annak ajánlás, azkitől szorgalmatos gondviselés vagyon. Eredj, viseljen Isten s az szerelem jó szerencsével!

ACTUS III. SCENA I.

[Credulus szól Juliával.]

CREDULUS Ahol látom távul, hogy az ágak között egy igen szép kegyes jődögél. Úgy tetszik, azmint az képiről esmérem, hogy Julia, ha az szemem meg nem csal, ki Juliánál egyebet sem tud nézni. Ő bizon, ő! Ó, boldog virágocskák, kik viselitek az ő áldott lábacskáinak nyomdokát, ugyan irillem, hogy lábaival illet benneteket. Most ideje immár az én nyavalyám beszélésének és gyógyétásomnak. No, hozzá hát, én nyelvem, s szólj néki, és kegyelmet kérvén nyerj segedelmet tőle! Mit félsz? Hiszem lám, őmaga, az Szerelem bátorít s tanít, mit kellessék szólnod! Ó, te felséges szép Venus asszon, adj, kérlek, oly erőt s oly hatalmat most énnékem, nagy keserves szolgádnak, hogy gerjeszthessem fel ennek szívében siralmas könyörgésemmel az kegyességet s kegyelmességet!

Szép virágok közt járó szép virág, Isten töltse bé minden kívánságodot!

JULIA Az gondom most, hogy véled trécseljek!

CREDULUS Ha valaha csak egy mákszemnyire megestél valaki könyörgésén, állj, az élő Istenért, ne siess ilyen igen el tőlem! Érzed-é, hogy az verőfény is mely héven süt mostan? Nincs semmi, látd, sem madár, ki most az árnyékon nem nyugodnék, vagy csergő pataknál az jószagú füvekben vagy zöld ágak között fán, az hűvesben! Állj, kérlek, egy kevéssé, s ne tilts el siralmas szemeimet az te régen kívánt szép szemeidnek nézésétől! Vedd hozzád az én esedezésemet, s engedjed hallgatnom az te szódnak gyönyörű édes beszédét! Nem vétek bizon könyörgésemmel semmit teellened, és majd ugyan elmehetsz osztán, mert még igen fönn az nap!

JULIA Mondd el hát gyorsan versed, ím, meghallgatom. De mi hasznod benne, ha tudod, hogy csak kár, hogy beszélsz?

CREDULUS Tudod, szerelmes édes egyetlenegy lelkem, hogy azulta immár kétszer ruházta zöldben az kedves tavasz az széles földet, megadván az füveknek is az szép virágokat, az fáknak is különb-különbféle szép gyümölcsöket, azmiulta szerelmedre felgerjedvén szép szemeidnek mennyei világosságával szívemet, édesem, eltolvajlottad. Azulta magad vagy bizonságom, hogy mind csak az utánad való keserves kiáltásim zöngöttek az vadon erdők között. Hovatovább mind csak kegyetlenkedtél rajtam.

JULIA Azmikor az emberek az juhokot az farkasra bízzák, s azmikor az fülemilék az tengerben szólanak, akkor lészek én is kegyes s szerelmes hozzád.

CREDULUS Ki hinné, fölséges Isten, hogy ilyen angyali szépségben, efféle kegyesnek szívében ilyen nagy istentelenség és szörnyű kegyetlenség uralkodjék? Talám imez repedezett kőszikláktúl születtél? Vagy Carthago határiban termett oroszlán tejét ittad? Vagy az armeniai párduszok csöcseit szoptad, azminémő kegyetlen vagy? Az szép Diana, az vadászásnak istenasszonya gyakran elhadta múlatságát, s figyelmetesen hallgatta az én verseimnek siralmát. Sőt még az erdők, hegyek, völgyek, berkek, kövek is, hallván az én keserves énekimet, mellettem keservesen megzöngöttek. Csak te egyedül, szép Julia, hogy istentelenképpen nem könyörülsz rajtam, sőt látom, hogy szinte úgy élsz kínommal s könnyhullatásimmal, mint egy kedves eledellel!

JULIA Tisztes kis eledel bátor! Nem veszed-é eszedben, szegény, hogy inkább idegenítesz, mint édesítesz magadhoz effélével engem? Ha nyilván látod, hogy semmit nem használsz énnálam az sok sírásoddal, miért sírsz minduntalan előttem? Mint vetekedel, mint gyötred magadot?

CREDULUS Kételen vagyok véle, mert az nagy szerelem és az te szépségedtűl megbírt eszem s felgerjedett kívánságom erőltet reá. Szólnom kell azért s sírnom, nem hallgathatok akaratom ellen is, azért az szerelmet szidjad bennem, kegyetlen, s ne engemet; jóllehet én sem képtelen, sem tiszteletlen, sem lehetetlen dolgot nem kívánok, hanem csak azon könyörgök, hogy ne légyen ellened, hanem légyen szabad bátran szép szemeidre néznem.

JULIA Bizon szánom, veszett, nyavalyádot, s bánom, hogy az igaz szerelem miatt vallasz ennyi sok bút, s bánom azt is, szívem szerint, hogy ha akarnám is, nem segíthetlek, s nem könnyebbíthetlek semmivel. Azért lássad, mert engemet csak héában igyekezel hozzád hajtani.

CREDULUS Ha az Isten mind az mennyei s földi szépségeket épen s dicsőségesképpen teremtette, mi dolog, hogy szívedet az kegyességben részetlenné tötte? Nem tudod-é, hogy oly szinte az szépség az kegyesség nélkül, mint az jó kút az forrás nélkül s mint az szép fiatal zöld ág gyümölcs nélkül? Ha azt tartod, hogy nem érdemlem az te szerelmedet, ámbár ne szeress engem, csak engedd azt, hogy én szeresselek tégedet, s ha szinte nem kedveled s nem becsüled is, mégis, csak ne utáld teljességgel az én szerelmemet, s ha szerelmesed nem lehetek is, légyek ottan csak rabod, míg élek.

JULIA Nem kell sem szerelmed, sem szolgálatod, sem rabságod, akárki szeretője, szolgája, rabja légy, csak nékem hagyj békét. Én elmégyek.

CREDULUS Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserőségben, mint az nap nélkül való setétségben. Úristen, mit vétettem oly nagyot ellened, hogy hozzám nem engeszteled? Ó, Szerelem, Szerelem, mikor szegtem meg az te törvényedet, hogy ellenem így keményíted! Lám, senkit nem gyűlöl énnálamnál inkább ez világon! De mit panaszolkodom héában, ha mind csak Sylvanus ennek az oka. Háladatlan, tökéletlen rossz ember, tetőled reménlettem segítséget, tetőled vártam minden jót, néked jelentettem meg minden szerelmes kívánságimot, igaznak alítván téged, áruló, s nézhetdsze, mint árulsz el! De bár reméntelenül haljak meg, ha magam két kezivel nem állom bosszúmot meg rajtad!

ACTUS III. SCENA II.

Sylvanus énekelve beszél az tündérasszonnal, Echóval.

SYLVANUS Nappal vagyon az féléken nyulaknak az agarak, vizslák miatt bántások, s az halaknak is nappal vetik meg az hálókot s horgot, s az szántó barom is akkor viseli az igát. De éjjelre kélve, midőn az fejér hold felterjeszti világát, mind nyulak, halak, barmok békével nyugosznak. Csak egyedül nékem, hogy sem éjjel, sem nappal nincs semmi nyugodalmom, mert mind éjjel-nappal csak az szerelem tüziben égek. De majd ez kőszálnak panaszolkodom énekemmel:


Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
                                                                                              Echo: Én!

Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
                                                                                              Echo: Ékó.

Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                              Echo: Ágy.

Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
                                                                                              Echo: Ánna.

Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem?
                                                                                              Echo: Nem.

Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért hát még Istentűl sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, ó, mely igen nem kémél!
                                                                                              Echo: Él.

Ó, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl.
                                                                                              Echo: Öl.

Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
                                                                                              Echo: Ő.

Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
                                                                                              Echo: Hadd!

Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
                                                                                              Echo: Merjed!

Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
                                                                                              Echo: Örül.

Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                                                                                              Echo: Kell!

Ó, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
                                                                                              Echo: Ádja.

Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn.
                                                                                              Echo: Amen.

ACTUS III. SCENA III.

Briseida szól Sylvanussal.

BRISEIDA Azmint Juliátúl értem, nem ok nélkül panaszolkodott azért az szegén Credulus, mert azt mondja Julia, hogy úgy jár utána Sylvanus, és oly szakadatlan tőle, mint az galamb édes felétől.

SYLVANUS Ihon jű Briseida! Immár nem kérdezkedhetem többet Echótól magam felűl.

BRISEIDA Ihon vagyon az áruló Sylvanus! Ezt kelle Credulussal mívelned? Soha nem hittem, hogy ilyen hamis légy néki!

SYLVANUS Sem ujja, sem galléra, eb végye magára. Kérlek, ha lehet, ne korpázz, jó asszonyom, mert nem állhatja az fejem az hév lúgot! De mi bolondságot hiszen Credulus is el felőlem?

BRISEIDA Imhol, még tagadja! Mit tagadod, ha még az ágak, fák, kövek is tudják minden álnokságidot? Ha máson cselekedted volna, soha nem bánnám, sem csudálnám, sőt mentenélek, mert én is tudtam ifjúkoromban, micsoda az szerelem; ki semmi nem egyéb, hanem egy vak, csalárd gyermek. De Credulust elárulnod bizony nagy bűn, nagy szégyen! Bizon igen bánom, magadért is!

SYLVANUS Briseida, megbocsáss! Én Credulust el nem árultam, s te ugyan árultatásnak nevezted dolgomot! Bizonyítom az erdőkkel, kik az én tudománytételemet halljátok, hogy nem én vétkem.

BRISEIDA Nincs s nem is lehet semmi igaz mentséged! Magadtúl is meg kellene pirulnod Juliát szerettedben, mert nemcsak egyféle árultatást mívelsz ám azzal, hanem kétfélét egyszersmind, mert az te igaz barátodnak, CREDULUSnak árulója vagy, s az Galateának is azonképpen, kinek vidám szemeit, jut-é eszedben, hogy egyszer az magad szemeinél is inkább szeretted vala? Ez-é az igazság? Ez-é az tökéletesség? Ha egyet nem néznék talám ez szemnél [...]

SYLVANUS Azmint látom, még az füvek s virágok is kikiáltják az én nagy szerelmemet. Látom bizon én magam is, hogy ez szerelemmel én oly nagyot vétek, hogy méltó, hogy ki-ki gyűlöljön érte. Vallom s nem tagadom én magam is! De te, Szerelem, magadra hagyom, hogy nem én vétkem, hanem tiéd, mert azminémő hálót ennek előtte az Galatea ábrázatjára énnékem vontál volt, ugyanazont vontad most Julia személyére. De ennek fő oka azért csak az Galatea tűrhetetlensége, ki miatt midőn reméntelenségben estem volna, s mint egy haba, úgy járnék az mezőn széllyel, akarám az Julia szépségével az Galatea miatt való búmot elvernem, úgy, mint szeggel szeget, de így is csak nyavalyára jutottam, noha bú előtt futottam.

ACTUS III. SCENA IV.

Dienes szól Galateával.

GALATEA Hála Istennek, hogy mégis könnyebb, hogy noha éntőlem fut, de azért ugyan nem utál!

DIENES Egészséggel, virágom! Azt hallom, hogy édesb az szád az lágy sajtnál!

GALATEA Értetlen! Lám, olyan vagy, mint az urad!

DIENES Haha, mint haragszik! Lám, mondom, hogy nem mívelem egy kérődet, hanem tízet. Csak parancsolj, megalkoszunk mi, édes vérem.

GALATEA Ki tréfás, ím, uram, mintha hímvarró társam volna!

DIENES Csi, csi, csi, ki kövér! Vajha megfoghatnám!

GALATEA Kivel beszélsz?

DIENES Egy tengeliccel. Csi, csi, csi! Nézsze, mint jő az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám.

GALATEA Meg az ebet! Hagyj békét annak! Ihon látd-é az szép inget? Néked adom én ezt, ha imez kosárka eperjet elvétetnéd éntőlem az uraddal. Bizony csak ezennel szedtem énmagam két kezivel!

DIENES De ideadod-é az inget?

GALATEA Oda.

DIENES Talám csak tréfálsz!

GALATEA Nem tréfálok bizony!

DIENES Meg mersz-é rajta eskünni?

GALATEA Meg, akár százszor!

DIENES Hogy nékem adod az inget, ha elveszi Sylvanus tőled az eperjet?

GALATEA Néked adom, lám, mondom, hitemre!

DIENES Add ide az eperjet, s tedd el az inget, hadd álljon készen!

GALATEA Bátor valamely órában kéred, odaadom ottan, csak végye el Sylvanus az eperjet!

ACTUS IV. SCENA I.

Credulus beszél Sylvanussal.

CREDULUS Csak kár, nem mesterkedhettél úgy, Sylvane, hogy dolgodot elfedezhetted volna előttem. Nincs oly vékony sodrott fonal, ki valaha az verőfénre ne kéljen, titok snincs olyan, ki valaha ki ne jelenjen.

SYLVANUS Mi dolog, talám bort ittál? Mit garázdálkodol énvélem?

CREDULUS Nemcsak garázdálkodom az te hitetlen voltodért, hanem ugyan eszvehordjuk ma az marhát!

SYLVANUS Valamiért? Valyon mi hamisad volt valaha éntőlem, jámbor, hogy így pártolkodol?

CREDULUS Mi hamisam? Még azt kérded? Tehozzád én úgy bíztam, mint magamhoz, s ahhoz képest tanácsot is kérdettem tőled, mint meghitt barátomtúl, dicsérvén hol szemét, hol kezét, hol szavát, hol homlokát Juliának előtted, azt alítván, hogy orvoslanál inkább, hogysem elárulnál nyavalyámban. S ha tekintem, hát nem barátom, hanem halálos ellenségem voltál énnékem, mert sok esztendeig való szolgálatomnak minden bérét, érdemét elvesztetted tőlem! Hogy mívelhettél ilyen árultatást rajtam? Tudod, hogy engemet, ilyen jó társodot s barátodot árulsz véle! Engem, mondok, kinek mindenkoron ajánlottad szolgálatodot! Ez-é az igaz barátság s tökéletes jámborság?

SYLVANUS Halljad, ím megmondom, azután tégy magad ítéletet benne, ha érdemlek-é böcsületet vagy nem. Egykor Dametával ballagunk vala az olajfa-völgyön, s egy dombnak az árnyékában találánk egymás mellett fekünni Juliát Mirtinával, hogy ott nyugodnának az jó szagó füvekben, az jó madarászás után. Vala valami eledel is mellettek. Mihelt megláttak bennünket, Mirtina ottan felkele, s nagy emberséggel kezde étellel és itallal kínálni bennünket, s mi is melléjek ülénk. S hogy ott ennénk s innánk immár, történék, hogy az beszéd közben Julia csak történet szerint fordítá reám szemeit, s én is penig titkon eszemben vettem vala az ő tekintetit. Jó idő múlván szomorúan fölemeltem vala szemöldökömet, nagy szomorúan reája tekinték, úgy, hogy egymás-tekintetünk egybentalálának, s ugyanott mindjárt az Szerelem (kinek az ő személyét lesben állatta vala ellenem) egy nyilával gyógyíthatatlan sebet ejte szívemen. Csak esék énrajtam, hogy ottan elvésze eszem, s halálos veríték üte ki homlokomon, ki miatt csak elhalék s elnémulék; s mint az leángyermek álmában megrettenvén s felserkenvén, ijedtében édes anyját kiáltja.

CREDULUS Miért nem tekintettél másová? Miért néztél reá? Mit ámodtál csudául az ő mennyei ábrázatjára?

SYLVANUS Bizon egynéhányszor akartam s igyekeztem, de soha erővel sem fordíthatám el szememet róla, mert az ő hihetetlen szép volta akaratom ellen is maga csudájára húzza vala szívemet.

CREDULUS Nem az, nem, nem az ő szépsége, hanem az magad tökéletlensége s hitetlensége ennek az oka. Tudod, hogy nem cselekedtem én azt tevéled, mikor Galateában égsz vala!

SYLVANUS Bizonyára, ha az Szerelem rabja vagy, azminthogy tagadhatatlan dolog, hogy az vagy, tehát tudnod kell, haszontalan őelőtte mind az elfutás, s mind az elrejtezés, s mind penig az ellenkezés, mert ő mind lőni, s mind repülni, s mind gyútani jól tud, s ha szinte néha valamely embernek az szíve kemén volta miatt nyilván nem árthat is, ugyan nem nyert ember azért azzal, mert kinek szívét nyilával meg nem hatja, azt tűzzel gyútja, s úgy meglágyítja. S ott még az gyútó tüzet is, ha meg akarná oltani valaki az tiszta szemérmetességnek nedvességével, úgy sem fog semmit. Mert azhová ember lábán igyekezik, oda hamarébb elérkezik szárnyon, s előtte viszen, mert repülve mégyen.

CREDULUS Semmi mentség ez! Csak árultatásodnak s tökéletlen hamis voltodnak undokságát (kiben ellenem fértetél) forgattad volna is szemed előtt, szabadon mert ember lehettél volna az Szerelemnek nyilaitúl, szárnyától, lángjától!

SYLVANUS Nám, mondom, hogy nem én vétkem, hanem az Szerelemé, kit magad is jól tudsz, hogy vak, s azt is vakká tészi, azkinek szívét felgerjeszti, hogy az vétket sem esméri, s az barátságot sem tekinti, s az atyafiúságot sem böcsüli.

CREDULUS Azmint látom, nem csak nyertességgel, hanem ugyan erővel is akarod tennenmagadot igazétani. No, ám légyen helye mentségednek, noha nem igaz, s ámbátor légyen úgy, hogy az Szerelemnek erőltetésiből szereted te Juliát, énellenem semmit nem vétesz. De itt mit mondasz arra, hogy nem elégedtél azzal, hogy szeretni merted Juliát, hanem annak felette éntőlem el akartad veszteni, hogy énnálam nélkül, csak egyedül örvendezhess nékie, kivel az éltető lelkemtől akartál engemet megfosztani! Nem hamisság-é ez? Nem gonoszság-é? Azmely gonoszságod napról napra mindaddig öregbel, míg meg nem szűnnél tőle.

SYLVANUS Bizonságom az menny és az föld, hogy azelőtt is szántalanszor próbáltam, s most is mindennap azon vagyok, hogy kivessem szememből, de nem enged az Szerelem, sőt akaratom ellen tartóztat engem. Hanem könyergjünk mindketten néki, hogy ilyen méltó kívánságunknak ne légyen ellene, hanem ótsa meg az rút tüzet bennem, s mentse ki teelőtted is ártatlan fejemet. Isten hozzád!

CREDULUS Ó, áruló Szerelem, mire juttatál engemet? Ó, hogy bánom, hogy meg nem kérdém Sylvanust, ha szánja-é őtet Julia? Ha örömest hallja-é, mikor szól, vagy penig csak ővéle is így bánik, mint szinte énvélem, hogy még örül gyötrelmemen? De ihon szinte az kegyetlen Julia, mint beszél Briseidával! Majd félfelé vonszom magamot, s meghallom, ha engem szán-é inkább vagy Sylvanust?

ACTUS IV. SCENA II.

Briseida szól Juliával, Credulus egy bokor megett hallgatja.

BRISEIDA Nagy ok adja tennem, hogy ismég megpróbáljam, micsoda akarattal vagy az szegén Credulushoz.

JULIA Nékem is nagy ok adja, hogy régen se halljam szódot.

BRISEIDA Azt akarod-é, hogy mindholtig csak búban, szomorúságban viselje életét, s mindenkoron csak keserő könyveket hullasson, nyavalyás? Szánd meg szegént, te vad állat, s térj hozzá már valaha egyszer!

CREDULUS Ha sokat késel az én életem segedelmével, én keveset késem az veszedelmével!

BRISEIDA Az hevült, megszomjúhozott útonjárónak sem édesebb az tiszta forrásvíz, s az aratóknak sem kedvesb az árnyék s hűves szellő, sem az nyájnak az zöld pázsitfű hegye, kit az reggeli piros hajnal gyenge harmattal béhinteget, mint Credulusnak az te szemeid tekinteti.

JULIA Az dühös farkas is nem nagyobb ellensége az juhoknak és barmoknak, s az kőeső sem nagyobb az éretlen gyümölcsnek, s az száraz dér sem az új plántáknak, mint nékem szerelme Credulusnak.

BRISEIDA Hadd el az kegyetlenséget, s tekints kegyelmesen, mondok, szegénre! Meglásd, ne haragéts magadra az Szerelmet, mert tudod, nem fog semmi poenitentia Cupidónál. Valyon nem esméred-é az ő nyilának hegyes voltát?

JULIA Haragudjék bár, lője szinte annyi nyilát reám, mennyit akar, mit árthat annál többet, azmit ez ideig ártott? De talám azt akarnád, hogy néked jelenteném én azt meg, azkit ez ideig soha senkinek nem mondottam? De ne várd, mert minthogy ekkoráig senkinek sem jelentettem, ezután sem senkinek, míg élek. Hanem ezt bizonnyal elhiggyed azért bátor felőlem, hogy én ezután soha senki szerelméhez magam nem kötöm, mert sok esztendeje vagyon már, azmiulta egy ifjú vitéz szerelmében adtam magamot válhatatlanképpen, kitől soha el nem szakadok.

ACTUS IV. SCENA III.

Dienes szól Sylvanussal.

DIENES Vedd el, uram! Végye el uraságod, ha egyébért nem is, ottan csak azért, hadd légyen enyim az hímes ing, kit Galatea ígért.

SYLVANUS Nem csuda, hogy oktalan voltodra így búsítasz. Hagyj békét, menj inkább az juhokhoz, mert valami farkasordítást hallok mind az völgyen!

DIENES Patvar marja mind farkast, medvét, rókát! Majd elmégyek, csak vedd el az eperjet, ne vesszen el az hímes ing tőlem.

SYLVANUS Nem veszem, nem, hallod-é?

DIENES Miért? Ha lám, ki jó! Ottan csak egy szemet egyél benne!

SYLVANUS Eredj! Vessz el előlem!

DIENES Miért nem kóstolod meg? Talám azt hiszed, hogy valamit adnad megenned? Ím, én is eszem.

SYLVANUS Add az szamarodnak!

DIENES Miért adnám? Magad is megehetnéd azért, ha eszed volna! Miért adnám az szamárkának? Nem tudod-é, hogy nem jó szamárnak eperj?

SYLVANUS Ki bolond szegén!

DIENES Ne mondd azt, uram! Nem bolond az szamárka! Látod-é, hogy mind vizet, fát ő hord, szegén, az konhához?

SYLVANUS Mondom én, mint vagyon. Azki mivel társalkodik, olyanná lészen. Ha szamárral, szamárrá. Immár ő mind elpöngetné az aggnőszót! Hadd el, s eredj az juhhoz!

DIENES Vedd el hát az eperjet!

SYLVANUS Mit búsítasz? Hagyj békét! Vakarj el!

DIENES Miért nem veszed el? Mit árt? Miért vagy ilyen kegyetlen?

SYLVANUS Nem vagyok olyan kegyetlen, mint Galatea érdemlené, kiért egész esztendeig sívék-rívék; könyörgék néki, úgy, hogy még az madarak is, úgy tetszett, keserültenek. Kiért csak szemét sem vetette reám, szómot, izenetimet csak hallani sem akarta, levelemet sem olvasta, ajándékimot penig nemhogy elvette volna, de ingyen sem illette. Azért senkire ne vessen, ha olyan magot arat, azminémőt is vetett. Hadd csak, hadd, jóllehet ha valaha megfizetem az kölcsönt, talám nem lesz ilyen kegyetlen hozzám. De itt mit vársz te? Hogy nem mégy el? Hogy nem látsz az juhokhoz? Meglásd, hogy ím, estvére kélve az kosárba rekesszed őket, egy héja se légyen, mert bizon elhidd, te adod meg az árát, hallod-é? Nyilván szólok, érted-é?

DIENES Vagyon héja, csak nem mondám, az egyik kos szarvának! Ím, mint veszti el tőlem az hímes inget! Csak veszi vala el az eperjet, ollyá tartom vala, mintha rajtam volt volna immár!

ACTUS IV. SCENA IV.

Credulus, mint reméntelen, elbúsult ember, magában szól egyedül, meg akarván bújában magát ölni.

CREDULUS Mi szükség énnékem (tudván, hogy Julia mást szeret) tovább ez világban vajúdnom? Csak mint egy kába, eszeveszett ember, lecsüggött fővel az emberek között széllyel bolognom? Mi jót kell várnom, ha fülemmel hallom, őmaga Julia mit beszél? Az szerencsét szidjam-é, ha látom, hogy nem az [ő] vétke, hanem Sylvanusé, hogy hová fenébb s kegyetlenb Julia hozzám. No, haddjárjon, sem az szerelem, sem hosszú idő orvosolhatja meg az én lelkem fájdalmát. Orvosolja az halál, ki mindennémő búban s nyavalyában hamar véget szokott érni. Medgyek? Imez kősziklárúl szakasszam-é le nyakamot? Ha azt mívelem, csak foltonkint szakadozik az én testem, senki nem fogja tudni, hová lettem, elszöktem-é vagy miben vesztem. Bizon, senki hírt nem tud mondani halálomról! Nem azt tehát, hanem azt mívelem: Ó, ti magas fák, kik sokszor hallottátok az én keserves sírásimot, kiken az én gyilkosom, Julia, csak mosolyogott, ti légyetek mostan is az én testámentumosim, s ti tégyetek bizonságot mind őelőtte s mind más előtt az én szörnyű halálomról, mely halálomnak keserves okát, ím, fel is jegyzem egy fiatalra, hogy mennél nagyobb időre nő, annál inkább kiterjessze magán az jegyzetemet, mely jegyzésről végyen ki-ki példát, mint űzze az szerelmet, s mást is tanítson reá. Ó, istentelen s igen kemény szép Julia, ki mindétig fene s néma lől hozzám, ím, meghalok immár. Ezután [nem] búsít az én siralmas kiáltásom tégedet! Talám valaha ezután, ha jó szerencsére reátalálsz az miattad veszett testemre, látván szörnyű halálomot, sokat is gondolkodván magadban, kezdesz akkor megesni, s emlékezetért talám valami csontom darabját is kezedben vészed, sőt talám csókodot sem tiltod akkor meg, kit éltemben megtagadtál tőlem. Ha penig Isten azt akarta, hogy ugyanez gonosz szerencse miatt ez holtom után való jó se teljék rajtam, s holt testemre se találj, hanem valamely ember ásta sír vagy valami vad gyomra légyen az én koporsóm, mégis talám valaha reátalálsz az jegyzésre, kit az fiatalra metszek fel, s megértvén abból, hogy temiattad, kegyetlen, adtam az halálra magamat, talám megszánsz s könyvezve fohászkodol (noha későn) utánam héában akkor. Te is penig, hitetlen Sylvane, engemet elárult, hamis barátom, elégedjél meg immár az én Juliámmal! Ó, veszett s nyomorult fejem, bezzeg igen megcsalatkozám! Ó, szép Juliám, immár nem halljátok az szegény Credulusnak szózatját, sem az ő keserves énekét! De mit beszélek héában, nyavalyás, ha csak az hegyek-völgyek hallgatják szómot! No, hadd messem fel előszer okát halálomnak az fiatalra, s azután hadd múljak ki ez világból:


Credulus bújában, itt ez nagy pusztában azért ölé meg magát,
Hogy Sylvanus tőle, kit soha nem véle, elcsalta szép Juliát,
Kiért, mint ezelőtt, most is ezen helyött nem szánta ő halálát.

ACTUS V. SCENA I.

Sylvanus szól Credulussal, megragadván az kést kezében, hogy meg ne ölje magát.

SYLVANUS Mi dolog, mit csinálsz? Ereszd az kést! Bocsásd, mondok, felséges Istenért, kell-é mívelned? Hogy nem tekinted az lelkedet, miért míveled azt?

CREDULUS Az te hitetlen voltodért. Ereszd, hagyj békét, bocsásd az kést, hadd érje nyavalyámnak végét!

SYLVANUS Azt bizon nem, soha, csak kár!

CREDULUS Mi közed hozzám, miért nem hágysz meghalnom? Hiszem néked is jobb lészen, ha csak egyedül s más társ nélkül örülsz az Julia szerelminek.

SYLVANUS Ma üssön meg inkább az menny engemet, mint az soha! Légyen tiéd az szép Julia, csak egyedül temagad is érdemled őtet. Soha csak reá sem tekintek ezután! Az fejében, ha ez ideig az mi barátságunk ellen árulójul gyönyörködtem ellened az ő szépségében, megbocsáss, az Istenért kérlek, mert bánom, azután nem is mívelem!

CREDULUS Hohohó! Késő immár sütve! Azelőtt kellett volna jómra gondolnod! Ereszd az kést, s tarts dolgodot!

SYLVANUS Nem adom, hitemre, csak kár, hanem inkább könyörgök az Julia szemecskéjének lebbegő fényéért, sőt az ő szerelmére készerítlek, hogy bocsásd az kést! Látod, hogy aznélkül is kitekerem kezedből, ha megsértlek is! Valyon ha itt halva látna Julia, mit gondolna? Bizony, csak nevetne halálodon, s bolondnak mondana érette! Nem tudod-é, hogy ez világon semmi nincs nagyobb örömek s gyönyörűségek az szép asszonyoknak s leányoknak, mint ha azokot látják halni-vészni, azkik szerelmekre felgerjednek?

CREDULUS Tahát az nyakamnak végeszakadtát is irigyled, áruló? No, haddjárjon! Tudom, hogy valaha eltávozol tőlem, azkor is elég idő s módom lészen dolgomban.

SYLVANUS Jer oda inkább hozzám; talám kimégyen az istentelen szándék szívedből, ugyanis eszes ember, azki gonosz szándékját jóra fordítja.

ACTUS V. SCENA II.

Julia szól magában, látván az Credulus nagy kését, kivel magát meg akarta ölni, s az fiatalon is az jegyzést elolvasván, kit Credulus felmetszett.

JULIA Micsoda nagy kés amaz, azkit ahol az fa mellett látok? Micsoda jegyzés imez fiatalon? Valyon ki jegyzette reá? „Credulus bújában, itt az [nagy] pusztában, azért ölé meg magát...” Hazudsz benne, hitván ember, hogy én volnék oka istentelen halálodnak, s abban is, hogy én Sylvanust szeretem! De erre téged csak az magad hamis gyanósága s tökéletlen kételkedő volta s bolondsága vitt. Bizonságom az szerelem, hogy nem Sylvanust, hanem Thyrsist ohajtom az én fohászkodásimban, kihez még gyermekkoromban fölgerjedtem! Thyrsist keresem sok esztendőtől fogva, Thyrsis csak egyedül az én szerelmes lelkem, kin soha senkit el nem cserélek, s kinek nevét, szerelmét soha semmi idő el nem felejteti vélem. De kicsoda az, ki ez jegyzést elolvasván azt ne alítsa, hogy igaz az, mit reám írt, s el ne higgye az hamisságot felőlem? Majd mind ez egész világnál tökéletlen nevem kél s lészen! Hanem hadd metéljem ki inkább ez fiatal héjából, hogy senki meg ne olvashassa, hogy ne szálljon, ártatlan voltomra, örökké való szidalom fejemre!

De azhol valami pór jő az bokrok között! Ha valahogy itt kap, hogy metélgetek, majd meg akarja tudni, mit mívelek, mert ezféle értetlen pórok mindennek végére akarnak menni, s ha csak reátekintek is, mind-mind ez egész tartomány rakva lészen véle. Jobb tehát, hogy hadd menjek félfelé, míg elhalad ezen!

ACTUS V. SCENA III.

Dienes magában szól.

DIENES Nincsen annyi hajszál az uramon, azmennyi szitkot, átkot szólok az rossz bestyére, ha az hímes inget elveszti tőlem! Nám, soha nem eshetik szíve szerint! Ím, most szinte úgy vagyon dolgom, mint az ebnek, kinek torkán akadott az csont: el sem nyelheti s ki sem vetheti. Valamit hagyott volt Galatea, hogy uramnak megmondjam, s azmi választ tészen reá, hogy azt is megmondjam néki, s ím, szinte odamégyek most az ingért. Tudom, hogy menten megkérdi, ha megmondtam-é az követségit, s uram is hogy mit szólott reá. S az a bestyeség, hogy meg nem tudom mondani, mert jobb része mind kicsúszott az fejemből. Maga míg ide jüttem, mind azt beszéllettem magamban, hogy el ne felejtsem. Ó, hogy nem jut eszemben! Oda lészen az ing!

Dienes szól Sylvanussal.

DIENES Ahol jő Sylvanus, az gazdám! Jó szerencsével, uram, szinte te kellesz vala!

SYLVANUS Mi dolog? Talám valami kár esett az juhokban?

DIENES Az a kár, igen találád, valami káposztácskáért mentem vala az kertben, hogy vacsorára megfőzzem. Hallám, hogy Galatea monda Friskának, hogy ott az sövénhez támaszkodván beszélnek vala egymással [...]

SYLVANUS Talám Briseidának inkább?

DIENES Azt, azt!

SYLVANUS Mit monda néki?

DIENES Eredj, mond, édes vérem, keresd meg az legént, mert én ezután senki után nem járok többet!

SYLVANUS Nem nevezé-é meg az legént?

DIENES Meg, de nem jut eszemben. Bestye, ki csudás neve vagyon!

SYLVANUS Talám Bereck?

DIENES Nem az.

SYLVANUS Damon?

DIENES Az ördögöt Damar!

SYLVANUS Talám Celsus?

DIENES Mégsem az, magasabb annál is!

SYLVANUS Menalca?

DIENES Annál is nagyobb!

SYLVANUS Hát Corydon?

DIENES Az sem.

SYLVANUS Talám Alfesibeo, mert nálánál többet nem tudok, azki olyas volna!

DIENES Az, az, az! Alfesipoló!

SYLVANUS Mit monda Briseidának, hogy annak az legénnek mondjon?

DIENES Mondd meg az Alfesibeónak, hogy jöjjön elém, ím, itt megvárom. Végye el immár hasznát az régi szerelemnek!

SYLVANUS Elméne Briseida megmondani az legénnek?

DIENES El. Mindjárt, mint nyakaszakadtában elfuta, azonban hátrafordola Galatea, hogy engem megláta, monda: Mondd meg, úgymond, uradnak, hogy ha szinte értetlen is, ugyan nem lészek azért világa-vesztett, ugyan lészen azért szép szeretőm, ki ne csak ő kéresse magát, hanem ő könyörögjön utánam. Nem kötöm, ne féljen ezután az jámbor, nyakára magamot, mert látom, hogy úgy fut előttem, mint egy pestis előtt. Addig bé nem setétedik, míg én egy szép ifjú legénnek ölébe lészek, ki meg fogja becsülleni, nem úgy, mint ő, az én szépségemet.

SYLVANUS Alfesibeo? Megcsalja bizony az reménség az jámbort! Mert míg én élek, bizony abban semmi nem kél soha! Sem ő, sem más, nemhogy férje, de még szeretője sem lészen senki Galateának énnálamnál! Mert ha szinte az reménség arra vitt is, hogy Juliához hajoljak, az én keserő nagy fájdalmomnak könnyebbségéért, kinek csak az Galatea tűrhetetlen hozzám való kegyetlensége volt oka, ugyan nem gyűlöltem azért én annyi elhagyásomban is Galateát soha, sőt szerettem azkor is, szeretem ezután is, míg az lélek bennem marad. Most penig annál inkább, hogy Juliát Credulusnak engedtem, kinek igaz barátságának ne engedje Isten, hogy soha ezután vétsek, sem hogy árulója légyek, csak engemet illet azért egyedül Galatea, senkit nem egyebet. De jer azfelé, ha valahogy elhozta addig Briseida Alfélsibeót, őkegyelmét! Reá felelek, hogy az kurva anyja csecsiből szopott tej is keserő méreggel forr az torkára!

DIENES Jere, ím, megmutatom, hol láttam Galateát, osztán a juhhoz mégyek, mert estve vagyon immár, bé kell rekesztenem őket. Ó, szép ingem, hímes ingem, majd kezemben lészesz!

ACTUS V. SCENA IV.

Julia szól Credulussal.

JULIA Elhalad az pór, immár senki nem lát, hanem majd én is kimetélem ez hamis írást az fiatalból.

CREDULUS Penig elszakadhaték az hitetlen Sylvanustúl. Ne, immár nincs ki megtilthasson az én életemnek veszedelmét elvégezésétől. Nem nehéz meghalnom, de az nehéz, hogy halálom óráján nincs jelen az én istenasszonyom, s nem nézi, mint ölöm meg magam őmiatta.

Fogadjunk, ő az, ki ama fa mellett áll! Ő, hitemre! Ó, áldott nap, kin kedvem szerént végezem el életemet!

JULIA Azt, reá felelek, senki el nem olvassa, én is úgy kimetélem!

CREDULUS Azmit annak az jegyzésnek kellett volna mondani, azt az temagad nyelve mondhatja meg ezután.

JULIA Íme, lám, élsz még? Vagy most támadtál fel?

CREDULUS Talám bánod, hogy élek? Ne bánkódjál, ezennel teszek róla.

JULIA Hogy élsz, nem bánom. De azt, hogy gonosz híremben akarsz ejteni, azt bizony bánom. Igaz-é az, hogy az fiatalon azt metszéd fel, hogy Sylvanus szerelmében adtam magamot? Micsoda bizonságod vagyon arról, ha tudja az Isten, hogy senki nem mondhatja igazán, hogy soha csak rá is tekintettem volna?

CREDULUS Az gonoszság vakított volt meg, s magam sem vettem eszemben, mit írtam. Ne siess, az Istenért! Kérlek, tedd el az kést! Csak egyért könyörgök!

JULIA Mi kell? Mondd meg gyorsan!

CREDULUS Ha az te kegyetlenséged s az én gonosz szerencsém így hozta, hogy az én régi szolgálatom ne légyen kellemetes előtted, elégedjél meg egy halálommal, s ne hagyj mindennap ezerszer halált kóstolnom! Ez éles késedet üsd az én mellemben, s vedd ki szívemet, ki téged igazán szeretett, s bocsásd ki az sok keserőségből, mint egy mély tömlöcből, az fájdalmas lelkemet. Nem vétkezel semmit véle, mert ha valaki szerelmes ember valaha kedve szerint végezte életét ez világban, én lészek az másik, ha az én édes szerelmesem keze miatt lészen itt elesésem, mely nem halál, hanem új élet gyanánt esik énnékem; miérthogy azt mondják, jó annak az halál, azki búnak éri végét azzal.

JULIA Isten őrizz! Vesd ki ez rettenetes dolgot szívedből, ím, az én hitemre ugyan megszánom bizony, azmint azelőtt is megmondtam: ha segíthetnélek, örömest segítenélek, de nem szeghetem meg hitemet. Bizonságom az Isten és az Szerelem.

CREDULUS Átkozott légyen az Szerelem, az is, azki hiszen néki! Ó, kedves sebem helye, ó, én édes jelem, kire sokat nézek napestig az szegény Angelica emlékezetire!

JULIA Veszék! Mit beszélsz? Angelicát emlegetsz-é?

CREDULUS Mely nehéz most, hogy akkor meg nem holtam, azmikor egy kígyó ez sebet rajtam ejtette vala! Ó, én édes Angelicám, az temagad kezivel gyógyítál meg akkor, mely jótétellel csak ez mostani veszélyre juttattál, mert ha akkor meg hadtál volna halnom, most ez nagy bút nem szenvedném, sőt az te áldott öledben múltam volna ki ez világból!

JULIA Ha valaha valamiben énnékem kedvemet igyekezted tölteni, bizonyíts meg ezzel, hogy mondd meg, kicsoda az az Angelica, azkit emlegetsz?

CREDULUS Ha lehet, hadd ne újítsam meg, lelkem, az én régi nyavalyámot!

JULIA De mondd meg, fölötte igen kérlek!

CREDULUS Ha életemet teéretted fogyatom meg, miért titkolnám azt előtted? Az Angelica egy igen szép leány vala, kinek szerelmire Candiában (ki mindkettőnknek hazája vala) fölgerjedtem vala.

JULIA S ő, az Angelica, szeretett-é téged?

CREDULUS Igenis, sőt talám inkább ő!

JULIA Hát nem csuda, hogy gyötör az szerelem, s ennyi kívánságodban nem ad jó szerencsét, mert azki igazán szeret, egyet szeret!

CREDULUS Mert megholt ám! Vajha élne, nem volnék ez veszélyben! Mert bizony tereád sem egyébért gerjedt fel az én lelkem, hanem hogy csuda hasonló vagy hozzá!

JULIA Bizony elég kegyetlen halál volt, hogy így fosztott meg egymástól benneteket! De mit tehetsz róla? Tűrni kell, mert az halál senkinek nem kedvez.

CREDULUS Az halál nem szinte oly keserves, mint az halálnak oka s módja, kiről könyvhullatás nélkül nem emlékezhetem soha.

JULIA S mi módon holt meg?

CREDULUS Egy társom búsoltában, hogy hozzá nem akart hajolni, mérget adott szegénnek meginnya, azmit magátúl értém, hogy ölemben vonyog vala.

JULIA Ki volt az társodnak neve?

CREDULUS Montan, ha igazán jut eszemben.

JULIA Mit hallok? Montant emlegetsz? Veszék! Álmomban vagy émedten hallom ezt? Néked pedig ki neved? Ugyan Credulus-é igaz neved?

CREDULUS Ölj meg inkább, ne kérdezkedjél tovább!

JULIA Mondd meg csak, ha vagyon-é más neved! Azután parancsolj, s azt mívelem, azmit mondasz!

CREDULUS Nem Credulus, hanem Thyrsis az én nevem.

JULIA Tarts! Segélj! Thyrsis néked neved? Fogj, fogj! Majd elesem!

CREDULUS Julia, Julia! Ó, átkozott szerencse! Elájula vagy ugyan meghala? Ím, mint fejéredik, hidegedik! Bizony megholt, mert semmit nem pih! Ó, rettenetes történet! Ím, midőn én kérem azon, hogy az ő keze miatt haljak meg, ő hal meg az én kezemben! Ez-é az dolog, átkozott Szerelem! Így adod-é kezemben az én szerelmesemet? Mi jót várhassak immár tőled, ha megölted őtet? Az fejében bár meg se adtad volna! De ha életében nem engedted meg csókolgatnom, meghalva is megcsókolom! Magam ajakammal szedem el az ő édes ajakirúl az hervadt piros rózsát.

JULIA Thyrsis-é néked neved?

CREDULUS Valami új öröm ocsúdtata fel téged?

JULIA Sem nem egyéb, hanem az te szerelmes csókod, én édes Thyrsisem, téríte ismég életre az halálbúl!

CREDULUS Engemet hiszel-é most Thyrsisednek, kit csak imént is úgy gyűlölsz vala, mint az szörnyű halált? S most édesnek mondod az én csókomot, maga imént csak az tekintetem is ellened vala? Valyon mitűl lágyult meg ilyen hirtelen az te kemén szíved? Én hiszem, hogy csak valami új csalárdsága ez az Szerelemnek! De mondd meg, ha Istent szereted, mi változtatott ilyen hamar téged, s mi fordította kegyetlenségedet jókedvire s kegyelmire?

JULIA Míg te Credulus voltál s én Julia, addig kegyetlen s kedvetlen voltam hozzád, de mihelt te is Thyrsissé lettél s én is Angelicává, ottan kegyes szerelmes lettem hozzád.

CREDULUS Igaz bizon, édes lelkem, hogy mind képpel s mind termettel igen hasonló vagy Angelicához, de hogy ugyanő volnál, az hihetetlen dolog, mert az magam két szemével látám meg ennekelőtte, hogy szinte meghal vala.

JULIA Hiszem én mondtam vala azt tenéked, mert én magam is azt tudtam, hogy méreg volt az ital, azkit Montan adott vala meginnom. Ó, én hamis beszédem, mely nagy bút s nagy kárt szerzett volt mindkettőnknek! Nem méreg volt, nem az, az Istenért, hanem csak valami oly ital, ki után ember egy napestig mind aludt.

CREDULUS Nem tudom, mit higgyek, mert lehetetlen dolognak tetszik, hogy ily hamar kegyelmiben vett volna az Szerelem, s hogy ilyen nagy jómra tartott volna meg engem ez ideig.

JULIA Úristen! Micsoda bizonsággal mutathassam én meg néked az igazat, s miképpen hitethessem el véled? Hála Istennek, eszembe juta! Látod-é ez unicornis szarva hegyit, kit ilyen módon aranyban foglalván magad adtál vala otthon Candiában, hogy az te emlékezetedre nyakamon viseljem? Nézsze, esméred-é? Mi kell ennél nagyobb bizonság? Én vagyok az te Angelicád! Én vagyok az, kit te megholtnak hittél lenni!

CREDULUS Immár nyilván látom! Ó, ó, ó!

JULIA Miért sírsz, édes Thyrsisem? Talám teljességgel elfeledkeztél rólam, az te Angelicádról? Azt bánod, hogy ismét megtaláltalak? Úgy-é? Szólj, lelkem!

CREDULUS Örömemben nem szólhatok vala. Nem feledkeztem el még rólad, én édes Angelicám! Nem lehetne az soha, mert kicsoda az, ki elfelejthesse az ő éltető lelkét, édes Angelicám? Ó, két szemem világa, nem tett soha ennyi gonoszt vélem az szerencse, azmennyi jót most vélem tészen! Hát ugyan te vagy az én édes Angelicám! Ím, noha látlak, hallak, de alig hiszem még magam szemeimnek is, füleimnek is!

JULIA Én szinte azonképpen, én édes Thyrsisem, miérthogy tizenkét esztendeig való keresésimben sohul semmi hírt nem hallottam felőled, s immár most véletlenképpen ilyen hamar egybenhoza Isten bennönket! Noha látlak, de alig hiszek enmagamnak is! Jól esmérem az szép helyt, azkirűl emlékezel, mikor amaz árnyékon együtt aluszunk vala, s én meg valami fűvel gyógyítálak meg.

CREDULUS Ó, áldott szerencse! Ó, boldog s örvendetes nap, ki ez időt adtad érnem! De micsoda gonosz gondolat volt az a Montantól, hogy téged elalusson?

JULIA Érts meg! Azután, hogy ám az földre esém, nem csak te, hanem egyéb is minden azt hitte, hogy megholtam. Látván ezt Montan, menten az atyámhoz jutott, s mondotta néki, hogy ő valami fűvel föl tud támasztani engem; ha megelevenedném, néki adjon az atyám házastársul. Atyám, mint keserves ember, néki ígért mindjárt, s Montan is ottan megorvoslott engem. De megcsalta az latrot az reménség, mert mihelt megértém ez csalárdságát, hogy mint vagyon az dolog, azonnal elszökém, s azulta csak téged kereslek erdőkről erdőkre, én édes Thyrsisem.

CREDULUS Miért változtattad meg nevedet? Hol laktál ennyi sok esztendeig?

JULIA Hát te, édes lelkem, miért nem nevezted magad Thyrsisnek, hanem Credulusnak?

CREDULUS Azért, hogy hazánkban senki semmi hírt ne kaphatna felőlem.

JULIA Én is szinte azért. De mint éltél te is azulta, hogy onnan hazul eljöttél?

CREDULUS Menjünk az én szállásomra, s ott beszéljük egymásnak minden nyavalyáinkot, kiről örömmel emlékezhetünk immár most, hála Istennek! De valyon ki jő távol, ahon? Mintha Sylvanus volna Galateával! Nézsze, mint beszélnek s nevetnek! Én hiszem, megkönyörültek egymáson. Jer, vonjuk félfelé egy kevéssé magunkot, halljuk, mit beszélnek!

ACTUS V. SCENA V.

Sylvanus, Credulus, Galatea, Julia.

SYLVANUS Bocsásd meg, lelkem, hogy azt tettettem, mint hamis, hogy ezt szerettem volna inkább náladnál; s mentsen előtted az nagy bosszúság, ki az te régi kemén voltodbúl szállott vala szívemre, mely kegyetlenséggel reméntelenségben ejtettél vala felőled, hogy azt hittem, hogy soha nem vészesz bé szerelmedbe. Tiéd mind lelkem s mind szívem, eszem, fejem, gondolatom, mindenem. Ezután sem szépség, sem egyéb semmi el nem szakaszthat tőled engem!

GALATEA Inkább te bocsáss énnékem, ha mindjárt, azmely nap engem szeretni kezdtél, nem becsültem az te szerelmedet, azmint érdemletted volna tőlem!

SYLVANUS Isten hozott minden jóval, édes társom, Credule! Lám, együtt látlak Juliával; talám az Szerelem ő maga szerzett eszve benneteket?

CREDULUS Az bezzeg, s ezután halálnál egyéb sem választhat el bennünket egymástúl!

SYLVANUS Hála az Úristennek, nem tudok mit tennem örömemben! Ím, minket is együvé köte az Szerelem fölbomolhatatlan kötelességgel, mely kötelességünk, igaz, hogy azelőtt megtágult volt, de azért fel nem bomlott, fel nem szakadott soha az csomója!

JULIA Lám, mondám én azelőtt is, hogy nem tarthat az harag sokáig közöttetek, mert azok, azkik bizonyában s valóban szeretik egymást, ha valami tisztességben járó dologban nem vésznek öszve, semmiért egyébért úgy meg nem haraghatnak, hogy ismét meg ne békéljenek. Mert az első szerelem az, azki embernek szívét égeti s főzi, noha második is nem hűvíti azért!

CREDULUS Ó, áldott Úristen, ki mindnyájunkhoz ilyen kegyelmes vagy! Ezelőtt itt az hegyeken-völgyeken mind csak síttam-ríttam, de légyen hála Istennek, ezután kiáltok, szólok s nevetek!

Dienes közikben szól.

DIENES Isten adjon jó estvélyt, uram, jó hírt mondok! Ez estve ellék egyik juh kettőt. Oly nagy mindkettő, hogy ha szarvok volna, mindeniket egy-egy kosnak alítanád.

SYLVANUS Légyen tiéd, atyámfia, Dienes!

DIENES Isten adjon százannyit kegyelmednek érette!

GALATEA Ím, én is megadom az inget.

DIENES Haja, haja, söle! Hiszem jól jártam ma!

SYLVANUS Jer az én szállásomra, Credule! Jere, Julia, te is! Együtt együk meg az vacsorát!

CREDULUS Hadd menjünk inkább haza!

SYLVANUS Nem mentek, hitemre!

CREDULUS Bár úgy légyen, azmint parancsolod.

SYLVANUS Eredj elöl Dienes, öljük meg az borjút, ki ma egy hete, hogy lett. Készíts jó vacsorát!

DIENES Ihon mégyek! Nézsze, mint nyúl, ím, máris az nyálam, mintha hangyák járnának az számban, hogy az jó lakást érzem! Elvetem, ördeg vigye el, az sült répát!

SYLVANUS Hozsza az kezed, Galatea; fogd kézen Juliát te is, Credule, s menjünk úgy vígan az szállásra!

CONCLUSIO

Dienes szól az komédiahallgatóknak.

DIENES Halljátok, jó uraim, örömest vacsorára hínálak titeket is, ha az vacsorálóház igen kicsiny nem volna. De nem fértek bé, mert igen szoros. Ti is penig, szép asszonyok, itt bár az bokrok közt ne várakozzatok az vacsorára, mert együld estvére kélve megragad benneteket valami kétlábú farkas vagy medve!

FINIS

Gyarmathi Balassa Bálintnak

SZÉP MAGYAR COMEDIÁJA

Thyrsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrűl

Nyomtatott kiadás töredéke,

Debrecen, 17. század első fele

[ACTUS II. SCENA IV.]

[CREDULUS] [...] igaz nem volna? Hohó, még most vészem eszembe, miért sétál volt gyakran alá s föl Sylvanus uram az Julia háza előtt!

BRISEIDA Egyéb szükségéjért nem volt-é szabad azon elmenni?

CREDULUS Mi szüksége volt valyon szinte olyan gyakran ballagni azon alá s föl? Vaj hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az étető, melyre az halakat csalogatják?

BRISEIDA Ott vagyon, majd csaknem mondám, mi! Nagy Isten, valyon szerette-jé valaha valaki úgy szeretőjét, hogy mástúl nem féltötte volna? Ki ugyan ne kételkedett volna, se gyanakodott volna soha szeretőjéhöz?

CREDULUS Ok nélkül bizony igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bizonyos jelét látja, annál is nagyubb bolondság, ha mégsem vészi eszében.

BRISEIDA Valyon melyik jelrűl isméred, hogy Juliának béadott téged Sylvanus?

CREDULUS Micsoda nagyubb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekéntek is, ottan elfordítja fejét, és eltekeredvén előlem, menten mégyen másfelé? Kicsoda oly vak, ki annak okát eszébe ne végye?

BRISEIDA Nyavalyás, mely álmos! Sörkenj föl, szegény, s töröld meg az szemeidet! Nézhetdsze, mivel álmodnak néha és törődnek őmagokba az szerelmesök! Hallád, uramfia, valyon csak most kezdött-é hozzád ily kemény lenni Julia? Tekéntött-é inkább valaha jobb szemvel reád? Valyon hol trécselt s nevetközött kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna? Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

CREDULUS No, haddjárjon, az nap el nem nyugszik addig, hanem nyilván végére mégyek, valamint s valahogy járok. Mert azminémű nagy búsulás ezmiatt lelkemre szállott, lehetetlen dolog, hogy addig csak egy csöpp nyugodalmom is lehessön, míg valóban igazán meg nem értöm az dolgot, mint vagyon.

BRISEIDA Ó, dühös gyanóság, mely hamar elfolyja embernek szívét az te halálos mérgöd! Ím, mely hamar töltöd bé keserű méreggel az oly szíveket, kiket az szerelem gyönyörűséggel és édességgel táplál! De te, Credule, ezután nékem békét hagyj, s ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tűlem, ha Julia enyhül-é hozzád avagy nem, ne supplikálj azon, hogy őtet hozzád hajtsam, hanem kezdj máshoz, miérthogy ilyen hamisat hiszesz felőle. Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

CREDULUS Látod-é, szép dolog, Istenre mondom, még ő haragszik ám, hogy én káromon törődöm. Semminek tartod-é te azt, hogy ilyen nagy szerelmes jómtúl, sőt az éltető lelkömtűl fosztják meg veszött fejemet?

BRISEIDA Istenért, ne bolondoskodjál, hanem vesd ki szívedből ez ok nélkül való hamis gyanúságot, s higgy meg engemet is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek. Fogadj szót, könyörögj Juliának, s ne gondolj véle, ha szintén haraguson teként is reád, és kemény szóval szól is. Nem látod-é, az tulok is mit művel, mikor megszélhüszik? Mint rúgkapál, öklel, de azért nemsokára ugyan megszelídül, s viseli az jármot. Az nagy cserfa is elég kemény, de azért ugyan [...]

[ACTUS III. SCENA I.]

[JULIA] [...bíz]zák, s azmikor az filemile az tengörben szól, akkor lészek én is kegyös szerelmes hozzád.

CREDULUS Ki hinné, nagy Isten, hogy ilyen angyali szépségben, ezféle kegyesnek szívében ilyen nagy szörnyű kegyetlenség uralkodjék? Talám imez repedezett kűsziklátúl születtél? Vagy Carthago határiban termett oroszlán tejét ittad? Vagy az armeniai párdusz csöcseit szoptad, azminémű kegyetlen vagy? Az szép Diana, az vadászásnak istenasszonya gyakran elhadta sétálását, s fügyelmetesen hallgatta az én siralmas verseimet. Sőt még az erdők, hegyek, völgyek, berkek is, hallván az én keserves énekemet, mellettem keservesen megzöngöttek; s csak te egyedül, szép Julia, hogy áspiskégyó módra füleidet bédugod beszédimre, nem könyörülsz rajtam, sőt látom, hogy szintén úgy élsz kénommal s könnyhullatásimmal, mint egy jóízű eledellel.

JULIA Tisztes kis eledel bátor, akár én magam mondjam! Nem veszed eszedben, szegény, hogy inkább idegenítesz, mint édesítesz engem magadhoz ezfélével? Ha nyilván látod, hogy semmit nem használsz énnálam az sok gyermeki vagy asszonyi sírásoddal, miért sírsz minduntalan előttem? Ha erős szívű férfi vagy, mit veszekedel, mit gyötröd magad?

CREDULUS Kételen vagyok véle, mert az te szépségedhez való szerelmem megbírt engem. Elmém is fölgerjedött, kévánságom erőltet reá. Nem hallgathatok, azért szólnom és sírnom kell akaratom ellen is. Azért az szerelmet feddjed, kegyetlen, ne engemet; holott én sem képtelen, sem tiszteletlen, sem lehetetlen dolgot tűled nem kévánok, hanem csak azt, hogy ne légyen ellened, hanem légyen szabad bátran szép szömélyedre néznem.

JULIA Bizony szánom, veszött, nyavalyádat, s bánom, hogy az igaz szerelem miatt vallasz ennyi sok bút, s noha szívem szerént akarnám, de minthogy nem segíthetlek, sem könnyebbíthetlek semmivel, azt is bánom. Azért lássad, mert engem csak héában igyekezel hozzád hajtani.

CREDULUS Ha az Isten mind az mennyei s mind az földi sok szépségöket hozzájok illendő természettel ékösítötte, mi dolog, hogy szívedet az kegyességben részetlenné tötte? Nem tudod-é, hogy oly szintén az szépség az kegyesség nélkül, mint az szép kút jó forrásvíz nélkül s mint az szép fiatal zöld ág gyümölcs nélkül? Ha azt tartod, hogy nem érdemlem az te szerelmedet, ámbár ne szeress engemet, csak engedd ezt, hogy én szerethesselek tégedet, s ha szintén nem kedvelöd, sem böcsülöd is, mégis, csak ne utáld teljességgel az én szerelmemet, s ha szerelmesed nem lehetek, légyek ottan csak rabod, míg élek.

JULIA Nem kell, tatt, ugyanis sem személyed, sem szolgálatod, sem rabságod, akárki szeretője, szolgája, rabja légy, csak nékem hagyj békét! Elég eddig trécselésben, talám most is valaki meglátott, hogy együtt vagyunk, s mindjárt gyanúságban esik hozzánk, s ki is fecsegi, mert irigy az ember. Azért elmégyek. Cupido és Venus maradjanak véled, jó Credule!

CREDULUS Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserűségben, mint az nap nélkül való sötétségben. Jó Jupiter, mit vétöttem oly nagyot ellened, hogy hozzám nem engeszteled az szép Juliának kő természetű szívét? Ó, Venus, mikor szegtem meg az te törvényedet, hogy ellenem őtet így keményíted? Lám, senkit nem gyűlöl ez világon inkább énnálamnál! De mit panaszolkodom héában, s mit esedezem, ha mind csak Sylvanus ennek az oka! Vaj, háládatlan, tökéletlen rossz ember, tetűled vártam jót, néked jelentöttem meg minden szerelmes kévánságomat, igaznak alítván tégedet, nézhetdsze, mint árulsz el! De bár reméntelenül haljak meg, ha magam két kezével nem állom meg bosszúmat rajtad!

ACTUS III. SCENA III.

Sylvanus az erdei tündér vad Echo asszonnyal énekelve beszélgetvén Juliához való szerelméről, feleleteket vészen Echótúl.

Sylvanus Nappal vagyon az féléken nyulaknak az agarak miatt bántások, az halaknak is nappal vetik meg az hálót s a horgot, az szántó barom is akkor viseli az igát. De éjjelre kélve, midőn az fejér hold kiterjeszti világát, mind nyulak, halak, barmok békével nyugosznak. Csak egyedül nékem, hogy sem éjjel, sem nappal nincs semmi nyugodalmam, mert mindenkor csak a szerelem tüzében égek. De majd imez kőszálnak panaszolkodom énekemben:


Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kénaim tudjátok, mint szinte én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen, más, mint én, szeretőjén?
                                                                                             Echo: Én!

Távol egy erdőben, nékem felelésben lőn úgy, mint emberi szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért, vagy valami vadászó;
Ha ló nem nyerítött, azki itt cserdítött, lábain ha volt békó.
                                                                                             Echo!

Echo, nagy kénomba, melybe szép Julia engem fertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lehet, kérlek, kemény szíve hozzám lágy?
Keserű kénomat mi enyhítheti most, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                             Ágy!

Azt igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit soknak kívüle lelkem oda kévanna?
                                                                                             Anna!

Azt bizon, megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
Szép Juliám-Annám lészön-é jó hozzám, megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, kell-é jót reménlenem?
                                                                                             Nem!

Kegyetlenségéjért, érte tűrt sok kénért, lám, még Istentűl sem fél,
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség holtig él,
Mert [...]         

ACTUS III. SCENA IV.

[DIENES] [...] nem többet. Csak parancsolj, megalkoszunk mi ketten, édes vérem.

GALATEA Ki tréfás, ím, jó bátyám, mintha hímvarró társom volna.

DIENES Mely vadon tartja magát! Nám, oly nagyra tartod magad, mint az erdélyiek az jó búzát a drágaságban, vagy az patakiak a szűk bor idején az sört.

GALATEA De ne tréfálj, az agebbe!

DIENES Ficsirik, ficsirik, bezzeg szép, vajha megfoghatnám!

GALATEA Minek beszéllesz?

DIENES Amaz tengelicnek. Ficsirik, ficsirik! Nézhetdsze, mint jű az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám.

GALATEA Meg, az ebet! Hagyj békét az latorságnak! Nézsze, ihon egy keszkenő nálam. Néked adnám én ezt, ha imez kosárka eperjet éntőlem elvétethetnéd az te uraddal. Bizon csak ezennel szödtem én magam két kezemmel!

DIENES De ugyan ideadod-é az keszkenőt? Talám csak tréfálsz?

GALATEA Bizony odaadom, nám, nem hiszed?

DIENES Add ide hát az epörjet, s tedd el most az keszkenőt, hadd álljon nálad.

GALATEA Bátor valamely órában kévánod, ottan odaadom, csak végye el Sylvanus az epörjet! Menj el, Isten adjon hasznot töreködésedben!

ACTUS IV. SCENA III.

Credulus feddőzik Sylvanussal, hogy Juliát tűle elcsalta; de ő először tagadja, osztán végre azt mondja, hogy ő nem erőlködött azon, hanem az reméntelen alkolmatosság vagy szerencse szerzötte köztök az szerelmet.

CREDULUS Csak kár, mert nem mesterkedhetel úgy, te, Sylvane, hogy dolgodat elfedezhessed előttem. Nincs oly titok, mely valaha ki nem jelenik.

SYLVANUS Mi dolog, talám bort ittál? Mit garázdálkodol vélem?

CREDULUS Nemcsak garázdálkodom az hitötlen s tökéletlen voltodért, hanem ugyan öszve is kap még ma guba göndörrel, majd meg is vonsszuk a gubát egymás hátán, ha rá nem gondolsz!

SYLVANUS Valamiért? Valyon mi bántásod volt valaha éntűlem, jámbor, hogy így patvarkodol?

CREDULUS Mi bántásom? Még azt kérdöd-é? Vaj hogy nem tudod? Tehozzád én úgy bíztam, mint magamhoz, s ahhoz képest tanácsot is kérdettem tűled mint meghitt barátomtúl, dicsérvén hol szömét, hol kezét, hol szavát, hol homlokát Juliának előtted, azt alítván, hogy orvoslanál inkább, mint elárulnál nyavalyámban. S ha tekéntem, hát nem barátom, hanem halálos ellenségem voltál énnékem, mert sok esztendeig való szolgálatomnak minden érdemét, bérét elvesztetted tűlem! Hogy tehettél ilyen árultatást rajtam? Ki hitte volna, hogy engemet (ilyen jó társodat, igaz barátodat, kinek mindenkor vötted jó akaratját, s te is ajánlottad magadat) így árulj el, s így idegenítsed el tűlem Juliát? Ez-é az igaz barátság s tökéletes jámborság?

SYLVANUS Ne dagályoskodjál! Halld meg, ím, megmondom, s azután tégy magad ítéletet benne, ha érdemlek-é bocsánatot vagy nem. Egykor Dametával ballagunk vala az olajfa-völgyen, s egy dombnak az ár[nyékában ...]

Ismeretlen: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekrűl írott comoedia

SZEMÉLYEK

CONSTANTINUS, hetruriai nemzetes nembűl való úrfi

ACHATES, Constantinus jóakaró, meghitt társa

AIAX, úr rendbűl, maga felől tehetségénél nagyobbat tulajdonító ifjú legény

GASTRODES, Aiax szolgája

LEONORA, a hercegnek maga udvarában felnevekedett atyjafia

VICTORIA, a herceg leánya

ANTIGONUS, thessaliabéli herceg

HECUBA, hercegné asszony

ANTENOR, SILENUS, pamphiliai és Mauritiai Marcellus herceg követei

PELYDES, Constantinus és Victoria hajósmestere

VENUS, cypriabéli királyné, szerelemnek istenasszonya

CUPIDO, Venusnak világtalan kisfia

DROMO, Achates szolgája

ANTRADES, Antigonus udvarában lévő hofmester

Comoediában lévő hallgató személyek

PHYLERGUS, Achates szolgája

IPHIS, Victoria udvarló leánya

ACTUS I. SCENA I.

Constantinus

CONSTANTINUS Óh, Jupiter, ki vagy mennynek és földnek Istene, mi dolog lehet az, hogy engemet ilyen igen elhagyál? Felőled való vélekedésemben csalatkoztam, mert azt reménlettem, hogy te légy főbb, és te birtokod alatt légyenek mind az egyéb, égben, földön, vizekben, pokolban lévő istenek; de most látom, hogy vagyon más isten, Venusnak kisfia, Cupido, kedvszerző, inkább a hitegető és gyönyörűségben élhető, mondjam, sok nyughatatlanságokban ejtő. De mi seb lehet ez, micsoda tűz? Micsoda eltűrhetetlen kín? mely miá sem nappal nem nyughatom, sem éjjel az sok rendbéli gondolkodásim miá nem alhatom, és elfáradt testemet sem nyugtathatom. Ha nem szerelem, micsoda tehát, azmit érzek? De ha szerelem? Az istenért micsoda? és mely nagy dolog lehet ez? Ha jó? honnan lehet, hogy ily kemény és halandó? Ha gonosz? miérthogy kínlódása oly édes? És ha magam akaratjábúl égek, honnan jű az siralom és bánat? Hogyha pedig kéntelenségbűl mívelem? mi haszna, hogy siránkozom és kesergek? Óh, te eleven halál, óh, vigasságszerző gonosz, miképpen lehet énrajtam oly nagy hatalmod, ha nem egyezek vélek. De ha kedvem ellen nincsen, ok nélkül is hamisan panaszolkodom. Az széles tengernek habjai és veszedelmes háborúja között, igen kicsiny hajócskában vékony erővel, kormány nélkül tanáltatom; az hajócska penig oly könnyű és üres okossággal; tudatlansággal penig oly rakott és annyira megterheltetett, hogy mit kellessék cselekednem, nem szintén tudhatom. Mert ímé, természet ellen, az nyárnak közepin reszketek, és téli időben verítékezem. Óh, Cupido, látom, hogy az eltűrhetetlen nyakamon lévő igát el nem vethetem, és csak gyötrődöm. Mert tudom, minden kínom hiában hogy vagyon; merthogy nem reménlhetem, sőt el sem hihetem, engemet Victoria hogy szerethessen. Ah, ah, Victoria, Antigonus uramnak szerelmes egyetlenegy leánya, ki te volnál bús, és meghervadt nyomorúságban fertengő szívemnek vigasztalója. Régótátúl fogvást hallottam, hogy az szerencse próbálván volna jó. De semmiképpen fejemet reá nem vethetem, módot sem tudok, mely által igaz buzgó szívbéli hozzá való szerelmemet jelenthetném meg. Mert ha eszemben jut Ilonához méltán hasonlítható szépsége, Penelope ékes szüzessége, jó magatartása, mézzel folyó nyájasságos beszéde, nemhogy apadna bennem az gyötrelem, de sőt naprúl napra inkább árad és öregbedik. Óh, te minden uraknak kegyelmes ura, Cupido, mutasd, kérlek, jóvoltodat az én szerelmes Victoriámhoz is, és mivelhogy énbennem erőhatalmodat megjelentetted, könyörgök törödelmes szívvel tenéked, adjad azt érnem, hogy lehessen ő is, rövidnap múlván, az te szolgáló seregednek számában. Valami dolog lehet, de ahon látom szokása felett szomorúan társomat, Achatest; nyilván én tekintém, néki sincs igen jól dolga. Eleiben mégyek, akaratom ellen is jókedvet mutatván, ezáltal is bennem lévő, fojtogató és szörnyön nyomorgató fájdalmot eltitkolván.

SCENA II.

Achates, Constantinus

ACHATES S vallyon, óh, istenek, lehet-é az forgandó, jégen álló, csalárd szerencsének egy hétig valahon állandó residenciája és tökéletes múlatása. De mire véljem Constantinusnak ittlétit?

CONSTANTINUS Majd megszólítom. Egészséggel, Achate, atyámfia. Bánatodnak okát tudni, ha lehet és képes, akarnám.

ACHATES Nem bánkódom, hanem csak ez világban lévő néminémű dolgokrúl, viszont magam, keserves és szomorúságokkal megkörnyékeztetett állapatom felől is gondolkodásimmal elmélkedem.

CONSTANTINUS Szokásoddal ellenkező, mostani csaknem siránkozó bánatod; nem tudom, micsoda idő és minémű napok ez jelenvalók, holott csak ők szerzék benned ez szám nélkül való fohászkodást.

ACHATES Ne kérdezd, édes társ, fohászkodásimnak okát, ne is légyen erre gondod, ne neveld ezáltal nyavalyámat.

CONSTANTINUS Vajh, igen is gondolok, mert lehetetlen, bánatos lévén, én víg lehessek. Mit fohászkodol, és miért szomorkodol? Mit hallgatsz, szólj, kérlek.

ACHATES Vagyon oly dolgom, mely szívemet háborgatja, fojt és kínoz, melyet néked megjelentenem haszontalannak lenni ítélem.

CONSTANTINUS Annakelőtte semmi titkunk egymásnál elröjtve nem volt, miért tehát eztet eltitkolni akarod, holott semmibűl véled ellenkezni nem láttattam. Én mindenkoron meghitt jóakaró barátomnak tartottalak; ne félj éntűlem, Achate, árulód nem lészek, bízvást megmondhatod.

ACHATES Igaz barátom vagy, meg is beszélhetném, de félek rajta, hogy csak hiában, sőt előszámlálása nyomorúságomnak keserűségemnek öregbítésére lészen; kit nem kívánsz, tudom.

CONSTANTINUS Mit tudsz belé, ha egyébbel nem is, talám tanáccsal, avagy biztatással kedveskedhetem, s ha nem használhatok, őrizzenek az istenek, hogy ártsak.

ACHATES Nem mondhatom meg, mi légyen.

CONSTANTINUS Talám kétes vagy barátságomban, avagy ellenségednek és nem atyádfiának (holott semmi gonoszt eddig bennem nem tapasztalhattál) lenni ítélsz-é?

ACHATES Az istenek csak az gondolatokat is távoztassák tűlem. Látom, nem lehet egyéb benne, és meg kell mondanom, noha elvégeztem volt magamban, keserűségemnek okát senkinek meg ne jelentsem. De az hozzádvaló igaz barátságomnak nógatásábúl, ímé, megbeszélem.

CONSTANTINUS Erőm felett akarom.

ACHATES Cupido, Venusnak világtalan, mezítelen kisfia szabadságombúl kivévén, örökös rabjává tött.

CONSTANTINUS Ki ördög? és mint értsem én azt? Vitéz ember lévén, kis marcona keze által foglyá estél? Lám, itt vagy!

ACHATES Noha itt látsz; de mindazáltal kiszabadulhatatlan rab vagyok.

CONSTANTINUS Semmi vasat, sem kezeden, sem penig lábodon nem látok. Én bizonyára rabságnak semmi jelét rajtad lenni nem aránzom. Avagy talám csak tréfálsz? És udvari szokás szerint ezáltal múlatod idődet? De micsoda ember lehet az, akit nevezél?

ACHATES Nem ember, hanem isteneknek urok, és mind ez világban lévő embereknek és állatoknak, akaratjok s kedvek ellen is, parancsolója és igazgatója.

CONSTANTINUS Ennek sem hallottam volt még hírét, hogy oly isten lehessen, mely Jupiterrel és az több istenekkel csak egyenlő lehetne és méltósággal nemhogy bírna; hanem ímé, most tetűled.

ACHATES Szintén azt bánom én, hogy nemcsak hallottam, de tudom s esmérem is, és hogy terhének viselésére elszenvedhetetlen igáját reám vetette.

CONSTANTINUS Micsoda könyörülhetetlen isten lehet az?

ACHATES Cypriabéli királyné asszonynak állapatjában kisded, de hatalmában nagy fia.

CONSTANTINUS Ha oly kicsin, lehetetlen nagy ereje, miért félsz tűle?

ACHATES Mezítelen.

CONSTANTINUS Nem Cupido, hanem Miseria, avagy Paupertas lehet az, amely magával is jótehetetlen, ruházat szerzésére elégtelen is.

ACHATES Vak, semmit sem lát.

CONSTANTINUS Hogy használhat az tenéked, ha világtalan, és ez világon jelenlétedet nem tudja: miként fogott meg tehát, ha az vakot más szokta vezetni: ha oly erős isten, vezeték nélkül nem szűkölködnék.

ACHATES Szárnyai vannak, nyila és kézíja kezében, mellyel megsértette szívemet, sőt lelkemet is megsebesíté.

CONSTANTINUS Szerencsére nem tanálhat meg. És mint érzem én azt, hogy tégedet soha nem is látván, szívedet meglőtte? Hon az seb? Semmi fájdalmát eszemben nem vehetem, sem vérednek kifolyását nem láthatom. Csudálható természető és cselekedtető isten lehet az, mely ha meglövi is szívedet, meg nem halsz tűle, és ha fogoly vagy is, szabadon jársz mindenütt. Kérlek, taníts meg ez istennek, ki gyermeknek az én ítéletem szerint mondható inkább, ösméretire.

ACHATES Constantine, barátom, látom, hogy beszédimet, és óránkint, sőt minden szempillantásban szenvedő, keserűséges fájdalmimot elhinni semmiképpen nem akarod. Kívánnám, hogy ezen, hatalommal egyebeket felölhaladott istennek ösméretire megtaníthatnálak. Azért jól reáhallgass beszédimre, és ímé, minden rendit néked előszámlálom állapotomnak.

CONSTANTINUS Örömest hallom, ki légyen az, mely mind isteneknek, s mind embereknek akaratja és kívánsága szerint, néha édest, csak állhatatlanul, néha az ellen parancsol.

ACHATES Azmint annakelőtte is megmondám, Venusnak, gnydus-, paphus- és cypriabéli királyné asszonynak vagyon egy okossággal ellenkező, szépséggel ékesített, mezítelen és világtalan kisfia, mely Cupidónak neveztetik, kezein, karjain és lábain szárnyai vadnak, egyik oldalán kardja, másikán nyilakkal megrakott puzdrája és tegze, egyik kezében kézíja, másikban peniglen lángozó tüze.

CONSTANTINUS Csuda isten lehet ez: de mivelhogy szárnyai vagynak, talám messze útra felkészült Mercurius, az isteneknek bölcs és gyors okos követek.

ACHATES Nem az.

CONSTANTINUS Én ezt okosságomval semmiképpen meg nem foglalhatom, szükség azért, minthogy kegyelmes és hatalmas istened hogy emérjed; melynek magyarázatját örömest hallom én is.

ACHATES Az kardot férfiakra, tüzet asszonyok ellen, kézíját és nyilait peniglenten oktalan állatok ellen viseli; szárnyai vadnak azért, hogy az égben repdeső madarakat is elérhesse. Mezítelen és ruhátalan, vízben és tengerben lévő csudákat és állatokat könnyen és kevés munkával, úszással elhadhassa, birodalma alá hódoltatván magához szelídíthesse. És ha valami elmételen dolgot mível is, gyermekségének, nem véteknek tulajdonítják. Mert az istenekkel is játszik, és tréfa örvével szokta őket megbírni, és igája alá hajtani.

CONSTANTINUS Mint értsem én ezt? És miként vehetett ki szabadságodbúl, melyben mind ez ideig gyönyörűségesen forgottál?

ACHATES Látom és vészem eszemben szerelem voltában tudatlanságodat. Azért, ím, rend szerint megbeszélem: Cupido szerelem istenasszonyának egyetlenegy kisfia, ilyen okon tört foglyára. Tudom, esméred.

CONSTANTINUS Kit?

ACHATES Itt az udvarban.

CONSTANTINUS Mely kinyeres társunkat?

ACHATES Nem azt, hanem egy szép szüzet.

CONSTANTINUS Sokat tudok én itten, nem csak egyet.

ACHATES Az sok közül egyik.

CONSTANTINUS Melyik, mondd meg!

ACHATES Penelopéhez hasonló.

CONSTANTInUS Victoria, urunknak szerelmes leánya-é?

ACHATES Nem az. Mert nemcsak Penelopét, de még Ilonát is szépséggel felülhaladja.

CONSTANTINUS Iphis?

ACHATES Mégsem az.

CONSTANTINUS Victoria után, én ítéletem szerint, nincs szebb Leonoránál.

ACHATES Ah!

CONSTANTINUS Mit fohászkodol? Talám ez az?

ACHATES Igen az, és ez az én szeretőm, kit nékem Cupido, mint sólyomnak az prédát megmutatván, rajta megfogott, s lábszíjat avagy inkább láncát reám vetette.

CONSTANTINUS Mihez való képest mívelted, vagy cselekedtetted az gyalázatot rajtad?

ACHATES Jó hír, tisztesség, jóságos cselekedet, jó erkölcsének tündeklése, szép szüzességének böcsülhetetlen fényessége és drágalátos éltető angyali nyájasság, mindazok az én oltványomnak és gyönyörködtető plantámnak gyükerei, melyért adtam magamat.

CONSTANTINUS Mégsem értem, mit akarsz? Ne tagadd, bízvást beszélj és világosb értelemmel szólni hozzám ne légy idegen.

ACHATES Nem igen régen, Cupidónak akaratjábúl, izgatásábúl, Venusnak tanácsábúl, csudálatosképpen szerettem meg urunk udvarában lévő atyjafiát, Leonorát, mely engem titkolhatatlanul nógatván, e minap kertben együttlétünkkor megjelentém néki; tehát, ímé, ő is, kinek értésétűl én üres voltam, nemkülönben gyötrődött hozzámvaló szerelmében. Azért, ím, mostanság immár rabjai vagyunk Cupidónak, és kívánnám aztot, gyakorta hogy szemben lehetnénk, és egymás sebét, hol szép szónkkal, hol nyájas ölelgetésinkkel, hol gyönyörűséges téjjel és édes mézzel folyó csókjainkkal egymás tüzét, ha nem olthatnánk is, de enyhíthetnénk. És, ímé, azon búskodom, bánkódom, egynehány naptúl fogvást véle szemben nem lévén, jószerivel nem is láthattam.

CONSTANTINUS Ez-é csak szomorúságodnak, rabságodnak és megsebesedett, azmint mondod, szívednek fájdalma? Megbocsáss, hogy így szólok, de bolondság, nem is illik, hogy szerelemnek ily igen rabul hagyjad magadat. Ennyi gyötrődésednek, búsulásodnak mi haszna vagyon, kérlek? Semmi.

ACHATES Egészséges lévén, betegnek, vajh, mely könnyű tanácsot adni. De ha ezen nyavalya bántana, másképpen szólnál hozzá. Mi viszen téged erre, hogy eztet beszéled? Hallottad kétség nélkül, sok vitéz embereket, királyokat, császárokat, szerelem által hogy meggyőzettettek volna, és hogy azmiá sok váras, ország és egynéhány ezer ember Ilonáért is veszett légyen. Légyen példa bár csak Trója is, melynek históriáját, jól tudom, olvastad.

CONSTANTINUS Látod, azmiként keresték, úgy vették hasznát is. S vallyon szép dolog volt-é az, hogy Ilona miá egész Phrigia ország elvésze, és szép tekintetű Trója földig elrontatott. Én mint barátomnak javát s előmenetit igaz szívbűl kívánván, ezen gondolatodat félrevetvén hogy elhagyjad és tűled eltávoztasd, kérlek s intlek is, az szerelemnek ellentmondj; en az tanács: kevés ideig való gyönyörűségért, ha az is, azmint mondod, ne fogyaszd erődet, és ne veszesd elmédet.

ACHATES Jó az tanácsod, ha megfogadására reábírhatnám magamat. Elhidd, könynyű az elkezdés, de nehéz az igaz szeretettűl elválni, mód nélkül el csak hadni. Ha eszemben jut Leonorának igaz szerelme, nemhogy elhadnám, sőt érette mindenféle nehéz fájdalmó kínokat és ugyan halált is szenvednem kész volnék. Valamíg éltetnek istenek, de semmiképpen elhadnom és szerelme nélkül élnem nem igyekezem. Cupido súlyos, de hiszem, még sok jókot hozó igáját, melyet reám vetett, örömest elviselem. Tudom aztot, hogy nemcsak én, de ő is hasonló tűzzel lángoz és gerjed hozzám szerelmében. Azért ezen dologrúl hallgass, kérlek, mert lehetetlen, oly ember tanáltassék, halál kívül, ki minket egymástúl elidegeníthessen.

CONSTANTINUS Hiában, látom, minden beszédem, jóra vezérlő tanácsom, hasznos oktatásom és atyafiúi intésem. De mindazáltal egyet kérdek tűled. Tudod-é, minden dolgainkban tisztességet avagy az hasznost gondoljuk meg.

ACHATES Úgy vagyon, azt sok szóval nem is ellenzem.

CONSTANTINUS Viszont az mi cselekedetünk, avagy csak azon haszonért vagy penig tisztességért vagyon.

ACHATES Az ellen sem szólok.

CONSTANTINUS Az szerelemben mi vagyon tehát, haszon-é vagy tisztességednek előmeneti, add értésemre, kérlek.

ACHATES Mind az haszon s mind az tisztesség bőségesen megtapasztaltathatik az igaz szeretetben.

CONSTANTINUS Örömest hallom.

ACHATES Tisztességtelen dolognak ítéled-é, ha valaki magához hasonló szép leányt szerelmére választ, nem az gonosz és buja kívánságnak követéseért, hanem az magasságbéli isteneknek akaratjok szerint, holtig véle tisztességes együtt lakásaért; ezt tudom, te is, szerető barátom, Constantine, nem gyalázatnak, sőt az emberek cselekedeti között legböcsületesbnek és dicsíretesbnek ítélsz, és így, innen következik haszon és isteneknek bő áldások.

CONSTANTINUS Most azért mi hasznod vagyon?

ACHATES Nyájasságoson véle beszélgetek, időmet ezáltal tisztességesen múlatván, gonosz gondolatokat magamtúl távoztatom.

CONSTANTINUS Ennyi sok fáradsággal, nyughatatlansággal, sok tűréssel, koplalással, ídes álmodnak elhagyásával, félve, rettegve szíved fájdalmával jűni egy óráig jóakaróddal való beszélgetéshez, micsoda haszon lehessen, elmém meg nem foghatja.

ACHATES Az igaz szeretet mindezeket sok rendben felölhaladja. Mert elhidd, nincs oly fáradság, éhség, több egyéb tőled előszámláltatott nyavalya, ki édes méznek szeretőmért nem tetszenék.

CONSTANTINUS Szép dolgot juttatál eszemben, melyet egykor nem azvégre, hogy szerelmeskedjem, Petrarca könyvecskéjében történet szerint reáakadván, olvastam. Az igaz szeretet – úgymond – (azminéműt benned lenni ítélsz) az szerelmeskedő személyben helyheztetett okosságot is, minden egyéb rendbéli, emberi elméje háborgató akadály felett, csudálatos és ugyan elhihetetlen móddal, hatalmason elfoglalván hajtja, és így minden dolognak elfeledékensége következik, melynek elméje csak egyedül szeretője személyével bételjesedik, elidegenítvén elannyira magátúl, hogy tisztán szeretőjének tulajdonává lészen. Ellenségévé válik vigasságnak és társolkodásnak; barátja lévén az egyes életnek, kedvezője melancholiának. Teljes lévén kínokkal; megkörnyékeztetett sanyarúságokkal; nyomorgattatott keserűségekkel; kínzottatott kívánságokkal; felneveltetett reménséggel; ösztönöztetett kétségbeesésekkel; szorgalmaztatott szünetlen gondolkodásokkal; lenyomattatott kétségbeesésekkel; megnyomoríttattatott nyomorúságokkal; gyanakodásokkal és vélekedésekkel; meglövöldeztetett buzgóságos indulatokkal; nyomorgattatott nyughatatlanságokkal, elfárasztatott lélegzetvevő pihenés vétele nélkül; fájdalmokkal és bánattal elválhatatlanul öszvekapcsoltatott; fohászkodásokkal, viszont tekintéssel és megutálással teljes; melyek soha meg nem szűnnek, és meg sem csendesednek. Ez, társ, Achate, ítéletem szerint az igaz szerelem, hogysemmint azért annyit kellene tűrnöm, ha szerelemben esném, soha az fejében leányasszonyra sem tekintenék.

ACHATES Látom, csak káromlója és tréfálója vagy szerelemnek és annak istenének. Elmégyek innent, mert vészem eszemben néked való beszélésem hiában hogy volna, s félek, hogy az istenek nagy káromlásodat büntetés nélkül tovább ne szenvedhessék; azért légy egísségben.

CONSTANTINUS Ne menj el, kérlek, egy keveset, nem lesz haszontalan itt beszélgető múlatásod; holott én is véled egyetemben Cupido szolgája lészek s vagyok is.

ACHATES Az istenek ne mentsenek uramnak birodalmátúl, és vélem egyirányú terh viselésétűl. De elmégyek, mert tudom, csak tréfálsz.

CONSTANTINUS Bizony nem is mentettek, és szintén hogy szolgatársod vagyok, és véled egyenlő olthatatlan szenem hamva vagyon, az fojtja szívemet. Ím, jó tanácsot keresek, miképpen vehetném ennek eleit, és ímé, látván és tudván az jó utat, azt elhagyván, az szerelemnek ösvényére térek. Az én szerető barátom előtt az szerelmet, minthogy igaz is, sőt megpróbálható, és ugyan magam is azt tartom, bolondságnak mondám; de viszont az igaz és tisztességes holtig fogyatkozhatatlanul megmaradandó szeretet nagyra böcsülhető. Nem tettetem jelenlétében Victoriát hogy szeretném, eszembe jutván Hannibálnak okos cselekedeti. Mely egykor látván az rómaiaktúl, hadának jobb része hogy levágattatott volna, az megmaradott nép előtt nevetett, és víg kedvet az szomorú község és vitézlő nép előtt mutata; akarván ezáltal az meglött kárról őket feledékenségben hozni: noha mosolygott és külsőképpen jókedvet mutatott, de szíve bánattal telve vala. De mivelhogy csak egyedül őreája, kapitányok, sőt fejedelmek lévén, vala az tekintet, nem akara szomorúságával az vitézlő népnek kedvetlen, gonosz példát adni. Én is, noha Hannibálhoz nem vagyok hasonló, cselekedetem is nem lehet illendő, mégis akarván egyrészent példáját követnem, barátom, Achatesnek Victoriához való szerelmemet ideje előtt nem akarám megjelentenem. És ímé, bánatos, szomorú szívvel lévén, víg kedvet mutaték, noha tudjátok mindeneknek szíve titkát, óh, istenek, míglen Victoriát nékem nem adjátok, nemhogy öröm jutna eszemben, de még csak vígságban lévő embert látni sem kívánok. Óh, te szerelemnek igaz istene, Cupido, egyszer immár birtokod alá adván magamat, tiéd vagyok, szabad vagy vélem, mert semminémű módját szabadulásomnak nem látom, ellened tusakodónak lenni elégségendőnek nem tartom magamat.

SCENA III.

Leonora, Victoria

LEONORA Reménled-é azért, oka beszélgetésemnek mi légyen?

VICTORIA Még nem, hanem elsőbben hallván beszédedet, megértem, mit akarsz!

LEONORA Tudod-é, mi légyen az szerelem?

VICTORIA Nem én, tudni sem kívánom. De mi okért kérded?

LEONORA Én követ vagyok.

VICTORIA Kihez?

LEONORA Tehozzád.

VICTORIA Kitűl?

LEONORA Egy szegény megnyomorodott rabtúl.

VICTORIA Mit kíván?

LEONORA Szabadságot.

VICTORIA Miképpen?

LEONORA Nyughatatlanságért könnyebbséget; fájdalmas kínjaitúl megmenekedését; rabságábúl szabadulást; szerelmes, sőt halálhozó sebeibűl gyógyulást fohászkodván-óhajtván kívánja tűled.

VICTORIA Mit használhatok én az jámbornak? Avagy orvos vagyok-é én? Mely gonosz sebeit bégyógyíthatnám? Én vagyok-é oly hatalmas, mely fogságábúl kiszabadíthatnám?

LEONORA Csak te vagy egyedül doktora, tehozzád van bizodalma, egísséget és szabadságot akaratod lévén adhatsz néki.

VICTORIA Mondd meg tehát, ki foglya?

LEONORA Tiéd.

VICTORIA Mint értsem én azt? Soha, tudod, rabom nem volt.

LEONORA Nincs másképpen, azmint mondám; tiéd.

VICTORIA Talám az atyámé?

LEONORA Nem.

VICTORIA Igen homályosan beszélesz. De mivelhogy én rabomnak alítod, tehát mondd meg az jámbornak, ímé, ez napságtúl fogván szabadságot adtam néki. Elmehet szép isteni áldással.

LEONORA Nemcsak ezt kívánja, hanem hogy szívének iszonyú nagy kínját, egyedül te orvosa lévén, megenyhítsed.

VICTORIA Arra is kész vagyok. Csak tudnám, mivel, miképpen és kit?

LEONORA Az megsebesedett és kíméletlenül szaggattatott ifjú atyád udvarában vagyon, melyet mindennap jól láthatod. De kérlek meggyógyítására, felelj reá.

VICTORIA Az szegíny megnyomorodtaknak és betegeskedőknek tehetségem és értékem szerint örömest kedveskedem; de mondd meg, ki légyen.

LEONORA Atyád udvarában csak ideig kedvedért nyomorgó, holtig való állhatatos szolgád, hetruriai Constantinus.

VICTORIA Ő csak az megsebesedett rab?

LEONORA Őrajta vagyon szegényen az szívfogás.

VICTORIA Ha tegnap is jól láttam, és semminémű fájdalmát lenni nem iránzom. Jó néném, miért játszódtatál és tréfálál meg beszédeddel? Elhidd, soha tűled nem vártam. Ha egyéb oka kijüvésünknek nem volt, e fejében csak küszöbömen ki sem léptem volna. Azért én bémegyek.

LEONORA Maradj még, csak jól reá hallgass, ímé, derékképpen megbeszélem.

VICTORIA Meghallom akaratodat.

LEONORA Constantinus Achatessel együtt, minapi szembe lételekkor, felette igen kérének, az véled szólásban jó alkalmatosságom lévén, jelenteném Constantinusnak hozzád állhatatos, igaz szívbéli szerelmét. Kérlek azért én is, mint szerelmes öcsémet, mutasd jóakaratodat (ha egyébkínt életének örülsz) az szegény éretted gyötrődő ifjú legényhez. Mert ha (melyet vélem egyetemben nem is remél) reménségében megcsalatkoznék, és ezen tisztességes kívánságát, mondjam inkább, szeretetért való esedezését, megutálnád, tehát örökké reá következendő gyalázatnak és kisebbségnek, sőt véghetetlen nyomorúságos keserves életnek eltávoztatásaért, szörnyű hóhéra lészen éltének. Melynek, ímé, egyedül te lészel oka és még Pluto országában is, szentül, holtod után, Minos előtt számot kell adnod.

VICTORIA Méltán hozzád semmiképpen nem illendő követséget vettél magadra. Micsoda ördögi halhatatlan kívánság ez? Én őtet szeressem, őtet kedveljem? Hon pedig nem, oka halálának én lészek. Hány feje vagyon, hogy csak ezenért mér törökedni, és ily rusnyaságot eszében juttatni. Ennekfelette gyilkos nevet reám költeni. Mondd meg azért egyátaljában néki, efféle dologtúl üres légyen, bolond izenettűl megszűnjék, ártalmas haszontalan gondolatit távoztassa magátúl. Mert s mind élete, halála egyaránt vagyon előttem. Elhiggye, ezen gyalázatot tűle soha jó néven nem vehetem. Ha te szerelemnek nyughatatlanságába estél, miért tehát, atyámfia lévén, gonoszat kívánsz énnékem?

LEONORA Victoria, szerelmes öcsém, mi dolog, hogy ezen követségen hirtelenül, gondolatlanul ily igen megháborodál? Avagy kinek alítod Constantinust? Nemde fő nemzet-é? Hogy ideig atyád udvarában lakozik, semmiképpen el ne hidd azzal magadat. Látnivaló, hogy embersége, jó erkölcse és nemzete miatt, egyéb udvarban lévő szolgák felett böcsüli. Avagy tisztességed kisebbségére, nemzeted ártalmára vallyon könyörög-é? Csak szerelmedet s jóakaratodat óhajtja.

VICTORIA Miképpen lehetne az meg?

LEONORA Hiszem, látod, jó öcsém, miként vagyok Achatessel: tisztességesen szemed láttára is nyájasságosan beszélek.

VICTORIA Ez-é az tisztességes szeretet?

LEONORA Én ítéletem és tetszésem szerint ez volna az gyönyörűséges élet.

VICTORIA Még ezkétig nem tudtam, hogy ez légyen, bizonyára evégre soha nem is kívánom. Vajh, mely gyakorta hallom fohászkodásidat, és szünetlen ohajtásidat. Sok rettegtető nyomorúságok által kelletik ezen szempillantásig tartó beszédhez jutni. Azért teljességesen ellentmondok. Próbáljon másutt szerencsét!

LEONORA Hagyj békét efféle ellenkező beszédnek, vödd bé inkább Cupidónak uraságát!

VICTORIA Elhidd, holtom napig szüzességemet Vestának állhatatosan megtartom. Egyszer tött fogadásomat semmiképpen meg nem szegem, és elvégezett dicséretes szándékomat meg nem máslom. Holtom után is testem megégettetvén, Pluto országában is Vesta követői közé számláltatván, rendekben helyheztettetem.

LEONORA Jó az igyekezet, ha megállhatod. Nemde nem hallottad-é életedben semminémű példákat? Jusson eszedbe Dido. Melynek gondolatlan és mód nélkül való fogadását, Aeneasnak szépsége, jó termete s vitézsége megszegette. Gismunda ura halálának meggyászolására holtáig atyjának felele. De ám végtére meggyőzvén Cupido, előbbeni keserűségét elfelejtetvén, viszont atyja udvarában lakozó, szegény rendbűl nemzetett okos és ékes termetű szép ifjú Gisquardushoz gyenge szívét új szerelembe foglalá. Ám végtére is nem nézve atyja szolgája hogy volna, igaz egymáshoz való szerelmeket szörnyű halálával megbizonyítá. Miért tehát te Cupido hatalma ellen, erőtlen lévén, tusakodol? Látod Constantinust, jó magatartása, sokat érdemlő vitézsége, az egész országban fejedelmeknél böcsületes esméretsége; nincs oly jóságos cselekedet, mely őbenne meg nem tanáltatnék.

VICTORIA Nagy nyughatatlanság, rettegés, fohászkodás, kételkedés, reménység, harag, neheztelés, megutálás, visszavonás, sok fájdalmaknak csendes eltűrése (azminthogy benned látom) tanáltatik Cupido rabjában. És vallyon eszesség volna-é tűlem, szabad lévén magammal, kényszerítés nélkül, bolondul fogságban ejtenem magamat.

LEONORA Gondold meg, kérlek, tündöklő, gyönyörködtető mostani állapatodat. Mikor az szép piros rózsák, jó illatú ivolák és több kertekben-mezőkben lévő szép virágok felnyilatkoznak; az gabonaszál és az szőlő megérik, akkor lehet gyönyörűséges illat és jó ízi megérett gyümölcsnek. Hasonló vagy ezekhez. Ha megvénhedel, s vallyon ki szeretne téged? Látod, nincs, és nem tartnak az megaggott és megvénhedett leányzónál utálatosbat. Nincs nyomorodtabb, gyámoltalanb a szűkölködő asszonynál ez világon. Azminthogy kertbéli megérett dinnye, ha le nem szakasztatik, és ideje felett sokáig ott hagyatik, avagy hogy megrothad, vagy penig féreg által megemésztetik. Így az leányzónak is dolga, ideje eljüvén, ha férjhez nem mégyen, emberektűl vénsége miá megutáltatik, avagy más szerencsétlenség eshetik rajta. Csak te vagy atyádnak egyetlenegy leánya, és ímé, szüleid megvénhedtek; tebenned vagyon, tudod, egyedül minden gyönyörűségek. Mi haszna tehát Vestát követvén életed azoknak? Bizony semmi. Meghalván szüléid, kire marad teméntelen sok kincsek, drága szép országok? S vallyon, édes öcsém, az te életednek holtod után lesz-é valami híre? Sohasem. Viszont csak te akarsz-é egyedül szerelemnek édesdeden viselhető igája ellen rugódozni és hatalma ellen tusakodni? Ha istenek Cupido birodalma ellen nem állhattanak, miért tehát, hogy lehetetlen dolognak elleneállásán gyötrődöl. Jupitert, az isteneknek fejedelmét, gyermek levén, meggyőzte; Mars, Vulcanus, mind birtoka alatt vagynak. Add meg, kérlek, magadat Cupidónak!

VICTORIA Csak hiában minden elhitető beszéded, tanácsod és sok rendbéli intésed. És hogyha szintén az istenek és az istenasszonyok, azmint mondád, mind odaállottanak is, de tudom, megsegít engem Diana, Vesta, Minerva, szüzességnek istenasszonyi. Ha oly hatalmasnak mondod az te kegyelmes istenedet, kis marcona Cupidót, miért tehát ez felöl megnevezett kegyes oltalmazóimat, szörnyű és dühösséges kegyetlenségbe alá nem hajthatta. Hallottam, szerelemben forgott személyek mint jártanak légyen. Sok bujdosással, fáradsággal, édes álmának fogyatkozásával, sok hideg és meleg időnek eltűrésével és szenvedésével jutott némely szeretőjéhez. Engemet azért ennekutána, intlek, kérlek is, effélével ne búsíts, sőt, se Cupidót és szerelmednek istenasszonyát, se penig mátkádnak, mondjam inkább szeretődnek, barátját, Constantinust elő se hozd, en a tanács. Hanem az jámbort én szómval köszöntsed, légyen jó egészségben; és hiába, tudja, megnyerhetetlen és ugyan lehetetlen dolog után fáradozván gyötrődni.

LEONORA Soha nincs oly kemény szív, mely idővel siralmas könyörgés avagy szerelem által meg nem lágyul, és meghajtatván, meg nem győzettetik. Oly felette fázékon szív sem lehet, mely igaz szeretetnek gerjedésétűl meg nem melegedik. Oly erős vár sem lehet, mely okos ostromlónak gyakorlatos volta mia, bár nagy későre is, meg ne vétessék.

VICTORIA Puszta malomban hegedülsz.

LEONORA Cupido, ha igaz, hogy minden szerelmeskedőknek, sőt égben hatalmaskodó isteneknek, földön lakozó embereknek is, és még vízben lévő állatoknak is parancsolója vagy, mutasd meg, kérlek, minden ellened törökedő embereken erőhatalmadat, főképpen penig ezen vad természető, tégedet méltatlanul káromló Victoria atyámfián is. Ösmérhesse meg, mégis, kérlek, mi légyen az szeretet.

VICTORIA Jaj! Óh, Vesta, szüzességnek; óh, Diana, vadászatnak; óh, Minerva, bölcsességnek istenasszonya; óh, kegyes és kegyelmes patrónusim, ne hagyjatok! Óh, Leonora, szerető néném, légy segítségül! Mert ímé, hirtelenül és reménségem kívül rajtam történt, fájdalom miá elerőtlenedvén, minden tagjaim véletlenül meglankadtak.

LEONORA Mi löle? Mid fáj? Avagy micsoda szokatlan betegség jütt ily mód nélkül reád?

VICTORIA Jaj, el kell vesznem!

LEONORA Min fohászkodol, és mi nyavalyád van, mondd meg, kérlek.

VICTORIA Avagy szerelmes néném, nem látod-é, hogy egy mezítelen vak kis gyermecske, megvonván kézíját, mérges, talám ugyan halálhozó nyilával, ártatlan gyenge szívemet irgalmatlanul megsebesíté. Óh, szerető lelkem, óhajtott szépségű kincsem, szívemnek virága és igaz gyönyörködtető reménsége, Constantiném!

LEONORA Ezen rajtad történt, majd mintha múlatságom, felette örülök. Mit reszketsz, mit félsz, jóra fordítja az mi kegyes vezérünk, Cupido. Addig nem hívéd kicsiny voltához képest lövésének erejét, hogy ímé, láthatóképpen megmutatta hatalmát.

VICTORIA Jaj énnékem! Ímé, csak elébb Vestának állhatatos szolgálója valék; most immár Cupido hatalma alá vettetvén kényszeríttetem fogságra. Én valék az tiszta forráskút, melybűl szüzességnek csorgó vizei folydogálnak vala. De ímé, Cupido Venusnak csatornává választott. Óh, te szép szabadság, melyben kedvem szerint éltem, és ezen első nyílnak sebesítése előtt minémű rendben valék; és ezen betegségbűl meggyógyulásom igen kétségesnek tetszik előttem.

LEONORA Hagyj békét, Victoria, haszontalan panaszaidnak és gyötrődésednek; ne essél kétségben, e világban hasonló betegségben fertengő társaid szám nélkül vagyunk. És ha valaki édes ízű mérges kínoknak örülhet, te vagy egyike. Főképpen hogy ily jó nemzetű, drága és ugyan megböcsülhetetlen igyenes erkölcsű ifjú legény szerelmében estél; hasonlatosan ő is (melyet magatartásábúl és általam bővségesen tött izenetibűl eszedben vehetted) sokszámú kínokat és fájdalmat semminek alítván, nyomorúságokkal nem gondolván, szabadságábúl kiállván, Cupido zászlóját is kedvébűl követvén, rabbá esett éretted, kedvedért és szerelmedért.

VICTORIA Jaj, lelkem, övé vagyok teljességesen; semmi mentségre illendő mód, elválásra való alkalmatosság nem adatik, mellyel az dühöt gerjesztő és ugyan elolthatatlan szerelemnek tüze ellen állhatnék. Ám kedved szerint óhajtott választtal mehetsz hozzája. Bizony nem hittem, nemhogy ma, de ugyan soha, Constantinus rabjává hogy légyek.

LEONORA Ne bánkódjál, s mind jóra adják istenek. De menjünk bé, és gyógyítsátok meg egymás sebeit.

VICTORIA Ám bátor. Alig várom, hogy csak Constantinust láthatnám.

LEONORA Elhittem. De így jár, mely istenek hatalmát semminek alítván, őket gyalázza.

SCENA IV.

Achates, Constantinus

ACHATES S vallyon méltán reád vettetett súlyos igájának nehezen viselhető terhét magadban érzed-é? Cupido birodalmának nagy voltát, mi légyen, tudod-é? Mi vitt tégedet az engem megtréfálásra és beszédem elhihetetlenségére, hogy még csak beszédemet is elhinni nem akarád, sőt mindezeknek felette keserűségem öregbítésére, lehetetlen dolognak elhagyására, szeretőmtűl elválására intettél, és okos tanácsod által kényszerítve nógattál. Miért tehát mostanában jeles orvos levén, magaddal jótehetetlen vagy? Csak hiában szerelem előtt való bujdosásod. Mert ha víz alá röjtözöl is el, haszontalan; mezítelen lévén Cupido, mindenütt feltanál, és még az széles tengert is csak játékjában általússza. És hogyha szintén emberek avagy oktalan állatok közé mégy is, az is inkább ártalmas; mert nem ok nélkül viseli az gerjesztő sebes nyilakat. Azért semmi tanácsot nem tudok, nem adhatok, sőt nem is gondolhatok, mely által szabadulhatnál fogságbúl, és ment lehetnél szerelemnek tüzétűl.

CONSTANTINUS Szerelmes társom, Achate, efféle kétségbeejtő beszédeknek hagyj békét, kérlek, sőt gondolj jó módot és alkalmatosságot! Mert jól tudod, mely kedves légyen isteneknél az igyenes, töredelmes szív és gondolatok. De viszont az csalárd, kevély, felfualkodott elmét utálják, gyalázzák és semminek tartják. Azért segélj, légy oltalmul, ha éltemet halálomnál feljebb tartod, és jobbnak lenni alítod.

ACHATES Előbbeni ott benn is megmondatott tanácsnál hasznosbat, bizonyságul híván Istenemet, nem tanálhatok. Szólottam bővségesen Leonorámnak eleiben adván derékképpen kívánságodat. El is hittem, kétség nélkül, minden tehetsége szerint, igaz szívből promoveálja Victoriánál dolgodat. És tudom aztot, minden mesterségét nem veszti, okosságát is éretted nem kíméli, míglenten reá nem vészi, és régen kívánt prédát hálódban nem hajtja. Ne búslakodjál, mert félő, ne valamiként keserves panasziddal Cupidót megbántván, meg ne háborgassad, és haragra indítsad.

CONSTANTINUS Jaj, hová légyek tehát!? Elhittem kétség nélkül, hogy Cupido, egyet sem hagyván tegzében, régótátúl fogvást, méregben áztatott sokszámú acélos nyilait ártatlan szívem megsebesítésére készen tartotta. Mivelhogy sanyargattatott szívemet, sőt okosságomat, elmémet és gondolatimat is sebességével általhatotta. De egyedül az én tétovázó, és ugyan viszálkodtató, sőt magátúl elszakasztatott, el is idegeníttetett elmémet csak ez dolog háborgatván búsítja és kesergetteti, hogy ímé, előbbeni gyönyörködtető szabadságombúl kiesvén, majd ugyan kiszabadulhatatlan rabbá estem; mert azt vélem vala, hogy Cupido az ő nyilait csak mennybűl lövöldözné. Mostan penig látom, érzem is, hogy mind az földön lévő várasakon, sőt ugyan erősségeken is hatalmaskodik. Ímé, Jupiter, csak ködök, mennydörgések, villámások és kőesők által mutatja hatalmát; ez penig egy puszta tekintéssel szívemet s mind elmémet megbírta, kit gondolsz azért istenek akaratjok és elvégezett szándékjok ellenállható erős és majd ugyan győzhetetlen hatalmaskodó vitéz ez világon tanálhassék.

ACHATES Mint vagyon az, és mit hallok én tűled, ím, egynéhány nappal ennekelőtte, én felmagasztalván, szidalmazád Cupidót; most penig régótátúl fogvást szerelem dolgában forgódó személyhez tudományoddal mindenképpen hasonló vagy.

CONSTANTINUS Tudod, sok különb- és ismég különbféle gondolatokkal elmémet hirtelenül elidegenítvén foga meg Cupido. Mert az szerelem, azmiként az havat verőfénynek melegségére, avagy a viaszt tűz eleiben és az sűrő ködöt nagy szelek eleiben, így Cupido is mérges nyilainak céljává rendelvén választott engemet. Ím, óh, istenek, tűz nélkül is szörnyön és irgalmatlanul égettetem; minden széles utak keskennyé, gyönyörűséges illatok undokká váltanak előttem.

ACHATES Bátor szívvel légy, ne is keseregj, kérlek, ily igen, mi nem újság ez, mely nemcsak rajtunk, de óránkint egyéb sokszámú alkalmas és ugyan nagyrendű személyeken esik. Minem csak te választottad az jó véget reménlő, ideig fájdalmas, szörnyű rabságot az tudatlan szabadságnál? Avagy ezen gyötrődnél és bánkódnál-é, hogy ily szép Ilonához hasonló éltető személynek szerelmébe estél?

CONSTANTINUS Jó a biztatás! De nehezen hihetem én el, hogy szegíny fejemet Victoria szerethesse. Mert sem szépségemmel, sem penig gazdagságommal nékie méltán nem kedveskedhetem. Azért semminémő hozzám vonó, gyullasztó, igaz gerjesztő okot bennem lenni nem tapasztalhatok. De az én hozzája való szerelmemnek vagyon oka. Jó erkölcsű, nyájas beszédű, emberi okosság felett szépséggel ékesíttetett, okos, bölcs, jó magaviselése, magatartása; viszont ha meggondolom, rendem felett vagyon gazdagsággal.

ACHATES Efféle mód nélkül való szóknak hagyj békét, kérlek. Nincs oly férfi, mely egy asszonyt meg ne érdemeljen. Nemzetbűl, ha nem szintén gazdagságbúl is, majd hozzá hasonló vagy; jó erkölcsed (noha embernek barátját szembe dicsérni nem illenék, de csak ketten lévén, ezúttal ártalmasnak lenni nem ítélem), magad dicséretes, embereknél kedves viselése, vitéz módon termett tagjaid, fogyatkozhatatlanul megvannak. Nem méltó azért mostanság többet errűl szólnunk; bémenvén, rövid idő múlván kívánságod szerint Leonorám által izentetett, Victoriádtúl kedves és ugyan szerelmes válaszodat csendes elmével várjad.

CONSTANTINUS Akaratom ellenkező dolognak kedvetlen véghezvitelére is reáviszen a kételenség. Nincs nagyobb dolog, hallottam, a várakozásnál.

ACHATES Jobban adja Isten!

ACTUS II. SCENA I.

Aiax, Gastrodes

AIAX Mint tetszik néked minden világi dicsőséggel teljes Antigonus udvara, Gastrode?

GASTRODES Igen jól.

AIAX Elhittem, mert szűkítem egész Európát, hogy senki sem gazdagsággal, sem hatalommal, sem penig udvarának fényességével felöl nem haladja, sőt még hozzá hasonló sem lehet; noha csak herceg ő magában, de kedvem szerint volt ezkédig a dolog; mivelhogy Victoria nevő szép leánya vagyon, kinek csak kedveért is, ha semmit nem adna is, elszolgálom. Azért, szólj hozzá!

GASTRODES Az udvar nékem is felette igen tetszik; jóllehet elsőbben csudálkoztam, hogy ily nagy úrfi és vitéz ember lévén (holott hozzád fogható ez világban nem tanáltatik, s mondom, nem is tanáltatott), így megalázván magadat, idejüttél.

AIAX Ne csudáld, azmint mondám, Victoria kedve vitt engem ily alázatosságra, és böcsületes híremnek eszemben juthatatlanságára. Melyet látom immár is, hogy igen szeret, de hogy nem méri jelenteni.

GASTRODES Egyelsőben ily éhomra alkalmas hazugságok.

AIAX Mit beszélgetsz? Hadd értsem én is!

GASTRODES Igazlom beszédidet, melyet maga is e napokban nékem jelentette.

AIAX Mikor?

GASTRODES Szólnék, de félvén haragodtúl, nem szintén bátor vagyok.

AIAX Bízvást beszélj! Tudod azt, hogy még eleinten szabadságot adtam néked az szólásra.

GASTRODES Megmondom tehát: az urad nem urad; hanem az, ki udvarában lakol (mert nem érdemli, hogy ily vitéz embernek ura lehetne), annak az leánya; nem tudom, kinek nevezéd.

AIAX Victoria.

GASTRODES Igen tanálád, uram, Victoria alattomban és ugyan reménségem kívül felhívatván magához, az istenért is kére, hogy szólnék tenéked, mivelhogy Parishoz hasonló szépségedért, fris magadtartásaért, ékes termetedért igen megszeretett, elannyira, hogy ha hasonló szerelmed hozzá nem buzdul, lehetetlen, hogy sokáig élhessen, hanem bújában is meg kelletik halni, kitűl immár emésztetik is.

AIAX Miért tehát, hogy ez ideig e jó szerencsének gyönyörködtető folyását tűlem eltitkoltad?

GASTRODES Féltem, uram, szörnyű haragodtúl és talán megengesztelhetetlen neheztelésedtűl, tudván minden dicséretre érdemlő boldog állapotodat.

AIAX Talám csak tréfálsz, szolga, avagy beszédiddel hitegetvén játszódtatni akarsz?

GASTRODES Tudod, uram, mindenben sokszor megpróbált, hű szolgád voltam; azért méltó, hogy az igazat megmondjam. Én nem vagyok azoknak száma közül, melyek nyelvekkel mást beszélnek, szívekben penig különbet gondolnak.

AIAX Vészem eszemben, hogy jámbor szolgám vagy, és sohasem iránzottam hamisságot hozzád. De kérlek, igen szeret-é?

GASTRODES Nem hiszed, uram, minémő szánakozásra méltó nagy könyvezéssel izent általam; már csak azon kérvén, hogy gyakran szeme előtt forgástól, ha szerelmedben venni nem méltóztatod is, idegen ne légy, hogy mégis, ékes termetedre nézése tüzét oltsa avagy enyhítse.

AIAX Szánom szegínt, hogy ily igen, azmint mondád, gyötrődik, azért megcselekszem, nemcsak azmint kívánja, hogy gyakran látásomra juttassam, de beszélgetésemet is tűle meg nem vonszom.

GASTRODES Ne, uram, igen gyakorta, hanem reátartsd magadat, sőt kevés ember tanáltassék itt az udvarban, mely veled beszélvén társává fogadhasson. Ezt látván, éretted kínlódó, óránkint óhajtó Victoria annál inkább fog könyörögni és esedezni utánad, látván, hogy nemcsak ő, de egyebek is véled való szólásra sok fáradsággal jutnak.

AIAX Tisztán elboldogítasz engemet, Gastrode, méltó azért, hogy ennyi jó szódért és körülem jutalmat érdemlő hűv forgolódásódért megajándékoztassál. Fogjad azért e kevés, néked tűlem ádandó jutalmat.

GASTRODES Az istenek téged megáldjanak, jóknak őrzője és oltalmazója, szegénységnek istápja, én gyönyörűségem, szerelemnek tüköre. Hiszen tréfálom, noha nem vészi eszében magát.

AIAX Mit mondál ily súgva?

GASTRODES Emberséges, vitéz katona és nagy méltóságbeli fris legíny hogy vagy, beszélem.

AIAX Ember vagy, most, látom; azért légy én vendégem, mert uram asztalához ne menjünk, hanem szállásomon véled vígan hogy lakjam, elvégeztem magamban.

GASTRODES Dicsérém dolgodat, javallom is akaratodat. Mert az én tanácsom ez volna: meddig ifjú vagy, és emberkorban lévén, jó erőben vadnak tagjaid, étellel-itallal ez világon éltedben, keresd kedvét testednek, kinek gyűjtesz, sem igaz gyermekid, sem hitves feleséged. S vallyon nemdenem bolondság-é, mely maga testétűl megvonván, sok kincsnek örülvén, pínzgyűjtésben telhetetlenkedvén, csak az mindennapi kinyérben sem mér eleget enni. Nem illik főemberhez, főképpen penig igaz katona ifjú legínyhez az átkozott fösvénység, látod, hogy az olyan ember mindentűl elutáltatik és méltán szidalmaztatik; ha meghalsz, nem kell akkor több sajt. Az ifjúságodat hiában el ne múlasd, ha megvénhedel, és mind megunod az jóllakást, add nyugodalomnak teperedett testedet, és légy istenimádó vénségedben. Jobb az latorság hagyjon el tégedet, hogysemmint te őtet.

AIAX Igazán és jámborul beszélesz.

GASTRODES Tartozom mint kegyelmes uramnak.

AIAX Szintén azért hallom örömest, mivelhogy kedvem szerint vagyon.

GASTRODES Mindeneknél kedves ifjúságodat ne kíméld az jóllakástúl; az vénség és keserűség magátúl is ugyan hívatlanul eljűnek; lakjál vígan, áztasd az jó borral kedved szerint torkocskádat, amég lehet.

AIAX Elhidd, tanácsodnak lészek bételjesítője.

GASTRODES Az több időt tartsd nyereségnek, mely holnapi naptúl fél, soha nem él az mai napot.

AIAX Javallom, és ezkétig láttad, intésednek megfogadásában ellentartó nem voltam.

GASTRODES Csak azt míveld mindvégig, nem vesztesz benne.

AIAX Mit mondnak azért az emberek énfelőlem?

GASTRODES Mit? Azt, hogy ennekelőtte itt nem létedben hasonló volt Antigonus udvara ékességvel szűkölködő palotához; olyan lévén, mint az homályos nap verőfény nélkül. Csak te vagy, uram, ez udvarnak fénye és minden ékessége; ha harcra kél is, csak terajtad fordul meg az szerencse; de minthogy immár is egynéhány ízben súlyos harcokon voltam teveled, úgymint Portugáliában, avagy mondjam bordélyházban, vitéz módon forgolódván, seregbontó helyett sereg disznókkal hadakoztál; nem szükség sok mázsa por, hanem csak sok akó bor. Itt nem tarackbúl, hanem palackbúl, sem hegyes tőrrel, hanem ökörrel, sem láncfával, hanem táncolással, nem kell koplalás, hanem inkább jóllakás, sem szomnyúhozás, hanem torkosság, se penig éles hegyű kopja, hanem édes ízű malozsa.

AIAX Jámbor asszonyfiául beszélgetsz. De s vallyon nálamnál bátrabb, vakmerőbb és vitézségben telhetetlenebb, sőt jóságos cselekedetnek véghezvitelére gyorsabb és gondviselőbb embert valaha láttál-é? Mely harcokon, viadalokon, félelmes csatákon, erős váraknak iszonykodtató ostromlásokon, gyakorlatos szerencsés prédálásokon szünetlenül éltében nyughatatlanul forgolódott volna. Mert jó módjával sereget rendelni, fogyatkozhatatlanul strázsát állatni, nyelvet fogni, bizonyos kímeket untalanul bocsátani, ha szükség, okos fortéllyal mesterségesen, bölcsen és tudósan ellenséget meggyőzni, hasonlót magamhoz nem tudok, sőt lenni sem alítok.

GASTRODES Jól mondod, mert ugyanis Horatius Coclest vitézségbűl, s mind Hectort és Achillest gyors és dicséretes hadakozásbúl, Agamemnont és Alexandert seregrendelésbűl, s mind Mutius Scaevolát vakmerőségbűl és Ulyssest is okosságbúl megdúlod, és mindezeket sokképpen felölhaladod.

AIAX Hogyha én (mely lehetetlen) mindenestül és rend szerint vitézi dicséretes cselekedetimet előszámlálni akarnám, nem óra, sem nap, hanem esztendő kívántatnék. Azért hagyjunk békét ennek. De édes bátyám, Constantinus és Achates felől az emberek mit beszélnek?

GASTRODES Uram, csak gondold meg az te okos ítéleted szerint, ha mondhat-é ember jót azfelől, mely magával is jótehetetlen.

AIAX Vöttem eszemben, hogy Constantinus Achatessel igen barátságos; beszélgetvén gyakorta, szorgalmatosan tanácskoznak; az herceg körül gyakorta forgolódnak, de azt én nem is csudálom, mert urunk kegyelme nélkül, inkább hiszem, nem lehetnek. De én keveset gondolok uram haragjával; annyim vagyon nékem, hogy ha akarnám, két ilyen uramnál is jobban tarthatnám magamat, és frisebben udvaromat.

GASTRODES Süvölts, kopasz, hadd forogjon az malom!

AIAX Mit beszélesz magadban?

GASTRODES Azt, hogy csudálkozom, ily nyomorult hercegnél kívánod lakásodat; én ha Aiax volnék, még császárt sem szolgálnék.

AIAX Ugyanis nem jutalomért, hanem csak barátságért és kedveért, annak, kinél kedves vagyok, tudod hiszem, szolgálom.

GASTRODES Igaz az: de eb higgye azért. Uram, talám ideje volna szállásodra mennünk, mert hasamnak morgását, gyomromnak háborúságát igen altatom. De kétségkívül jóllakom ma, mert jó reggel ágyambúl felkelvén és húzódozván, jüvendölé meg hasacskám.

AIAX Menjünk tehát és lássunk dolgunkhoz!

GASTRODES Menj elöl, ím, majd utánad mégyek, csak barátomhoz térek, nem késvén, mindjárt jelen lészek.

AIAX Ugyan is ne késsél, egy órában sem lehetek nálad nélkül; követeket utánad ne várj!

GASTRODES Nem szükség; azok nélkül is az ételre kész, egyes italra gyors, de szolgálatra elég rest vagyok. Elméne az a felfualkodott rossz ember, mely, azmint látjátok, maga felől sokat tulajdonít, elannyira, nemhogy feljebbet, de még csak magához hasonlót is lenni itt az udvarban és másutt is nem alít. Vitézségét tökéletlenül hányja-veti, maga penig soha csak egy harcon sem volt, sőt házábúl kimászása is számlálható. Én valamit mondok, aztot Aristoteles és ugyan Solon bölcs mondásinak alítván igen fogadja, de rövidnap szégyenvallás nélkül nem lészen; mert minden felfualkodásnak követője az kisebbség és gyalázat. Énnékem igazán mondván, jó uram, mert hazugságomat és hízelkedésemet igen kedveli, s azért bőv jutalmát is nyújtja. Ám Victoria felől hazudoztam néki, és el is hitte. De nem tudja azt, hogy csak reá sem tekintene, nemhogy véle beszélne. Az víztűl bizony szomjan hozom meg, noha oda azért viszem. Én, tudván aztot, hogy örömest hallá, ahhoz való képest mondám néki. Nem tudja ő azt, hogy Constantinus és Achates ezerszer nálánál jobbak. De szemben két pínzért bezzeg nem mondanám. Én evvel keresem kinyeremet, kapálni nem tudok, csépelni restellek, koldulást átallom, reménlem, hogy ezen mesterségem által, ki nemrégen támadott, melynek én vagyok találója, elélhetek. Tanáltatnak oly emberek, melyek minden dologban elsők lenni akarnak, és nem lehetnek, reá sem érkezhetnek; én azokat követem, nem várom reám mosolygásokat, kérés nélkül mosolygok és nevetek, és okosságokon felettébb csudálkozván álmélkodom. Valamit mondanak, dicsérem, viszont ha ócsárolják, azt is bizonyítom, tagad valamit, tagadom én is, beszél, én is beszédemmel toldom; de főképpen intésére, hunyorgatására jól reávigyázok, ne valamiként mesterségemben vétek tanáltassék. De elmégyek, mert eddig is véle hogy nem lehettem, bánja, jelenlétemet várván nagy szíveszakadva.

SCENA II.

Achates

ACHATES Elkésék az választtal szerelmes követünk, lelkem, Leonorám; ez ideig való késedelmének oka penig mi légyen, bizonyoson nem gondolhatom; hanemha valamiképpen elkezdett dolgunk (kit Isten oltalmazzon) nem szintén kedve szerint succedálván, emiatt késleltette választát. Óh, istenek, bezzeg nehéz dolog keseredett embernek reménséggel egylett kétséges és késedelmes várakozás! Mert bizonyára voltaképpen és ugyan szívem szerint jóakaró barátomnak búslakodásán eleget szánakozom, mert elég nyughatatlanul, siralmasan fohászkodván, éltető avagy halálra vezérlő Victoria akaratját óhajtván várja; noha elégségendőül istenektűl engedtetett kevés okosságom szerint, untalanul biztatom; de amint látom, keveset, mondjam inkább, semmit sem használhatok. Mindazáltal, ímé, szokott helyemre idejüttem, hogyha valamiként szerencsémre, véletlenül, ha itt nem tanálom is, láthatnám. Elvárom azért, mert igaz szerelméhez bízván tudom, sokáig nem késik. De ám látok, ha igazat tart, egy leányzót; de minthogy távul vagyon, nem szintén esmérhetem. Leonorámnak lenni mondanám, de nem az, mert ő, szerelmes lelkem, másszínű ruhában vagyon. S vallyon nem Iphis-é? Tudom, nem Victoria. Óh, istenek, ki lehet? De mit tépelődöm, ím, az mátkámat sem ismérhetem meg; maga penig az borhályog nem szintén fogta volna el szemem fínyét. Nem bánkódik, azmint látom.

SCENA III.

Leonora, Achates

LEONORA Elég nehezen, és ugyan félelmesen az sok rendbéli szorgalmatosan vigyázó őrzők miá, lophattam ki magamat asszonyunk házábúl; de szerelem mia meggyőzettetett Victoria öcsém kérésének engedni akarván; viszont Achateshez való szerelmemnek ingerlésébűl és Constantinusnak jövendőbéli jóakaratjának nógatásábúl e szerencsének megpróbálására indíttattam. Ám azért az csudaképpen megnyerettetett, jó és kívánt választot, ha szintén magam meg nem mondhatnám is, de mégis, ha volna kitűl, Achatest ezen örömrűl és óhajtatott kedves új hírrűl tudósítanám. S vallyon kit válasszak követségben hozzája; nem tanálok senkit, hanemha Mercuriust hínám alá mennyégbűl.

ACHATES Nem szükség, szívem, Mercurius, penig jelen vagyon Venus. Egészséggel, bús és szomorú lelkemnek vigasztalója, meghervadt szívemnek nyitója, ellankadt testemnek könnyebbítője és igaz szerelmemnek erős, győzhetetlen kőfala.

LEONORA Akarom pedig, éretted való követnek nincs szüksége, mert ugyanis gondolkodásimmal felőled elmélkedem vala.

ACHATES Constantinus barátom dolga mint vagyon?

LEONORA Rosszul.

ACHATES Ne mondd, mert általán fogva halálnak fia léend; mostan is penig elég nyomorultul hagynám szállásán; nem él, hanem csak vajúszik szegíny. De kérlek, mondd meg, mint jártál Victoriával?

LEONORA Hamar megijedél; ne félj, mert jó rendben vagyon szénája. Immár ő is Cupido birodalma alá hajtattatott általam; ám teljességgel előbbeni vadságbúl megszelídíttetvén, Constantinus szerelmében verdődik, és ímé, csak alig várja, immár véle hogy beszélhetne.

ACHATES Örülök, ha nem tréfálsz, szerelmes társom szerencséjének előmenetin. De mondd meg, szívem, mint vehetted reá?

LEONORA Felette nehezen. Mert mind tanácsló beszédimvel s mind egyéb rendbéli mesterségemvel eleget untatván szerelemre hogy hajthassam, mindenképpen körülette incselkedvén forgolódtam. De minden fáradságom haszontalan vala, sőt szerelemben élő személyeket csúfolja és tréfálja vala beszédivel, elannyira, még az sok hiában való fohászkodásimat, csalatkozó reménséget és keserűségeket szememre veti vala.

ACHATES Csudálatos kezdetnek lehetetlen hogy vége is csudálatos ne légyen. De végtére mint lőn?

LEONORA Vestának tött fogadásával váltig menté magát, és szüzessége megtartása felől egyszer tött fogadását holtig hogy megállaná, jelenté. Ennekfelette kezdé Cupidót szidalmazni, és cselekedetit alázván semminek vélni. Eszemben vévén vakmerőségét és ugyan kemínységgel adamaskőhez hasonló, meghajthatatlan szívét, esedezni kezdém Cupidónak, könyörögvén, ezen gyalázatos szidalmazásaért hogy Victorián bosszút állana. És mutatná meg ezúttal ellene törekedőkön rettentő hatalmát.

ACHATES Szépen volt dolgotok!

LEONORA Azonban csak igen véletlenül kezde jajgatni és Cupido szerelmes lövése miatt kesergeni, segítségül híván az megtréfáló kegyes istent, Cupidót. Megvallja, immár örökös rabja hogy légyen Constantinusnak. Kéljen fel azért, és légyen egíszségben. Módunk lévén az szembelételben, bízvást beszélhet véle.

ACHATES Csudálatos nagy erejét mutatta meg ebbűl is Cupido. De s vallyon, édes szívem, fáradságodnak és igaz törökedésednek jutalma mi légyen?

LEONORA Semmi nem egyéb az jóakaratnál.

ACHATES Az megvagyon, csak többet ne kívánj.

LEONORA No, nem disputálok mostanában véled, mert az időnek rövid volta késedelmet nem enged; hanem én szómval Constantinust, majd ugyanegy veszedelmes hajóban evező társodat, köszöntsed, csendes elmével várja rövidnap megvigasztalását. Isten hozzád, szívem, elmégyek.

ACHATES Vezéreljenek istenek békességesen. Elmégyek én is, és ezen jó és kedves hírt megjelentem rend szerint Constantinusnak, betegágyábúl és nagy kínoktúl lészen megszabadulása.

SCENA IV.

Gastrodes

GASTRODES Igen rossz szokás kezde lenni e világon, mert ha az ember szegíny, bár jámbor légyen is, esztelennek tartják. De viszont, ha bolond is, csak gazdagsága légyen, mind helyén vagyon dolga, mert okosnak és felette istenfélőnek alítják; kik penig sem Istennel, sem törvénnyel avagy igazsággal nem gondolnak, jót sem cselekesznek, sőt cselekedni sem akarnak, azoknak kegyelmes és jóakaró patrónusuk vagyon. Melyek uzsorával és hamis kereskedéssel gazdagodtanak, azok ülnek most a főhelyen. Mert ugyanis az hatalmasok ily szokást vöttenek fel, hogy sok barátjok légyen, kívánják, de ha jámborok-é, avagy tisztességbéliek, keveset gondolnak, inkább tekintvén értékjeket, hogysem igyenes erkölcseket. Azmelyet csak, ímé, én magamról is példázhatok. Mert ha jámbor, istenfélő, bölcs, avagy jó erkölcsű, igazságszerető ember volnék, soha csak egy pínz ára böcsületem, avagy gratiám sem volna uramnál, Aiaxnál, és ez ideig éhhel is régen meghalhattam volna. De látván hízelkedő beszédemnek kedves voltát, igen csapom az csíkot az lencsével, csakhogy jól tarthassam testemet. Szokását penig felette igen szeretem, mert vendégül híván, barátait nemcsak tartja, de ugyan hizlalja, elannyira, hogy ha mi étket akarsz asztal közepirűl kivenni, felállván is alig érheted el. Ha penig italra kél, semmi jóllakásnak tartja, valamíg asztalát vendége tisztességes olasz pökéssel nem ékesíti, melyet mindjárt ugyan hevenyében Victoria egészségeért viszont meg kelletik innia; ez, uram, az jóllakásnak bizonyos rendi őnála. De ehon jű, szintén szerencsémre, az én kegyelmes uram.

SCENA V.

Aiax, Gastrodes

AIAX Régen kerestetem szolgáimmal Gastrodest, de sohon fel nem találhatom.

GASTRODES Jól lészen az dolog, én is mintha keresés miá elfáradtam volna; lankadtul előtte tettetem magamat. Óh, istenek, s vallyon minémű helyen és hon tanálhassam meg uramat, mert ímé, az városnak minden szegeletin, sőt bordélyban, vendégfogadó házakban, fraucimmerek között, korcsmákon is kerestem, de semmiképpen fel nem tanálhatom. Lehetetlen immár, fáradság mia tovább hogy kereshessem; de az szoros utcában: Lyda szerelménél tudnám még leshelyét; ily rossz erővel lévén is elmégyek, talám szerencsémre nyomán felkereshetem.

AIAX Gastrode, szerelmes szolgám!

GASTRODES Ki szólít engemet?

AIAX Én vagyok.

GASTRODES Óh, te, kegyelmes uram? Élj sokáig jó egíszségben.

AIAX Hon járál?

GASTRODES Ímé, tégedet kerestelek.

AIAX Mi okbúl?

GASTRODES Az tegnapi jóllakás miá szokás felett igen nehezen van fejem.

AIAX Orvossággal élj! Szöget, tudod, szöggel kell kiverni. Jól igyál csak, azontúl meggyógyulsz.

GASTRODES Javallom receptádat és hasznos egíszségszerző piluládat. Soha Dioscorides, sem penig Galenus, főfájásul ily jeles sirupot nem rendelhettek volna.

AIAX Hagyj békét ezúttal ennek, mert énnékem az te segítséged kellene.

GASTRODES Parancsolj, uram, s mind éjjel-nappal ennyi sok tűled elvött jókért szolgálnom kész vagyok. Emberségtelenség is volna tűlem, tehetségem szerint hogyha nem szolgálnék. Azért bízvást parancsolj!

AIAX Egyébre nem kérlek, hanem az én vigasztaló, éltető Victoriámnak (nem lévén már semmi kétségem hozzám való igaz szerelmében) ajánlván éltemig való szolgálatomat, ezen iskátulában lévő ajándékomat vidd néki. Mert elhidd, szerető szolgám, egynéhányszor, tudom, mikor urunk előtt állunk is, avagy penig kertben vagy mezőben sétálunk is, felette igen néz reánk, mosolygván integet, ebbűl is mutatván szerelmét. Mert Constantinus avagy Achatessel hárman, bár együtt álljunk is, azokkal sem gondolván, szünetlenül integet. Tudom penig azt, hogy annak egyikére sem, minthogy nem arra valók, hozzám nem is hasonlók.

GASTRODES Uram, bizonyosan elhiheted, azmint annakelőtte is megmondtam, hogy szerelem miá gerjedezvén emésztetik. De nem méri egyébképpen üdőnap előtt megjelenteni hozzád való szerelmét.

AIAX Vettem eszemben okos voltát.

GASTRODES Constantinus- és Achatestűl semmit se tarts, mert azok néked nyomodban sem hághatnak; téged hínak, uram, az aranylépű Aiaxnak.

AIAX Hogyhogy, tűlek tartsak? Micsodát, én féljek, rettegjek, avagy kinek alítasz? Elhidd, Gastrode, hogy ha csak legkisebb dologban is irigy voltokat irányozhatom, azontúl megmutatom nékik, hogy nem valami félénk asszonyállattal, hanem tetétűl talpig vitézzel vagyon dolgok.

GASTRODES Nincs kétségem, uram, vitézségedben, mert soha ők csak vizet sem ihatnának, azhon néked bővségesen malozsának jova adattatnék.

AIAX Jól beszélesz, mert ugyanis Mátyás király és Mátyás kovács között nagy különbség vagyon; az nuszt, tudod, mindenkor feljebb böcsültetik az kosnál.

GASTRODES Kegyelmes uram, hagyom mind e világra, hogy száz disznó között is egy ember volnál te. Csak hiában, mert nincs hozzád fogható vitéz, nemhogy itt az udvarban, de ez egész környékben, mondjam inkább, ez széles világon. Uram, valahon én melletted vagyok, de lehetetlen, ellened támadható hogy tanáltathassék. Mert sem Achilles vitézségre, Paris szépségre, Hercules erősségre hozzád nem hasonlíthatók.

AIAX Csak ezen dologra viselj ezúttal gondot!

GASTRODES Elviszem ajándékodat, és szembe való lételben módot ejtvén, kezéhez adom; ne kételkedjél azért, jó néven ajándékodat hogy nem venné. Én azért elmégyek.

AIAX Járj békével és jó válasszal, Gastrode!

GASTRODES Kétség nélkül.

SCENA VI.

Constantinus, Victoria

CONSTANTINUS Mint alhattál ez éjjel, édes szívem?

VICTORIA Egyébképpen jól, csakhogy csuda álmot láttam.

CONSTANTINUS Előszámlálásátúl ha idegen nem volnál, örömöst hallanám.

VICTORIA Nem is restelleném. De bánnám, ha valamiként ezáltal szerelmünknek lenne háborúsága.

CONSTANTINUS Nem iránzom, szívem, hogy ezáltal lenne szerelmünknek fogyatkozása. Mert az igaz szerelmeskedő személynek mivolta hasonló légyen, az terebinthus fekete, Syriában nevekedő, korosként zöldellő, ágasbugas, magasságában majd ugyan toronyhoz hasonló, fényes fához. Ennek az ő ágjai magasságban is kerületiben egyenlőképpen nevekedők, elannyira, hogy semmi igyenetlenség nem láttatik köztök, sőt az embernek még az reánézése is gyönyörűséget szöröz. Így az szerelem is naprúl napra szünetlenül öregbedik, igyenetlen ágú, mert fáradságos, mindazáltal azért zöldellő, mert gyönyörködteti ifjú életét; e fának ágjai penig elszakaszthatatlanul öszvenőttek, mert ugyanis semminémű szerencsétlenség igaz szeretet ellen nem állhat, és egymástúl el nem idegenítheti; az ő ágai egyaránt nevekedők, szerelmesen élvén szeretőjével. Mely dolog mind isteneknél s mind e világi embereknél dicséretes. Azért, édes szívem, ehhez tartsuk magunkat. De kérlek, mondd meg álmodat!

VICTORIA Sok felőled való gondolkodásim után juta álom szemeimre, és ímé, nem sokat nyugodván, tetszik, mintha itten az virágoskertben sok rózsák között véled együtt sétálván, előbbeni szokásunk szerint egymással beszélgetnénk. Azonban szerelmes nyájaskodtató beszédinknek mintegy közepette egy öreg sas, mely kezedbűl ki akarván ragadni, idegen országban akaratom ellen prédául akara vinni, és kétség nélkül, ha oly szíved szerint nem hadakoztál volna érettem, hegyes körmeivel ártatlan testemet megszaggatván, elragadott volna. Ezt látván, te is, szerelmes oltalmazóm, minden erőd és tehetséged szerint elhagyatott, keserűséggel megterheltetett szegíny fejemen szánakozván, rózsáskertembűl nagy gyorsasággal emberektűl elhagyatott puszta, vadon erdőben vittél. Ezen véletlen és elmém rettentő álmon megijedvén serkeném fel álmombúl. Azért, édes lelkem, ezen álmot jónkra-é vagy penig (kitűl Isten oltalmazzon) gonoszunkra lenni ítéled?

CONSTANTINUS Az én gondolatom és kevés ítéletem szerint egyrészént ezen álmodat meg tudnám fejteni. Néked jódra, nékem pedig örök búsúlásomra, véghetetlen keserűségemre következik.

VICTORIA Az istenek minden szerencsétlenséget távoztassanak tűlünk. De örömest ezen álmomnak magyarázatját hallanám tűled.

CONSTANTINUS Semmi nem egyéb ennél: a sas, mely természet szerint hatalmas, az én kezeimbűl, mostani nyájas és gyönyörködtető nyugodalmat szerző rózsáskertedbűl erőszakkal idegen országban viszen. És így könyörületességet igaz szolgálatomért méltán érdemlő kegyesség helyébe irgalmatlan számkivetettül hágysz engemet.

VICTORIA Constantine, szerelmem, miért vagy ily gonosz fejtője álmomnak? Bár úgy lenne magyarázatja is, azmint mondád. De hiszen hallod, hogy te oltalmaztál meg, és te vittél el virágoskertembűl. Nem illik azért gondolatlanul és ugyan ok nélkül marcona dolgon megháborodnod. Jóra adja szerelmünknek istene, Cupido, mely igaz, állhatatos szívbéli szeretetben gyönyörkedik, de viszont a szívbéli óráig, sőt szempillantásig tartó jóakaratot utálja, és azféle személyeket is érdemek szerint meg szokta szégyeníteni.

CONSTANTINUS Ah, édes vigasztalóm, ím, nemrégen ki valál, mi haszna, hogy okos beszédiddel szomorú szívemet vigasztalni akarod; hová lészen tehát az mi gyönyörűséges életünk; hová lészen szüléid előtt eltitkoltatott éltető integetésünk?

VICTORIA Mit mívelsz és mivégre cselekeszed, kérlek, ha elvittek volna is szemed elől, csak evvel érnéd meg. Hallgass, édes lelkem, és fohászkodásokkal és hiában való gondolkodásokkal ne gyötörjed és ne fogyasszad testedet.

CONSTANTINUS Ah, Victoria, Victoria, s vallyon ily igaz szeretődet elhagyni nem szánnád-é temagadra hadtan.

VICTORIA Ha el nem hágyod ezen dologrúl való kesergést, megölsz szemlátomást is engemet. Szörözz, kérlek, nyugodalmot mind énnékem, s mind temagadnak is. Higgyed, édes szívem, bizonyosan, hogy soha éltemig, ha mire kélne is, el nem hadlak, mert ha szintén akarnám is, nem lehetne. Mivelhogy atyám, anyám, atyámfiai, gazdagságom, jószágom és minden kincsem felett ez nyomorult világban, éltemig csak egyedül téged gubernátorommá és kedves tutorommá választottalak. Te vagy egyedül tisztességemnek oltalmazója (és ha történnék vélekedő beszéded szerint is), soha tovább nálad nélkül ez világon éltemet nem kívánom. És azmint hogy nálam nélkül te sem élhetsz, tudom, hasonlóképpen nálam kívül meg se halj, hanem együtt akarom; együtt légyen, szívem, mind életünk s halálunk. És ímé, Constantine, szerelmem, tereád bízván, kezedben ajánlottam magamat, tenéked élek, tenéked halok is.

CONSTANTINUS Ah, lelkem Victoriám, én drága kincsem, szerelmemnek tüköre, homályos szememnek világossága, szépségnek, ékességnek éltető forrása. Éretted és te kedvedért, szabad lévén, szerelem istenének birtoka alá adtam magamat. De mégis kérlek, ha képes, se itt, se penig másutt, sőt ha történnék is (mely lehetséges), halálod órájához is, szívedet éntűlem el ne távoztassad, avagy más kedveért idegenségedet hozzám ne fordítsad. Mert én igaz szívbűl, kegyes voltodnak állhatatos és köteles szolgája életemnek utolsó órájáig lenni akarok. Te vagy egyedül sok virágok között helyheztetett gyönyörködtető, jó illatú, szép piros rózsaszál.

VICTORIA Nincs semmi kétségem beszédedben. De mi okbúl, hogy ily hirtelenül álmomnak előszámlálásán megrettentél?

CONSTANTINUS Távoztassa Cupido minden reánk következendő nyomorúságokat, de meglátd, semmiben el nem múlik, hanem rövidnap búsulásunk lészen.

VICTORIA Soha oly nem lehet, mely tehozzád való szerelmemtűl elidegeníthetne, jóakaratomat eltávoztathatná, kedves személyedet meggyűlöltetné.

CONSTANTINUS Az miként az igaz arany tűzben, hasonlóképpén makula nélkül lévő barátság is szükségekben, a tétovázástathatatlan és cáfolhatatlan szeretet penig sok különb- és ismég különbféle szerencséknek folyásin próbáltatik meg. Mert az állhatatos szeretet az, amely legnagyobb szerencsétlenségnek háborúján is árad, és naprúl napra öregbedik.

VICTORIA Nem szólok ellene. De szívem, Constantiném, bémenetelemnek ideje elérkezett. Azért elmégyek.

CONSTANTINUS Minthogy nem lehet egyéb benne, ám lássad, noha bizonyára nehezen válom meg jelenlétedtűl.

VICTORIA Ne véld, kérlek, hogy ez légyen utolsó nyájasságunk. Holnapi napon, ha fáradságot érettünk felvenni nem restellitek, ezen helyen legyünk szemben viszont; hozd el magaddal Achatest, én Leonorát.

CONSTANTINUS Nagyobb fáradságot soha ennél nem kívánnék. Élj, szívem, sokáig, legyek emlékezetben nálatok.

SCENA VII.

Gastrodes

GASTRODES Az istenek jól adák ez mái napot érnem, minthogy érdemem felett ily szép marhával megáldottak; noha azt mondják az uraim, hogy nem jó disznónak az gyömbér; de mindazáltal hasznát tudom én venni. Az én uramnak nem kellett az aranylánc és szép gyűrők, kellenek énnékem; ne küldje ő oly hellyé, azhon nem kedvelik. Elhiggye, ha igazat tart, valóban is ugyan voltaképpen megtréfálom, tanoljon másszor szerelmeskedni. Én bizony bé nem adám Victoriának ajándékját. Ha kérdi, mint jártam légyen, megmondom, hogy béadtam szeretőjének, és el is hiszi beszédemet; ha látom penig, hogy lóbőr a szekernye, szép módjával felcühődvén, továbbállok az lőccsel, odamégyek, ahon keleti lesz viszont hazugságomnak, mondjam inkább, hű szolgálatomnak. De állj, állj, az én uram az, akit látok; majd ravaszságot gondolok.

SCENA VIII.

Aiax, Gastrodes

AIAX Felette nagy szívem fájdalmával szerelmes szolgám megjüvetelét várom, ugyan ég, gerjedez és lángoz szívem Victoriához váló szerelmem miá. De rész szerint szánom szegínt, érettem gyötrődésén is eleget búslakodom, és ímé, gyenge szép szívét mostani ajándékommal hogy megsértegettem, bánom. Mert látom, hogy vélem való szólásban módot keresett, de ez ideig nem tanálhatott. Tudom kétség nélkül, ezen udvarban irégyim hogy sokan vadnak; de sokkal inkább akarom, hogy irégyim, hogysem szánakozóim légyenek. E minap megjelentém Constantinusnak, ő is eleget csudálkozik véletlen jó szerencsémen. De ahon látok egy embert, s vallyon ki lehet. Az én szerető követem, valamint járt, örül magában, jól vagyon az dolog, akarom.

GASTRODES Lehetetlen boldogabb ember nálamnál tanálkozzék e széles világon; mert teljességesen kegyelmességeket az istenek megmutatták e mái nap énbennem, minthogy Victoriához jó véggel való járást megengedték. Tudom azt, e mái nap az jóllakást semmiképpen el nem kerülhetem.

AIAX Beljebb mégyek, mert nem szintén jól vehetém beszédét eszemben, csakhogy jóllakás felől emlékezik, örülöm.

GASTRODES S vallyon az én uramat micsoda helyen és ezen városnak mely utcájában tanálhassam meg, hanem ha az házsártosoknál avagy a kurváknál. Elmégyek, és nagy gyorsasággal mindenütt felkeresem.

AIAX Gastrode?

GASTRODES Hagyj békét mostanság!

AIAX Nem ösmérsz-é, én volnék, az te urad!

GASTRODES Megbocsáss, uram, hogy ily hirtelenül eszemben nem vehetlek, minthogy az követség megvitelében siettem.

AIAX Mint jártál?

GASTRODES Felette jól.

AIAX Miképpen?

GASTRODES Menjünk bé, és ottan derékképpen szerencsédnek kedves forgását, Victoriának igaz szerelmét rend szerint megbeszélem.

AIAX Bátor, menjünk el!

ACTUS III. SCENA I.

Antigonus, Hecuba

ANTIGONUS Tudod-é, miért küldötte légyen Marcellus herceg ily frissen követit mihozzánk?

HECUBA Hallottam rész szerint, hogy Victoria leányunkat akarja kéretni.

ANTIGONUS Igaz, és ímé, szintén mostanra hadtam nékik audientiát, tudom majd el is érkeznek.

HECUBA Ahun jűnek, nagy pompával. Üljön le felséged!

ANTIGONUS Ide mellém ülj!

SCENA II.

Antenor, Antigonus, Silenus, Hecuba

ANTENOR Fölségednek az mi kegyelmes urunk, Marcellus, Pamphilia és Mauritiának hercege, szolgálatját és szomszédságos barátságát ajánlván, miáltalunk Fölségednek ezen levelet külde.

ANTIGONUS Szolgálok őkegyelmének, mint jó szomszéd uramnak, barátomnak. Ez credentionális levél, azért izenetit mondja meg kigyelmetek.

ANTENOR Mely dicséretes és kedves légyen isteneknél, hasznos légyen embereknél az szent házasság, mindeneknél, csak kevés okosságúaknál is nyilván vagyon. Mivelhogy azért a mi kegyelmes urunk is emberkorban jutott, szükség mutatja, az természet is azt hozta, hasonló társot magának hogy szerezzen. Gondolván azért magában, sőt ugyan fő tanácsival efelől elégségendőül discurálván, ez egész földön a Felséged szerelmes egyetlenegy leányához, Victoriához sem szépségbe, sem igyenes erkölcsbe, sem penig okosságba és szemérmetességbe hozzá foghatót sohon nem tanálhattunk. Annakokaért magához hasonlónak alítván, küldet az mi kegyelmes urunk, Felségedet kérvén azon, hogy te Felséged az felől megnevezett Victoria leányát örök házastársul, tisztességes szokás szerint nékie adná. Ő is arra felel miáltalunk, minden illendő tisztességben és szeretetben, mint igaz házasokhoz szokott illeni, fogja tartani. Felségednek hasonlóképpen fiúi engedelemmel és szolgálattal, szomszédságos barátsággal holtáig akar lenni. Jó választ várván Felségedtűl.

ANTIGONUS Marcellus szomszéd uramnak kegyelmetek által tött izenetit megértettem. Ily hirtelen és mingyárást választot kigyelmeteknek nem adhatok. Bégyűtvén azért elsőben tanácsimat, viszont leányomnak is értvén akaratját, választja lészen kegyelmeteknek. Kegyelmetek két vagy három nap csendesen várakozzék. Ha isteneknek akaratjok lészen, és nékie rendelték, ellentartók nem lészünk, az dologban nem is futunk az őkigyelme atyafiúságátúl. Achate, vidd őkegyelmeket az szállásra, és lássad, fogyatkozás ne tanáltassék semmiben. Ebéden jelen légyen kigyelmetek.

SILENUS Valamint Fölséged parancsolja.

ANTIGONUS Menjünk bé, és lássunk dolgunkhoz.

HECUBA Constantinust ne hagyd el, uram, vidd el őtet is magaddal.

ANTIGONUS Lássad, hogy Victoriátúl derék választot végy, tudjuk jó választtal őket urokhoz bocsátani.

HECUBA Hagyd reám, ha meg nem tudom kérdeni.

ANTIGONUS Constantine, jer utánam!

SCENA III.

Aiax

AIAX Bezzeg igen megcsalatkozom reménségemben, óh, istenek, hogyha véletlen gonosz szerencsémre Marcellus hercegnek odaádnák lelkem Victoriámat. Tudod azt, óh, szerelemre ingerlő Cupido, hogy csak egyedül ő vala ittmaradásomnak oka. Ímé, mely hamar és reménységem ellen fosztatom meg igaz szerelmétűl. De kétség nélkül elhittem, néki küldettetett ajándékimat, itt nem létében is, kedvemért, jó emlékezetemért még viseli. Ha vitézségemmel, avagy penig költségemet fogyasztó fáradságommal ittmaradását véghezvihetném, bizonyára minden fiú, még az verébfiú is elhiggye, hogy kész volnék az halálra, csak meg ne ölnének. Elmégyek, mert látom keserűségemnek haszontalan voltát. Nem tartok én ítéletem szerint igazb istent Bacchusnál, azért kegyelmes voltaért Gastrodes szolgámmal híven áldozok néki.

SCENA IV.

Constantinus, Venus és Cupido

CONSTANTINUS Óh, te Venus, hon vagyon ajánlásod, fogadásod, hozzám mutatott színbéli, már ha, jóakaratod. Ímé, mely hirtelenül elvésze, nincs, füstbe ment. Nem illenék ily sok országok királyné asszonyának egyszer tött ígéretit megmásolni és meghamisítani beszédét. Óh, te állhatatlan nemzetség, mely egy órában tött fogadásárúl másikban csak reá sem emlékezik. De csak azt bánom, és ezen fáj szívem, hogy ily vakmerőképpen szerelemnek adván magamat, bémerültem vala; ímé, mely nehezen, sok nyughatatlan fáradságomval, szünetlen forgolódásomval jutottam vala Victoriának szerelméhez, és ímé, mostanában ha istenek nem könyörülnek, csak nyögve kelletik nyomorúságomat szenvednem. Béhítt vala Antigonus tanácsában, kéntelenségbűl elvégezett szándékját javallanom kellett, és hogy Marcellus hercegnek ádja leányát, tanácslám. Az asszony is váltig forgolódik Victoria körül, és valameddig akaratjára nem áll, mindaddig ösztönözi és kínszeríti. Nincs, látom, semmi módja rövid ideig tartó keserves életemnek; azért jobbnak alítom halálomat, hogysemmint ezen keserűségemet szememmel látnám. Tisztességes halál és ez világbúl kimúlás, az elmúlt életnek ékessége. Mert jobb és hasznosb, sőt dicséretesb embernek az halál, nyomorúságos, véghetetlen keserűséggel egylett e világi életnél. Nincs, azt mondom, igaz szerelmű asszony e világon, mert ha én Victoriának volnék, egyáltaljában ellene mondanék az házasságnak. Elhittem, e minapi ajánlása eszébe sem jut ilyenkor. Óh, te gonosz, állhatatlan, hitegető és csalárd Cupido, boldog ember az, mely édes ízű kínlódásodtúl nem gyötörtetik, és birtokod alatt nincsen, hanem szabadságosan, keserűség nélkül, gyönyörűségesen éli világát.

VENUS Constantine, Constantine; micsoda bosszúságnak vezérlésébűl és mód nélkül való haragodnak nógatásábúl az te kegyelmes, és bűntelen parancsolóidnak meggyalázására ragadtatol? Mit nézsz reám? Én vagyok Venus, cypriabéli királyné asszony, Cupido világtalan és győzhetetlen, nagyhatalmú kisfiamval egyetemben. Avagy ki csalatkozott volna meg én ígéretimben? Gondolkodjál, és mondd meg. S vallyon Parisnak Ida, phrygiabéliek hegyén, szépségemért igaz ítéletet méltán nékem illendő aranyalmaért, Menelaus feleségét, szép Görög Ilonát nemdenem adtam-é kezéhez? Miért tulajdonítod az állhatatlanságot az asszony nemzetséghez? Szólj, és mondd okát!

CONSTANTINUS Megbocsáss, óh, te Venus; mert elhidd, mindennémű búsulásomnak és káromló, ellened vétő beszédimnek oka egyedül az te híved, régi szerelmem, Victoria, mert félek rajta, hogy rövidnap csakugyan mód nélkül lészen elválásunk.

CUPIDO Ne félj, mert az anyám kegyelmes akaratja és szorgalmatos gondviselése által, noha csudaképpen, örök házastársul adatik tenéked Victoria. De mindezeknek felette azt kívánom, asszony állhatatlanságának add okát!

CONSTANTINUS Biztatásod által az szólásra bátorságom lévén, parancsolatodnak engedni kész vagyok, noha erős hatalmú, győzhetetlen kegyes istenimvel disputálnom és discurálnom elégtelennek és vékony elméjűnek tartom magamat. De mindazáltal egy vagy két példát előhozok. Deianira minémű halhatatlan kegyetlenséggel volt légyen szegíny Herculeshez, jól tudod. Mely igaz szerelemnek színe alatt, méreggel kent inget néki küldvén, szörnyen és irgalmatlanul, magára vévén, megégettetett.

CUPIDO Igaz, de viszont ezen Deianira cselekedetinek bizonyos okát, ha jól meggondoljuk, netalántán nem szintén kárhoztathatjuk. Miérthogy Hercules is meg nem elégedvén eggyel, Deianira feleségét megutálván, Iolét vette, és ez előbbit megutálta. Tudod, azki mit eszik, iszik is reá.

CONSTANTINUS Medea, Aietes király leánya is, ugyanezeknek példáját irgalmatlanságbúl követvén égette meg az vitéz Jasont. Ez-é az igaz szeretet, ez-é asszonyoknak szeretőjekhez állhatatos jóakaratjok?

VENUS Hadd szóljak én is, mert magad fejére hozád ezen példát. Az férfi hitinek tökéletes volta ugyanis az Jasonéhoz hasonló-é? Nemde Medea segítsége által juta-é Colchos szigetében iszonyú sárkánytúl őriztettetett aranygyapjúhoz? Mely jóakaratért Jason, már ha háladóul, szerelmes atyját, szép országát, drága teméntelen sok kincsét Medeával elhagyatván, magával elhozá; itt kinn penig elhagyja, és helyette Creusa asszonyt választá. Ez ám, ha férfiak jól meggondolnátok, az háládatlanság. Jó tett helyében, azmint szokták mondani, soha jót ne várj. Tudod penig, háládatlan embernél nincs utálatosb ez világon.

CONSTANTINUS Megengedem. De miért tehát, az kegyes Diana hogy istenasszonyhoz nem illendő kegyetlenségét, kegyelem és irgalmasság helyett, mutatá szegíny Acteonhoz. S vallyon ily véletlen puszta látásért méltatlanul szarvassá hogy tüntesse, ennek felette maga tulajdon ebeivel, iszonykodtatóképpen hogy elszaggattassa, megérdemlette-é? Nemde istenasszonytúl igaz ítélet-é ez, te magadra hadtam.

VENUS Constantine, isteneknek teremptett állatja lévén az ember, mennyei dologba ne ártsa magát. Igaz az isteneknek cselekedetek.

CONSTANTINUS Hiszem, átkozott asszony a Circes, mely Ulissesnek társait disznókká változtatta csak azért, hogy jobb alkalmatossága lehessen az megtartóztatásban. És így jótét helyében Circétűl származott fia által szegény Ulisses Itaka szigetében megöleték.

VENUS Úgy kell, miért nem ment ő, miként a több fejedelmek is, házához; lám, szép, tökéletes szerelmű felesége volt Penelope, mely húsz egész esztendeig sok főrenden való fejedelem kérőit hátrahagyván, urának hazajüvetelét csendesen megvárta. De adhatdsza okát, Constantine, ha oly bölcs vagy, miért hagyá el Phillist Demophoon; ez is a jámbor megszegvén hitit, Athénásba ment. Theseus Ariadnét megcsalá. Euryalus Lucretia szerelmében mint vala, és végtére is mint hagyá? Eztet ti csak katonadolognak lenni ítélitek.

CONSTANTINUS No, nem csalom én meg Victoriát.

VENUS Nincs arrúl most szó. Elég példa vagyon, kik egymást holtig állhatatosképpen szerették, és egymásért halált is szenvedtek. Ugymint Pyramus Thisbeért, Gismunda Gisquardusért. Szólj ellenem; meggyőzélek, hiszem.

CONSTANTINUS Igen, meggyőztél, tudom sebeimnek fájdalmát, érzem is, és hogy teljességesen raboddá hogy tettél, nem tagadom. De ezen fogságból szabadulásomat reménlhetem? Kérlek!

VENUS Légy jó reménségben, most többet nem szólok; tiéd Victoria és nem másé. Mi okkal légyen meg, ezúttal megmondani szükségesnek lenni nem ítélem. Azért az felette és haszontalan szomorúságnak hagyj békét. Victoria tanácsával élj, módot mutat mindenben. Én elmégyek. Jere, fiam.

CUPIDO Szükséged korán segítségül híván megsegítlek.

CONSTANTINUS Óh, te áldott nap és óra, melyben idejüttem; áldott minuta, melyben Venus és Cupidót láttam. De mi suhogást hallok? Óh, istenek, bezzeg szerencsés e mái nap, azmint látom, énnékem, hogy ímé, Victoriával is kedvem szerint beszélhetek. Meghallom, mit mond az dologhoz; egyelsőben azért Cupido ajánlását nem jelentem meg néki.

SCENA V.

Victoria, Constantinus

VICTORIA Csak hiában minden kéréstek, könyörgéstek, ajánlástok és ideig tartó fenyegetéstek is, mert ugyan semmiképpen meg nem cselekeszem, inkább e mái napon kész volnék szörnyű halált szenvednem, hogysemmint erővel adván, akaratom és ugyan természetem ellenzővel lakjam. Azt hallottam én egykor írásbúl: minden authorok, valakik az házasságrúl írtanak, valóságosan soha véghez nem vihették, és mindennémű nehézségeket az ő könyveikben, derékképpen bé sem írhatták, azmennyi nyomorúságot meggyűlölt urának miatta, csak egy órában is, az szegíny asszonynak kelletik tűrni és szenvedni. Hogysemmint azért effélének kedvem ellen adattatnám férjnek, inkább kétfelé válván az föld elnyeljen és elsillyedjek, avagy penig Jupiter mennyütő, mindeneket elrontó, sebes kövével pokolnak alsó fenekére vessen.

CONSTANTINUS Nem tűrhetem, hanem majd megszólítom: Victoria!

VICTORIA Mondd meg anyámnak, én bizony nem mégyek, csak hiában hívat.

CONSTANTINUS Nem ösmérsz-é, szívem, immár?

VICTORIA Megbocsáss, lelkem, szódrúl meg nem ösmérhetlek vala, szívemnek búsulása miá egyelsőben. Csak most jüttem ki előlök, kérnek, mindent ígérnek, intnek, fenyegetnek is, de mindezekkel csak egy mákszemnyit sem gondolok. Elunván azért untató beszédét anyámnak, úgy jüttem ki, mert jobbnak és hasznosbnak alítom kevés ideig álló keserűséget holtom napig tartó, véghetetlen, óránként életem fogyasztó nyomorúságnál.

CONSTANTINUS Csak hiába rugódozol szüléid akaratjok ellen, meg kell lenni, ott valék én is a tanácsban, és közakaratbúl azt végezénk, hogy nékie ádjanak. Tudom, Marcellus, úgy mint gazdagsággal bővölkedő herceg, tégedet nagy pompával, vígan és nagy örömmel s örvendetes szívvel, sokszámú és ugyan megböcsülhetetlen szépséggel felékesíttetett, fínyes és gazdagság miá tündeklő palotájában viszen, ottan lészen az vígság és táncolás, az te gyönyörködtető lakodalmodon hallattatik trombitáknak hangassága, ékes szavú muzsikásoknak számtalan serege. A te menyegződön lészen sok ifjaknak és szüzeknek nyájasságos táncolások, örvendezvén atyád és anyád ily jó szerencséden. De mindazáltal elhidd, engemet mindezek sem idegenítnek el tűled; hanem örömöst miattad kész vagyok igaz szerelemnek rózsakoszorújával felékesíttetvén és nyomorúsággal teljes világi életet elhadnom és édesdeden tűle megválnom. Így is Pluto országában lévén, az én tökéletes szerelmemért Pyramus és Thysbe mellett is nem alábbvaló hely adatik. De viszont, hogyha különb szándékban, hogysemmint az te szüléid, nem vagy, elkárhozol ez okbúl, hogy az maga jó kedvébűl birtokod alá adatott személyt megutálod, melyet édesdeden való nyájas beszédünkkel és vigasztaló integetésimvel megbizonyítottam. Hová lészen az mi gyönyörűséges életünk? Mind eltűnik, elmúlik, hanem csak egyedül tiszta szívbéli fohászkodásunk, csudálatos és félelmes gondolatink, szomorkodtató könnyhullatásink, nehéz, rettegtető álmok (melyek valóban az igaz szerelemnek lángozó nyilai) ezek örökké vagy itt, vagy ott megmaradnak.

VICTORIA Hallgass, édes szívem, Constantiném, mert ha ezen lelkem kesergető beszédidtűl meg nem szűnsz, megölsz engemet. Szörözz azért, kérlek, s mind magadnak, nékem is nyugodalmat. Te vagy ura, parancsolója mind szívemnek, elmémnek, lelkemnek, te vagy egyedül minden szépsége, ékessége és színe igaz szerelmemnek; te vagy minden e világban lakozó férfiak felett gyönyörködtető személyem és meghomályosodott setét szememnek fényessége, reménységemnek bételjesítője és bizonyos vigasztalója, életemnek megtartója, meghervadt szívemnek nyitója és elevenítője. Kérlek azért, az tehozzád való állhatatos igaz jóakaratomért, hogy ne hagyj el magadtól, hanem együtt légyen s mind életünk, halálunk.

CONSTANTINUS Hiszed-é azért, és ímé, ugyan az istenekre esküszöm, híván őket bizonyságul, hogy soha éltemig szerelmedtűl nem akarok elfelejtkeznem és magamtúl elhadnom. Immár csak igaz szerelmünknek folyásárúl módot kellene keresnünk: mert s vallyon lehet-é jóakaratunknak valami láttatja és fáradságomnak jutalma, hogyha Marcellus feleségül vészen. Nem tagadom, édes szívem, ímé, nemrégen jelenék meg Cupido és Venus énnékem, sok panaszimat, könyörgő szidalmimat kegyesen meghallgatván, általán fogva tégedet örök házastársul nékem ígértek; de szerencséknek csudálatosságát eltitkolták, hanem hogy tűled értekezzem, tanácslották.

VICTORIA Hasznosb tanácsot, jobb módot nem adhatok az elmenésnél, mert az én szüléimnek én ilyen feleletet ádok, nem tudom, ha javallod-é? Mivelhogy Marcellus személye szerint itt nincsen, szükség mutatja, hogy lássam. Azért két hét múlván jüjjen ide, és ha tetszeni fog (mely sohasem lészen), hozzámégyek. Ez napok alatt készülgetvén és egy éjjel az elmenetelben jó alkalmatosságunk adatván, csak egy idegen lélek eszében sem vévén, induljunk meg.

CONSTANTINUS Javallanám mindenképpen okos és bölcs tanácsodat. De bizonyos módját nem szintén tudhatom. Minden dolognak, szívem, az utólját igen jól meg kell rostálnunk.

VICTORIA Holnapután, tudod, az követek innend elmennek; én azonban ravaszságot gondolván, álnok betegséget gondolok, házambúl már ha szörnyű fájdalmok miá ki sem mégyek, sőt Leonora és Iphis kívül senki hozzám se járjon, megparancsolom. Tudom, szerelmes, szép, drága kincsem, Constantine, atyám Pelydes nevű hajósmestere hogy vagyon ösméretedben, mely, tudom, véle cselekedett sok jótétéményimért egy hajót készít érettünk. Őnéki penig felette jó módja vagyon mindenben, szép titkon elvihet kedvünk szerint való helyre bennünket. Azért lássad és ezketig tartó ajánlásod szerint, ha igazán szeretsz, és holtomig együtt akarsz velem tűrni, tehát készülj el, és jó alkalmatosságunk adattatván istenektűl, meginduljunk. Mikor érik az gabona, szükség az aratás; megérvén az szőlő, kelletik az szűrés; minden dologban káros a késedelemség.

CONSTANTINUS Óh, életemnek élete, reménységemnek biztatója. Ha édes hazádot, szerető szüléidet érettem elhadni akarod, s vallyon parancsolatodnak lennék-é én ellenzője? Oltalmazzanak istenek ellened vétő gondolatoktúl is. De szükség elkezdett dologhoz jó módjával fognunk. Mert ha szerencsésen és kívánságunk szerint fordítják istenek tanácsunkat, tehát mind holtig nagy örömben, minden félelem és rettegés nélkül szerelmesen élhetnénk. Ha penig különben lenne, tehát minékünk örökké elmúlhatatlan búsulás és véghetetlen keserűség következnék.

VICTORIA Kegyes, irgalmas és szerelmes vezérlő és kínszerítő isteninket mindeneknek felette szükség segítségül hínunk, és így, tudom, megszánván nyomorúságunkat, megtekintvén hű voltunkat, jóakarattal lesznek. Azért lássad, tereád bíztam magamat, Pelydest is csak igen titkon magamhoz hívatván, minden dolgot rend szerint eleiben ádok, annak utána tehozzád küldöm. Ily messze úthoz való szükségeket jó idején fogyatkozás nélkül elkészítsetek! Légy egészségben, lelkem, én bémégyek, és megjelentem anyámnak minden akaratomat.

CONSTANTINUS Élj sokáig, édes szívem! Óh, Jupiter, hiszem, gyors elméjű. Ímé, mely hamar és véletlenül az elmenetelben tuda módot ejteni és így engemet is ravaszságra tanítani. S vallyon szerencsésb ember lehetne-é ez világon nálamnál, ha Victoriát innen elvihetném?

SCENA VI.

Antenor, Silenus

ANTENOR Mint tetszik azért tenéked Victoria?

SILENUS Felette jól. Gondolhatd, mely igen és mely szépen illenének urunkkal együvé. Tudom, hogy nagy szíve-szakadva vár haza bennünket. Megértvén Antigonus választját, tudom, eleget fog vigadni.

ANTENOR Vajh, mely bizonytalan izenet ez, és kétségestető válasz ez, ha jól meggondolnád.

SILENUS Miért?

ANTENOR Azt írja választul: két hét múlván személye szerint idejűvén, ha leányomnak tetszeni fog, hozzámégyen.

SILENUS Mi kell ennél több?

ANTENOR Sokkal inkább javallom a bizonyost a bizonytalannál. Ebben még exceptio is tanáltatik.

SILENUS Nem is alítom esztelenségnek. Mert ha jól meggondoljuk, követségünkhöz illendő elégségendő választ ez. Mert tudod, láthatatlan eladó marhának az árán nehéz megalkudni. De kétség nélkül elhittem, urunkat látván, mindjárt hogy megkedveli.

ANTENOR Szép, jó módjával termett, fő nemzetbéli cifra ifjú legényeket láttam én itten Antigonus udvarában.

SILENUS Mirűl mondod?

ANTENOR Vak az, amely rosta által nem lát.

SILENUS Mi okbúl?

ANTENOR Ott benn megmondom. De menjünk bé, és készülgessünk urunkhoz.

SILENUS Örömest érteném homályos beszédidnek értelmét.

ANTENOR Meghallod még.

SCENA VII.

Constantinus, Achates

CONSTANTINUS Szerelmes társom, Achate, tudod, mindenkoron barátod voltam, és elhidd, ezután is életemnek utolsó óráig is igaz atyádfia lenni akarok. És bizonyára felette nehezen esik tűled elválásom. De Cupidónak akaratja kényszerít, Victoria szerelme vezérel, és mindenekre nógat. Azért, ímé, elmenetelünkre rendeltetett bizonyos órája elérkezett. Ha lehet, édes társ, tehetséged szerint vakmerőségemet mentsed urunknál, látja Isten, nem felfualkodásbúl, hanem igaz szeretetnek izgatásábúl vitettettém ezenre. Tudom, mihelent jelen nem létünket megérti, azontúl utánunk küldvén népét, kerestetni fog. Ha megkaphatna, kétség nélkül életemvel kellene szeretetnek dühös voltát megfizetnem.

ACHATES Igaz barátságunknak kételkedhetetlen voltát előszámlálnom szükségesnek lenni nem ítélem. Elhidd azért, reám bizattatott dologban híven, mint igaz atyafiúhoz illik, eljárok.

CONSTANTINUS Nem volt, nincsen is, ne is adják istenek, hogy soha lehessen, nem is vagyok barátságodban kétséges. Én azért, amiként ott benn is megmondám, szerelmes mátkámmal együtt Icarus szigetében menni akarnék, ottan istenek kegyelmességeket és Antigonusnak jövendő engesztelhető gratiáját csendesen várom. De azon lészek, üdő jártatván, reánk jövendő neheztelésének valamennyire engesztelését gondolván, hogy meglátogassalak.

ACHATES Tudom, elmenéstek után hogy magához hívat, kétség nélkül egyik oka lévén dolgotoknak, reménlvén, kérdezkedni fog. De hiszem, megérem egy Ónem tudomvalÓ. Mindazáltal alattomban Leonorámtúl mindeneknek végire mégyek. Rövidnap el is várlak egíszségben.

CONSTANTINUS Engedjék meg istenek, legyetek tik is Leonorával igaz szerelemben, ne mentsen Cupido tűle. De ahon jű Pelydes sietve.

SCENA VIII.

Pelydes, Constantinus, Achates

PELYDES Tudván hagyott óráját, csudálkozom késedelmén, hogy el nem tud jűni, maga ha jól eszében venné magát, bizony elég nagy fában vágta fejszéjét, mégis ott múlatoz. S vallyon hon vagyon?

CONSTANTINUS Itt vagyok, jó atyámfia, Pelyde. Ott-é Victoria?

PELYDES Régútátúl fogvást csak reád várakozik.

CONSTANTINUS Az hajó minden szükségével készen vagyon-é?

PELYDES Mindenképpen.

CONSTANTINUS Lássad, mert immár istenek után mi csak reád hadtuk magunkat.

PELYDES Kétséges ne légy bár mesterségemben. Elhidd, tehetségem szerint igazán is szolgállak.

CONSTANTINUS Szerető társom, Achate, kicsiny értékem, szegíny rendem és bujdosó állapotom szerint ajánlom sok szolgálatomat. Énnékem, kérlek, megbocsáss.

ACHATES Ne búcsúzzál, édes társ, mert az hajóig elkísérlek, minthogy Victoriátúl is búcsút akarnék vennem.

CONSTANTINUS Ne terheld evvel magadat, és ne fáraszd testedet. Maradj el, kérlek.

ACHATES Csudálkozhatom beszédiden. Elkísérlek a tengerig immár.

CONSTANTINUS Menj elöl, jó atyámfia, Pelyde, és légy készen, ím, mi is nyomodban lészünk.

PELYDES Bátor, csak rák módon ne másszatok!

CONSTANTINUS Hogysemmint tovább mennénk, szükség hogy az isteneket utunkbéli segítségért esedezvén alázatosan térden állva könyörögvén, töredelmes szívbűl imádkozzam. Óh, mennyben lakozó, minden istenekkel bíró, kegyes Jupiter atyánk, engedj, kérlek, békességes, nyugodalmas utat szegíny híveidnek. Mert nemcsak a csupa álomnak izgatásábúl, hanem inkább az te rajtunk hatalmaskodó Cupido kisfiad kínszerítő vezérlésébűl indíttattunk az elmenésre. Te is, széles tengernek ura, jó istenünk, Neptune, távoztasd ellenkező szeleket szegíny szolgáidtúl, engedj oly eget, mely kívánságunk szerint Icarus szigetében vigyen. És amiként hogy Jupiter és Cupido kegyelemvel voltak, mind ezkétig is hozzánk, te se mutass idegenséget, meg se vond jóakaratodat. Menjünk el az tengernek partjáig, beszélgessünk dolgainkrúl, ki tudja, ha láthatjuk-é valaha ennekutána egymást.

ACHATES Nem illik isteneknek jóvoltokban kétségeseknek lennünk.

ACTUS IV. SCENA I.

Hecuba

HECUBA Óh, mindenekkel bíró, hatalmas Jupiter isten, avagy s minden gondviselésed alatt lévő embereknek nemei közül én tanáltattam-é előtted legvétkesbnek? Minden büntetésre rendelt ostoridnak rajtam akarod-é megpróbálni erejét? Avagy azokat talám ugyan elfogyatni is rajtam végezted? Könyörgök tenéked, minden isteneknek felötte tisztelt jó istenemnek alázatosan, füleidet könyörgésemnek meghallgatásátúl el ne fordítsad, hogy irgalmatlannak tulajdonságod ellen ne mondathassál, és engem, szegíny szolgálóleányodat, megkönyörülő kegyes szemeiddel tekinteni ne is idegenedjél, és az embereket penig ily felőlem való vélekedésekből, hogy mostani búsulásodnak indulatjában, amint kezdted, úgy bizonyosan elveszteni is akarsz, végy ki, kérlek, mert én immár is tisztán elnyomoríttattam, minden keserűség megkörnyékezett, sokféle fájdalmok sanyargatnak, és számtalan kínok általhatottak engemet; mert az én eddig tündeklő világosságom, aki erőtlenségemnek segítője, vénségemnek gyámola, házamnak, vélekedő reménségem szerint, tisztasága és ékessége lehetett volna, meghomályosodott. Elapadt az engem gyönyörködtető s házamnál tartott forráskutamnak is vize, melynek tisztaságának tekinteni minden szomorúságimat elfelejtetik vala, bánatimat örömre, siralmimat vigasságra fordítják vala. Most immár minden rútságokkal megölegyült vizeknek zavaros folyásit, kölletlenül, noha akaratom ellen is, kell szemlélnem, kinek nemhogy csak tekintetibűl vehetnék örömet és vigasságot, de ugyan megkóstolása is a méreggel egyező ízű énnékem; mert Victoriát, az én egyetlenegy szerelmes leányomat elvesztettem, kiben teáltalad és teutánad, óh, Jupiter isten, egyedül vala utolsó bizodalmom és reménségem, úgy bízván magam életit is reá, mint az kormányos igazgatására szokott bizattatni a megböcsülhetetlen sok gazdagságokkal megterheltetett, feneketlen mélységű vizen járó hajó, melyet bátorságos helyébül nem féltvén az szeleknek búsulási miatt induló haboknak sillyesztő veszedelmétől, kimozdítván, és szintén a magával veszedelmet hordozó s mindenkor rettentő haboknak közepette, romlás miatt kormánytalan lévén, megszabadulásra, hanemha az istenek ugyan tartanák gondviselő oltalmokban, felőle reménység nem lehet. Ekképpen én is békességes és tetszésem szerint való boldog állapotomat megváltozhatatlannak hívén, amikor félelem nélkül bátorságosan élek vala, szabad akaratomon, minden gyönyörűségemnek teljessége előttem járván, hirtelen ily meggondolatlan egyedül hagyattam vigasztaló nélkül, az keserűségnek elmerítő habjai között, melybűl segítséged nélkül, óh, Jupiter isten, szabadulásom reméntelen, sőt ha ennél is nagyobb nevekedése léend epével elegyes bánatimnak, megemésztetem miatta, ha mellém Mercurius, bátorító követed, nem érkezik hamarsággal. Ah, mely bátor valék e nagy világnak megvilágosítására feltámadt fínyes napnak sűrő ködök miatt meghomályosíttatott állapatjában is. Ah, mely bizakodó valék minden szerencsétlenségimben megszabadulásom felől; és ímé, mind bátorságom s mind bizodalmom, mely hirtelen és szertelen, mintha soha nem is voltak volna, megváltoztanak. Hol vagy azért már, óh, te éjjeli, hatalmosan tündeklő, fényes csillag, ki az rettentő és megszomorító bátorságtalan setét étszakának óráin mindenkor énnékem vezérül élőttem járóm voltál, téged követvén én is, ütközetlen és megbántás nélkül, gyönyörűséges lakóhelyemnek térülésit utánad el találtam járni; téged sok napoktól fogvást való nem látásombúl az hatalmas Jupiter istennek ellenem fellobbant, megemésztő haragja, életemnek hogy szintén elfogytáig tartson, majd hihető. Mert szemeimnek világa látástúl meghomályosodott, elmém gondolkodásimnak izgatásában megtompult. Mindenkor örvendező és bánatot nem is tudó szívem az szomorúságnak mélységes örvényébűl vigasságra csak mozduló szabadságot sem vehet, sőt minden érzékenységimben úgy megerőtleníttettem, ha tovább tündöklő fényességednek látását elröjtve tartod tűlem, mint az gyükerében megerőtlenedett cyprusfa, ki állatjában, noha vastagnak láttatnék, de kicsiny szélnek erejétűl igyenes állásábúl gyükerestül kiszegetik. Így, váratlan veszedelmemet mint halálom kívánójának, véremnek szomjúhozójának, tenéked tulajdoníthatom. Búsult voltomban azért ugyan akaratom ellen hogy ily idegen névvel tűlem ne neveztessél, elébbi szokásod szerint ne késsél, igen kérlek, megmutatván magadat, légy vezérem, igazgatóm és megvigasztalóm, azoknak, akik eddig való nyomorúságimon örültenek, gyalázatjokra és megkisebbítésekre. Óh, te szép és rút ábrázatokban szemptelenül és kegyetlenül nyughatatlankodó, átkozott Cupido, s mi ugyan teáltalad jutottam én e megemésztő szerencsétlenségekben. De s mit kerülgetem siralmas beszélgetésemmel ama háládatlan Constantinus lator szolgánkat, akirűl ugyan gondolkodom is, ki igaz voltában, amint mutatja vala magát, hamisnak; jámbor voltában árulónak; szelídségében kegyetlennek, kegyességében rettenetesnek és irgalmatlannak találtaték. Bizony csak nevezettel és nem valósággal kívánt Constantinusnak hívattatni, mert szerelmes leányomat, a szép Victoriát nemkülönben, mint testembűl szívemet gyükerestül halálomra kiszakasztván hitetőül, úgy elválasztá tűlem ideje előtt, mely elfelejthetetlen és halálthozó keserűséget szerze. Ah, hitető áruló, s mely bárányi szelídséget mutatsz vala, jóakaratunkból részvételed előtt, maga párduci kegyetlenséggel megsértő hegyes körmeid között, mintha az én egyetlenegy szerelmes leányomat elragadád. Vajh, te, óh, én megalélt testembűl és vérembűl nemzetött, mellyemrűl tartatott, házamban neveltetett és életemben feltartatott házi ellenségem, vajh te szabadságnak már ha asszonya, de maga szolgálója, sőt rabja; vajh te gyöngébb életnek kívánója és sanyarúbbnak találója, te csendesb rendnek keresője, nyughatatlanbnak és terhesbnek meglelője, inkább penig meg is únója. Hol vagy most, én édes, egyetlenegy szerelmes leányom? S micsoda idegen földnek szegeleti e mostani bujdosásodban fogadott bé zsellyérül tégedet, mostohád lévén? Óh, ha valami bizonyos hírt hallhatnék holléted felől, szokatlan bujdosásra érted adni magamat nem szánnám, mert reád neheztelő indulatomat jódat kívánó anyai akaratom tagadhatatlanul felölhaladja. Talám penig a Jupiter isten hatalmasságát ugyan az én búsulásomnak, törődésemnek, meggondolhatatlan és váratlan megszabadítása által is akarja bizonyosban és nyilvábban valóvá tenni, nem lévén, nem is tanálván kívüle, ezekbűl szabadságomra más eszközt, bizony mégis hozzá térek, ha szintén haragszik is, és alázatosan, ím, ezt mondom: Óh, te könyörülő Jupiter isten, hallgasd meg, kérlek, az én könyörgésemet, és nyisd meg füleidet az én keserves panaszimnak meghallgatására, lássad és szánd meg az én számtalan és szünetlen keserűségimet, melyet az én leányom és a te kisfiad, Cupido miatt szenvedek, légy meghallgatója megepedt szolgálóleányod könyörgésének, lám, hatalmad kívül és természeteddel is ellenkező dolgot nem kívánok tűled, add meg azt még holtom előtt érnem, hogy hallhassak oly kívánatos hírt, mely leányomat egíszségben, ha magával nem is, de utána hozza meg, késedelem nélkül.

SCENA II.

Achates, Leonora

ACHATES Mégis siránkozik asszonyunk!

LEONORA Csaknem bolondul megvigasztalhatatlan keserűsége miá. Átkozza Constantinus idejüvetelének napját, átkozott légyen – úgymond – az óra, melyben Victoriát látván, megkedvelé; átkozottabb minuta, melyben leányom őtet megszerette. Marcellus követit is átkozza, mivelhogy mindezek lőnek elmenéseknek bizonyos okai.

ACHATES Mireánk nem neheztel-é?

LEONORA Kire nem haragudnék; nincs, elhidd, szívem, oly ember, nincs oly állat, nincs oly személy, mely neheztelésétűl idegen lehetne, sőt, még maga fejére is átkozódik, hogy Victoriát szülvén meg nem ölte volna.

ACHATES Néked nem szól-é valamit?

LEONORA Hogy nem, igen is, és ugyan felettébb is. Jobb részét az ő dolgoknak reám veti, minthogy álnok betegségének őrzője és ravaszságának oltalmazója voltam, de reménlem rövidnap csendességét megháborodott elméjének.

ACHATES Nincs oly súlyos, bár ugyan keserves dolog is e világon, melyet az időnek hosszú volta naprúl napra meg ne enyhítsen és végtére is feledékenységben ne hozna.

LEONORA Bújában asszonyunk nagyobb őrizetben kezd tartani bennünket.

ACHATES Bolondság embernek lova veszedelme után üres istállóját bézárlani.

LEONORA S vallyon szegínyek hon vadnak mostanában, és az rendeltetett helyekre eljutottanak-é? Valamikor eszembe jut édes öcsémnek keserves beszéde, nehéz elválása, siralmas búcsúzása, lehetetlen tovább könyvezés nélkül eltűrhessem.

ACHATES Mit ádjak, fakadj el sírva. Régen hallottam, hogy az asszonyok szemeiket álnok sírásra hozzászoktatták; és ugyan tanították volna, elannyira, hogy csak igen könnyön, akaratjok szerint, megcsalhatják urokat.

LEONORA Nem ravaszság, avagy penig természetünknek állhatatlansága hozta ezen gyöngeséget minékünk. Dicsekedjetek, férfiak, szíveteknek keménységével. Atyátok és anyátok halálát előttetek lenni látnátok is, mégsem vélem, hogy sirathatnátok.

ACHATES Nincsen azért, lelkem, acélhoz hasonlítható, kemény szívem. De en a tanács: arra való képest meg ne halj, hogy én sirassalak, avagy penig meggyászoljalak.

LEONORA Elhittem, csak egyszer sem fohászkodnál érettem.

ACHATES Ne adják istenek érnem, halván téged előttem hogy láthassalak, inkább vigyenek ki ez nyomorúsággal teljes, keserűséggel megterheltetett álnok világbúl.

LEONORA Ne halj, édes szívem, hanem isteneket kérjük, engedjék sokáig szerelmesen egymással éltünket.

ACHATES Cupidónak jóvoltában kétségesek ne légyünk. Az istenek mindennémű dolgainkban módot szoktak rendelni. Constantinusnak Victoria elvitelében, Parisnak Ilona ellopásában, Jasonnak Medea elhitetésében avagy elragadozásában jó alkalmatos módot jelente. Várjunk időtűl és szerencsének forgásátúl. Ki tudja, talám az herceg is meggondolván magát, jóakarattal léend hozzánk. Az hirtelenkedés és gondolatlan dolog nem jó, viszont hiában és ugyan lehetetlen, sőt ízetlen az zöld és éretlen gyümölcset ideje előtt leszödni és leszaggatni, avagy zöld korában az búzát aratni.

LEONORA Légyen úgy, amiként isteneknek rólunk elvégezett tanácsok vagyon. De elmégyek, szerelmes Achatém.

ACHATES Lássad, édes szívem, akaratod felett nem tartóztathatlak.

SCENA III.

Antigonus, Hecuba

ANTIGONUS Ímé, az istenek kívánságunk szerint, mindennémű testi jókkal meglátogattak vala bennünket. De keserűséggel és csupa méreggel szörnyű, talám ugyan végit soha nem is reménlhető bánattal megegyelíték gyönyörűséges életünket. Mert elvivék vigasságunkat, mi bizonyos reménségünket, elragadott meghomályosodott szemeinknek megcsalhatatlan világosságát, eltulajdoníták vélekedésünk ellen vénségünknek édes biztatóját, egyetlenegy szerelmes leányunkat.

HECUBA Az istenek bezzeg voltaképpen igen megverének, mert igaz gyámolomat tűlem elvivék, és így keserűséget édesség helyében, bánatot penig öröm helyében érdemem felett ádának.

ANTIGONUS Halgass és szűnjél meg immár egyszer ez ily sok véghetetlen panaszidtúl. Isteneknek így volt rólok elvégezett akaratjok, mely ellen mi soha nem állhatunk. Engedelmes szívvel kelletik állhatatlan szerencsének mostani folyását tűrnünk. Vajha tudnám, micsoda országban volnának, késedelem nélkül hazahívatván őket, országunk böcsületes régi szokása szerint Constantinusnak adnám leányomat.

HECUBA Olyan latornak, istentelen tolvajlónak, emberségtelen lopónak, prédáló nemzetségnek, ily hamis szolgámnak adnám szerelmes leányomat? Inkább akarom, hogy Jupiter mennyütő kövével irgalmatlanul elrontsa, avagy állóhelyében is elsillyedjen, hogysemmint ily tökéletlen, ellenem járó, akaratomval tusakodó, hitetlen áruló háljon én magzatommal.

ANTIGONUS Hiában és mód nélkül valókat beszélesz; hogyha még ittlétekben egymás szerelmekrűl bizonyos lehettem volna, elhidd: minden tartóztatás nélkül néki adtam volna, hogysem holtomig ily felettébb való keserűséggel élvén, miattok szenvedett gyötrölmet kellett volna tűrnöm. S vallyon gyalázatunkra, avagy hírünk-nevünk kisebbségére lett vólna-é? Böcsületes nemzete nyilván vagyon tenálad is, noha gazdagsággal (mely elmúlandó és csak tétovázó szerencse akaratjához alkolmaztató, rövid ideig állandó) hozzám nem volt hasonló is. Hallottad, de én sokszor láttam vitézségét. Jámborsága, jó magatartása felől s vallyon gonoszat mondhat-é valaki? Okossága, bölcsessége mind hadakozásban s mind penig tanácsadásban oly, hogy ifjúságához képest sohon hasonlót nem láttam.

HECUBA Igen dicséred és érdeme felett, majd ugyan égig felmagasztalod, drága kincsünknek prédálóját. Jámbor és hűv, igaz szolgának nem illenék urának udvarát gyalázatban hozni. Ímé, ma vagy holnap csak véletlenül életünknek utolsó órája elérkezik, kimúlván e rossz világbúl, kire marad jószágunk, hová lész néki gyűjtetett, sok fáradsággal szerzettetett szépségű és ugyan megböcsülhetetlen mindennémű ékességünk? Halálunk előtt, rövid életünknek bizonytalan napjáig, hogy leányunkon lenne nagy örömünk. És így vígan és csak készen e nyomorúsággal, ravaszsággal, álnoksággal, keserűséggel, búval és bánattal teljes világbúl kimúlhattunk volna. Nem kellett volna gonosz embernek bennünket ily megvigasztalhatatlan keserűségben ejteni.

ANTIGONUS Mi én sem javallom, de hogy elvitte, bizony nem is csudálom. Mert tudom, igaz, egymáshoz való, elválhatatlan szerelmekből vitettenek az elmenetelre. Volt esze és idején gondolt felőle, elejét akarván venni Marcellus szerencséjének. Jobbnak ítélvén, hogy ő csalna mást meg, hogysemmint megcsalattatnék.

HECUBA Meghiggye a rossz ember, soha el nem mégyen véle.

ANTIGONUS Kétség nélkül oly helyen vagyon, hogy ő sem fél haragodtúl.

HECUBA Lehetetlen, hírét hogy ne hallhassuk. Mert felette messzi nem is vitte leányunkat.

ANTIGONUS Nem kell farkasnak erdőt mutatni, megtanálja anélkül is. De csak hiában efelől minékünk beszélgetnünk, és amint mondják: gazda nélkül számot vetnünk. Jusson eszedben egy bölcsnek mondása, mely ekképpen szól: Fatum, úgymond, az az isteneknek elvégezett akaratjok, avagy penig az szerencse, a házasság dolgában, avagy a szeretetben mind a nemzetet s mind penig a gazdagságot megdúlja és felülhaladja. Csak kár, mert az istenek nem Marcellusnak, hanem Constantinusnak bírták leányunkat, holtunk után penig minden kincsünket és országunkat.

HECUBA Mivelhogy egyéb, látom, nem lehet benne, ámbár övé volna, csak láthatnám őket.

ANTIGONUS Ne légyen kétségünk isteneknek jóvoltában: ha elvitték, viszont meg is adják; és ímé, csak ezáltal, mintegy próba szerint az szünetlen áldozatra és imádásra izgatnak bennünket.

HECUBA Menjünk el tehát, és minden oltárokon égessünk, kérvén elveszett és elvitetett leányunknak adják egíszségben megjüvetelit.

ANTIGONUS Mind Constantinussal együtt.

SCENA IV.

Constantinus, Victoria

CONSTANTINUS S vallyon, lelkem Victoriám, ezkétig nyomorgó lakásunk tenéked mint tetszik?

VICTORIA Mifelől kérded?

CONSTANTINUS Azért, hogy az pusztában való lakást és a koplalást te nem szoktad volna. Elhittem immár számtalanszor, vélem hogy eljüttél, megbántad.

VICTORIA Miért bántam volna meg? Avagy nemde nem tudtam-é én ezt? Még atyámnak házánál mind meggondoltam én ezeket. És hiszem, magad is hasonlóképpen tűröd az nyavalyát, társom vagy minden szerencsétlenségben. Micsoda tűrés ez? Avagy nagy koplalás-é ez? Teéretted és igaz szerelmedért mind semminek alítom!

CONSTANTINUS Ah, szerelmes lelkem, gyönyörűséges illatú, szép piros rózsám; vajh mely gyenge természetű vagy te. Hová lett testednek kívánságod szerint házadnál való gyönge tartása? Elhagyád. Szép termetednek ékes öltözeti? Nincsenek. Környületted lévő sok leányzók? Ezek mind elmaradtanak. Szerelmes szüléid helyében árvaság, országod helyében rettentő pusztaság, gazdagságért szegénység, jó étkek helyében gyükerek, vigasság helyében bánat és keserűség, nyájasság helyében szomorúság, tisztaságért szennyedék következett. Ezeket mind csak, azmint reménlem, énérettem.

VICTORIA Miért szomorítasz és búsítasz ilyen igen, előszámlálván rajtunk levő nyomorúságinkat, holott atyám s anyám, gazdagságom, minden elhagyott kincsem helyében csak te vagy egyedül gyönyörködtetőm, szerelmes Constantiném. És a vadon erdő véled együtt atyámnak palotájánál gyönyörűségesb, s a lapos helyen álló sárízű vizek minden ezelőtt kóstolt italoknál édesbek, és a vadakat éltető gyükerek is, noha az emberi természettel majdha ellenkezők, az ítkeknél jobb ízűk, kikkel otthon éltem; te vagy vigasságom, megelégszem én avval, hogy nyájasságoson véled beszélhetek. Ha mindezeknél feljebb nem böcsültelek és nem szerettelek volna, mostanság otthon kinnyen élhetnék, és testemet gyöngén tarthatnám. De az tehozzád való igaz szerelem meggyőzött, és mindezeket feljebb böcsültette vélem.

CONSTANTINUS Lássad Victoria, szerelmem, noha annakelőtte is soha nem volt kétségem hozzád, de most annál inkább beszédidbűl jóakaratodat megesmérem. De az a kérdés, mit míveljünk, és meddig gondolod, együtt hogy ebben az állapatban maradjunk, pusztában sanyarúsággal éljünk. Én tovább is eltűrhetem, de csak egyedül tégedet szánlak.

VICTORIA Én, ímé, egyszer tutorommá tévén tégedet, valamit legjobbnak lenni ítélsz, engedni tanácsodnak kész vagyok, tevéled együtt élek s halok is. Ne nézd az én természet szerint való gyenge voltomat. Hallottad kétség nélkül Tristant, miképpen Isoldával laktak egy vadon erdőben, ők is csak gyükerekkel élvén egynéhány esztendeig nyájasságosan vigadozván éltenek. Miért tehát, hogy én is véled együtt ilyen kicsiny dolgot nem tűrnék. De mégis, e dolog felől is örömest hallom tanácsodat.

CONSTANTINUS Nem akarom, hanem mondd meg te, mivelhogy tenéked legsúlyosb.

VICTORIA Vajh nem, te vagy előttem járó, és főtűl árad a víz.

CONSTANTINUS Az ellen nem szólok, de tudod, tenéked legkárosb, és szükség, hogy előbb tetszésedet megjelentsed, mert mindenképpen beszédednek engedni kész vagyok.

VICTORIA Semmiképpen nem akarom.

CONSTANTINUS Édes szívem, ha engemet szeretsz, hallám ezen dolog felől elvégezett tetszésedet.

VICTORIA Lelkem, Constantiném, ha engemet nem utálsz, és kedvemet mondásod szerint szegni nem akarod, mondd meg.

CONSTANTINUS Bizonyos okaim vadnak, szívem, amiért tartóztatom magamat, azért megbocsáss, hogy ezúttal kérésed foganatos nem lehet énnálam.

VICTORIA Most látom, hogy nem igaz szívbűl, hanem csak színbűl mutatod hozzám szerelmedet, mivelhogy ily marcona dolgot érettem nem akarsz megcselekedni. Avagy nem tudod-é, hogy asszonyállatnak nincs annyira való okossága? Az istenek a férfiakat több okossággal áldották meg. Avagy netalámtán azon félsz, hogy valamiként ellenem szólván, beszédiden megháborodnám? Hiszen tudod, hogy tiéd vagyok, szerelmem, és ha eddig eljüttem, méltó, tovább menni is véled együtt ne restölljem.

CONSTANTINUS Itt akarsz-é tehát ezen pusztában tovább is maradni, és itten sanyarúságosan élvén, sok nyomorúságokat tűrni?

VICTORIA Bátor, engedek tanácsodnak, mivelhogy immár mindennémű szerencsétlenségeknek eltűrésére nékiszoktam.

CONSTANTINUS Avagy penig akarod-é, Mylenum városában hogy menjünk, és ottan húgomnak mondván, csendesen és nyájasan együtt élvén isteneknek bő áldását s kívánt jó szerencsénknek folyását és atyád haragjának megszűnését várnánk.

VICTORIA Valamint szintén akarod; alkalmas ideig szép tisztességesen elélhetünk mindaddig, míglenten atyámtúl elhozott kincsben tart.

CONSTANTINUS Mégis mást mondok. Tudod, édes szívem, hogy eljüvetelünkkor Achates barátomnak reáfeleltem, hogy atyádnak reánk neheztelésérűl tudakozni s értekezni akarván, hozzája mégyek. Eljüvetelünk után mit mondott légyen, és micsoda szándékban vagyon hozzánk, mindeneknek végire mégyek. Tudjuk életünket ehhez alkalmaztatni. Azért lássad, szívem, és e három közül melyik tetszik, ítéljed!

VICTORIA Nem tudom én.

CONSTANTINUS Ezen pusztában téli időben nehezen lakhatunk. Mylenumban sokáig és jó módjával lehetetlen hogy lakhassunk; eszekben vészik az emberek álnokságinkat, hogyha pedig Achateshez mégyek, mindenben bizonyos lehetek, és ki tudja, talám gratiát ádand az atyád, és megkegyelmezvén, kegyelemben vészen bennünket. Mit hallgatsz, lelkem, szólj hozzá!

VICTORIA Ah, Constantine, szerelmem, hová légyek, mert ímé, kételenül is tanácsidra reá kell állanom. De s vallyon nem szánsz-é ily puszta erdőben hagyni és vadak eledelének irgalmatlanul ejteni. Ah, ah, jóakaró szerelmem, miért futsz, miért rettegsz, és miért irtózol szerelmemtűl. Ímé, ennekelőtte ellentartója valék szerelemnek, most immár torkig benne verődvén, elhadni akarsz, s vallyon idegenségednek okát ha megérdemlettem-é, kérlek, jelents meg!

CONSTANTINUS Mi lölt, szívem, és mit beszélesz? Avagy elhagyásra való szándékomat lenni reménled-é? Jupiter mennyütő kövével ezen állásomban megrontson, ha soha ezen gondolat csak eszemben is volt. Hiszen bolondság volna ezen cselekedet tűlem, tereád hadtam. Ímé, az megböcsülhetetlen drága kincset régen és nagy munkával kerestem, melyet bizonyára megmondhatatlan sok fáradsággal löltem, és szorgalmatosan keresvén, Istennek hála, meg is tanáltam, és immár ha esztelenségbűl kezem közt lévén elbocsátanám, avagy penig tűle elválnám, s vallyon dicséretes dolog volna-é? Ne ádják istenek soha, hogy evégre én tűled elválhassak. Avagy gondolod-é, szívem, akaratom lévén álnokságra, szándékomat ha megjelenteném. Az lopó, mely az embert marhájátúl meg akarja fosztani avagy elidegeníteni, s vallyon megizeni-é gazdájának? Légy csendes elmével, édes Victoriám, ne is búslakodjál beszédimen, mert én parancsolatod szerint tetszésemet megmondám, immár ezek közül szabad választásod vagyon. Ha tűlem elszakadni nem akarsz, azt sem bánom, ha mylenumi lakást szereted, akarom. Hazádhoz ha kívánkozol, oda is elviszlek, ha penig idegen országban menni is akarsz, arra is kész vagyok. Elhidd, valamely helyre, valamely országban, avagy penig várasban kívánkozol, szerelmes, elválhatatlan útitársod lészek. Ne siránkozzál, szerelmem, mondd meg akaratodat, tudod, minden dologban ártalmas az késedelemség.

VICTORIA Jaj, hová légyek, nem tudom soha, mit mondjak, mert egyfelől tűz, másfelől penig feneketlen mélységű örvény. Ha Mylenumban mégyünk, és sokáig ott lészünk, az is veszély. Ha penig atyám országába bocsátlak, és (kitűl Isten oltalmazzon) szerencsétlenség történnék rajtad, tehát szörnyű halál.

CONSTANTINUS Afelől én nem felelhetek, szükség isteneket segítségül hínunk.

VICTORIA Látom, szerelmes lelkem, hogy ideig, noha kedvem ellen is, el kell válnunk. De mikorra gondolod azért, hogy Thessaliábúl megjühetnél?

CONSTANTINUS Bizonyosan nem tudhatom. De reménlem, Neptunus jó szelekkel megáldván, két hétre hogy megtérhetnék. Elhidd, ha véletlen késedelemség avagy történetlen szerencsétlenség nem tanál, éjjel-nappal azon lészek, hogy hagyott napra megtérhessek, mert Achatessel két óráig ha beszélhetek, megelégszem, minthogy atyádtúl való féltemben, ha szintén akarnám is, tovább nem maradhatok.

VICTORIA Jaj, édes lelkem, csak megjühetnél akkorra.

CONSTANTINUS Semmi fáradsággal, nyughatatlansággal, nyomorúsággal útnak nehéz voltát nem nézvén, istenek engedelmébűl, ha nem előbb is, azon napra jelen lészek.

VICTORIA Ah, én egyetlenegyem, bezzeg nehezen esik tűled elválásom. Az igaz szerelmemért és holtomig megmásolhatatlan jóakaratomért kérlek, hogy ne késsél, mert kétség nélkül, utánad ohajtván, búmban meg kell halnom.

CONSTANTINUS Szívem, ha javallod, azt gondoltam, menjünk mégis Mylenumban, tisztességbéli embernél eljüvetelemig ott hadlak. Várjad csendesen istenek akaratjok szerint rendeltetett napot.

VICTORIA Ah, istenek, ímé, mire juték, és miben hozátok dolgomat, s vallyon tűled elválásra mint bírhassam keserűségtűl megepedt szívemet.

CONSTANTINUS Ne keseregj ily igen, hagyj békét egíszséged fogyasztó, szíved szaggasztó, hiábavaló siránkozásnak. Mind jobban adják istenek. Békességesen idehozván, tudom viszont, ugyanazok lesznek utamban segítségül.

SCENA V.

Antigonus, Achates

ANTIGONUS Bizony csuda dolgot beszélesz, Achate, ennekelőtte hogy ezent megmondanád, reá nem vehettelek. De csak mondotta volna leányom Constantinushoz való igaz szerelmét, ellentartó nem voltam volna.

ACHATES Nem volt, uram, arra való bátorságok. Például vévén a barátom magának Gisquardus dolgát, hasonló esettűl s mind magát s mind penig Victoriát igen féltette.

ANTIGONUS Bár ne félt volna az jámbor attúl. De minthogy immár megtörtént, nem tehetek róla, és nem is haragszom reájok. De csak tudnám, hon volnának szegínyek, érettek küldenék, és elhozatnám őket.

ACHATES Ki tudja, micsoda országba mentenek.

ANTIGONUS Jó atyámfia, Achate, jó barátod lévén, és ily titkait néked megjelentvén, tudom, minden szándékját néked megmondotta. Azért mondd meg, hová és mi helyre igyekezett. Ne félj, mert előbbeni hitemet, elhidd, meg nem máslom, meg sem szegem, és ímé, most is arra felelek, hogy sem tenéked, sem penig őnéki ezen dologért nem lészen bántástok. Szólj!

ACHATES Nincs kétségem fölséged jóakaratjában. Igaz, énnekem minden akaratját rend szerint megjelentette, arra is reáfelele, hogy fölséged haragjárúl avagy inkább kegyelmérűl értekezni akarván, vagy levelével, avagy penig személye szerint rövidnap meglátogat. Ezkétig való késedelmének oka mi légyen, csudálkozom.

ANTIGONUS De csak jűne el, és láthatnánk őket, örömöst néki adnánk leányunkat.

ACHATES Ugyanis csak ez volna nékik minden e világi kívánságok. Elhittem, e fölséged atyai jóakaratjok, ha tudtokra lehetne, késedelem nélkül jelen lennének. Tudom, ezen kegyelmességet fölséged meg nem változtatja, idegenségre nem fordítja.

ANTIGONUS Oltalmazzanak istenek, hogy szerelmes gyermekemtűl megvonnám atyai jóakaratomat. Őreájok nem, úgymint az bennek meggyühödt, átkozott szerelemre vethetek, mely őket ezen dolognak véghezvitelére nógatván kínszerítette, és minden álnokságra ösztönözte. Avagy micsoda ember volnék én, hogy szerető gyermekem veszedelmén örvendezném. Az vénség immár elért bennünket, halálunk bizonyos, de órája eltitkoltatott tűlünk, azt sem tudom, mely nap szerelmes feleségemmel együtt (mely majd hasonló korban vagyon) e világbúl kivétetünk. Bánnám, ha idegen kézre jutna mindennel bővölkedő országom. Constantinus, nem tagadom, engemet híven és igazán jámborul szolgált, ahhoz képest, tökéletesen reábízattatott dologban eljárt. Nemzetségének böcsületes jó hírét, nevét jól tudom. Gazdagsága nem kelletik; isten éltetvén, tisztességesen, herceg módon elélhet.

ACHATES Fölséged bölcsen és okosan beszél. A nemesség ő magában semmi, ha jóságos cselekedetekkel meg nem ékesíttetik, noha az barátom fő nemzet, de az benne megrögzött és letelepedett jó erkölcsi és jóságos cselekedeti mind felölhaladja, sőt ország parancsolójának is méltón ítéli. Régenten nemcsak nemzetre, de sokkal inkább jó erkölcsre vigyáztanak. Az királysághoz, úgymint Darius ravaszsággal, Sándor és Julius Caesar hatalommal jutottanak. Sokak penig, úgymint Marcus Aurelius jóságos cselekedetekért császárságra választottanak.

ANTIGONUS Elhidd, nem volnék ellentartó szerencséjének. Marcellus, vélvén, hogy megtréfáltam és megjátszódtattam volna, haragszik reám, mellyel igen keveset gondolok, és mivelhogy ezkétig barátsága nélkül ellehettem, reménlem, hogy ezután is nem szorulok reá. De menjünk bé, mert ebédnek ideje vagyon.

SCENA VI.

Costantinus

CONSTANTINUS Óh, istenek, ezen utamban is légyetek szokástok szerint segítségül, végyetek oltalmotok alá, és hogy lelkem Victoriámhoz jó válasszal járhassak, engedjétek meg, kérlek. Ah, én édes szívem, bezzeg nagy keserűséggel válánk el egymástúl. Az tűz csak mellette lévőket melegít, és emészt, ha megérénted. De igaz szeretődtűl ha távul vagy is, gerjedezel, és személyét is látni óhajtod. De s vallyon ékesen felöltöztetett lovon léptető ifjú legíny ki lehet? Efelé tart, amint látom. Antigonus udvara népe közül valaki; nem ösmérhetem meg. Új szolga lehet, én üdőmben nem reménlem, hogy ezen barátom itt lett volna. Bizony, Achates, ímé, az cifraság miá meg sem ösmérhettem; meglátom, ha ezen halászruhában megösmér-é. Megvonszom magamat és beszédire hallgatok.

SCENA VII.

Achates, Constantinus

ACHATES Tegnapi napon Antigonus urammal vadászni hogy kimégyek, reáfeleltem; de sok dolgai miá nem jühete el. Azért mindazonáltal szép madarak, rigók, filemilék ékes és örvendetes kegyes szavoknak hallgatásának okaért ily reggel jüttem ki. Ah, szerető, meghitt barátom, Constantine, bezzeg gyakorta ezen mezőn, hon szerelmünk nyájasságát, hol penig miatta szenvedett keserűséget előszámláltuk. S vallyon micsoda helyen nyomorognak szegínyek, de viszont mit mondjak, bár én is úgy volnék, mert noha gyönge étkekkel (ha pusztaságban vadnak) nem élhetnek is, de mindazáltal kedvek szerint édesdeden élvén, nyájasságosan vigadoznak. Csudálkozom, hogy ennyi időtűl fogvást, ajánlása szerint, sem írt, sem izent, sem penig meg nem látogatott.

CONSTANTINUS Semmi nem léend ok nélkül.

ACHATES Bizony felette igen akarnám, ha valami bizonyos hírt hallhatnék felőlök. Az uram is azon embert nagy marhával megajándékozná.

CONSTANTINUS Bezzeg rossz hír ez! Nem tréfa lehet, mert hogyha barátom volt ennekelőtte is, netalámtán a mindent meggyőző bő ajándékért és ajánlásért nagyot cselekednék, és szegíny fejemet, hírül adván uramnak jelenlétemet, elveszthetné. A fejében inkább visszatérek.

ACHATES Mindennémű vétkekrűl teljes bocsánatok lenne, sőt szép tisztességesen fejedelem módjára Victoriát nékie ádná.

CONSTANTINUS Angyal módon beszélesz.

ACHATES De mi haszna, hogy az égben repdeső, édesdeden éneklő és szomorú szívem vigasztaló madaraknak beszélek. Csudálkozom szolgáimnak késedelmén, hová maradtak légyen az ebekkel.

CONSTANTINUS Minekelőtte elmégyen, megszólítom, és beszélek dolgaimrúl, meglátom, ha ezen ruhámban megismér-é.

ACHATES Micsoda ember lehet az, mely előmben jűdögél és hozzám közelget. Honnan való vagy, mert öltözetedhez képest idegen országbéli ember lehetsz?

CONSTANTINUS Jövevény legíny vagyok, uram.

ACHATES Honnan?

CONSTANTINUS Mylenumból.

ACHATES Micsoda országban vagyon, avagy penig sziget-é? Váras-é? Avagy erősség?

CONSTANTINUS Icarus szigetében helyheztetett város, onnan küldettettem ide Thessaliába, ha szerencsémre volna Antigonus várasa.

ACHATES Ez az. De mit akarsz, avagy kit keressz?

CONSTANTINUS Achatest keresném, ha szerencsére reátanálhatnék.

ACHATES Én vagyok, jó atyámfia.

CONSTANTINUS Megbocsáss, uram, hogy így szólok; de mondd meg, uram, kérlek, ha ugyan te vagy-é?

ACHATES Elhidd, hogy én vagyok, és ha nem volnék, annak sem mondanám magamat. De micsoda szorgalmatos gondod vagyon ily felette igen nevemnek megtudásában.

CONSTANTINUS Hogyha bizonyosan tudnám, hogy te volnál voltaképpen Achates, tehát megmondanám, mert én Constantinustúl, ha ösméred, követ volnék.

ACHATES Felette jól ösmérem, és énnékem régi jóakaró, meghitt atyámfia.

CONSTANTINUS Elhittem, uram, immár, hogy te vagy. Az te tiszta szívbéli jóakaró barátod szolgálatját ajánlja, kedves jó egíszséget, és Leonora mátkáddal szerelmesen sokáig szerencsésben együttléteteket kívánja.

ACHATES Ne tréfálj, jó atyámfia, hanem mondd meg, hogyha beszéded szerint voltál-é szemben véle?

CONSTANTINUS Nincs most játékra való időm.

ACHATES Hon vagyon szerető barátom?

CONSTANTINUS Mylenum várasában hagytam Victoria mátkájánál.

ACHATES Nem írt-é valamit?

CONSTANTINUS Semmit, hanem szóval izent.

ACHATES Menjünk bé tehát az városba. De ahon jűnek szintén szolgáim az ebekkel. Térjetek meg immár, későn jártatok, valahon késtetek ily sokáig? Mit állotok, hogy nem mentek el. Induljunk mi is.

CONSTANTINUS Nem mégyek, uram, bé az várasban.

ACHATES Miért?

CONSTANTINUS Igen bánnám, ha valamiként Antigonusnak értésére lenne, hogy én itt vagyok, Constantinus, akarom mondani, hogy Constantinus követe lévén itt vagyok.

ACHATES Hogyhogy, talám ugyan valósággal te vagy? Óh, istenek, bizony erőm felett akarom, hogy szerelmes társom ily véletlenül láthatlak. Ímé, soha ezen rossz halászruhában meg nem ismérhetlek vala.

CONSTANTINUS Ki tudja, talám megismérni sem akartál. Nemhiában mondják, hogy urasság erkölcsöt szokott váltani.

ACHATES Mi okbúl mondod, talám kétes vagy barátságomban? Mint vagyon, és hol hagyád Victoriát?

CONSTANTINUS Keserűségvel telve, nyomorúságokkal bővölkedve, siralmas bánatokkal megkörnyékezvén, Mylenum várasában hagyám.

ACHATES Miért nem hoztad el magaddal?

CONSTANTINUS Ha vesztemet kívánnám!

ACHATES Ne szólj, édes társom, mert ugyan híred nélkül bizony véletlen jó állapotú karban forog dolgod, s nem is haragszik reád, sőt kívánná személyeteket látni. Csak, ím, ez minap is szólánk eleget felőletek, ha tudná, mely helyen volnátok, titkon értetek küldene, s meghozatván, ez országnak szokása szerint (megbocsásd, így mondá) teáltalad elvitetett leányát ugyan tisztességesen is néked adná.

CONSTANTINUS Talám csak tréfálsz?

ACHATES Annakelőtte sem volt szokásom véled hogy tréfálódjam, mostan penig főképpen. Ily dologhoz nem illik az csúfolkodás. Menjünk az várasban szállásomra, és ottan derékképpen jó szerencsédnek folyását és áradását megjelentem.

CONSTANTINUS Nem mégyek, mert bánnám, jelenlétem uramnak híréül ha lenne.

ACHATES Semmit se félj, ha én ennekelőtte éjjel s nappal véled együtt lévén, ebben az utálatos s néked nem illendő ruhában meg nem esmérhettelek. Lehetetlen, hogy egyéb megesmérhetne.

CONSTANTINUS Nem is késhetem, hagyott napnak rövid volta miá.

ACHATES Hamar búcsúzol. Harmadnap múlva minden tartóztatás nélkül elmehetsz.

CONSTANTINUS Nemhogy három napig, de csak három óráig sem késhetek.

ACHATES Csak ily messze út fáradságának megnyugovására is kevés volna ez. De jó uram, gazda nélkül vetsz számot. Ne maradozz, kérlek. Mert még ma szemben juttatlak Leonorámval, meglátom, ha megesmér-é.

CONSTANTINUS Azt kérd, ha oly sokáig itt maradok-é.

ACHATES Vendégem lévén, rajtam fog állani.

CONSTANTINUS Vajh, mely ártalmas volna nékem az késedelemség.

ACHATES Méltó mentséged lévén, nem tartóztatlak.

CONSTANTINUS Légyen meg, noha bizonyára nem volna kívánságom mostanában a várasnak szépségét néznem.

ACTUS V. SCENA I.

Constantinus

CONSTANTINUS Óh, te irgalmatlan Neptune, vallyon s mit vétettem ellened, hogy az én bujdosó hajócskámat felfordítani és ekképpen magamat is a feneketlen tengerben életemnek végével meríteni igyekeztél, ha az könyörülő istenek segítőim nem voltak volna, a te vélem ellenkező akaratod szerint meg kell vala való bizonnyal válnom lelkem Victoriámtúl. Ennekokaért légyen hála tinéktek, óh, rajtam könyörülő és engem mindenkor szánó istenek, hogy az régentől fogvást tűlem kívántatott helyre, sok szerencséken noha forogtattatok mindazáltal jó egíszségben megtartván hozátok; mely jóakaratról, élvén el nem felejtkezem, hanem ez ily segítségtekért ugyan áldozatim által is háláádó akarok lenni. Mivelhogy Mylenum várasát engedtétek megláthatnom, melyen mennyi örömöm, majd szomorító elmélkedésim sem lehetnek kevesek. Mert az hagyott nap, melyre Victoriámnak megjüvetelem felűl bizonyosan feleltem volt, már elmúlt, s rettegtetett, s méltán is penig, mert az ő leányi rendinek hozzá való tökéletes szerelmem, ha engedi mondanom, változó és gyenge természetihez képest felőlem állhatatlan gondolkodási lehettenek eddig, melyekbűl azt vélhette, hogy elhádtam volna, nem tudván, sőt nem is gondolván Neptunusnak hozzám való gonosz szándékját. Kérlek azért, óh, te Cupido, noha az irigy, kegyetlen és tölhetetlen Neptunus az én szerelmes Victoriámtúl el akart ragadni, az tebenned való bizodalmomért, megtekintvén, hogy teljességgel néked adtam magamat, engedjed azért, hogy láthassam jó egíszségben, és vigasztalhassam meg őtet keserűségében is. Elfáradtam tisztán, az sok nyughatatlanság miá, egy kevéssé ezen tengernek partján, ez bokornak árnyékában fáradt testemet vagy egy fél óráig megnyugtatom, jobb erővel menvén bé az várasban, régen szíve szerint váró Victoriámhoz.

SCENA II.

Victoria

VICTORIA Óh, te gyönyörűségtelen nap, óh, te szomorúságot hozó óra, óh, elfelejthetetlen keserűségű utolsó minuta, óh, siralmas könnyhullató szempillantások, óh, ti meghomályosodott, azelőtt szikrázva tündeklő fényes csillagok. Avagy az én ily veszedelmemre ugyan öszveesküdtetek-é? Óh, te is, szerelmes, tűlem már elvált társom! Immár mit míveljek, nem tudom, mert az te éntűlem elmeneteled után békességben nem lehetek. Most meglétel után ismérem már az én káromat, mert remélvén megjüvésedet, az isteneknek felőlem véled együtt való végezéseknek kimenetelit különben gondolom vala, semmint miattad, ki kedvemnek egyedül azelőtt elégsége és tündöklő szép világossága valál, ezekben juték, kik által életemnek majd elfogyatója lészesz. Vajh, te hitegető és elmulandó bizonytalan reménség, bizony igen megcsalatkozám benned. No, kárommal-é ha, de ugyan nyilván látom, mely sok reménségek vitettenek el az széltűl. Tudtam és ismértem Constantinusnak tökéletes szerelmét hozzám, el sem hágyott volna magátúl itt engemet talám, de nyilván az irigy Neptunus miatt útjában valami szerencsétlensége történt szegínnek, mert immár harmadnapja múlt el, melyre hozzám való megjüvését óránkint nagy bizonyosan vártam, melyet fogadása szerint, ha elöven volna, bételjesíteni is igyekezett volna; hiszem, kétség nélkül Neptunus haragjának gyühössége miatt lett tartóztatása szegínnek, talám penig ugyan méltatlanul halála is, s ki részesülhetne vallyon az én keserűségeimbűl, hogy valóban érezhetné az én nyomorúságomat, melyben mostan találtatom? Óh, szerelmes Constantiném, én gyönyörűségem, most te a nagy tengernek vizétűl elburítva megfojtatott vagy, iszonyú nyughatatlan szörnyű habjaitúl bizonytalan helyekre hányattatol, halaitúl kíméletlen szaggattatol; noha az szép és drágalátos szüzességnek, a megböcsülhetetlen jó erkölcsnek és az mindenféle dicséretet érdemlő jóságos cselekedeteknek koronájával ékesíttetvén ragadtattál el éntűlem, de mégis keserűség és bánat nélkül nem felejthetlek, meggondolván, minémő nagy nyomorúságokban, kik gyötrődésimet újítják, hadtál engemet. Melyek nemcsak az én elmémet nyughatatlankodtató gondolatokkal megfárasztották, de sőt ugyan életemet is megutálták, szapora könyhullatásokkal, végtelen fohászkodásokkal, megkérlelhetetlen búval, bánattal és elfelejthetetlen kínos fájdalmokkal szívemet bételjesítették. Most ugyan természetiben tapasztalom meg, kit annakelőtte nem tudtam, valóban mely forgandó és állhatatlan légyen az szerencse, elannyira, hogy tökéletes bizodalma nem lehet senkinek őbenne. Bizony, nagy ereje volt, látom, az én drága nyereségemnek, és ahhoz képest éntűlem őtet eltolvajlá, magát tűlem megfosztván, mindennémű szerencsétlenségeknek, fájdalmoknak feneketlen mélységében, irgalmatlanul, veszedelmemre nyakkal toszinta. Most vészem eszembe, te, Venus, az istenasszony-ábrázat alatt hogy az pokolbéli fúriáknak mérgessége és gonoszsága vagyon benned, és a te fiad, Cupido által szerelmesen és hízelkedve tött fogadásidat sanyargató kegyetlenséggel teljesíted meg. Jelen, ím, ehol volna ideje ígéretedet és még atyámnak házánál lakván is hozzám mutatott előbbi jóakaratodat megújítván, hogy hatalmodat is most megjelentenéd, és az te neved, ki mindenkori ítéletem szerint csak csupa gyönyörűség, melyben tovább is úgy maradhatok meg, egyéb engem követőknek példa lévén, ha az én drágalátos kincsemet megtérítenéd énnékem, mert tűled nem kívánok egyebet e világon, csakhogy egyszer akármi rendű állapotban elövenen, vagy penig megholtan láthatnám az én Constantinusomat. Jaj énnékem, szegíny fejemnek, ha az elmúltakrúl elmélkedem, eszemben jutnak szerelmes csókjaink, kedvet szerző ölelgetésink, múlatozó nyájas beszédink, melyek gyakorta álmomban is, ugyan létel szerint előttem lenni tetszettenek, kik is most kínzó hóhérim. Átkozott minden álom, melyekben vetvén reménségemet, megcsaltak; magamrúl ismérem bizonyosan, hogy minden álom csak hiábavalóság jelensége, mert idegen gondolatimtúl. Ah, szerelmes Constantinusom, bizony csak te valál egyedül szememnek világossága és fénye, reménségemnek drága kincse és keserűséges életemnek vigasztalója, odavagy immár éntűlem. Ah, istenek, lám mostanság, sok haladék után telik bé rajtunk e minapi álom, melyet noha az mi akaratunk és tetszésünk szerint magyaráztunk vala meg, de attúl igen különbözvén lészen, melyért csak jaj már az én életem. Másoknak is tanúságokra meg tudnám ennekutána mondani, az álombéli ragadozó sas, kit mi akkor jó szerencsénkre léendőnek lenni ítélénk, mit jelentsen.

SCENA III.

Cupido, Constantinus, Victoria

CUPIDO Constantine, Constantine, miért hagyád ily igen az álomnak magadat, kélj fel, mert ímé, régútától fogvást nyughatatlan fáradságoddal szerzettetett drága kincsedet elveszted!

CONSTANTINUS Hagyj békét, kérlek!

VICTORIA Óh, Jupiter, szánakodjál meg keserűségimen, elégedjél meg ily szörnyű nyomorúságimon és számtalan ostorozásidon, szakaszd ki fájdalmas szívembűl késedelmes várásbúl származott gyötrölmet.

CUPIDO Ha fel nem kélsz, megbánod, avagy egy tyúkmonysültiglen való testednek már ha nyugodalmát feljebb böcsüled-é életednél? Nem engedem, tovább hogy feküdjél.

CONSTANTINUS Jaj, szintén most alszom vala legédesdebben.

VICTORIA Nem tanálok eddig tűrt nyughatatlanságimnak és szünetlen áradandó siralmimnak végeszakasztó jobb orvosságot az halálnál, mivelhogy halál által az ember mindennémű dolognak végére szokta érni.

CONSTANTINUS Te vagy-é, én kegyes és kegyelmes istenem, Cupido? Mit kívánsz, avagy mit parancsolsz?

CUPIDO Egyebet ennél nem. Látod-é ahon Victoriát, én kedves leányomat és te szerető mátkádat?

CONSTANTINUS Hon? Nem láthatom.

CUPIDO Nyisd fel jobban szemeidet; bal kéz felé tekintvén jajgatását meghallhatod, csak résen légyen füled. Ne késsél, mert ideje. Én elmégyek, lássatok dolgotokhoz.

VICTORIA Ha Dido Aeneasért, Thysbe Pyramusért, Gismunda Gisquardusért megholtanak, miért tehát, hogy én mindazoknál alábbvaló lenni akarnék, holott én is ugyanazon istennek zászlója alatt kegyes, mostan immár elragadtatott vezéremmel hadakoztam? Azoknak dicséretes és eddig méltán felmagasztalható cselekedetek mindörökké megmarad, méltó azért, hogy Victoria is, szerelmes Constantinushoz való igaz szerelmének kételkedhetetlen bizonyságáért, Icarus szigetben meghaljon. Kérlek azért, óh, Pluto, és tégedet is, Proserpina, ezen utolsó áldozatomat vedd jó néven tűlem, és igaz s tétovázhatatlan szerető személyek rendiben béhelyheztetvén, írattass bé számok köziben.

CONSTANTINUS Victoria, szerelmem, mit mívelsz? Hagyd békét ez gyermeki dolognak. Ne essél énmiattam, lelkem, kétségben, ímé, jelen vagyon állhatatos szerelmű szolgád! Vesd el a kést!

VICTORIA Ah, szerető Constantiném, te vagy-é?

CONSTANTINUS Én vagyok, csak hagyj békét keserűségnek, és csillapítsd le megháborodott, kétségeskedő, gyönge elmédet.

VICTORIA Jaj, szívem, ímé, ha ily hirtelenül és történetlen nem érkeztél volna segítségemre, most immár csendesen és nagy békességben Plutónál lehettem volna.

CONSTANTINUS Jobb így. Inkább javallom ez világi szerelmes jelenlétünket, hogysemmint amottan keserves egymásra szemlélésünket.

VICTORIA Én immár soha nem is vártalak, ez világban nálad nélkül életemet nem is kívántam. De voltál-é, szívem, atyámnál?

CONSTANTINUS Szüléiddel üdőnek rövid volta miá nem, hanem Achatessel és Leonorával szemben voltam.

VICTORIA Szüléink nehezteléseknek csendessége reménlhető-é?

CONSTANTINUS Majd ugyan reménségünk felett jól vagyon dolgunk. Az haragnak csak még emlékezeti sincs. Jelenlétünket óhajtják.

VICTORIA Miért késtél tehát ily sokáig? Tudod, harmadnapja immár, melyre általán fogva jüveteledet számláltad, elmúlt, és azt reménylettem, hogy Neptunus reád haragván, hajódat felfordítván, ártatlan fejedet elmerítette volna. Ehhez való képest én sem kívántam megháborodott és törödelmes elmével lévén ez nyomorúsággal bővölködő világon nálad nélkül vajúdnom. Jobbnak alítván a halált az keserűséget árasztó keserves életnél. De miképpen tanálkoztál ide, és mint volt Thessaliában dolgod, kérlek, mondd meg!

CONSTANTINUS De menjünk bé az várasban, mert sok fáradság után nyugovást, koplalás után jóllakást, szomorúság és bánat helyében vigasságot kívánnék!

VICTORIA Lelkem, Constantiném, istenek Thessaliában vivén, ezeket mind megádják, és sok nyomorúságot éltünkig megfogyatkozhatatlanul tartó nyájassággal felejtsük el. De bizonyára örömöst hallom, mint jártál légyen ezen úton.

SCENA IV.

Achates, Leonora

ACHATES Alig várnám azt a napot, melyben az jóakaró barátom, Constantinus, a te szerelmes öcséddel, Victoriával elérkeznék. Csodálkozom, hogy eddig is múlattanak.

LEONORA Asszonyunk is elég szíveszakadva várakozik megjüvetelekre. És e minapi Constantinus jelenlétekor véle hogy nem beszélhetett, igen bánja; Victoria állapatját, noha beszédekínt, rend szerint előszámláltam, mindazáltal evvel meg nem elégszik, hanem örömösben magával beszélt volna.

ACHATES Ő sem várhatja jobb szívvel nálamnál.

LEONORA Mi okért mondod?

ACHATES Azért, hogy az istenek a mi sokszámú kínlódásinkon, kételkedtető reménségünkben, és majd ugyan véghetetlen bánatunkon szánakozván vigasságra fordítanák keserűséginket. Meghozván kegyes istenünk őket az bujdosásbúl, dicséretes szándékunkat megjelentvén hercegnek, viszont ezen kedves vendégink, jó töröködőink és szószólóink lévén, vélek együtt lehetne örvendetes, nyájasságos, köteles lakásunk. Mint tetszik tanácsom?

LEONORA Tudod, szívem, hogy tereád hádtam, és te birtokod alá ádtam magamat. És élőbbeni beszédimet avagy penig fogadásimat, szívbéli ajánlásimat sem most, sem ennek utána meg nem máslom. De micsoda rendbéli ember lehet az?

ACHATES Melyik?

LEONORA Nem látod-é, lelkem, mely sietve habol efelé?

ACHATES Látom immár. Az én Dromo szolgám, valami okért keres ő itten. Fogadnám, hogy viszont uram kerestet. Nem tudhatom, miért, ímé, csak nemrégen valék nála.

LEONORA Elmégyek tehát én.

ACHATES Ne menj, szívem, hanem halljuk meg, mit akar, vonjuk meg magunkat!

SCENA V.

Dromo, Achates, Leonora

DROMO Álljatok el előlem! S vallyon hon tanálhassam én meg uramat, hogy ezen örvendetes és vigasságszerző kedves hírt megmondhatnám néki. Jó ideje szállásárúl hogy elment. De Phylergus szolgatársom beszéde szerint ezen kertben ment mátkájához, az én isméretlen már ha jóakaró asszonyomhoz. Én még itten nem láthatom, maga ugyan szemeimnek fényességével még az hiúzt is megdúlom, és sokkal felyülhaladom. De majd kiáltok, minthogy csak magam vagyok, talám előszólal. Uram, Achate, uram!

ACHATES Jó hír felől emlékezik.

LEONORA Hazádtúl, gondolom, érkezett embered; szólítsd meg, szívem.

ACHATES Hiszem vak, hogy itt sem lát.

DROMO Hó, uram, hó!

ACHATES Kínlódik, hiszem.

DROMO Uram, uram, Isten elveszesse, mert itt nincs, mert előszólalt volna.

ACHATES Bezzeg rosszul beszél!

LEONORA Te magad bűne.

DROMO Óh, hogy meg nem tanálhatom szerencsémre. Uram, Achate, hon vagy? Nincs bizony itt. Valóban reá, vén kinyéres társom, Phylergus, meg is játszódtatta; minthogy vak vereséggel vert meg, hogy ennyit kell hiában kiáltanom, és lábaimat sok nyargalás miá fárasztanom. De elmégyek, és valahon ördögben, ha szintén Plutónál léend is, felkeresem.

ACHATES Dromo, Dromo, térj!

DROMO Nincs most ürességem az visszatéréshez és kedvem nagy fáradtság miá a szóláshoz.

ACHATES Állj, mert én vagyok! Menjünk kijjebb, szívem!

DROMO Te vagy-é, uram, de megbocsáss, hogy ily embertelenül feleltem szódra.

ACHATES Én volnék, csipás szemeiddel ha jól látnál. Előbbeni magadban rebegtető beszédidben igen jót hazudtál, az tündöklő és minden állatokat szemei fényességével felyülhaladó hiúzhoz hasonlítván magad oculárhoz termett szemeidet, holott majd ugyan vakondaknál is vakabb vagy. Jól keresve igen könnyen feltanálhattál volna. De mi hír, és miért kerestél ily nagy sietséggel?

DROMO Ímé, majd megmondom, csak pihenésvételemig várakozzál.

ACHATES Hazámtúl jütt-é valaki?

DROMO Nem.

ACHATES Levelet hoztak-é?

DROMO Nem.

ACHATES Avagy uram hívat-é?

DROMO Nem.

ACHATES Tehát mi lehet?

DROMO Ah, hová légyek, ím, csak lélegzetet sem vehetek kérdezkedésed miá, sok fáradságim után, jó módjával.

LEONORA Hadd nyugodjék szegíny!

ACHATES Bezzeg hamar elfáradtál! Mondd ki egy szóval!

DROMO Úgy, ha lehetne.

ACHATES Talám vendégem jütt?

DROMO Jüttek.

ACHATES Micsoda ember?

DROMO Jeles emberek és valóban szépek; kegyes szűzzel együtt jó termetű ifjú érkezett.

ACHATES Kik lehetnek, és nem isméred-é?

DROMO Látja Isten, meg sem tagadnám kegyelmed előtt. De soha ezenkívül nem is láttam.

ACHATES Hon vadnak, és mit akarnak?

DROMO Tenger partján hagyám őket, és beszédekbűl akaratjokat amint eszembe vehettem, csak téged kívánnak.

LEONORA Okos beszédű legíny.

DROMO Hallgass, és ne szólj belé!

LEONORA Csak ne pirongass!

ACHATES Az bolondságnak békét hagyj! De az nevét nem mondta-é meg?

DROMO Az nevérűl elfelejtkeztem. Majd eszemben jut, hadd gondolkodjam csak.

LEONORA Ország dolga bár őreá se bízattatnék.

DROMO Óh, hallgass, ne nevess!

ACHATES Mégsem juthat eszedben.

DROMO Con, Con, Compus.

ACHATES Ehhez hasonló nevet sem hallottam, soha nem is olvastam; talám Lampertus.

DROMO Nem az, majd reátalálok.

LEONORA Jeles ember!

DROMO Ímé, csak nyelvemen forog. Con, Con, Continus.

ACHATES Az üköd.

DROMO Bizonyára, uram, nem messze vagyok tűle.

ACHATES Bolond, talám Constantinus?

DROMO Az, uram, az Isten elrontsa, csudálatos és gyenge elmém háborgató nevével egyetemben.

LEONORA Adná Isten, hogy ő volna. De kérdezd, édes szívem, jobb módjával!

ACHATES Bizonyos vagy-é, hogy ő légyen?

DROMO Nincs most a játékhoz kedvem.

ACHATES Ne hazudj, szolga, mert ebül jársz! De engem kérdezett-é ?

DROMO Óh, hogy el nem hiszed. Bezzeg téged, ha te vagy ám Achates, Dromo vitéznek kegyelmes ura.

ACHATES Mit mondott azután, édes szolgám, szépen szólok immár.

DROMO Hallgass reá, és ímé, megmondom. Az tenger mellé, úgymint az partján is sétálván, történetlenül juta egy hajó. Mi, mi, Mylenumból, Icarus szigetébűl, hogy jól megértsed.

ACHATES Jól értem, csak ne riogass.

DROMO Egy jó termetű, hozzám hasonló, tisztes és jó magaviselő ifjú legíny, egy igen szép, és én ítéletem szerint felettébb szép leánt, kezén fogván és véle egyetemben az tengernek partjára hajóbúl kiszállván, ki szolgája volna, főemberségemet látván, kérde: nem titkolám nevedet, az jámbornak megmondám. Nevedet hallván örült, és hogy késedelem nélkül jelenlétét tenéked megjelenteném, kért; szolgálatját ajánlván is általam, fáradságot és e kevés gyenge testednek lankadását nem tekintvén, mennél ki hozzája. Ez, uram, követségemnek derék summája.

ACHATES Szolga, meglásd, hogy igaz légyen!

DROMO Ennek előtte is ravásra hazudnom nem szoktattam magamat.

ACHATES Régen-é tehát, hogy érkeztek?

DROMO Tűlünk elmeneteled alatt.

LEONORA Bizonyára ők lehetnek!

ACHATES Ugyan ők, azmint eszemben vészem.

DROMO Nem elég az énnékem, hogy beszédemet igaznak lenni alítjátok, hanem ezen fáradságomnak és kedves jó hírnek jutalmát is várom.

LEONORA Meglészen, akár én lészek kezes érette.

DROMO Béveszlek, asszonyom, kezességül, rövidnap hímes és cifornyás inget várok tűled.

LEONORA Meglészen. De láttad-é Victoriát?

DROMO Victoria ki légyen, nem tudom, szép leánt Con, Constantinussal hogy láttam, azt bizonyosan mondhatom.

ACHATES Ő idejökben, szívem, nem volt még ezen Dromo nálam, nem is csudálható, ha nem isméri. De menjünk el.

LEONORA Bátor, ezen régútátúl fogvást szívbűl, szüntelenül keservesen óhajtott jó hírt megmondom asszonyomnak. Mondd szolgálatomat, szívem nékik!

ACHATES Örömöst lelkem; menjünk, édes szolgám!

SCENA VI.

Antigonus, Hecuba, Antrades

ANTIGONUS Óh, áldott kegyes atyánk, Jupiter, az te sokszámú, bővségesen hozzánk mutatott jókért dicsértessél általunk, mert Cupido által elragadtatott és Constantinusnak adatott, tűlünk és szemünk elől elvitetett szerelmes leányunkat megtérítetted. Az te neved is, Neptune, soha elfelejtve nálunk nem lészen, mivelhogy kedves vendéginket, egynéhány ízben szerencsésen és jó egíszségben hordoztad, és te jóvoltodbúl halálunk előtt életünkben őket látóul engedted. Édes Hecubám, s vallyon reményletted-é e mái napon szerető gyermekinknek, hogy így szóljak, megjüveteleket?

HECUBA Méltán dicsértetnek az istenek általunk, és szünetlen áldozatokkal kegyelmességeket háláljuk. Csak láthassam őket, ha szintén holnapi napon történnék halálom is, nem bánnám.

ANTIGONUS Avagy tiszta szívbűl mondod-é? Az isteneket ne bosszants, és haragra okot ne adj. Ennekutána minden rendbéli gondjainkat hagyjuk Constantinusra. Minékünk véneknek szükséges és hasznos, az sok és keserves, egész ifjúságunktúl fogvást, fáradság után rövid ideig állandó és mulandó életünknek napjáig testünk nyugodalma.

HECUBA Igaz, uram. De s vallyon hamar béjünnek-é?

ANTIGONUS Sokáig késnek. Leonorát elbocsátottad-é leányunkhoz?

HECUBA Ezen hír mondása után, mind Iphissel és egyéb frauencimmerrel együtt hozzája küldöttem.

ANTIGONUS Ruhájában küldöttél-é néki?

HECUBA Igenis. Mert Iphist visszaküldvén, szerető ruháját, egyéb öltözetihez illendő ékességgel együtt elvitte.

ANTIGONUS Tudom, szerelmes leányunk az sok bujdosás és szokatlan gyenge testnek sanyarúsága miá, hogy színében is megveszett.

HECUBA Gondolhatd, uram, ennyi ideig vadon pusztaságban, rossz gyükerek eledeli lévén, ha lehet-é jó színben. De annál ami nagyobb, véled-é, édes uram, ily szerelmesen együtt lakván, ha Victoria tisztán maradhatott-é meg szüzességében?

ANTIGONUS Azt én nem tudom, szabad volt Constantinus véle. De gondolom, az egyezségért akaratjával Victoria sem ellenkezett.

HECUBA Azt reménlem, ha tökéletes, igaz és tisztességes szeretet volt közöttök, megtartóztatták magokat minden tisztátalanságtúl.

ANTIGONUS Én nem felelek felőlök.

HECUBA Ily nem illendőképpen ne vélekedjél, ah, uram, szerelmes gyermekünk felől, melyből őutána magunknak is gyalázatos nevezetünk lehet. Mindazáltal felőle gonosz vélekedésünknek elidegenítéseért még ma véle való beszélgetésembűl okot adván annak megértésére, talám eszemben vészem, minémű állapatban maradhatott. Bizony nagy böcsületünkre lenne mindnyájunknak tiszta életit bizonyosan tűle megértvén és annak megpróbálására, ha mind az egész ország láttára, a Diana templomában, tiszta aranybúl öntötett és a templomnak közepette letétetett kép elől, ki az szüzességnek megpróbálására tartatik, dicséretesen és megböcsülhetetlenül jühetne el, példa lévén emlékezetül egyéb tisztaságban felnevelt leányoknál is, és az szemérmetességnek szeretőinél. Hogy azért nyilvábban megérthessed, szerelmes uram, ennek böcsületes voltát, ím, voltaképpen megbeszélem, hallgass reá csak, talám penig eszerint nem is hallottál volt felőle ezelőtt. Annak a Diana képire és tiszteletire öntötött aranyképnek egy megvont kézíj vagyon kezében, alatta, amely helyre helyheztetett, egy tekintetre gyönyörűséges forrás vagyon, melyben az ő csudái megláthatók. Azmely leányzó személynek szüzessége kétségben jutott, az megnevezett aranykép előtt ily móddal próbáltatik: Egy laurusból csinálatott koszorót adnak fejére, megmezítelenétett lábbal állatván a forrásnak öblibe. Hogyha szűz a leányzó, az aranykép megmozdulatlan veszteg áll, a víz penig forrásátúl, a leányzónak benneállásáig megszűnik, és zavarodatlan, tisztán, tündöklő természetiben megmaradván. Eszébe sem vévén a leányzó, kézi segítség nélkül felemeltetik a vízszínre, kinek lábai annak utána bé nem eveznek az vízben. Ha ki penig Diana gyalázatjával, Cupido és Venus szemptelen játékiban részt vévén, mindazáltal mégis álnokul, rusnya és tisztátalan voltát ékesíteni igyekeznék emberek előtt, és csak próbáltatná magát, annak soha még Diana is (mivelhogy szüzességnek istenasszonya) semmiképpen nem patrocinálhat, és nem is akar tulajdonsága és tiszti ellen oltalmazója lenni. Tisztátalanságban találtatván a magát próbáltató személy ellene búsulásbúl, mintha megindultnak láttatik az aranykép, megvont idegében vetett nyilával megsértésére igyekezvén a tisztátalan leányzónak, melynek rettentő indulatjátúl és tekintetitűl az leányzó megrémülvén, hátrább akarván előle állani, a koszorú megmozdulásában fejérűl az vízben leesik, kapván utána, soha meg nem foghatja. Annak példájára, azki egyszer elvesztette szüzességét, soha azt meg nem találhatja, és ekképpen mindenek előtt nyilvánvalóvá lészen az egyszer elvesztett tisztaságnak megkeresésére álnokul igyekező személynek minden titkos cselekedete, ki mely gyalázatos légyen, megítélheted, szerelmes uram, annyi szám nélkül való néző emberek előtt. Ha Victoria (aminthogy reménlem, meggondolván a mi és a maga tisztességét is, és azt is, hogy az országunknak rendi szerint megpróbáltatik) szüzességében megmaradt, minékünk s mind penig őnekik halhatatlan emlékezető tisztességekre lészen.

ANTIGONUS Igen szép rend ez az tiszta életnek tökéletes isméreti felől, de addig nem szólhatok hozzá, míglenten magam is Constantinussal nem beszélek. De tőle bizony, nagy emberséges és dicséretet érdemlő magamegtűrtetés lett volna az, ha felőle való vélekedésed szerint tanáltatik a dolog.

HECUBA Oly ember azért Constantinus, hogy ideje előtt, vélem, nem igyekezte éretlenül szüzességnek gyümölcsét leszaggatni. Lám Tristant, azmint írják (ha jól reá emlékezném), négy esztendeig egy vadon erdőben lakván, nyájasságosan egymással élvén, és minden éjjel kivont éles fegyverét magok között ágyakon elnyújtotta, mely cselekedete tisztaságoknak bizonyságára használt annakutána.

ANTIGONUS Hiában minékünk ezenfelől mostanság beszélnünk. Antrade, megvadnak-é parancsolatom szerint rendelve mindenek?

ANTRADES Mindenképpen Fölséged akaratjához alkolmaztattam.

ANTIGONUS Az muzsikások és egyéb rendbéli sokszámú vigasságszerzők jelen vadnak-é? Az lövőszerszámoknak kilövésében fogyatkozás, lássad, ne tanáltassék!

ANTRADES Mindenek helyén vadnak.

ANTIGONUS Minden dolgot tereád bíztam, Antrade, te lészel egyedül vétkes, ha mi fogyatkozás lészen. Mihent jűnek, azontúl dobok megüttessenek, trombiták harsogjanak, ágyúk zördüljenek, előbbeni szomorúságrúl nem is emlékezvén, elő sem hozván, minden utca teli légyen vigassággal!

ANTRADES Ezek régen mind elrendelve vadnak.

ANTIGONUS Későn járnak, menjünk bé, várjuk ott benn őket!

HECUBA Ne csudáld, uram, mert tudod, meddig öltözkednek módjok szerint és ékesítik magokat, nemcsak óra, de majd egész nap kívántatik.

ANTIGONUS Igen, jól tudom.

SCENA VII.

Constantinus, Achates, Victoria, Leonora

CONSTANTINUS Boldog légyen a nap, esztendő, hónap, áldott légyen az időnek állása is, és jeles, sőt kegyelmes planétáimnak forgások, boldog légyen a hely, ahon engem foglyá tévő kegyes szemek megkötöztek, sőt boldog légyen, mondom, első szerelmünk folyásában, noha akkor kedvünk ellen volt, mindennémű rendbéli szerencsétlenségünk is. Boldog légyen Cupidónak kézíja és engem sértegető, sebes, sérelmes, akkorontan mérges, de mostan immár édes, örvendetes nyila. Boldogok légyenek sokszámú nyomorúságim, majd ugyan véget nem is remélhető keserűségim, számtalan siralmim, véghetetlen óhajtásim. Boldog légyen fáradhatatlan igaz szolgálatom, hűséges nyughatatlanságom, különb- és ismég különbféle kínlódásim. Boldogak légyenek minden személyek és minden eszközek, melyek által jutottam szerelmes Victoriámhoz.

ACHATES Méltán mondhatod magadat boldognak, mivelhogy az istenek fáradságodnak, ímé, bűséges jutalmát térítették. De én mit cselekedjem?

CONSTANTINUS Elhidd, szerető barátom, Achate, ezen dologról bővségesen beszélettem Victoriámval, ne légyen kétséged, tiéd hogy ne lenne Leonora. Tudom, oly foganatos mostani kérésünk őnálok, hogyha nagyobbat kérendenénk is, megengednék.

VICTORIA Hiában sopánkodásod, az isteneknek régi, elvégezett akaratjok ez, egyszersmind kezdetett szerelmünknek együtt légyen kívánt és óhajtott vége.

LEONORA Éljen ezen jövendőmondó Sybilla!

VICTORIA Meghidd, szerető néném, hogy ellentartók nem lésznek dolgotokban szüléim, például vévén dolgomat, kedve ellen leányzót férjnek adni mi légyen, eszekben vehetik.

CONSTANTINUS Halljad, Achate, lelkem Victoriámnak beszédit: ímé, dicsekedik cselekedetivel. Igaz, hogy igaz szerető személyeknek, főképpen hasonlóknak szükség engedni, mert végtére sem kövétkeznék jó. Nincs oly ember, mely állhatatos szerelem ellen állhasson.

ACHATES Menjünk jobban! Fogd kezén, Constantine, Victoriát, tessék meg, hogy ti vadtok vendégek.

CONSTANTINUS Bátor, megcselekszem, csakhogy te is Leonorát, ti sem vadtok jobbak nálunknál.

ACHATES Más és különbözik a mi dolgunk. Asszonyom immár tiéd, és nincs, nem is tanálkozik ellentartó senki.

CONSTANTINUS Egyebet nem akarom, hanem fogd kezén, uram! Óh, istenek, bezzeg sokrendbéli muzsikáknak kedves és gyönyörködtető zengése, trombitáknak, doboknak hangja hallattatik!

ACHATES Menj elöl!

SCENA VIII.

Antrades

ANTRADES Az isteneknek elvégezett szándékjok véghezvitelében csuda módjok vagyon, látom. Ez mái nap valóban szerencsés, mert ímé, viszont, más új házasok is csak véletlenül tanálkoztanak; mert az jámbor és jó nemzetű vitéz Achatesnek maga Constantinus Victoriával együtt szép módjával megkérték Leonorát. Ily hirtelenül történt jó szerencsének, kedves vendégeknek megjüveteleken örülvén, az felettébb való vigasság miá, ugyan könyvez asszonyom, sőt ugyan jajgat elannyira, azki nem tudván, hallaná, nem örömnek, hanem inkább méltábban is halhatatlan keserűségnek alítaná. Óh, istenek, hiszem titkon viselte Achates szerelmét, vettem egykor azért, de még igen régen ezen dolgokat eszemben, de csak szokásnak lenni ítéltem, és hogy elvégye, avégre szerelmeskedjék, ifjúságban megrögzött állhatatlanságrúl és tétovázó szerelmekrűl gondolkodván nem reménlettem. De nem alítom, bokorbúl, amiként szokták mondani, ugrik ki a nyúl. Nagy dolog, aki jól meggondolja, az igaz szívbéli szeretet, és rettenetes, sőt csudálatos az ő cselekedeti, mint ímé, csak ezen udvarunkban történt példákbúl is eszében veheti ember. Mennyit fáradott, tűrt s koplalt és szenvedett, és mely szerencsétlenségeken, amiként ott benn szépen ékesen a hercegnek rend szerint beszéle, mentek által szegínyek. De ímé, mindezekrűl és ennyi nyavalyákrúl is bánatosan nem emlékeznek, mert amiért fáradtak, kedvek szerint meg is nyerték. Hasznos munkának, amiként mondják, nincsen fáradsága. Óh, mely gyönyörűséges dolog, ifjúságában tűrt szerencsétlenségnek előszámlálása. E mind semmi, és nem oly felettébb csudálható énnálam a szeretetnek ereje, mint az (amelyet soha nem hihettem), hogy Victoria ennyi időtűl fogvást, ily szerető szép személlyel csak egyedül lakván, szüzességében épen megmaradhatott volna. De az asszony, nagy hit alatt, csak titkon reákérdvén, szeplőtelennek vallá magát lenni; beszédének asszonyom mindaddig is nem hivén, míglenten bizonyos és tapasztalható okait nem látta. Immár e napokban nagyobb tisztességért és böcsületes, örökké megmaradandó hírért, nagy pompával Diana templomában illendő fejedelmi asszony módon vitetvén, az aranykép előbb nagyobb bizonyságért állatik, és az egész országbéli főnépek láttára megpróbáltatik. Onnan megjűvén, isteneket gyűcsőítvén és nékiek kegyelmességekért áldozván lészen az örvendetes lakodalom. Nem szükség azért, hogy kegyelmetek itten várakozzék, mert ottbenn lesz a menyegző.

Jegyzetek

a fejében – azért, cserében

actus – felvonás

Actus III. scena III. – A nyomtatott változat e részének az Actus III. scena II. felel meg a komédia kéziratában. (A különbség oka, vélhetőleg, sajtóhiba.)

Actus IV. scena III. – A nyomtatott változat e részének az Actus IV. scena I. felel meg a komédia kéziratában (A különbség oka itt is sajtóhiba lehet.)

adamáskő – gyémánt

adhatdsza – add

ageb – agg eb, vén kutya; olyan becsmérlés, amelyet vénasszonyra, vénemberre egyaránt alkalmaztak.

akár medgyen – akármit tegyen

alít – vél, gondol, sejt

állat – állít

állatjában – termetében

általán fogva – általában, valójában

ámodtál – ámultál, bambultál

Angelica – „Ángyélika.” Az olaszban: Licori, a latin Lycoris.

aranylépű – aranyléptű, aranyat lépő (?)

aránzom – vélem

armeniai – örményországi

arra felelek – megígérem

arra való képest – aszerint

áspiskégyó – viperaféle. Süketsége költői közhely volt egykoron. 58. zsoltár 5–6: „Az ő mérgek olyan, mint az kígyónak mérge, mint az siket áspisnak, mely az ő füleit bédugja. Mely nem hallja az bűbájosoknak szavokat, és az bájolónak, ki bölcsen tud bájolni.” (Vizsolyi Biblia) Zrínyinél: „Miért meg nem hallgatsz, áspisnál süketebb.” (Idilium. Violához, 1. strófa 2. sor)

asszonállat – asszony (asszony-lény)

aszú – száraz

Áthénás – Athén régi magyar neve.

audientia – kihallgatás

az agebbe – a fenébe

az aratóknak sem kedvesb az árnyék – Özv. Batthyány Boldizsárné Zrínyi Dorica idézi Lobkovitz Poppel Évának 1605. április 12-én írt levelében.

az én szívembéli eleven tűznek kegyetlen gyútóját – Batthyány II. Ferenc idézi, apró változtatással.

az fejében – azért cserében

az másiknak is szeretőjét tudja vala lenni – tudja, hogy a másiknak is van szeretője

az versek fejében mehessenek ki az hasonló bötűk – csak úgy látszódjék, mintha vers volna, csak valahogy rímeljenek a sorok

azkinek nevének emlékezetére... – Batthyány II. Ferenc (1573–1625) dunántúli főnemes felhasználta Poppel Évának, leendő feleségének 1605-ben írott udvarló leveleiben Balassi verseit és komédiáját. Ezt a sort is idézi.

azontul – azonnal

bátor – ámbátor

berce – balga

bestyére – gazfickóra

bizodalmat magán venni – elbizakodottságra okot adni

bízol... szépségedhez, ifjúságodhoz – bízol szépségedben, ifjúságodban

boglocskámnak – baglyocskámnak

bosszú – bosszúság

Briseida – „Brisejda.” Az olaszban: Urania.

bujdosás – vándorlás

búnak éri végét – búnak vet véget

Candia – Kréta szigetének középkori, arab eredetű neve, amely hozzánk az olasz nyelvből került át.

cicke – cica

Conclusio – Berekesztés, végszó

Constantinus – jelentése: ’állhatatos’

Cortes Ferdinandus – Hernando Cortez (1485–1547) spanyol conquistador. 1519–1521 között meghódította az aztékok birodalmát, a mai Mexikót. Meglepő, hogy Balassi tudott Cortez „jeles versszerző” voltáról, hiszen a conquistadornak csak alkalmi verseiről maradtak fenn híradások. (Vö.: Kovács Sándor Iván: Balassi Bálint és az Óceánum, ItK, 1976, 659–670.)

credentionális – megbízólevél

Credule – a Credulus név latin megszólító esete (vocativus). A régi magyar irodalomban általában megtartották ezt a latin esetvégződést, ha latin eredetű név megszólításban fordult elő.

Credulus – „Krédulus.” Az olaszban: Credulo.

Credulus nyilván [...] – A másoló egy sort kihagyott.

cypriabéli – ciprusi (születésű Venus)

csak azon könyörgök – Balassi verseiben is felbukkanó formula, amelyet gyakorta használtak a kor pártfogásért esdeklő leveleiben.

csudákat nevelő – tengeri szörnyeket tápláló

déceg – délceg

diáksággal – tanultsággal

Dienes – A latin Dionysius magyar névváltozata. Gyénesnek ejtették. Ebből lett a mai Dénes. Az olaszban: Cavicchio, ’facövek’, átvitt értelemben: ’bunkó’.

discurálván – beszélgetvén, tanácskozván

disputál – tárgyal, vitatkozik

dönge bogár – dongó

e fejében – eszerint

Echo – „Ékó.”

egészséggel – a „vale” latin köszönés magyar megfelelője.

egybenhordjuk az gubát – hajba kapunk

egyél benne – egyél belőle

egyelsőben – először, legelőször

egyes – magányos

egyes doctorok – egyházdoktorok, mint Aquinói Szent Tamás (doctor angelicus), Albertus Magnus (doctor universalis) stb.

egyes ital – egyszerre felhajtani az italt

egylett – elegyített

egymástokot – egymást

egyszersmind – egyszerre

együld – hátha, talán, netalántán

éhomra – éhgyomorra

el ne hidd – el ne bízd

elalusson – elaltasson

elhalék – elsápadtam, elájultam

elsőbben – előbb

emberi állat – emberi lény

émedten – éberen, ébrenlétben

en – íme

en az tanács – íme, a tanács

enheszik – enyhül

eperj – (földi)eper

esik – veszt

eszvehordjuk ma az marhát – összeveszünk

étető – haleledel, csali

exceptio – kivétel, kirekesztő feltétel

ezketig, ezkétig – eddig

félelmesen – félve

félfelé – félre

felnyilatkoznak – kinyílnak

fene – vad

fertengő – fetrengő, vergődő

fértetél – férkőzél

fiatalra – fiatal fára

ficsirik – madárhagot utánzó szó, amelyet elsősorban fecskéhez kapcsoltak. A komédia kéziratában „csi” van, mint az olaszban.

Finis – Vége

francúz – francia

fraucimmer, frauencimmer – szolgálólány, szobalány

fris – elegáns, szép

fris ifjak – jeles ifjak

gonosz nő, ördöngös bűvölő – boszorkány

gömbelő – gömbölyű

gratia – kegy, kegyelem

gyücsőítvén – dicsőítvén

gyűlöllek, mint az kígyó az pávát – A páva valóban sikerrel támadja meg a kígyókat (Eckhardt Sándor véleménye, Brehm alapján).

gyűlölségben es – gyűlölségbe esik

Ha azt tartod, hogy nem érdemlem... – Credulus beszédének e részletéből Batthyány II. Ferenc és később Wesselényi Ferenc (1605–1667) nádor idéz.

Ha egyet nem néznék talám ez szemnél – A mondat folytatása a másoló tollában maradhatott; az egyet vélhetőleg egyebetnek értendő.

Ha nem tudom, mikor rezet mutatsz, reám köszönnéd azkor! – A réz a régiségben az ürülék eufemisztikus elnevezése volt, a berezel ma is használatos ilyenfajta jelentésben; a reá köszönni kifejezés értelme: felköszönteni, egészségére kívánni. Azaz a szólás kb.annyit tesz, mint: ’ha beszéded számomra érthetetlen, akár az is előfordulhat, hogy „rézzel” köszöntesz föl!’

ha valami tisztességben járó dologban nem vésznek öszve – Balassi itt felesége „tisztességben járó dolgára” célozhat; erről az ügyről, a házasságtörési perről hasonlóképpen fogalmazott 1587. augusztus 7-én, Egerben kelt levelében: „...kegyelmeteknél nyilván vagyon, minémő nagy dolgunk mostan minékünk itt Egren vagyon, mely nemcsak jószágunkban, hanem egész familiánknak tisztességében járó dolog.”

haba – háborodott, kába

haddjárjon – hadd legyen

hatalmas szemei – hatalommal bíró szemei

házsártosok – hazárdjátékosok, kockajátékosok

hazul – hazulról

héában hegedölsz az malomban – felesleges dolog (hiszen a malomkövek zúgásától úgysem hallatszik a hegedűszó). Ezt és az előző, ma is ismert mondást („falra hányt borsó”) Baranyai Decsi János is többször idézi Adagiorumában (Bártfa, 1592).

hellyé – helyre

helyött – helyütt, helyen

hímvarró – hímző (de eufemizmus is: hímvarró társ = szexuális partner

híre nélkül – tudomása nélkül

históriát nem írhattam – egyháztörténetet nem írhattam. (Balassi Tíz okok című Campianus-fordításában olvashatjuk: „az anyaszentegyház cronicája vagy historiája megírásában”.)

hitemet – eskümet

hitető – álnok, csalárd

hitves atyjafiának – hites atyafiának

holdá kélve – másnap hajnalra (hol+d+á=’hajnal’+kicsinyítő képző+lativusrag)

holott – ahol

hon – ha

hová fenébb – egyre fenekedőbb, egyre vadabb

hozsza – nosza, add!

hűvíti – hűti

igyenes – egyenes

Ilona – Heléna

Indiát, kinek Nova Terra neve – Balassi korában még nem állandósult az Újvilág (Nova Terra) Amerika elnevezése. Élt még a Colombus tévedéséből eredő India név is.

ingyen sem – egyáltalán nem

iránzom – vélem

irillem – irigylem

írnya – írni

istápja – támasza

ivolák – violák, ibolyák

javall – jónak tart, helyesel

Julia – Az olaszban: Amarilli, a latin Amaryllis.

Julia rabja: Gyarmati Balassi Bálint – A kéziratban a költő neve helyett N. N. (= nomen nescio: ’nevét nem tudom’) található. A kódex másolója azonban a szerző vagy a címzett nevét másutt is N. N.-nel helyettesítette, így föltételezhető, hogy a komédia autográf szövegében még ott volt a közöltük név.

Julia-Annám – Losonczy Anna valódi neve és költői álneve itt együtt fordul elő.

Juliának béadott – Juliánál bevádolt

jungáta – lágy sajtfajta

Károly császár – V. Károly (1500–1558) német-római császár és spanyol király.

kép – szobor

képes – illő, alkalmas, megfelelő

kérdd – kérdezd

keserültenek – keseregtek miattam

késő immár sütve – késő bánat immár, eső után köpönyeg. E szólásra Baranyai Decsi János Adagiorumában számos példa található.

kételkedni hozzá – kételkedni benne

ki bolond – milyen bolond

ki hamar – milyen hamar

kinnyen – kényen, kényem-kedvem szerint

kisebbség – gyalázat

kísértetekről írt könyviben – Bornemisza Péter: Ördögi kísírtetekről, avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertezett világnak, Sempte, 1578.

korosként – állandóan, szüntelenül

kosárba rekesszed – akolba zárjad

kotornál el – kotródnál el

kő – itt: kőszívű

kőeső – jégeső

kőszál – kőszikla

közmarhává – közprédává

község – közösség, köznép

községnek – társadalomnak

lá – lám

Láss agebet az zöld ágon – Trágár szólás, hozzávetőleges értelme: ’No, nézd az ifjúval kurválkodó vénséget!’, ’No, nézd ezt a rondaságot!’ A szó szerinti jelentés elhomályosulása után egy szerűen ’ne bosszants’, ’ne dühíts’, ’menj a fenébe’ értelemben használták(?).

lator – 1. szerelmeskedő 2. gonosztevő

látóul – látni

láttam szép asszonnak – az általam látott szép asszonynak

laurusból – babérból

lebbegő – pislákoló, csillogó, vibráló

leppentőcske – lepke

Licida – A latin Lycidas olasz változata.

lisztláng – a legjobb minőségű fehér liszt, lángosliszt

lől – levél, voltál

maga – noha

maga imént – pedig az előbb

maga míg – pedig amíg

makula – folt

malozsa – mazsola(szőlő)

marcona – 1. kegyetlen, vad; 2. tréfás; 3. jelentéktelen

marha – kincs, vagyontárgy

marhásb ember – vagyonosabb ember

másat lát – hasonmást lát

medgyünk – mit tegyünk?

meg – megint

meg is vonsszuk a gubát egymás hátán – összekapunk

megdúl – felülmúl

megegyelíték – elegyítették

megengesztelhetnéje – megengesztelhetné (tárgyas ragozás, feltételes mód, egyes szám 3. személy)

megesni – megszánni

meggyőzött – legyőzött

meginnya – meginni

meglikasztja az kemén márvánkövet... – Balassi egyik legkedveltebb, gyakorta alkalmazott sententiája; a latin eredetit a költő egy gyermekkori tollpróbája is megörökítette: „Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo.”

megszélheszik, megszélhüszik – őrjöng, felbőszül

megtetszenéjék – a megtetszik ikes ige alanyi ragozású feltételes módú alakja. Egyes szám 3. személy: megtetszenék (megtetszene).

megvonszom magam – félrevonulok

méltábban – méltóbban

mely – ki, aki

menny ütett volna meg – villám csapott volna belém

mennyütő kő – villám

mert azki igazán szeret, egyet szeret – Batthyány II. Ferenc idézi.

mesterségesen – ravaszul

metszek – mit teszek?

mi – miért, de, mert

mi hamisad volt – milyen bántásod volt (bírósági perekben használták ezt a kifejezést).

miá alított – miatt vélt

mia, miá – miatt

mind elpöngetné az aggnő szót – ostobaságot fecsegne

mindkét felől – katolikus és protestáns oldalról egyaránt

minem – nemde nem?

Miseria – Nyomorúság

morotva – zárt tengeröböl, a kor nyelvében „tengerszakadék”

Ne dagályoskodjál – ne indulatoskodj!

ne korpázz – ne szidalmazz!

nem állhatja az fejem az hév lúgot – A szólás háttere: régen lúgos vízzel mostak fejet. Innen a fejmosás ’szidás’ jelentése.

nemzet – család, nemzetség

nevetkezett – nevetgélt

nézhetdsze – nosza, nézheted!

nézsze – nosza, nézzed!

ninkell – nem kell

nógat – buzdít, biztat, ösztökél

nyelvet fogni – foglyot ejteni információszerzés céljából

nyúlcímerecske – a nyúl combrésze

oculár – szemüveg

Ó, dühös gyanóság... – Vö. a Nyolcadik Célia-vers 2. strófájával: „Átkozott gyanúság...”

Óh, magas kősziklák... – Balassi versgyűjteményében az Ötvennegyedik ének. A komédia másolója csak az első strófa két sorát írta le, ezért a verset a Balassa-kódexben megőrzött szöveggel közöljük. E

Óh, nagy kerek kék ég... – Balassi versgyűjteményében ez az Ötvennyolcadik ének, a Julia-ciklus záró verse. A komédia másolója csak az első strófát írta le, ezért a Balassa-kódexbeli szöveget közöljük.

ohajt – 1. sóhajtozik 2. szán, sirat

olasz pökés – hányás (?)

oly kedves szerelmest, kinek úgy örülhessen kegyelmetek, mint az fülemilék az tavaszi időnek... – Ezt a részletet Kvahó Márton idézi, 1603–ban Poppel Évának írt levelében.

Ó, régi, átkozott s igen gonosz szerencse... – Batthyány II. Ferenc idézi.

ott vagyon az icce – A horgászatból vett hasonlat folytatása. A horgász a kifogott halakat edénybe helyezi, amelyet űrtartalma szerint hol iccének, hol csebernek, ejtelnek, berbencének neveztek. Az icce kb. 7 deciliteres edény. („Vöttem egy icce kövi halat, egy icce koppot.” Magyar Oklevélszótár, 404. hasáb)

öcsém – húgom

Ő maga, az Szerelem... – Ezt a mondatot Batthyány II. Ferenc idézi.

öregbel – öregbül, erősödik, nagyobbodik

öregbít – növel

patakiak – sárospatakiak

patrocinálhat – oltalmazhat, gondját viselheti

patvarkodol – perlekedsz

Paupertas – Szegénység

Péter pap – Bornemisza Péter (1535–1584) lutheránus prédikátor, Balassi ifjúkori nevelője.

pih – piheg

pihenés – pihegés

poenitentia – penitencia, vezeklés, bűnbánat

Prológus – Előszó

promoveálja – elősegíti, támogatja, előmozdítja

prozsmál – prézsmitál, fecseg, „szövegel”

puzdra – nyíltartó tok, tegez

ravásra – rovásra, sokszor

reá ámodtam vala – rá bámultam

reá felel – megígér

reá találád – eltalálád

reám írt – rólam írt

reménlem – hiszem

reménylettem – képzeltem

residenciája – tartózkodása, tartózkodási helye

rettenetes történet – rettenetes eset

rövidnap – hamarosan

scena – jelenet

semmi kélne – valami történne

serén – sörény

siralmim miá esnék – siralmaim miatt megesne rajtam a szíve

sohon – sehol

sok vágással dől le az nagy fa – Ezt a mondást Baranyai Decsi János Adagioruma is ismeri.

söle – (zsöle?) ma már ismeretlen jelentésű szó

strázsát állatni – őrséget állítani

succedálván – következvén, sikerülvén

summa – tartalmi összefoglaló, a régi drámák szokásos kelléke

supplikálj – könyörögj

Swendi Lázár – (1522–1584) nevét Magyarországon maga is így használta. Hadvezér volt, aki hadtudományi munkákat is írt.

Sylvane... az vadember nevet – Az olasz eredeti Selvaggiója valóban vadembert jelent. A Balassi által latinizált Sylvanus név azonban egy római istenség neve, aki az erdők és a nyájak őrzője volt. Jelentése: ’erdei’.

Sylvanus – „Silvánus.” Az olaszban: Selvaggio.

szabad légyen már véle – legyen, ahogy akarja

száján kell viseldegélni – szájon kell hordozni, beszélni kell róla

szapora szavúk – szószátyárok, pletykások

száraz dér – fagy

szekernye – bőr lábszárvédő, csizma

szenében – tüzében

szent írást sem – teológiai értekezést sem

Szent Iván hava – június

Szent Mihály hava – szeptember

szerelmes, szerető – szeretett

szinte – szintén

szinte igaz – szintén igazán

szívfogás – szívszorító fájdalom

szolgálatomban tudják – elbocsátanak a szolgálatból

szolgálóleányom – komédiám. A comoedia a latinban nőnemű szó, innen ered a megszemélyesítés. Vö.: Philosophia est ancilla theologiae – A filozófia a teológia szolgálóleánya.

szűk bor idején – borhiányban. (Ez általában, mint Bethlen Miklós Önéletírásából megtudhatjuk, ősszel köszöntött be, amikor az óbor már elfogyott, új bor pedig még nem volt.)

Talám imez repedezett kőszikláktúl születtél – Ezt az emelkedett stílusú szitkozódást Vergilius Aeneisében Dido mondja Aeneasnak (Aeneis, IV, 365–367), vö. Balassi Huszonegyedik énekének 7. stófájával: „Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt...”

tanálkoztál – találtál

tarack – kisebb ágyúfajta

tekintetet – tekintélyt

tengelic – tengelice (madár)

tengerszakadék – tengeröböl

terebinthus fa – terpentinfa: fekete, fénylő fa, Macedóniában terem (Szenci Molnár Albert)

testámentumosim – végrendeletem végrehajtásával megbízott embereim

Thyrsis – „Tirzsis.” Az olaszban: Tirsi.

tikfiat – csirkét

titok snincs olyan... – Hasonló mondást találunk Baranyai Decsi János Adagiorumában is.

tizenharmadfél – tizenkét és fél

több – többi

tökéllett – elhatározott

történet szerint – véletlenül

történetlenül – váratlanul

toszinta – taszíta

tott – valóban; bizony úgy van; mondom

tudománytétel – bírósági perekben a tanúvallomást jelentette.

túrosodik – fekélyesedik

tutor – vezető

tündérasszon – A görög-római mitológia isteneit tündérnek, istennőit tündérasszonynak nevezi Balassi verseiben is. (Az olasz eredetiben ezek nimfák.)

tyúkmonysültiglen – egy tojássütésnyi ideig, néhány percig

unicornis – egyszarvú: a középkori természetszemlélet csodás állata, a szüzesség szimbóluma.

üres – mentes

üssön meg inkább az menny – csapjon belém inkább a villám

űző – ízű (de szójáték is lehet, vö. üzekedés).

vad állat – itt: vad teremtés

vajúdom – szenvedem

vajúszik – szenved

vakarj el – pusztulj a szemem elől, tűnj el!

valami nádat szedek az ház héjára, hogy az eső reám ne csepegjen – Valószínűleg virágnyelvi fordulat; részletesebb magyarázat helyett vö. az alábbi tréfás siratóval, amely nyilvávalóan a coitusra utal: „Édes János párom, mikor te meg én dugdostuk a nádas tetőt, mikor olyan csipegős-csöpögős volt!” (Fél Edit nyomán idézi Bernáth Béla: A magyar népköltés szerelmi szimbolikája, in Előmunkálatok a magyarság néprajzához, Bp., 1981, 51. Ugyanitt kimerítőbb felvilágosítás a nádas tetőnek, a ház héjának stb. ezoterikus jelentéséről.)

valamit adnak megenned – megmérgeznek

választ – válasz

valván – lévén

vásárra nem jutott szerelmek – nem került nyilvánosságra szerelmük

vedd hozzád – vedd magadhoz, itt: hallgasd meg, engedd mondanom

véget szokott érni – véget szokott vetni

véletlenül – váratlanul

verdődik – vergődik

vertengeni – vergődni

veszék – A jajveszékelés szóban maradt fenn a „Jaj, veszék”.

veszekedel – kínlódsz, gyötrődsz

Victoria – jelentése: ’győzelem’

villámás – villámlás

vonjuk félfelé... magunkot – vonuljunk félre

vonyogna – vergődne, haláltusát vívna

zsengéjül – korai termés gyanánt felajánlott áldozatként