Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

6. fejezet - VERSES EPIKA, HISTÓRIÁS ÉNEKEK

6. fejezet - VERSES EPIKA, HISTÓRIÁS ÉNEKEK

Tartalom

HÁZASSÁGRÓL ÉS SZERELEMRŐL SZÓLÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Istvánfi Pál: Volter és Griseldis históriája
Ráskai Gáspár: Egy szép história az vitéz Franciskórúl és az ő feleségéről
Szendrei Névtelen: Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája
Semptei Névtelen: Az Béla királyrúl való és az Bankó leányárúl szép história
Lévai Névtelen: Páris és görög Ilona históriája
Enyedi György: Gisquardus és Gismunda
Pataki Névtelen: Euryalusnak és Lucretiának szép históriája
Gergei Albert: História egy Argirus nevű királyfiról és egy tündérkirály szűzleányról
Ismeretlen: Szép históriás ének az Telamon királyról és az ő fiának, Diomedesnek szörnyű haláláról
Ismeretlen: Fortunatus históriája
Bogáti Fazakas Miklós: Canticum canticorum
Cegei Névtelen: Effectus Amoris
Ismeretlen: Apollonius históriája
Ismeretlen: Igen szép história az görög Clitophonnak és Leucippének egymáshoz való hívséges szerelmekrűl
ÓKORI TÖRTÉNETET FELDOLGOZÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Huszti Péter: Aeneis, azaz az trójai Aeneas herceg dolgai,
Bogáti Fazakas Miklós: Aspasia asszony dolga és az jó erkölcsű asszonyoknak tüköre
Csáktornyai Mátyás: Jeles szép história két görög hercegről, erős Aiaxról és bölcs Ulissesről
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRGYÚ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Valkai András: Bánk bán históriája
Ilosvai Péter: Toldi Miklós históriája
Tinódi Sebestyén: História Zsigmond császárnak fogságáról és szabadulásáról, Magyarországban törtínt dolgáról
Nagybáncsai Mátyás: História az vitéz Hunyadi János vajdáról
Görcsöni Ambrus–Bogáti Fazakas Miklós: Mátyás király históriája
TUDÓSÍTÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Tinódi Sebestyén: Kapitán György bajviadalja
Tinódi Sebestyén: Egri históriának summája
Tőke Ferenc: Szigeti győzedelem
Gyulai Névtelen: Cantio de militibus pulchra
Ismeretlen: Az vitéz Túri Györgynek vitézségéről és haláláról való história
Szepesi György: Historia cladis turcicae ad Nádudvar,
Jegyzetek

A verses epikus formák voltak a korban a legkedveltebbek, ezek közül is a históriás énekek a legnépszerűbbek. Mivel gyakorta hasznos tanulságot tartalmaztak, nevelő célzattal íródtak, s mivel „igaz történetet,” nem holmi hitvány fikciót verseltek meg, a kor közgondolkozása e műfajban többnyire nem talált kivetnivalót. Maga a históriás ének fogalom rendkívül tág jelentésű. Kezdetben a bibliai históriás énekek voltak túlsúlyban, ezek többnyire az Ószövetség történeteit verselték meg, a „tudatlan község” – a reformáció sajátos népművelés-igényének megfelelően – innen ismerhette meg a Bibliát s persze a szükséges tanulságot. Íródnak úgynevezett széphistóriák, e 19. századi eredetű, nem túl szerencsés elnevezés (a korban ugyanis mindenfajta históriát mondottak „szép históriának”) jelöli a szerelemről vagy házasságról szóló történeteket. Voltak tudósító énekek, amelyek szinte az újságírást, a korszerű hírszolgálatot helyettesítették: pontosan és megbízhatóan örökítették meg a korabeli eseményeket. A történeti históriás énekek nagyobbik része antik témát verselt meg, kisebbik része a magyar múlt iránt (főleg az 1560-as, 1570-es évektől) feltámadt érdeklődést igyekezett kielégíteni. Az említett alaptípusok persze nemegyszer egymással, vagy éppen más műfajokkal keveredtek.

Az 1560 előtt íródott mintegy hetvenkét históriás ének 60 százaléka bibliai história, 1560-tól a századfordulóig kb. ugyanennyi históriás ének íródott, ezeknek azonban már 74 százaléka világi jellegű! A század utolsó négy évtizedében a világi témák látványos előretörése nem csak a históriás énekeknél tapasztalható jelenség, 1570 után már nyomtatásban – tehát a szélesebb rétegeknek szánt, a közgondolkozás által elfogadott irodalom esetében – is több világi mű jelenik meg, mint vallásos. A históriás énekek népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy antológiákat is kiadnak: 1554-ben Kolozsvárott Tinódi gyűjteményes kötetét, a Cronicát, 1556-ban pedig, szintén Kolozsvárott az ún. Hoffgreff-énekeskönyvet, a bibliai históriák gyűjteményét.

HÁZASSÁGRÓL ÉS SZERELEMRŐL SZÓLÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK

A házasságról és szerelemről szóló históriás énekek közül a legkorábbi, teljes szövegében ránk maradt munkát, a Volter és Griseldist Istvánfi Pál (Kisasszonyfa, 1505 körül – Németi, 1553), a történetíró Istvánffy Miklós apja írta. Az 1520-as években Padovában tanult. Baranya vármegye alispánjaként, 1539-ben „hertelen indulván király örömében”, azaz János király és Izabella Székesfehérvárott, 1539. március 2-án tartott esküvőjére készülve szerezte históriáját. Az asszonyi hűséget példázó történet forrásaként Boccaccio 100. novellájának Petrarca által készített latin nyelvű fordítását használta. Nyomtatásban először Debrecenben jelent meg, 1574-ben. A szövegközlés alapja: RMKT II.

Az Egy szép história az vitéz Franciskórúl és az ő feleségéről szerzőjét, Ráskai Gáspárt általában a 16. század első felében élt nógrádi főispánnal azonosítják. Ez a megfeleltetés azonban bizonyosan téves. Lehet, hogy a szerző egyszerűen a Zala vármegyei Ráskóról való, egyébként ismeretlen literátus. Az asszonyi helytállásról 1552-ben írt széphistóriájának története sok változatban él az európai irodalomban, ő valószínűleg délszláv forrásból dolgozott. A keletkezés körülményei is az ország délnyugati részéhez kapcsolhatók, hiszen a versfejekben a következőket olvashatjuk: „Éljen Bánfi István az Alsólindvába ő házastársával Ország Magdolnával, meddég Isten akarja az ű kisfiával: jó Bánfi Miklóssal és Bánfi Annával. Jövendőt, kit várnál, az nagy Isten adjon az ő jóvoltából.” Bánffy Istvánt (1522–1568), ötéves fiát és nyolc éves lányát egy udvari prédikátor vagy tanító köszönthette ily módon. A történetben szereplő Béla király egyik Árpád-házi uralkodóval sem azonosítható. Buda vára királyi székhelynek csak az Anjouk és Zsigmond korában épült ki. A história nyomtatásban először Debrecenben látott napvilágot, 1574-ben. A szövegközlés alapja: RMKT VI.

A Szilágyi Mihály és Hagymási László históriájának ismeretlen szerzője 33 háromsoros strófából álló művét, a záróstrófa szerint, 1561-ben, Szendörő várában veszteg ültében szerezte „egy poétának ű verseiből”. Egyesek szerint a Borsod megyei Szendrő, mások szerint pedig a török kézen lévő, al-dunai Szendrő (Smederevo) váráról lehet szó. Az utóbbi a valószínűbb, ami azt jelentené, hogy az ifjú énekét rabságban írta. A szöveg a Csoma- illetve a Vasady-kódexben maradt fenn, ám még a 17. században (Kárász-töredék) és a 19. század elején is (kopácsi változat) másolgatták, sőt népballadaként is tovább élt. Az utóbbiak alapján Vörösmarty is megverselte. A történetben szereplő Szilágyi Mihály Mátyás király nagybátyja volt, aki az 1440-es években valóban szenvedett török fogságot. Beregszói Hagymási László temesi főispán is abban az időben élt. A szultán családjának néhány tagja ugyancsak ekkoriban szökött Magyarországra. A szövegközlés alapja: RMKT VII.

A Béla királyrúl és az Bankó leányárúl szóló történet szerzője egyike lehet azoknak a királyi Magyarországon, főleg a Felföldön letelepedett, származásukat nevükben őrző horvátoknak, akik a török elől menekültek. A vélhetőleg ifjú szerző e pajzán végű históriát 1570. augusztus elején, a Nyitra megyei Semptén fordította horvátból. A férfinak öltöző és vitézkedő nő alakja régi keletű, a motívumnak több irodalmi feldolgozása ismert, a leírt próbatétel azonban csak délszláv elbeszélésekben fordul elő. Bármelyik Béla király és a budai királyi vár a történet idejeként és helyeként éppúgy anakronisztikus, mint a Vitéz Franciskó esetében. Ugyanakkor mindkét történet használ olyan szavakat és kifejezéseket („új udvart tétet”), amelyek a magyar udvariság nyelvi emlékei. A história jól ismeri a virágénekek erotikus nyelvezetét. A Széll Farkas-kódexban maradt fenn. Szövegközlésünk az RMKT VIII. kiadásán alapszik.

A Páris és görög Ilona históriájának szerzője szintén ismeretlen. 1570-ben, Léva város kerületiben, barátjának írta ezt a moralizálást sem nélkülöző históriát. A trójai történetből a szerelmi szálat emelte ki, főként Ovidius két heroidáját használva fel, de a középkori Trója-regény egyes elemei is hatottak rá. Nyomtatásban először Debrecenben jelent meg, 1576-ban. A négyrészes históriának csak az első részét, és a második rész elejét közöljük az RMKT VIII. alapján.

Enyedi György (Nagyenyed, 1555–Kolozsvár, 1597), a majdani antitrinitárius teológus és püspök ifjúkori szerzeménye egy borongós história: a Gisquardus és Gismunda. Boccaccio 31. novellájának Beroaldo-féle latin fordítása alapján, 1574. májusának közepén Bécsben szerezte, s a versfők szerint Komáromi Ferenc nagyszombati polgárnak, barátjának ajánlotta. A történetet a szerző számos didaktikus és moralizáló részlettel bővítette, mintegy bemutatva, miképpen lehet egy 16. századi szempontból erkölcstelen (=szerelmi) témát illően megverselni. A szövegközlés alapja: RMKT VIII. és Káldos János kritikai kiadás igényű sajtó alá rendezése (Enyedi György, Historia elegantissima, Bp., 1994).

Pataki Névtelennek nevezte el az irodalomtörténet a kor egyik legnevezetesebb széphistóriájának, az Euryalus és Lucretiának szerzőjét. Sárospatakon, a várhoz tartozó Gombos kertben fejezte be munkáját, amelyet a 15. századi humanista, Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) novellája alapján szerzett 1577-ben. A névtelennek már számosan próbáltak nevet adni: egyesek Balassi Bálintot, mások Dobó Jákobot (1562–1585) vélték a szerzőnek. Az epikus műben lírai betétek találhatók: Euryalus és Lucretia egymáshoz írt levelei. Eme udvari szerelmi frazeológiával (is) készült részletek, a mű egészéből kiragadva, a legkorábbi magyar nyelvű lírai szerelmes versekként is olvashatók, s mint ilyenek, Balassi Bálint korai szerelmes verseinek előképei. Maga Balassi jól ismerte e históriát, nótajelzéseiben többször is hivatkozik „Lucretia nótájára”. Az udvari szerelmi líra kialakulásának ez volt az egyik útja: a széphistóriabeli betétek önállósulása. A testi szerelmet a 16. században magyar nyelvű históriás énekben csak itt és az Argirusban ábrázolják. Versformája a Balassi-strófa előzménye. Első nyomtatott kiadása elveszett, a 16. század végén Debrecenben és Kolozsvárott is kinyomtatták. A szövegközlés alapja: RMKT IX.

Gergei Albert nevéhez fűződik a 16. század legismertebb és legnagyobb hatású szerelmi története, a História egy Argirus nevű királyfiról. A szerelemről meseszerűen és moralizálás nélkül beszél. Művét, mint írja, „Olasz krónikákból” fordította, ezt az olasz munkát azonban, noha számos filosz nyomozott utána, nem ismerjük. A görög eredetű nevek és más vonatkozások alapján valószínű, hogy a történet a késő antik vallási szinkretizmus idején keletkezett kultikus szöveg nyomait őrzi, ez az ősforrás bizánci közvetítéssel juthatott Olaszországba. A tündér az átváltozásra képes mítikus alakok magyar megfelelője. Az olasz reneszánsz híres szerelmi álomregénye (Francesco Colonna: Hypnerotomachia Poliphili, Velence, 1499) talán az Argirussal közös gyökérből nőtt ki. A magyar szerző, aki nevét a versfőkbe rejtette, azonos lehet azzal a Görgei Réz Alberttel, aki református lelkészként szolgált Abaúj és Torna megyei falvakban 1597–98-ban. A história azonban ennél korábban, az 1570-es évek elején keletkezhetett, hiszen Bejczy Gergely, Vas megye alispánja, Batthyány Boldizsárhoz 1575-ben írt levelében már az Argirus egyik részletére utal: „Úgy vagyon dolgom, mint az tündér vitéznek: egy órán együtt, más órán másutt.” A história kéziratos és nyomtatott változatait a maga korában ronggyá olvasták, így nagyrészt töredékekből, illetve 18. századi romlott szövegekből lehet csak helyreállítani. Szövegkiadásunk alapja Stoll Béla rekonstrukciója, RMKT IX.

Telamon király históriája nemzetközi vándortörténet magyar változata. Szerzőjét nem ismerjük. A történethez legközelebb az augsburgi fürdős leányának, Bernauer Ágnesnek 15. századi megtörtént esete áll. A Kádár Kata népballada a női főszereplő, Katarista nevének elferdítésével lényegében e históriát követi. Balassi is utal erre a történetre Harmincadik énekében: „Hol Diomedessel az ferdős leánya?” Nyomtatásban Kolozsvárott jelent meg, 1578-ban. A szövegközlés alapja: RMKT IX.

A Fortunátusról szóló história szerzője ugyancsak ismeretlen. A hosszan folyó történetnek csak azon részletét közöljük, amely Telamon fiának, Diomedesnek, és Kataristának, a varga leányának történetét mondja röviden el. Érdekes esete ez a históriás énekek egymásra utalásainak: a korban híres-hírhedett szerelmekkel példálózás. Nyomtatott kiadása 1580 körül jelent meg Kolozsvárott. A szövegközlés alapja: RMKT VIII.

A Canticum canticorumnak, azaz a bibliai Énekek énekének első verses magyar nyelvű fordítását Bogáti Fazakas Miklós (Torda, 1548–1598 után) antitrinitárius prédikátor és versszerző 1584-ben, Tordán készítette el, a szöveget tudatosan a virágénekek frazeológiájához közelítve: maga minősíti munkáját „szinén [=színleg, látszólag] virágének”-nek.Tette ezt az allegorikus értelemezés híveként, hiszen a zsidó magyarázókat követve azt vallja, hogy Salamon és Sulamit szerelmének története csak a színén földi kapcsolat, valójában az Istenről és jegyeséről, Izraelről szól. A bibliai könyv dramatizált, verses feldolgozása egyedülálló a maga korában. A bevezető és záró teológiai értelmezést elhagytuk. Jegyezzük meg: az éneket teljes joggal lehet bibliai éneknek, vallásos műnek minősíteni, miközben a 16. századi szerelmi frazeológia kincsestára, s ezért egy világi szövegeket közzétevő gyűjteményből sem hiányozhat. A szövegközlés alapja: Varjas Béla, Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979, 336–356.

Az Effectus Amoris csak töredékben ismert; az összefüggően fennmaradt részeket közöljük. Az ifjú szerző, a záróstrófa szerint, a Doboka megyei Cegén volt iskolamester. A történetet a 2. században élt Athenaios Bölcsek vacsorája című művének 1556-ban Bázelban kiadott, Natale Conti-féle latin fordításából vette. Athenaios kompilativ munkája az i. e. 2. századi Chares Mytilenaios Nagy Sándorról szóló, elveszett művéből idézi az álombéli szerelmesekről való novellát, amelyet a magyar szerző 1587 júliusában verselt meg. A töredékes rész tartalma: Odatis álmában meglátja Zariadrest és belészeret, ugyanez történik Zariadressel is, aki álmában Odatisba lesz szerelmes. Mivel Odatis Ázsia legszebb leánya, az adoniszi termetű Zariadres követek útján megkéri atyjától, de az visszautasítja. Az atya hamarosan lakodalmat rendez főemberei és barátai körében, s azt kívánja hogy leánya közülük válasszon férjet. Odatis titokban üzen Zariadresnek, aki szkíta ruhába öltözve a Tanais mellől nyolcszáz stádionnyi utat tesz meg árkon-bokron keresztül az éjszakában. Éppen időben érkezik, mert a lány már azt az italt vegyítgeti, amelyet választottjának kell átnyújtania. Odatis Zariadresben felismeri az álmában látott férfit, s az ő kezébe adja az aranyserleget. A férfi felkapja a lányt, s kocsiján elszáguldva megszökteti. A magyar szerző erotikus részletekkel gazdagítja a mesét, s utal a Cimon és Effigenia című elveszett históriára is, amely Boccaccio 41. novellájának Beroaldo-féle latin fordítása alapján készült. A szövegkiadás alapja az 1588-ban, Debrecenben megjelent nyomtatvány.

Az Apollonius históriájának ismeretlen szerzője a záróstrófa szerint saját sorsát is példázza az 1588-nak kétséges eleiben íródott munkában, amelynek forrása a Gesta Romanorum 153. novellája. A nálunk archaikus módon verses, énekelhető formát öltött történet európai népszerűségét mutatja, hogy ezt dolgozza fel Shakespeare is Pericles című drámájában. A tyrusi király hányattatásairól szóló elbeszélés a késő antik görög kalandregények egyike, amely középkori, az eredetit némileg módosító latin fordításban terjedt el. A széphistória nyomtatásban Kolozsvárott jelent meg először, 1591-ben. Szövegközlésünk alapja: Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979, s. a. rend. Varjas Béla.

Végezetül a csupán töredékben ránk maradt, ismeretlen szerzőjű, Leucippe és Clitophon történetét feldolgozó históriás éneket közöljük. Forrása Achilleus Tatios 3. századi alexandriai görög író nyolc könyvből álló, igen változatos cselekményű szerelmi kalandregénye, melyben lírai betétek – szerelmes levelek – is bőven akadnak. Tatios művét először latinra fordítva adták ki 1554-ben Bázelban (ezt használja az ismeretlen magyar fordító), görögül csak 1601-ben jelent meg. Magyarországon a történet már korán ismert lett, Balassi a szerelmi kínokat taglaló Harmincadik énekében említi Tatios hősnőjét. A mű alkalmas lett volna rá, hogy forrásául és mintájául szolgáljon egy magyar nyelvű (verses) regénynek. A fennmaradt néhány versszak alapján is megállapítható, hogy nem ez történt: a ragrímekben bővelkedő, éneklésre szánt mű szerzője meg sem kísérli átlépni a históriás ének kereteit.

Ha teljes egészében megőrződik, valószínűleg a leghosszabb históriás énekünk lenne. A közölt részt 1620–1530 körüli kassai és lőcsei kiadások töredékeiből ismerjük, szövegkiadásunk ezek alapján készült. (A címet Batthyány Ádám 1651-es könyvjegyzékéből vettük.)

Istvánfi Pál: Volter és Griseldis históriája

(1539)


1   Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok!
     Kinek talám mását ti nem hallottátok,
     Egy olasz leánrúl, kin csudálkozhattok,
     Asszony-házastoknak például adjatok.

2   Az Olaszországnak egy szegeletiben,
     Az Vesule hegynek ű kerületiben
     Nagy sok szép városok vadnak ű fektiben,
     És jeles szín népek laknak az mentiben.

3   Ezt egészlen azkik bészállották vala
     Kulcsos városokat rajta raktak vala.
     Olaszul nevezik az Pedamontának,
     Magyarul mondhatjuk úgymint: Hegyaljának.

4   Az földnek egy része kivált ű magának,
     Kit régulta mondnak az Seluciának,
     Székeshelye most is az markolábságnak,
     Sok kulcsos városok annak udvarlának.

5   Ezt az ifjú Volter egykor bírja vala.
     Szép termete néki, mint vitéznek vala.
     Minden nemzetivel híres, neves vala,
     De magatartással díszes, neves vala.

6   Múlatság kedvinek nem minden kell vala,
     Vadász-, madarászást igen kedvel vala,
     Mindenestül magát annak adta vala.
     Egyéb múlatságát hátra hagyta vala.

7   Noha csak egy fűrűl nemzetérűl vala,
     Szabad ember voltát igen félti vala,
     Örömest kötélben nem ejtheti vala,
     Azért jó ideig nőtelen élt vala.

8   Régi jó baráti sokan hallgatának,
     Sok jámbor hívei csendesben valának,
     Városbéli hívei igen bánkódának,
     Félnek, hogy Voltertűl árvává maradnak.

9   Köztök elvégezék, hogy néki szólnának.
     Bátor szívő embert arra választának,
     Nagy sereggel egykor elejben állának,
     Mondják, hogy ily szókkal néki szólottanak:

10   „Téged, uram Volter, fejenként követünk,
       Kegyelmes légy nékünk, ha mit szónkban ejtünk,
       Mert miként magunkat, téged úgy szeretünk,
       Erre minket hozott az mi nagy hűségünk.

11   Ez ideig véled ugyan dicsekedtünk,
       Ily úrral magunkat bódognak ítíltük,
       De ha az egy dolgot mi megnyerhetendjük,
       Széles az világon bódog népek leszünk.

12   Hogy tennenmagadat már arra gondoljad,
       Törvén házasságban magadat foglaljad,
       Asszonyunkat nékünk nálunk látnunk hagyjad.
       Kisded Volterodat még éltedben hagyjad.

13   Ebben haladékot semmit nem kívánunk,
       Mert az idők, miként folyó vizek, múlnak,
       Az ifjúságnak is virági elhullnak,
       Az vénség utána, mint egy farkas, ballag.

14   Az halál peniglen legközelebb hallgat,
       Látod az életnek, uram Volter, útát,
       Hogy egy naprúl másra elébb-elébb mutat,
       De mindaddig visel, hogy megcsalatkoztat.

15   Kegyelmesen azért tekénts könyörgésünk,
       Parancsolatidban semmit meg nem vetünk,
       Asszonyunkat, hozzád kit illendőt lelünk,
       Hagyjad, megszerzését ennek reánk vesszük.

16   Azon igen félünk, hogy egy nap csak elhagysz,
       Örököst utánad ingyen senkit nem hagysz,
       Sok jó híveidet bolygóban marasztasz,
       Nagy keserűséget csak reánk szállítasz.”

17   Volter jámbor vala, szíve rajta vala,
       Sok jámbor tanácsán megmaradott vala,
       Nem sokat ő azon gondolkodott vala,
       Ily szóval nékiek akkor szólott vala:

18   „Szerető barátim! Nagy jó néven vészem,
       Jómat akarjátok, azt eszemben vészem,
       De nagy szabadságból engemet kivészen,
       Ki az házasságban igen ritkán lészen.

19   Kész vagyok tinéktek szótokat fogadnom,
       És jó tanácstoknak melléje állanom,
       Nem akarlak ezzel titeket bántanom:
       Asszont keressetek, mert az csak én gondom.

20   Valami jó vagyon emberben világon,
       Senkitűl egyébtűl, csak Istentűl vagyon.
       Én igyemet most, ezt is reája hagyom,
       Minden szerencsémet csak néki ajánlom.

21   Bíztam mindenkoron kegyelmességében,
       És nem fogyatkoztam semmi szükségemben,
       Utat talál most is én tisztességemben,
       Miként kelljen járnom én idvösségemben.

22   Ez ti kívánságtok, hogy megházasuljak.
       Én titeket ebből nyilván megbiztatlak.
       Akarom, tőletek én is egyet halljak
       És erről hit szerént megbizonyosuljak,

23   Hogy azkit keresek, valahul meglelem,
       Vagy szegén, vagy kazdag, kit én megkedvelek,
       Miként asszontokat, úgyan tiszteljétek,
       Mintha császár lánya volna, úgy vegyétek.”

24   Urok akaratját jámborok megérték,
       És azt közönséggel örömest felvevék,
       És nagy fogadással azt megerősíték,
       Mert csak alig várják, hogy az napot írnék.

25   Ott menyegzőnapot nékik egyet hagya,
       Kire űket mind felkészülnie hagyá,
       Az örömre űket fejenként hívatá,
       Volter hagyta napot ki mind igen várja.

26   Azt hogy elvégezék, az tanács felkéle,
       Ki mind ő házához készülnie méne.
       Udvarának Volter hagya készülnie,
       Hogy az napot senki el ne vétenéje.

27   Nem messze hozzájok egy kis falu vala,
       Egynéhán szegén nép kiben lakik vala.
       Szegénbiknek neve az Jankula vala,
       Az ő szegényét Isten látta vala.

28   Annak egy leánya, annál több sem vala,
       Kinek keresztneve az Griseldis vala.
       Termeti, szépsége néki ékes vala,
       De jó erkölcsével feljülmúlja vala.

29   Az szegény életnek sanyarúságában
       Griseldis nőtt vala nagy gyorsaságában.
       Nem ül vala veszteg semmi lágyságában,
       Semmi gyönyörőség nincs gondolatjában.

30   De nagy vastagsággal atyját tartja vala,
       Annak ű vénségét úgy táplálja vala,
       Kevés juhocskáját tóra hajtja vala,
       Rokkáját közösleg el nem hagyja vala.

31   Onnat hazajövén parét aprít vala:
       Hozzájok illendő étket szerez vala.
       Kemény szalmaágyát rázogatja vala.
       Kegyességgel atyját elnyugotja vala.

32   Az leánra szemét Volter vette vala,
       Mert azon gyakorta vadászni jár vala.
       Nem fajtalanságból azt míveli vala,
       Azért embersége űt viseli vala.

33   Nagy jószág Griseldben, ki rejtekben vala,
       Kit az köznép nyilván nem érthetett vala,
       Eszes ember Volter, általlátja vala,
       Azért űtet igen megszerette vala.

34   Azt is elvégezé, hogy őtet elvenné.
       Senki egyéb néki házasa nem lenne,
       Ha néki az áldott Isten engednéje,
       Mikoron ő dolgát arra végeznéje.

35   Már az menyegzőnap elközelgett vala,
       Az menyasszony honnan lenne: titkon vala.
       Egy leányzót Volter kerestetett vala,
       Kinek magassága Griselddel egy vala.

36   Ezhöz szép ruhákat csináltatott vala,
       Szép gyöngykoszorókat füzettetett vala, 
       És aranyláncokat sokat készíttete,
       Sok szép pártaövet és drága násfákat.

37   Az örvendetes nap, azkit várnak vala,
       Az fényességébe el-felterjedt vala,
       De az menyasszonnak csak híre sem vala,
       És minden készület már szerezvén vala.

38   Volter elindula, az nász mind utána,
       Mintha az menyasszony közel útban volna,
       És őtet útában tisztességgel látná,
       Onnat nagy örömmel házában béhozná.

39   Griseldisnek ebben csak híre sem vala
       Azminémű dolgok reá néznek vala,
       Dolgát ű házánál megszerezte vala,
       Az kútfűrűl vizet haza viszen vala.

40   Atyjának kapuján hogy belépett vala,
       Hogy egyéb dolgátúl megüresült vala,
       Leántársaival el-kikészült vala,
       Hogy Volter mátkáját ű csak láthatnája.

41   Griseldist mentében Volter látta vala,
       Gyorsan űtet nevén szólította vala:
       Atyja ha hon volna, tűle kérdi vala.
       Leán tisztességgel néki felelt vala.

42   Volter néki hagyá, hogy kiszólítaná,
       Néminémő dolga néki véle volna.
       Az vén jámbor akkor kiballagott vala.
       Kézen fogá Volter, magának így szóla:

43   „Jankula, tudom azt, hogy szeretsz engemet,
       Én is megesmértem jámbor hűségedet,
       Nem kevés gondomat gondolom éretted,
       Ezt ez dolgot tudni akarom tetűled.

44   Ha te ez dologhoz jóakaró volnál,
       És ez mellé tisztán örömest állanál,
       Hogy engemet, kiért ezkédig uraltál,
       Leányodat hozzám venném, választanám.”

45   Rajta az vén jámbor csak elcsudálkozék,
       Hogy ily jó szerencse házához érkezék,
       Kegyelmes Istentűl néki méltóltaték,
       Nem tud vala medgyen, szava ígyen esék:

46   „Semmiben különbet én nem akarhatok,
       Avagy penig abban ellent sem tarthatok,
       Azmit én tenéked kedved szerént látok,
       Mert uram vagy, semmit meg nem másolhatok.”

47   „El-bémenjünk ketten – az Volter azt mondja –,
       Griseldist nevére előtted megkérjük.”
       Násznépe megálla, ketten bémenének,
       Leánnyal akkoron ígyen beszélének:

48   „Atyád is akarja, hogy légy én jegyesem,
       Ez napságtúl fogva asszony-feleségem.
       Vagyon tűled nékem egy jeles kérdésem,
       Azt majd meggondoljad, felelj erre nékem:

49   Ha tennenmagadat ha arra adándod,
       Minden akaratod arra szabhatándod,
       Hogy semmi kedvemet nékem meg nem szeged,
       Rólad mit végezök, azt te mind megállod.”

50   Ilyen nagy csudában Griseld reszket vala,
       Magát bátorságban nem veheti vala,
       Mert nagy vendég házát megszállotta vala,
       Nem késék, kérdésre ígyen felelt vala:

51   „Ily nagy tisztességre, uram, én magamat
       Méltatlannak vélem, mind az én házamat,
       De ha tökélended te akaratodat,
       Nem tartóztatom meg az én szerencsámat.

52   Soha teellened nemhogy én mit vétnék,
       De gondolatomban sem hagyom, hogy tennék,
       Sőt ha parancsolod, hogy halált szenvednék,
       Annak is örömest engedelmes lennék.”

53   Volter az szót mondja: „Elég az énnékem!”
       Násznépnek mutatá: „Ihol én jegyesem!
       Azki ezt tiszteli: barátom énnékem.
       Mint császár leánya, ez oly drága nékem!”

54   Ott Volter akará, hogy levetkeztetnék
       Régi ruhájából, el-felöltöztetnék
       Aranyas ruhában. Asszonyok ezt érték,
       Egymás előtt néki szolgálni sietnek.

55   Az Griseldis leánt szépen felkészíték,
       Kézzel tapogatott haját ékesíték,
       Aranyszál hajakkal közösleg illeték,
       Szép gyöngykoszorókkal fejét ékesíték.

56   Idő rövid vala, hamar felkészíték.
       Úgyan más személben Griseldis téteték,
       Az népek is űtet nehezen esmérék,
       De mint asszonyokat szeretve tisztelék.

57   Egy drága koszorót Volter kivött vala,
       Kit az végre jegyül csináltatott vala,
       Griseldist így abban hozzá vötte vala,
       Szép öltözött lóra felültette vala.

58   Az ló fejér vala, gyorsan elfutamék,
       Az palota felé gyorsan nyomtatának,
       Harminckét leánzó selyemben valának,
       Sok jó nemes asszony lovon udvarlának.

59   Az vigasságtévő különb-különb vala,
       Az ég is az ellen ugyan zönög vala,
       Egymás szavát tűle alig hallják vala,
       Nagy öröm szívöket megszállotta vala.

60   Hamar eljutának, mert közel valának.
       Étkeket fogának, nagy vígan lakának.
       Ebéd után estig ott mind táncolának,
       Minden múlatságon ugyan megállának.

61   Holdá kélve Volter új udvart tétete,
       Kazdag ajándékot arra feltítete,
       Jó hamar lovakat pályára vitete,
       És gyalog futókat futáshoz készíte.

62   Erős ütközetek akkor ott valának,
       Jeles kezű népek földre lehullának,
       Hatalmas követek rendet ott állának,
       Híres széles tollok mind ott maradának.

63   Az Szent Iván tüzét el-felrakták vala,
       Mesterséggel azt mind csináltatták vala,
       Udvarló vitéz nép azt ostromlja vala,
       Az nap vigasságban el-aláment vala.

64   Az új menynek akkor Isten fejét látá,
       Kegyelmességével űtet méltóltatá,
       Nagy bölcsességével megvilágosítá,
       Sok jószágos jóval megajándékozá.

65   Ártatlan életben istenfélő vala,
       Magatartásában jó erkölcsű vala,
       Értelmes beszéde, szava ékes vala,
       Minden embereknél dicséretes vala.

66   Nem sokáig magát oly jó névben hozá,
       Hogy nemcsak szomszédi kívánkoznak vala,
       De messze földrűl is jőnek vala hozzá,
       Asszonyok, férfiak csudálkoznak rajta.

67   Eleitűl fogván kik esmérik vala,
       Még azok is ingyen nem hihetik vala,
       Azmely szegény ember az Jankula vala,
       Hogy ez az Griseldis ű leánya volna.

68   Minden nagy ékesség űbenne oly vala,
       Hogy azt ingyen senki nem hiheti vala,
       Hogy az parasztháznál tanulhatta volna,
       De császár udvarát azki lakta vala.

69   Noha vitéz Volter szegény nemzetet vőn,
       De ű házassága nagy dicsíretes lűn,
       Belöl háza népe nyugalmas, békés lőn,
       Kivel mindeneknek igen kedves ű lűn.

70   Sőt annak felette, hogy ő ily jószágot
       Ily szegénség alatt rejtekben meglátott,
       Méltán bölcs embernek mindenek őt látták,
       És mindeneknél ű nagy csudálatos volt.

71   Az asszony peniglen nemcsak házát bírta,
       De az községet is nagy bölcsen oktatja,
       Ura honn nem voltán pereket szállítja,
       Nemes népeknek is háborúit oltja.

72   Nem egyebet erről népek hisznek vala,
       És közöttök tisztán azt beszélik vala,
       Hogy az asszont mennyből Isten adta volna,
       Az község javára hogy ű rágondolna.

73   Ebben nem sok üdő mikor bétölt volna,
       Asszony, hogy viselne, jelensége vala,
       Sok jó birodalma nagy csendesben vala,
       De nem sok időre leányt hozott vala.

74   Jóllehet az leány oly igen szép vala,
       De maga az fiút inkább veszik vala,
       Magzatos voltával asszony nyerte vala,
       Kin mind háza népe megörvendett vala.

75   Az gyermek immáron hogy azt érte vala,
       Mikor az dajkátúl elválasztják vala,
       Volternak akkoron kívánsága juta,
       Csudálatosb, hogynem dicsíretes volna.

76   Asszony-feleségét hogy megkesergetné,
       És az ű hűségét néki megkísértné,
       Addig nem nyughaték, mígnem kikeresné,
       És minden kétségét belőle kivenné.

77   El-bémentek vala ű ágyasházokban,
       Volter magát ejté nagy szomorúságban,
       Ily szókat ott ejte szomorúságában,
       Hogyha hozhatnája asszont ű bánatban:

78   „Asszon, kérlek arrúl, hogy megemlékezzél,
       Hogy mely szegénségben házamba béjöttél,
       Mert ugyan sem illik, hogy elfeledkeznél
       Régi mivoltodrúl, mai szerencsédrűl.

79   Emlékezzél, mondom, miként hozzám vőlek,
       Nyilván én tégedet mostan is szeretlek,
       De az nemes népek téged nem kedvelnek,
       Mert paraszt nemzetből tégedet ítílnek,

80   Asszont paraszt nemből ők nem szerethetnek,
       Mert természet szerént egymás ellen járnak.
       Énreám is immár gonosz szemmel néznek,
       Rólad ilyen szókat, mint mondom, beszélnek.

81   Azért ha te akarsz békességben élni,
       Szükség nékem véled megegyenesülnöm:
       Te kis leányodrúl ővélek végeznem,
       Azmint űk akarják, nem mint én akarom.

82   De te híred nékül semmit nem mívelek,
       Te akaratodat mondd meg nékem, kérlek,
       Az kérdésre téged én emlékeztetlek,
       Kire otthon téged én feleltetélek.”

83   Griseldis ezeket hogy hallotta volna,
       Bátor szíve rajta meg nem indult vala,
       Nagy szép beszédekkel urának szólt vala,
       Magát, minden dolgát, reá bízta vala.

84   „Tiéd az kis leány, én is tiéd vagyok,
       Mindketten urunknak tégedet mi vallunk,
       Ki mind marhájával szabad, azt jól látjuk,
       Te is vélünk mit téssz, azon kell maradnunk.

85   Valamit én néked kedved szerént látok,
       Mindenben azmellé szívem szerént állok,
       Egyebet náladnál senkit nem kívánok,
       Egyébtűl megválnom semmitűl nem szánok.”

86   Feleletit Volter nagy jó kedvvel hallá,
       De ünnönmagában nem tetteti vala,
       Ő tekintetiben nagy szomorú vala.
       Asszony elől akkor ígyen kiment vala.

87   Nem soká halasztá, egy szolgáját küldé,
       Kivel az ű dolgát azelőtt ű közlé,
       Jeles dolgaiban korosként meglelé,
       Az asszonhoz akkor űtet el-béküldé.

88   Az asszonyhoz szolga éjjel bément vala:
       „Megbocsáss, asszonyom – néki mondja vala –,
       Reám ne neheztelj – úgy könyörög vala –,
       Mert ebben engemet kételenség hoza.

89   Nyilván vagyon nálad szolgák állapatja,
       Az engedelmesség kötélben forgatja,
       Úr parancsolatja kételen futtatja,
       Szolgálatját senki nem válogathatja.

90   Uram hagyta nékem, gyermeket felvégyem,
       És az éjjel űtet még egy helyre tennem,
       Parancsolatjának kell nékem engednem,
       Nem merek egyebet, bizony, ebben tennem.”

91   Szavát akkor ember röviden végezé,
       Nagy kételen dolgot köztök akkor ejté,
       Kit keserves asszony eszében vehete,
       Többet ott nem szóla, az ember vesztegle.

92   Az emberhez asszony gyanakodik vala,
       Mert szeme állása néki kétes vala,
       Kétséges ábrázat, szava olyan vala:
       Kisleányát érté, hogy vinné halálra.

93   De könyve asszonnak rajta nem gördüle,
       Csak egy fohászkodást rajta sem mívele,
       Kit nehezen dajka, nemhogy anyja tűre;
       És nagy vidámképpen gyermeket felveve.

94   Kis leányát édes anyja nézi vala,
       És nagy szeretettel csókolgatja vala,
       Szent keresztnek jelét reá vette vala,
       Megáldotta vala, kézben adta vala.

95   „Azmit urad hagyott, azt te megszerezzed,
       Egyre kérlek téged, hogy gondját viseljed,
       És ő gyenge testét hogy te megőrizzed,
       Vad madarakkal ezt te meg ne etessed!

96   Ezt is csak úgy mondom, ha meg nincsen hagyván
       Uradtúl tenéked az parancsolatban,
       Mert nem törekedem soha semmit abban,
       Azmit űellene gondolnék, hogy volna.”

97   Gyermeket felvevé, urához téríté,
       Az felelet mi lőn, néki megbeszélé,
       Mint az leánt kézbe adá, megjelenté.
       Anyja kegyességét ott megkeserülé.

98   De azmit magában megtökélett vala,
       Abban Volter semmit meg nem tágít vala,
       Azon keménységben menten-mégyen vala,
       Az ű szolgájának azt meghagyta vala:

99   Hogy az kis gyermeket ruhában kötözve
       Szekrénben szegezné, öszvérre föltenné,
       Nagy lassan és félve útában viselné,
       Kazdag Bononiában mentiben bévinné.

100   Nénje néki vala az Kende Panitné,
         Szavával úgy kérné, hogy felnevelnéjé,
         Mintha anyja volna, oly igen féltené,
         Minden jó erkülcsre űtet egyengetné;

101   Azt jelesben Volter nénjétűl várnája,
         Hogy ott titkon űtet nála tartanája,
         Senki ez világon hogy ne tudhatnája,
         Ki gyermeke volna az ű kis leánya.

102   Az szolga nem resten ebben eljárt vala,
         Urátúl nékie azmi hagyva vala.
         Az asszont az Volter csak szemléli vala,
         Változás kedvében, szavában sem vala.

103   Régi nagy nyájasság, szokott nagy gyorsaság,
         Ű urához való nagy szerelmetesség,
         Semmi szomorúság, semmi idegenség,
         Kis leányrúl való emlékezetlenség.

104   Teljes négy esztendők ebben töltek vala,
         Mikoron ű esmég nehézkesült vala.
         Egy fiú magzatot, szépet hozott vala,
         Atyjának, barátnak nagy öröme vala.

105   Ebben két esztendő csak békerűlt vala,
         Gyermeket dajkátúl választották vala,
         Azon esztelenség Volterra jött vala,
         Feleségét esmég szólította vala.

106   „Régulta értetted az én népeimet,
         Mi házasságunkért reánk neheztelnek,
         Magzatosbnak téged jelesen hogy értnek,
         Férfi magzat látván ugyan meggyűlölnek.

107   Mert gyakorta mondják és köztök kiáltják,
         Fülem hallottára ilyképpen beszélik:
         Volter holta után hogy udvarlanának
         Az Jankulának ű sok unokájának?

108   Paraszt nemzet rajtunk tehát uralkodik,
         És mi nemes házunk nékie lefekszik,
         Naponként közöttök ilyen sok szó esik,
         Nem értem, ezekből végre mi történik.

109   Ez népnek peniglen nyugalmat akarok,
         Mert igazán mondom: valamit is tartok.
         Az gyermekrűl penig igaz úgy gondolok,
         Mint az nénjét, úgyan dolgára bocsátok.

110   Ezt ez végre néked idején beszélem,
         Nem akarom szíved hirtelen sértenem,
         Véletlen veszéllel és keserítenem,
         Illik nékem erről most véled végeznem.”

111   Szóla néki asszony: „Uram, mit mondhatok,
         Mondásnál egyébbel semmivel nem bírok,
         Én tenálad nélkül semmit nem akarok,
         Gyermekben, munkámnál, többet én nem várok.

112   Nékem és ezeknek mindnyájan urunk vagy,
         Az te marháiddal korosként szabad vagy,
         Azon kell maradnunk csak, mit kegyelmed hagy,
         Hatalmad mirajtunk néked oly igen nagy.

113   Erre ne kövessed az én engedelmem,
         Mert mikor házamnak ajtaján kijöttem,
         Az én ruháimat rólam levetettem,
         Minden akaratom azokkal letöttem.

114   Házadnak ajtaján viszont hogy béjöttem,
         Kazdag ruháidban mikor felöltöztem,
         Mind akaratoddal ezeket felvöttem,
         Semmi különbséget nálam nem viseltem.

115   Akármi dologban, azmi néked tetszik,
         Énnékem is minden ugyanazon tetszik,
         Különbözés hozzám semmi nem férkezik,
         Előtted értenem nékem nem alkoszik,

116   Mert te gondolatod: jövendő mi volna,
         Ha én eszem arrúl jövendőt mondhatna,
         Ha mit te akarnál, jövendő az volna,
         Minden akaratom az mellé állana.

117   De ha értelmemvel elébb nem vihetem,
         Te akaratodat örömest követem,
         Te kívánságodat adjad megértenem,
         Holtomat kívánod: azt is nem restellem,

118   Mert az én szerelmem, uram, hogy megértsed,
         Hozzád oly figyelmes, hogy meghal éretted.
         Nagyobban náladnál semmit nem szeretek,
         Halállal őhozzá hasonló nem lészek.”

119   Tökéletességét Volter hogy csudálja,
         Ű feleségében kit akkor talála,
         Először mely embert hozzá küldett vala,
         Ismét azont hozzá választotta vala.

120   Az ember űmagát igen menti vala,
         Nagy kételenségét igen veti vala,
         Mely nagy gyilkosságot mívelni kell vala,
         Az gyermeket kérvén, jelentette vala.

121   Asszony ott bánatját nem jelenti vala,
         Maga keserűség általfolyta vala.
         Kezében gyermekét el-felvette vala,
         Szent kereszt jegyével megjegyzette vala.

122   Fiát ott megáldá, igen csókolgatá,
         Szemeit űrajta jó ideig tartá,
         Bánatjának jelét semmit nem mutatá,
         Fiacskáját akkor az embernek adá.

123   „Miként néked hagyták, járj el te dolgodban,
         Mégis igen kérlek, ne hagyj engem abban:
         Hogyha lehetséges, vegyed oltalmadban,
         Vadak, madaraknak ne hadd szaggatásban.

124   Gyenge testét ne hadd foltonként szaggatni!”
         Érté feleletből: ideje elmenni,
         Válasszal urához el akara térni.
         Nem győz vala Volter eleget csudálni.

125   De azt így jól érti, hogy asszony szereti
         Két kis gyermekcséjét. Kétségtűl megmenti,
         Hogy az keménséget asszony nem míveli
         Valami vadságból, de hogy űt szereti.

126   Hagyá onnét Volter Bononiában menni,
         Az gyermeket adá nénjének hová tenni,
         Nénjét azon szókkal, mint először, kérni,
         Hogy ne restellnéjé nagy gondját viselni.

127   Nincs oly kemény ember, kinek nem illenék
         Szerelmes társának ű nagy hűségének,
         Az űhozzá való szerelmességének
         Ily keserűségén meg nem elégednék.

128   Szemét Volter róla el nem vészi vala,
         Asszony-feleségén ha mi jelt láthatna:
         Hanem naprúl napra néki hívebb vala,
         Változást űbenne semmit nem talála.

129   Nem szép hír Volterról kezde terjednie,
         Gonosz neve néki mindenütt kélnie,
         Hogy szerelmes társát igen kesergetné,
         Ű édes magzatit elrekkentenéjé.

130   Mert az gyermekeket nem láthatják vala,
         És űk hol volnának, nem tudhatják vala.
         Ezzel ünnönmaga letött-híres vala,
         Gonosz hírben-névben magát hozta vala.

131   De mint egy állatban, az kegyetlen Volter,
         Semmit meg nem tágít, mint egy gonosz ördög,
         Késértő mérgében elébb-elébb hörög,
         Miként az fellegben az menny, igen dörög.

132   Tizenkét esztendő mikor elmúlt vala
         Leány lette után, akkor ű gondolá,
         Hogy Rómában gyorsan követet bocsátna,
         Ki pápátul néki egy levelet hozna.

133   Kivel az nép között ű azt hirdetnéje:
         Római pápátúl volna megengedve,
         Ki az ű népének nyugalmára lenne,
         Első feleségét elhagyná, mást venne.

134   Kik havasban laknak, az goromba népek,
         Igen könnyű vala nékik elhinniek.
         Ebben híre vala ám az Griseldisnek,
         Képzem, hogy nehéznek tetszék ű szívének.

135   De miért magában megtökélve vala,
         Minden szerencséjét készen várja vala,
         Nagy bátorságában megmaradott vala,
         Azmi végeztetett, urátúl vár vala.

136   Másfelől az Volter Bononiába külde,
         Rokonságát kéré, gyermekét felvenné,
         Ű maga is penig űvéle ott lenne,
         Az leánt alítnák, hogy házasa lenne.

137   De Pánit nem resten hűségét jelenté.
         Az leán szép vala, ékes öltözete,
         Hétesztendős öccsét melléje ülteté,
         Az végezett napra szép néppel készíté.

138   Ezenközben Volter szokott jó erkölcsét,
         Hogy kesergetnéjé asszony-feleségét,
         Nem hagyá, de inkább annak kisebbségét
         Öregbíti vala nagy keserűségét.

139   Az község láttára elejbe hívatá,
         Ily szókkal akkoron űtet megszólítá:
         „Társaságod nékem magát megmutatá,
         Nem házadat nézvén, erkölcsödet látván,

140   De most esmérem meg, hogy az nagy uraság,
         Hogy semmi nem egyéb, hanem az nagy rabság,
         Mert nem lehet, azmit engedne kívánság,
         Avagy mit egyébnek engedne szabadság;

141   Az köznépek engem arra készerítnek,
         Az pápa is mindent engedett ezeknek,
         Hogy más feleséget hoznának hercegnek,
         Azért téged én is ma útra eresztlek.

142   Légy azért az régi tökéletességben,
         Helt adj az mástoknak minden tisztességben.
         Jegyben hoztad ruhád végyed meg heliben,
         Nem állandó senki, nám, az szerencsében.”

143   Griseldis felelé viszont az Volternak:
         „Tudtam, csak ellenség te nyájasságodnak
         És közötte nem volt én árvaságomnak,
         Jól értettem rendit én állapotomnak.

144   Sőt bizonnyal magam nemhogy házasodnak
         Magamat tartottam, de csak szolgálódnak,
         Mert nem alítottam magamat méltónak,
         Viseltem személyét csak egy udvarlódnak.

145   És ez házban míglen tevéled lakoztam,
         Te akaratodból asszonnak mondattam,
         Isten azt jól tudja, korosként úgy voltam,
         Szolgáló leánynak magamat tartottam.

146   Az üdőket azért, hogy én megszámláltam,
         Mely nagy tisztességgel véled én lakoztam,
         Feljebb érdememnél én azt úgy tartottam,
         Hálát az Istennek arrúl nagyot adtam.

147   Nagy jó kedvvel azért kész vagyok végeznem,
         És örömest vagyok házamhoz elmennem,
         Holott esék nékem ifjúságban élnem,
         Ott vénségemnek is úgyan végét érnem.

148   Bódognak mondhatom ezzel én magamat
         És dicsíretesnek én özvegy voltomat,
         Hogy jeles személnek mondhatom uramat,
         Ezzel vigasztalom holtig én magamat.

149   Az új menyasszonynak örömest helt adok
         És azon én Istent jó kedvvel imádok,
         Hogy te házasságtok légyen igen bódog,
         És ti magzattokat vígan láthassátok.

150   Ím, itt én peniglen, hol vígan lakoztam,
         Kedvedet semmiben soha nem másoltam,
         Ebben es tenéked engednem akartam,
         Látod, akaratod nékem igaz útam.

151   Az én jegyruhámat ha el hagyod vinnem,
         Azminémű az volt, arról emlékezem,
         És mint én házamnál ruhám levetettem,
         Tiédbe öltöztem, így tehozzád jöttem.

152   Egyebet énvélem nem hoztam tenéked,
         Egyik jegyruhámat: mezételenséget,
         Másikat meg azzal hoztam: igaz hütet,
         Ezzel egyetemben az tiszta életet.

153   Azért, ím, mi módon ruhámból vetkeztem,
         Gyűrűdet megadom, kivel eljegyzettem,
         Több gyűrűidet is egyben helyheztettem,
         Te ágyasházadban ruháddal letettem.

154   Minden kazdagságid, házi öltözetid,
         Én kezemnél állott minden ékességid,
         Ki miatt rám vettem minden irigységet;
         Kit te adtál vala, házadban megleled.

155   Atyámnak házátúl jöttem mezítelen,
         Esméglen házamhoz mégyek mezítelen.
         Az egy dolog tetszik nékem úgy éktelen:
         Én minem nép előtt látszik mezételen,

156   Az te gyermekcséid kiben nyugodtanak,
         Ez, ki miatt népek reád zúgódtanak,
         Ne légyen több oka immár haragjoknak!
         Uram, utat adok immár mindazoknak.

157   Egy dologra immár kérlek csak tégedet,
         Nemkülönben azt is, ha tetszik tenéked,
         Én szüzességemért, kit én hoztam néked,
         Kit immár én haza nem vihetek tűled,

158   Jutalma ez légyen még, ha tetszik néked,
         Minémű imegben lakoztam tevéled,
         Csak azt az több közül énnékem engedjed,
         Régi házasodnak kivel méhét fedjed.”

159   Ott Volternak szeme könyvvel bétölt vala
         Annyira, hogy immár nem állhatja vala,
         Azért asszony elől ű elfordult vala,
         Reszketeges szóval alig mondja vala:

160   „Amaz egy ingecske bátor tiéd légyen,
         Ki énrúlam nálad emlékezet légyen!”
         Csak alig mondhatá, előle elméne,
         Mert az ű szeméből könyve igen méne.

161   Levetkezék ottan mindenek láttára,
         Csak az egy ingecskét rajta megmarasztá.
         Mezételen lábbal indula utára,
         Mezételen fővel váras kapujára.

162   Utában sok jámbor űt késéri vala,
         Minden ember űtet keserüli vala,
         Az gonosz szerencsét szidalmazzák vala,
         Ékes csendességben asszony mégyen vala.

163   Egy könyve-esetlen, száraz szemmel vala
         Asszony, hogy házához haza mégyen vala.
         Az jámbor vén ember azt nem tudja vala,
         Semmi csak hírével ebben sem lött vala.

164   Eleitűl fogva ű mind kétes vala.
         Leán házassága nem egyenlő vala,
         Korosként eszében ezt forgatja vala,
         Hogy állandó lenne, reméntelen vala,

165   Mert az ű leánya paraszt nemből vala,
         Annak társaságát Volter megunnája,
         Nemes ember lelkét kevélség fognája,
         Leányát házából kihajigálnája.

166   Leánya ruháját elrejtette vala
         Háza szegletiben, kit megtartott vala,
         Ki az sok üdőtűl el is avult vala,
         Hogy mikor kelletnék, előhozhatnája.

167   Nem annyira érté leánya megjüttét,
         Mint az véle való népeknek beszédét.
         Ajtaja elejben lassan el-kilépék,
         Mezételen leánt ruhával béfedé.

168   Minden jó erkölcsnek nyomdoka ott vala,
         Kivel ű urával élni kellett vala,
         Mert nagy asszonságban szegén lélek vala,
         Alázatosságnak példája ű vala.

169   Csak számos napiglan anyjánál lött vala,
         Egyenes erkölcsben magát tartja vala,
         Állhatatosságban csodálatos vala,
         Semmi szomorúság jele ott nem vala.

170   Immár Kende Pánit elközelgett vala,
         Az új menyegzőnek oly nagy híre vala,
         Egy emberét Pánit elöl küldte vala,
         Saluciába jüttét tudni adta vala.

171   Volter Griseldishez azelőtt ment vala
         Egy nappal, és űtet szólította vala,
         Szerelemmel asszony elejben ment vala,
         Asszonnak ily szókkal akkor felelt vala:

172   „Az leán, ki holnap én házamnál lészen,
         Ebédkorra tudom, hogy énnálam lészen,
         Véle való sok nép vendégségben lészen,
         Asszonyok, férfiak mifélénk is lészen.

173   Azokat jó kedvvel kell akkor fogadni,
         Helit mindeneknek rendenként megadni,
         Még beszédeket is tisztességgel venni,
         Nincs asszony házamnál, azki ezt megszerzi.

174   Ezeknek gondjait, kérlek megfogadjad,
         Ki én erkölcsömet igen jól esméred.
         Noha most tenéked szegény öltözeted,
         Vendéget fogadjad, helire ültessed.”

175   „Valamit én néked kedvedre ismérek,
         – Asszony monda néki –, mindent én megszerzek,
         És nemcsak jó kedvvel abban én elmégyek,
         De nagy kívánsággal mindent én cselekszek.

176   Én penig ezekben semmit nem restellek
         És nagy fáradságot semmit nem esmérek,
         Míglen én magamban csak egy szikrát érzek,
         Mindaddiglan hozzád nagy hűséggel lészek.”

177   Ezt mihelt kimondá, násznépöt indítá,
         Házakat nagy gyorsan ű megtisztíttatá,
         Mind az asztalokat szép renddel rakatá,
         Ágyakat vetteté, szolgákat oktatá.

178   Holdá kélve immár csak közel dél vala,
         Kende Pánit mikor el-béjutott vala.
         Az leány szépségét kik mind úgy csudálják,
         Üccse jó erkölcsét látnia kívánják.

179   Nem kevesen akkor közöttök valának,
         Kik jó nevet nyilván Volterhoz adának,
         Hogy az házasságot cserélte magának,
         Mert az leány jó vér, és üccse szép annak.

180   Menyegző készület hevenyiben vala,
         Griseld szorgalmatos, mindenütt ott vala,
         Ily nagy esettel meg nem hanyatlott vala,
         Mert viselt ruháját nem útálja vala.

181   De nagy vidámsággal leányt béfogadá,
         Mind az kapuiglan elejben indula,
         Megáldá és monda: „Isten hozzá jóval
         Az én asszonyomat, mind véle valókkal!”

182   Az több vendéget is mind vígan fogadá,
         Ékes beszédével űket vigasztalá,
         Az nagy háznak gondját csak egy fűre bírja,
         Minden tisztességét rendenként megadja.

183   Minden ott Griseldist erősen csudálja,
         Jelesben űróla vendég nép azt mondja:
         Nagy ékesen szólást honnan ő tanulta
         És nagy bölcsességét, kinek ily ruhája?

184   Mindeniknél feljebb Griseld helyhezteté
         Leányt és az ifjat egymás mellé ejté,
         Dicsérettel űket égben felemelé,
         Nagy örömmel űket nem elégítheté.

185   Az Volter, mikoron asztalhoz leülnek,
         Griseldre fordítá fényét ő szemének,
         Minden hallottára, hogy reá néznének,
         Mintha nevetkeznék, mondá ő menyinek:

186   „Mint tetszik tenéked most ez új menyasszony?
         Vagyon oly szépsége, kit vallhat egy asszony,
         Azvagy tisztességes? Kérlek téged, asszony,
         És ha te láthattad mását ez világon?”

187   „Bizony termetinél szebbet nem lelhetnél,
         Sem ékes erkölccsel, akárholott élnél,
         Ha mind ez világon te elkereskednél,
         És ha, nem tudom mint, rajta erőlködnél.

188   Azt tudjad: senkivel egyben te nem férhetsz,
         Az jó szerencsében részes te nem lehetsz,
         És az szép leánnyal kedvedre sem élhetsz,
         Egy ellenséget te szívedből ki nem vetsz.

189   Istentűl remélem és igen kívánom,
         Hogy azt közitekben adja, mint én mondom:
         Nagy szerelmességet tiköztetek látnom,
         Könnyebb lészen nékem azzal én halálom.

190   Erre kérlek téged nagy bizodalommal,
         Hogy ezt ne kesergesd meg bosszúságokkal,
         Miként te háborgál az másik asszonnyal,
         Mert gyengébben tartott, ifjabb is ez annál.

191   Mert azmit én tűrtem, ez azt nem tűrhetné.”
         Mikoron Volternak Griseld ezt beszélné,
         Volter vidámságát Griseldnek hogy nézné,
         Tökéletességét sokszor tekéntélé.

192   Asszony kesergését és ű késértését,
         Eszében forgatja minden sok szerzését,
         Asszonynak nem látá arra érdemlését,
         Keserűlte vala asszony-feleségét.

193   Tovább nem viheté szíve keménségét,
         Nagy szépen szólítá asszony-feleségét:
         „Eléggé megláttam szívednek mélységét,
         Szerelmes Griseldis, hozzám nagy hűségét!

194   Nem hiszek én mostan ég alatt oly embert,
         Ki ő házasával ígyen cselekedett,
         Annak hűségéről ily bizonyságot tett,
         Avagy végre mindent ennyire vihetett.”

195   Ezeket hogy mondá szerelmes társának,
         Tetszék vidámsággal való nagy csudának,
         Úgymint egy álomból feltámadásának,
         Hozzája ölelé, foglalá magának.

196   „Te vagy az én társom – Volter mondja vala –,
         Nem volt más énnékem, sem lészen – azt vallja –,
         Azkit jegyesemnek te alítasz vala,
         Az az te leányod, kit elvittek vala.

197   Az ifjú peniglen, kit rokonnak mondnak,
         Azt is úgy esmérjed, mint édes fiadat,
         Kit népek Volterról nevöztenek vala,
         Ím, mind egyetemben most tenálad vannak.

198   Higgyed, kit énrólam mostan űk véltenek,
         Azvagy engemet kik kegyetlennek véltek,
         Hogy én gonosz voltam az én jegyesemnek:
         Nem voltam kegyetlen én az gyermekimnek.

199   Ezt is gondolhatják, hogy nem kárhoztattam
         Asszony-házasomat, hanem csak próbáltam.
         Az én magzatimat fel nem mészárlottam,
         De csak egy ideig űket eltitkoltam.”

200   Ez szókat Griseldis, hogy hallotta vala,
         Ű nagy örömében csak meg nem holt vala,
         Nagy kegyességében; esze veszett vala,
         Drága zálaginak nyakán csüggett vala.

201   Ottvaló asszonyok, kik ezt látták vala,
         Asszonyt szeretetből közből vették vala,
         Hitván ruhájából vetkeztették vala,
         Asszony-ruhájába öltöztették vala.

202   Griseldist immáron szépen öltözteték,
         Kazdag szép ruhákban őtet ékesíték.
         Szép idvezletekkel űtet megüdvözlék.
         Ervendetes sírással az napot végezék.

203   Ez végső nap sokkal örvendetesb vala,
         Minden ékességgel kedvesb, dicsesb vala,
         Hogynem az elébbi menyegzőnap vala.
         Nagy egyenességgel holtig éltek vala.

204   Szegén ipának már Volter tetszik vala,
         Hogy régen eszéből kivetette vala.
         De ám ű házába bévitette vala,
         Tisztességgel holtig eltartotta vala.

205   Leányát kazdagon Volter adta vala,
         Minden tisztességgel arra gondolt vala.
         Úgyan örökössé fiát hagyta vala:
         Menyegzőnap vígan végeztetett vala.

206   Ezerötszázharminckilenc esztendőben
         Ez kisded krónikát szerzé egy énekben
         Istvánfi Pál, mikor vala jó kedviben,
         Hertelen indulván király örömében.

Ráskai Gáspár: Egy szép história az vitéz Franciskórúl és az ő feleségéről

(1552)


1   Egy régi dologról szép krónikát mondok,
     Kinek talám mását tü nem hallottátok;
     Egy ifjú vitézről, kin csudálkozhattok,
     Szerelmes társárúl, kin gondolkozhattok.

2   Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
     Király után kit bír hív szolgálatjában,
     Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
     Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.

3   Igen örvendeznek, mint vitéz uroknak,
     Király után való kegyelmes uroknak,
     Kit neveznek vala vitéz Franciskónak,
     Fejenként szolgálnak, mint vitéz uroknak.

4   Ilyen csudálatos ember állapatja,
     Miként majd meghalljuk, az gonosz szerencsa
     Vitéz Franciskónak mi módon szolgála,
     Minden sajátjátúl hamar elszakada.

5   Erről példát végyen ki-ki űmagáról,
     El ne higgye magát jó szerencséjiben,
     És senki ne bízzék ő okosságában,
     Miként majd meghallod vitéz Franciskóról.

6   Nem volt soha senki oly bölcs őmagátúl,
     Hogy ki nem csalatott valahon dolgában,
     Jelesben ki elhitte magát dolgában,
     Hanem ki követte magát dolgaiban.

7   Bizzék csak korosként Isten kegyelmében,
     És nem ejti magát semmi kevélségben,
     Ki korosként vagyon oly nagy reménségben,
     Hogy Isten nem hágyja semmi szükségében.

8   Azért ha történik néha oly eseti,
     Valami dolgából néki megcsalatni,
     Minem kell embernek ottan kételkedni,
     Hogy ő teremptője gondját nem viseli.

9   Nem hiszek ég alatt oly nyomorult embert,
     Kinek az Úristen segedelme nem lött,
     Csak ki megesmérte magához térését,
     Mert minden igyében ő ád segítséget.

10   Franciskórúl azért ki mind példát vehet,
       Szerelmes társárúl, kinek illik, érthet,
       Senki el ne higgye magát, mert elveszhet,
       Ki feljebb Istentől, mit bírhat, követhet.

11   Immár ő életét hozzuk bé például,
       Asszony házasának sanyarúságárúl,
       Ki vala urának nagy bátorságárúl,
       És ő szerelmének nagy titkolásárúl.

12   Igen szép vár vala az Zebernik vára,
       Kit vitéz Franciskó jó szolgálatjában,
       Bírja az királynak ő ajándékában,
       Hol lakozik vala nagy vigasságában.

13   Sok ideig ezzel nem múlatott vala,
       Magát házasságra hogy gondolta vala,
       Istennek könyörge, nagy szép jót lelt vala,
       Kik nagy szeretetben ketten élnek vala.

14   Természetek szerint jámborok valának,
       Egymás-hallgatásban egyenlők valának,
       Egyakaratúak mindketten valának,
       Istennek mindenben nagy hálát adának.

15   Üzenet ezenben lőn néki Budáról,
       Béla király akkor nagy vigasságából,
       Lakik vala vígan az Buda várából,
       Írata mindennek parancsolatjából.

16   Az fő-fő vitézek hogy mind bégyűlének
       Király udvarában nagy vígan élnének,
       Kemény ütközetek nagy sokak lennének,
       Minden vigasságok elővétetnének.

17   Nem feledkezék el több vitézek közett,
       Vitéz Franciskónak írata levelet,
       Udvarban sietne, ne tenne egyebet,
       Ha venni akarná királynak kegyelmét.

18   Ez levél hogy juta vitéz Franciskóhoz,
       Téríté ő dolgát szerelmes társához,
       Szeretetben vala asszony ő urához,
       Nám nem szólhat vala eltávoztatáshoz.

19   Szerelmes társának: „ura” – mondja vala,
       Kegyes beszédekkel engeszteli vala,
       Hogy ne bánkódnéjék, könyörgeti vala,
       Tőle édes szókkal így bulcsúzik vala.

20   Azt is mondja vala: „Én szerelmes uram,
       Tőled eltávoznom, higgyed, hogy nagy gondom,
       De királi fölség amit hagyott nékem,
       Hogyha elhallgatom, lészen kárvallásom.

21   Légyen Isten hozzád oly igen kegyelmes;
       Azkik őtet félik, azokhoz nagy kegyes,
       Testedben hogy légy te nagy jó egészséges,
       És annakutána légy jó békességes.

22   Sok nagy kárvallástól minket ótalmazzon,
       Szerencsétlenséget tőlünk távoztasson,
       Minden nyavalyánktúl minket ótalmazzon,
       Az gonosz szerencse tőlünk távol járjon.

23   Onnan nagy bódogon engem hozzád hozzon,
       Találjalak téged nagy jó szerencsésen,
       Azokkal egyemben, kikkel most elválom,
       Drágább marhám kinél nincs több ez világon!”

24   Lám, az asszon hallá ez szókat urátúl,
       Igen keserves lőn tőle távozástúl,
       Azért édes szókkal felelé magátúl,
       Hogy ki illik vala asszonyi állattúl:

25   ”Így jól értem, uram, hozzám szerelmedet,
       Tőlem távozásért oly keservességet,
       De mit tőled kíván az te emberséged,
       Hátra nem hagyhatod, mert az tisztességed.

26   Nám ezt is jól értem, levélben mi légyen,
       Az felséges király mit parancsolt légyen,
       Abban soha semmi haladék ne légyen,
       Elhallgatás abban tőled hogy ne légyen.

27   De immáron ebben nem tehet egyebet,
       Tudom vitézeknek oly természeteket,
       Udvarban hogy tésznek nagy kérkedéseket,
       De én szüvem szerént kérem kegyelmedet.

28   Az hatalmas Istent én azon is kérem,
       Hogy az te utadban légyen segedelem,
       Hogy esmét lássalak, én édes szerelmem,
       Ezen egészségben, mint elmégy éntőlem.

29   Bízom én Istenben, meg nem fogyatkozom,
       Hogy mi életinkben sokáig megtartson,
       Éltednek utána engemet ne tartson,
       Semmi nyavalyádat ne engedje látnom!”

30   Az vitéz Franciskó ő társátúl válék,
       Kazdag öltözettel, mint szoktak vitézek,
       Budára indula, mint nékie illék,
       Véle egyetemben sok vitézek mennek.

31   Udvarban ha juta, mindennek híre lőn,
       Hamar az királynak ez ott hírével lőn,
       Az vitéz Franciskó beérkezett légyen,
       Nagy vígan vendéglé az király ebéden.

32   Ha megemlékezék jó szolgálatjáról,
       Eleitől fogva nagy jámborságáról,
       Ü nagy hűségéről, nagy harcolásáról,
       Pogán ellen való viaskodásáról.

33   Az felséges király nagy vigasságába
       Kazdag ajándékot vitéznek ád vala,
       Mert szolgálatjáról emlékezett vala,
       Ím, minden hívsége előtte áll vala.

34   Szántalan vitézek, kik öklelnek vala;
       Immár egy vitéznek udvar állott vala,
       Hogy vitéz Franciskó el-béjutott vala,
       Kassánder vitéznek neveztetik vala.

35   Az vitézhöz immár fogható nem vala,
       Franciskónak király parancsolta vala,
       Kassánder vitéznek hogy társa nem vala,
       Véle megöklelne, azt akarja vala.

36   Sokat nem halaszta, semmit nem gondola,
       Mert vitéznek magát ő is tudja vala,
       Királynak beszédét megfogadta vala,
       Kassánder vitézzel ő szemben ment vala.

37   Trombitát fúvának, ők egybe hajtának,
       Mert az kevély ember mennyből nem láttaték,
       Kassándernek párti megcsalatkozának,
       Kik Kassánder felől sokan mást mondának.

38   Az vitéznek hamar eseti történék,
       Maga mind lovastul az földre leesék,
       Az felséges király ezen nevetkezék,
       Hogy az kevély vitéz, lásd, melyet szököllék!

39   Rettenetességgel lőn vitéz mindennek,
       Jó vitéz Franciskó, kivel nem mérének,
       Az vitézek közül hogy szembe mennének,
       Avagy kik ővéle ott megöklelnének.

40   Sokan az vitézek szólának királynak,
       Hogy végét vetnéjé ő új udvarának,
       Minden vigasságban fottiglan valának,
       És őfelségének korosként szolgálnak.

41   Az felséges királyhoz vígan bégyűlének,
       Önála vitézek nagy vígan lakának,
       Királynak hívei mind előtte állnak,
       Az bor miatt végre nagy sokat szólának.

42   Vitézek kezdének sokkal kérkednie,
       Ki eggyel, ki mással magát dicsírnie,
       Egymásnál feljebb magokat emelnie,
       Vitéz Franciskó is kezde kérkednie:

43   „Azki azt mondhatja, hogy vagyon szép háza,
       Én is azt mondhatom, hogy Zebernik vára,
       Azki magát penig jó vitéznek tudja,
       Nálamnál jobb vitézt senkit nem alítok.

44   Legnagyobb pediglen, ki drágább világon,
       Azki azt mondhatja az széles világon,
       Hogy néki szép jámbor felesége vagyon,
       Szép szerelmes társom nékem jámbor vagyon!”

45   Óh, mely nagy bosszúban, irégységben vala
       Kassánder vitéz, hogy ezt hallotta vala,
       Mert hogy elejtette, igen bánja vala,
       Halálát szégyenben ő nem szánja vala. 

46   Rettenetes dolgot búsultában szóla,
       Vitéz Franciskónak ezt mondotta vala,
       Maga gondolatlan akkoron szólt vala:
       „Azkikkel kérkedel, nem mind igaz volna.

47   Szemérem embernek, azt merem mondani,
       Azki úgy nem volna, avval úgy kérkedni,
       Jelesben oly szókat az helyen ejteni,
       És azzal őmagát megszégyeníteni.

48   Ahol te azt mondod, hogy házad szép volna,
       Azt mindnyájan tudjuk, hogy az igaz volna,
       De nem őstől maradt, csak adomány volna,
       És őfelségének adott adománya.

49   Gyönyörködöl abban, hogy vitéz jó volnál,
       Az vitézek között avval hányod magad,
       Arról én nem szólok, hogy vitéz nem volnál,
       Mert most ez udvarban mindennél példa vagy.

50   Mindezt feljülmúlja egyik kérkedséged,
       Kit nem illik vala itt most említened,
       Te házasságodról itt most emlékezned,
       Az vitézek között jámborságát vetned.

51   Az ő szépségéről különbet nem szólok,
       Ő ékességéről én semmit nem szólok;
       De az jámborságát, kit mondasz, tagadok,
       Mikor illik róla, akkor többet szólok!”

52   Gonoszság nem vala vitéznek szűvében
       Szerelmes társához, hogy ezt hihetnéje;
       Hanem csak alítja, hogy szólna mérgében,
       És hogy ő elesett, keserűségében.

53   De azért érette kész vala meghalni,
       Ha nem illik vala királyt tekinteni,
       Király méltóságát és udvarát nézni,
       Udvara sokságát néki meggondolni.

54   Azért az vitéznek ilyen módon szóla:
       „Az te szódnak, vitéz, hogyha nem léssz ura,
       Az én kezem miatt léssz halálnak fia!”
       Kassánder ez szókon megijedett vala.

55   „Légyen tőled mostan nékem békességem,
       Adj csak oly jeleket, kivel meghissz éngem;
       Az házastársodtúl, kik meghozzák vélem,
       Azkiből meghiggyed, hogy miképpen légyen.

56   Ne légyen valami tőled parancsolva,
       Avagy leveledben házadnál meghagyva,
       Az vitézek előtt felelj nékem arra,
       Meglátod, elmegyek Zebernik várába.

57   Az jeleket immár, kiket te most kévánsz,
       Mondd meg csak azokat, azkiket te akarsz,
       Meglátod, rövidnap mind elődbe hozom,
       Bátor az többi is légyen az én gondom!”

58   Az vitéz Franciskó napot néki hagya,
       Mindenestöl fogva és arra ajánlá,
       Hogy semmi értelmet házához nem adna,
       Mert nem kételkednék semmit ő társába.

59   Az jelt es megmondá, mit tőle kívánna,
       Kire az Kassánder reá felelt vala,
       És ő hogy azt hozná, napot hagyott vala,
       Jeles kezeseket vetni kellett vala.

60   „Lészen – az szót mondá – erről nékem jelem;
       Én nékie adtam egy szép aranygyűrőm,
       Aranyas hancsárom nála vagyon nékem,
       Kit magamnak tartott ez ideig híven.

61   Mihelt Kassánder érté, ottan elindula,
       Minden múlatságát hátrahagyta vala,
       Méne nagy kazdagon Zebernik várában,
       Közel az vár mellett ő megszállott vala.

62   Ez vitéz az asszont csak szemlöli vala,
       Kit azelőtt soha ű nem látott vala,
       Hogy csak ő láthatna valami jelt nála,
       Kiből oszton asszont megszólíthatnája.

63   Ebben hogy harmadnap immár elmúlt vala,
       Asszonnak csak színét sem láthatja vala,
       Jóllehet mindennap gazdagon jár vala,
       „Azt értém, az asszony kijőne” – gondolja.

64   Gyakorta az asszony ki nem jőne, érté,
       Mikor honn nem volna ura, kit szeretne,
       Csak az leányokkal volna múlatsága,
       Kikkel múlatságban ő mind elmúlatna.

65   Ilyen álnakságot vitéz gondol vala,
       Vénasszonnak neve ki volna, megtudá,
       Magát rokonságnak nékie mondaná,
       Az asszont, gondolá, kiszólítanája.

66   Semmi múlatságot ebben nem tött vala,
       Egy követet titkon hozzá küldött vala,
       Izené, kijőne, mert rokona volna,
       Minémű dolga voln’, néki megmondaná.

67   Titkon az vénasszony hamar kijött vala,
       Kit az vitéz néven megnevezett vala,
       Az asszont először vigasztalta vala,
       Néki közelvaló rokonsága volna.

68   Ez álnak őnéki titkon megjelenté,
       De először asszont titkon megesketé,
       Mint járt Franciskóval, néki megjelenté,
       Ha ezt végre vinné, hogy hütöse lenne,

69   Vitéz Franciskót hogy ő mindjárt megölné,
       És ő életének ottan végét érné,
       Jó Zebernik várát királytúl megnyerné,
       Az asszont az várból hamar el-kiűzné.

70   Asszony lenne, hogyha ez jelt kiszerzené,
       De oly titkon lenne, senki ne értené,
       Mint hamarébb ennek ő végét érhetné,
       Így jó Zebernikbe hogy ő asszony lenne.

71   „Kérlek azért téged, viseld oly nagy gondját,
       Miképpen magadnak akarsz jó szerencsát.”
       Vénasszony azt mondja: „Amiket megmondál,
       Majd hozzád iktatom én is mind azokat.”

72   Az vénasszony ebben nem resten jár vala,
       Ebéd után asszony hogy elnyugudt vala,
       Feje alól kólcsát ő ellopta vala,
       Csak gyorsan ládáját megnyitotta vala.

73   Róla sokat akkor ő nem gondolt vala,
       Kassándernek hamar kiiktatta vala,
       Hancsár, az jegygyűrő, azki az jel vala,
       Kikkel az Kassánder Budára ment vala.

74   Juta az Franciskó, király előtt vala,
       Kassánder hogy látá, szólította vala,
       Kérdé az Kassánder, igazán mondaná,
       Ha azok volnának az jelek, kit hozna.

75   Az Franciskó erről ezt felelte vala,
       Az jeleket soha ő meg nem tagadja,
       Mint annak előtte fejére kötte vala,
       Mert házastársában igen bízik vala.

76   Az jeleket ottan előhozta vala,
       Kiket az Franciskó megnevezett vala,
       Mikoron közöttök szó támadott vala,
       Kiket láta vitéz, álmélkodott vala.

77   Szóla nagy felszóval, azt mondotta vala:
       „Én édes Istenem, ezt ki hitte volna,
       Hogy társom éltemben eltemetett volna.”
       Keserűségében csak meg nem holt vala.

78   Vitéz ez szót mondá: „Illik ez énnékem,
       Az halál éltemnél jobb immár énnekem,
       Azt inkább akarom, hogy elessék fejem,
       Hogynemmint meglássam az én feleségem!”

79   Kassánder lőn ezen, fejét vétetnéje,
       Még csak alig várja, hogy az órát érné,
       Jó Zebernik várát királytúl megnyerhé,
       Miképpen elszánta, kedve szerént lenne.

80   Ímé, hamarsággal királynak vitézi
       Ezt értvén kezdének néki könyörögni,
       Hogy ily jó vitéznek nem illik meghalni,
       Hitetlen társaért ily halált szenvedni.

81   Semmit sem halaszta, király ez szót mondá:
       „Az vitéz Franciskó nékem jól szolgála,
       Az tü könyörgéstek őnéki használa,
       Azért parancsolom, feje megmaradna.

82   Franciskóval azért megigyenesedjék,
       Kassánder ővéle megigyenesedjék,
       Mert én nem akarom, hogy feje vétessék,
       Mert az vitéz nékem korosként kelletik.”

83   Igen megbúsula Kassánder, hogy hallá,
       Mert ha Franciskónak halála haladna,
       Mindennek tudtára lenne álnaksága,
       És nagy szörnyű halál lenne ő jutalma.

84   Azért Franciskónak így ő megengedé,
       Hogy soha házához éltig ő ne menne,
       Király udvarában ő soha ne lenne,
       Az országból ottan búdosva kimenne.

85   Vitéz Franciskónak nem lőn mit tennie,
       Hanem Kassándernek engednie kelle,
       Mit kévánna tőle, kelle engednie,
       Mert érté, különben nem lehetne élte.

86   Az vitéz Franciskó királynak azt mondá,
       Nagy bátor beszéddel ő követi vala,
       Megbocsásson néki, úgy könyörög vala,
       Azért szolgálatját ő ajánlja vala.

87   Lám, vitézektől is úgy búcsúzék vala,
       Könyves szemmel nékik alég mondja vala,
       Jó beszéddel őket úgy üdvezli vala:
       „Isten légyen véletek, szerelmes vitézim!

88   Ily sírván vitézek egymástúl válának,
       Jó vitéz Franciskó révén az Dunának
       Ketten apródjával el-általmúlának,
       Az mezőben ketten akkor így szólának:

89   „Óh, én édes fiam, kicsinded apródom,
       Eleitől fogván ki voltál titkosom,
       Ki hitte volna ezt, hogy így csalatkozzam,
       És asszonyod miatt légyen búdosásom.

90   Bémenj, azon kérlek, Zebernik várában,
       Mondd meg asszonyodnak, mit mondok tenéked:
       Az mennybéli Isten néki megfogadja,
       Hogy ő immár engem búdosni bocsáta!”

91   Nagy keserűséggel urátúl megválék,
       Apród, mikor juta Zebernik várában,
       Láták az asszonyok, mondák: „Ihol jőnek!”
       Asszonnak lőn rajta igen nagy öröme.

92   Futának tornácban apród eleiben,
       Nagy édes beszéddel kezdé kérdeznie:
       Ha szerelmes ura volna egészségben,
       És hogyha megjutna az ő ebédére?

93   Igyenes beszéddel apród mondja vala,
       Hogy szerelmes ura egészségben volna,
       De őnéki tőle azt izente volna,
       Csak önnönmagának titkon megmondaná,

94   Mely keserűséggel urától vált vala.
       Azmit izent vala, mind megmondta vala,
       Kit apródtúl asszony hogy megértett vala,
       Keserűségében csak meg nem holt vala.

95   Istenhez ohajtván imezt mondja vala:
       „Óh, hatalmas Isten, titkoknak tudója,
       Ki szemei előtt vagyon minden nyilván,
       Hogy ártatlan vagyok, te vagy az tudója!”

96   Keserűségében apróddal így szóla:
       „Hatalmas Istenem, titkoknak tudója,
       Én nem tudom, honnat az gonosz szerencsa
       Véletlen veszéllel így megnyomoríta?

97   Légyen hála annak, ki teremtett engem,
       És az gonosz embert ne veszesse értem,
       Ki miatt nyomorult immár az én fejem,
       Mert Istennek hála, bűntelen szenvedem!”

98   Óh, mely igen kéri kicsinded apródját,
       Megmaradna nála, tartaná mint fiát,
       Csak az lenne nála nagy titkon hit alatt,
       Úgyan tartanája, mint jámbor szolgáját.

99   Sőt ő azt megérté, hogy Zebernik várát
       Kassánder foglalná magának mindjárást,
       Ő csak úgy maradna mint egy kihagyigált,
       Azért az lőn akkor asszontúl gondolat:

100   Az vártól nem messze egy faluja vala,
         Abban egy vén jámbor akkor lakik vala,
         Ki nemességében akkoron él vala,
         Ő titkait azzal ott közlötte vala.

101   Legottan az asszony hívatá az jámbort,
         Apróddal nagy titkon, mint egy atyjafiát,
         Véle kihordatá minden sok marháját,
         Azonközben asszony kiiktatá magát.

102   Ebben haladékot semmit nem halaszta,
         És minden marháját, kéncsét ott meghagyá,
         Két barát ruhában útra elindula,
         Csak szerelmes urát ő megtalálhatná.

103   Ebben egy esztendő immár eltölt vala,
         Hogy ők barátmódra ketten járnak vala,
         Csak valahol néki ő szerelmes ura
         Jártában-költében jelentetett volna.

104   Sanyarúságában asszony tére vissza,
         Esmég az emberhez viszontag ment vala,
         Hogy szerelmes urát ő meg nem találá,
         Asszony ezen esmét hamar mást gondola.

105   Bölcsen felöltözék férfiú ruhába,
         Más országba menni szépen készült vala,
         Urának kéncséből csak száz lóval vala,
         Budára udvarban ő el-fölment vala.

106   Asszony önnönmagát hívattatja vala,
         Az ifjú Lórántnak neveztetik vala,
         Indiából jöttnek magát mondja vala,
         Sem atyja, sem anyja nem volna, azt vallja.

107   Nagy szép vitéz hogy jött, megmondották vala,
         Minden öltözettel igen ékes volna,
         És azmely szép szerrel jelentik, hogy volna,
         Azért őmagához király vötte vala.

108   Fejedelemnek mint illik udvarolni,
         Felséges urának jámborul szolgálni,
         Ugyanazonképpen kezde cselekedni
         Ifjú Lóránt vitéz nagy híven szolgálni.

109   Igen megkedvelé király nagy hű voltát,
         Még annál is inkább nagy hű szolgálatját,
         Az királyné asszony látván jámborságát,
         Akará, hogy legyen király komornikja.

110   Azért, mert az Isten nem szerette vala
         Királyt és az asszont, hogy magzatjok volna,
         Kin házas embernek nagy öröme volna,
         Asszony azért királyt szólította vala.

111   Nám, kegyelmes uram, ezt mi nyilván látjuk,
         Érdemünk szerint is nyilván az vallhatjuk,
         Hogy mi magzatinknak örömét nem látjuk,
         Azért az ifjúnak hűségét jól látjuk.

112   Nemcsak szolgálatját, de jó cselekedetét is,
         Azzal egyetemben nagy jámborságát is,
         Néki így jól látjuk mi nagy szépségét is,
         Illendő mihozzánk, légyen mi fiunk is.

113   Az ifjú szolgáljon nagy jámborul nékünk,
         És holtig gondunkat viselje minékünk,
         Kit mi holtunk után mint örökösünket,
         Hagyjunk ez országban mint mi gyermekünket.

114   Vitéz az udvarban már királyfiúnak
         Hívattatik vala az ifjú Loránnak,
         Azonban híre lőn az harmad országban,
         Új udvart tétetett király udvarában.

115   Az vitézek hallák, szólnia fogának,
         Hogy reája menne, az ifjú králynak,
         Ottan szólni kezde királynak, atyjának,
         Indula szép módon, mint illik királynak.

116   Lám hogy az udvarban Lorán hogy béjuta,
         Mint illik királynak, fő szállása vala,
         Csak közel az várhoz nagy szép háznál vala,
         Minden sok ütközet mind ott lészen vala.

117   Ifjú Lorán vitéz hogy szemléli vala
         Ő szerelmes urát, kit elvesztett vala,
         Apródjának is ő azt meghagyta vala,
         És ezvégre akkor ő odament vala.

118   Véli vala urát, ha ez világon volna,
         Mert ő természetit néki tudja vala,
         Az ő vitéz ura arra eljött volna,
         Azért szíve szerént ő nézleli vala.

119   Ezenben ütközet nagy keményen vala,
         Két erős vitéznek csak udvar áll vala,
         Ablakon az Lorán kinézdegél vala,
         Egy szegény katona nyalábot hoz vala.

120   Nám mikor meglátá az szegény katona,
         Az két erős vitéz öszvemégyen vala,
         Azonban nyalábra támaszkodott vala:
         „Nem úgy kell ütközni!” – ő azt mondja vala.

121   De mihelt az Lorán ablakról meglátá,
         Alátekintésből megesmérte vala,
         Hogy ura az volna, ő meglátta volna,
         Az lovászmesternek parancsolta vala,

122   Az szegény nyalábost bészólítanája,
         És az széna árát néki megadnája,
         Őmagát peniglen hozzája hoznája,
         Ifjú király néki ezt mondotta vala:

123   „Történék, én mostan el-kinézek vala,
         Az két erős vitéz összemennek vala,
         Ablak alatt állván te azt mondod vala,
         Hogy az ütközetnek nem úgy volna módja:

124   Kérlek azért téged, igazán megmondjad,
         Mi légyen az oka, miért te azt szólád,
         Igazán megmondjad, te meg se tagadjad,
         Ezért lészek néked nagy kegyelmes urad!”

125   Igen nagy igazán ő azt mondja vala,
         Hogy mi renden való ember ő volt volna,
         Szerelmes társátúl megcsalatott volna,
         Őmiatta most is búdosásban volna.

126   Tőn ilyen választot ifjú király néki:
         Hogy csak azmint mondja, azt megjelentené,
         Akarja ezt mostan megbizonyítani,
         Azért akar véle király sok jót tenni.

127   És peniglen néki fő lovat ígíre,
         Sok jó szerszámat is nékie ígíre,
         Csak hogy az jó vitézt ő elejtenéje,
         Kihez ott immáron fogható nem lenne.

128   Az jó ajánlásért hamar készült vala,
         Az szegény nyalábos lovára ült vala,
         Az fő vitézt akkor elejtette vala,
         Kin az ifjú király úgy vigadott vala.

129   Rajta ifjú király megörvendett vala,
         Esmét az nyalábost szólította vala,
         Parancsolván néki ezt meghagyta vala,
         Mit néki mondana, mind az tévő lenne.

130   Ne tudnája senki, hogy szolgája volna,
         Véle megütköznék és mi renden volna,
         De ő az kopjával hozzá ha hajtana,
         Ottan elhajlana, mint elesett volna.

131   Az szegény nyalábos ugyanúgy tött vala,
         Miképpen királytúl parancsolva vala,
         Rajta igen király megörvendett vala,
         Hogy az ifjú király ügyét nyerte vala.

132   Legottan az király édes szép leányát
         Jó kedvében adá az ifjú királynak,
         Kinek ottan szerze oly nagy lakodalmat,
         Az ifjú Lóránttal hogy kezet fognának.

133   Az lakodalom lőn oly nagy vigassággal,
         Fejedelem módon oly nagy kazdagsággal,
         Leány az Lóránttal vannak vigasságban,
         És egymáshoz vannak nagy jó szeretetben.

134   Szándéka Lórántnak lőn jó holdá kélve,
         Felséges királytúl következni kezde,
         És ő jegyesétűl búcsúznia kezde,
         Mondjá, hogy ily szóval lött következése:

135   „Nám, felséges király, nyilván vagyon nálad,
         Felséged leányát kell elvennem, tudod,
         Isten után nékem azmely atyám vagyon,
         Mátkámért mint jőjek? kell tőle tanulnom!”

136   Az királytúl Lóránt akkor elbúcsúzék,
         Kin királyleánynak siralom adaték,
         És ő mátkájátúl édes szóval válék,
         Sok hálaádással tőle elbúcsúzék.

137   Gyakran tekintéli az király leánya,
         Ura mely órában indulni akarna;
         Urát nagy szép szóval megáldotta vala,
         Ablakrúl hogy látá hazaindulnia.

138   Igen hamarsággal az Lóránt ment vala,
         Atyjához Budára hogy béjutott vala,
         Atyjának, anyjának öröme lött vala,
         Mint szerelmes fiút, úgyan tartják vala.

139   Immár az üdő közt, ha szó történt vala,
         Kassánder hogy immár nádrispán ott vala,
         És mindennek immár ő parancsol vala,
         Király után néki böcsületi vala.

140   Sok jó ajándékot az ifjú Lórántnak
         Nádrispán mutata, mint király fiának,
         Őmagát ajánlá, mint illik, urának,
         Fejenként szolgálnak, mint király fiának.

141   Tőn oly nagy könyörgést akkor az nádrispán,
         Hogy az ifjú király ő házához menne,
         Múlatást magának vadászáson végyen,
         Zebernik várában, ki szép helyen vagyon.

142   Ezt az ifjú király hogy hallotta vala,
         Atyjától kéredzék, reá készül vala,
         Nádrispánnak magát úgy ajánlja vala,
         Szíve titkát azért ő nem tudja vala.

143   Nem sokat múlata, az urakkal szóla,
         Csak múlatságában Zebernik várában,
         Vad-madarászással el-aláment vala;
         Nádrispán akkoron ott vendégli vala.

144   Az ifjú Lóránt ott vígan lakik vala,
         Az nyalábos immár fegyvert hordoz vala,
         Korosként királynak előtte áll vala,
         De az nagy félelem őt megnyomta vala.

145   Gyakorta királyra csak ő ott néz vala,
         Az ő árulóját mind jól látja vala,
         Jelenteni magát ő nem meri vala,
         Sőt hogy megesmérnék, azon ő fél vala.

146   Az nagy vigasságban mikor laknak vala,
         Egy ebéden király szólította vala,
         Nádrispánnak király szépen szólott vala,
         Néki megmondaná, őtet kéri vala:

147   Az Zebernik vára ősről maradt volna,
         Pénzért avagy régi szolgálatért volna?
         Mert soha szebb várat ő nem látott volna,
         Nagy szép beszédekkel úgy kérdezi vala.

148   Szóla, megbeszélé renddel, mint járt volna,
         Vitéz Franciskóval dolga mint lött volna,
         Ő házastársátúl mint kivötte volna,
         Felesége által ebben jutott volna.

149   Vénasszony által hogy ő azt nyerte volna,
         Vitéz Franciskónak kegyelmezett volna,
         Az várat királytúl mint megnyerte volna,
         Kiért az királynak nagy hálákat ada.

150   Ifjú király szókat hogy hallotta volna,
         Asztaltól uraknak ő azt mondja vala:
         „Vagyon-e köztetek oly ember – így szóla –,
         Ilyen nagy árulást hogy ki hallott volna?

151   Óh, mely igen jámbor király őfelsége,
         Ki engemet úgy tart, mint önnön gyermekét,
         Volnék asszonyomtúl király őfelsége,
         Holta után lennék mint ő örököse.

152   Vélhetjük, hogyha ő így értette volna,
         Ily hamis dologhoz ő nem állott volna,
         Vesztét ártatlannak nem akarta volna,
         Istennek haragját inkább félte volna.

153   Ottan azt akarom, ily nagy hamisságért
         Hogy feje vétessék, ily nagy álnokságért,
         Véle egyetembe ő feleségéért,
         Hogy ily hamisságot többé ne tehessen!”

154   Legottan haraggal király parancsolá,
         Érte nyalábossal fejét elvágatná;
         Nem késék nyalábos, abban eljárt vala,
         Asszony is nagy szörnyű halált szenvedt vala.

155   Tárházban az király el-bélépett vala,
         Nagy szomorúságban magát vette vala,
         Ajtaját utána béhajtotta vala,
         Mind fejenként tőle megrettentek vala.

156   Az tárházban szépen levetkezett vala,
         Csak egy bő hacokát ő reávött vala,
         Egy vetett ágy szélén akkor leült vala,
         Az nyalábost esmét szólította vala.

157   Béjöve nyalábos, előtte áll vala,
         Ugyan sok ideig előtte állt vala,
         De mikoron király ágyról felkölt vala,
         Hogy helyére ülne, néki mondja vala.

158   Óh, mely nagy félelem nyaláboson vala,
         Hogy méltó nem volna, úgy könyörög vala,
         Kemény szóval király szólította vala,
         Hogy helyére ülne, néki hagyja vala.

159   Legottan az király térdre esett vala,
         Előtte nagy sírván imezt mondja vala,
         Kiért ez világon ő búdosott volna,
         Nagy keserűséget kiért vallott volna:

160   „Jó vitéz Franciskó, én szerelmes társom,
         Te hütösöd vagyok, én szerelmes uram!
         Ez mái nap nékem légy kegyelmes uram,
         Az Isten is tudja, hogy én tiéd vagyok.

161   Az nyomorúságot, kiket én szenvedtem,
         Reám ne neheztelj, én édes szerelmem!
         Mert én mindezeket azért cselekedtem,
         Kétséges ne légyek nálad, én szerelmem!”

162   Szerelmes társának hogy hallotta vala,
         Jó vitéz Franciskó nyakán csüggött vala,
         Ő nagy örömében csak meg nem holt vala,
         Kiről az Istennek hálát adott vala.

163   Ifjú király akkor asszonyruhájában
         Tárházból kiméne az urak láttára,
         Az vitéz Franciskót kezén fogta vala,
         Az uraknak asszony imezt mondja vala:

164   „Urak, kik véltetek az király fiának,
         Felesége voltam vitéz Franciskónak:
         Kit pedig véltetek, urak, nyalábosnak,
         Az volt az Franciskó, én szerelmes társom.

165   Menjetek fel azért atyámhoz Budára,
         Holtig szolgálatom urammal ajánlom!”
         Renddel mint járt volna, mind tudtára adá,
         Királynak kegyelmét úgy könyörgi vala.

166   Az felséges király hogy hallotta vala,
         Mondják, hogy oly igen csudálkozott volna,
         Asszonyban hogy olyan okosság lött volna,
         Hogy ő házastársát ő meglelte volna.

167   Ilyen nagy hűségen álmélkodik vala,
         Kit még férfiban is nem sok ember látna,
         Azért örökössé király hagyta vala,
         Az halála után őtet hadta vala.

168   Azért minden ember, ki-ki mind meglássa,
         Hogy ő kebelében kígyóját ne tartsa,
         Hű embert ha talál, ő azt úgyan tartsa,
         Mint annyi aranyat, azt úgyan böcsülje.

169   Gyakorta mondani szokták közpéldában,
         Az Szentírásban is vagyon említetben,
         Az jámbor emberrel élhet jól éltében,
         Gonosz ember lészen sok éktelenségben.

170   Kristus urunk után, kit vallunk hütünkben,
         Ezerötszázötven és két esztendőben,
         Immár hogy írnának az első üdőben,
         Az Ráskai Gáspár szerzé ezt énekben.

Szendrei Névtelen: Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája

(1561)


1   Egy szép dologról én emléközném, ha meghallgatnátok,
     Azkinek mását, nyilván jól tudom, ti nem hallottátok,
     Török császárnak szép leányáról, kin csudálkozhattok.

2   Egy időkorban két vitéz úrfi rabbá esött vala,
     Kunstáncinápolban török császárnak bévitettek vala,
     Azért az császár ű tömlöcében bévettette vala.

3   Nem messze azért császár házátúl, lám, az tömlöc vala,
     Kiben két vitéz és fő úrfiak bévettettek vala,
     Szilágyi Mihály, másiknak neve az Hagymási László.

4   Egy időkorban pünkösd napjára hogy jutottak vala,
     Szilágyi Mihály tömlöc rostélyán kinézdegél vala,
     Kobza kezében, keserves nótát szépen veri vala.

5   Nagy fohászkodván keserűséggel ez szót mondja vala:
     „Esztendő ez nap, úri házamnál vígan lakom vala
     Az én atyámmal és vén anyámmal, hajadon húgommal.”

6   Azért akkoron császár leánya kikönyöklött vala,
     Palota ablakáról ő ohajtását leány hallja vala,
     Ű termetire az Szilágyinak fölgörjedett vala.

7   Császár leánya titkon egykoron hozzájok ment vala,
     Szomorú szívét leány Mihálynak vigasztalja vala,
     Nagy szép ékösen császár leánya ez szót mondja vala:

8   „Te vitéz úrfi! ha fölfogadnád te igaz hitödre,
     Hogy el-kivinnél Magyarországban, te lakóföldedben,
     És feleségül magadnak vennél, én felelnék erre!

9   Tégöd rövidnap kimentenélek atyám tömlöcéből,
     Valahogy lenne, kimentenélek az tömlöc kénjából,
     Csak hogy fogadd föl, vitéz, énnéköm te igaz hitödre.”

10   Mihelt ezt hallá Szilágyi Mihály, néki ezt felelé:
       „Csak szabadíts ki, én fölfogadom én igaz hitömre,
       Császár leánya, tégöd elviszlek én lakóföldemre.”

11   Leány akkoron tömlöctartóval megszerződött vala,
       Egy éjfelikor az vitézöket fölköltötte vala,
       Leány elvivé, atyja lovainak hol szállások vala.

12   Áda az leány az úrfiaknak két aranyas szablyát,
       Lovászmestörnek és lovászoknak fejöket elszedték,
       És nyergelének mindjárt magoknak három fű lovakat.

13   Felöltözének mindjárt ű magok szép drága ruhába,
       Császár leányát ám fölülteték az egyik fű lóra,
       Az több lovaknak az ű nyakokat elcsapkodták vala.

14   Császárnak szolgák reggel mindjárást bémondották vala,
       Hogy az úrfiak ám az tömlöcből kiszaladtak vala,
       Lovászmestörnek és lovászoknak fejöket elszedték.

15   Harmincadokon őket kérdözék, hogy hová mennének.
       Nagyszombat felé az farkasokkal szerencsét késértnek,
       Hogyha az Isten szerencsét adna, oda igyeköznek.

16   Nagy hamarsággal azért az császár az ő jó vitézit
       Odahívatá öt fővajdáját, hagyá, parancsolá:
       „Légyetök után nagy hamarsággal, hozzátok előmben!”

17   Harmincadokon és az vámokon vajdák parancsolnak:
       „Ha ily embörök ezfelé jönnek, mindjárt megfogjátok,
       Török császárnak Kunstancinápolyba mindjárt bévigyétök.”

18   Vitéz úrfiak harmincadokon általmennek vala,
       Harmincadosok eszökben vevék, föltámadtak vala,
       És nagy viadalt vélök tartának, általmennek vala.

19   Hírökkel adák harmincadosok császár szolgáinak,
       Vajdák elérék, egy szép szigetnél szömbe megvívának,
       Isten akará, az viadalban vajdák meghalának.

20   Viadal előtt császár leányát az szigetben küldék,
       Mert féltik vala leánt az harcon, hogy el ne vesztenék,
       Leánt elküldék, és az vitézök ott megharcolának.

21   Immár vitézök császár leányát hogy keresik vala,
       Gyönge siralmát vitéz Szilágyi hogy hallotta vala,
       Vitéz Szilágyin császár leánya keserödött vala.

22   Császár leánya azt mondja vala gyönge siralmában:
       „Kegyelmes Isten! Ím, el-kijövék vitéz úrfiakkal,
       Jaj, hová légyek vadon erdőben nagy keserűséggel?

23   Szánom magamat, de sokkal inkább vitéz úrfiakat,
       Szablyára hánták nagy kegyötlenül vajdák szegényöket,
       Szörnyű halálra ezönnel adom éröttök magamat.

24   Ez vadon erdőn temetőhelyöm lészön mast énnéköm,
       Vadak, madarak és az farkasok lésznek siratóim,
       Csak te kezedben, édös Istenöm, ajánlom lelkömet!”

25   Szilágyi Mihály nagy hamarsággal odasiet vala,
       Az leány látá mátkáját, éltén igen örül vala,
       Leánt nagy szépen kezénél fogva el-kivitte vala.

26   Elindulának és igön mennek Magyarország felé,
       És az határban hogy béjönnének, Hagymási felelé:
       „Víjunk mi ketten az szép leányért, hogy légyen együnké!”

27   Felelé néki Szilágyi Mihály, Hagymási Lászlónak:
       „Szerelmes társom, az nagy Istenért kérlek én tégödet,
       Engedd énnéköm, mert néköd vagyon, azt mindnyájan tudjok.”

28   Igön esedözik császár leánya ott az vitézöknek:
       „Nem illik értem ily vitézöknek az ű veszödelmök,
       Hányjatok engöm inkább szablyára, hogynemmint ez légyön!”

29   Nem akar ebben egyebet tenni az Hagymási László,
       Szablyát rántának, öszvecsapának, és az csapkodásban
       Szilágyi Mihály Hagymási kezét elcsapá bokában.

30   Ezt mondá néki vitéz Hagymási, Szilágyi Mihálynak:
       „Szerelmes társom, az nagy Istenért én tégödet kérlek,
       Megbocsáss néköm, mert ez jutalma az bűnös embörnek.

31   Énnéköm vagyon két szép kisfiam, jámbor házastársam,
       Az nagy Úristen nagy bűnöm szörént vere meg engömet,
       Légy egészséggel, szerelmes társom, megbocsáss énnéköm!”

32   Az két úrfiak szép búcsúzással egymástúl válának,
       Szilágyi Mihály császár lányával mikor béjutának,
       Vitéz Szilágyi, császár leánya ott megesküvének.

33   Ezerötszázban és hatvan fölött hogy írnának egyben,
       Egy ifjú szörzé, veszteg ültében, Szöndörő várában,
       Egy poétának ű verseiből, szomorú kedvében.

Semptei Névtelen: Az Béla királyrúl való és az Bankó leányárúl szép história

(1570)


1   Halljátok meg mostan, rígi dolgot mondok,
     Az Béla királynak ideirűl szólok,
     És az vén Bankónak leányárúl szólok,
     Kit emlékezetért előtekben adok.

2   Parancsolatja lőn az Béla királynak
     És utána való sok fő-fő uraknak,
     Száz és hetvenhét szentelt vitézeknek,
     Hogy ők hamarsággal udvarhoz győlnének.

3   Ezt adák tudtára az vitéz Bankónak,
     Ki vénsége miatt megnehezölt vala,
     Fírfiú magzatja nékie nem vala,
     Kit küldhetett volna király udvarába.

4   Kilenc hajadon szép leánya nékie vala,
     Mely között ifjabbik az legszebbik vala,
     De járása néki fírfimódra vala,
     Felele atyjának, ő ezt mondta vala:

5   „Én szerelmes atyám, borotváltasd hajamot,
     Huszármódra mostan csináltasd ruhámot,
     És énvélem adjad te jó lovaidot,
     És vélem bocsássad sok jó szolgáidot.

6   Én, te fiad lévén, Budára felmégyek,
     Királyhoz udvarban helyetted felmégyek,
     Minden tisztességet én ott megjelentek,
     Mint illék fiadnak, én ott úgyan tészek.”

7   Hamar felkészétte leányát az atyja,
     Bankó elereszté király udvarába.
     Mikor jutott volna király udvarába,
     Béla király látá, nékie így szóla:

8   „Mely igen ifjú vagy, kin nagy csodám vagyon,
     Te szép tekéntésed leánymódra vagyon,
     Te járásod néked fírfimódra vagyon,
     Hogy én megérthessem, akaratom vagyon.

9   De honnat való vagy és kicsoda vagy te?
     Énnékem megmondjad és megjelentsed te,
     Mert ha leány volnál, igen szeretnélek,
     Budánál, mindeneknél inkább becsülnélek.”

10   Király parancsolja az fő-fő uraknak,
       Hetvenhét ötvenegy szentelt vitézeknek,
       Buda piacára hamar kimennének,
       Orsót, rokkát mind vennék, vegyenek.

11   Úgymond: „Ifjú vitéz hogyha leány lészen,
       Orsóra, rokkára tekinteti lészen,
       De ha fírfi lészen, mellette elmégyen,
       És fényes fegyverre néki szeme lészen.”

12   Hetvenhét ötvenegy vitézek menének,
       Buda piacára múlatni jövének.
       Orsóra, rokkára nem akara nézni,
       Hanem az szép fínes fegyverre szemléli.

13   Ifjú vitéz felvőn egy szarvas kézíjat,
       Az idegben vete nagy szép hosszú nyilat,
       Hamar általvonta két ujjal az nyilat,
       Ezt művelte vala vitézek láttára.

14   Ismeglen mondának vitézek mindnyájan:
       „Jer, lőjünk az cílhoz zálogért mindnyájan.
       Vitézek az cílhoz lövének mindnyájan,
       Őközülek az cílt senki nem tanálván.

15   Legutolszor löve vén Bankó leánya,
       Az cél közöpében egyenest talála,
       Övé lőn mindjárást vitézek zálogja,
       Mondának vitézek mindjárást azonba:

16   „Te vitéz ifiú, jer, vessünk most követ!”
       Mindnyájan vitézek elveték a követ,
       Legutolszor veté vén Bankó leánya,
       Vitézeknél tovább egy singnivel hajta.

17   Az hetvenhét vitéz ötvenegy magával
       Mondának mindjárást: „Jertek, fussunk pályát!”
       Mindjárást megfuták vitézek az pályát,
       Utolszor indula, elíré az pályát.

18   Harmadszor felvevé az vitézek zálogját,
       Az Bankó leánya így jelenté magát.
       Vitézek mondának ismeglen az ifjúnak:
       „Jer, öljönk mindnyájan mi az boritalnak!”

19   Vitézek fejenként asztalra ülének,
       Vén Bankó leányát köztök leöltetének,
       Az Bachus istennek áldozni kezdének,
       Mind fejenként hamar elrészegedének.

20   Vén Bankó leánya még józanon vala,
       Felvőn egy szép kupát, kiben jó bor vala,
       És az vitézekre azt köszönte vala,
       Király egészségeírt azt megitta vala.

21   Mindnyájan vitézek királyhoz menének,
       Felséges királynak ígyen felelének:
       „Nem leány az vitéz, hanem kurvafia,
       Mert minket meggyőze az vén Bankó fia.

22   Az cílhoz lövésben ő minket meggyőze,
       A pályafutásban, abban is meggyőze,
       Az kőhajtásban is felette meggyőze,
       Az boritalban is ő minket megnyere.”

23   Ezt hallván az király igen csodálkozék
       Nagy csudatételén az ifjú vitéznek,
       Végre őmagában sokat gondolkodék,
       Bankó leányának hogy ő megmondaték.

24   Végre mondá király mind az vitézeknek:
       „Az fördőben menjünk mindnyájan, vitézek!”
       Fördőben ölének mindnyájan vitézek,
       Fölséges király is ott vala közöttek.

25   Fördeni nem akar vén Bankó leánya.
       Az fördőben király ott ül, ígyen szóla:
       „Miért nem föridel, vén Bankó leánya?”
       Föridni együtt vélek parancsolja.

26   Felelé királynak vén Bankó leánya:
       „Te hatalmas király, csodálkozom rajta,
       Netalám nem tudod én keserő búmat,
       Az én vén atyámra való nagy gondomat?

27   Ím, látod kezemben atyámnak levelét,
       Kiben írja nékem nagy keserűségét:
       Törökök, tatárok minden váraimot
       Égették, rabolják minden tartományimot.”

28   Ezt hallván az király hamar felszökölék,
       Hadván ferödését rajta, emelkedék,
       Fennszóval ezt mondja Bankó leányának,
       Az vitézek előtt, ő jó szolgájának:

29   „Siess, fiam haza, oltalmazd földedet,
       Te szép váraidot, te szép örökségedet,
       És az te atyádnak tápláljad vénségét,
       És engedelmes légy, hallgassad beszédét!”

30   Ezt jó néven vévé király őfelségétűl,
       Szép ajándíkokat vőn királyi felségtűl,
       Az Bankó leánya hamar elkészöle,
       Az ő szolgáival mindjárást erede.

31   Mikor bészörződe szép könnyű gályában
       Az Duna vizének aláfolyásában,
       Hamar kapcsolja komoka dolmányát,
       Királynak mutatá szép két almáját.

32   Az Bankó leánya ezt mondta királynak:
       „Teremnek-é, király, te birodalmadban,
       Az te szép kertidben ilyen drága almák,
       Mint az én kertemben, kik előtted voltak?

33   Budára hoztam volt az két drága almát,
       De nem tudtad, király, megszegni az almát.”
       Felszóval kiálta, utána indíta,
       Minden népének sokaságát indíta.

34   „Utána, utána, vitézek! utána!”
       Nagy szép folyó sajkán sietnek utána.
       „Örök feleségem léssz! – király azt mondja –
       Tinéktek fejenként királyné asszonytok.”

35   Jó Duna mentiben oly sebest mégyen vala,
       Mint az láthatatlan sebes szél futása,
       Bíkével atyjához, vén Bankóhoz juta,
       Minden ő járását őnéki megmondta.

36   Az ő leányátúl Bankó hogy ezt hallá,
       Felséges királynak mint udvarlott volna,
       Nagy fenn hahotával azon nevet vala,
       Az ő leányának igen öröl vala.

37   Horváttúl magyarra nemrégen fordéták,
       Sebes Vág mentiben, Sempte városában,
       Rendelé egy ifjú gondolatjában,
       Az Istenhez való szerelmét mutatván.

38   Mikoron írnának ennyi esztendőben,
       Az ezerötszázban és hetven esztendőben,
       Kisasszony havának legelső hetiben.
       Dicsértessék Isten az magos mennyekben.

Lévai Névtelen: Páris és görög Ilona históriája

(1570)

PRIMA PARS


1   Szólok szerelem dolgáról tinéktek,
     És tüzének nagy lángjáról beszélek,
     Kit hogy megértsetek, titeket kérlek,
     Régi lött dolgot jelentek, higgyétek.

2   Ovidius írja Párisnak dolgát,
     Mint megcsalta az görög szép Ilonát,
     Kiért elvesztette egész országát,
     Az görögök mint elrontották Tróját.

3   Páris az Priamusnak fia vala,
     Kivel mikor az anyja terhes volna,
     Álmában az asszony ezt látta vala,
     Hogy egy lángozó üszögöt szült volna.

4   Ez lűn az bölcseknek errül értelmek:
     Hogy az asszony azmely gyermeket szülne,
     Országának veszedelmére lenne,
     Trója birodalma azmiatt veszne.

5   Hagyá király, hogy az fiát megölnék,
     Mihelt ez e világra születtetnék:
     De az anyja nagy okval cselekedék,
     Mert gyermek őtűle megőrizteték.

6   Adá gyermeket asszony pásztoroknak,
     Adá hegyekben őrző pásztoroknak,
     Hogy nevelnék az gyermeket, tartanák,
     De meghagyá, hogy űk ezt eltitkónák.

7   Páris immár hogy húsz esztendős volna,
     Peleus király Görögországban vala,
     Feleségül Tetist elvette vala,
     Vendégségben sokakat elhítt vala.

8   Köztök három istenasszony ott vala,
     Az egyiknek neve szép Juno vala,
     Az másiknak Pallas-Minerva vala,
     Szerelemnek asszonya Venus vala.

9   Erix istenasszony úgy bosszonkodik,
     Hogy lakodalomban el nem hívatik,
     Azért ezen oly igen gondolkodik,
     Hogy bosszúját állhassa, igyekezik.

10   Hamar egy aranyalmát, szépet, szerze,
       Kire oly betűket, szépet, mettete:
       „Azki legszebb köztetek, az ezt vegye!”
       Kit az menyegzős nép közé vettete.

11   Három istenasszony almát meglátá,
       Juno szebbnek magát mindnél alítja,
       Az alma övé, Minerva kiáltja,
       Venus szebbnek ezeknél magát mondja.

12   Alma miatt lakodalom megbomlék,
       Erix asszontól háború szerzeték,
       Asszonyok közt egyenetlenség esék,
       Jupiternek hamar hírré adaték.

13   Hamar azért Jupiterhez menének,
       Hogy Jupitertől megítéltetnének,
       Azkit mondana űközülök szebbnek,
       Az többi az almát annak engednék.

14   De Jupiter mindjárt reá gondola,
       Egyiknek is véteni nem akara,
       Párist azért űnékik megmutatá,
       Követségül Neptunust vélek ada.

15   Páris egy barlangban aluszik vala,
       Ida-havasnak oldalában vala,
       Neptunus álmában megjelent vala,
       Jupiter akaratját érti vala.

16   Felserkene Páris, álma halada,
       Istenasszonyok személyét meglátá,
       Azmiért jöttenek, azt ű megmondá,
       Azért asszonyoknak lőn ily válasza:

17   „Igaz ítéletet én tiköztetek
       Semmiképpen addig én nem tehetek,
       Hanem mezítelen levetkezzetek,
       Hogy nyilván megláttassék személyetek.”

18   Jóllehet szégyenlik, de engedének,
       Az almáért mindent megkésértenek,
       Azért űk hamar el-levetkezének,
       Egyen-egyen eleiben menének.

19   Juno elöl az barlangban beméne,
       Az Párisnak ily nagy dolgot ígére,
       Hogy űnéki szépségét megítélné,
       Hogy mindennél űt kazdagabbá tenné.

20   „Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
       Ez világnak kéncsét mind néked adom,
       Gazdagságot tenéked sokat adok,
       Ez világi jót mindeneket adok.”

21   Páris erre csak keveset felele,
       Hogy kimenne, az Pallast béküldené,
       Azért Pallas hogy eleiben juta,
       Minerva ennél nagyobbat ígére:

22   „Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
       Hatalmat én neked oly nagyot adok,
       Erősséget és vitézséget adok,
       Mind ez világon győzedelmet adok.”

23   Páris erre csak keveset felele,
       Hogy kimenne és Venust béküldené,
       Azért Venus testét hogy megszemlélé,
       Páris szívében hozzá felgerjede.

24   „Mondjad, Páris, hogy ezeknél szebb vagyok,
       Szép házastársot én tenéked adok,
       Látod szépségemet, azmint én vagyok,
       Nálamnál sokkal szebb lész, azkit adok.

25   Ez világon, higgyed, hogy szebb nem lészen
       Annál, azki társod tenéked lészen,
       Énnálamnál is, azt higgyed, szebb lészen,
       Enoné feledvén tenálad lészen.”

26   Ez Enoné ű felesége vala,
       Kit az hegyen nimfák közt látott vala,
       De hogy Venus testét meglátta vala,
       Enonét mindjárt felejtette vala.

27   Gerjedez erősen Páris szívében,
       Nem tud mit mívelni nagy örömében,
       Az almát azért kéré ű kezében,
       Adá Venusnak ő nagy örültében.

28   Ily választ tőn az istenasszonyoknak:
       „Menjetek el, almát adám Venusnak,
       Mert jól látám szépségét szép asszonnak,
       Azért szolgáljatok ti az Venusnak”

29   Az két istenasszony igen haragvék,
       Juno Jupiternek így bosszonkodék,
       „Felesége vagyok az Jupiternek,
       És húga vagyok én az nagy istennek,

30   Semmi böcsületem nem lőn előttök,
       De megállom bosszúmat tirajtatok,
       Soha épen nem marad ű országok,
       Nemsokára megromol szép Trójájok.”

31   Jupiter űtet nagy szép szóval kéri,
       Ne búdosnék, bánkódnék azon, inti,
       Minden segétségét néki ígíri,
       Bosszúját nemsokára hogy betölti.

SECUNDA PARS


1   Páris Venus asszont szorgalmaztatja,
     Gyakran fogadását szemére hányja,
     Azmit fogadott hogy néki megadná,
     Az szép személt űnéki megmutatná.

2   Venusnak erre oly nagy gondja vala,
     Mint nagy fogadását ű megállhassa:
     Széles világot mind béjárta vala,
     Ilonánál szebbet nem látott vala.

3   Ez Ilona egy király társa vala,
     Menelaus urának neve vala,
     Görögök közt az egyik király vala,
     Az országnak felit ű bírja vala.

4   Sok számtalan kéncse királynak vala,
     Gazdagságval ű bűelkedik vala,
     Országában békességben él vala,
     Törvényében népét megtartja vala.

5   Felesége az királnak szép vala,
     Ennek neve az szép Ilona vala,
     Tyndaris királnak leánya vala,
     Ennek mása az országban nem vala.

6   Gyenge teste, termeti Ilonának,
     Szép két szeme fekete az asszonynak,
     Szemöldöke fekete homlokának,
     Orcája kerekded, pirosak vadnak.

7   Füle kicsin és szép kerekded vala,
     Homlokában erek meglátszik vala,
     Az vér szép ereken szépen foly vala,
     Felment homloka nagy szép ékes vala.

8   Szája kicsin, ajaka piros vala,
     Kesken dereka középszörű vala,
     Aranyszínyű szép hosszú haja vala,
     Magassága szép középszerű vala.

9   Foga szájában nem rút ritka vala,
     Karja, keze oly nagy szép gyönge vala,
     Szeme és ajaka mosolyog vala,
     Édes és bölcs beszéd őnála vala.

10   Ruhája testéhez csinálva vala,
       Sok szépséggel ékesíttetett vala,
       Minden öltözeti tündöklik vala,
       Tekinteti nagy kedves, kegyes vala.

11   Jó erkölcsben őtet nevelték vala,
       Semmi vétek benne nem látszik vala,
       Kinek ez világban mása nem vala,
       Szépségét ez világ csudálja vala.

12   Sokszor szép Ilonát kéretik vala,
       Ezeren egykor hozzá mentek vala,
       Sok úr és királyfiak látják vala,
       Szépsége miatt görjedeznek vala.

13   Végre adák Menelaus királynak,
       Ki nemigen tetszék szép Ilonának,
       Mert termete nem szép vala királynak,
       Ki lén gonoszára szép Ilonának.

14   Venus istenasszony Párist szólítá,
       Szép Ilonát őnéki megmutatá,
       Az módjára őtet reá tanítá,
       Mint hozzá férhessen, igen oktatá.

       [...]

Enyedi György: Gisquardus és Gismunda

Historia elegantissima regis Tancredi filiae, nec non secretarii regis Gisquardi, amoris vinculo indissolubili mortem oppetentium, ex lingua Thuscana ex Boccatio Latinitate donata per Philippum Beroaldum, Hungarorum vero modulamine per G[eorgius] E[niedinus] T[ransylvanus] concinnata

(1574)


1   Gyakor históriákat, tudom, hallotok,
     Szép dolgokat krónikákból olvastok,
     De ez egyre, tudom, nem találtatok,
     Szép, lött dolgot mondok, kérlek, halljátok.

2   Éneklésem most lészen Tancredusról,
     Gismundáról, király szép leányáról,
     Gisquardusról, fő cancellariusról,
     Végre szólok nagy szörnyű halálokról.

3   Óh, mely bódog az, ki más nyavalyáján
     Példát szokott venni, nem maga házán,
     Sőt tanolni szomszéd nyomorúságán,
     Esztelenség tanolni maga kárán.

4   Régi példa közbeszédben mondatni,
     Ezt hallottuk sokaktól énekletni,
     Okos róka vetett tőrt elkerüli,
     Tanolt héja az horgot is süvölti.

5   Gyakor példák kiket nem serkenthetnek,
     Máson esett károk nem taníthatnak,
     Azok magok nyavalyáján jajgatnak,
     Mint Tancredus bolondságán óhajtnak.

6   Igen kazdag király Tancredus vala,
     Mint ki Olaszországnak ura vala,
     Országában békességgel él vala,
     Salernumban ennek lakása vala.

7   Vala az királynak egy szép leánya,
     Keresztségben neve Gismunda vala,
     Vén királynak kedve csak ebben vala,
     Mert férfi magzatja néki nem vala.

8   Sok úrfiak királynak Gismundáért,
     Udvarlának királynak leányáért,
     Sokan nála szenvednek szépségéért,
     Úgy fáradnak ifjak leány kedvéért.

9   Emberkorban már szép Gismunda vala,
     Virágjában élete fénlik vala,
     Házasságban ifjak kéretik vala,
     Ezer kérő egy nap kérette vala.

10   Nagy soká de királytól halasztaték,
       Házassága leánnak tartóztaték,
       Várja, honnét jobb szerencse érkeznék,
       Sok ifjaknak szűvek igen csalaték.

11   Ifjú olasz király azonba juta,
       Ardeából nagy kazdagsággal juta,
       Tancredusnak bízván házára szálla,
       Kit úrfiak fél kedvvel látnak vala.

12   Ez királynak noha nem szép termeti,
       Kazdagságért de vagyon böcsületi,
       Rút termetét ezzel helyére viszi,
       Szép Gismundát ez házasul megnyeri.

13   Drága ajándékot atyjának ada,
       Örömében sok kincset osztogata,
       Drága öltözettel Gismundát láta,
       Öröm után Ardeában indula.

14   Igen bosszonkodnak ezen az ifjak,
       Kik leányért régtől fogva fáradtak,
       Reménségben hogy megcsalatkoztanak,
       Tanácskoznak, mint azt megtorolhassák.

15   Tartóztatni azért fiát nem méré,
       Mert országát sok irigyektől félté,
       Szép erővel országában ereszté,
       Mint jó fiát, leányával üdvözlé.

16   Rövid üdőn vén királt keseríté,
       Ifjú királt mert az halál elvivé,
       Szép Gismundát vég özvegységben ejté,
       Irigyeknek ebben kedveket lelé.

17   Az országnak ezen nagy gondja esék,
       Királyságnak magva hogy elvéteték,
       Görög birodalom asszonyra esék,
       Ebből károk vitézeknek érközék.

18   Nagy sírással asszony kesereg vala,
       Szép ruháját gyászra fordítja vala,
       Ágyasházban bérekeszkedik vala,
       Sok ideig színét nem látják vala.

19   Sőt ez dolgot midőn urak meglátnák,
       Mint vehetnék eleit, gondolkodnak,
       Mert ez forog elméjekben uraknak,
       Hogy az bánat gyakran oka halálnak.

20   Inték erre, atyjához hazamenne,
       Salernumban Tancredushoz sietne,
       Mert szűvének így lenne könnyebbsége,
       Bánatiról kérlelne szokott földe.

21   Lőn ez tanács tőle megfogadásban,
       Foglalatos immár úti dolgában,
       Országból atyjához indulatban,
       Szép udvara királynak nagy bánatban.

22   Urak búval asszonyokat már viszik,
       Tisztességgel vén atyjához késérik,
       Bánatiról szép beszéddel kérlelik,
       Országáról se feledkeznék, intik.

23   Asszonyoktól urak elbúcsúzának,
       Tancredushoz, atyjához hogy jutának,
       Engedelmességgel fejet hajtának,
       Hogy holtiglan nékie szolgálnának.

24   Nagy szép szókat ajándékkal vevének,
       Az asszontól urak tiszteltetének,
       Országoknak gondjára intetének
       Békességgel házokhoz eredének.

25   Udvarának Gismunda meghagyatá,
       Senki ura halálát ne forgatná,
       Sőt előtte nevezetben se hozná,
       Mert érette szörnyű halált kóstolá.

26   Semmi vigasztalás nem fog szüvében
       Nagy bánattól fogyatkozott eszében
       Erős hittel lőn ilyen esküvésben,
       Éltig lenne özvegy-ágy tisztelésben.

27   Ilyen esküvését atyja jovallá,
       Ifjúságnak lángját meg nem gondolja,
       Hogy férfitől asszonyember búcsúja,
       Éh farkasnak mint báránytól elállta.

28   Nincsen azért az vén királynak gondja
       Leányának való házasságára,
       Örök özvegységre mert magát adta,
       Hüti vagyon annak megtartására.

29   Gyakran esik ifjaktól ez csalárdság,
       Szép menyektől főképpen ily álnakság,
       Midőn őket éri kevés bosszúság,
       Ottan hütre mégyen az apácaság.

30   Ritka, higgyed, szerelem igazsága,
       Ő hütiben igazán megállása,
       Mert valahol megindult ő folyása,
       Ott senkitől nincs bizonyos határa.

31   Azért király még bízik leányához,
       Semmi kétsége nincs szép Gismundához,
       Támaszkodik özvegy-fogadásához,
       Nem gondolja, hogy végre néki bút hoz.

32   Tancredusnak udvarában egy ifjú,
       Lakik vala Gisquardus, szép termetű,
       Jó erkölcsű, jámbor, ékes beszédű,
       Minden dolgaiban oly jó víg kedvű.

33   Igaz vala ország szolgálatjában,
       Az királynak szükséges dolgaiban,
       Mindenekben tanácsa titkaiban,
       Fő dolgosa az cancellariában.

34   Az Úr Isten felvötte szegény nemből,
       Nemességet mert nem vött szüleiről,
       Kazdagságot sem hozott eleiről,
       Mint Dávidot emelte juhok közül.

35   Mindenektől udvarban böcsületben,
       Országtól is Gisquardus szeretetben,
       Szép erkölcse hozta ily nevezetben,
       Királyságra méltó dicsíretiben.

36   Nagy sokaknak de vagyon bántásokra,
       Házasságban főképpen ártalmokra,
       Az nemesség, jámborság bízására,
       Nem tudják, hogy nincsen most annak ára.

37   Óh, mely ritka most az olyatén nemes,
       Kazdagságért hogy ki nem volna nemes,
       Tudományért volna csak böcsületes,
       Pénzért minden most nemességben nyertes.

38   Bolondságnak mondom azzal kérkedni,
       Eleinknek jelével dücsökedni,
       Jó erkölccsel semmit bizonyítani,
       Nemességnek nyomdokit nem követni.

39   Igen hamar Gismunda megváltozék,
       Mert üdőtől bánat megenyhítteték,
       Fogadásra ingyen sem emlékezék,
       Az gyász alá szerelem béférkezék.

40   Lőn, hogy király urakat vendéglené,
       Bal kéz felől szép Gismundát ülteté,
       Ellenében Gisquardust helyhezteté,
       Az kegyetlen Cupido ezt örülé.

41   Isznak urak királlyal nagy örömben,
       Ifjak főnek szerelemnek tüzében,
       Hogy egymással nem szólhatnak különben,
       Jel intéssel fohászkodnak szűvekben.

42   Sok úrfiak mégis titkon fáradnak,
       Adománnyal hercegek munkálkodnak,
       Gismundának szerelmében jussanak,
       De Cupido ígírte Gisquardusnak.

43   Fogadását Gismunda nem állhatá,
       Atyja előtt tött hütét nem jovallá,
       Özvegységét sokáig nem tarthatá,
       Mert szerelem tüze hütit megbontá.

44   Régtől fogva hallották közpéldában,
       Állhatatlan asszony fogadásában,
       Hogy ki volna még a szép ifjúságban,
       Nem kerüli léptét Venus ágyában.

45   Azért vétkek vagyon itt az atyáknak,
       Házasságra illendő magzatjoknak,
       Nem viselik jó gondját leánzóknak,
       Szerencsébe mert sokáig tartatnak.

46   Nem javallom, kazdagságot kik néztek,
       Személyekben sok válogatást tésztek,
       Jegyruhának valakik csak örültek,
       Igaz szeretetnek de nem engedtek.

47   Csoda nagy szerelme gerjed asszonnak,
       Mert Gisquardust már óhajtja urának,
       Nincs emlékezeti fogadásának,
       Gyakorta int szemeivel ifjúnak.

48   Irgalmatlan istennek, mint az tüzet,
       Pogány bölcsek írták a szeretetet,
       Sem kazdagot, sem szegént mert nem nézhet,
       Hálójában valakiket keríthet.

49   Szerelemnek tüzét nehéz titkolni,
       Felgerjedett lángját nehéz oltani,
       Akárki mint igyeközzék fedezni,
       Meggyúlt szösznek, higgyed, füstét nézhetni.

50   Csak ez vala kévánt igyekezetek,
       Mint lehessen egymással szembelétek,
       Mert mindketten örülnek személyeknek,
       Mindazáltal rettenti is félelmek.

51   Igen féltik magokat kisebbségtől,
       Mert szerelem gyakorta nincs anélkül,
       Szép Gismunda retteg sok őrüzőktől,
       Gisquardus is udvari irigyektől.

52   Követségre magokat sem bízhatják,
       Mert hűséget szolgákban ritkán látják,
       Azmint lehet, azért igen titkolják,
       De szűveknek lángjokat nem olthatják.

53   Okos vala Gismunda mindezekben,
       Oly szép módját titkon viselt tüzében,
       Okkal tudja magát tartani ebben,
       Nem hordozá szűve lángját nyelvében.

54   Magát ója oly igen csendeszségben,
       Hogy ne essék csácsogás beszédében,
       Mert gyakorta ifjak esnek oly tőrben,
       Magok nyelve hozza farkast veremben.

55   A szerelmet, higgyed, nehéz titkolni,
       Kiváltképpen, hol folyását kezdheti,
       Ha járását úttal nem követheti,
       Csal fával is de kész hozzákezdeni.

56   Rágondola Gismunda bátorsággal,
       Már dolgához kezde szép okossággal,
       Mert nem szólhat különben mátkájával,
       Őt köszönti szép keze írásával.

57   Okos asszony ily módot ebben lele,
       Hogy levelét szerelmének küldhesse,
       Egy szép, öreg fuallót ehhez szerze,
       Fuallóban levele berekesztve.

58   Megtanítá követét járására,
       Követségben üdőt válogatásra,
       Hogy jó módot keresne szólására,
       Fuallónak titkon beadására.

59   Jóllehet nagy szűvel jó akaratját,
       Asszonyának fogadá ajándékát,
       De nem érti az fuallónak titkát,
       Csak gondolja szűbeli jó szándékát.

60   Tekinté meg az fuallót, nem üres,
       Szerelmének levelével sőt terhes,
       Ékes beszédekkel az levél teljes,
       Ezen ifjú éjjel-nappal oly heves.

61   Hűségesen az levél írva vala,
       Az Gisquardust mely erre inti vala,
       Gismundával volna nagy titok szava,
       Azért kevés fáradságot ne szánna.

62   Igen örül ifjú ez kévánságnak,
       Nem mond ellent asszony akaratjának,
       Bátrabb engednie bujaságának,
       Szegni kedvét hogynemmint asszonyának.

63   Rövid szóval az levél megtanítá,
       Hagyott helyre Gisquardust igazítá,
       Személy szerént hol Gismundát találná,
       Szép virágát Venusnak szaggathatná.

64   Nincs oly titok, kit a szerelem nem tud,
       Okosság nincs, kit felforgatni nem tud,
       Oly rejtökhely, kit megkeresni nem tud,
       Okos, bátor, mert mindeneket tanolt.

65   Az királynak udvarához nem messze
       Elhagyatott, sötét barlang rekesztve,
       Mely senkinél már nincs emlékezetbe,
       De asszonnak gyakran forog eszébe.

66   Uta nincsen sohonnát az barlangnak,
       Sötétsége de mint vadak házának,
       Felnevése körül az sok töüs gaznak,
       Nem mondanád, méltó Venus ágyának.

67   Írásában mutata az barlangra,
       Kire nézne, mint drága palotára,
       Úgy sietne, mint szép ágyasházára,
       Fáradsága lenne vigassága.

68   Ennek penig bátrabban járására,
       Került tőrnek eltávoztatására,
       Irigységnek szemek behunyására,
       Sötét éjet várnának járásokra.

69   Nem lőn ehhez késedelme virágnak,
       Szűvét adta mert erős bátorságnak,
       Kötve vége ablakhoz az zsinórnak,
       Aláereszkedék falán várának.

70   Siet hamar az barlangot elérni,
       Mert hitinek eleget akar tenni,
       Noha tövis gyenge testét érleli,
       De szándékát azért hátra nem veti.

71   Juta hamar Gismunda az barlangban,
       Csak egyedül vagyon nehéz várásban,
       Gyenge szűve retteg az sötét házban,
       Minden reménsége csak Gisquardusban.

72   Semmi késedelem ifjú dolgában,
       Siet öltöznie szattyánruhában,
       Sok töüs miatt ne bántassék útában,
       Mi ruhába úta legyen bátrabban.

73   Fáradságot sokat el kell szenvedni,
       Nagy gyakorta félelmes helyen járni,
       Sok szerencsét kell annak megpróbálni,
       Szerelemnek útán ki akar járni.

74   Rest ifjakat Venus asszony nem kedvel,
       Nem is lakik az félelmes szűvekkel,
       Vitézkedik de csak az merészekkel,
       Gyakran esik ügye körmesb kezekkel.

75   Az szerelem úta megfoghatatlan,
       Azmely szűbe beakad, nyughatatlan,
       Sok szép álmot megfojt, mert állhatatlan,
       Félelemmel rakva fáradhatatlan.

76   Tudja vala ifjú, hogy az barlangban,
       Szép szerelme várja ágyasházában,
       Semmi tartóztatás azért útában,
       Nagy hirtelen béköszöne barlangban.

77   Rajta esék virágnak nagy öröme,
       Mert régulta ezt óhajtotta szűve,
       Erre vitte nyughatatlan szerelme,
       Fejét adta érte veszedelemre.

78   Immár bízvást örvend, mint mátkájával,
       Ölelgeti szép gyenge tagaival,
       Szerelméről maga beszél ifjúval,
       Bátorítja ilyen szép mondásival.

79   „Semmit ne félj, ifjú, légy bátorságba,
       Ne gondold ezt, hogy hütöm az fogságba,
       Özvegységnek mert noha voltam rabja,
       De már szerelmednek lészek hű foglya.

80   Végyed azért víg kedvvel szerelmemet,
       Oly nagy híven megőrizd beszédemet,
       Koronámmal néked adom hütemet,
       Bizonyságul fogjad szép jegygyűrőmet.”

81   Nagy sok ékes beszélési származnak,
       Szép Gismunda ajaki mosolyognak,
       Hiszen Venus hízelkedő szavának,
       Nem gondolja, néki végre bút hoznak.

82   Irigy állhatatlan szerelem dolga,
       Mindeneket felforgat járásába,
       Szép ifjakat jobb vígságnak útába
       Tőrben akaszt, ejt nagy nyomorúságba.

83   Csalárd Venus Parisnak hütöt áda,
       Hogy az aranyalmának szép jutalma
       Kazdagsággal lenne görög Ilona,
       Végre alma Trója fogát váslatá.
       

Ennek nyilvábban való megértésére noha bővebben szólhatnék, de legyen ez csak rövideden.

Ez éneknek több része az argumentum után szép renddel követközik.

Ex Boccatii lib. 6. cap. 22. Item, lib. 12. cap. 52. Homero etc. Didymo.

Aliisque, compluribus Troia flamam miseram, deplorantibus.

Peleus királynak és Thetis asszonnak, az Achilles anyjának menyegzejére, midőn három istenasszonyok, Pallas, Iuno és Venus asszont hívattaták volna, miért hogy Discordia asszony nem hívattaték az menyegzőre, magának azt kisebbségnek tartá, és bánkódék rajta.

Vala penig ezen nagy gondolatja, miképpen ezt megtorolhassa és bosszúval visszaadhassa, hogy Discordia és ez menyegző örökké emlékezetben lennének.

Talála ily módot benne. Méne az Athlas királynak három leányihoz, kiknek szép kertekben drága aranyalmák teremnek vala, merthogy különben az almákhoz nem juthata (mert lángos oroszlán őrzi vala az kertet), nagy könyörgéssel egyet nyere az király leányitól. Mely aranyalmára bötűkkel ez igéket metszé: Pulchriori detur. Azaz, az három istenasszonyok közt valamelyik szebb, tehát azé legyen ez a szép alma, és így az almát annak a fának egyik ágára titkon köté, mely fa alatt az asszonyoknak lakodalmok vala.

Ezen az asszonyok közt háborúság és vetélkedés indula, mert mindenik méltónak ítíli vala magát az aranyalmához.

Melyen mikor nem alkhatnának, Iupiternek papjához menének, és az paptól tanolságot kérdének, mit kelljen cselekedniek ez kétséges dologból.

Mely asszonyokat az pap Ida nevő erdőbe Parishoz igazíta, hogy valakinek ez ítílné, tahát az aranyalma minden tusakodás nélkül azé lenne.

Ez tanácson megnyugodván az istenasszonyok, hamar sietének Parishoz, és megtalálván az ifjat, megjelenték néki fáradságbéli szándékokat, hogy ítíletre jöttek volna őhozzá.

Ez dolgot Paris eszébe vévén, elmélködék álmában látott jelenésre, megisméré, hogy isteni akarat. Hagyá azért, hogy egyenként mennének hozzá, és úgy akarná szépségekről ítíletét tennie, meg is mondani, kit illetne az aranyalma, és mindnyájan jóváhagyák.

Annak okáért előszer is Pallas istenasszony méne be, és titkon monda: Paris, ítíld nékem ez aranyalmát, kin most vagyon az vetélkedés. Én is bölcsességet és tudománt adok tenéked, hogy felyülmúlsz ezzel minden nemzetségeket.

Annak utána Iuno asszony méne be, az ily ígíretet tőn, hogyha néki ítílné, tahát országoknak birodalmát és kazdagságot adna érette, hogy kivel meghaladhatna minden népeket.

Végre Venus, a szerelemnek istenasszonya is ily fogadást tőn az almáért, hogy az pásztorságból Parist kivenné, és ez világon mennél szebb asszont, azaz az aranyhajú görög Ilonát néki adná házasul, csak ám az két első istenasszonyoktól elvenné az szépségnek ítíletit, és adná őnéki az almával egyetemben.

Ezen Paris mint tudatlan és erdőben kecskék mellett felnőtt bíró, úgymint ki Iustinianus institutióit disznólábbal glossálta vala, felindultatván ez vak ígíreten, semminek alítá az drága szép tudománt, és az birodalommal együtt sok jó kincset, a szépséggel egyetembe az aranyalmát Venusnak ítílé, az egy asszonyemberhez való dühödt szerelmeért.

Honnét Paris az pásztorságot elhagyá, és atyjához, Priamushoz (mert király fia vala) hazaméne Trójába. Innét végezetre nagy sok drága szépségekkel, húsz hajóval vízi erőképpen, megkémletvén Menelausnak honn nem létét (mert Helena Menelaus felesége vala), Sparta nevő várasba méne, és honnét aranyhajú szép Ilonát, kit Venus az aranyalmáért ígírt vala néki, az királynak minden kazdagságával és kincsével egyetemben az az hajókra felültetvén Trójába méne Ilonával.

Azért ez Ilonáért egész Görögország annyira felháborodék, hogy Tróját sok fő és vitéz népeknek halálokkal egész tíz esztendeig sok károkkal vívák. Megvétetvén annak utána az vár, Paris Philoctetestől az Trójának mezeibe nyíllal lőteték által.

Ilona kedig megmaradván Deiphobusnak juta házasságába, mert az előbbi ura, Menelaus nem akará hátravenni.

Ez lőn azért Venusnak csalárdsága, kibe megcsalá Parist, és szép Tróját elfordítá.

Lege Livium primam Decadis, lib. 1.

Mindenütt az Cupidón és az Venuson a szerelmet kell érteni, mert az pogánok ezeket tartják vala a szeretet isteninek.


84   Engedé Cupido Tarquiniusnak,
       Hogy vigadna a szép Lucretiának,
       De másfelől színével országának
       Rátámada, veté megbúdosásnak.

85   Dido asszont nyavalyásul gerjeszté,
       Aeneasnak szerelmére ingerlé,
       De nem soká szűvében viselheté,
       Mert Aeneast tengerre kénszeríté.

86   Iuno istenasszony nagy Achillesnek
       Táborában adá, mint jó vitéznek,
       Szép Briseist mutatá jegyesének,
       Nemsokára adá idegen kéznek.

87   Lám, nincs semmi gyönyörűség állandó,
       Semmi öröm örökké maradandó,
       Rövid üdőn de mind elváltozandó,
       Az szép üdő után homály várandó.

88   Éjfélikor, midőn király házában
       Sok vigyázást tenne gondolatjában,
       Történék, hogy lépnék felső várában,
       Futni látá szép leányát barlangban.

89   Csendeszséggel magában eltitkolá,
       Látott dolgot senkinek meg nem mondá,
       Mert magában vén király ezt gondolá,
       Hallgatással üdő titkot kinyitná.

90   Tartóztatá ideig titokképpen,
       Gyanósága leányához szűvében,
       Őrüzőket azért rendelé híven,
       Jaj, ifjaknak nincsen fülök az résen.

91   Ily kegyetlen szándéka az királynak,
       Ki már halált végezett leányának,
       De még nincs ez hírekkel az ifjaknak,
       Azért járják útát szokott barlangnak.

92   Csak nagy hamar megváltozék örömek,
       Elfordula minden gyönyörűségek,
       Nagy siralmat hoza régi víg kedvek,
       Mert megnyílék titkon viselt szerelmek.

93   Erre kémek taníttatván valának,
       Ha asszonyok lenne, hogy hallgatnának,
       De társához körmes kézzel nyúlnának,
       Gonosz eset ezt hozá Gisquardusnak.

94   Csoda, mely bánatja királynak esék,
       Véletlenül hogy ily foglya viteték,
       Hitlen névvel az ifjú nevezteték,
       Könnyhullással királytól ily szó esék.

95   „Jaj, már látom Istennek nagy haragját,
       Vénségemben életemnek nagy kénját,
       Kinél tartom vala szűvemnek titkát,
       Hűségének elárulta virágát.

96   Nincsen hűség, látom, az emberekben,
       Sok jótétem nincsen emlékezetben,
       Mint most látom, Gisquarde, személyedben,
       Kiért lészek érdemlett fizetésben.

97   Így tartott-é hozzám az te hűséged,
       Álnak ifjú, ez volt-é az te hütöd,
       Avagy jó voltamért most ezt fizeted,
       Vénségemnek gyámolát förtőztetted.”

98   Többet király ifjúnak nem szólhata,
       Mert nagy bánat szűvét megfogta vala,
       Nagy sírással könyvei hullnak vala,
       Mint fogolynak, erre így lőn mondása.

99   „Vedd elődben most, uram, beszédemet,
       Hogy ha illik, fogadd be mentségemet,
       Átkaiddal ne bosszonts Istenedet,
       Nagyobb veszély hogy ne falja fejedet.

100   Velem való jótéted nem togadom,
         Kit minden lát, mert bolondság titkolnom,
         De erre vitt szűbeli indulatom,
         Hidd meg, uram, nem háladatlanságom.

101   Igaz bíró ebben az Isten néked,
         Gyaláznia nem kívántam személyed,
         De ne vegye nehéz kedvvel felséged,
         Hatalmasb vitt erre, hogyha megnézed.

102   Esztelenség, avagy háladatlanság,
         Sem gerjedett, bírhatatlan bujaság,
         Nem vitt engem erre semmi csalárdság,
         Csak vont az nagy szűbeli hatalmasság.

103   Nagyobb annak felségednél hatalma,
         Hatalmának, higgyed, szélesb határa,
         Szerelemnek olthatatlan tűz lánga,
         Ez vitt engem sebes tüze habjába.

104   Nem retteg ez erős fejedelmektől,
         Törvényeknek sem kemény igáitól,
         Semmit nem fél az kegyetlen haláltól,
         Nem óhattam magam ily hatalmastól.

105   Nem tudod-é, sok erős vitézeket,
         Nagy urakat és bölcs, tudós népeket,
         Az szerelem nagy sok fejedelmeket,
         Szarvon kötve hordoz sok erőseket.”

106   Annál inkább kezde király búsulni,
         Gisquardusnak szaván feljebb gerjedni,
         Parancsolá azért tömlecben vetni,
         Mert vakmerő beszéde azt érdemli.

107   Ezenközbe Gismunda nagy vígsággal
         Nyájaskodik házában barátival,
         Mert nem tudja, hogy mátkája bánattal
         Az tömlöcben kesereg ohajtással.

108   Megizené király szép leányának,
         Véget vessen mindjárást vígságának,
         Mert homálya történt fényes napjának,
         Vérrel fordult feredője az holdnak.

109   Ilyen követsége lőn az királynak,
         Mely bánatot hoza a szép virágnak,
         Nem tudója még az gonosz szándéknak,
         Engedelmét izené mint atyjának.

110   Sőt urakban király titkon hivatá,
         Hogy törvénnyel ifjakat áldoztassa,
         De vén tanács ezt bolondságnak mondá,
         Sőt ifjakat öszveadni tanácslá.

111   Ezzel nem gondola, hívá Gismundát,
         Kemény szóval úgy rettenti leányát,
         Mindazáltal nem tűrheti siralmát,
         Harag szóval így kezdé el panaszát.

112   „Rettegnie nem tudtam személyedtől,
         Gonosz asszony, nem féltem ily vétektől,
         Avagy ki tart szerelmes gyermekétől,
         Jaj nékem, most sebem magam tőrétől.

113   Álnok asszony, így állott-é mondásod,
         Ez vala-é előttem fogadásod,
         Állhatatlan volt, lám, minden mondásod,
         Így csalt engem tettetett jámborságod.

114   Midőn jámbor uradtól megmaradál,
         Özvegységben Ardeából megjutál,
         Nemde, ezen akkoron hütöt adál,
         Hogy holtiglan özvegy ágynak szolgálnál.

115   Menelaust immáron nem csudálom,
         Hogy társától csalatott, már gondolom,
         Mert erőtlen leánzók hüti, látom,
         Hütek addig, míg lábok belöl ajtón.

116   Oka ez volt hamis fogadásodnak,
         Utat nyithass álnok csalárdságodnak,
         Esküvéssel hitelt keress dolgodnak,
         Így búsítsad életét vén atyádnak.

117   Rólad soha bizony nem hittem volna,
         Hogy ily vétek szűvedben eltitkolva,
         Vénségemnek legyen megbúsítója,
         Mert azt hittem, hogy te légy nyugatója.

118   Teéretted már nyomorult vénségem,
         Minden népek között szidalmas nevem,
         Gyalázatos immár királyi hírem,
         Nem kévánom azért hosszább életem.

119   Ékessége királyi nemzetemnek,
         Gyalázatra fordula személyemnek,
         Szép istápja megromla vénségemnek,
         Elmarada öröme életemnek.

120   Minden testi jókkal engem az Isten,
         Látogatott böüséggel kegyelmében,
         De megvonta ezt tőlem ítíletben,
         Holtom után bíró nincsen székemben.

121   Drága ajándéka az nagy Istennek,
         Kinek jámbor magzati nevelkednek,
         Nem gyalázzák vénségét szüléjeknek,
         Öregbitik jó hírét nemzeteknek.

122   Vedd eszedben, leányom, ezt magadban,
         Mely nagy vétek királyi udvaromban,
         Temiattad esett méltóságomban,
         Hogy nemtelent vittél ágyasházadban.

123   Óh, mely igen szűvemet keseríti,
         Bánatimat ez dolog öregbíti,
         A szeretet szűvedet erre viszi,
         Hogy az paraszt Gisquardust kedvelheti.

124   Rajtad annyi nehezségem nem volna,
         Személyedet ha megböcsülted volna,
         És ha hozzád hasonlót néztél volna,
         A szeretet így nem vakított volna.

125   Véled-é, Gisquardus ki nemzetsége,
         Nem tudod-é, szeretőd paraszt vére,
         Nincs senkitől titkolva szegénysége,
         Hol országa, kit illetne személye?

126   Magad tudod, gyermekségétől fogva
         Udvaromat engedelmemből lakta,
         Magát noha jó erkölcsben tartotta,
         Nemességre emelte szolgálatja.

127   Azkik születésből nemességeket,
         Bizonyítják atyjokról címereket,
         Nagy nemzetből hozzák eredeteket,
         Tudod, azok viselnek nemes nevet.

128   Mely úrfiak, nemesek udvaromat,
         Látod, lakják fő hercegek házamat,
         Hogyha meg nem tartózhattad magadat,
         Fordítottad volna ezekre orcádat.

129   Avagy kazdag Traciának királya,
         Jutott volna eszedben nőtelen fia,
         Házasságban néked szerzettem volna,
         Holta után erre néz birodalma.

130   Nagy gyalázat királyi koronámnak,
         Szidalmára lenne méltóságomnak,
         Szegény rendre birtoka országomnak,
         Holtom után ha esnék Gisquardusnak.

131   Téged az föld, jobb, előttem elnyeljen,
         Szemem előtt bár az halál elvigyen,
         Gisquardus is ez világból elvesszen,
         Hogysemmint székemben ez álnak üljen.

132   Véget vetek az áruló éltének,
         Ne örülhess éktelen szerelmének,
         Ezzel töltem kévánságát szűvednek,
         Szeretődet étkül adom férgeknek.

133   Már két dolog szűvemet tartóztatja,
         Mely kétségben gondolatom fárasztja,
         Nagy haragom első, ki ezt mutatja,
         Életednek legyek dühödt hóhéra.

134   Okosságból de atyai szerelem,
         Erre vonna hozzád kegyelmességem,
         Ezt mutatná hozzád régi jó kedvem,
         Kegyelemmel hogy lenne engedelmem.

135   Bátorsággal nem tudom, mit míveljek,
         Haragomban ha büntetésre nézzek,
         Vagy kegyelmet szerelmemből kövessek,
         Tégy választást ebben, mi tetszik néked.”

136   Így az király elvégezé beszédét,
         Haragjában elfordíttatá székét,
         Hogy ne lássa leányának személyét,
         Mindazáltal várja választételét.

137   Mert királynak ez vala ő szűvében,
         Kegyetlenség ha lenne beszédében,
         Így leánya indulna könyörgésben,
         Sík reménység de marada kezében.

138   Példa legyen ez az jámbor atyáknak,
         Ne gerjesszék lángját az ifjúságnak,
         Szent Pál mondja, hogy azzal nagyot ártnak,
         Jó intéssel sokkal többet használnak.

139   Az atyákban, vaj, ki kevesen tudják,
         Hogy miképpen magzatjokat tanítsák,
         Tudatlanok, mert magok sem tanulták,
         Jó erkölcsnek plántáját nem kóstolták.

140   Tanításnak tisztit meg sem tanulják,
         Sokan semmi munkának azt alítják,
         Vereségben, haragban áll, azt tudják,
         Mint Tancredus, csak dühöskedő atyák.

141   Ifjak közt ha látod a szeretetet,
         Feneképpen, kérlek, ne rettentsed,
         Szeretetnek dühi mert nagyot tétet,
         Isten szerént házasságra sőt intsed.

142   Ezt hogy látá, Gismunda elbúsula,
         Édes atyja hogy látni nem kévánja,
         Semmi gondját látja jövendő kárra,
         Fohászkodván szemét veté urakra.

143   Nem tűrheté, könyvei hullnak vala,
         Nem nézheti atyját, azt bánja vala,
         Szép szemei vérrel fordulnak vala,
         Kegyelemre királt ez inti vala.

144   Tartóztatá Gismunda vég siralmát,
         Könyveitől törli gyenge orcáját,
         Hogy isméré királynak nagy haragját,
         Férfi szűvel így kezdé el mondását:

145   „Isten nélkül nem lehet semmi, tudom,
         Végezése ellen nincs tanács, vallom,
         Minden dolgok tőle bíratnak, látom,
         Egymás szeretőkre gondját jól tudom.

146   A szerelmet bennem nem titkolhatom,
         Nem is illik az ellen rugódoznom,
         Nóha tőled, uram atyám, vádlatom,
         Érts meg, mely méltatlan azokat hallom.

147   Méltóságát felségednek becsülöm,
         Ítíleted vénségedhöz mértéklem,
         Haragodat semmiben nem kérleltem,
         Hízelkedő szóval fülöd sem kentem.

148   Azt ne véljed, atyám, hogy haragoddal,
         Most használhass rajtam búsulásoddal,
         Nem ijeszthetd szűvemet fene szóddal,
         Sőt szerelmem gerjeszted inkább azzal.

149   Mert kész vagyok az halált megkóstolnom,
         Szörnyű ítíletit rajtam próbálnom,
         Szép Gisquardust hogynemmint hátrahadnom,
         Szerelméért halálomat nem szánom.

150   Oka igaz nincs ebből feddésednek,
         Hogy megszegtem fogadását hitemnek,
         Nem tudod-é, jobb engedni Istennek,
         Megbecsülvén virágát az üdőnek.

151   Régen kellett volna erre vigyáznod,
         Igaz atya lévén szemed megnyitnod,
         Ifjúságnak lángját jól meggondolnod,
         Ezt hozta most gondviseletlen voltod.

152   Írják, Aethna hegynek ő sebes tüze,
         Mint az Napnak, úgyan gerjedez fénye,
         Ezenképpen ifjúságnak szerelme
         Kiváltképpen ég leánzók szűvében.

153   Soha nincsen szerelemnek jobb helye,
         Örömesben hol verekedjék fészke,
         Szép termetű ifjaknak mint szűvekbe,
         Mert Venusnak nagy kedve szép személybe.

154   Bátor szűnek mert jó karú vitézzel,
         Mely nagy harca vagyon ellenségével,
         Szép termetnek, hidd el, a szüzességgel
         Olyan harca vagyon, mint ellenséggel.

155   Életemnek most nálam szép virága,
         Időm olyan, mint szépen kinyílt rózsa,
         Ifjúságnak kebelemben illatja,
         Hogy lehettem ily jóknak titkolója.

156   Kőfal között életem nem tűrhettem,
         Fene módra élnie nem szerettem,
         Házasságban, tudod, ezelőtt éltem,
         Régen hagyott jómra most visszatértem.

157   Esztelenség habok ellen evezni,
         Sebes szélnek ellene igyekezni,
         Nyájasságtól ifjakat is tiltani,
         Természetet folyásában megfogni.

158   Szép Ilonát hozod elő például,
         Miként csalta hütesét nagy álnakul,
         Ne csudáld, mert nem esett történetbűl,
         Nem volt házasságok illő termettűl.

159   Házasságnak nem csak az hit kötele,
         Mert gyakorta csiszamik hitnek vége,
         A szép üdő, higgyed, fő erőssége,
         Mert ifjúval aggnak dísztelen élte.

160   De inkább ezt csudálom, hogy forgatod,
         Fejedelem lévén elméd fárasztod,
         Hogy szeretőm király nemből nem látod,
         Ezért dolgom javallni sem akarod.

161   Ítíleted nem méltó vénségedhöz,
         Nem is férnél, atyám, jó móddal ehhez,
         Gyalázatot hogy keress ily hívedhez,
         Hidd meg, nem fér régi dicsíretedhöz.

162   Udvarodban tisztelek mindeneket,
         Úrfiakat, sok kazdag hercegeket,
         Nem gyalázom meg ebből személyeket,
         Tisztelettel látok minden rendeket.

163   De ezek közt, kik palotádat nyomják,
         Kazdagsággal magokat mutogatják,
         Elszemlélte szemem ők állapatját,
         Gisquardusnál hasonlóbbat nem talált.

164   Nem volt ítíletem az kazdagságért,
         Soha senkit nem tiszteltem aranyért,
         Ezt szerettem ily drága erkölcseért,
         Azoknál nincs, kik fáradtak kedvemért.

165   Panaszodat hogy penig ebből mondod,
         Éktelenül ezt szemeimre hányod,
         Szegénységért szeretőm szidalmazod,
         Nemességét nemzetiért tagadod.

166   Nem tudod-é, atyám, szerencse dolga,
         Állhatatlan mindenben adománya,
         Egyik kézzel mit ád, mással elvonssza,
         Higgyed, ilyen minden kazdagnak sorsa.

167   Az kazdagság szerencsétől bíratik,
         Mely igazán az ködhöz hasonlatik,
         Erős széltől midőn háborgattatik,
         Azt sem tudod, mely hamar elszélezik.

168   Igaz ugyan, ki arra ragaszkodik,
         Eleitől maradttal dücsökedik,
         Ha szerencse akarja, hamar esik,
         Híre, neve kazdasággal enyíszik.

169   Gondold, atyám, fiait a szerencse
         Miként tartja, kikben vagyon ereje,
         Azkit felvött, tartja, meddig jó kedve,
         Csak az tudományon nincsen ereje.

170   Nemde Quintus Scipio kazdag vala,
         Ki Rómában nagy fejedelem vala,
         A szerencse ezt böcsülteti vala,
         Nem tudod-é, tömlecben lőn halála.

171   Nagy Agesilausnak ifjú fia
         Kazdagságnak annyira örül vala,
         Lacedemont pénzért eladta vala,
         Éhség miatt kelleték meghalnia.

172   Mit mondhatnál Quintus Aemiliusnak,
         Nagy Rómának fő imperatorának,
         Kazdagsága híres vala házának,
         Szégyenlem ezt, hallom disznópásztornak.

173   Tarquiniust hallottad országában,
         Nyolc és harminc esztendőt királyságban,
         Nagy kazdagon éle sok gonoszságban,
         Gyalázattal halála lőn rabságban.

174   Hová hagyjuk Rómának fő hadnagyát,
         Belisarust, egynehánszor triumphált,
         Parthusoknak megvévé országokat,
         Kuldulásra hozá szerencse dolgát.

175   Kazdagságért senkinek ne süvegölj,
         Szegénységért jámbort soha ne gyűlölj,
         Jó erkölcset és tudománt megbecsülj,
         Szerencsének orrán kevélyen se ülj.

176   Minden külső szépségek elmaradnak,
         Mint a harmat, hertelen elszáradnak,
         Szép termettel kazdagságok elhullnak,
         A tudósok örökké uralkodnak.

177   Nemességek sem tagadhatd azoknak,
         Ilyen drága kinccsel valakik bírnak,
         Szerencsének semmiben nem szolgálnak,
         Tudós embert soha ne mondj parasztnak.

178   Az nemesség nem csak külső nemzetség,
         Mert nem testnek, de elmének fényesség,
         Sem nemzetről származandó tisztesség,
         De tulajdon természeti fényesség.

179   Két eszköze vagyon az nemességnek,
         Melyek által részeltetnek mindenek,
         Fegyver egyik úta ez tisztességnek,
         Szép tudomány második úta ennek.

180   Igaz nemességet nem adhat az pénz,
         Nem vehetni áron, mert igen nehéz,
         Szín nemesség az, kit papiroson véssz,
         Szerencsétől ilyetén nemesség vész.

181   Mindnyájunknak eredeti Istentől,
         Születésünk hozatik atyáinktól,
         Jó életünk adatik csak Istentől,
         Az nemesség jó erkölcs folyásától.

182   A szép hajnalcsillag mely szépen fénlik,
         Többi közül az égen kiismérszik,
         Szép erkölcse Gisquardusnak így fénlik,
         Nemessége mindenek közt tündöklik.

183   Őt szerettem, atyám, mindenek felett,
         Mert méltóbb volt hozzám egyebek felett,
         Míg az Isten el nem vészi éltemet,
         Soha tőle nem vonszom szerelmemet.

184   Szűből vallom, ha az halál elvészi,
         Hitetlenül szemem elől elveszti,
         Ha életét álnaksággal elrejti,
         Szörnyű halált kész lészek megkóstolni.

185   Gondold meg jól, ha szerelmem feddheted,
         Te magad is, lám, Gisquardust szeretted,
         Nám, egyebek felett megböcsülletted,
         Hát énnékem szememre miért veted?

186   Ne szégyenljed, atyám, ezt melléd venned,
         Országodban Gisquardust részeltetned,
         Leányodat, kérlek, együtt szeressed,
         Nevelkedjék ezért jó híred, neved.

187   Ebből bizony gyalázatod se véljed,
         Jámbor híved ha fejedelmmé tészed,
         Idegenre országod nem ereszted,
         Nem hallatlant késértesz, ha megnézed.

188   Gondold meg az római birodalmot,
         Mely ekkédig szerencsésen bíratott,
         Eredetet Róma pásztoroktól vött,
         Nagy sok szegényeket fejedelmmé tött.

189   Hostilius Tullius paraszt vala,
         Egy szolgálóasszonnak fia vala,
         Deákságban felnevelkedett vala,
         Fejedelmmé Isten emelte vala.

190   Ptolomeus szegény katona fia,
         Lovag rendből nagy méltóságra juta,
         Negyven esztendeig Aegiptust laka,
         Nagy hűséggel az királyságot bíra.

191   Az hatalmas Dariusról mit mondjak,
         Hű voltáról most semmit hogy ne szóljak,
         Nem tudod-é, fia egy poroszlónak,
         De Istentől királya Perzsiának.

192   Parrasius, Licastus atyafiak,
         Édes szüléjektől elhányatának,
         Egy pásztortól Istenért tartatának,
         Királyságra Archadában jutának.

193   Mit mondhatnál Agatocles királyról,
         Minden tudja, paraszt nemzet atyjáról,
         Híres vala hadban viselt dolgáról,
         Királysága vala Siciliáról.

194   Kövesd, atyám, nagy Maximinus császárt,
         Ki felvövé tudományért deákját,
         Gadareust, egy kötélverő fiát,
         Leányával ennek adá országát.

195   Semmi rendet nem utál az Úr Isten,
         Személyválogatás mert nála nincsen,
         Szegényeket pad alól előveszen,
         Nagy kegyelme vagyon őtet félőken.

196   Mondd meg, atyám, kérlek, ítíletedre,
         Lám, sokakat már láttál vénségedre,
         Ha úrfiból több ment-é nagyobb rendre,
         Mondom, maga keresett tisztességre.

197   Avagy paraszt nemből akik támadtak,
         Semmi kazdagságot vélek sem hoztak,
         Találtak-é nagyobb méltóságokat,
         Nemzeteknél feljebb uraságokat?

198   Igaz ítíletet ha ebben követsz,
         Igazságnak haragnál feljebb engedsz,
         Hidd meg, többet csak udvarodban lelhetsz,
         Kiknek régi rozskenyerek most perec.

199   Gyengén tartott sok úrfiakat láttam,
         Kiknek jószágokon gyakran csudáltam,
         Kazdagságok költhetetlen, azt mondtam,
         De nemsoká a bársont szűrnek láttam.

200   Oly íratos, drága, szép palotáját,
         Nagy nemzetes úrnak láttam jószágát,
         Tegnap vígan lakta szép, erős várát,
         Ma pór úrnak zörgetik benne dobját.

201   Az Istennek ily csudálatos dolga,
         Nagy sok szegént emel fő uraságra,
         Sok urakat viszont hájas táskára,
         Mindeneket vonsszon akaratjára.

202   Tovább immár beszédem nem nyúthatom,
         Hiszem, vötted eszedbe kévánságom,
         Ha végezted, hogy szeretőm meghaljon,
         Bár nékem is jó voltod ne használjon.”

203   Véget vete Gismunda beszédében,
         Semmi rettegés nincs bátor szűvében,
         Királt ejté oly igen nagy kétségben,
         Esztelenség, hályog esék szűvében.

204   Nem tudhatja, mit kelljen mívelnie,
         Mert jól látja, igaz asszony intése,
         Nem engedhet igaznak, mert vak szűve,
         Homályt ejte lelkében harag mérge.

205   Közbeszédben ezt jól szokták mondani,
         Azkit Isten meg akar ostorozni,
         Vak vereség kezdi házát szállani,
         Elméjében megfogy jó ítíleti.

206   Hitlen Nabal nem gondolá tanácsát,
         Nem hiheté rá következő kárát,
         Éjjel titkon inté egy fő szolgáját,
         Levágatni parancsolá deákját.

207   Leányának hagyá, hogy veszteg lenne,
         Netalántán megesnék dühödt szűve,
         Mindaddig is házából ki ne menne,
         Míg szűvében csendességet nem venne.

208   Immár vígan eszi király ebédét,
         Szabadosnak alítja gondtól fejét,
         Már ő verte tengeri ellenségét,
         Hogy ártatlan vérben mosdhatta kezét.

209   Nyughatatlan, fúrt fejű emberekben,
         Soha nincsen nyugodalom fejekben,
         Észről észre jargalnak elméjekben,
         Forrnak, miként hév víz kicsin bögrében.

210   Vígan lakja király ő lakodalmát,
         Felmészárlott ifjúnak tartja torát,
         Pohárokkal könyvezteti halálát,
         Nyomják háta megé az passamétát.

211   Viszont új bolondság üté oldolát,
         Nyalánkságra indítá király gyomrát,
         Nem akarja elfeledni haragját,
         Azért hamar szólítá fő szolgáját:

212   „Hűségedben – úgymond – nem kételkedtem,
         Én jó hívem, mert immár megismértem,
         Szolgálatod sok dolgokban dicsírtem,
         Hűségedet most mutasd meg énnékem.

213   Gisquardusnak hogy inkább higgyem vesztét,
         Mert lelkemben mintha érzeném éltét,
         Menj el azért, metéljed fel holt testét,
         S jelül híven hozzad előmben szűvét.”

214   Hitlen szolga kész mindjárást engedni,
         Tisztét hóhársággal öregbíteni,
         Mert tudja, hogyha ezt nem cselekeszi,
         Fog orráról az palaszk elesni.

215   Mert udvarnak oly tökéletlen dolga,
         Nem élhetsz ott magad szabadságába,
         Kezed, nyelved uradnak rabságába,
         Szentség mellől gyakran esel hidásba.

216   Sietséggel híve ezt elfogadá,
         Köntös alól véres szűvet kiadá,
         Ajándékul az királynak mutatá,
         Kiért nagy kegyelmét király ajánlá.

217   Egy szép aranymosdót király hozata,
         Tárházába kazdagb mosdó ez vala,
         Közepire a szűvet tötte vala,
         Bolondságát ezzel mutatja vala.

218   Ebéd felett leányát megkímleté,
         Kocsonyául a szűvet néki küldé,
         Nagy örömmel ajándékon jelenté,
         Szerelmének szűve volt, megizené:

219   „Bosszú helyett vedd atyád ajándékát,
         Meggondoljad rajta tött bosszúságát,
         Szűből küldte szerelmednek tárházát,
         Fogadd oly örömmel, mint szűved titkát.

220   Szerelmedre Gisquardust e szű hozta,
         Az nagy erős kőfalon ez hordozta,
         Kit te szűből óhajtottál gyakorta,
         Fogjad bízvást, mert atyád ajándéka.”

221   Kegyetlen hír szép Gismundát köszönté,
         Tagaiban testét elhidegíté,
         Nagy hertelen ebédét elfelejté,
         Rövid szóval atyjának ezt izené:

222   „Haszontalan már magam ígírete,
         Mert életem Isten megeléglette,
         Mondd meg én atyámnak, ez jelensége,
         Ajándéka már életemnek mérge.

223   Hitlen dolgainak végső hálája,
         Érdemlette Gisquardus szolgálatja,
         Ennek legyen Isten meghálálója,
         Szép szűvemnek hogy arany koporsója.

224   Légyen Isten érdemlett fizetésben
         Én atyámnak, mert fertőzik véremben,
         Érdemlje ezt Istentől fizetésben,
         A szerelmet kóstolja meg éltében.”

225   Hogy ezt mondá, az mosdót általfoga,
         Maga viszi sírva ágyasházába,
         Végig nyitá ajtót minden láttára,
         Keservesen sír, a szűre borula:

226   „Büntetője légyen Isten azoknak,
         Egymás szeretőkre azkik támadnak,
         Szép kötelét szaggatják ifjúságnak,
         Vadak szaggassák meg szűvét azoknak.

227   Elvesszen az, ki most vélem ezt tötte,
         Hogy előttem halva szerelmem szűve,
         Életemet nyilván ez irigylette,
         Halálomban légyen kedve bétöltve.

228   Óh, szép szűvem, lelkemnek nyugodalma,
         Nem vala-é elég, hogy szűvem látna,
         Lelki szemeivel téged foglalna,
         Testi szemem látni ezt nem kévánta.

229   Lám, lélekben valánk öszvefoglalva,
         Szerelmünkben oly szépen bekapcsolva,
         Szépen egymást mindenkor látjuk vala,
         Átkozott az, ki minket elválaszta.

230   Holttestedet atyám megböcsüllette,
         Drága aranykoporsóval tisztelte,
         Bizony méltán személyed érdemlette,
         Udvarának mert csak te valál színe.

231   Végyed, lelkem, már végső tiszteletem,
         Koporsódat öntözze meg böü könyvem,
         Nem kévánom nálad nélkül életem,
         Lélekben is megkereslek, szerelmem.”

232   Apolgatja nagy sírással az testet,
         Könyveiben mossa vértől a szűvet,
         Könnyhullásit, kit immár megeléglett,
         Ablakáról kiönté, mint böü vizet.

233   „Bétöltettem – úgymond – szerelmem tisztit,
         Megállottam fogadásomnak hütit,
         Meg sem csaltam szerelmem ígíretit,
         Már felvészem utolsó ítíletit.

234   Sőt ha az bölcs írás igazat mutat,
         Hogy az halál csak testen igazíthat,
         De az lélek érzékenségben állhat,
         Hát lélekben a szerelem vigyázhat.

235   Mit gondoljak tahát én az halállal,
         Szerelmemért testem szakadásával,
         Ha ezentől nagy lelki bátorsággal,
         Vigadazam ott is szép Gisquardussal.

236   Óh, szép Venus, Iupiternek leánya,
         Szerelemnek ki vagy istenasszonya,
         Légy immáron sebeim gyógyítója,
         Látod, senki szűvem vigasztalója.

237   Mire születésemre vigyáztál volt,
         Jövendő üdőre ha nem gondolsz volt,
         Mire termetemre ilyen gondod volt,
         Ha kévánságomra nem tekintesz volt.

238   Óh, kegyetlen, bár ne láthattál volna,
         Atyám házát meg se szállhattad volna,
         Nyilaiddal rám ne lőhettél volna,
         Halálomnak ha voltál kévánója.

239   Vén szülémtől volt elég kisebbségem,
         Álmodozván neved is említöttem,
         De ha beléd röpüllett immár lelkem,
         Medgyek, mert csak hozzád siet beszédem.

240   Gyilkosságod noha azelőtt is tudtam,
         Szép szüzeken vérontásod hallottam,
         Tökéletlen voltad de nem gondoltam,
         Hogy ezt rajtam megpróbáld, nem álmodtam.

241   Hitlen, miért örülsz elveszésemnek,
         Vagy mi hasznod vesztében életemnek,
         Ha te voltál kezdője szerelmemnek,
         Miért nem vagy őrzője életemnek.

242   Áldozatra volt tárházomban kincsem,
         Kivel oltárodat megtisztelhessem,
         Szerelmemben tartottál volna híven,
         Meg nem kímíllettem volna semmiben.

243   Tetőled mutatott barlang helye,
         Szerelmemmel kiben voltam rejtezve,
         Szép kápolnát viselt volna nevedre,
         Ez lött volna holtig dicsíretedre.

244   Országomban vannak menyek, szép szüzek,
         Ezek közt is innep lött volna neved,
         De ha tőlem te ezt nem kedvelletted,
         Hízzék gyomrod, teljék véremben kedved.

245   Él énnékem ezért mindenütt nevem,
         Szerelmemben hogy megmaradtam híven,
         De tenéked neved lész tökéletlen,
         Gyakran esik zsidó mise fejeden.

246   Vérben telhetetlen, kegyetlen Venus,
         Hízelkedő étked, mint szép madárhús,
         De sokaknak szűvök miattad oly bús,
         Sok szép virág életének vagy te gúzs.

247   Születésed micsoda állatról volt,
         Vagy életed minémű vadak közt volt,
         Oroszlánnál lelked, lám, kegyetlenb volt,
         Ily virágon szűved hogy nem esik volt.

248   Hová téssz, te kegyetlen, annyi sok vért,
         Mennyit immár öntöttél szeretőkért,
         Szép ifjakat megfojtottál egymásért,
         Sok szüzeket öltél meg szerelmekért.

249   Soha fegyver annyi halált nem ejtett,
         Mennyit az te kezed, Szerelem, vesztett,
         Kiket mérges pohárod részegített,
         Görögország arról bizonyság lehet.

250   Te öléd meg szép Medeát Iasonért,
         Dido asszont megfojtád Aeneasért,
         Szép Helenát elvesztéd az Parisért,
         Már engem is te ölj meg Gisquardusért.

251   Végső búcsúm tőled immár ez légyen,
         Szerelmemnek jelét vélem elviszem,
         Kebeledben nyugodtam, hála légyen,
         Sok szép szüzek, életem példa légyen.”

252   Véget vete Gismunda beszédében,
         Az holt szűvet kapcsolá kebelében,
         Semmi kedvezés nincs bátor szűvében,
         Mérget ivék, hogy vég lenne éltében.

253   Nagyot tétet ifjakkal a szerelem,
         Kiváltképpen az megrettent félelem,
         Búsult szűben nincs semmi késedelem,
         Bosszúságnál sincs nagyobb veszedelem.

254   Foly az méreg szép Gismunda testében,
         Úgy változik, mint holt ember, színében,
         Szép szemei könyvvel lábnak néztekben,
         Szakaszkodnak tagok régi erőben.

255   Erőtelen immár teste méregtől,
         Földen fötröng, elkölt már erejétől,
         Szép orcája förtőzve tajték vértől,
         Közel vagyon búcsúja életitől.

256   Zengnek minden paloták búdulástól,
         Nincs szüneti udvarnak futkozástól,
         Nagy jajszó zeng sok leányasszonyoktól,
         Hamar király ugrék kockahányástól.

257   Nagy rettegve urakkal király juta,
         Földről emelgeti leányát sírva,
         Úgy átkozza magát, mint bolond atya,
         Végső szavát leányának kévánja.

258   Már behunyva szép szemei valának,
         Hogy isméré siralmát vén atyjának,
         Mintha véget vetett volna álmának,
         Szemét felemelé, szóla királynak:

259   „Nincsen, atyám, most helye sírásodnak,
         Bizony bolondságra könyveid hullnak,
         Tudod, oka te voltál halálomnak,
         Óhajtásod tarts végső nyavalyádnak.

260   Eset után embernek veszekedni,
         Nagy bolondság kévánt dolgon bánkódni,
         Ki az követ maga fejére veti,
         Esztelenség annak sebét jajgatni.

261   Tudod, igaz dolgot tőled kévántam,
         Isten törvényéhöz magam kínáltam,
         Jövendőkre kevés gondodat láttam,
         Országodnak javára gondolkodtam.

262   Kazdagságát tárházodnak nem vártam,
         Semmi kincsed, lám, soha nem kévántam,
         Ez egy ifjat de szűből óhajtottam,
         Drágább kincset ennél nálad sem láttam.

263   De ha immár ez volt-é kévánságod,
         Erre vigyen szűbeli indulatod,
         Hogy véremmel enyhítsed szomjúságod,
         Már ez egyben jelents meg igazságod.

264   Ha éltünkben minket öszve nem adál,
         Semmi jóval életemben nem látál,
         Isten kötelében ily ellent tartál,
         De ez egyben légy most jó akarattal.

265   Az nagy Isten kiket öszveszerkesztett,
         Látod, halállal is megkötelezett,
         Te se válaszd egymástól az két szűvet,
         Egy koporsó nyugossa az két testet.

266   Mert lelkünknek együtt volt nyugovása,
         Testünknek is légyen együtt hálása,
         Az utolsó napnak is jó várása
         Együtt vigyen minket feltámadásra.”

267   Végét veté siralmas beszédinek,
         Holt szűvére hajla szeretőjének,
         Megindula nagy ereje méregnek,
         Végét veté a szép virág éltének.

268   Az urakkal király nagy sírást tarta,
         Keservesen holt testet apolgatja,
         Sok átkokat maga fejére hánya,
         Házasságnak hogy volt ellentartója.

269   Udvar népe oly nagy bánatban juta,
         Sok sírással király udvara rakva,
         Nagy ideig dob, trombita hallgata,
         Sok szép, ékes ruha gyászra fordula.

270   Temetésre drága koporsót szerze,
         Szép bötűkkel aranyból ékesítve,
         Az két testnek egy koporsóban léte,
         Tisztességgel országtól temetése.

271   Negyven napig házából ki sem lépék,
         Mert szégyenlé, hogy házán ez történék,
         Országtól is annyira utáltaték,
         Számkivetés, gyilkosnak kiáltaték.

272   Szűvében is már nyughatatlan vala,
         Gonoszságát lelke kiáltja vala,
         Immár későn dolgát ohajtja vala,
         Országában kit hadni mert nem vala.

273   Csuda serény az ördeg ő dolgában,
         Nem rest ahhoz, hol mit kaphat torkában,
         Higgyed, annak örül, kit lát bánatban,
         Erőlkedik mert vonni hálójában.

274   Az bűnt gonosz féregnek írás mondja,
         Ki mindenkor embernek szűvét rágja,
         Félelem és rettegés néki zsoldja,
         Veszedelmes halálnak indítója.

275   Erős kőfal az jó lelkiisméret,
         Mert vezérli minden jóra az lelket,
         Viszont gonosz hamis lelkiisméret,
         Minden gonoszságra vonssza az embert.

276   Azmely szűbe már béesett az kétség,
         Közel vagyon ahhoz Káin betegség,
         És mely lelket izgat békételenség,
         Nincsen annak életiről reménség.

277   Vén Tancredus nem kezde nyugodnia,
         Nincs szűvének senki oly biztatója,
         Gonosz bűne szűvének furdolója,
         Bús léleknek csak Isten orvoslója.

278   Írva hagyá minden testámentomát,
         Az urakra bízá országnak gondját,
         Ágyasházban vivé titkon handzsárát,
         Ezzel király általüté őmagát.

279   Annál nagyobb gondjok esék uraknak,
         Hogy megérték halálát királyoknak,
         Búdosása nagy vala országának,
         Már helyette idegent uralának.

280   Így veré meg Isten Tancredus királt,
         Minden kazdagsággal elveszté házát,
         Idegennek juttatá birodalmát,
         Így adá meg kevélységnek jutalmát.

281   Az nagy Isten így szokta megbüntetni,
         Kevély kazdagokat semmivé tenni,
         Hozzá képest ki fog mást megutálni,
         Kétség nélkül Isten el nem szenvedi.

282   Példa lehet Tancredus nagy sokaknak,
         Kiváltképpen penig jámbor atyáknak,
         Megbecsülvén idejét ifjúságnak,
         Ne rekesszék útát az házasságnak.

283   Nagy dolog ez, hogy semmit nem gondolunk,
         Máson esett nyavalyán nem tanolunk,
         Mikor rajtunk esik, akkor jajgatunk,
         Ilyen dolog nemrégen esék nálunk.

284   Azért atyák és tutorok kik vadtok,
         Sólyom legyen szemetek, vigyázzatok,
         Az üdőnek virágát ha látjátok,
         Az pártának soká ne áldoztassatok.

285   Soha ne hidd, midőn leányod mondja,
         Férjhezmenést ha előtted tagadja,
         Mert ha lába közöpit elhaladja,
         Szemérmetességét ottan megbánja.

286   Üdő és természet tagadhatatlan,
         Mert ez kettő, higgyed, oly bírhatatlan,
         Folyásokban mindenik olthatatlan,
         Hitöknek is ne higgy, mert bizontalan.

287   Lám, virágnak földben rejtett gyökere
         Hideg előtt csak napig áll rejtezve,
         De ha éri tavasznak meleg széle,
         Nem titkolja, fűben lesz jelensége.

288   Virágjába siesd leányodat inteni,
         Isten szerént házasságra bizlalni,
         A szép üdőt ne hadd héában folni,
         Nehéz üdőbéli kárt megfoltozni.

289   A szép rózsa kedves csak idejében,
         Ha megnézed mosolygó, szép színében,
         De ha hervadt, nincsen oly böcsületben,
         Az aggság is, higgyed, nincs szeretetben.

290   Átkozott az, ki csak maga hasznáért,
         Tartóztatja leányát kazdagságért,
         Mint az álnak tutorok az Mammonért,
         Tartóztatják árvákat az jószágért.

291   Semmi haszon a sok halogatásban,
         Mert szerencse nincs mindenkor egy nyomban,
         Addig fárad szűve az nagy várásban,
         Az szép üdő öltözik az aggságban.

292   Szólhatnék itt, tutorok, tirólatok,
         Kik a szegény árvákéból csak híztok,
         Az árvákon nem ótalomért kaptok,
         Az jószágért mindent vérnek mondotok.

293   Segítséggel az árváknak nem vadtok,
         Sőt ha inkább szerencséjét látjátok,
         Ajtón leánt csak ki sem bocsátjátok,
         Az jószágért verőfénytől ózzátok.

294   Tékozlóban vagyon minden jószágok,
         Néha várból alig marad kastélyok,
         Midőn penig a számadásra juttok,
         Magok jószágából adósítjátok.

295   Higgyed, nehéz az Istent megcsalnia,
         Ki őmagát árvák atyjának vallja,
         Nem tudod-é, álnak szűved jól látja,
         Az árvákért fogad még megváslalja.

296   Nem áldja meg Isten annak jószágát,
         Nemzetségre sem terjeszti marháját,
         Árvákéból azki rakta ládáját,
         Megjajgatják fiai az nótáját.

297   Az árvának ne fojts meg szerencséjét,
         Marhajával ne saccold meg életét,
         Ha gyapjával emészted gyenge testét,
         Isten gyermekiden keresi vérét.

298   Az leánzót magad siesd inteni,
         Házasságra Isten szerént bizlalni,
         Mert ha maga kezd urat vásárlani,
         Félek, rajta fogsz király táncán járni.

299   Midőn fíat találsz leányod után,
         Ne járj akkor csak magad kedve után,
         Meg se indulj mindeneknek tanácsán,
         Mert akkoron irigyekben az Sátán.

300   Mert talám te kezdesz olyat szeretni,
         Az te magad hasznáért kedvelleni,
         Kit leányod fog lábheggyel mutatni,
         Gondold meg, itt mit akarnék mondani.

301   Nem tudod-é, a sok igyenetlenség,
         Házasok közt gyakor békételenség,
         Innét esik köztök örök gyűlölség,
         Mert atyákat hajtja pénz és örökség.

302   Leántokat olyra erőltetitek,
         Kihez szűve nem vonsszon, ijesztitek,
         Azkit szeret, attól rettentitek,
         Nincs oly jámbor, kihez nevet nem leltek.

303   Az leánzót beszéddel meghajthatod,
         Kemény szűvét sok szóval lágyíthatod,
         De ha kihez egyszer szerelmét látod,
         Hidd meg nékem, nehéz azt kigyalulnod.

304   Nem tudod-é, madárnak természeti
         Régi fészkét soha nem felejtheti,
         Éh farkas is tanult ösvényt említi,
         Leányod is szerelmét nem felejti.

305   Nem állandó az olyatén házasság,
         Melyet szerez erő avagy bosszúság,
         Avagy azkit forral pénz és kazdagság,
         Nemsokára préda lészen asszonyság.

306   Emberek közt sőt inkább az házasság,
         Két dologban függ az igaz társaság,
         Szeretetben, mert szűbeli igazság,
         Másod, egymás között hasonlatosság.

307   Kazdagságot nem nézhet a szeretet,
         Sem nemzetre ő nem köteleztetett,
         Mert nem kincsben, de szűben helyheztetett,
         Átkozott az, ki ez köül mást nézhet.

308   Ifjak, kérlek, igen okkal járjatok,
         Hasonlókkal legyen ti barátságtok,
         Az vak szeretetet távoztassátok,
         Isten szerént de légyen házasságtok.

309   Az szép rózsa vala már kijöttében,
         Piros Pinkösd havának közepiben,
         Másfélezer hetvennégy esztendőben,
         Ezt éneklé társához szerelmében.

310   Ez éneknek deákból fordítója
         Nevét versek fejébe nem titkolja,
         Nagy gondolat szűvét szállotta vala,
         Istent kéri, ily szeretettől ója.

Pataki Névtelen: Euryalusnak és Lucretiának szép históriája

melyben megírattatik egymáshoz való nagy szerelmek, mely szerelemből végre Lucretiának követközék szörnyű halála

(1577)

Ad notam: „Időd szép virágát, termeted szépségét, szüvem, miért hirvasztod”,

„Bánat keserűség...”

PRIMA PARS


1   Sok erős vitézek, bölcsek és királyok szerelem miatt vesztek,
     Ifjak, szép leányok sok mérges nyilai miatt megemésztettek,
     Országok pusztultak, városok és várak mind földig letörettek.

2   Parisnak öröme Priamus királynak birodalmát elveszté,
     Troiát eltöreté, Hectort levágatá, királyt is megöleté,
     Ilion országának minden tartományit ellenség kézben ejté.

3   Egy pogány asszony is Sámsonnak elméjét oly igen megvakítá,
     Az ő mondhatatlan erejét elvévé s szemét kitolattatá,
     Őmagát is végre pogányokkal össze az föld alá borítá.

4   Szent Dávidnak fia, bölcs Salamon király Istennél kedves vala,
     De fáraó király leánya szerelme miatt bálványt imáda,
     Mindenféle renden az vak szerelemnek vagyon ilyen hatalma.

5   Sokakról szólhatnék, kiknek példájokról lehetne több beszédem,
     De most kiváltképpen két ifjú személynek szerencséjét éneklem,
     Kikben mérges voltát igen megmutatá az kegyetlen szerelem.

6   Egyik Euryalus, másik Lucretia, mind az kettő szép vala,
     Tűrhetetlenképpen egymás szerelmére felgerjedtenek vala,
     Kinek sebes tüze miatt végezetre az egyik meghalt vala.

7   Azért most öt részre beszédemet rólok és az éneket osztom,
     Az első részében az ő szerelmeknek indulatját megmondom,
     Azután egymásnak küldött leveleket más részében megírom.

8   Sok szerencséjekről és nagy szerelmekről két részében éneklek,
     Utolsó részében szörnyű haláláról az asszonynak beszélek,
     Ha reá hallgattok, szerelem hatalmát ebből megérthetitek.

9   Mikoron először Sénás városában Zsigmond császár ment vala,
     Drága készülettel és nagy tisztességgel őtet fogadták vala,
     Szent Márta temploma mellett egy palotát néki szerzettek vala.

10   Céremóniáknak végezése után az templomból kilépék,
       Mentében négy asszony, egymáshoz hasonlók, előtte megállapék,
       Azoknak szépségét császár hogy meglátá, lováról leugordék.

11   Ő ideje szerint jóllehet az császár immár ifjú nem vala,
       De az bujaságra természeti szerint gyors és hajlandó vala,
       Az szép asszonyokkal való nyájasságban ő gyönyörködik vala.

12   Asszonyok köziben magát elegyítvén fordula szolgáihoz,
       Kérdi, hogy ha láttak valaha éltekben hasonlót asszonyokhoz?
       „Meghaladták – úgymond – az emberi képet, hasonlók angyalokhoz.”

13   Asszonyok ezt látván szemeket az földre legottan lefüggeszték,
       Szemérmetességgel az ő szépségeket inkább megékesíték,
       Ő tekintetekkel Zsigmond császár szívét igen megsebesíték.

14   Termettel, orcával, ruhával ezek közt Lucretia szebb vala,
       Ki még húsz esztendőt ő ideje szerint meg nem haladott vala,
       Camillák nemzete, néki Menelaus méltatlan ura vala.

15   Ennek állapotja magasb az többinél, haja bőséges vala,
       Aranyban, kövekben annak kötözése és aranyszínű vala,
       Szép magas homloka semmi semergéssel nem rútíttatott vala.

16   Szemöldöke néki kézíj módra hajlott, szeme fekete vala,
       Orra szép egyenes, teljes rózsa színű piros orcája vala,
       Klárisszín ajaka, fejér apró foga, szép kicsiny szája vala.

17   Örvendetes szava, ékesen szólása, tisztességes tréfája,
       Mindeneknél kedves, ifjaknál szerelmesb soknál ő nyájassága,
       Nem félénk, sem merész, de nagy mértékletes minden magatartása.

18   Arany, gyöngy és ezüst szép drágakövekkel ruháját ékesítik,
       Császár udvaránál nagy sok fő emberek csak őtet emlegetik,
       Valahová térül, mindeneknek szemek őreá fordíttatik.

19   Udvar népe közé egy szép ifjú legény Franciából jött vala,
       Euryalus neve, gazdag nemzetsége, de közép ember vala,
       Harminckét esztendős, szép ékesen járó, teljes orcájú vala.

20   Maga viselése, egyenlő erkölcse császárnál igen kedves,
       Szolgákkal, szerszámmal, lovakkal, ruhákkal az ő szállása teljes,
       De szerelem ellen azzal is nem lehet erős és győzedelmes.

21   Nem sok idő múlván, látván ezek egymást felette megkedvelék,
       Jóllehet szerelmét sem egyik, sem másik egymásnak nem jelenték,
       De az felgerjedett tüzet sokáiglan ők el nem fedezheték.

22   Egymással sokáig beszéddel, szólással össze nem férkeztenek,
       Mert mind nemzetséggel, nyelvvel és szólással egymástól különböztek,
       Csak tekintésekkel és az ő szemekkel egymással beszéltenek.

23   Megsebesült szívvel, felgerjedt elmével Lucretia búskodik,
       Házas voltát látja, urát nem szereti, szüntelen gondolkodik,
       Sem éjjel, sem nappal az szerelem miatt elméje nem nyughatik.

24   „Semmi gyönyörűség nincsen én uramban – ő magában azt mondja –,
       Gyűlölséges szava, sok ölelgetése, kedvetlen csókolása,
       Jövevény ifjúnak csak tekintése is nálam felülhaladja.

25   Az felgerjedt lángot oltsd meg most magadban, ha lehet, Lucretia!
       Vajha az lehetne, bizony az én szívem nem volna búskodásba,
       De szokatlan erő akaratom ellen elmémet háborgatja.

26   Tudom, mi volna jobb, de most az gonoszbat kell énnékem követnem,
       Jövevény emberrel, óh, én búsult szívem, mi közöm vagyon nékem?
       Miért hogy idegen országbéli ágyra gerjedez az én lelkem?

27   Nemdenem adhat-é ugyanezen föld is, ki kedvemben lehessen,
       Hogyha az én szívem mostani uramtól ilyen igen idegen?
       De képe, termete szép Euryalusnak szüntelenül szívemben.

28   Kit nem indíthatna ifjú szép orcája, vitézi állapotja,
       Ki az én szívemet bizony kelleténél feljebb általhatotta?
       Majd kétségben esem, ha ő is szerelmét énhozzám nem mutatja.

29   Nem tudok mit tennem. Elárulhatom-é az én tisztaságomat?
       Valamely idegen férfira bízzam-é titkomat és magamat?
       Ki ha megun engem, más leányt szeret meg, elhagyja én ágyamat.

30   De nem azt mutatja ékes ábrázatja, víg és nemes erkölcse,
       Valami csalárdság, kit kellene félnem, hogy őbenne lehetne,
       Ottan megeskütöm, hogy én szerelmemet soha el ne felejtse.

31   Nem félek bizonnyal, minden késedelmet majd kivetek szívemből,
       Az én szépségemet mert ő is szereti, látom tekintetiből,
       Vagy itt marad vélem, vagy véle elviszen, ismérem erkölcséből.

32   Vallyon elhagyjam-é férjemet, anyámat, az én kedves hazámat?
       Ne engedje Isten, hogy én cselekedjem ilyen nagy gonoszságot!
       De kegyetlen anyám gyakorta megbántja az én vigasságomat.

33   Férfi nélkül pedig örömesben lennék, hogynem urammal élnék,
       Hazám ott lehetne, hol Euryalussal kedvem szerint élhetnék,
       De viszontag hitem és én nemzetségem nagy kisebbségben esnék.

34   Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok, az községnek beszéde?
       Azki hitét, nevét felette őrizi, nincs semmi merészsége,
       Nem újonnan történt, és nemcsak énrajtam ily dolognak kezdete.

35   Szép Ilonát Paris akaratja nélkül el nem vihette volna,
       Medeát az Jason Colchis szigetiből ki nem hozhatta volna,
       Az sokaság között ha én is vétkezem, senki nem csodálhatja.”

36   Azképpen sokáig az szép Lucretia magában tusakodék,
       De az szerelemtől minden okossága végre megvakíttaték,
       Euryalusnak is hasonlatos lánggal elméje gyötretteték.

37   Császár udvarának mellette szép háza Lucretiának vala,
       Más felől mellette csak közel hozzája Euryalus szállása,
       Udvarban mentében asszonyt az ablakról mindennap jól láthatja.

38   Naponként szép kövér pejlován ház előtt önnönmagát hánytatja,
       Az császár előtt is gyakorta szemeit ablak felé fordítja,
       Kiből szerelmeket őmaga is császár eszében vette vala.

39   Azkik ezt mondani szokták, bizonyára nincs azokban hamisság,
       Hogy az szegények közt alacsony házakban lakhatik az tisztaság,
       Drága palotákban szemérmetességet nem tarthat az gazdagság.

40   Valaki mindenkor kedve szerint lakik, szüntelen szomjúhozik,
       Jelen valót megun, megtiltott dolgokra gyakorta igyekezik,
       Mert az jó lakástól az gonosz kívánság inkább felgerjesztetik.

41   Igyekezik vala kivetni szerelmét szívéből Lucretia,
       Kiért ő házában, hogy maga lehetne, bérekeszkedik vala,
       De mihelyt meglátá ifjat, az megaludt láng ismét fellobbana.

42   Gyakran gondolkodik, kinek nagy szerelmét bátran megjelenthetné,
       Mert az titkon való tűz az ő elméjét sokkal inkább égetné,
       Ura szolgái közt vala egy vén ember, kinek Sosias neve.

43   Német nemzetségből igen jámbor és hív szolga Sosias vala,
       Ennek ilyen módon titkát Lucretia megjelentette vala,
       Mikor nagy sereggel az ő háza mellett császár bémégyen vala:

44   „Tekintsed, Sosia, mely igen szép ifjak az császár körül vannak,
       Mind ez világ szerint ezekhez hasonlók bizony nem találtatnak,
       Ruhákkal, szerszámmal, termettel, szépséggel mindent felülhaladnak.

45   Vajha az Úristen urat ezek közül nékem engedett volna,
       Kiknek szépségeket ha mostan nem látnám, soha nem hittem volna!
       De mondd meg énnékem, ha mely ezek közül isméretedben volna?”

46   „Sokat ezek közül ismérek, asszonyom” – az szolga azt felelé.
       Az franciabéli Euryalust is megkérdi, hogy ha ismérné.
       Sosias azt monda az ő asszonyának, hogy azt is jól ismérné.

47   Szóla Lucretia: „Tudom jámborságod, hogy nem mondod senkinek,
       Megvallom tenéked felgerjedett tüzét ehhez nagy szerelmemnek,
       Jelentsd meg őnéki, kérlek, hozzá való akaratját szívemnek.”

48   Felele az szolga: „Mit hallok tetőled? gonoszság az, asszonyom!
       Nemhogy megművelném, de még elmémben is bizony én nem bocsátom,
       Az én vénségemre, higgyed, én uramat soha el nem árulom.

49   Inkább ezen kérlek, tekintsd meg nemzeted, győzd meg te szerelmedet!
       Most még igen könnyen az újonnan indult tüzet megenyhítheted,
       Ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal eleit nem veheted.

50   Az szeretet soká titkon nem maradhat, önnönmaga kiterjed,
       Ha urad megtudja, gondold meg erkölcsét, mit cselekeszik véled!”
       Monda Lucretia: „Hallgass, én urammal szívemet ne ijesszed.

51   Ki haláltól nem fél, meghiggyed, Sosia, nem retteg más dologtól,
       Valamit énreám hozand az szerencse, el kell szenvednem attól,
       De meg nem szűnhetem, igazán megvallom, az én kívánságomtól.”

52   „Mit veszted magadat – felele Sosias –, szégyeníted nemzeted?
       Csak tenéked lészen te nemzetid közül parázna asszony neved,
       Gondolatod pedig sok őrző szemektől talán véghez sem vihetd.

53   Melletted vén anyád, férjed és leányid szüntelen véled vannak,
       Urad háza népe és jámbor szolgái soha el nem távoznak,
       Ha ezek hallgatnak, az kövek is reád és az ajtók kiáltnak.

54   Ha senki tenéked őrződ nem volna is, látja Isten dolgodat,
       El nem szenvedi ő, ha te meg nem szűnöl, gonosz gondolatidat,
       Gondold meg uradat, ne rútítsd magadat, tartsd meg tisztaságodat!”

55   Asszony ezt felelé: „Azt igazán mondod, szerelmes atyámfia,
       De az uralkodó megdühödt szerelem szívemet háborgatja,
       Tudván az gonoszra akaratom ellen hanyatt-homlok indítja.

56   Nagy sokat magamban róla gondolkodtam, ellene tusakodtam,
       De nem volt mit tennem, fejemet immáron alája hódoltattam,
       Kérlek, ne hagyj engem, légy segítség ebben, azmit most reád bíztam.”

57   Nagyot fohászkodék Sosias ezt hallván, monda Lucretiának:
       „Az én gondban fáradt vén fejemért szólok mint bízott asszonyomnak,
       Ne veszesd híredet, enyhítsd meg elmédet, tartsd meg nevét uradnak!”

58   Monda: „Megfogadom szódat, nem hagyom el még szemérmetességem,
       Meggyőzöm halállal az én szerelmemet, hogyha el nem rejthetem,
       Vassal vagy méreggel én tisztaságomat talán megőrizhetem.”

59   Igen megijede Sosias ezt hallván, monda, hogy: „Nem szenvedem!”
       Szóla Lucretia: „Ha én elvégeztem, te meg nem tilthatsz engem,
       Látván sok fő asszonyemberek példája int és vezérel engem.”

60   Erre ezt az szolga, semmit asszonyánál hogy beszéde nem fogna,
       Mondá, életére, hogynemmint hitére már nagyobb gondja volna,
       Fogadá, hogy mennél hamarább találná, Euryalusnak szólna.

61   Ezzel felgerjedett elméjét asszonynak jó reménségre vivé,
       Az ő fogadását csak szóval ígéré, de bé nem teljesíté,
       Hogy halogatással asszonynak szerelmét ő megkisebbítené.

62   Nagy sok ideiglen asszonyának szívét reménységgel táplálá,
       De hogy hazugságban immár ne maradna, az ifjúhoz indula,
       „Óh, mely igen szeret egy asszony tégedet!” – őnéki csak ezt mondá.

63   Kérdezkedésére annál többet néki Sosias nem felele,
       Euryalus őtet, honnét jött és ki volt, ingyen sem ismérheté,
       Hogy szép Lucretia küldte volna hozzá, soha azt ő nem vélé.

64   De az szerelemnek kemény nyila szívét általhatotta vala,
       Semmi nyugodalma sem éjjel, sem nappal néki nem lehet vala,
       Titkon való lángtól belöl az ő szíve megemésztetik vala.

65   Régi erősségét jól tudván, fölötte igen csudálja magát,
       Szidalmazza szívét, hogy elhagyta volna előbbi okosságát,
       Mert az szerelemnek érzi ő magában győzhetetlen hatalmát.

66   Ezt mondja magában: „Most tudom, mi légyen az szerelemnek tüze,
       Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás, rövid annak öröme,
       Nem tusakodhatom, mint eszemben vettem, semmiképpen ellene.

67   Illik énhozzám is, azmitől magokat királyok sem óhatták,
       Sem bölcs Alexander, sem az erős Sámson el nem távoztathatták,
       Sőt amaz igen bölcs Aristotelest is szentnek itt nem találták.

68   Herculesről mondják, hogy kardját elvetvén guzsalyat vett kezében,
       Hogy szeretőjének ily engedelemmel lehetne jó kedvében,
       Noha őnálánál erősb vitéz nem volt az föld kerekségében.

69   Természettől vagyon hintetvén szívünkben az szerelemnek magva,
       Vadak és madarak, fene oroszlánok vannak birodalmában,
       Tengerbéli halak vízben sem lehetnek miatta bátorságban.

70   Az ifjakat bírja, véneknek megaludt szíveket felemeli,
       Mindeneket meggyőz és szokatlan tűzzel az szüzeket égeti.
       Hát mit erőlködöm természetem ellen most én is igyekezni?”

71   Ezeknek utána embert keres vala, ki által elvégezze,
       Nisus, egy barátja, efféle dolognak csoda okos mestere,
       Egy asszonyt fogada, kitől Euryalus ilyen levelet külde:

SECUNDA PARS

Argumentum


Non potuere diu validum cohibere furorem
    Prodidit incensas charta manusque faces.


1   „Köszönetem után írásomban néked egészséget kívánok,
     Hogyha énmagamnak az te jó kedvedben egészséget találok,
     Mert mind egészséget s mind jó reménységet én csak tetőled várok.

2   Énmagamnál immár, Lucretia, téged sokkal inkább szeretlek,
     Vélem, temagad is eszedben vehetted, mely igen kedveltelek,
     Megsértett szívemnek sok fohászkodási bizonysági lehetnek.

3   Tudom, temagad is gyakorta jól láttad az én ábrázatomat,
     Netalán szántál is, látván szemeimből sok könnyhullatásimat,
     Kérlek, vedd jó néven, ha megnyitom néked most az én titkaimat.

4   Az te nagy szépséged, kedves ékességed már megfogott engemet,
     Most veszem eszemben, szerelem mi légyen, hogy láttalak tégedet,
     Te az Cupidónak birodalma alá hódoltatál engemet.

5   Sokat erőlködtem, megvallom tenéked, hogy ezt elkerülhetném,
     De nagy szépségedtől, ékes termetedtől igen meggyőzettetém,
     Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől mert én megkötöztetém.

6   Nem lehetek immár soha énmagamnak többé birodalmában,
     Ételem, italom és gondolkodásom vagyon te hatalmadban,
     Mind éjjel, mind nappal tégedet kívánlak, várlak az én ágyamban.

7   Te magad tarthatsz meg, csak te veszthetsz el is, válaszd el most egyiket,
     Tégy választ énnékem, leveledből hogy én érthessem meg elmédet,
     Beszéddel is ne légy mostan keményb hozzám, mint láttam szemeidet.

8   Nem nagy dolog, higgyed, óh, szép Lucretia, tőled azmit kívánok,
     Elég lészen nékem, ha egynéhány igét én tevéled szólhatok,
     Az én levelemben tőled ennél többet bizony én nem kívánok.

9   Ezt ha megengeded, boldogságban élek, ha megtartod, elveszek,
     Immár hűségedre bíztam én magamat, kit felette szeretek,
     Légy jó egészségben, óh, én édes lelkem, talán véled lehetek.”

10   Pecsét alatt gyorsan levelet vénasszony Lucretiának vivé,
       Az önnön házában, szerencse úgy hozá, csak önnönmagát lelé,
       Kitől hozta volna, annak kívánságát hűséggel megjelenté.

11   Gonosz híre-neve az egész városban az vénasszonynak vala,
       Hogy ezt küldték hozzá, igen nagy szégyennek az Lucretia tartá.
       „Micsoda tégedet hozott én házamhoz, gonosz asszony? – azt mondá. –

12   Tisztességes személyt álnok beszédeddel hogy mérsz megkísértgetni?
       Nemes asszonyoknak hogy mered ágyokat te megszégyeníteni?
       Ifjaktól levelet, undok asszonyember, hogy mérsz nékem mutatni?

13   Ha tisztességemet és ifjúságomat most meg nem tekinteném,
       Levelet senkinek soha nem hordoznál, véled azt cselekedném,
       Menj el azért mindjárt leveleddel együtt, gonosz asszony, éntőlem.

14   Avagy add kezemben, hadd égessem mind el álnok iratásidat,
       Temagad siess el, míg uram meg nem lát, ne üsse meg hátadat,
       Többé soha ne lásd, álnok asszonyember, az én ábrázatomat.”

15   Az levelet kapá, szaggatá, tapodá, az hamuban béveté,
       Kire az vénasszony, tudván asszonyoknak erkölcsét, így felele:
       „Megbocsásd, asszonyom, mert nálad kedvesnek ezt az én szívem vélte.

16   Ha azt nem engeded, kitől hozzád jöttem, hogy ismeg ahhoz térjek,
       Szódat megfogadom, de meglásd, hogy kitől engem hozzád küldtenek.”
       Gyorsan visszatére és jó reménséget vín az ifjú legénnek.

17   Mondá: „Vitéz ifjú, légy nagy vigasságban, igen szeret tégedet,
       Hogynemmint te őtet, látom, sokkal inkább kedveli szépségedet,
       Szépen megolvasá, igen csókolgatá mind az te leveledet.

18   Nem lőn üressége, hogy választ tehetne mindjárt kívánságodra,
       De el nem múlatja, rövidnap választot ő tészen írásodra.”
       Vénasszony kijöve, soha többé reá az ifjú nem talála.

19   Az elszakadozott papirost azután Lucretia felszedé,
       Mindenik darabját levélnek ismegint helyére helyhezteté,
       Ezerszer olvasá, igen csókolgatá, ládájában bétévé.

20   Levélnek hol egyik, hol másik igéje szívét igen furdalja,
       Végezé magában, hogy ő akaratját az ifjúnak megírná,
       Ezen igékkel írt levelet vitéznek követtől küldött vala:
       

LUCRETIA EURYALO


21   „Hadd el, ne reménljed, azmit meg nem nyerhetsz, Euryale, szívedben!
       Levéllel, követtel ne sérts meg engemet jó híremben-nevemben,
       Higgyed, hogy nem találsz azok közt engemet, kiket gondolsz elmédben.

22   Nem vagyok bizonnyal, ifjú Euryale, kinek mostan alítasz,
       Hogy kerítő asszonyt, tisztességem ellen, én házamhoz bocsátasz,
       Én életem tiszta, keress más szeretőt, mert engem meg nem csalhatsz.

23   Egyebekkel úgy élj, azmint néked tetszik, de éntőlem elszűnjél,
       Semmit ne kérj tőlem leveleid által ilyen vakmerőséggel,
       Tudod, hogy méltatlan ember vagy énhozzám, azért légy egészséggel.”

24   Jóllehet keménynek tetszék ez az levél ifjú Euryalusnak,
       Mert különböz vala szavától mindenben az elküldött asszonnak,
       Mindazáltal arra utat nyita nékik, írhatnának egymásnak.

25   Hűn az követnek is, kit szép Lucretia hozzája küldött vala,
       De igen búskodik, hogy az olasz nyelven még szólni nem tud vala,
       Az szeretet ebben igen gyorssá tévé, mert hamar megtanula.
       

EURYALUS LUCRETIAE


26   Néki megfelele, inté arra őtet, reá ne haragudnék:
       „Mert jövevény lévén, nem tudtam, ki légyen, kitől levelet küldék,
       Tisztességes dolog kereső szerelem oka, hogy néked írék.

27   Bizonyára tudom, óh, szép Lucretia, szemérmetes voltodat,
       Nem mostan hallottam, kit inkább szerettem, az te tisztaságodat,
       Higgyed, hogy gyűlölök én is, Lucretia, szemtelen asszonyokat.

28   Feljebb való jószág szemérmetességnél nincs asszonyi állatban,
       Mert az szép ábrázat elveszendő jószág, és vagyon elmúlásban,
       Kihez ha nem járul az szemérmetesség, nincsen dicséret abban.

29   Azért szerettelek, azért tiszteltelek mindeneknek felette,
       Oly dolgot nem kérek, ki miatt kisebbülj jó híredben-nevedben,
       De mit írásomból elméd meg nem érthet, beszédem megjelentse.”

30   Az levéllel együtt drága ajándékot Lucretiának külde,
       Kéré, ne múlatna, hanem levelére mindjárást választ tenne,
       Nem sok idő múlván az szép Lucretia néki ígyen felele:
       

LUCRETIA EURYALO


31   „Elvőm leveledet, nem panaszolkodom már az te követedről,
       Nem nagyra becsülöm, azmit nékem írtál hozzám nagy szerelmedről,
       Mert sokan szerettek hiában engemet, példát vehetsz azokról.

32   Hogy beszélhess vélem, éntőlem nem lehet, sőt ugyan nem akarom,
       Ha fecske nem lehetsz, egyedül én tőled nyilván nem találtatom,
       Hogyha akarnám is, őrzőktől és magas házaktól megtiltatom.

33   Ajándékid vettem, mert az ő szép mívek engem gyönyörködtetnek,
       Ím, egy gyűrűt küldtem érettek, hogy nálam hiában ne legyenek,
       Te ajándékidnál nem kevesebbet ér, Isten legyen már véled.”
       

EURYALUS LUCRETIAE


34   Bővebb szóval erre választ Euryalus tőn szép Lucretiának:
       „Nagy örömem vagyon, hogy véget vetettél panaszolkodásidnak,
       De hogy szerelmemet kevésre becsülöd, ez oka bánatomnak.

35   Tudom, hogy nagy sokan téged szerettenek, de így, mint én, nem égtek,
       Talán te nem hiszed, mert látom, helye nincs tenálad beszédemnek,
       Ha véled szólhatnék, bizonyára nálad utálatos nem lennék.

36   Vajha ideiglen fecskévé lehetnék, azmint te magad írod,
       Jóllehet bolhává örömesben lennék, ne tennéd be ablakod;
       Ezt én nem úgy bánom, hogy nem szólhatsz vélem, mint azt, hogy nem akarod.

37   Semmit én egyebet, hanem te elmédnek jó akaratját vészem,
       Ha lehetne tőled, miért, Lucretia, hogy nem szólanál vélem?
       Kinél jobb akaród ez világon nincsen, miért utálsz meg éngem?

38   Ha azt parancsolod, hogy az tűzre menjek, abban is én engedek,
       Légyen akaratod, ha módod nem lehet, hogy én tevéled legyek,
       Az alkalmatlanság ha csak áll ellened, abban én is engedek.

39   Változtasd meg ebben, kérlek, Lucretia, az te akaratodat,
       Hiábanvalónak azhol mondod lenni az én fáradságomat,
       Nem illik tehozzád ily nagy kegyetlenség, meghiggyed az én szómat.

40   Légy szelídebb hozzám, ha éltem akarod, mostan te szeretődhöz,
       Mert ha úgy beszélesz, akaratom nélkül ember-öldöklő lészesz,
       Hogynem más fegyverrel, kemény beszédeddel te könnyebben megölhetsz.

41   Semmit én tetőled többet nem kívánok, hanem hogy engem szeress,
       Ebben nem találhatsz semminémű okot, kit énellenem vethess,
       Ettől nem tilthatnak, kik őrzenek téged, hogy engemet ne szeress.

42   Boldognak alítom magam, ha azt mondod, hogy te szeretsz engemet,
       Akarom, hogy vetted el ajándékimat és nem szegted kedvemet,
       Netalán azok is eszedbe juttatnak valamikor engemet.

43   Jóllehet nem nagyok voltanak, de talán ezek sokkal kisebbek,
       Kiket ez levéllel együtt én tenéked mostan újonnat küldök,
       Csak te szeretődért ezeket ne utáld, rövidnap többet küldök.

44   Azmely aranygyűrűt énnékem küldöttél, ujjamból ki nem esik,
       Gyakor csókolással tehelyetted tőlem az megnedvesíttetik,
       Légy egészségben már, így az én szívem is tőled vigasztaltatik.”

45   Gyakorta egymásnak ilyen leveleket írogattanak vala,
       Végre Lucretia az ő nagy szerelmét megjelentette vala,
       Kiről egy levelet ezen értelemre Euryalusnak íra:
       

LUCRETIA EURYALO


46   „Örömest akarnék, vitéz Euryale, én tenéked engedni,
       Az én szerelmemben, azmint tőlem kéred, téged részessé tenni,
       Mert te nemességed és ékes erkölcsed tőlem azt megérdemli.

47   Igen tetszik nékem az te nagy szépséged és kegyes tekinteted,
       De nem lészen jómra, ha én is követem az te nagy szerelmedet,
       Ismérem magamat, nem tarthat szerelmem nagy mértékletességet.

48   Tudom, hogy sokáig te itt ez városban, azmint hallom, nem lészesz,
       Ha játékban esünk, hová légyek aztán, mikoron elmenendesz?
       El nem maradhatnék, azt alítom pedig, hogy véled el nem viszesz.

49   Sokaknak példái rettentnek engemet az te nagy szerelmedtől,
       Kik elhagyattanak szerelem idején idegen emberektől,
       De az többi között kiváltképpen azmint hallottam ezek felől:

50   Mikoron az Jason Colchos szigetében az nagy sárkányt megölé,
       És az aranygyapjat az ő vén atyjához Görögországban vivé,
       Medeát megcsalá, kinek segítségét akkor dolgában kéré.

51   Megöletett volna Cretában Theseus az nagy Minotaurustól,
       Hogyha Ariadne tanácsával meg nem szabadult volna attól,
       Kit egyedül hagya egy puszta szigetben, elhozván az atyjától.

52   Igen megcsalaték Dido Aeneastól, az önnön vendégétől,
       Mikor béfogadá, úgymint futott embert, Troia veszedelméből
       Mind okot, mind fegyvert halálra talála az idegen embertől.

53   Külső szerelemben nagy sok veszedelmet gyakran hallottam lenni,
       Azért semmiképpen álnok szerencsére nem mérem fejem vetni,
       Szárnyas az szerelem, együld véled együtt el kezd tőlem repülni.

54   Néktek férfiaknak az szerelem ellen erősb elmétek vagyon,
       Asszonyállatoknak szerelmének célja halálban vetve vagyon,
       Nemcsak szeretnek ők, hanem dühösködnek, mindennél nyilván vagyon.

55   Ha társat nem talál, nincsen rettenetesb az mi szeretésünknél,
       Mert ha felgerjedünk, hírünk hátravetvén nem gondolunk semmivel,
       Nincs más orvosságunk, hanem csak hogy légyünk az mi szeretőinkkel.

56   Azmi távol tőlünk, azt mi sokkal nagyobb buzgósággal kívánjuk,
       Csak elég lehessen mi bujaságunknak, halálunkat sem szánjuk,
       Az mi életünket és az mi hitünket csak semminek alítjuk.

57   Nemes személy, házas, gazdag asszony vagyok, jobb azért most énnékem
       Az te szerelmedet, ki nem állhatatos, szívemből el-kivetnem,
       Ne légyek Sapphónak, se Phillisnek társa, most még elkerülhetem.

58   Kérlek azért téged, szűnjél meg, ne kívánd hozzád én szerelmemet,
       Oltsd meg magadban is, hogyha lehet tőled, az felgerjedett tüzet,
       Asszonyállatoknál erősb az férfiú, ezért tőled meglehet.

59   Ha szeretsz engemet, miért igyekezel az én veszedelmemre?
       Az jó akarattal az te kívánságod nyilván nem férhet össze,
       Te ajándékidért egy drága keresztet küldtem, légy egészségben.”

60   Veszteg nem lehete vitéz Euryalus, hogy az levelet látá,
       Mert az újonnan írt beszéd az ő szívét felgerjesztette vala,
       Azért ilyen szóval szép Lucretiának más levelet írt vala:
       

EURYALUS LUCRETIAE


61   „Óh, én édes lelkem, te szép Lucretia, légy nagy jó egészségben,
       Ki kevés méreggel vigasztalást küldtél énnékem leveledben,
       Mely mérget mindjárást elvészesz, azt vélem, ha lehetsz vélem szemben.

62   Az tennen gyűrűddel megpecsétlett levél mikor kezemhez juta,
       Sokszor megolvasám és megcsókolgatám, de másra intesz abba,
       Hogynemmint énhozzám való szerelmednek kívánsága mutatja.

63   Azon kérsz engemet, hogy ne szeresselek, mert ártok azzal néked,
       Idegen férfinak hajlandó szerelmét te mert nem követheted,
       Megcsalt asszonyoknak példáitól, írod, hogy temagadat félted.

64   Oly igen szép móddal és drága igékkel írásod ékesíted,
       Hogy azokkal inkább az én szerelmemet tereád felgerjeszted,
       Elmédnek nagy voltát csodáltatod inkább, hogynem elfelejteted.

65   Vallyon ki gyűlölné szeretőjét azért, hogy bölcsességét látná,
       Kit, ha lágyítani szerelmem akartad, ne mutogattál volna,
       Te tudományodat és bölcsességedet titkolnod kellett volna.

66   Ilyen írásoddal nyilván meg nem olthatd az én szívemnek tüzét,
       Mert mikor olvasom, az te levelednek csodálom ékességét,
       Inkább felgerjedek, hogy te szépségednek látom nagy bölcsességét.

67   Szépség és bölcsesség, jó erkölcs, ékesség szerettetnek tégedet,
       Mondjad az köveknek, hogy változtassák meg az ő természeteket,
       Fordítsd meg vizeknek folyásit, úgy én is elfelejtlek tégedet.

68   Mikor az fényes nap ő keleti felé az égen visszafordul,
       Mikoron az hegyek hótól üresednek, az erdők az vadaktól:
       Az én szerelmem is elidegenedik az szép Lucretiától.

69   Azmint te alítod, higgyed, nem oly könnyű dolog az férfiaknál,
       Az felgerjedt lángot hogy ők megolthatnák hamarb az asszonyoknál,
       Sőt némelyek mondják, hogy ebben erősbek leányok az ifjaknál.

70   De nem tusakodom mostan sokat erről, térek én beszédemre,
       Szükség, hogy feleljek az te levelednek mindenik cikkelyire,
       Kiváltképpen azhol sok példákat hozván szólsz az jövevényekre.

71   Egyenlő vétek az mind az férfiakban, mind az asszonynépekben,
       Azmit előhányál nagy fris beszédekkel te ékes leveledben,
       Sokan asszonyoktól férfiak közül is megcsalattak ügyekben.

72   Priamusnak fiát, Troilus herceget az Criseis megcsalá,
       Ifiú Deiphobust Paris után az szép Ilona elárulá,
       Az ördöngös Circe az ő szeretőit barmokká változtatá.

73   Méltatlan dolog ez, ha kevésnek vétkét mindenekben alítják,
       Ezek példájából az jövevényeket ha mind csalárdnak mondják,
       Mennyi asszonyállat vagyon ez világon, gyűlölségben hozhatják.

74   Illik, hogy azokról példát vegyünk, azkik meg nem csalatkoztanak,
       Mint Antoniussal az szép Cleopatra, végig megmaradtanak,
       Nem szükség, hogy többen azok közül mostan előszámláltassanak.

75   Értem, hogy olvastad az bölcs Ovidius könyvében írt verseket,
       Kiből megértheted az görög ifjaknak idegen szerelmeket,
       Elhagyták érette széles országokat, házokat, nemzeteket.

76   Ezen kérlek téged, lelkem Lucretia, hogy ne gondold azokat,
       Azkiknek éktelen dolgok ellenzené az mi gondolatunkat,
       Kik igen kevesen találtatnak, ha megszámlálod is azokat.

77   Nem azért követlek, hogy tőled elváljam, hanem hogy szeresselek,
       Éltemben náladnál ez világon többet soha ne ismérhessek,
       Jövevénynek ne mondj, mert az akaratom, hogy ittvaló lehessek.

78   Ott lehet én hazám, valahol te lészesz, szerelmem, Lucretia,
       Hogyha ideiglen eltávozandom is, sietve jövök haza,
       Dolgaimat szépen hogy elrendelhessem, mégyek Németországba.

79   Tudom, hogy találok alkalmatosságot itt megmaradásomban,
       Sok dolgai vannak elmúlhatatlanok császárnak ez országban,
       Azoknak gondjokat magamra felvészem, maradok ez városban.

80   Ha pedig így nem fog, követségben jövök ide Hetruriában,
       Avagy az császárnak helytartója lészek ebben az tartományban,
       Hiszem, hogy megnyerem, mert én kedves vagyok császárnak udvarában.

81   Semmit ne félj azért, én gyönyörűségem, szívem és reménységem,
       Mint én lelkem nélkül, bizony nálad nélkül nem lehet az én éltem,
       Könyörülj énrajtam, mert miképpen az hó naptól, megemésztetem.

82   Tekints meg munkámat és szüntelen való nagy sanyarúságomat,
       Vess véget immáron te sok kínzásidban, halaszd el halálomat,
       Mind éjjel, mind nappal sok éhezésimet tudod vigyázásimat.

83   Látod, ábrázatom nagy szerelem miatt mely igen meghervadott,
       Alig tarthatja már lelkemet én testem, annyira megfáradott,
       Szüléid, gyermekid megöltem volna is, így állhatnád bosszúdot.

84   Ha te ígyen büntetsz engem, szeretődet, vallyon s mit mívelsz azzal,
       Ki rajtad bosszút tett, avagy azki néked volt valamiben kárral?
       Bizony ehhez képest elszenvedhetetlen haragod lészen azzal.

85   Óh, én egészségem, óh, én vigasztalóm, asszonyom, Lucretia!
       Végy bé te kedvedben, hogy az én szívemet az kín ne sanyargassa,
       Ha szeretsz engemet, gyorsan írd meg nékem: ez szívem akaratja.

86   Szabad légyen immár nékem azt mondanom, hogy én te szolgád vagyok!
       Lám az jámbor és hív szolgákat szeretik császárok és királyok,
       Noha mindenféle rendet felülhalad azoknak méltóságok.

87   Légy jó egészségben és jó szerencsében, óh, én gyönyörűségem!
       Te vagy reménységem, félelmem, szerelmem, ez világban életem,
       Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal, csak így tarthatsz meg engem.”

88   Mint az belöl romlott torony kívül látva győzhetetlennek tetszik,
       De ha nagy kosokkal érdeknie kezdik, igen hamar megtörik:
       Azonképpen asszony ifjú beszédétől naponként győzettetik.

89   Szorgalmatosságát ő szeretőjének hogy jól eszében vévé,
       Negyed levelében eltitkolt szerelmét nyilvábban megjelenté,
       Ilyen levelével Euryalus szívét szertelen felgerjeszté:
       

LUCRETIA EURYALO


90   „Immár bizonyára többé teellened én nem tusakodhatom,
       Te nagy szépségedet én nagy szerelmemben részetlenné nem hagyom,
       Meggyőztél immáron, én erős elmémet néked meghódoltatom.

91   Óh, én szegény fejem, hogy elvőm tetőled először leveledet,
       Ez lőn oka nyilván, hogy veszedelemre vetettem életemet,
       Hogyha az te hited és okos tanácsod meg nem segít engemet.

92   Tartsd meg, Euryale, az te fogadásod, kit leveledben írtál,
       Ha szerelmed alá tudatlanság miatt már engemet hajtottál,
       Ha elhagynál, bizony mindeneknél fenébb gonosz áruló volnál.

93   Könnyű megcsalnotok az szegény együgyű asszonyi állatokat,
       Szégyenb annál néktek meg nem tartanotok az ti fogadástokat,
       Azért, ha nem lészesz állandó, jelentsd meg az te akaratodat.

94   Helyén még az dolog, megváltoztathatjuk az mi kívánságunkat,
       Azmit meg kell bánnunk, igen oltalmazzuk most még attól magunkat,
       Végét meg kell néznünk, hogy félbe ne hagyjuk mi elkezdett dolgunkat.

95   Asszonyember vagyok, én keveset tudok, tennenmagad jól látod,
       Reám és magadra, hogyha férfiú vagy, légyen néked nagy gondod,
       Immár tiéd lészek, hogyha fogadásod és hited megtartandod.

96   Ezt én nem művelném, hűségedben hogyha mostan kétséges volnék,
       De bízom tebenned, hogy örökké bátran neved alatt élhetek,
       Isten légyen véled, én gyönyörűségem, vezére életemnek!”
       

TERTIA PARS

Argumentum


Quam vir, quam mater, quam ianua firma tenebat
    Artibus est tandem foemina victa suis.


1   Ennekutána is nagy sok leveleket egymásnak küldözének,
     Mind egyik, mind másik oly nagy buzgósággal egymásnak felelének,
     Mind az kettőnek már csak az kívánságok, hogy együtt lehessenek.

2   Felette nehéznek és lehetetlennek ez dolog tetszik vala,
     Mert soha, se kívül, se belöl egyedül Lucretia nem vala,
     Ura, Menelaus sok szemekre őtet őrzeni bízta vala.

3   Az olaszok között igen elterjedett vétek ez mindeneknél,
     Hogy feleségeket sokkal inkább őrzik aranynál és ezüstnél,
     Eszekben nem vészik, hogy nagyobb bolondság semmi nem lehet ennél.

4   Az megtiltott dolgot az asszonyemberek sokkal inkább kívánják,
     Azmit akarsz, bánják, azmit te nem akarsz, viszontag azt kívánják,
     Kevesben vétkeznek, ha valamennyire szájokra bocsátandják.

5   Mint az verőfényen mely könnyen egy sereg bolhát megőrizhetni,
     Szintén olyan könnyű akaratja nélkül asszonyt megoltalmazni,
     Csak hiában őrzik, azki önnönmaga nem akar tiszta lenni.

6   Szelídíthetetlen (mindenek meghiggyék) vad az asszonyi állat,
     Kit semmi őrizet, sem pedig erősség soha nem zabolázhat,
     Mert ő az őrzőket sokkal inkább őrzi, oly igen okos állat.

7   Ott egy ifjú legény atyjafia vala az szép Lucretiának,
     Kitől leveleket gyakorta küld vala bátran Euryalusnak,
     Mert szerelmét annak megmondotta vala, mint hív atyjafiának.

8   Ennek lakóhelye Lucretia anyja házához közel vala,
     Oda Lucretia anyját látogatni gyakorta mégyen vala,
     Azért ily végezést ők egyenlőképpen azzal töttenek vala:

9   Mikoron az anyja szép Lucretiának az szentegyházban menne,
     Ő kamorájában Euryalust ifjú azkoron rekesztené,
     Anyját mintha látni Lucretia menne, Euryalussal lenne.

10   Két napot hagyának, kik esztendőnél is hosszabbaknak tetszének,
       De itt az szerencse semmit nem szolgála az ő végezéseknek,
       Mert megérté asszony, ifjat kirekeszté napján az végezésnek.

11   Nagy szomorúságos követséget ifjú vín az Euryalusnak;
       Látván Lucretia, hogy kinyilatkozott álnoksága dolgoknak,
       Monda, hogy „oly utat keresek, nem állhat ellene anyám annak.”

12   Egy Pandalus nevű sógora férjének ott az városban vala,
       Ennek is titkait az szép Lucretia megjelentette vala,
       Mert az felgerjedt láng az ő elméjében meg nem nyughatik vala.

13   Azt izené titkon ő szeretőjének, hogy ezzel barátkoznék,
       Mert ez jó erkölcsű és az ő dolgában hív embernek láttatnék,
       Ezáltal őnékik szembenlételekben mód és út találtatnék.

14   De nem tetszik vala az Euryalusnak, hogy titkát arra bízná,
       Menelaus körül szüntelen forgani kit szemeivel látna,
       Mert igen fél vala, netalán valami csalárdság abban volna.

15   Tanácskozás közben Euryalus arra császártól választaték,
       Koronázatjáról végezne pápával, Rómában béküldeték,
       Mely követség nékik szép Lucretiával igen nehéznek tetszék.

16   De nem lőn mit tenni, mert rajta császárnak kemény parancsolatja,
       Két egész holnapig császár dolgaiért ő Rómában múlata,
       Addig Lucretia siralmas ruhában sötét házban ült vala.

17   Mindenek csodálják, de nem tudják okát ő szomorúságának,
       Soha vigasságát nem látják őnéki, mint egy özvegyasszonynak,
       Úgy tetszik őnékik, ha fogyatkozása volna az fényes napnak.

18   Az ő háza népe látván ezt, hogy fekszik szüntelen ő ágyában,
       Betegnek alítják, mert soha ezelőtt nem volt ily nagy bánatban,
       Nagy sok orvosságot keresnek őnéki, vannak nagy búskodásban.

19   Senki nevetségét nem látta őnéki, sem ágyából felköltét,
       Míglen Euryalus eleiben hallá Zsigmond császár menetét,
       Mintegy mély álomból ottan felserkene, hogy hallá jövetelét.

20   Leveté magáról asszony gyászruháját, ékesen felöltözék,
       Házának ablakit mind megnyitogatá, szívében megváltozék,
       Kit hogy láta császár, „Euryale – monda –, ne tagadd, azmit láték!

21   Senki Lucretiát te távollétedben itt kinn soha nem látta,
       De hogy te megjöttél, látjuk: immár felkölt piros hajnal csillaga,
       Minthogy az hurutnak, így az szerelemnek nincs semmi titokháza.”

22   „Tréfálsz te énvélem, császár, azmint szoktad – Euryalus azt mondja –,
       Nem tudom, mi légyen, azmiről nékem szólsz – császár előtt azt mondja –,
       Az te lovaidnak nyerítések inkább őtet felindította.”

23   Ezeket megmondván, titkon Lucretiát azért ő tekintéli,
       És elfeledkezvén az ő szép szemeit néha reá függeszti,
       Jövetele után csak az intésekkel lőn első köszöneti.

24   Egynéhány nap múlván Nisusnak nagy gondja Euryalusra vala,
       Piacot megnézé, mely Menelausnak csak háza mögött vala,
       Honnét ablakára szép Lucretiának tekintet lehet vala.

25   Kufárt ajándékkal ott megengesztelé, monda Euryalusnak:
       „Ez ablakról színét mindennap láthatod te szerető mátkádnak.”
       Vala egy szükséghely csak háromölnyire ellenében ablaknak.

26   Innen Euryalus sok ideig néze, sokáig várakozék,
       Ha történet szerint asszony arra jőne, kiben meg nem csalaték.
       Nem sok idő múlván jelen az ablakról Lucretia láttaték.

27   Kétfelé tekinte, monda: „Mit csinálsz itt, szerelmem, Lucretia?
       Hová mégy? maradj még, óh, én két szememnek ékes világossága!
       Tekints ide reám, óh, én segítségem, lelkemnek vigassága!

28   Vagyok Euryalus, nézz meg személyemet, az te szerető mátkád.”
       Monda Lucretia: „Te vagy-é, szerelmem? vajha szívemet látnád,
       Most szólhatok véled, de megölelnélek, ha fejedet hajtanád.”

29   Euryalus mondá: „Nem nehéz dolog ez, majdan megcselekeszem,
       Ajtódat zárold bé, míg én az lajtorját az ablakra feltészem,
       Szerelmünk örömét soká halogatjuk, azmint eszemben vészem.”

30   „Ha éltem akarod – monda – ne műveld azt, mert az nem jónkra vagyon,
       Innen jobb kéz felől, tudod, hogy énnékem gonosz szomszédom vagyon,
       Sőt az kufárnak is bizonyára nálam kevés hitele vagyon.

31   Innen beszélhetünk, de más utat arra kell minékünk keresnünk.”
       Euryalus monda: „Halálom az látás és az mi beszélésünk,
       Hogyha két kezünkkel, szívem, Lucretia, össze nem ölelkezünk.”

32   Sok beszélés után nádszálon egymásnak ajándékot adának,
       Nem több ajándéka lőn Euryalusnak, mint az ő mátkájának,
       El nem titkolhaták, de híre lőn ebben amaz vén Sosiasnak.

33   Mondá vén Sosias: „Csak hiában állok szeretőknek ellenek,
       Elvész az asszonyom, háza megszégyenül, ha gondot nem viselek,
       Az két gonosz közül jobb, az kisebbiket ha választom nékiek.

34   Asszonyom szerelme hogyha titkon leend, semmit nem árt őnéki,
       Látom, hogy megvakult, sem hírét, sem nevét már meg nem tekintheti,
       Jó hírét megtartom, szemérmetességét ha meg nem őrizheti.

35   Nem akarom, háza hogy megszégyenüljön, sem hogy megölje magát,
       Munkámat nem szánom, elmégyek, megtudom tőle az ő szándékát,
       Míg lehete tőlem, ellene állottam, hogy elhagyatnám dolgát.

36   Látom, semmiképpen hogy az gonoszságot el nem távoztathatom,
       Hogy az titkon légyen, immáron énnékem csak arra kell gondolnom,
       Az titkon lett dolog meg nem lett dologtól nem különböz, alítom.

37   Közönséges vétek minden emberekben az fajtalan bujaság,
       Senki nincsen olyan ember ez világon, kit nem bánt az kívánság,
       Azki okossággal cselekeszik, annál vagyon most az tisztaság.”

38   Ezeket megmondván látá Lucretiát, hogy ágyasházból jőne,
       Semmit nem múlata, asszonyának ottan ő eleiben méne,
       Őtőle megkérdé: miért hogy szerelmét már véle nem közlené?

39   „Euryalust nyilván te igen szereted – asszonyának azt mondá –,
       Tőlem eltitkolod, de meglásd, kinek higgy, dolgodat ne bízd másra,
       Mert első bölcsesség: ne szeress; második: hogy az ne legyen tudva.

40   Magad követ nélkül el nem végezheted te igyekezetedet,
       Tudom, sok időtől fogva megtanultad hozzád nagy hűségemet,
       Parancsolj, asszonyom, érted szerencsére vetem az én fejemet.

41   Nagy gondom volt nékem, hogy az te szerelmed ki ne nyilatkoztassék,
       Te meg ne büntessél, az te férjed pedig kisebbségben ne essék,
       Minden nemzetséged és az te vén anyád meg ne szégyenültessék.”

42   Mondá Lucretia: „Bizony igaz, azmit mondasz nékem, Sosia!
       Mindenkor nagy hitem, bizodalmam vagyon az te jámborságodban,
       De rest és ellenző valál előbb nékem az én kívánságomban.

43   Mostan hogy te magad ajánlod magadat, nem félek csalárdságtól,
       Hogy együtt lehessek az én szeretőmmel, várom jámborságodtól,
       Jól tudod meggyulladt szerelemnek lángját, nem válhatom meg attól.

44   Gerjed Euryalus, nékem meg kell halnom, mert nem tudok mit tennem.
       Bizony nagy bolondság, hogyha tusakodol ebben mégis ellenem,
       Együtt ha lehetnék, talán mértékletesb lenne aztán szerelmem.

45   Menj el azért gyorsan szép Euryalushoz, atyámfia, Sosia!
       Mutass utat néki, miképpen lehessen könnyen hozzám jutása,
       Negyed napot várjon, és akkoron lészen jobb alkalmatossága.

46   Az parasztság közül búzát hoznak azkor uramnak udvarában,
       Azkoron béjöhet, hogyha öltözendik szegényember ruhában,
       Garádicson hordjon azkor ő is búzát uramnak tárházában.

47   Tudod, első ajtó grádics mellől nyílik az én ágyasházamban,
       Aznapon ott lészek, mondd meg őnékie, az belső kamorában,
       Többitől elváljék, csak ő maga légyen, úgy jusson bé házamban.”

48   Jóllehet ez dolog az vén Sosiasnak igen nehéznek tetszék,
       De nagyobb dologtól félvén ő ellene semmit nem tusakodék,
       Őmagát találá, asszonya tanácsa néki megjelenteték.

49   Hallván Euryalus, úgy mint könnyű dolgot, azt ő semminek vélé,
       Szép Lucretiának parancsolatjához önnönmagát készíté,
       De az negyednapi várás késedelmét hosszú időnek vélé.

50   Óh, te balgatag szív, megsötétült lélek és vakmerő okosság!
       Óh, te rettentetlen elme, szeretőkben miért vagy oly nagy vakság,
       Hogy csak igen kicsiny dolognak tenálad tetszik ez nagy gonoszság?

51   Mi lehet oly igen magas, alacsonynak kit te nem alítanál?
       Mi lehet oly igen bézárlott, kit nyitva lennie nem mondanál?
       Mi lehet oly igen veszedelmes, azmit könnyűnek nem tartanál?

52   Csak hiában tőled az házas férfiak feleségeket őrzik,
       Törvény és félelem, az szemérmetesség rajtad nem uralkodik,
       Ellened nem állhat senki, az munka is néked játéknak tetszik.

53   Minden állatoknak megszelídítője, szerelem, mely éktelen!
       Fő gazdag és kedves, ifjú, bölcs és okos férfiat mire viszen?
       Hogy bársonyruháját levetvén, magára darócot, zsákot végyen.

54   Ki ennekelőtte nagy gyönyörűségben felnevekedett vala,
       Hogy terhet vállain hordozzon, szerelem most kényszeríti arra,
       Az piacon állván mint egy terhhordozó, önnönmagát árulja.

55   Óh, mely hihetetlen, csoda dolog volt ez, hogy ilyen nagy férfiat
       Az parasztság között kell keresni most is, ki tanácsával tarthat!
       Az széles világon már nagyobb változást, én nem tudom, ki hallhat?

56   Ez volt, azmiről szólt az bölcs Ovidius változásról írt könyvben,
       Hol az embereket barmoknak, köveknek változtatja képében,
       Circe szeretőit fene bestiákká tészi természetekben.

57   Mert oly oktalanul az szerelem tüze az emberben gerjedez,
       Hogy eszét elhagyván, oktalan állattól csak keveset különbez,
       Megvakult elméje, megkeményült szíve hasonló az kövekhez.

58   Euryalus látá, feltetszett az hajnal, kit csak alig vár vala,
       Az alávaló nép közé elegyülve magát boldognak mondja,
       Mátkája házánál zsákokban az búzát nagy szíve szerint hordja.

59   De alájöttében az garádicsokon többitől elmarada,
       Ágyasház ajtaját megnyitá, miképpen Sosias hagyta vala,
       Bémenvén egyedül az szép Lucretiát házban találta vala.

60   Közelebb járulván hozzája szép szóval őnékie köszöne:
       „Légy jó egészségben, lelkem, Lucretia, életem reménysége!
       Most, hogy temagadat találtalak, vagyon szívemnek nagy öröme.

61   Azmit régtől fogván kívántam tetőled, immár mostan megnyertem,
       Semmi közbevetés, sem pedig fal nincsen közötted és közöttem,
       Most bizony szabadon az én szeretőmet csókolom és ölelem.”

62   Euryalust látván az szép Lucretia igen elálmélkodék,
       Jóllehet ez tanács ifjúnak őtőle szolga által adaték,
       Nem hiheti vala, léleknek alítja, oly igen csodálkozék.

63   Az ölelgetésen és csókolgatáson de végre megisméré,
       Monda: „Te vagy-é itt, óh, én szívem, lelkem, ifjú szép Euryale?”
       Hozzája szorítá, szép fehér orcáját az pirosság bételé.

64   „Most látom bizonnyal – mondá – vagyon hozzám tenéked nagy szerelmed,
       Hogy ily veszedelmes dologra érettem te fejedet vetetted,
       Meghiggyed, hogy én is soha nem keresek más szeretőt helyetted.

65   Vigye az Úristen nagy jó szerencsével véghez mi szerelmünket!
       Te birodalmodban lészek, míg ez tagok tartják az én lelkemet.
       Erővel adtanak férjemnek, elhagyom azért éretted őtet.

66   Szükség azért mostan, óh, én víg szerelmem és én gyönyörűségem,
       Hogy vesd le ez undok ruhát, kit vettél most tereád énérettem,
       Az te szépségedet engedd, hogy láthassam, mutasd meg magad nékem.”

67   Levetvén az undok ruhákat magáról, fénylik szép ruhájában,
       Az beszélés közben futamék Sosias, megálla az ajtóban,
       Monda: „Magatokat ójátok, imhol jő Menelaus az házban.”

68   Lucretia mondá: „Vagyon egy rejtekhely itt az én ágyam alatt,
       Azkiben tartani az én uram szokta minden drága marháját,
       Kiről írtam néked, abban mostan menj bé, uram ott meg nem láthat.

69   Jól eszedben végyed, igen megőrizzed magadat mozdulástól.”
       Nem tuda mit tenni, azt kelle mívelni, azmit halla asszonytól,
       Megnyitá az ajtót Lucretia, hogy szót halla az ő urától.

70   Menelaus ketten béméne Bertussal, leveleket keresnek,
       Kikre mondják vala, hogy szüksége volna városbéli községnek,
       Sehol nem találák; Menelaus ottan monda feleségének:

71   „Jól eszemben nem jött, de talán bétöttem az rejtekben azokat,
       Ott is megkeresem, menj el, Lucretia, hozz először világot.”
       Igen megrettene, mihelyen meghallá Euryalus ez szókat.

72   Már gyűlöli vala az szép Lucretiát, így búskodik magában:
       „Óh, gonosz szerencse, miért hozál engem ilyen nagy bolondságban?
       Bujaságom miatt, ihol, kell akadnom most nékem az hálóban.

73   Elvesztem híremet, nevemet, császárnál való kedvességemet,
       Abban is kétségem vagyon, hogy megtartsam itt az én életemet,
       Óh, minden bolondok között én bolondabb, mint vesztém el fejemet!

74   Akaratom szerint ejtém én magamat ez nagy veszedelemben,
       Ha ily drágán adják, bezzeg kevés öröm vagyon az szerelemben,
       Rövid gyönyörűség, nagy hosszú bánatok rekesztettenek ebben.

75   Vajha mennyországért kellene szenvednem ez nagy nyomorúságot,
       Az örökké való örömért venném fel ez nagy sanyarúságot,
       Kire kicsiny füsthöz hasonló örömért most vetettem magamot.

76   Ihol, immár példa és szidalom vagyok mindeneknek előtte,
       Szégyenvallás nélkül nem lehet fejemnek innen menekedése,
       Mert ha kimehetnék, senkinek szerelme többé nem rekesztene.

77   Vígy ki, én Istenem! ifjúságomnak most ne nézd tudatlanságát!
       Tarts meg, uram, engem, hogy te felségednek engeszteljem haragját,
       Már eszemben vettem, hogy nem kellett volna szeretnem Lucretiát.

78   Nem szeretett bizony, hanem, mint egy szarvast, hálóra hajtott engem,
       Tudtam csalárdságát asszonyembereknek, mégis el nem kerültem,
       Eljött az én napom, nincs több segítségem náladnál, én Istenem.”

79   Szép Lucretia is oly igen szertelen ezen megrettent vala,
       Hogynemmint ő magát, szeretőjét sokkal inkábban félti vala,
       De nagy gyorsasággal orvosságot ismeg ez ellen talált vala.

80   Mondá: „Ihol vagyon, uram, az ablakon egy kicsiny iskátula,
       Ha jól emlékezem, énnékem úgy tetszik, hogy oda tetted volna.”
       Érette futamék, akaratja szerint aláejtette vala.

81   Mondá: „Hamar, uram, mert nem akartommal ablakról aláejtém,
       Fussatok érette, kárt addig ne valljunk, én innen felül nézem.”
       Gyorsan mind az ketten érte futamának, hogy semmi el ne vésszen.

82   Ebből minden ember eszében veheti asszonyembernek dolgát,
       Mely igen könnyen ő, mikoron akarja, megjátszódtatja urát,
       Ki asszonyembertől soha nem csalatott, szentnek mondhatja magát.

83   Hetruriabéli módra magas vala háza Menelausnak,
       Nagy sok garádicsok, kin alá s fel járnak, rajta csinálva vannak,
       Míg oda járának, más helyt ada addig ő az Euryalusnak.

84   Mindent el-felszedvén viszontag az házban mindketten feljutának,
       De hogy csak egyet is az iskátulában ők meg nem találának,
       Rejtekben keresék, ott gyorsan meglelék, ottan kiindulának.

85   Szép Lucretia is az ajtót megnyitván monda Euryalusnak:
       „Jer ki már, én lelkem, szerelmem, summája ki vagy vigasságomnak,
       Jövel ki, kútfeje gyönyörűségemnek, minden nyájasságomnak.

86   Semmit ne félj immár, mert szabad mezeje vagyon vigasságunknak,
       Mostan helye vagyon ölelgetésinknek és csókolgatásinknak,
       Az hív szeretőket nem hagyja az Isten, kedvez nyájasságoknak.

87   Jövel, szép rózsaszál, jövel, szép liliom, most az én kebelemben!
       Mit állasz, én vagyok az te Lucretiád, miért vagy rettegésben?
       Miért kételkedel énhozzám, hogy mindjárt nem jössz az én ölemben?

88   Alig vetheté ki megrettent szívéből Euryalus félelmét,
       Igen ölelgeté és megcsókolgatá mindjárást szeretőjét,
       Monda, hogy „méltó vagy, kiért én felvegyem az félelemnek terhét.

89   Kár volna, ha ingyen adnának ily édes, nagy szép gyönyörűséget,
       Kár volna vennie nagy fáradság nélkül ilyen öleléseket,
       Ezerszer meghalnék, ha feltámadhatnék, érted adnám lelkemet.

90   Óh, én jó szerencsém és én boldogságom, vallyon téged látlak-é?
       Avagy talán álom mulandó játékja szemeimet fogta bé?
       Vallyon kezeimben, óh, én édes lelkem, kezeidet tartom-é?”

91   Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való, vékony ruhában vala,
       Kiből tagainak szép ékes termetek igen megtetszik vala,
       Nyaka fejérsége, szemeinek fénye ugyan villognak vala.

92   Örvendetes színe, szép víg tekintete, piros-fejér orcája,
       Ékes nevetése és nagy mértékletes az ő mosolyodása,
       Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye és ékes állapotja.

93   Ifjú Euryalus semmiképpen magát meg nem tartóztathatá,
       Félelmét felejtvén mértékletességét azkoron hátrahagyá.
       „Az mi szerelmünknek most vegyük gyümölcsét!” – Lucretiának mondá.

94   Ifjúnak először, mintha tusakodnék ellene, Lucretia
       Mondá, hogy hitére és tisztességére néki nagy gondja volna,
       Beszédnél, csókoknál, ölelgetéseknél ő többet nem kívánna.

95   Euryalus szóla: „Nem tudod, mit mondasz, szerelmem, Lucretia!
       Ha nem tudja senki, hogy mi ketten vagyunk, ezt is meg nem tudhatja,
       Ha valaki tudja, bolond ember lészen, ezt is ha nem alítja.

96   Enélkül hírünket ha megkisebbítjük, tudatlanság mitőlünk,
       Ez az szerelemnek gyümölcse, ki nélkül bizonnyal nem lehetünk,
       Jobb inkább meghalnom, hogynemmint ez házból anélkül el-kimennünk.”

97   Mondá Lucretia: „Gonoszság ez tőled!” Euryalus felele:
       „Gonoszság, az elvett jókkal ha nem élnél, mikor tőled lehetne.
       Nagy sok kívánságom, munkám, fáradságom hát csak hiában lenne?”

98   Ezeknek utána szép Lucretiának ruháját felemelé,
       Képmutatásképpen mégis tusakodék ellene egy kevéssé,
       De fáradság nélkül csak kevés munkával végre őtet meggyőzé.

99   Nem úgy lőn ezeknek dolgok, mint Thámárnak Hamonnal történt vala,
       Hogy az első dolog az ő szerelmekben véget vethetett volna,
       Hanem sokkal nagyobb lángot előbbinél bennek gerjesztett vala.

100   De eszében juta, nem lenne javára, hogyha soká ott lenne,
         Egy keveset evék, ivék mátkájával, azután el-kiméne,
         Gonoszt őfelőle az parasztruhában akkor senki nem véle.

101   Oly igen csodálja vala magát azkor Euryalus utában.
         „Vallyon mire vélné császár, ha így látna? – mondja vala magában –
         Bizony csak nevetség, csúfság és szidalom lennék én az udvarban.

102   Tudom, hogy énnékem soha mindaddig is békességet nem hagyna,
         Miért vettem volna reám parasztruhát, míg tőlem meg nem tudná,
         De másra mondanám, mert tudom, kedvében néki is Lucretia.”

103   Ruháját levetvén, azkik őnékie hív baráti valának,
         Megbeszélé nékik hozzája szerelmét az szép Lucretiának,
         Mely nagy félelemben először, azután nagy örömben voltanak.

104   Azt is mondja vala: „Bezzeg nagy bolondság volt, barátim, éntőlem,
         Hogy ily szerencsére egy asszony kezében bíztam volt az én fejem,
         Maga az én atyám kisgyermek koromban nem így taníta engem.

105   Az asszonynépeket hajlandó kegyetlen vadaknak mondja vala,
         De azkoron nyilván atyám tanítását elfelejtettem vala,
         Mikor vállaimat az nagy zsák búzával én megterheltem vala.

106   Mely rút éktelenség és mely nagy kisebbség énrajtam esett volna,
         Ha valaki engem az búzahordásban megismérhetett volna,
         Avagy Menelaus az kereskedésben ha reám talált volna.

107   Nagy kemény törvények vagyon itt azoknak, azkik paráználkodnak,
         De feleségekért annál sokkal nagyobb haragjok férfiaknak,
         Egyik vereséggel, másik fegyverrel is ellenek áll azoknak.

108   De ha Menelaus szinte megengedte volna is életemet,
         Nemde megkötözvén nem küldött volna-é az császárnak engemet?
         Mely nagy kacagással és nagy kiáltással fogtak volna engemet!

109   Bezzeg nagy bolondság volt azkor énbennem, ha mostan meggondolom;
         Mely sok veszedelem állott fejem felett, hogyha előszámlálom,
         Kikből Lucretia által lőn énnékem bizony szabadulásom.

110   Óh, te bölcs és nemes, hív asszonyi állat, mit nem bízhatnék reád?
         Hogyha ezer fejem volna is énnékem, miért nem bíznám reád?
         Látom hűségedet, nem oly állhatatlan, miképpen az ingó nád.

111   Tudsz te szeretni is, az te szeretődet meg is tudod őrzeni,
         Mert ki tudott volna ily hirtelenséggel ily jó utat gondolni,
         Mellyel keresőket az rejtekhelyekről el tudná fordítani?

112   Tenéked ajánlom az én életemet, azkit te megtartottál,
         Nem tulajdonítom bizony énmagamnak, hogy élek ez világgal,
         Nem kímélem tőled, higgyed, Lucretia, azkit énnékem adtál.

113   Óh, drága elméjű, kegyes tekintetű, gyönyörűséges nyelvű!
         Óh, szép fejér tagú, teljes ábrázatú, nyájas, ékes beszédű!
         Vallyon mikor lehet véled múlatásom, igaz és hű szerető?

114   Szép ajakaidat, víg szerelmem, vallyon mikor csókolgathatom?
         Szép ékesen szóló, rebegő nyelvedet mikoron hallgathatom?
         Két fejér mellyedet, óh, én szívem, lelkem, mikor tapogathatom?

115   Bizony kicsiny dolog, barátom, Achates, azmit te távul láttál,
         Mennél közelb leend, annál szebbnek tetszik ez asszony ábrázattal,
         Én az libiai királyné asszonyt is nem mondom szebbnek annál.

116   Nem csudálom én azt, ha Candaulis király az ő szép feleségét
         Az ő hív társának akarta mutatni, látná teljes örömét,
         Én is nagy örömest megmutatnám néked Lucretiának testét.

117   Meg nem beszélhetem én különben néked az ő csuda szépségét,
         Te sem értheted meg az én szerelmemnek mondhatatlan örömét,
         Tudom, hogy nem bánod, meg nem beszélhetem ennek gyönyörűségét.”

118   Így beszélgetének Euryalus, ketten társával, Achatessel,
         Lucretia dolgát nem meré közleni így az ő feleivel,
         Egyebeknek nem hűn, Sosiast szégyenlé bántani beszédével.

QUARTA PARS

Argumentum


Alter amans Pacorus erat, quem foemina spreuit
    Euryalo gratum praebuit illa torum.


1   Egy Pacorus nevű tisztes ifjú legény Pannoniából vala,
     Oly igen felette az szép Lucretiát ez is szereti vala,
     De Euryalussal az szerencse néki nem egyaránt szolgála.

2   Miérthogy szép vala, gondolá, hogy őtet Lucretia szeretné,
     Mert víg tekintete és nyájas beszéde néki azt jelentené;
     Azért azt gondolá magában az ifjú, hogy azt megkísértené.

3   Bölcsen cselekedék, levelet felette vékony hártyára íra,
     Igen békötözé, hogy meg ne tetszenék, egy bokor violába,
     Szép Lucretiának nyújtá, mikor menne leányival templomba.

4   Nem vévé el tőle virágot az asszony; ő magát megszégyenlé,
     Az vénasszony inté, hogy tőle elvenné, az nem nagy dolgot tenne;
     Elvévé, de egyik leányának adá, tőle hogy távol méne.

5   Azonközben elő valami tanuló deákok érkezének,
     Virágot elkérék leányoktól, könnyen kit tőlek megnyerének,
     Levelet megláták, kit az virág közé békötözve lelének.

6   Nagy kedvekben elébb deákok valának felette asszonyoknak,
     De hogy az császárnak udvara Sénásban lőn, megutáltatának,
     Az fegyverzörgésben több gyönyörűséget azután találának.

7   Innen sok gyűlölség, harag és irigység közöttök támadt vala,
     Az vitézlő népnek miként árthatnának, ők kereskednek vala,
     Az violának is álnokságát azért megjelentették vala.

8   Hogy azt megolvasák, semmit nem késének, vivék Menelausnak,
     Ő házához méne, feddéssel, szitokkal szóla Lucretiának,
     Végre megengede, hogy megérté szavát jámbor vénasszonyának.

9   Soká nem tűrheté, hamar az ifjúra panaszla az császárnak,
     Ifjú megesküvék, hogy soha nem szólna többször Lucretiának,
     De hitét megszegé, mert ő más levelet íra ismét asszonynak.

10   Farsangnak elein, télnek közepiben ez dolog történt vala,
       Mikoron az város szüntelen játékban és vigasságban volna,
       Asszonyok utcákra, ifjak ablakokra hót hagyigálnak vala.

11   Gondolá Pacorus, alkalmatossága hogy azkoron jó volna,
       Csuda bölcsességgel az megírt levelet viaszban bétakará,
       Hogy megkísértené, ha Lucretiának szerelme volna hozzá.

12   Azt is okossággal hóban bécsinálá, ablakon béhagyítá,
       Tűzhöz közel esék, az hó és az viasz levélről elolvada,
       Menelaus látá, levelet olvasá, feleségét dorgálá.

13   Ebből megértheti nyilván minden ember szerencsének erejét,
       Ki mikor akarja, sokáig mutatja némelynek kedvességét,
       Némelynek viszontag semmi okossággal nem hagyja előmentét.

14   Azt mondják nagy sokan, hogy az szerencse nem árthat az bölcs embernek,
       Kit meg kell engednem azoknak, kiknek oly nagy immár bölcsességek,
       Hogy csak igaz, okos és bölcs erősségben vagyon gyönyörűségek.

15   Eszesnek, gazdagnak, szegénynek, betegnek nincs semmi különbségek,
       Ezek az Phalaris rézbikájában is boldogságban élhetnek,
       Kik közül csak igen kevesek, alítom, ez világban lehetnek.

16   Igaz dolog azért: minden embereknek közönséges életek
       Kedvezése nélkül igen szűkölködik nyilván az szerencsének,
       Kiket akar, lenyom, és azkiket akar, tőle felemeltetnek.

17   Pacorusnak dolgát igen bölcs tanácsnak vallyon ki nem mondaná,
       Ki szép virágokban levelet, azután hóban takarta vala?
       De az vak szerencse bölcs okosságának ellene állott vala.

18   Ezt hallván Pacorus, hogy ő álnoksága kinyilatkozott volna,
       Elszökék, nem mére többé megmaradni császárnak udvarába,
       Nem esék kárára az Euryalusnak ifjúnak elfutása.

19   Nem hiában szokták köz példabeszédben magyarok azt mondani,
       Hogy azmely kővárat senki nem ostromol, könnyű azt megtartani,
       Kinek szeretője nincsen, könnyű annak mindenkor tiszta lenni.

20   Vala egy kis szoros utca Lucretiának ágyasháza mellett,
       Honnan az két falon szintén az ablakra akárki is felmehet,
       De nappal nem méré azt megkísérteni, mert az csak éjjel lehet.

21   Történék azonban, kelle falujában menni Menelausnak,
       Alkalmatosságot kivel ismét ada ifjú Euryalusnak,
       Éjjel istállóban méne tanácsából ő az vén Sosiasnak.

22   Szénában rejtezvén igen várja vala, hogy Sosias jelt tenne,
       Dromo nevű szolga jöve, hogy lovaknak jászolban szénát vetne,
       Csak egy kis héa lőn, ifjú Euryalust villával meg nem éré.

23   Hirtelen Sosias látván megfutamék, monda szolgatársának:
       „Hadd nékem ez munkát, menj be, viseld gondját te az mi vacsoránknak,
       Mostan kell jól laknunk, mert tudod erkölcsét az mi fösvény urunknak.

24   Mikor itthon vagyon, jól tudod, mint kímél tőlünk ő mindeneket,
       Asszonyunk jókedvű, mostan főzet nékünk ő szép drága étkeket;
       Menj el azért gyorsan, míg én is bémégyek, készíts el mindeneket.”

25   Monda Dromo: „Mindjárt elmégyek, mert arra vagyon nékem nagy gondom,
       Uramnak asztalát, hogynemmint lovait örömesben vakarom,
       Bátor soha többé onnan meg ne jöjjön, Istentől azt kívánom.”

26   Felele Sosias: „Hogy ezt hallom tőled, dicsérem én dolgodat,
       Én is már régen elváltoztattam volna az én fösvény uramat,
       De asszonyom engem reggeli étkekkel gyakorta tartóztatott.

27   Mostan itthon nincsen, együnk-igyunk, semmit ez éjjel ne aludjunk,
       Míg ő haza nem jő, addig örülhetünk, nagy vígan lakozhatunk,
       Egy egész hónapig nem talál ő annyit, azmennyit most megiszunk.

28   Dromo házban méne, Euryalus látván, szénából el-felkéle,
       Sosiast dicséré, szorgalmatosságát őnéki megköszöné,
       Gyorsan az két falon szép Lucretiának ágyasházában méne.

29   Látván Lucretia ottan megölelé, szépen megcsókolgatá,
       Venus dolga után borral, szép étkekkel Euryalust jól tartá,
       Keveset múlata, mert az Menelaus azonban haza juta.

30   Hírt tőn vén Sosias, asszony az étkeket asztaltól mind elraká,
       Rettene az ifjú, nem tud mit tennie, elfutni akar vala,
       De módját találá, ura eleiben kiméne Lucretia.

31   „Óh, én édes uram, már azt vélem vala, hogy te paraszttá lettél,
       Hogy ennyi ideig akaratom nélkül te az faluban késél,
       Kételkedem hozzád, netalám valami leányt ott megszerettél.

32   Tudom férfiaknak ő feleségekhez való hűtlenségeket,
       Másutt ne hálj, hogyha ez kétségtől akarsz megmenteni éngemet:
       Én mind étlen-itlan várlak, egyél vélem, ím, hozatok étkeket.”

33   De az Menelaus kívül az faluban immár vacsorált vala,
       Azért ágyasházban, úgy, mint fáradt ember, ő igen siet vala,
       Hogy megkéselhetné, viszontag őnéki mondá szép Lucretia:

34   „Rosalia nevű faluból jobbágyok ma borokat hozának,
       Erősen dicsérék, de azok éntőlem meg nem kóstoltatának,
       Jerünk az pincében, kóstoljuk meg őket, ha jóknak találtatnak.”

35   Jobb kezével gyertyát, bal kezével pedig urának kezét fogá,
       Az alsó pincében ketten egymás mellett így menének ők alá,
       Gondolá, hogy elment immár Euryalus, urát ismét felhozá.

36   Másnapra kélének, azt hiszem, hogy ura hozzá kétséges vala,
       Mert az utca felől kőfallal ablakot bécsináltatta vala,
       Az kufár házát is elvonatá, honnan egymásnak szólnak vala.

37   Látván az szeretők, ezen mind az ketten igen elbúsulának,
       Nem felejtették el az ő szerelmeket, sokat gondolkodának,
       Eszében Pandalus felől való tanács juta Euryalusnak.

38   Előbb Euryalus semmiképpen hinni Pandalusnak nem mére,
       De hogy látta volna: szép Lucretiával különben nem lehetne,
       Utolsó kétséges orvosságot azkor, mint bölcs orvos, úgy vévé.

39   Gyorsan szállására Pandalust hívatá, mellette leülteté,
       Ketten maradának, mert szolgáit onnan mind fejenként kiküldé,
       Kéré, hogy azmiért hívatta, senkinek azt meg ne jelentené.

40   „Hogy tenéked erről szóljak – mondá néki – gyakorta elvégeztem,
       De meg nem lehetett, mert te hűségedet ennyire nem ismértem,
       Most immár megmondom, mert sok barátimtól jámborságod értettem.

41   Jól tudod, mi légyen az emberek között az szerelem hatalma,
       Nem tudom, vétektől vagy pedig erőtől vagyon-é birodalma;
       Nincs oly erős ember, kinek szíve vagyon, hogy nem volt véle gondja.

42   Mindeneknél szentebb az ő idejében az Dávid király vala,
       Ő fia, Salamon, mindeneknél bölcsebb, Sámson is erősb vala,
       De azért egyik is szerelem tüzétől magát meg nem óhatta.

43   Felgyulladt elmének, gonosz szerelemnek ez pedig természete,
       Hogy mikor tilalma vagyon, sokkal nagyobb akkor gerjedezése,
       Semmi orvossága nincs több, hanem mikor véle szép szeretője.

44   Voltanak régenten az mi időnkben is férfiak és asszonyok,
       Kiknek szerelmeknek megtiltása miatt történt szörnyű halálok,
       Viszontag az együtt való létel után elmúlt nagy buzgóságok.

45   Nincs jobb az embernek, mint idejekorán engedni szerelemnek,
       Eltörik hajója, valaki ellene evez habos vizeknek,
       Sokkal bátorságosb, ha mindjárt mentében bocsátja az szeleknek.

46   Ezt azért beszélem, hogy nagy szerelmemet tenéked megjelentsem,
       Kiben, ha akarod, lehet tőled nékem igen nagy segítségem,
       Azmi haszon innen következik, azt is tenéked megbeszélem.

47   Nem tudom, mi dolog, igen megszerettem én az szép Lucretiát,
       Kiben nincsen vétkem, mert szerencse bírja embernek akaratját,
       Kinek birodalma vagyon mindeneken, kik vannak az ég alatt.

48   Azt alítom vala én az itt lakozó asszonyállatok felől,
       Hogy elméjekben is azt viselnek, azmi tetszenék ő szemekből,
       De mintha étető volna ő szemekben, úgy csalattam meg ettől.

49   Elhittem vala én bizonnyal, hogy szeret engemet Lucretia,
       Mikoron ő kegyes szemeivel gyakran engem tekintél vala,
       Viszontag hogy őtet szeretném, szépsége arra kényszerít vala.

50   De eszemben vévém, hogy én az hálóban hiában rekesztettem,
       Azután hogy ő is engemet szeressen, mind azon igyekeztem,
       Nagy sok írásommal és könyörgésemmel azt is immár megnyertem.

51   Felgyulladt az asszony, én pedig gerjedek, mind az ketten elvészünk,
       Az mi életünknek hosszabbítására orvosságot nem lelünk,
       Hogyha te minékünk az mi szerelmünkben nem lészesz segítségünk.

52   Ura mind öccsével nemkülönben őrzik mindenkor Lucretiát,
       Mint az erős sárkány Colchos szigetében őrzé az arany gyapjat,
       És az háromfejű Cerberus szüntelen őrzi pokol kapuját.

53   Sok időtől fogván ismérem én immár az ti házatok népét,
       Nemesek, gazdagok vagytok, jól hallottam én az ti híreteket,
       De bár Lucretiát ne láthattam volna, az ti nemzetségteket.

54   De vallyon ki lehet ellene állható az gonosz szerencsének,
       Ki nem választásból, hanem történetből áda az szerelemnek?
       Mindketten gyötrődünk és alatta vagyunk minden veszedelemnek.

55   Jóllehet még eddig igen elrejtettük az mi nagy szerelmünket,
       De ha ezután is el nem fedezhetjük, elvesztjük mi fejünket,
       Ha te meg nem tartod eszes tanácsoddal most az mi életünket.

56   Talán meglehetne tőlem, hogy magamban azt én megenyhíteném,
       Ti nemzetségteknek híréért, nevéért bizony meg is művelném,
       Hogyha hasznotokra és tisztességtekre valónak én azt vélném,

57   De Lucretiának megdühödt szerelmét immáron jól ismérem,
       Vagy magát megölné, ha innen elmennék, vagy megkeresne engem,
       Az ti házatokat és nemzetségteket így megkisebbíteném.

58   Ez volt az én dolgom, kit te hűségednek akartam megmondani,
       Most keressünk utat, kivel ez gonoszat tudjuk eltávoztatni,
       Erre segítséget tenáladnál többet nem tudunk kit keresni.

59   Magamat én néked ajánlom, ígérem, atyámfia, Pandale,
       Engedj szerelmünknek, ne légyen ennél is inkább gerjedezése,
       Ha együtt lehetünk, netalán megszűnnék, nem lészen nagy ereje.

60   Tudod minden részét és minden járását Menelaus házának,
       Tudod azt is, mikor valahová lészen uta önnönmagának,
       Tudod, mikor vihetsz bé kamorájában engem Lucretiának.

61   Menelaus öccse csuda szorgalmatos őrzője az asszonynak,
       Minden beszédére és tekintésére vigyáz Lucretiának,
       Minden nevetését és fohászkodását megnézi, kire vannak.

62   Ha lehetne tőled, nyilván meg kellene ez embert játszódtatnunk,
       Mikor Menelaus távol lészen, akkor egymással tanácskozzunk,
       Azt is eliktassad mind az több őrzőkkel, hogy ne legyen bántásunk.

63   Tudom, hogy tenéked hiszen Menelaus, és szódat megfogadja,
       Talán Isten adja, hogy Lucretiát is az te kezedben bízza,
       Kit hogyha megművel, teáltalad lehet utunknak szabadsága.

64   Sok jó következik, kit ebből megérthet az te bölcs okosságod,
       Mert az ti házatok tisztességét ezzel te jobban megtarthatod;
       Az mi szerelmünket te elfedezheted, Lucretiát megtartod.

65   Egy éjjel ha nékem titkon engedtetik, nem árt Menelausnak,
       De ez meg nem lévén, utánam jövése ha lészen az asszonynak,
       Mindenek megtudják, és nagy kisebbsége lészen ti házatoknak.

66   Gondoljad meg, mely nagy nevetsége lészen őrajta az községnek!
       Az egész városnak szégyenére esik, nemcsak az egy nemzetnek.
       Látod, nem esik jól dolgunk, ha ellene tusakodol te ennek.

67   De talán mondanád, hogy meghaljon inkább fegyverrel vagy méreggel,
       De jaj bizony annak, ki megfertőzteti magát az embervérrel,
       És az kicsiny vétket Istennek ellene bünteti nagy vétekkel.

68   Nem jó az gonoszat megöregbíteni, de jó megkisebbítni,
       Az két gonosz közül szükség az kisebbet mindenkor választani,
       Minthogy az jók közül az nagyobb jót szokták mindenkoron dicsérni.

69   Nékünk minden utunk, valahová térünk, mindenütt veszedelmes,
       Ez, azkit mutatok, talán teáltalad nem lészen veszedelmes,
       Kivel mind vérednek, mind pedig énnékem nem kevés hasznot tészesz.

70   Igen megbúsultam, hogy látom gyötrődni az asszonyt énmiattam,
       Hogynemmint tégedet untatnálak, inkább gyűlölségét kívánnám,
       De tőle nem lehet, én sem hagyhatom el, immár arra jutottam.

71   Semmi reménységünk bizonyára nincsen minékünk életünkben,
       Hogyha az mi hajónk fogyatkozást talál az te mesterségedben,
       És nem viseltetik az te bölcs gondoddal elmédben csendességben.

72   Most azért segíts meg minket, jó hírében tartsd meg nemzetségedet,
       Jótéteményidért hogy háládatlannak te ne alíts éngemet,
       Azon igyekezem, hogy nagy főemberré tehesselek tégedet.

73   Tudod, hogy én kedves vagyok az császárnál, néked mindent nyerhetek,
       Most pedig esküszöm, én az én hitemre néked fogadást tészek,
       Hogy tennenmagadnak és maradékidnak főispánságot szerzek.

74   Az mi szerelmünket, magunkat, hírünket én tenéked ajánlom,
       Te nemzetségednek nevét, tisztességét az te hitedre bízom,
       Te tarthatsz meg minket, csak te veszthetsz el is, magunkat reád hagyom.”

75   Mosolyodék ezen, hogy hallá Pandalus, egy keveset hallgata,
       Monda, hogy „értettem, de bizony akarnám, ha ez nem történt volna,
       Néktek engednem kell, hogyha már az dolog köztetek jött annyiba.

76   Tudom, nemzetségem, hogyha nem engedek, esik nagy szidalomban,
       Fejenként miatta lészünk nagy szégyenben és nagy botránkozásban,
       Látom, hogy gerjedez és őmagának is nincsen birodalmában.

77   Hogyha nem találom eleit, megöli nagy búsultában magát,
       Azvagy az ablakról az szerelem miatt aláhagyítja magát,
       Látom, hogy nem nézi sem hírét, sem nevét, sem az ő jámbor urát.

78   Sokat őellene szóltam, szidalmaztam, lágyítani akartam,
       Mindeneket utál éretted, őnéki semmit nem használhattam,
       Te vagy elméjében, téged kíván, gondol, kin igen csudálkoztam.

79   Gyakorta engemet hozzája szólítván Euryalusnak mondott,
       Mintha nem ő volna, az szerelem miatt annyira megváltozott,
       Kinél tisztább, okosb asszonyi állatot egész város nem tartott.

80   Óh, mely csuda dolog, hogy az szerelemnek vagyon ily nagy ereje,
       És az embereknek ő természetekben ilyen erős törvénye,
       Kinek orvossággal szükség volna, hogyha most állhatnánk ellene.

81   Mondom én magam is, hogy más utat ebben bizony nem találhatunk,
       Hanem azkit tennenmagad most mutatál, abban kell már eljárnunk,
       Én érette lészek, néked hírré tészem, csakhogy időt találjunk.

82   Nem illik énhozzám tőled ez dologért hogy valamit kívánnék,
       Csak hogy ezféle hírt és reánk jövendő nevet eltávoztatnék.”
       Euryalus mondá: „Bűn volna, ha ezért jóval néked nem lennék.

83   Azmint megígértem, az főispánságot, higgyed, néked megszerzem,
       Csakhogy el ne vessed ezt az méltóságot tőled, ha én megnyerem!”
       Felelé Pandalus: „Csak ebből ne légyen eredeti, nem vetem.

84   Ha reám nézendő, szabadon akarom, hogy énnékem adassék,
       De ilyen ok alatt nem akarom, senki nékem köteleztessék,
       Hogyha híred nélkül ez meglehet vala, örömest azon valék.

85   Elmégyek már tőled – azt mondja Pandalus –, légy nagy jó egészségben!”
       „Te is azonképpen – Euryalus mondá – légy nagy jó egészségben,
       De ha szívet adtál, hogy együtt lehessünk, légy érte mindenképpen!”

86   Elválék Pandalus ifjútól, és ezen felette örvendezék,
       Először, hogy ilyen jeles főemberrel ő megismérkedheték,
       Másodszor remélé, hogy az tartományban főispánná tétetnék.

87   Csoda kívánsága az megígért tisztre az Pandalusnak vala,
       Jóllehet beszéddel, mintha nem kellene, azt jelentgeti vala,
       Asszonyi állathoz hasonló erkölcse őnéki ebben vala.

88   Óh, mely csodálatos és megmérhetetlen az Istennek tanácsa,
       Hogy ő ez világot jóknak, gonoszoknak egyaránt osztogatta,
       Méltatlanoknak is az méltóságokra utokat megnyitotta.

89   Sok rend és garádics, tudja minden ember, vagyon az nemességben,
       De igen keveset találsz, ki igazán jutott volna ezekben,
       Hogyha jól meghányod-veted eredetit ezeknek mindenekben.

90   Minden országokban azokat alítják most igaz nemeseknek,
       Azkik szabadsággal és gazdagságokkal felettébb bővelkednek,
       Noha az gazdagság ritkán jár mellette az jámbor vitézségnek.

91   Kóborlás, uzsora és az árultatás sokat nemesített meg,
       Sokat hízelkedés, hazugság vitt elő, sokat undok fösvénység,
       Némelyet öldöklés és feleségeknek vétke gazdagított meg.

92   Igen ritkán vagyon, azki igazsággal gyűjthessen gazdagságot,
       Azt tartják, hogy azki minden füvet kaszál, az rakhat nagy asztagot,
       Akárhonnan légyen, nem kérdik, hol vetted, csakhogy legyen nagy zsákod.

93   Az gonoszul gyűjtött gazdagság jutalma, higgyed, az hamisságnak,
       Ki az másvilágon súlyosságos terhe lészen az gonoszoknak,
       Azért csak azt tartom nemesnek, valaki megutálója annak.

94   Nem becsülöm bizony az drága ruhákat és az nagy palotákat,
       Falukat, lovakat, drága szerszámokkal készített vacsorákat,
       Mert ezekben sokszor láttam uralkodni valami bolondokat.

95   Tudatlanság azért, azki mindezekben véli az nemességet,
       Mert ha így volna ez, mindenféle vétek tehetne nemeseket,
       Az mi Pandalusunk csak kerítésével talála nemességet.

96   Nem sok idő múlván esék háborúság kívül ott az faluban,
       Mert Menelausnak jobbágyát megölék az önnön falujában,
       Szükség lőn kimenni, hogy ő törvény szerint véget tehetne abban.

97   Mondá Lucretia: „Tudod, édes uram, hogy te nehéz ember vagy,
       Te nehéz ügető lovaidon ne menj, mert most is beteges vagy,
       Kéress egy poroszkát kölcsön, talán könnyebb, hogy ilyen erőtlen vagy.”

98   Hallván Menelaus tudakozni kezde, holott találhatnának.
       Felele Pandalus: „Hallom, hogy jó vagyon ifjú Euryalusnak,
       Hogyha parancsolod, én magam elmégyek, mintha kérném magamnak.”

99   Monda Menelaus: „Akarom, ha elmégy.” Pandalus menten méne,
       Euryalus könnyen lovát néki adá, magában ezt felelé:
       „Te az én lovamon, én feleségeden ügetek, Menelae!”

100   Azt végezék köztök: éjjel öt órakor Euryalus ott lenne,
         És reá hallgatna, mikoron az házban Pandalus éneklene.
         Menelaus lovon elméne, az éj is hamar elközelíte.

101   Asszony ágyasházban, Euryalus kívül az jelt csak alig várja,
         De nem hallhat semmit, az óra pediglen immáron elmúlt vala,
         Achates azt mondja, hogy megcsúfoltatott, kivel ott ketten vala.

102   De nehéznek tetszik az sok várás után, hogy hiában elmenne,
         Hol egy, hol más okát az késedelemnek forgatja ő szívében,
         De hogy Menelaus öccse jelen vala, Pandalus nem énekle.

103   Semmit nem aluszik Menelaus öccse, csalárdságtól igen fél,
         Pandalus őnéki monda: „Nem aluszunk-é mind ez egész éjjel?
         Bizony én alhatnám, mert azmint aránzom, vagyon immáron éjfél.

104   Csudálkozom rajtad, hogy ifjú korodban vén természeted vagyon,
         Kik virradta felé alhatnak, mert száraz nyavalya rajtok vagyon,
         Nem tudom, mit vigyázsz, jerünk el, mert bizony immár ideje vagyon.”

105   Monda, hogy „menjünk el bátor, de először lássuk meg az ajtókat.”
         Járulván azokhoz, mind az reteszekben vete nagy lakatokat,
         Vala egy nagy vas is, kivel bézárlani szokták vala az kaput.

106   Kéré, hogy Pandalus vasat felemelni őnéki segítené,
         Mert oly súlyos vala, hogy azt két ember is nehezen felemelné;
         Hallván Euryalus: már hogy bémehetne, lehetetlennek vélé.

107   Felele Pandalus az ifjú legénynek: „Kitől félsz most oly igen?
         Minem megostromlják az házat, hogy zárod az ajtókat szertelen!
         Hiszen azért lakunk az városban, hogy itt lehessünk békességben.

108   Messze vannak tőlünk, kikkel hadakozunk, az florenciaiak,
         Hogyha lopótól félsz, azok ellen ajtók jól bezárolva vannak,
         Hogyha ellenségtől, ez egy házban téged könnyen megtalálhatnak.

109   Fájnak én vállaim, bizony, én az terhet mostan nem emelhetem,
         Törődött is vagyok, terehviselésre erőmet nem ismérem,
         Emeld fel vagy hadd el, mert bizony nem lehet most az én segítségem.”

110   „No, ám járjon – monda Menelaus öccse –, bátor immár elmenjünk.”
         Achatesnek szóla Euryalus, hogy „még egy óráig itt légyünk,
         Talán azonközben valaki megnyitja, bátor aztán elmenjünk.”

111   Felette megunta vala már Achates Euryalus várását,
         Átkozza magában, hogy miatta kellett megszakasztani álmát,
         Aztán nem késének, egy kis hasadékon megláták Lucretiát.

112   Ifjú odaméne, mondá: „Egészséggel, lelkem, szép Lucretia!”
         Hallván ezt az asszony igen megrettene, akara elfutnia,
         De bátorságot vőn, azfelé indula, kérdé: kicsoda volna?

113   Felelé az ifjú: „Én vagyok, szerelmem, az te Euryalusod,
         Nyisd meg én örömem, régen várlak téged, vagyon éjfél, jól látod.”
         Szavát megisméré, de míg meg nem látá, nem nyitá meg az ajtót.

114   Nagy munkával oztán az nagy lakatokat reteszekből leszedé,
         De hogy az nagy támasz vasakat ajtóról ő el nem emelheté,
         Csak két lábnyomnyira kétfelé az ajtót nehezen feszítheté.

115   Igen megszorítván magát Euryalus az ajtón bészalada,
         Barátját, Achatest kéré, hogy istrázsát onnan kívül állana,
         Lucretiát kapá, szépen megölelé, igen megcsókolgatá.

116   Akkor Lucretia ő kezei között nagy hirtelen elhala,
         Nem tudom, örömtől, avagy félelemtől, de színe meghervada,
         Rettene az ifjú, nem tud mit tennie, okát nem találhatja.

117   Mondá ő magában: „Ha őtet így hagyom, halálra méltó lészek,
         Ha véle maradok, én is bizonyára őmiatta elvészek,
         Nem tudok mit tennem, bizony mindenfelől veszedelemben lészek.

118   Óh, te boldogtalan szerelem, mennyi méz, kétannyi méreg benned!
         Mely sok veszedelmes halál árnyékában forgottam én éretted!
         Csak ez vala híja, hogy ugyan kezemben szeretőmet megöljed.

119   Miért hogy engemet inkább őelőtte régen te meg nem öltél?
         Miért hogy az fene sívó oroszlánnak torkában nem vetettél?
         Miért, te kegyetlen, hogy énnékem inkább, mint őnéki kedveztél?”

120   Szerelem meggyőzé, halálát nem nézvén az asszonnyal marada,
         Az megnémult testet ágyról felemelvén szépen megcsókolgatá,
         Sok könnyhullatással és fohászkodással őnékie ezt mondá:

121   „Óh, én víg szerelmem, lelkem, Lucretia, hol mostan az te eszed?
         Hol vannak füleid és víg tekintetű szép fekete két szemed?
         Miért nem nézsz reám, nem hallasz, nem felelsz, mikoron szólok néked?

122   Mosolyodjál reám, mint azelőtt szoktál, én vagyok teelőtted,
         Te Euryalusod vagyok, kezeimmel ki ölelgetlek téged,
         Óh, én szívem, lelkem, élsz-é, avagy halva forgatlak most tégedet?

123   Miért nem mondottad, hogy megöljem magam, halni ha meg akartál?
         Ha szólni nem akarsz, majdan általütöm oldalamat az karddal,
         Hogy együtt vegye ki lelkünket az testből most az kegyetlen halál.

124   Óh, én víg életem, én gyönyörűségem és kedves reménységem!
         Teljes nyugodalmam, így vész-é el immár tevéled az én fejem?
         Meleg az te tested, lelket érzek benned, nem haltál meg, azt hiszem.

125   Emeld fel szemeid és ékes fejedet, életemnek virága!
         Miért nem szólsz nékem, így fogadsz volt-é bé az te ágyasházadba?
         Ez volt-é az öröm és az nyugodalom, kire engem hísz vala?

126   Kelj fel, téged kérlek, óh, én nyugodalmam, tekints Euryalusra!
         Euryalus vagyok, hogy nem tekintesz már az te vigasságodra?”
         Azonközben nagy sok könnyhullatásokat hullata homlokára.

127   Mintha rózsavízzel megöntözték volna, az asszony felserkene,
         Mint nehéz álomból felocsúdott ember, szemeit felemelé,
         Látván szeretőjét, monda: „Holott valék, szerelmem, Euryale?

128   Miért nem engedéd, hogy én ez világból most kimúlhatok vala?
         Az te kezeidben nagyobb boldogsággal most meghalhatok vala,
         Így légyen, kívánom, míg tőlem elválol, lelkemnek kimúlása.”

129   Ezeket megmondván az ágyra mindketten ők együtt indulának,
         Holott egész éjjel, úgy, mint két szeretők, egymással múlatának,
         Mint a trójabéli hajókban Parissal Ilona, vigadának.

130   Marsnak és Venusnak nem volt ilyen kedves ágyok – egymásnak mondják,
         Szép ékes beszéddel mondja Lucretia ifjú Euryalusnak:
         „Te vagy Ganymedes, te vagy Hyppolitus nékem, Lucretiának.”

131   Euryalus mondja: „Nem volt Polixena bizonnyal szebb náladnál,
         Előttem volna is, inkább szeretnélek bizony téged Venusnál,
         Noha szépségéről nagy sok dicsérete vagyon az poétáknál.”

132   Néha szép orcáját, néha szép szemeit igen dicséri vala,
         Néha fejér testét, hol nem látta volna, ő tekintéli vala.
         „Bizony szebbnek látom, hogynemmint én véltem – magában mondja vala. –

133   Ilyennek látta volt Actaeon Dianát kútfőn az feredésben,
         Semmi tag itt nincsen, kit nem dicsérhetnék ez asszonynak testében,
         Mi lehet szebb, fejérb ennél ez asszonynál földnek kerekségében?

134   Megmenedtünk már az veszedelemtől, óh, én szívem szerelme!
         Mi lehet oly dolog, kit érted én lelkem örömest nem szenvedne?
         Óh, te szép ékes melly! és én szeretőmnek két szép fejér csecsei!

135   Titetek tartlak-é? vallyon ti vagytok-é most az én kezeimben?
         Ti szép sima karok, jó illatú tagok, ti vagytok-é ölemben?
         Kész volnék meghalnom, hogynem kedvem szegnék ilyen nagy örömemben.

136   Te vagy-é mellettem, szerelmem, vagy álom játszódtat most engemet?
         Igaz gyönyörűség vagyon-é szívemben, ki vigasztal engemet?
         Bizony úgy alítom, hogy nemcsak az álom fogta meg én elmémet.

137   Óh, gyönyörűséges csókok, mézzel folyó édes ölelgetések!
         Óh, mely igen boldog és mely örvendetes nyájasságban most élek!
         Senkit szerencsésbnek magamnál nem mondok, ha gyakorta így élek.

138   Óh, irigy éjszaka, gyorsaságos órák, miért hogy így siettek?
         Miért örömünket valami kevéssé hogy meg nem késlelitek?
         Adjatok oly hosszú éjt, mint Alcmenának régentén engedtetek.

139   Soha rövidebb éj nem tetszett énnékem ennél az éjszakánál,
         Jóllehet én sokszor voltam Dáciában és az britannusoknál,
         Mondják, hogy az éjjel sokkal is rövidebb, hogynemmint itt, azoknál.”

140   Így beszélgetének ifjú Euryalus az szép Lucretiával,
         És így múlatának ölelgetésekkel és gyakor csókolással,
         Összeszorítkozván ők nagy kedvek szerint játszadoznak egymással.

141   Meg nem aludt vala az szerelem bennek utána ez dolognak,
         El nem fáradt vala régi nagy ereje az ő kívánságoknak,
         De mint az Antaeus földből feltámadván, inkább megújulának.

142   Az éjjel elmúlván hajnalban kélének, egymástól elválának,
         De naponként őrzők Lucretia ellen igen sokasodának,
         Kik miatt egymással sokáig azután ők nem vigadhatának.

143   Erős az szerelem, mindeneket meggyőz, ellene senki nem áll,
         Nem lehet oly erős, ki által magának bölcsen utat nem talál,
         Azért ezután is sokszor együtt lőnek ennek ereje által.

QUINTA PARS

Argumentum


Postquam nulla datur coeundi copia, nuptam
    Deserit Euryalus, conditur illa rogo.


1   Eugenius pápa római császárral azkor megbékélt vala,
     Euryalusnak is császárral Rómában készülnie kell vala,
     Jóllehet titkolja, mindazonáltal asszony ezt megértette vala.

2   Mert vallyon mi lehet oly igen nagy titkon, kit az szerelem nem ért?
     Ki lehet oly okos, hogy ki megcsalhassa az önnön szeretőjét?
     Azért Lucretia, hallván, megrettene, írá ilyen levelét:
       

LUCRETIA EURYALO


3   „Haragudnám reád, hogyha az én lelkem tereád haraghatnék,
     Hogy te akaratod, útra készülésed tőlem eltitkoltaték,
     De hogy téged inkább énmagamnál szeret, fel nem indíttattaték.

4   Miért hogy énnékem, vitéz Euryale, ezt meg nem jelentetted,
     Császár hogy el készül, kivel tenéked is, tudom, hogy el kell menned?
     Hová légyek én el, kinek hagysz engemet, hogy nem viszesz el véled?

5   Mit tégyek, nyavalyás, ha az én szerelmem tetőled elhagyatik?
     Kiben nyugoszik meg én elbúsult szívem, ha tőled eltávozik?
     Két napot nem élek, teéretted lelkem testemből el-kimúlik.

6   Könyörülj énrajtam könnyhullatásimban megázott levelemért,
     Az te jobb kezedért és nékem adatott teljes igaz hitedért,
     Ha tőled valamit érdemlettem, szánj meg engemet mindezekért.

7   Nem kérlek én arra, hogy itt maradj vélem, de hogy elvígy engemet,
     El nem maradhatok semmiképpen tőled, jól tudod szerelmemet,
     Nem nehéz dolog ez, érts meg tanácsomat, ebben jó módod lehet.

8   Tétetem, magamban mintha szentegyházban mennék én estefelé,
     Csak másodmagammal, vénasszonnyal lészek, úgy indulok afelé,
     Küldd el két vagy három szolgádat akkoron te is szentegyház felé.

9   Nem nagy munka lészen, nem állok ellenek, ragadtass el éngemet,
     Ne alítsd magadban, hogy ily éktelenség nem illetne tégedet,
     Nám, az Priamusnak fia is így talált magának feleséget.

10   Ezzel bosszúságot, higgyed, én uramnak igen nagyot nem tészesz,
       Bizony az halál is elválaszt őtőle, hogyha te el nem viszesz,
       Kivel te magadnak bánatot, énnékem nagy gyalázatot szerzesz.

11   De ne légy kegyetlen hozzám, Euryale, hogyha szeretsz éngemet,
       Ne hagyj az halálban, ki magamnál inkább szeretlek én tégedet.”
       Kire Euryalus szép Lucretiának íra ilyen levelet:
       

EURYALUS LUCRETIAE


12   „Ez volt oka, hogy én utamat titkoltam, Lucretia, tetőled,
       Időnek előtte hogy tennenmagadat felette ne gyötörjed,
       Tudom erkölcsödet, hogy te az bánatot soha meg nem tűrheted.

13   Ne véld azt magadban, hogy elmenvén császár többé már ide nem tér,
       Ha szintén hazánkban mégyünk is, erre kell jönni, más útra nem tér,
       Ha másra menne is, higgyed, hogy szeretőd hozzád ismét erre tér.

14   Ne engedje Isten nékem, hogy mehessek soha az én hazámban,
       Hanem mint Ulisses, tévelygő, bujdosó légyek mind ez világban,
       Hogyha nem jövendek viszontag tehozzád Sénásnak városában.

15   Semmit ne félj azért, ne hadd el magadat, újulj meg te erődben,
       Ne gyötörd testedet, vigasztald szívedet, élj addig nagy örömben,
       Az ragadás felől nem hasznos tenéked, azmit írsz leveledben.

16   Gondolod-é, hogy ha lehetne énnékem nagyobb gyönyörűségem,
       Mint hogyha tégedet szüntelen utamban viselhetnélek vélem?
       De tisztességedre, nem kívánságomra kell gondolnom énnékem.

17   Nem érdemli tőlem hited és hűséged, hogy azt műveljem véled,
       Ki miatt szégyenülj és megkisebbüljön jó híred és jó neved,
       Tartozom én azzal, hogy jó tanács légyek mindenekben tenéked.

18   Tudod, nagy nemzet vagy, mindenek becsülik az te nemességedet,
       Szépnek, szemérmesnek minden nemzet között mondják az te nevedet,
       Nemcsak Olaszország, de mind Német, Magyar hallotta te híredet.

19   Érted hátravetném, higgyed, Lucretia, az én tisztességemet,
       De ha elragadlak, mely nagy szidalommal illetem nemzetedet!
       Minden ismérőid és barátid között megrútítlak tégedet.

20   Anyád temiattad esnék tűrhetetlen, keserű nagy bánatban,
       Az te gonosz híred elterjed hirtelen mind ez egész országban,
       Kik téged ismérnek, gondold meg, mit mondnak felőled az városban:

21   Ihon Lucretia, kit Brutus társánál tisztábbnak alítottunk,
       Az görög Ulisses feleségénél is szemérmetesbnek mondtunk:
       Egy parázna embert követ, most ilyen hírt őfelőle hallottunk.

22   Nem illik, hogy légyen Lucretia neve, hanem inkább Medea,
       Ki házát elhagyván, atyját elárulván Jason után indula,
       Óh, mely keserűség, hogyha ezt hallanám, az én szívemben volna!

23   Még az mi szerelmünk titkon vagyon nálunk, most mindenek dicsérnek,
       Az elragadásnak utána hirtelen háborodnának ezek,
       Mennyi dicséreted most vagyon, tízannyi szidalmad következnék.

24   No, hadd járjon hírünk, gondold meg, ha véled kedvem szerint élhetnék,
       Én császár szolgája lévén, károm nélkül tőle el nem mehetnék,
       Mert ő tett gazdaggá, ő tett hatalmassá, ellene nem véthetnék.

25   Hogyha elhagynám is, nem tarthatnálak úgy tégedet kedved szerént,
       Udvart ha követném, semmi nyugodalmunk nem lenne kedvünk szerént,
       Mert együtt az császár nem múlat, csak helyről helyre járunk naponként.

26   Ha mint egy közasszonyt táborról táborra tégedet hordoználak,
       Mely nagy szidalommal véled egyetemben engemet csúfolnának!
       Kérlek azért téged, hagyj békét azféle tudatlan gondolatnak.

27   Gondold meg híredet, tarts meg tisztességét jámbor nemzetségednek,
       Temagadnak kedvezz inkább, hogynemmint az megdühödt szerelemnek,
       Hogyha ezt műveled, több gyönyörűsége lészen nagy örömünknek.

28   Más szeretőd talán, hogy őtet követnéd, téged arra intene,
       Jövendőt nem nézvén csak bujaságában hogy tevéled élhetne,
       De igaz szeretőd nem volna, híredre ki gondot nem viselne.

29   Én azmit tenéked hasznodra alítok, azt igazán megmondom:
       Maradj meg itt mostan, várj örömmel engem, csak ez az én tanácsom,
       Mennél hamarb lehet, hogy én megtérhessek, arra lészen nagy gondom.

30   Vannak az császárnak itt Etruriában nagy sokféle dolgai,
       Én azoknak gondját felvészem magamra, császár is megengedi,
       Véled károd nélkül hogy soká élhessek, elmém igyekezeti.

31   Élj jó egészségben és szeress engemet, én lelkem, Lucretia!
       Szíved szerelmemet benned való lángnál kisebbnek ne alítsa,
       Akaratom ellen mégyek el innen most, minden ember jól látja.”

32   Megnyugovék ezen megbúsult elméje az szép Lucretiának,
       Szavát megfogadná, csak meg ne csalatnék – írá Euryalusnak.
       Nem sok idő múlván császárral az ifjú Rómában indulának.

33   Azonközben ifjú Rómában múlatván hideglelésben esék,
       Betegség, szerelem tüze miatt szegény egyaránt égetteték,
       Az megerőtlenült testet két nyavalya haszontalanná tévék.

34   Már kétséges vala minden embereknél Euryalus élete,
       Csak az orvosoktól késleltetik vala testében az ő lelke,
       Császár, mint egy fiát, naponként meglátni és vigasztalni jöve.

35   Sok orvosságokkal szüntelen az császár őtet orvosoltatja,
       De Lucretiának levelénél semmi többet nem használhata,
       Kiből szeretőjét egészségben akkor lenni értette vala.

36   Az megkönnyebbíté valami részében ifjúnak nyavalyáját,
       Ágyáról felkéle, mert valamennyire megerősíté lábát,
       És megékesíté vitézkedésével császár koronázatját.

37   Koronázat után Rómából az császár jöve Perusiában,
       De hogy még ereje jól meg nem jött vala, ő marada Rómában,
       Onnan elindulva csak vékony erővel jöve Sénás városban.

38   Látá egynéhányszor az szép Lucretiát, de véle nem szólhata,
       Azért leveleket gyakorta egymásnak írogattanak vala,
       Az elragadásról nagy sokat egymással titkon traktáltak vala.

39   De harmadnap múlván látá Euryalus: nem lehet vég dolgában,
       Izené asszonnak, hogy nem maradhatna immáron az városban,
       Előbbi örömnél lőnek mind az ketten sokkal nagyobb bánatban.

40   Jó lova hátán már ifjú Euryalus utcán forgódik vala,
       Igen nagy szomorú szívvel Lucretia ablakról nézi vala,
       Keserű sírással, könnyhullatásokkal egymásra néznek vala.

41   Egyenlő fájdalom mind az kettő lelkét felette gyötri vala,
       Kik az ő szíveknek szakadását immár magokban érzik vala,
       Mint lélek az testtől, oly nehezen ők egymástól elválnak vala.

42   Mely igen iszonyú fájdalom halálban légyen, azki nem tudja,
       Két egymás szeretők elválását hogyha szívében meggondolja,
       Eszében veheti, jóllehet az testnek nagyobb kínját láthatja.

43   Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet, úgymint ő szeretőjét,
       Lélek eltávozván, az test is elhagyja kínját, érzékenségét,
       Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi aztán az kínnak terhét.

44   De mikor két lélek egybenfoglaltatott szerelemnek általa,
       Sokkal veszedelmesb, hogyha meggondolod, azoknak elválása,
       Az érzékenységnek mert mind az kettőben egyaránt birodalma.

45   Bölcs Aristophanes az két barátságos férfiakról azt mondja,
       Hogy noha két testek vagyon, de két testben már csak egy lélek volna,
       Azért ezekről is minden ember nyilván ugyanezt alíthatja.

46   Ebből következik, hogy nem az két lélek távozik el egymástól,
       Hanem az egy lélek, ki kettőben vala, mettetik el egymástól,
       Egy elme és egy szív, ki kettőben vala, szakada el egymástól.

47   Minden érzékenység tőlek eltávozék, erősen sírnak vala,
       Az ő orcájokban az nagy bánat miatt vér nem maradott vala,
       Ha könnyhullatások nem láttatott volna, holtnak mondhattad volna.

48   Vallyon s ki írhatná és ki mondhatná meg az ő nagy bánatjokat?
       Ki gondolhatná meg az ő tűrhetetlen nagy szomorúságokat?
       Hanemha hozzájok hasonlóknak mondom az régi asszonyokat.

49   Az Protesilaus mikor görögökkel ment vala Trója alá,
       Felesége látván, szép Laodamia ottan földre borula,
       Vér, hirtelen való bánat miatt, az ő orcájában nem vala.

50   Mikoron megérté, hadban először is hogy ura meghalt volna,
       Igen megbúsula és megkeseredék, Parist átkozza vala,
       Nem sok idő múlván keserűségében halála történt vala.

51   Phoeniciabéli Dido Aeneastól mikoron elhagyaték,
       Az ő nagy szerelme felgerjedt lelkében soha meg nem nyughaték,
       Az önnön kezével, Aeneas tőrivel szíve általvereték.

52   Ifjú Euryalus hogy szemei elől őnéki eltávozék,
       Földre leborula, az szép Lucretiát leányok felemelék,
       Ő ágyasházában, hogy lelket vehetne, azoktól béviteték.

53   Nagy sok idő múlván felserkenvén ismét eszében magát vévé,
       Minden ékességét leveté, szívéből örömét kirekeszté,
       Mind haláláiglan csak polgári módra való ködmönt viselé.

54   Senki nevetését, se tréfabeszédét azután nem hallotta,
       Semmi énekléssel, sem penig örömmel magát nem vigasztalta,
       Míglen az szüntelen való bánat miatt esék nagy nyavalyába.

55   De miérthogy szíve tőle és elméje immáron távol vala,
       Vigasztalást néki szomszédi, baráti már nem ádhatnak vala,
       Az ő keseredett anyja keze között lelkét el-kibocsátá.

56   Az Euryalus is hogy szeretőjének elméne szeme elől,
       Senki nem hallotta őnéki mentében beszédét semmi felől,
       De csak gondolkodék szép Lucretiához való térése felől.

57   Hogy onnan eljöve, ifjú az császárhoz méne Perusiában,
       És onnan császárral az Ferrariában, és jöve Mantuában,
       Több fő városokban és Basileában, végre Magyarországban.

58   De míg élhete is, soha nyugodalma nem lőn Lucretiának,
       Hanem minden éjjel álmában követé útát Euryalusnak,
       Miképpen az ifjú mindenütt követé útát Zsigmond császárnak.

59   Hallván Euryalus asszonynak halálát igen megháborodék,
       Felette keserves bánattal mindjárást gyászruhában öltözék,
       Soká semmi dolog vigasztalására néki nem találtaték.

60   Nem sok idő múlván egy szép leányt császár őnéki szerzett vala
       Herceg nemzetségből, ki tiszta életű, bölcs, jó erkölcsű vala,
       Kivel holtáiglan ifjú Euryalus kedve szerint élt vala.

61   Senki hazugságnak, valaki olvassa, ez dolgot ne alítsa,
       Ezek példájából azki jól megérti, nyilván megtanulhatja,
       Hogy az szerelemnek méreggel megtöltött poharát meg ne igya.

62   Az rágalmazó szó távol légyen innét, és az gonosz irigység,
       Nem azoknak írtam, kikben uralkodik az balgatag kevélység,
       És azkiket ebből régen kifárasztott az rest és tunya vénség.

63   Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért ezeket összeszedtem,
       Kik után ballagni mindenkoron szokott az kegyetlen szerelem,
       Hogy ettől meg tudják magukat őrizni, csak ez igyekezetem.

64   Képét, ábrázatját, magaviselését, termetét is megírom,
       Miről ismérik meg, hogy elkerülhessék, ifjaknak megmutatom,
       Mert csak őreájok vagyon kiváltképpen ez énekben nagy gondom.

65   Gyermek az szerelem, mezítelen írják, nincs őnéki szakálla,
       Szeme vak őnéki, hajlandó kézíja, vállán vagyon két szárnya,
       Oldalán tegzében sok mérges nyilai, kezében égő fáklya.

66   Írják gyermekképben, mert azki bölcs, okos, az eltávoztathatja,
       Csak az gyermekekhez hasonló emberek vannak birodalmában,
       Kiknek semmi eszek, semmi okosságok nincs, azokat ostromlja.

67   Mezítelen írják, mert az szeretőkben nincsen szemérmetesség,
       Vaknak azért írják, mert meg nem láthatja, micsoda az tisztesség,
       Jó cselekedet közt és az tévelygés közt nincs őnála különbség.

68   Avagy hogy azt véli, hogy cselekedeti mindentől titkon vannak,
       Eszében nem vészi, mindennek szemei hogy őreá vigyáznak,
       Sem Istent, sem törvént nem néz, önnönmagát adja az bujaságnak.

69   Vannak sok nyilai, mert sok embereknek általlövi szíveket,
       Szárnyai azt jegyzik, hogy csak ide-s-tova visel ő mindeneket,
       Igen állhatatlan, gyakorta elveszti az régi ösvényeket.

70   Jobb kezében fáklya, mert birodalmában azkiknek hódolása,
       Sebes égő lánggal azoknak szíveket szüntelen sanyargatja,
       Testeket rútítja, végre lelkeket is az pokolban taszítja.

71   Sem éjjel, sem nappal soha nem nyugoszik, mindenkor ólálkodik,
       Mindeneket kísért, nagy sokakat meggyőz, azokon uralkodik,
       Azkiknek szívekben késedelmet vethet és meggyökerezhetik.

72   Első indulatját ha eszedben vészed, könnyen azt megolthatod,
       De erőt ha vészen, miként az álló fát, nehéz kiszakasztanod,
       Kit vessző korában kivonhattál volna, végre ki sem áshatod.

73   Gyűlöli az munkát, felette szereti ő az hivalkodókat,
       Hogyha eszed vagyon, egyik fegyvered az: hadd el az tunyaságot,
       Mindenkoron munkát találj őellene, kiben foglald magadat.

74   Vége már ez légyen az én írásomnak az szerelem dolgáról,
       Azki többet akar róla tudakozni, értse több írásokból,
       Utolsó tanácsom, hogy azkitől lehet, megója magát attól.

75   Mikoron írnának másfélezer után hetvenhét esztendőben,
       Aeneas Sylvius írásából szerzék ez éneket versekben,
       Bodrog vize mellett, Patak városában, az úr Gombos kertében.

Gergei Albert: História egy Argirus nevű királyfiról és egy tündérkirály szűzleányról

(16. század vége)

Nota: „Oly búval, bánattal az Aeneas király”

PRIMA PARS


1   Az Tündérországról bőséggel olvastam
     Olasz krónikákból, kit megfordítottam,
     És az olvasóknak múlatságul adtam,
     Magyar versek szerint énekben foglaltam.

2   Lészen most beszédem ifjú Argirusról,
     Acleton királynak kisebbik fiáról,
     Ő szeretőjéről, tündér szűzleányról,
     Fáradsága után ő vigasságáról.

3   Bizonnyal országát én meg nem mondhatom 
     Acleton királynak hol légyen, nem tudom,
     Az Tündérországban volt kővára, tudom, 
     Mint az krónikából értem és olvasom.

4   Ékes tartománnyal az király bír vala, 
     Szép fénylő kővára országában vala, 
     Asszony-felesége szép Medana vala, 
     Három vitéz fia az királynak vala.

5   Régi rakott kerte az királynak vala, 
     Mely szép termő fákkal ékesítve vala, 
     Drága szép folyóvíz kertében foly vala, 
     Mellyel szép kőkerte ékesítve vala.

6   Történek azonban, kertében hogy járna, 
     Egy szép virágos fát ott az kertben láta, 
     Melyet ő ezelőtt még nem látott volna, 
     Honnan hozták oda, ő azt kérdi vala.

7   Virága mint ezüst, olyan színű vala,
     Az közepi pedig szép gyöngyszemmel rakva, 
     Melynek az termését alig várja vala, 
     Háromszor egy napon megvirágzik vala.

8   Sietséggel király az kertészt hívatá, 
     Kérdé, az almafát ki plántálta volna. 
     Monda, hogy ő. többé azt nem látta volna, 
     Sőt annak szépségét ő is úgy csodálná.

9   Gyönyörűségesen nappal az almafa
     Ezüst virágával úgy tündöklik vala, 
     Étszaka nagy szépen érik meg almája, 
     De reggelre fáján egy sem marad vala.

10   Ezen az Acleton igen búsult vala, 
       Másodszor is az fa megvirágzik vala, 
       Gyöngyös virágjában sokat béhordata, 
       Étszaka őrzőket az kertben bocsáta.

11   Reggelt alig várja, az király felkele,
       Palota ablakán az kert felé néze,
       Az szép gyümölcsfának hát nincsen termése, 
       Őmaga az kertben őrzőkhöz béméne.

12   Gyorsasággal siet az király hozzájok, 
       De hát az fa alatt mind elaludtanak, 
       Az király felkölté, kérdé, mit láttának, 
       Azok az királynak imigyen szólának:

13   „Ért aranyalmákat fán szépeket láttunk, 
       Egy kis szellőt fúni étszakán hallottunk, 
       Mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk, 
       Mint egy fél megholtak, földre nyomattattunk.”

14   Igen hamar király házában béméne,
       Nagy bánatnak magát mindjárást ereszte, 
       Egy jövendőmondót hamar kerestete, 
       Kinek az bús király ezképpen beszéle:

15   „Mondd meg nékem – úgymond –, ezt az fát ki hozta, 
       Akaratom ellen kertemben plántálta?
       Az ő szép termését kertemből elhordja, 
       Mely miatt, ím, látod, jutottam nagy búra.

16   Ha nékem megmondod, várjad nagy jutalmát,
       Örömre fordítod az én bánátimat,
       Vészesz ottan tőlem sok ajándékokat, 
       Teszek én teveled ottan minden jókat.”

17   Az jövendőmondó Philarenus vala,
       Ki ördöngösséggel oly igen bölcs vala, 
       Harmad napot kére gondolkodására, 
       Akkor szóról szóra néki megmondaná.

18   Király megengedé, előle elméne, 
       Harmad nap eltelvén az királyhoz jőve, 
       Királyt fiaival házban együtt lelé, 
       Philarenus így szól király beszédére.

19   Monda: „Az termő fát azki odahozta, 
       Ugyanazon ember termését elhordja,
       Az termen gyermeked néked megmondhatja, 
       Azki fa termését megoltalmazhatja.

20   Ennek ő kedvéért hozták ez fát ide, 
       Az ő szép személyét kívánta látnia, 
       De ez felségednek fordul nagy bánatra, 
       Az te gyermekednek nagy bujdosására.”

21   Philarenus ennél többet ott nem szóla, 
       Szép ajándékokat király néki áda,
       Fa megvirágoznék, immár alig várja,
       Idő reá telvén fénylik szép virága.

22   Szép vetett nyoszolyát tétete fa alá, 
       Ő nagyobbik fiát őrizni bocsátá,
       Az szép nyoszolyában hanyatt fekszik vala,
       Az szép termő fára szemével néz vala.

23   Látá, hogy az alma nagy szépen megérek, 
       Álomhozó szellő azontól érkezek, 
       Nagy nehéz álomtól szegény elnyomaték, 
       Királytól aluva reggel találtaték.

24   Középső fiát is elküldé próbára, 
       Jövendőmondónak parancsolatjára, 
       Hasonlatosképpen ez szintén úgy jára, 
       Király megharagvék jövendőmondóra.

25   Szegény Philarenust piacra viteté, 
       Nagy hirtelenséggel fejét elütteté, 
       Nem fog semmit az ő könyörgő beszéde, 
       Nagy bánattal király házában béméne.

26   Király felesége szép Medana vala,
       Kisebbik fiával béméne az ajtón,
       Királyt vigasztalja szép Medana asszony 
       Kisebbik fiával, az szép Argirussal.

27   Tekintetes ifjú az Argirus vala, 
       Nagy ékes beszédű, szép termetű vala, 
       Szép ékes erkölccsel felruházva vala, 
       Kiért az országban néki híre vala.

28   Nagy kegyes beszéddel atyját vigasztalja: 
       „Én szerelmes atyám – az királynak monda –, 
       Egy szót szólnék, hogyha felséged nem bánná, 
       És ha ráhajlanál én kívánságomra.

29   Ím, látod, bátyáim meg nem őrizhették, 
       Sem az őrizők is eszekben nem vették, 
       Almalopót néked meg nem jelenthették, 
       Felséged bánatját nem engesztelhették.

30   Az jövendőmondót megöleted, látom, 
       Mely cselekedeted bizony igen bánom, 
       Mert mit jövendölt volt, igaz lészen, tudom, 
       Nékem jelentette ez étszaki álom.

31   Én szerelmes atyám, hadd menjek el én is, 
       Ha megőrizhetném, próbáljam meg én is, 
       Az álomhozó szél ha reám támad is, 
       Miként az több őrzők ha elaluszom is.”

32   Az keserves király monda Argirusnak: 
       „Szerelmes szép fiam, az én bánatomnak 
       Ne örülj oly igen én búsulásomnak,
       Ne légy oka, fiam, minden bánátimnak.

33   Mert ha igaz lészen Philarenus szava, 
       Bánatomra nékem ez dolog fordulna, 
       Néked, édes fiam, sok bujdosásodra, 
       Bár inkább az alma egyig vesszen oda.

34   Mi vagyon énnekem, fiam, aranyalmám! 
       Az almafát inkább jobb, hogy levágassam, 
       Tűzre mind tövestöl, virágostol vessem, 
       Hogynemmint ennél is inkább háborodjam.”

35   „Megbocsáss, jó atyám – az ifjú így szóla –, 
       Akaratod ellen elmégyek – azt monda –, 
       Igaz lészen talán Philarenus szava,
       Noha tefelséged őtet levágatta.”

36    Akaratja ellen atyjának elméne,
       Az kertben hogy juta, az fa alá méne, 
       Aranyas fegyverét létévé melléje, 
       Gyenge vetett ágyra testét leereszté.

37   Szép egyenes teste az ifjúnak vala, 
       Idejének szintén virágjában vala, 
       Úrfi módra termett vitézi járása, 
       Minden dolgaiban mértékletes vala.

38   Nem felette karcsú, közép ember vala, 
       Kiterjedt, fejér, szép sima ő homloka, 
       Két fekete szeme, szép piros orcája, 
       Tekintetre méltó, kívánatos vala.

39   Feküvén ágyában úgy könyörög vala, 
       Két szép szemeivel az fára néz vala, 
       Lassanként elhulla az fának virága, 
       Az alma nőttön-nő, szemeivel látja.

40   Az almák megértek, s már fénylenek vala, 
       Csak egyedül ifjú kertben fekszik vala, 
       Az önnön testében ugyan retteg vala, 
       Álomhozó széltől mert igen fél vala.

41   Mint egy lassú szellő, olyan zúgást halla, 
       Szép hat fejér hattyú az fára leszálla, 
       Hetedik fejéhez nyoszolyára szállá, 
       Melyen az királyfi igen rémült vala.

42   Nagy lassan ő kezét akkoron kinyújtá, 
       Fél lábát hattyúnak kezében szorítá, 
       Hattyú megrázkódék, hata elszalada, 
       Hetedik kezében ott marada fogva.

43   Hallhatatlan dolog, ím, attól lett vala, 
       Mert emberi szóval az hattyú szól vala: 
       „Ne siess, királyfi, az én halálomra,
       Mert nem jöttem, higgyed, tenéked károdra.”

44   Másodszor az madár őmagát megrázá, 
       Leányábrázatban magát változtatá, 
       Melyen az királyfi álmélkodik vala, 
       Az leány ily szóval őtet bátorítá:

45   „Ne félj, szép szerelmem, királynak szép fia,
       Medana asszonynak szerelmes magzatja,
       Te vagy én szívemnek édes vidámsága, 
       Lelkem nyugodalma, életem istápja.

46   Nem plántáltam az fát atyádnak kedveért, 
       Mit haragszik tehát ennek terméseért? 
       Szabad az embernek elvinni sajátját, 
       Két kezével plántált fának szép almáját.

47   Csak néked plántáltam, szerelmem, az szép fát, 
       Csak teneked szabad leszedni almáját.
       Ím, szemeddel látod tündérek királyát, 
       Ha szereted, mostan néked adta magát.”

48   Hallhatatlan, mely szép ez az leány vala, 
       Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja, 
       Emberi kéz soha azt meg nem írhatja
       Az ő szép termetét mely drága szép vala.

49   Juno, Pallas, Venus, Didó és Minerva 
       Ezzel nem ér vala nimfáknak soksága, 
       Sem az szép sibyllák, sem éneklő múzsák, 
       Ékes tekinteti mert mind felülmúlja.

50   Aranyszínű haja földig terjedt vala, 
       Étszaki időn is ugyan fénylik vala, 
       Nyoszolya nagy részét árnyékával tartja, 
       Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.

51   Termete szép karcsú, magas állapotja, 
       Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla, 
       Istenasszony módra termett ábrázatja, 
       Gyenge, ékes, lassú zengedező szava.

52   Ifjú felgerjedvén karját felemelé, 
       Hozzája szorítván leányt megölelé, 
       Kitől őmagát is leány nem kímélé, 
       Mert ő is az ifjat igen megkedvelé.

53   Gyönyörű csókokat ajakok nem unnak, 
       Ölelgetésekkel karjok nem fáradnak,
       Nagy gyönyörűségben mind az ketten vannak, 
       Így szóla királyfi, ím, az szép leánynak:

54   „Kegyes tekintetű én édes szerelmem,
       Víg kedvű, szép, vidám szívem, édes lelkem, 
       Ennyi munkát tőled én hogy érdemlettem? 
       Mit kívánsz éntőlem, én édes szerelmem?

55   Nálad nélkül, higgyed, nem lészen életem, 
       El ne hagyjon engem kegyes voltod, kérem, 
       Az halálra érted hogy ne vessem fejem,
       Ha személyem tetszik, légy én feleségem.”

56   „Szívemnek virága – az leány is szóla –, 
       Szép ékes rózsaszál, kit ajakam csókol, 
       Szép fejér, gyenge test, kit kezem tapogat, 
       Gyönyörű szép beszéd, kit két fülem hallgat,

57   Mit tusakodjam már az szerelem ellen,
       Ha csak hozzád vagyon, szívem, minden kedvem? 
       Nálad nélkül nincsen énnekem örömem, 
       Tiéd vagyok, szívem, ihon az jobb kezem.”

58   Mint mágneskő vasat hozzája szorítja, 
       Így gyenge testeket ők egybenszoríták, 
       Így ő szerelmeket egymáshoz mutaták, 
       Sok szívem-lelkemet egymásnak mondának.

59   Végre szép Argirus az leánynak szóla. 
       Venus játékára hajlani kívánna, 
       Gyenge lágy ruháját kezében szorítá, 
       Az leány az ellen ilyen szókat szóla:

60   „Én édes szerelmem, fogadjad meg szómat, 
       Abból még nem közlöm véled én magamat, 
       Mert ha azt meglátják, mondnak ránk szitkokat, 
       Hagyj békét, szerelmem, ereszd el ruhámat.

61   Lám, teveled közlök minden játékokat,
       Ölelgetéseket, gyönyörű csókokat, 
       Kedved szerint való apolgatásokat, 
       Ezzel elégedjünk, tűrtessük magunkat.”

62   Szép Argirus néki ezképpen felele: 
       Hozzá nagy szerelmét ő addig nem hinné, 
       Mert abból tetszik meg szerelem gyümölcse. 
       „Minem lészen, szívem, az kisebbségünkre.

63   Vallyon s ha virradtig mi itt elaluszunk, 
       Atyám szolgáitól ha itt találtatunk, 
       Elhiszik-é, hogy mi aznélkül múlattunk, 
       Főképpen hogy ilyen szerelmesek vagyunk?

64   Emberi látástól mi semmit ne féljünk.
       Mert nagy magas kőkert vagyon míkörnyülünk, 
       Erős kapu, azkin reggel kell kimennünk, 
       Mi bátorságosok azfelől lehetünk.”

65   Leány meg felelé: „Édes szép virágom, 
       Serkengető, híves, nedves szép harmatom, 
       Én tetőled magam de hogy tagadhatom? 
       Vérem kiontását tőled én nem szánom.

66   Tiéd vagyok, ámbár szabad légy énvélem, 
       Többet már nem szólok akaratod ellen, 
       Mert énnekem sincsen kívánságom ellen, 
       Nékem is nem kedvez az gonosz szerelem.”

67   Venusnak szerelmes, szép játéka után 
       Magukat mindketten az álomnak adák, 
       Nem sok idő múlva ottan megvirrada, 
       Az király felkele, kijőve az ajtón.
       
68   Palota ablakán kert felé tekinte,
       Tehát az szép fának fénylik szép termése, 
       Szívében, lelkében ugyan megörüle, 
       Alig hiszi, hogy hírt fiáról érthetne.

69   Egy vénasszony ottan eleiben méne, 
       Az király asszonynak ezképpen felele: 
       „Vajha ki nékem hírt fiamról mondana, 
       Szép ajándék lenne tőlem néki adva.”

70   Vénasszony futatnék, kulcs néki adaték, 
       Kertben hogy bélépék, az leányt meglátá, 
       Nagy álmélkodással szépségét csudálá, 
       Aranyszálú haja nyoszolyát befogta.

71   Költeni nem méri, mert igen fél vala, 
       Istenasszony volna, ő azt véli vala, 
       Lassú leheléssel ott alusznak vala, 
       Kezeket egymásra általveték vala.

72   Késit ott kirántá, hajában elmetsze, 
       Király eleiben azt hamar bévivé, 
       Nagy álmélkodással királynak beszélé, 
       Aranyszál hajakat adá ő kezében.

73   „Lehetetlen dolog – királynak azt mondja –, 
       Hogy emberi magnak olyan haja volna.” 
       Asszony-felesége felkele, Medana, 
       Öltözék, hogy menjen szép fia látnia.

74   Azonban álmából leány felserkene, 
       Sivalkodék, kire ifjú is felkele, 
       Hajában elloptak, azt eszében vette, 
       Jajszóval ő haját siratja s kesergi.

75   „Óh, szerelmem – úgymond –, ha ezt tudtam volna, 
       Hogy atyád házánál tolvaj lakott volna,
       Jobb még estve innét én eltűntem volna, 
       Hogysemmint ily szégyent rajtam tettek volna.

76   Nem lehet már többé, hogy én itt maradjak, 
       Mert nagy híja vagyon én fényes hajamnak, 
       Mert az mi törvényünk nem engedne annak, 
       Hogy lakója lennék atyád udvarának.”

77   Sírással Argirus leányt kérdi vala:
       „Én édes lelkemnek kegyes vidámsága, 
       Ennek az esetnek én vagyok-é oka, 
       Hogy engemet elhagysz keserves halálra?

78   Avagy csak azt mondd meg, hol lesz maradásod, 
       Vagy mely felé vagyon te lakó városod, 
       Megkereslek téged, bizonnyal meglátod, 
       Avagy megtalállak, vagy érted meghalok.”

79   Az keserves leány visszatekint vala, 
       Orcáján könyvei legörögnek vala,
       „Mi haszna, szerelmem – Argirusnak monda –, 
       Ez országi ember ha nem jöhet oda.

80   Az fekete várost tudakozd északra,
       Az változó helynél ott megtalálsz – monda –, 
       De tudom bizonnyal, hogy nem jöhetsz oda.” 
       Leány azonközben ajtónyílást hallá.

81   Többet ott egymással nem beszélhetének, 
       Keserű sírással az leány eltűnék,
       Az ifjú elhala, az földre leesék,
       Az király béméne, kertben megállapék.

82   Az leányt az király sohul nem láthatá, 
       Az fia hogy elhalt, az földön meglátá, 
       Könyve lecsordula, fiát felragadá, 
       Medana asszony is elfakada sírva.

83   Az keserves király ilyen szókat szóla: 
       „Ím, majd hol telik be Philarenus szava, 
       Igaz lészen, tudom, jövendőmondása, 
       Az alma-megérés fordul bánatomra.”

84   Az atyja és anyja fiát vígasztala:
       „Én édes szívemnek szerelmes istápja,
       Ne hadd magad, kelj fel, ne hagyj engem búra,
       Hadd értsem meg tőled, mi nyavalyád volna.”

85   Királyfi sokára eszére jött vala,
       „Ne vigasztalj engem – keservesen síra –, 
       Oka te vagy ennek – atyjának ezt monda –, 
       Temiattad megyek majd szörnyű halálra.

86   Tolvajt küldöttéi volt hozzám követségül, 
       Engemet megfosztál az én szeretőmtől, 
       Búcsút vészek majdan az napnak fényétől, 
       Nem akarok többé felkelni ez helyből.”

87   Nagy sok vigasztalást atyja rá támaszta. 
       „Nem én vagyok oka, jó fiam – azt mondja –, 
       Nem tudtam, magzatom, de nem küldtem volna.” 
       Sok szó után ifjú lábára felálla.

88   Atyjával, anyjával házban bement vala, 
       Leánynak szépségét ő beszéli vala, 
       Sem enni, sem innya ő nem akar vala, 
       Míg az vén kofának halálát nem látná.

89   Király megengedé, kezében bocsátá, 
       Hóhért az keserves ifjú hozattata, 
       Lófarkon az kofát hamar hordoztatá, 
       Azután négy részre testét vágattatá.

90   Atyjára az ifjú viszont kiált vala, 
       Minden jószágából részét hogy kiadná, 
       Mert lakni házánál többé nem akarna, 
       Semmi nyugodalma mert néki nem volna.

91   Az atyja és anyja ezen csodálkoznak, 
       Mind az ketten sírnak, s atyja ígyen szóla: 
       „Ne hagyj, édes fiam, minket ily nagy búra, 
       Ne adjuk magunkat érted rút halálra.”

92   Sok sírást, zokogást környülötte tőnek, 
       De semmit belőle ki nem vehetének, 
       Mint egy dühödt ember kiált mindeneknek: 
       Nem lészen lakója többé ő földének.

93   Szóla ismét anyja: „Édes feltartottam, 
       Az fúvó széltől is megoltalmaztalak, 
       Az én kebelemben én úgy tartottalak, 
       Ne menj el előlem, látod, mint ohajtlak.”

94   Hogy látá az atyja, szava nem használna, 
       Aranyat nagy bőven őneki adata, 
       Atyja, anyja házban jajgatván siratja, 
       De csak meg sem hallja, az útnak indula.

95   Az almafát mindjárt tőből kiásatá, 
       Mint egy áldozatot, az tűzre hányatá, 
       Világánál fiát keserven siratá, 
       Jövendőmondónak jut eszében szava.

96   „Jámbor Philarenus igazat szólt vala, 
       Ok nélkül halálra én vitettem vala,
       Az én bosszúságom, lásd, nékem mit hoza, 
       Holtig siralomra az én fejem juta.”

97   Hasonlatosképpen az anyja siratá, 
       Szolgálóleányi, az egész udvara, 
       Mintha halva volna, úgy kesergik vala, 
       Nemkülönben mintha eltemették volna.

98   Udvara ővele bezzeg ékes vala, 
       Mert őt tekintetlen senki nem tűrheté, 
       Ékes ábrázatját sok nem felejtheti, 
       Éjjel-nappal sok szűz az ifjat kesergi.

99   Az szegény Argirus hegyeken-völgyeken 
       Mind éjjel, mind nappal észak felé megyen, 
       Kit elöl-utol ér, ő mind tudakozik,
       De senki városról nem emlékezhetik.

100   Csak egy inasával ő bujdosik vala,
         Az Tündérországban immár jutott vala, 
         Egy nagy havas közben hogy bujdosik vala, 
         Egy széles barlangban egy kis füstöt láta.

101   Mikor az barlangnak szélire eljuta,
         Az barlangban ottan egy nagy embert láta, 
         Ugyan megrettene, az embert hogy látá, 
         De visszafordulni immár késő vala.

102   Bátorítván magát így szóla magában: 
         „Nem bízom én immár semmit ez világban, 
         Jobb holtom, hogysemmint életem nagy búban.”
         Ez szók után mindjárt méné az barlangban.

103   Az nagy ember kérdé, kicsodák volnának,
         Zeng az föld hangjától az ő nagy szavának, 
         Egy szeme közepin az ő homlokának,
         Az is csak kerekded, mint bagoly madárnak.

104   Az ifjú Argirus bátorsággal szóla, 
         Micsoda járatban ő akkoron volna, 
         Eleiben nagy bő beszéddel számlálá, 
         Az fekete várost tőle tudakozá.

105   Az nagy ember szóla: „Hallod-é, jó fiam, 
         Sok tartományokat immár én bejártam, 
         De annak még hírét soha nem hallottam, 
         Ím, tetőled hallom, de többé nem tudtam.

106   Várj reggelt, jó fiam, talán megmondhatom, 
         Mert az tündéreket én reggelre várom, 
         Tőlük mind fejenként én megtudakozom, 
         Azki tudja, társul véled elbocsátom.”

107   Egy vadat egészen nyársra felvonata, 
         Inasával együtt Argirust jól tárta, 
         Minden nemzetségét tőle tudakozá, 
         És miért fáradna, ő azt is megtudá.

108   Másnapra virradva tündérek jövének, 
         Sok ajándékokat őneki hozának, 
         Barlang rakva vélek, oly sokan valának,
         Az nagy ember szóla, hogy mind hallgatnának.

109   „Tudom, hogy fejenként ti sokat jártatok, 
         Az fekete várost talán hallottátok, 
         Melyitek hallotta, nékem megmondjátok, 
         Nem gonoszból kérdem, nem lészen bántástok.”

110   Egyik is közülök azt meg nem mondhatá, 
         Mindenik azt mondja, az várost nem tudja, 
         Sőt még csak hírrel is soha nem hallotta, 
         Az szóra egy sánta ember oda juta.

111   Hogy az szónak okát megértette volna, 
         Ottan fenn kiálta, hogy ő azt jól tudná, 
         Az ő fél lábát is ott szegték meg, monda, 
         De felette messze az az város volna.

112   Az nagy ember híva, néki parancsolá, 
         Magát ifjú mellé útitársul adná,
         Oda nem mér menni, sánta ember monda, 
         Mert ő onnat soha nem jöhetne vissza.

113   „Én ott az városban sok károkat tettem, 
         Mert farkas képében sok barmokat ettem, 
         Mihelyt ők megtudják, hogy én odajöttem, 
         Halálom énnekem őközöttök lészen.”

114   Az nagy ember monda: „Hallod, mit beszélek, 
         Menten menj, ne várjad többé, hogy küldjelek!” 
         Akaratja ellen útra eredének,
         Nagy erős utakon éjjel-nappal mennek.

115   Menésben sok idő immár hogy tölt volna, 
         Egy nagy magas hegyre felmentenek vala, 
         Egy nagy széles mezőn várost megmutatá. 
         „Nem megyek már tovább – az ifjúnak monda –,

116   Mert ha az határban immár én bemegyek, 
         Mihelyt őnékiek abban lészen hírek, 
         Tudom én bizonnyal, engemet megölnek, 
         Menj el, járj békével, én is visszatérek.”

117   Argirus köszöné, nagy hamar indula, 
         Fekete városban hogy immár eljuta, 
         Egy özvegyasszonyhoz talála szállásra, 
         Kinek gazdagsága, kővára nagy vala.

118   Jó kedvvel az asszony ifjat béfogadá, 
         Kérdé, honnat jőne s mi szándékban volna, 
         Nemzetit s országát asszonynak megmondá, 
         Honnat jő s mit keres, ő azt is megmondá.

119   Az asszonyt végtére ifjú kérdi vala, 
         Az változó helyet ha tudná, hol volna, 
         Mert őneki oda még nagy gondja volna, 
         Néki megmondaná, azon kéri vala.

120   Az asszony felele, ifjúnak ezt monda:
         „Ez városon csak túl az nem messze volna, 
         Egy nagy szép ékes kert csak mellette volna, 
         Kiben egy szép leány mindennap múlatna.

121   Csak egyszer napjában az leány bémenne, 
         Hat szép szolgálólány megyén be ővele.” 
         Monda, hogy az volna tündérek királya. 
         Ifjú hogy azt hallá, ugyan megvidula.

122   Szemét el nem vészi az asszony őróla, 
         Ő sok bujdosását erősen csudálja,
         Járással hogy győzte? – álmélkodván mondja, 
         Az ő szép személyét nézni el nem unja.

123   Királyfi őneki azt is megbeszélé, 
         Hogy ő az leányért jött volna ily messze, 
         Mint lett volna dolga, azt is megbeszélé, 
         Kiről, ím, az asszony gondolkodni kezde.

124   Hajadon leánya asszonynak szép vala, 
         „Ez gazdag királyfi – magában gondola –,
         Ím, mely szép termetű – magában azt mondja –, 
         Leányomat néki adom házasságra.”

125   Álnokságot asszony azontól gondola, 
         Miképpen leányát őneki adhassa. 
         Nyugodalmat áda néki étszakára, 
         Inasát kihívá az házból titokra.

126   Nagy sok hazugsággal ötét elhiteté, 
         Hajadon leányát őneki igére, 
         Hogyha ő kérését beteljesítené. 
         Beszédét az asszony ilyenképpen kezdé:

127   „Mikor el-bémentek uraddal az kertben, 
         Ez az kis tömlőcske légyen te kezedben, 
         Mihelyt annak szelét uradra ereszted, 
         Nehéz álom miatt ottan elnyomatik.

128   Az szép leány onnat mikor el-kimégyen, 
         Ez kicsiny kenettel kend meg ő szemeit, 
         Az nehéz álomból ötét felserkentsed, 
         Ha úr akarsz lenni, fiam, azt műveljed.

129   Maga az asszonynak más szándéka vala, 
         Mert édes leányát Argirusnak szánta, 
         De az bolond inast, ím, mint eláltatá, 
         Asszonynak engede, urát elárulá.

130   Reggelt alig várja, Argirus felkéle, 
         Az megmondott helyre inasával méne, 
         Az szép drága kertet mikoron elére, 
         Lassan az ajtaján az kertnek béméne.

131   Csoda ékességét az kertnek csudálja, 
         Szép folyó forrásra az kertben talála, 
         Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala, 
         Az helynek is nevét arról hívják vala.

132   Zöldellő borostyán kertet kömyülfogta, 
         Ciprus és puszpánggal az kert teljes vala, 
         Pirosló narancsfák az kertben plántálva, 
         Liliom virágok bővelkednek vala.

133   Kertnek közepében sok szép fák valának, 
         Szagos balzsamumfák szépen illatoznak, 
         Szép kiterjedt, sűrű, magas, nagy cédrusfák 
         Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.

134   Egy szép tiszta forrás fának árnyékában 
         Szépen hömpölyögvén, földből felbuzogván, 
         Szép lassú folyással kertben széllyel folyván, 
         Gyenge, szép pázsitot mindenütt áztatván.

135   Drága szép nyoszolya ott az kertben vala, 
         Szép gyenge fátyollal beborítva vala, 
         Mindennap az leány abban nyugszik vala 
         Szép leveles fának híves árnyékában.

136   Ifjú szép Argirus mihelyen meglátá, 
         Az ágyra borula, ugyan megvidula, 
         Az ő szeretőjét fáradt testtel várja, 
         Inasa csak közel nyoszolyához álla.

137   Asszonytól adatott tömlőt megszorítá, 
         Álomhozó szellőt urára bocsátá, 
         Mely miatt Argirus úgy elaludt vala, 
         Mint egy holt-eleven, ágyra borult vala.

138   Nem sok idő múlván az szép szűz eljuta, 
         Ki páva módjára az ajtón belépett,
         Hat szép gyenge leány őutána vala, 
         Ő szokott helyére menni siet vala.

139   Igen meleg idő az időben vala, 
         Földig terjedt haja mint egy sátor vala, 
         Szép fényes, tündöklő, aranyszálú haja, 
         Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.

140   Testén ingadozik testszínű ruhája, 
         Lengedező fátyol fejére borítva, 
         Gyenge zöld pázsitot az alja csapdossa, 
         Gyenge piros színe mintha mosolyogna.

141   Fejér, gyenge lába, mint hattyúnak tolla, 
         Saru az ő lábán akkoron nem vala, 
         Csak az lába feje, mint hó, látszik vala, 
         Zöld, harmatos pázsit nedvesíti vala.

142   Mihelyen Argirust nyoszolyán meglátá, 
         Megisméré mindjárt, reája borula, 
         Gyenge keszkenővel orcáját levonja, 
         Verítékét mindjárt megenyhíté rajta.

143   Monda: „Édes lelkem, serkenj fel álmodból, 
         Hadd vigasztaljalak sok bujdosásidról, 
         Értekezzem tőled sok fáradságidról,
         Ez ideig való próbán forgásidról.

144   Ne restelld elhagyni érettem álmodat, 
         Lám, nem restelletted sok fáradságidat, 
         Felvettél érettem, szívem, sok munkákat,
         Kelj fel, édes lelkem, hadd halljam meg szódat.”

145   Az ő feje felett tőn sok sírásokat, 
         Végre inasának szóla ilyen szókat: 
         „Ím, látom uradnak veszedelmes álmát,
         Ha felserken, mondd meg tőlem hallott szókat.

146   Az te szép szeretőd itt vala, azt mondjad, 
         De te el nem hagytad érette álmodat, 
         Még csak kétszer eljő látnia tehozzád,
         De többször el nem jő, azt bizonnyal higgyed.”

147   Ez beszédek után buzgó óhajtással 
         Az leány elméne keserves sírással, 
         Argirusnak szemét szokott orvossággal 
         Az inas megkené, felkele azontól.

148   Kérdé: „Itt vala-é az én víg szerelmem?” 
         Monda, hogy: „Itt vala, sirata keserven, 
         De hogy fel nem kelél, elméne tetőled, 
         Ilyen szókat hagya mondanom tenéked:

149   Kétszer még eljövök szeretőm látnia,
         De az mi törvényünk többször nem mutatja, 
         Ha akkor fel nem kél személyem látnia, 
         Nem jöhetek többé én őtet látnia.”

150   Másodnap is délkor az kertben jutának, 
         Hasonlatosképpen akkor is járának,
         Az szállásra menvén asszony az inasnak 
         Ajándékot áda, hogy enged szavának.

151   Harmadszor Argirus az kertben béméne, 
         Könyve legörögvén feltekinte mennyben, 
         Nagy fohászkodással Istenhez könyörge: 
         „Hallgass meg engemet, ki lakozol mennyben.

152   Ennyi fáradságom ne légyen hiában, 
         Atyámat, anyámat az én országomban 
         Érette elhagytam, jöttem ez országban, 
         Ha meg nem láthatom, esem rút halálban.”

153   Az szép vetett ágyra nem akar feküdni, 
         Árnyékos fa alatt akar csak sétálni, 
         Az álomnak magát nem akará adni,
         Az inas bujdosik, mert nem tud mit tenni.

154   Nagy sok ideiglen széllyel sétált vala, 
         Az inas melléje végre állott vala,
         Az ajtót is immár megnyitották vala, 
         Álomhozó szellőt hogy reá bocsáta.

155   Királyfi az ágyra nem mehetett vala, 
         Az szép zöld pázsitra fa alatt dőlt vala, 
         Melyet az szép leány eszében vett vala, 
         Keserves jajszóval megyen őhozzája.

156   „Én édes szerelmem, atyádat, anyádat 
         Érettem elhagytad gazdag országodat, 
         Mely hiában tettél ennyi fáradságot! 
         Csak egyszer hallanád én keserves szómat.

157   Jaj, mely szomorúság szállá én szívemben, 
         Hogy nem beszélhetek véled keservemben, 
         Nem láthatlak immár többé én éltemben,
         Ha most nem lehetek, szívem, véled szemben.

158   Mert soha nem mehet ez országból oda 
         Se ember, se madár nem repülhet arra,
         Én is nagy munkával jöttem ide – monda –, 
         Többé ide jőnöm már nem szabad volna.

159   Bárcsak egyszer látnám, szívem, víg kedvedet, 
         Hallanád füleddel az én beszédimet,
         Fülem is hallaná az te beszédidet, 
         Nem szánnám letenni érted életemet.”

160   Ez szók után földről leány felemelé, 
         Nyoszolyára ülvén az ölében vévé, 
         Sűrű könyveivel soká serkengeté, 
         Orcáját egészen véle nedvesíté.

161   Mind egész estvéig feje felett síra, 
         Sok siralmas szókat feje felett szóla, 
         Keserves jajszóval őtőle elvála,
         Az ő inasának végre ígyen szóla:

162   „Szerelmes rózsámnak, ifjú Argirusnak 
         Mondd meg ezen szóval az én virágomnak: 
         Holtig érte adom magam nagy bánatnak, 
         Ím, lásd, fia vagyok immár az halárnak.

163   Nem jöhetek immár többé őhozzája, 
         Légyen már csendesen tőlem az ő tagja, 
         Kit őneki hoza telhetetlen álma,
         Kit mostan restelle érettem hagynia.”

164   Nem tűrheté mégis, de visszafordula, 
         Testét apolgatja és csókolja vala, 
         Mely nehezen lélek az testet elhagyja, 
         Ily szíve szakadva tőle nem válhatna.

165   „Bizonnyal jól tudom, én édes szerelmem, 
         Néked is ez nehéz, hogy nem láthatsz engem, 
         Mind hiában annyi fáradságod lészen, 
         Töltsd azon ki bosszúd, ki árulód lészen.”

166   Az inas is immár ugyan szánja vala, 
         Költeni nem méri, mert igen fél vala, 
         Az szép leány viszont inasnak így szóla: 
         „Beszéld meg uradnak tőlem hallott szókat:

167   Az kisebbik szegről vegye le szablyáját, 
         Az nagyobbikára akassza ő kardját,
         És így kitöltheti bosszúmat s bosszúját, 
         Ha abból fogadja szeretője szavát.

168   Mert ha eddig régen oda tette volna, 
         Vélem eddig régen beszélhetett volna, 
         Kedve szerint vélem múlathatott volna, 
         Én is ennyi búra nem jutottam volna.”

169   Az inas eszében ezt nem vette vala, 
         Az leány elmenvén, urához járula, 
         Szokott orvossággal urát felserkenté, 
         Könyve miatt teste mind azon víz vala.

170   Mondá: „Ím, Úristen, mint megverítéztem!” 
         Az inasa monda: „De nem verítéztél, 
         Hanem szép szeretőd áztatott könyvével.”
         „Mit monda, jó szolgám? Hogy nem költöttél fel?”

171   „Miért mondod, uram, hogy nem költöttelek? 
         Földről szeretőddel ide emeltelek,
         Ez ideig véle mind itt könyveztelek, 
         De ha fel nem keltél, róla mit tehetek?”

172   Leánynak keserves beszédit számlálá, 
         Kin az szép Argirus ugyan elájula, 
         Az szép leányt ő is sokáig siratá, 
         Életét nem szánja, magát halni adá.

173   Monda: „Megérdemlőm érette az halált, 
         Hogy én el nem hagytam érette álmomat.” 
         Inas monda ismét: „Halld meg az én szómat, 
         Az leány meghagya mondanom ily szókat:

174   Te ne igyekezzél soha őutána, 
         Hanem inkább térj meg atyád országába 
         Innét ez országból, mert nékem azt monda, 
         Hogy még az madár is nem mehetne oda.

175   Homályos beszéddel végre monda ily szót: 
         Az kisebbik szegről levegyed szablyádat, 
         Az nagyobbik szegre függesszed kardodat, 
         Ha bosszút bosszúval állani akarod.

176   Mert hogyha eddig is oda tetted volna, 
         Az te szeretőddel beszélhettél volna, 
         Minden kívánságod bétölthetted volna, 
         Ő is ennyi búját nem szenvedte volna.”

177   Argirus inasa azt gondolja vala,
         Hogy otthon szablyáját nem jó helyen tartja, 
         De az bölcs Argirus ottan azt megtudá, 
         Hogy inasa volna néki árulója.

178   Az ő kardját ottan nyakában megfogá, 
         Nagyobbik szegnek az ő nyakát alítá, 
         Inasának nyakát kisebb szegnek tudá, 
         Hüvelyéből kardját azontól kirántá.

179   „Most vészem eszemben, hogy te vagy árulóm, 
         Az én szeretőmtől voltál te megfosztom,
         Az ő szépségétől távol elszakasztóm, 
         Hogy én kegyesemet többé nem láthatom.

180   Jóllehet énnekem érte meg kell halnom, 
         Néked is akarom halálodat látnom,
         Tőle megfosztottál engem, jaj, mint szánom, 
         Nem látom már többé szegényt, jaj, mint bánom.”

181   Néki megbeszélé keserven inasa,
         Ő álnok asszonya mint megcsalta volna: 
         „Gazdag uraságot nékem ígért volna.” 
         Keserves Argirus nékie így szóla:

182   „Nem volt-é énnekem tereád nagy gondom? 
         Senki kívületted nem volt útitársom,
         Köz lett volna véled minden uraságom,
         Jaj, mint vesztél engem, de majd bosszúm állom.

183   Azonban ő kardját kezében ragadá, 
         Inasa térdeplők, az fejét elcsapá, 
         Az szállásra menvén asszonyt megátkozá, 
         Szörnyű átok alatt leányostul hagyá.

SECUNDA PARS


1   Halljuk meg immáron sok könnyhullatását, 
     Kegyetlen kősziklák között bujdosását, 
     Az halál torkából megszabadulását, 
     Bujdosása után való vigasságát.

2   Másod napon reggel bánattal felkele, 
     Sok könnyhullatással városból kíméne, 
     Nincsen már sehová semmi reménysége, 
     Keserűnek tetszik világban élete.

3   Iszonyú kegyetlen havasokon megyén, 
     Hol lenne halála, ő csak azt keresné, 
     Egy szép forrás mellett ő maga leüle, 
     Ily keserves sírást ő magában kezde:

4   „Jobb holtom énnekem, hogysemmint életem, 
     Nem láthatom többé már az én szeretőm, 
     Kiért én nem szánom letenni életem, 
     Általütöm rajtam az ennen fegyverem.

5   Óh, édes vén atyám és szerelmes anyám, 
     Kiket hitetlenül hagytam országomban, 
     Az én gyilkosomat csak vélem elhoztam, 
     Édes rokonimat bezzeg messze hagytam.

6   Légy egészségben már, szerelmes két bátyám, 
     Kikkel én az kertben szerencsét próbáltam, 
     Nap és az Hold, kiknek világánál jártam, 
     Átkozott nyoszolya, azhol elaludtam.

7   Légy te egészségben, én édes szerelmem, 
     Jaj, ez idegen föld majd megemészt engem, 
     Keserűnek tetszik világban életem, 
     Szerelemnek mérge majd megemészt engem.

8   Én szép fejér testem, kit gyengén tártának, 
     Az fúvó széltől is megoltalmaztanak, 
     Hol az te koporsód? vadak elszaggatnak, 
     Ki temet el téged, vallyon s kik siratnak?

9   Légy egészségben már, én utolsó napom, 
     Melyen ez világból lészen kimúlásom, 
     Én utolsó órám, melyen elaluszom, 
     Ez csörgő forrásnál majd lészen halálom.”

10   Kardjának az végét az földre bocsátá, 
       Hegyit oldalában szíve aránt tárta, 
       Az által hogy esnék hirtelen halálban, 
       Azonban énekszót az erdőben hallá.

11   Hirtelen tekinte, egy szép leányt láta, 
       Ugyan megrettene, viszontag felálla, 
       Mert istenasszonynak ötét véli vala, 
       Az ő szépségében álmélkodik vala.

12   Tündérleány volna? – őtőle megkérdé, 
       Ő is kérdésére dolgát megbeszélő, 
       Keservesen tőle ő jövendőt kérde, 
       Melyre az szép leány ezképpen felele:

13   „Mostan, te szép ifjú, meg ne öld magadat, 
       Dolgaidnak várjad jóra fordulását.”
       Ő magában viszont ismeg ígyen szóla:
       „Jobb holtom, hogysemmint éltem ily nagy búban.

14   Napról napra, látom, öregbül bánatom, 
       Jobb az én testemből lelkem el-kimúljon, 
       Ez keserves világ hogysem így gyötörjön.” 
       Szablyáját kirántá, hogy többé ne éljen.

15   Iszonyú ordítást azontól ott hallá, 
       Azmelynek miatta haja feláll vala, 
       Azt alítja vala, sárkány és oroszlán 
       Egymásra találván vínak az barlangban.

16   Monda ő magában: „Ki magát megölné, 
       Isten országának lakója nem lenne,
       De jobb nékem – úgymond – az barlangban mennem, 
       Hadd szaggassanak el oroszlánok abban.”

17   Hogy elközelgete, tekintvén barlangban, 
       Hát három ördögfi nagyon vínak abban, 
       Azokat megkérdé, hogy mi dolgok volna, 
       Ifjú Argirusnak így feleltek vala:

18   „Egy atyától valók mi mindhárman vagyunk, 
       Az atyánktól maradt örökségen vívunk, 
       Egy ostor, paláston s egy bocskoron vívunk, 
       Ez három jószágon mi meg nem alkhatunk.

19   Az bocskor- s palástnak oly ereje vagyon, 
       Hogy azki ezekben felöltözvén vagyon, 
       Háromszor őmagát az ostorral sújtván 
       Azt mondja: ott legyek, azhol én akarom,

20   Minden kétség nélkül azonnal ott lészen, 
       Hogy ha dolgaiban bátorságos lészen, 
       Nemdenem méltó-é haragudnunk ezen, 
       Kinek egymás nélkül semmi haszna nincsen?

21   Középső öcsénknek hagyott ily hatalmat, 
       Valamikor akar, minket leszállíthat, 
       Azmely miatt vallunk sok bosszúságokat, 
       Lássad, édes bátyám, te ítélj igazat.”

22   „Atyafiak vagytok, mit vítok? – azt monda –, 
       Hallgassatok reá az én mondásomra,
       Én majdan titeket igazítlak jóra, 
       Azkitek érdemli, annak ítélem ma.”

23   Háromfelé három nagy hegyet mutata, 
       Hogy azki először onnat visszajutna, 
       Az hasznos jószágot mert ő annak adná. 
       Hallván, futamának, készek lőnek hozzá.

24   Az bocskort lábára, palástot vállára 
       Felvévén, az ostort markában szorítá, 
       Háromszor őmagát sújtá, és így szóla: 
       „Hipp-hopp, szeretőmnél legyek!” – ő azt monda.

25   Mint sebes ellőtt nyíl, földről ragadtaték, 
       Míg visszatérének, mindaddig vitetek, 
       Hallhatatlan messze hirtelen távozék, 
       Szerencse szegénynek ilyen jó adaték.

26   Középső ördögfi mihelyt hazajuta, 
       Megtudá Argirust, hogy ő elment volna, 
       Ő tudományával szegényt leszállítá, 
       Egy nagy hegy oldalán földre esett vala.

27   Hallhatatlan messze hirtelen ment vala, 
       Mert immár utána nem mehetnek vala, 
       Keserves Argirus őmagát siratja, 
       Még csak madarat is ő nem láthat vala.

28   Magában gondola, hogy hegyre felmenne, 
       Nagy keserves szemmel mindenfelé néze, 
       Magát az halálnak mindjárást ereszté, 
       Azonban az hegynek egyenest eredé.

29   Szintén kenyere is már elfogyott vala, 
       Egy kis pogácsája turbájában vala, 
       Éhségét gyökérrel ő enyhíti vala, 
       Teljes harmad napig el-feljutott vala.

30   Drága nagy szép várat láta hegy tetején, 
       Kinél soha szebbet nem látott éltében, 
       Akará, hogy ez vár felé közel menjen, 
       Egy szép leány jőve várból eleiben.

31   Mindjárt megisméré, hogy Argirus volna, 
       Asszonyához leány mindjárt futott vala, 
       „Ihol jő Argirus, asszonyom!” – azt mondja, 
       Mely szóra az asszony mindjárt arcul csapá.

32   „Vallyon s ki hinné el, mit hazudsz előttem? 
       Csak álmodban láttad, azt inkább elhittem.” 
       Más szolgálója is ez híren kifuta,
       Látá, megisméré, örömmel megtére.

33   „Asszonyom, szeretőd ihol jő!” – így szóla, 
       Annál is szörnyebben asszony arcul csapá, 
       Harmadik futamék, az is őt meglátá, 
       Asszonyhoz béméne, ilyen szókat szóla:

34   „Az te szép szeretöd ihol jő, asszonyom!” 
       Azt is arcul csapá, nagy haraggal mondván: 
       „Megbolondultatok ti, amint arányzom, 
       Vagy tréfás társtoknak alítotok, látom.

35   Lehetetlen dolog, hogy ő ide jőne, 
       Az emberi nemzet ingyen se remélje, 
       Ha szárnya volna is, gond volna jőnie.” 
       Leányok kiáltják, hogy bizony ő jőne.

36   Ő maga negyedszer kétséggel kiméne, 
       Mihelyen meglátá, ottan megisméré, 
       Fáradt tagját látá, rajta keserüle,
       Ő sok bujdosásán megesék az szíve.

37   Kiterjesztett kézzel nyakára borula, 
       Nagy öröme miatt ugyan nem szólhata, 
       Gyenge lágy ruháját könyvével áztatja, 
       De szíve sokára meg helyére álla.

38   „Hogy érdemlettem ezt – monda –, szép virágom, 
       Én édes szép rózsám, nagy szép Argirusom? 
       Kész vagyok ma érted halált megkóstolnom, 
       Ugyanis nagy sokszor volt immár szándékom.”

39   Egymást szeretők közt mely szokott lennie, 
       Egyik az másikkal nagy soká beszéle, 
       De hogy az senkinek már nehéz ne lenne, 
       Csak rövid beszéddel minden ember értse.

TERTIA PARS


1   Ifjat megölelé, házában bévivé, 
     Minden szerencséjét néki megbeszélé, 
     Minden fáradságát csak semminek véle, 
     Az szép gyenge szűzzel játszadozni kezde.

2   Csattogó szerszámok az várban valának, 
     Kiktől zeng piaca széllyel az városnak, 
     Világos paloták ékesen ragyognak, 
     Aranyos csikorgók naptól csillagoznak.

3   Drága szép ékes kert ott az várban vala, 
     Szép ékes folyóvíz az kertben foly vala, 
     Fénylik az közepin az Venus temploma, 
     Szép aranyból csinált Bellona oltára.

4   Sűrű szép virágok, árnyékos fák között 
     Az Ammon istennek kedves szép énekét 
     Hangos szóval mondja Venusnak serege, 
     Mint angyali szép szó hallatik zengése.

5   Ebben szép Argirust egyedül bévivé, 
     Mint az szép Diana, úgy megyén előtte, 
     Virágos fák alatt vannak leülésben, 
     Holott szép Argirus gyakran dől ölében.

6   Szép vetett nyoszolyák az kertben valának,
     Hol egyen s hol máson nagy szépen nyugosznak, 
     Lágy ruhájok széltől lassan ingadoznak, 
     Mind az ketten szépek, nagy örömben vannak.

7   Néha ott elmenvén csipdes szép violát, 
     Nagy gyakorta ismét az ő szép mátkáját 
     Keszkenő szélivel illeti orcáját, 
     Különb-különbféle rózsákat mutogat.

8   Sok vigasság után kertből kij övének, 
     Örömében szerze gazdag lakodalmat, 
     Hozzája hasonló tündér asszonyokat 
     Házához hívata, kikkel vigadának.

9   Mikoron mindnyájan asztalnál volnának, 
     Senki nem bánkódik, mindnyájan vigadnak, 
     Egy nagy bánat éré szívét Argirusnak, 
     Szemben ülvén az szép leány mátkájának.

10   Az vigasság közben ötét arcul csapá, 
       Az leány nem szóla, csak fejét lehajtá, 
       Ismét vigasságban ő magát foglalá, 
       Másodszor is ifjú leányt arcul csapá.

11   Asszony barátitól ugyan megszégyenlé, 
       De mégis nem szóla, csak fővel tekeré, 
       Harmadszor is ifjú leányt arcul üté, 
       Néki így felele, tovább nem tűrheté:

12   „Te, Argirus, azért fáradtál-é értem,
       Hogy vendégim előtt így gyalázz meg engem? 
       Szégyennel illessed én királyi fejem? 
       Mondjad okát mostan énnekem, édesem.”

13   Az leánynak szeme könyvben forog vala, 
       Argirus is rajta úgy kesereg vala,
       Szép ékes beszéddel néki így szól vala: 
       „Majd megmondom okát, szívem, hallgass reá:

14    Atyámat, anyámat éretted elhagytam, 
       Gazdag országomtól nagy messze távoztam, 
       Az te szerelmedért nagy messze bujdostam, 
       Veszedelmes helyen nagy sokat forgottam.

15   Mikor már házadhoz közel jöttem volna, 
       Három szép szűzleány élőmben jött vala, 
       Kik felőlem néked jó hírt mondnak vala, 
       De te mind az hármat arcul csaptad vala.

16   Azmely lehetetlen dolognak azt vélted, 
       Hogy én jelen lennék akkor teelőtted, 
       Mindaddig, azmíglen nem láttál engemet, 
       Negyedszer úgy jövel látni személyemet.

17   Olyan lehetetlen dolognak én vélem, 
       Hogy megharagudnál, immár nem ítélem, 
       Tudom, hogy egyaránt gyötör az szerelem, 
       Semmi haragodat ebből nem remélem.”

18   Monda az szép leány: „Argire, szerelmem, 
       Most látom, gonoszból hogy nem ütél engem, 
       Ezzel nem kisebbül az én emberségem,
       Sőt inkább öregbül az én tisztességem.”

19   Nagy szép szeretettel élének egymással, 
       Sok bujdosás után szép nyugodalommal, 
       Az sok bánat után jeles vigasságban, 
       Senkitől nem félnek, vannak bátorságban.

20   Nincs már Argirusnak semmi fáradsága, 
       Annyi bujdosását csak semminek tartja, 
       Mert azmit kívánt volt, már ölében tartja, 
       Azmikor kívánja, szintén akkor látja.

21   Az tündérleánynak sem búsong már szíve, 
       Helyén vagyon immár bujdosó elméje, 
       Minden bánatjának vagyon immár vége, 
       Ez históriának is légyen immár vége.

Ismeretlen: Szép históriás ének az Telamon királyról és az ő fiának, Diomedesnek szörnyű haláláról

(1578 előtt)

Ad notam: „Hatalmas ura[król nektek emlékezem]”


     [Emlékezem mostan Telamon királyról, 
     És Diomedesnek szörnyű haláláról, 
     Az varga leánynak megkedveléséről, 
     A szeretet miatt történt haláláról.

     Mind szegény s mind kazdag ebből tanolhatnak, 
     Ehhöz hasonlatost nem sokat találnak, 
     Miként az Istentől büntetnek ezfélék, 
     Kik személt válogatnak, örökké kárhoznak.]

1   Lakik vala régen az Görögországban 
     Az Telamon király Antiochiában, 
     Kinek csak egy fia vala udvarában, 
     Diomedes neve, nagy szép állatjában.

2   Házasságra magát ő gondolta vala, 
     Telamon királynak ha lenne halála, 
     Késő házasságban ne lenne halála, 
     Addig rá gondolna, míg lenne halála.

3   Szóla ő atyjának, Telamon királynak,
     Hogy reá gondolna ő házasságának,
     Kit ő megkedvelne, vennéjé magának,
     Vagy szegény, vagy gazdag, azt venné magának.

4   Az Telamon király felele fiának:
     „Énnékem is tetszik, mint édesatyádnak,
     Hogy magadat adjad törvény házasságra,
     Csak az személyt értsem, kit kedvelsz magadnak.”

5   Nem messze az vártól, csak szomszéd faluban
     Egynéhány szegény nép lakik vala abban,
     Egy varga is vala akkor az faluban,
     Nestorkius varga neve az faluban.

6   Annak egy leánya vala, szép termetben,
     Szegény nemzetiben, nagy szép ékességben,
     Katarista neve az görög nyelvében,
     Leány alázatos, bölcs ő erkölcsében.

7   Telamon királynak fia, Diomedes
     Aranyas ruhában vala naptól fényes,
     Különb-különbképpen öltözeti ékes,
     Atyjának, királynak fia igen kedves.

8   Ott az kis faluban gyakorlatossággal,
     Mint királynak szokás, minden múlatsággal,
     Azon fel-alá jár nagy gazdagsággal,
     Utána járókkal, az udvarló néppel.

9   Nestorkius varga leányát gyakorta
     Telamon királynak egyetlenegy fia
     Leányt, Kataristát naponként ott látja,
     Járását, erkölcsét, termetét csudálja.

10   Diomedes király leányt, Kataristát
       Megszereté vala minden állapatját,
       De nem nézi vala szegénységnek voltát,
       Nem nézi személynek ő válogatását.

11   Leányt, Kataristát, végezé magában,
       Hogy őtet elvenné törvény házasságban,
       Nem követ egyebet, végezé magában,
       Császárságból társat nem kíván magának.

12   Erről Diomedes szóla ő atyjának,
       Hogy ő szerelmében volna az leánynak,
       Tanácsot kérd vala, ha venné magának,
       Hogy gondját viselné menyegző napjának.

13   Az Telamon király, az ő édesatyja
       Ő fia beszédét csodálván hallgatja,
       Hogy ő az vargának leányát kívánná.
       „Mért ily szegény nemzetet te kívánsz magadnak?”

14   Oly nagy haragképpen szóla ő fiának:
       „Vaj te, Diomedes, alítasz bolondnak,
       Ily szegény nemzetet hogy kívánsz magadnak?
       Csak bút szerezsz ezzel nékem és magadnak.

15   Nékem mert nem tetszik efféle bolondság,
       Hogy szegény nemzetet vennél, nagy bolondság,
       Még varga nemzetet, az nagy oktalanság,
       Elvenni nem tetszik nékem, nagy bolondság.

16   Az Menelaomnak vannak szép leányi,
       Agamemnonnak is igen szép leányi,
       Polus hercegnek is igen szép leányi,
       Az Peleusnak is igen szép leányi.

17   Azoknak egyikét megszerzem tenéked,
       Mert szegény leányát nem kívánom néked,
       Még császár leányát is megszerzem tenéked,
       Akármely nagyságos úr leányát tenéked.

18   Nem akarom, fiam, magam nevettetni,
       Híremmel nevemet, magamat csúfolni,
       Szomszéd királyoktól magam nevettetni,
       Sokféle nemzettől magam szidalmazni.”

19   Diomedes szóla Telamon királynak:
       „Bízvást szólok néked, mint édesatyámnak,
       Nem engedek ebben felséged szavának,
       Nem adom magam személyválogatásnak.

20   Ebben én egyebet nyilván nem művelek,
       Én az szeretetről egyebet nem tészek,
       Vagy szegény, vagy gazdag, kit én megkedvelek,
       Istennek engedek, csak aztat elveszek.

21   Kiket megnevezél, nékem nem kellenek,
       Gazdag királyoknak az ő szép leányok,
       Császárnak, királynak az ő szép leányok,
       Kit már megszerettem, mást már nem választok.

22   Nestorkius varga, látom, igen szegény,
       Azon Isten vagyon véle, ha ő szegény,
       Nem gondolok azzal, hogy ő ilyen szegény,
       Az szegényekkel is véle vagyon Isten.

23   Azért kérlek, atyám, ellen ne tarts ebben,
       Személyválogatást nem néz az Úristen,
       Szegényt és gazdagot, lám, nem utál Isten,
       Benne bízó személyt ültet ő székiben.

24   De az kevélyeket az ő szent székéből
       Nyilván aláveti az nagy dicsőségből,
       De az szegényeket alázatos szívből
       El-felmagasztalja ő szent érdeméből.

25   Katarista leány vagyon szép termetben,
       Nyilván hozzám veszem Isten törvényében,
       Hanem ha ellene mást gondolnál ebben,
       Mást én nem választok, mert ez szerelmemben.

26   Mert, én édesatyám, megölsz engem ezzel,
       Hogyha fortélyt gondolsz igyekezeteddel,
       Ha én azt érteném, tőled eltávoznám,
       Szerelmes mátkámmal most én elballagnám.”

27   Az Telamon király gondolkodik vala,
       Magában nagy sokat fohászkodik vala,
       Keserven magában sápolódik vala,
       Mert néki nem tetszék Diomedes dolga.

28   Egy országos hadat hamar támasztata,
       Fiát, Diomedest az atyja választá,
       Az országos haddal fiát elbocsátá,
       Nem tudja, atyjának mi volna szándéka.

29   Nestorkius varga házához indula,
       Az ő apródjával el-alányomtata,
       Az varga házához Diomedes juta,
       Nestorkius vargát ebéd felett találta.

30   Gyorsan felszökellék Nestorkius varga,
       Felesége, leánya szépen talpra álla,
       Diomedes király nékik mondja vala:
       „Mért kelétek fel előttem ?” – nékiek azt mondja.

31   Ebéd elvégezvén vargát félen hívá,
       Az ő leányáról emlékezik vala,
       Egy kézfogó gyűrűt leánynak mutata,
       Atyja, anyja előtt jegyül gyűrűt áda.

32   „Nékem el kell mennem, látjátok, az hadba,
       Én jegyesem légyen, ím, az Katarista,
       Ha sokat késném is, mást ne választana,
       Mert végre megbánná, ha mást választana.”

33   Egyenként az király kezöket fogdosá,
       Előlök kiméne, zászlókat lobogtata,
       Haddal elindula, király honn marada,
       De fiának dolgát annyira nem tudta.

34   Telamon királynak vala fő tanácsa
       Vitéz Polidorus, mindenben dolgosa,
       Királynak mindenben jó tanácsadója,
       És az szentírásnak értője, tudója.

35   Tanácsát hívatá félfelé magának,
       Megbeszélé néki dolgát ő fiának,
       Mi tanácsot adna ebből az királynak,
       Polidorus szóla ebből az királynak:

36   „Tefelséged szavát hallom, mind jól értem,
       De az nagy csodának nem láttatik nékem,
       Hogy szegény nemzetet kedvelt, mind jól értem,
       Diomedes dolgát felségedtől értem.

37   Felséged gondolja csak Istennek dolgát,
       És alázatosan szent irgalmasságát,
       Személynek nem nézi ő válogatását,
       Szegényekért Isten sem szánta halálát.

38   Nestorkius leányát ha ő megkedvelte,
       Törvény házasságra ha ő megszereté,
       Ellen ne tarts benne, jobbat nem tész véle,
       Mert az szeretetért változék erkölcse.

39   Mert mindent felülmúl az nagy szép szeretet,
       Nem kisebbíti meg ezzel felségedet,
       És nem alázza meg híredet-nevedet,
       Ha te fiad veszi az szegény nemzetet.

40   Mert emberek között ki kisebbnek tetszik,
       Nyilván Isten előtt nagyságosnak tetszik,
       Ezvilági gazdag mind csak abban bízik,
       És az kevély gazdag ott megaláztatik.”

41   Királynak nem tetszék az tanácsnak szava,
       Jövendőmondókat hamar hívattata,
       Diomedes dolgát király mondja vala,
       Feleségül szegényt hogy vennéjé fia.

42   „Nékem megmondjátok, mi jövendő volna,
       Ilyen történt dolog ha illendő volna,
       És végre ezekből mi származó volna,
       Mert nékem nem tetszik szegénységnek dolga.”

43   Az jövendőmondók királynak mondának:
       „Mi értői vagyunk immár ez dolognak,
       Hogy szegény nemzetet kívánt ő magának,
       Ezt azért felséged ne vélje csudának.

44   Felséged meghiggye, hogy Istentől vagyon,
       Felségednek ez csak példájára vagyon,
       Diomedes dolgát értjük, miként vagyon,
       Hogy szegényt nem utál, ez Istentől vagyon.

45   Király tefelséged ne utáljon szegényt,
       Mert tefelséged ezt hogy jól megérthesse,
       Az Istent felséged ezzel csak megbántja,
       Szegényért, gazdagért az Kristus meghala.

46   Mert ha te fiadnak nagyságos nemzetet
       Szerzenél és hoznál, ha császár nemzetet,
       Ő el nem felejti, kit előbb szeretett,
       Gyűlölség lészen ott az nagy szép szeretet.”

47   „Nékem az nem tetszik – az király azt mondja –,
       Hogy ilyen felségből kiöltöznénk – mondja –,
       Hogy szegény nemzetre jutna fiam dolga,
       Mert az királyoknak meg nem szakadt magva.

48   Az Görögországban vagyon sok nemzetség,
       Kinek ő leánya nem lehet oly felség,
       Hogy az én fiamnak meg nem szerezhetném,
       Mert nékem nem tetszik nyilván az szegénység.”

49   Ott ígyen szólának az nagy jeles bölcsek:
       „Nem válogat Isten soha személyeket,
       Csak válogatja Isten ott az jó híveket,
       Egyaránt szereti, azkik benne bíznak.

50   Mert az gazdagságot elveheti Isten,
       És az kevélyeket megbünteti Isten,
       De az szegény embert ülteti székiben,
       Mert meggazdagítja az szegényt az Isten.

51   Jövendő időben elveszted fiadat,
       Nyilván az szeretet megöli fiadat,
       Lészen ő halála: vízben veszted őtet,
       Kiért közel éred te is halálodat.

52   Kettő az szeretet testben és lélekben,
       Az testi szeretet tiszteletlenségben,
       Gonosz kívánsággal Luciperrel lészen,
       Az lelki szeretet egy Istentől lészen.”

53   Az Telamon király szóla az bölcseknek:
       „Nyilván nem engedek ebből tanácstoknak,
       Menjetek el tőlem” – monda az bölcseknek,
       Nem áda helt többé az ő beszédeknek.

54   Bölcsek elmenének, hazaindulának,
       Az király ott veti magát nagy bánatnak,
       Eszében forgatja dolgát ő fiának,
       Miként elveszthetné az varga leányát.

55   Nestorkius vargát király hívattatá,
       Leányával együtt jőne hamar hozzá,
       Leányt, Kataristát király megfogatá,
       Xantus nevű vízbe bévetteté vala.

56   Diomedes király álmában meglátá,
       Hogy az ő mátkáját király, az ő atyja
       Megölette volna, álmában meglátta,
       Hogy megrettent vala, ő felugrott vala.

57   Minden teste igen meghidegült vala,
       Az országos haddal ő haza indula,
       Hadát beszállítá, igen búsult vala,
       Az ő apródjával el-hazaindula.

58   Az varga házához nagy bánattal méne,
       Mindjárt szeretőjét, mátkáját megkérdé.
       „Az te atyád – úgymond – vízbe bevetteté,
       Xantusnak vizében vagyon mátkád teste.”

59   Az Telamon királyt megátkozta vala,
       Az ő édes atyját megutálta vala,
       Nestorkius vargát ölelgeti vala,
       „Te vagy az én atyám – sírva mondja vala. –

60   Te szép leányodat én kívántam vala,
       Törvény házasságra én kedveltem vala,
       Érte adom majdan magamat halálra,
       Ez nagy bús szeretet vészen engem arra.”

61   Tőle kiindula, igen könyvez vala,
       Ő keserű könyvét igen törli vala,
       Aranyas keszkenőcske öve megett vala,
       Halálát nem szánja, elvégezte vala.

62   Atyja eleibe méne csak ő maga,
       Atyját nagy felszóval úgy átkozza vala:
       „Átkozott!” – atyjának szemébe mondja vala,
       És álnok csalárdnak atyját mondja vala.

63   Az fő-fő urakkal múlatni indula,
       Titkon könyves szemmel úgy kesereg vala,
       Mi volna szándéka, atyja azt nem tudja,
       Egész udvarnépe mind utána vala.

64   Xantus vize partján mikor mégyen vala,
       Az fő-fő urakat megállatta vala,
       És nagy sepegéssel úgy kérdezi vala,
       Leányt hol vetette, tudakozik vala.

65   Az ő szép mátkáját mely helyen vetette
       Xantusnak vizében, mely aránt vetette?
       „Az én gonosz atyám őtet rekkentette,
       Nékem megmondjátok, mely aránt vetette.”

66   Miért ő kérdezné, nem tudhatják vala,
       Hogy miért kérdezi, okát kérdék vala,
       Keszkenőcskéjével szemét törli vala,
       Uraknak felele, és ezt mondja vala:

67   „Őtet kivétetem és eltemettetem,
       Mert az Kataristát szívemben szerettem,
       Az én gonosz atyám nem szeretett engem,
       Már minden vigasság eltávozott tőlem.”

68   Köztek egy kövecskét vízbe bévetének,
       „Ez aránt vetette” – urak úgy szólának,
       Azt jól megaránzá, szóla az uraknak:
       „Menjetek el tőlem, maradjatok magatoknak!”

69   Szent keresztnek jegyét Xantusnak vizébe
       Diomedes király háromszor rávette,
       Imádságot kezde, égre feltekinte,
       Urakat tekinté, szökellék az vízbe.

70   Mihelyten megláták az nagyságos urak,
       Gyorsan sietének, az partra menének,
       Diomedes királyt sehol nem láthaták,
       Telamon királynak, atyjának megmondák.

71   Az Telamon király mihelyten meghallá,
       Fia haláláról igen megbúsula,
       Fia szerelméről igen megrémüle,
       Az leányhoz való szerelmét jól érté.

72   Hamar szereztete király búárokat,
       Xantusnak vizébe hamar küldé őket,
       Vízben megtalálák királyt és az leányt,
       Ölelkezve vadnak, azt igen csudálák.

73   Keservesen király úgy siratja vala,
       Átkozott atyának magát mondja vala,
       „Önnönmagam öltem az vízben fiamat.”
       Nagy keserves szemmel reájok néz vala.

74   „Mindenek halljátok – az király azt mondja –,
       Istennek átkában légyen – ő azt mondja –,
       Mikoron isteni két szerető volna,
       Ki egymástól őket elszakasztanájá.”

75   Ölelkezve vannak ketten ők nagy szépen,
       Az búárok őket kivévék azképpen,
       Az Telamon látá ölelkezve szépen,
       Király, mind az urak sírnak vala ezen.

76   „Én édes Istenem, ha azt tudtam volna,
       Hogyha szerelmedet így értettem volna,
       Még az halálnak is nem engedtem volna,
       És annak felette mindent felülmúlna.

77   Óh, én édes fiam, bár mind az lett volna,
       Azmint az Istentől te kívántál volna,
       Az szeretet téged most meg nem ölt volna,
       Jövendőmondónak ha engedtem volna.

78   De én édes fiam, vajha az lehetne,
       Kivel te mostan vagy összeölelgetve,
       Hogy felállhatnátok előttem életre,
       Szent házasságtoknak lennék örvendője.

79   Én édes Istenem, hogy én nem engedék,
       Az tanácsadónak szavának nem hivék,
       Jövendőmondónak, jaj, hogy nem engedék,
       Nem érthettem dolgát az nagy szerelemnek.

80   Nem kívánom immár ez világban élnem,
       Jobb immár éltemnél az halál énnékem,
       Mert életem lenne csak keserűségem,
       Eltávozott tőlem én gyönyörűségem.”

81   Ölelkezve vadnak, egymástól elvévék,
       Aranyas ruhában leányt öltöztették,
       És drága gyűrűkkel ujjait betévék,
       Mind az két holttestet szépen öltöztették.

82   Oly nagy tisztességel őket temetteté,
       Csak egy koporsóban, egy sírban téteté,
       Mint menyét, az leányt szépen temetteté,
       Mint fia hütösét, úgyan keserülé.

83   „Ki az szegény embert alábbnak alítja
       Az gazdag embernél – az király azt mondja –,
       Azki az gazdagot nagyobbnak alítja,
       Istennek átkában lenne – király mondja.

84   Óh, te nagy Úristen, személyt nem válogatsz,
       De kevély emberrel együtt nem maradhatsz,
       Alázatos szívet, látom, te el nem hadsz,
       Mind szegény, gazdagot te egyaránt tartasz.

85   De úgy légyen, Uram, azmint te akarod,
       Óh, te szent szeretet, lelki szent szeretet,
       Tőlem elszakasztád fiamat, elvévéd,
       Mert te úgy akartad, az úgy legyen azért.

86   Testi szeretetből fiamtól megváltam,
       Az ő holta után magam megaláztam,
       Testemmel, lelkemmel csak Istenben bíztam,
       Az testi szeretet csak vagyon órában.”

87   Nestorkius vargát behozá házában,
       Azmíg ő élhete, tartá udvarában,
       Nem sok idő múlva az király meghala,
       Nestorkius vargát örökében hagyá.

88   Az Telamon király azért így járt vala,
       Az szeretet miatt vízben hala fia,
       Hiszem csak királynak lőn az példájára,
       Hogy megismérnéjé, hogy Istene volna.

89   Az nagy Úristennek az ő szent igéjét
       Nem kell társul venni az ő teremtőjét,
       Mert szegényt s gazdagot egyaránt ő szeret,
       Mert, lám, mindenekért ként, halált szenvedett.

90   Senkit ő nem utál, az Írás azt mondja,
       Személyválogatást nem néz az Úristen,
       Azkik benne bíznak, hozzája fogadja,
       Örökkön-örökké szent országát adja.

Ismeretlen: Fortunatus históriája

Részlet: Diomedes és Catarista (Telamon históriája)

(1580 előtt)


559   Diomedes dolgát ki hallotta volna,
         Mint az Cataristát megszerette volna,
         Noha szegény varga leánya az volna,
         De éltében igen megszerette volna.

560   Kiért atyja szavát megvetette volna,
         Mikor ezről őtet szépen inti vala,
         Az Telamon király néki mondja vala,
         Nem hozzá illendő szegény nemzet volna.

561   De mit cselekedék ezzel a szeretet,
         Nem néz Diomedes itt semmi nemzetet,
         Sőt érette halált magának végezett,
         Kit végre Telamon önnönmaga vesztett.

562   Mert mikor ő eztől megtiltatott volna,
         Telamon az leánt vízbe vette volna,
         Fia is álmában ezt meglátta volna,
         Teste hűlve, gyorsan ám felugrott volna.

563   Megjöve csak gyorsan az országos haddal,
         Hová küldte vala atyja ez dologból,
         Hogy inkább veszthesse leánt őmagából,
         De társot szerezzen néki nagyságosból.

564   Érté meg mindjárást, mátkáját megölték,
         Oly nagy szertelenül szegént elvesztették,
         Elevenen leánt az vízben vetették,
         Mint tőle veszthessék, csak azért elküldték.

565   Kezdé nagy erősen Telamont átkozni,
         Kegyetlen atyjának szemében mondani,
         Kiért elvégezé magát is megölni,
         Hol mátkája megholt, vízben szökölleni.

566   Keserű sírással víz mellé ment vala,
         Hun belévetették, azt megkérdte vala,
         Népeket magától tovább küldte vala,
         Az vízbe hertelen bészököllött vala.

567   Ezt atyjának hamar megmondották vala,
         Kin atyja magában elbolondult vala,
         Az vízből is fiát hogy kihozták vala,
         Egymáshoz ölelvén az két holttest vala.

568   Kiknek az Telamon mind egy sírt ásata,
         És ott egy koporsót nékik csináltata,
         Hogy őket szerelem ott is egybevonta,
         Sok sírással fiát atyja takartatta.

569   Azután az vargát házához hozatá,
         Mint fiának atyját tisztességben tartá,
         Azután királynak csakhamar lőn holta,
         Mint az is nékie fia felől mondta.

          [...]         

Bogáti Fazakas Miklós: Canticum canticorum

Eiusdem argumenti cum Psalmo XLV.

(1584)

Nóta: Abigail asszony históriáját etc.

CAPUT I.

Sulamitha ad Salomonem


1   Mondá szép leány ű szeretőjének:
     Engemet szűvem, szerelmem, csókolj meg,
     Mert az te szerelmid nálam édesbek
     Drága bornál és gyönyörűségesbek.

2   Oly becsületes az szépeknél neved,
     Mint jószagú, ritka és drága kenet,
     Neved jó szagáért téged szeretnek,
     Szép asszonyok, szüzek igen kedvelnek.

3   Siess, fogd kezemet és vonj utánad,
     Ágyasházba indulj, futok utánad,
     Mikor bévissz, mind örülönk terajtad,
     Szent szerelmeden, kit minden jámbor tart.

4   Zsidó lyányok! noha fekete vagyok,
     De illik az, mert azzal oly szép vagyok,
     Mint kívöl festett királyi sátorok,
     Kiben belöl gyöngy, arany, víg lakások.

5   Az nap sütött engem, azt ne nézzétek,
     Mert bátyáim haragjokban kiküldtek,
     Hőben vélem az szőlőt őriztették,
     Honn őrzenem én szőlőmet nem tűrték.

6   Lelkem, nekem mondd meg, hol keresselek?
     Hol eteted nyáj juhaid s delleted?
     Társid csordái közt ne keresselek,
     Ne költsenek tisztátalan személnek.

Salomon


7   Óh, szép kegyes! – mond az ifjú vőlegény –
     Ha nem tudod, hol találsz meg az füven,
     Jöjj mezőre mind az juhok ösvényén,
     Nyájad etesd sátorok környékében.

8   Marhám nékem olyan, mint lovag hadam,
     Aegyptusi kaszás, szekeres hadam.
     Fülbenvetőddel ékes vagy, galambom,
     Gyöngyláncos az nyakad, édes virágom.

9   Oly fülbevetőt, fűkötőt csenáltatok,
     Kit inkább illeni testedhez látok,
     Semmi kéncset, tűled, szűvem, nem szánok,
     Sokszínő köveket arra adatok.

Sulamitha


10   Nardus és mirha ruhámon, testemen,
       De azoknak szagát én akkor érzem,
       Mikor mátkám ölel vagy ül mellettem,
       Tűle drága, szagos az én kebelem.

11   Az én mátkám énnekem marok mirha,
       Az én mátkám drága muskotály szaga,
       Kinek éjjel is nálam marad szaga,
       Ha távol is, én lelkem él utána.

Salomon


12   Szinte szép vagy, kellemetes virágom,
       Szinte szép vagy, én gerlicém, galambom,
       Szemeid, mint galambnak, szép házasom,
       Vígak, rám mosolygók, óh, szép madaram.

Sulamitha


13   Úgy vagyon, de így virágoz mi ágyunk,
       Hogy tés szép vagy, úgy díszes az mi gazunk,
       Cédrus, ciprus minden palotánk, házunk,
       Kiben én, rózsád, virágod, úgy lakunk.

CAPUT II.

Salomon, Sulamitha


1   Olyan az én mátkám szép asszonyok közt,
     Mint rózsaszál az több tövisbokrok közt.
     Olyan az én uram az több ifjak közt,
     Mint szeléd almafa az több vad fa közt.

2   Sűrő lombos, magas fa az én mátkám,
     Kinek árnyékában ülni kévántam,
     Kinek gyümölcsétől mézes az én szám,
     Kitűl éltem, valamikor haraptam.

3   Az én mátkám kezem fogva hordoza,
     Pincékben, tárházban sok jót mutata,
     Sok gyűjtött javait hogy látnom hagya,
     Szerelmesen palástja alá foga.

4   Gyenge vagyok, óh, elesem ezennel,
     Kérlek, támasszatok meg valamivel,
     Akár az Baranya szőlővesszőkkel,
     Akár imez almafa gyümölcsével.

5   Nyavalyodám szerettemben miattad,
     Azért, szerelmem, testemet nyugossad,
     Bal kezeden gyenge nyakamat tartsad,
     Jobbal ölelj által, orcám apoljad.

Salomon


6   Óh, jéruzsálemi szépek, asszonyok,
     Virágomat ti fel ne kiáltsátok,
     Azmíg akarja, nyugonni hagyjátok,
     Úgy lészen jó minden ti majorságtok.

Sulamitha


7   Sebesen jű szép mátkám, úgy alítom,
     Hegyen-völgyön énfelém jű, azt tartom,
     Kedves szavát mert fülemmel jól hallom,
     Kiből, ugrálva jű hozzám, gondolom.

8   Ki mint egy szarvas vagy erdei kecske,
     Mint egy fa megett felállott szép kóró,
     Mint rostélyos ablakon néz ki, látd-é,
     Lá, mint tetszik, mint rostélyon az teste.

Salomon


9   Óh, szép virág! úgy kiált nékem mátkám,
     Kelj fel, virág, kelj fel, jer ide hozzám,
     Az pokol tél elmúlt, jöhetsz már hozzám,
     Gerliceszót hallgat már az én házam.

10   Kedves tavasz vagyon, az föld most nyílik,
       Fényes virágokkal mint hízelkedik,
       Az fige megindolt, szőlőnk virágzik,
       Minden állat szája énekre nyílik.

11   Azért virágom, én szépem, jer ide,
       Galambom, térj ide, mellettem ülj le,
       Az kűpadokon nézek szépségedre,
       Énekedet hadd halljam itt felfele.

12   Nékem mert te termeted igen tetszik,
       Szényed és tested állása mind illik,
       Beszédedben én lelkem gyönyörködik,
       Ha idejüssz még közelb, inkább tetszik.

Sulamitha


13   Énnékem virágom kiált oly szókat,
       De kérlek, űzzétek meg az rókákat,
       Kik virágban vesztik az szőlő fáját,
       Fogjátok, öljétek az pusztítókat.

14   Néked, szerelmem, én örököd vagyok,
       Te is én tulajdonom vagy, kit tudok,
       Neked csak azon virág közt lakásod,
       Liliommal, rózsával minden dolgod.

15   Térj meg, szűvem, ki most mint egy vadkecske,
       Mint gyermek szarvas állottál az hegyre,
       Térj meg, azmíg ide nem ér nap heve,
       Még el nem múlt az éjnek ű setéte.

CAPUT III.


1   Én azt minden éjjel igen keresem,
     Azkit minden felett szeret én lelkem,
     Tapogatom két kezemmel mellettem,
     Nem találom, noha igen keresem.

2   Majd felkelék, az várost megkerülém,
     Az piacon, az utcákon megnézém,
     Azkit keresve nem lelék mellettem,
     Azkit szeret minden felett én lelkem.

3   Keresve városban rá nem akadék,
     Hanem az városőrzőkre találék,
     Azkit az én lelkem szeret, úgy mondék,
     Láttátok-é? de mondjátok meg, kérlek.

4   Az őrzőktűl én mihelt eltávozám,
     Azkit lelkem szeret, ottan találám,
     Megfogám azt, tovább el sem eresztém,
     Édesanyám házában én béhívám.

5   Reménkedve kérlek, városi szépek,
     Jéruzsálemi virágok, kegyesek,
     Az szerelmet ti fel ne serkentsétek,
     Azmíg akar alunni, engedjétek.

6   Magas, szagos füst az erdőből kél fel,
     Mintha pálmafa égne sok temjénnel,
     Sok drága patikaszerszámmal, fűvel,
     De mi dolog, hogy ily drága füst kél fel?

7   Izráelből hatvan fű-fű vitézek,
     Salamon ágya körül fegyveresek,
     Mind erősek, szerencsét késértettek,
     Éjjeli félelemtől mind őriznek.

8   Nemes Libánus havasról hozatta
     Ágyasháza fáját és csenáltatta,
     Ifjú Salomon bölcsen megrakatta,
     Hogy szép s örök légyen, úgy csináltatta.

9   Arany az földe s ezüst sok oszlopa,
     Bársonyos paplana és suporlátja,
     Jéruzsálmi szépekért csináltatta,
     Azok szerelmét középütt hagyatta.

10   Piros gyengék, jéruzsálemi szépek,
       Jertek ki, Salamon királt nézzétek,
       Édesanyja koronázza, nézzétek,
       Örömnapján derékképp örülhettek.

CAPUT IV.

Salomon


1   Ah, virágom, mely szép és mely jó te vagy,
     Szemeid, mint az galambnak, úgy állnak,
     Fodros üstököd köziből villámnak,
     Hajad, mint kecskeszőr, lappazón állnak.

2   Néked fogaid tiszták és fejérek,
     Mint az juhok, kik csak imént feredtek,
     Kik között meddűt csak egyet sem leltek,
     Sőt mindenha kettőt-kettőt ellettek.

3   Narancsszínű szemed alatt két pofád,
     Kin ékesen lenyúlt szép fodor hajad,
     Piros gránátszínű te szép ajakad,
     Ékes és kedves mindenben te szavad.

4   Olyan nyakad, mint Dávid király tornya,
     Kit derék bástyának ű csenáltata,
     Jéruzsálemben erősen rakata,
     Minden hadi szerszámmal kit megraka.

5   Nemes mellyeden két szép termés alma,
     Erdei kecskének mint két szép fia,
     Ki mindenkor az rózsahegyet lakja,
     Színét, szépségét az rózsátúl kapta.

6   Jó hajnal előtt sötétben elmégyek,
     Míg éj vagyon, mirhahegyre sietek,
     Avagy addig temjénvölgyet keresek,
     Hogy az hében bátorsággal ott légyek.

7   Óh, lelkem, mely szép vagy te mindenestül,
     Talpig makulátlan, díszes tetétűl,
     Jer el vélem az nagy Libánus hegyről,
     Mindenfelé nézz vélem az hegyekrűl.

8   Drága húgom, én virágom, szerelmem,
     Jobb szemedet mihelt egyszer tekintem,
     Nyakadbéli aranyláncot hogy nézem,
     Úgy sebheted és hozzád kötöd lelkem.

9   Ím, mely szépek te csecseid, mely szépek,
     Drága bornál életemben díszesbek,
     Ruháid szagai becsületesbek,
     Oly szag vagy olaj nincs, hogy nem kedvesbek.

10   Gyönyörűséges ajakid és nyelved,
       Ajakid annyi folyó lépes mézek,
       Téjjel lábbó és mézzel drága nyelved,
       Libánus hegy szaga minden köntösöd.

11   Nem egyéb vagy, hanem egy szép almáskert,
       Rakva sok jóval, erősen kerített,
       Te vagy az kert, kit ura békerített,
       Te vagy forrás, kit ura bépecsétlett.

12   Az tebenned való plánták mind drágák,
       Gyümölcsöd, virágod, füveid ritkák,
       Kik neveit mi földünkben nem tudták,
       Kinek hírét népeink sem hallották.

13   Libánuson való fák benned vadnak,
       Aloé, mirha, sáfrányfák, fahéjak.
       Minden szagok, kik patikákban vadnak,
       Vagy kit inkább patikában sem hallnak.

14   Ez kertben drága s jó az forrás vize,
       Eleven víz, folyó, csergő az vize,
       Minémű víz az Libánus szép vize,
       Kinek sok részre száll sok forrás vize.

Sulamitha


15   Pendülj, felszél, pendülj, délszél, jer ide,
       Fújj által kertemen, hadd legyen éze,
       Mint te kertedben, szűvem, kérlek, jer be,
       Gyümölcsimet, virágimat szaggasd le!

CAPUT V.

Salomon


1   Ottan, mint enyémben, kertedbe medgyek,
     Szűvem, húgom, mátkám, füvekben szedek,
     Jószagú virágodban mind szegdelek,
     Kertedbéli gyümölcsödben mind veszek.

2   Rakott kertemben észem lépes mézet,
     Mint víg vendég, iszom jó bort és tejet,
     Lakjatok, feleim, intlek titeket,
     Mindenből itt tegyétek kedveteket.

Sulamitha


3   Édesen aluszom, hogy szűvem ébren,
     Szavát hallom, ajtón zörget ezenben.
     Nyisd meg, édesem, galambom, szép szűvem,
     Mert nagy esőn jártam, vizes mindenem.

4   Köntösimből én is már levetkezém,
     Ily éj üdőn tehát mire öltözzem?
     Lábaimat megmostam, lecsendezém,
     Mire költesz, hogy én békeveredjem?

5   Az szó után szűvem likon bényúla,
     Felugrám, ijedve futék ajtómra,
     Ujjomról mind jó mirha csepeg vala,
     Zárhoz nyúlék, zár is mind mirha vala.

6   Nagy félve néki ajtómat megnyitám,
     Hát addig elment, sohol sem láthatám,
     Utána lők, de meg nem találhatám,
     Nem felele, hogy nevén kiáltozám.

7   Ím, az városőrzők rám találának,
     Lefogának, igen meghopolának,
     Vérbe, sebbe ugyan megforgatának,
     Az virrasztók köntösöm is elvonák.

8   Kérlek azért, jéruzsálemi szépek,
     Az én szerelmemet ha hol lelitek,
     Szerelmemnek én szómmal beszéljétek,
     Hozzá szerelmemben mint halék, vészek.

Foeminae


9   Úgy kérsz, te szép kegyes, úgy kérsz te minket,
     Mintha mi ismernők te szerelmedet,
     Kicsoda, mi színű? nevezd meg képét,
     Mivel halad felül egyéb szépeket?

Sulamitha


10   Igen fejér, mint hó, az én szerelmem,
       De piros, mint cseppentett vér, teljesen,
       Nagy had ura, népe mindenkor készen,
       Mint egy zászló alatt az tízezeren.

11   Koronás, mint finum arany, az feje,
       Mint az holló, fekete szömöldöke,
       Homlokra nyúlt gyakor néki üstöke,
       Kiből tetszik ű nemes természete.

12   Világos szemei, mint az galambnak,
       Kik mintha téjben feredtek, mosdottak,
       Azért ugyan teli forráshoz szállnak,
       Ilyenek szemei én galambomnak.

13   Olyan pofája, mint patikaszelencék
       Vagy drága füvekkel rakott edények,
       Ajaki, mint liliomnak, fejérek,
       És drága mirhába mártott veresek.

14   De szép gömbölyeg ujjai, mind keze,
       Mint aranyba foglalt hyacint köve,
       Hasa, mellye drága tele szelence,
       Kit drága sok zsafírral bészínlete.

15   Az szárai annyi márványoszlopok,
       Jeles aranyfundámentomon állók,
       Tekinteti, ha Libánust látnátok,
       Magas, mint Libánus hegyén cédrusok.

16   Belöl torka, szája azon mézédes,
       Mindenestöl szerelmem kellemetes,
       Jó városi szépek! szűvem ily kedves,
       Ha látjátok, ez, azki nálam kedves.

Foeminae


17   Édesem, szép személy! de kérünk, mondd meg,
       Azkit keressz te, szerelmed hová ment?
       Véled együtt hogy azt mi keressük meg,
       Hová ment szerelmed, nékünk is mondd meg!

CAPUT VI.

Sulamitha


1   Szerelmem az ű füves kertébe ment,
     Drága szagú szép virági látni ment,
     Sokféle virágit szedi, azért ment,
     Nézve, szagolva vidámítja lelkét.

2   Testtel, lélekkel én mind övé vagyok,
     Ki most az virágkertben, azé vagyok,
     Ű is enyém, mint én sajátja vagyok,
     Sajátom az, azkinek én szép vagyok.

Salomon


3   Felettébb vagy többinél szebb, szép mátkám!
     Szép Tirsa váránál szebb vagy, szép mátkám!
     Jéruzsálemnél szerelmesb, szép mátkám,
     Rettenetesb ütköző hadnál, mátkám.

4   Igyenest ne nézz, hajts tová szemedet,
     Szemtől-szembe ne nézz, szűvem, engemet,
     Mert ha rám nézsz, megemeled lelkemet,
     Nem tűröm meg hozzád keménységemet.

5   Gileád mezején sok sereg kecske,
     Hajad úgy áll, mint azoknak az szőre,
     Fogaid, mint feresztett juhok szőre,
     Kiben meddű nincs, de kettő mind szülve.

6   Úgy áll orcád kiálló két pofája,
     Mint fél-fél narancs, de teljes szép alma,
     Szálas hajad ékesen nyúl azokra,
     Szál hajak közt ékes az piros orca.

7   Legszerelmesb nékem de az galambom,
     Noha hatvan király lyánya ágyasom,
     Azfelett való nyolcvan közágyasom,
     Alább való számtalan sok szolgálóm.

8   Ídesanyádnak is egyetlenegye,
     Én galambom, többi közt szerelmesb-e?
     Hallani szép volt, minden azt dicsérte,
     Az több királné szebbnek csak ezt lelte.

9   Nésze, de ki jött által, mint szép hajnal?
     Róla így szólnak, ki szebb fejér holdnál,
     Villámozóbb s drágább, ím, az szép napnál,
     Rettenetesb rendben állott nagy hadnál.

Sulamitha


10   Onnat felül diós fás kertbe szállék,
       Vízfolyásnál hogy az zöld fákra néznék,
       Tudnám, ha szőlém virági elestek,
       Ha én narancs almafáim zöldelltek.

11   Nem tudom, miért hogy ily gyorsan jöttem,
       Szándékom kűvöl mely hamar elértem,
       Sebes kocsi szánban ide siettem,
       Azt sem tudom, ide miért siettem.

Salomon


12   Édes Sulamitha asszony, de térj meg,
       Hadd nézzünk tégedet, édesen térj meg,
       Ha ti Sulamithát jól megnézitek,
       Oly, ha rendben álló sereget néztek.

CAPUT VII.


1   Sólyádban királyi módod, lépésed,
     Palotámba nevelt szép sietésed,
     Farcsikodon az te forgó tetemed,
     Mint drága kapcs, kit bölcs ötvös készétett.

2   Te köldököd jó borral töltött serleg,
     Drága mű, kiben mindenkor bor pezseg,
     Hasad szépen megrakott búzaasztag,
     Kinek kerte volna csak rózsa virág.

3   Ez két emlőd, kivel kebeled rakva,
     Nálam olyan, mint vadkecske két fia,
     Mint fejér torony, nyakad oly szép forma,
     Fejér és egyenes, nagy szép állása.

4   Az két szemed, mint halastók Hesbónon,
     Bathrabbim kapunál ez szép határon,
     Orrod Damascus felé néző torony,
     Azkit raktak az magas Libánuson.

5   Kármelhoz hasonló az te szép fejed,
     Drága bársony kötött hajad és tetéd,
     Mely szép vagy, szerelmem, mely szép termeted,
     Szerelemre indító drága kedved.

6   Ugyanolyan vagy, virág, mint pálmafa,
     Két emlőd, mint annyi boros szőlőfa,
     Azért mondék: felhágok az pálmára,
     Mindenfelé elnyúlok ágaira.

7   Légyen két emlőd jó szőlőfejekké,
     Orrod szaga jó új narancs ízűvé,
     Légyen nékem torkod jó venerékké,
     Ki szűvemet inkább tehozzád fűjtse.

8   Piros, erős borodtúl hadd viduljak,
     Tehozzád, szeretőd, igazat tartsak,
     Azmi most szűvemben, mindent megmondjak,
     Tetűled én semmit el se titkoljak.

Sulamitha


9   Az én szeretőmnek én tulajdona
     Mindenkoron vagyok mátkám sajátja,
     Viszontag ű is tűlem függ mindenha,
     Nem felejtem, ű sem felejt el soha.

10   Siess hozzám, szűvem, jer ki mezőre,
       Menjünk majorba múlatni kűföldre,
       Az egy éjen háljunk falun kedvönkre,
       Holnap bátor menjünk az szőlőhegyre.

11   Az szőlőt lássuk meg már, ha virágzik,
       Ha gyakor mint indult, hogyha zöldellik,
       Az narancsfát lássuk, hogyha virágzik,
       Ott mi kedved lészen, rajtam nem múlik.

12   Ki nagy szaga vagyon már az nagy fűnek,
       Ott, mint tavaly, most is új almák lésznek,
       Kiket néked töttem ott el, lelkemnek,
       Ott lészen helye minden örömünknek.

CAPUT VIII.


1   Rólad való gondolatban kívánnám,
     Vélem egy volnál, te volnál szép bátyám,
     Hogy orcádat bátron én apolhatnám,
     Téged s magad azzal én se gyaláznám.

2   Anyám házába téged bévinnélek,
     Te oktatnál, én gyönyörködtetnélek,
     Drága jó borokkal vendégelnélek,
     Narancsborral megrészegétenélek.

3   Te bal kezedet fejem alá vetnéd,
     Feljül jobbal fejemet megölelnéd,
     Szeretődet nyugotnád, meleggetnéd,
     Kit szemérem mostan lenni nem enged.

Salomon


4   Asszonyok, ti jéruzsálemi szépek,
     Úgy légyen meg kévánt jószerencsétek,
     Az szerelmet ti fel ne serkentsétek,
     Míg szereti, alunni engedjétek!

5   Erdő felől egy személy jő, kicsoda?
     Ifjú mátkájára magát bocsátta,
     Az szép virág az szép ifjat apolja,
     Erdőből de, ím, e személy kicsoda?

6   Nyugonnod, szerelmem, én nem hagyálak,
     Almafa alatt feltaszigálálak,
     Hol téged anyád szült volt, ott bántálak,
     Hol születtél, én ott háborgatálak.

Sulamitha


7   Írj szűvedbe, pecsételj meg mellyedbe,
     Engemet pecsételj, nyomj te kezedre,
     Mert erősen hozzád szerelmem kötve,
     Halálnak sincs annál nagyobb ereje.

8   Kemény az szeretet, kemény, mint pokol,
     Olthatatlan tűz ég az kívánságról,
     Úgy ég ember azért annak nyilától,
     Mint azmi meggyulladt Isten lángjától.

9   Oly nagy árvíz nincsen, ki azt megoltsa,
     Szerelem tüzét folyóvíz sem oltja,
     Ha mindenét is ember érte ádja,
     Az szerelem azt mind semminek tartja.

10   Lelkem! otthon egy kis édes húgunk vár,
       Noha nincs kebele, de szerencsét vár,
       Medgyünk néki, ha ki annak jó szót ád,
       Mint tartsuk meg, mert együld mátkát fogad.

Salomon


11   Ezüst bástyát rakjunk körüle, rajta,
       Ha látjuk, hogy húgonknak merő nyaka,
       Ha ki-s-bényílik, mint egy ház ajtaja,
       Rekesszük csak cédrusdeszka udvarba.

Sulamitha


12   Olyan vagyok tehozzád én, mint kűfal,
       Két csecsem vetődik két szép toronnyal,
       Kedvedet találom néked azokkal,
       Nem lehetsz gyanús te hozzám bizonnyal.

13   Láttad-é mezejét Baal-Hamonnak,
       Jó szőleje vala ott Salamonnak,
       Kit ily olcsón áda az parasztoknak,
       Ezer-ezer tallért hogy űk adjanak.

14   Jól művelem, ha megvöttem, szőlőmet,
       Megadom néked, Salamon, pénzedet,
       Efelett pásztoroknak kétszáz tallért,
       Szüret előtt kik őrzik ért gyümölcsét.

Salomon


15   Nemes virágkertbe lakozó személy!
       Az én szómra szép hangoson énekelj,
       Hadd hallja az, azki minket nem kedvel,
       Hadd bánja, hogy csak engemet szeretel.

Sulamitha


16   Gyorsasággal, szerelmem, innét menj el,
       Mint erdei kecske, oly sebességgel,
       Jó egű erdőkön minémmen fut el
       Szarvasfiú, szép szerelmem, így fuss el.

Cegei Névtelen: Effectus Amoris

Az Szerelemnek ereje, kit Athenaeusból magyar rithmusba szerzettenek, atyáknak, anyáknak tanúságokra, mense Iulio anno domini 1587.

Ad melodiam: „Ovidius írja Parisnak dolgát” etc.


1   Sok szép históriát immáron írtak,
     Szerelemrűl magyarrá fordítottak,
     Bölcs poéták írásából kiadtak,
     De még errűl, tudom, hogy nem szólottak.

2   Régi, meglött dolgot én előhozok,
     Görögországban lött dolgot beszélek,
     Egymás szeretőkrűl éneket mondok,
     Ezzel bús szívöket én vigasztalok.

3   Chares Mitylenaeus historicus
     Több írási közt írja egy könyvében,
     Kit Athenaeus béhoz írásában,
     Bölcsek vacsorájával kit írt, abban.

4   Kérem az hallgatókat, meghallgassák,
     Szerelemnek nagy erejét csudálják,
     Kihez hasonlót nem sokat hallottak,
     Kit immáron renddel én előhozok.

5   Két atyafi nagy Ázsiában vala,
     Hystaspes, Zariadres nevek vala,
     Mind az kettő szép ifjú legény vala,
     Zariadres kisebb másiknál vala.

6   Kikrűl az idegen országbéliek
     Pogány módra azt soknak beszélették,
     Hogy fiai ezek Adonidesnek,
     Venus istenasszontúl születtettek.

7   Hystaspes Mediának alsó részét
     Bírja úgy, mint fejedelem, országát,
     Zariadres Caspium tenger felett,
     Mind az Tanais vízig bírja földét.

8   Az Tanais vizén túl azkik laknak,
     Maratonusoknak kiket ott hínak,
     ...on Meszemben kik lakoznak,
     Homartes vala neve királyoknak.

9   Ennek szép leánya Odatis vala,
     Ki szintén eladó korában vala,
     Mert ............ával álmad vala,
     ..............................vött vala.
     ..........................................

      [A 10–96. szakasznak csak töredéke maradt fenn.]

97   Zariadres Odatissal nyugovék,
       Hütöket voltaképpen megtökélék,
       Egymásnak adott kezeket bétölték,
       Fogadásokat ekképpen megállák.

98   Hogy szeretnék egymást, ezzel jelenték,
       Egyik az másik ölében elalvék,
       Venus istenasszonnak áldozának,
       Kertbéli szép rózsákat szaggatának.

99   Odatis kertében két fejér alma,
       Kerte felett esmét két piros alma,
       Drágalátos vala Venus illatja,
       Ezeket őrzötte, meg is tartotta.

100   Mostan Zariadresnek ajánlotta,
         Sőt őmagával is szabaddá hadta,
         Mert véle eljöttét ezért nem szánta,
         Szép voltaért Zariadrest kívánta.

101   Zariadres ám az két fejér almát,
         Fogdosni kezdé néki, mint sajátját,
         Csókolni és harapni az pirosát,
         Ilyen jókkal tölté el az étszakát.

102   Ezt az szerelmet egész Ázsiában
         Minden paraszt tudja ott az országban,
         Ki bizony méltó is előhozásban,
         Atyáknak, anyáknak példaádásban.

103   Ugyanezen históriát szent helyen,
         Ki szokták írni király palotáján,
         Sőt még közembernek is háza falán,
         Ezt mindennek emlékezetre ádván.

104   Tovább immár én elő nem mehetek,
         Ez históriában többet nem írok,
         Mert róla írást tovább nem találok,
         Egynéhány verset tanóságul mondok.

105   Ebből immár minden ember tanolhat,
         Meglött dolgot példájul elővehet,
         Atyák, anyák férjnek ő leányokat,
         Kit szeretnek, annak adják azokat.

106   Vagyon nékünk erről számtalan példánk,
         Hogy valakik egymást így megszerették,
         Azután is egymáshoz azok estek,
         Jóllehet atyjok, anyjok nem végezték.

107   Mit cselekedék Cymon Cypseussal,
         Elragadá lányát, Iffigeniát,
         Erőszakkal elvövé szeretőjét,
         Egy menyegző nép ellen szép mátkáját.

108   Mint jára Diomedes atyja miatt,
         Nem hagyá elvenni varga leányát,
         Vízbe ugrék végre ű az leányért,
         Mindketten meghalának így egymásért.

109   Istennek is törvénye ellen vagyon,
         Egymás szeretőket hogy elválasszon
         Ember, azkiket Isten egyben szerzett,
         Ásó, kapa, kit egymástúl választhat.

110   Több példákat nem szükség erre hozni,
         Kinek nem tök az agya, mert jól érti,
         Mindennapi példából általlátja,
         Kedvetlen házasság mit hozzon, tudja.

111   Azután is mert űk soha békével,
         Együtt nem lakhatnak csendesz elmével,
         Egymást nem szeretik nagy szeretettel,
         Csak jajveszék vagyon nékik házoknál.

112   Átkozzák magokat és szülejeket,
         Hogy férjhez nem adták azoknak őket,
         Kiknek űk szerették szép termetöket,
         És kiknek akarták adni hütöket.

113   De hogy immár ezekben véget vessek,
         Több tanúságot én erre nem hozok,
         Hanem csak négy verset ezvégre mondok,
         Sommája ez, jól reá hallgassatok:

114   Nem tudom, ég alatt mi lehet nagyobb
         Szerelemnél és mi lehet erősebb,
         Dolgok közül ez mindennél nehezebb,
         Ezen kűül egyet mondnak, ki nagyobb.

115   Ez mi légyen, nem mondom én senkinek,
         Mert példabeszéd lehet ez mindennek,
         Azok tudják csak, azkik megpróbálták,
         Ezek kűül azok is, kik elhitték.

116   Oltalmazzon Isten ettől tégedet,
         Ki meg nem kóstoltad Venus játékát,
         Nem érzetted Cupido mérges nyilát,
         Addig őrizzed magad, míg meg nem lát.

117   Mert ha egyszer téged játékban ejthet,
         És nyilával Cupido mellyben lőhet,
         Kétség lészen azután te életed,
         Az előbbi utadra visszatérted.

118   Ez históriát ki szerzé versekben,
         Deákból fordítá magyar énekben,
         Egy ifjú skólai mesterségében,
         Ezeket éneklé egy jó kedvében.

119   Az ezerötszázban és nyolcvanhétben,
         Nyárba, az hé Szent Jakabnak havában,
         Erdélynek híres-neves jó földében,
         Cegében, az Holdos tónak fektében.

Ismeretlen: Apollonius históriája

Szép krónika, miképpen az Apollonius nevő királyfi, egy mesének megfejtéseért elbúdosván, az tengeren mindeneket elvesztvén, halászruhában Altistrates király udvarában juta, melynek leánya, a szép Lucina asszony, az királyfit megszeretvén, hozzá méne. És miképpen az Apollonius az királyságra hazamenvén, az tengeren feleségét és leányát elveszté, és miképpen őket, sok esztendő múlva, nagy örömmel egészségben találá

(1588)

Ad melodiam: A Lucrétia nótájára


1   Az Szentírás mondja, hogy szoros út vagyon az örök bódogságra,
     És szomorúságok által szokott menni ember az vigasságra,
     Erről egy szép példát mondok én is néktek, hallgassatok jól reá.

2   Antiochus király uralkodik vala nagy Antiochiába,
     Kinek szép leánya, annál több sem vala eladó emberkorba,
     Sok szép vitéz úrfiak, hercegek az királyt érte szolgálják vala.

3   De az istentelen király, kinek adja, még azon gondolkodik,
     Éktelen kévánság szép leánya felől szívébe gyökerezik,
     Gyötrődik magába, lángal szerelmébe, elméjében búskodik.

4   Végre meggyőzeték, mert egy rejtekházba leányával vétkezék,
     Kinek sírására, nagy jajgatására egy vén asszony bélépék,
     „Mit jajgatsz, asszonyom – néki mondja vala –, bántásod kitől esék?”

5   „Óh, én édes dajkám, mit ne sírjak – úgymond – atyám miképpen veszte,
     Azt alítom vala, hogy gyarló voltomnak ő volna erőssége,
     De szüzességemnek drága virágában kegyetlenül megtöre.”

6   „Nincs mit tenned – úgymond az vén asszony néki –, atyád hatalmassága,
     Kinek nagy ereje sok szomszéd földeket minap meghódoltata,
     Ily erős atyának egy gyenge leánzó ellene mit állhatna.

7   Elég nagy latorság tőle, kiért lészen Istentől büntetése,
     De méltó bánatját, nagy keserűségét felséged megenyhítse,
     Az meglött gonosznak nincs jobb orvossága, mint az elfelejtése.”

8   De a gonosz atya örvendez magába, mintha jól volna dolga,
     Semmi szomorúság nincs gondolatjában, vagyon nagy víg lakása,
     Csak azon forgatja elméjét, mint tovább ez dolgot benn tarthassa.

9   Ezokáért urak napról napra többen az leánt kérik vala,
     Mert annak szépségét, tökéletességét messze elhallják vala,
     De mit véle atyja ott benn cselekednék, az künn nagy titok vala.

10   Látá, nem nyughatnék az sok kérők miatt, róla mesét formála,
       Leánt annak adná – azt hirdeti vala – aki azt megoldhatná,
       Sok vitéz úrfiat az kérésre ezzel ő felindított vala.

11   Aki az mesére nem felelhet vala, fejét véteti vala,
       Az leánykéréstől ezzel a kérőket ő csak rettenti vala,
       Mert ez vala néki minden gondolatja, mint magának tarthassa.

12   Egy Apollonius nevő fő királyfi érkezék Tyriából,
       Ki nagy bátor szűvel bémenvén az mesét kérdi vala királytól,
       Mondá néki király: „Ha meg nem találod, nem félsz-é az haláltól?”

13   „Mondd meg csak az mesét, gondom lészen – úgymond – nékem az értelmére,
       Keveset tekintek város kapujánál felfiggesztett fejekre.”
       „Ím, megmondom – úgymond király –, hallgass reá az én nehéz mesémre:

14   A gonoszság visel, bűnben gyönyörködvén, anyai hússal lakom,
       Keresem bátyámat, az én anyám férjét és sohult nem találom.
       Meghallád az mesét, azért én is tőled az értelmét megvárom.”

15   Felelé az ifjú: „Nem hazudál benne, hogy az gonoszság visel,
       Mert tekints magadra, és azt megmutatja, azmiket cselekedel,
       Az anyai hús is az tennen leányod, kit fertelmesül eszel.”

16   Az király ezt hallván, megijede rajta, mondá nagy haragjában:
       „Távol vagy, goromba, rossz, vakmerő ifjú az mese-megoldásban,
       De az én szemeim kedveznek tenéked, eredj gyorsan házadba!

17   Harminc napot hagyok, hogy te gondolkodjál az mesének értelmén,
       Hogyha megtalálod, az leánt elvihetd, ismét hozzám megtérvén,
       De ha meg nem leled, fejedet vétetem, szinte házadra küldvén.”

18   Háború elmével az ifjú mindjárást hajóira erede,
       Siet hazájában, de Antiochus is titkon után ereszte,
       „Parancsolom néked – úgymond –, Taliarche, az ifjat elveszessed.

19   Mert az én mesémnek értelmét meglelte, kit szüvem szerént bánok,
       És ha érette jő, nem lészen mit tennem, leány nélkül maradok,
       Tenéked peniglen, ha jó hírrel jössz meg, sok pénzt, jószágot adok.”

20   Siet Taliarchus sok kinccsel, hajóval, fegyverrel az tengeren,
       De Apollonius már otthon könyveit olvasá nagy erősen,
       Ha megtalálta-é az király meséjét, vagy penig róla medgyen?

21   „Megtaláltam – úgymond – de nem tudom, medgyek, el kell miatta vesznem,
       Mert ugyan jól érzem, hogy utánam ereszt, kivel megölettessen,
       Hatalmasb nálamnál, nincsen mit mívelnem, búdosóvá kell lennem.”

22   Nagy erős gályákat az tengerre mindjárt vonata, készíttete,
       Temérdeki kincset és százezer köbel búzát reá tétete,
       Amellé sok ruhát, mindenféle marhát, szerszámot sokat szerze.

23   Kevesedmagával három órakorban éjjel az vízre méne,
       Ékes beszédekkel búcsúzik házától, ha soha meg nem jőne,
       Nagy szokogásokkal, siralmas jajszókkal így útára erede.

24   Másnapra virradva mind az egész város vala nagy bódulásba,
       Mert hová lött légyen jámbor fejedelmek, senki nem tudja vala,
       Minden vigasságot, minden múlatságot, megtiltottanak vala.

25   Zsákban öltöztenek, hamvazzák fejeket, királyokat gyászolják,
       Mert hogy őmagának légyen elmenése, soha meg sem gondolták,
       De hogy ellenségre erejét készítse, magokban alították.

26   Ím, Taliarchus is nagy vízierővel nemsokára eljuta,
       A várasba méne, látja, minden helyek hát bé vadnak zárolva,
       Nagy szomorúságán városbéli népnek csudálkozik magába.

27   Okát egy embertől csak titkon kérdezi, mi légyen ez dolognak.
       „Vala – úgymond – egy jó jámbor fejedelme, királya az várasnak,
       Ez éjjel az elment, nem tudjuk, mely felé, és azon siránkoznak.”

28   Taliarchus hallá, lőn nagy vigasságban, tére mindjárást vissza,
       Királynak megmondá, hogy Apollonius búdosni esett volna,
       Nem tudják, mely felé, számtalan búzával, kinccsel elfutott volna.

29   Antiochus hallá, kinyitott pecsétes levelét elküldözé,
       Hogy Apolloniust valaki megölné, nagy bő jutalmát venné,
       Ha ki megfogná is, sok ezer aranyon rabul király megvenné.

30   Mindenfelé sokan baráti közül is ifjat keresni kezdék,
       Mert az jutalomnak örül vala szűvek, úrfi megutáltaték,
       Kevés ember marad tökéletességben, azkit ér az ajándék.

31   Hegyen, völgyen, vízen, földen mind egyaránt vadásszák az úrfiat,
       De sohult nem lelék, végre Antiochus készíttete gályákat,
       Hogy űzze, kergesse az derék tengeren, talán kézbe akadhat.

32   Ímé, azonközbe Apollonius is Tharsis várasba juta,
       Kit az tengerparton sétálni egy ember, Elinatus megláta;
       Ója magát, kéri, mert Antiochusnak volna nagy haragjába.

33   „Sőt ajándékot is nagyot ígírt – úgymond –, aki téged megölhet,
       És most is mindenütt még jó barátid is széllel keresnek téged,
       Az nagy ígíretek mind ellenségiddé tötték azokat néked.”

34   Ez szókkal elméne onnat Elinatus, az királyfi bánkódik.
       Sétál az vízparton, tekint el-alá s fel, gyakorta fohászkodik,
       Látja, hogy egy ember siet arcul reá, csakhamar elérkezik.

35   Stranguilio neve, köszöne az úrnak, állapatját kérdezi,
       Mert termetéről is, és tekintetiről fő embernek ítíli,
       Megbeszéllé néki, mi okon kelletett, és honnat elbúdosni.

36   „Sőt, édes barátom, az ti várastokban akarok – úgymond – laknom,
       Nem nézhetek arra, hogy Tyrusba nékem volna nagy királyságom,
       Ti társatok lészek, talám közöttetek békességbe lakhatom.”

37   Mondá Stranguilio: „Uram, tefelséged énnékem megbocsássa,
       De kisebb ez váras, hogynem felségedet kedve szerént tarthassa,
       Más az, hogy a szükség, rettenetes éhség naponként szorongatja.”

38   Felelé az úrfi: „Hálát az Istennek hát ti bátran adjatok,
       Antiochus előtt hogy futásom történt énnékem tihozzátok,
       Mert búzám sok vagyon, nem drágán is adom, csak ti béfogadjatok.”

39   Stranguilio mondá: „Nemcsak készen lészünk tégedet béfogadni,
       De ha megsegítesz, fejenként melletted készek lészünk meghalni.”
       Ketten bémenének, ott Apollonius ekképpen kezde szólni:

40   „Tharsisban lakozó népek, meghalljátok, kik most igen éheztek,
       Én Apollonius, Tyrusnak királya titöket megsegíllek,
       Mert nyilván elhittem, hogy jótételemről ti is megemlékeztek.

41   Adok búzát néktek százezer köbellel, csak nyolc-nyolc pénzen köblét.”
       Megköszönék néki, ajánlák magokat, mindjárt megadák a pénzt,
       De Apollonius azt is megadatá ismét vissza nékiek.

42   Az váras örülvén ilyen jó vendégnek, egy oszlopot öttete,
       Kit emlékezetre az váras piacán néki felemeltete,
       Nevét az királynak és jótéteményét reája felmetszeté.

43   Mikoron az király ott nemigen sokat bátron múlatott volna,
       Stranguilio inté, tovább, ha lehetne, ott immár ne múlatna,
       Mert Antiochusnak ennyi üdő alatt immár hírével volna.

44   Elindula azért Tyrrenum tengeren Pentapolis várasba,
       Mind az egész Tharsis nagy háláádással késíré az gályába,
       Búcsúzik mindentől nagy könyvzésekkel, vadnak nagy szokogásba.

45   Három napot, éjet hogy a szél szolgálván immár mentenek volna,
       Szertelen nagy szélvész nagy hertelenséggel a vízen támadt vala,
       Az eső az eget, az napot az villám szemek elől elfoga.

46   Kezdé az gályákat a szél hajtogatni, nagy habokkal csapdosni,
       Végre elrontani, az egyik darabján kezde királyfi úszni,
       Szolgái elvesztek, csak őmagát pusztán egy hab az partra veté.

47   Az tenger mindjárást, hogy Apolloniust kiveté, csendeszedék,
       Merő víz ruhája, nem tud hová lenni, magába reménkedik,
       Hertelen előtte egy nagy erős pizsgás halász csak megállapék.

48   Siránkozva kéré az Apollonius, hogy könyörüljen rajta,
       Mert nincsen marhája, kincse és szolgái az vízben vesztek volna,
       „Látod, én magam is, mint szaladtam – úgymond – csak egy ingbe, gatyába.

49   Ha vélem jól nem téssz, még csak ennem valót sem tudom, honnan végyek,
       Maga királyfiú volnék Tyriában azért én is, elhiggyed,
       De, ím, a szerencse, látod, mint megcsúfolt, nem tudom, hová légyek.”

50   Könyörüle rajta az halász, házához vivé és enni ada, 
       Két köntöse vala, egyiket meghagyá, másikat néki adá,
       Város közel vala, oda igazítá, tanácsával oktatá.

51   „Menj bé az várasba – néki mondja vala – találsz ott enned valót,
       Altistrates király lakik itt ez helybe, keress te is szolgálatot,
       Ne felejts el engem, ha jól lészen dolgod, egyebet nem kévánok”

52   Megköszöné néki tanácsát az úrfi, az várasba béjuta,
       Gondolkodik azon, magát kihez adja, ki könyörülne rajta,
       Látá tehát, ám egy mezítelen gyermek az utcába futosna.

53   Olajjal az fejét mind bekepüllötte és erősen kiáltja:
       „Halljátok meg – úgymond –, szolgák s jövevények, mert király kiáltatja,
       Aki azt kévánja, hogy megmosódhassék, menjen az laptaházba.

54   Király is ott lészen egész udvarával, mindenre gondja lészen,
       Az jövevényeknek az feredő után elég ételek lészen.”
       Hallá ezt az úrfi, hozzávetkeződék, méne az laptaszínben.

55   Itt oly szokás vala, hogy aki hasznoson feredni akar vala,
       Magát legelőszer az laptajátékon az megizzasztja vala,
       És annak utána szépen verítékét lemosogatja vala.

56   Elérkezék király, trancelokon által az laptát csapni kezdé,
       Apollonius is magát előveté, királynak visszaveté,
       Magaviselését látván gyorsaságát király igen kedvelé.

57   Király kádba üle, de Apollonius ruháját reávevé,
       Az házból kiméne, király egy inasnak hagyá, megtérítené,
       Az feredő után mert volna őnéki véle kevés beszéde.

58   Nem sok üdő múlva király visszaméne, az Tyrust is elvivék,
       Parancsola király, hogy levetkeztetnék, más ruhában öltöznék,
       Egy aranyas bársony öltöző ruhával megajándékoztaték.

59   Az étket elfogák, király csak magának egy zseccelben ül vala,
       Szemét felemelvén Apolloniusnak, mosdanék, mondja vala,
       Az mi szavok volna, azt hadnák másszorra, ottan ebéd utánra.

60   Egynéhány urakkal az hopmester távol királytól leülteté,
       Ott mindenek esznek, csak Apollonius fejét lefiggesztette,
       Király gazdagságát, arany, ezüst mívét szemléli nagy könyvezve.

61   Mondanák, netalám király gazdagságát ez az ember irigyli,
       Monda király: „Inkább hiszem, hogy nagy kára fogott eszébe jutni,
       Mert csak termete is néki megmutatja, hogy nem kicsin rendbéli.”

62   „Mondom azért ifjú néked – monda király – vélünk vígan lakozzál,
       Megadhat még néked Isten mindeneket, aki fejed felett áll,
       Énhozzám is penig minden szükségedben bátor bízvást folyomjál.”

63   Ezenbe béjuta az király leánya, neve Lucina vala,
       Tizennégy esztendős, az atyja vendégit renddel csókolja vala,
       Atyjához megtérvén az Apolloniust kérdi, kicsoda volna.

64   Mondá király néki: „Egyebet, leányom, én felőle nem tudok,
       Hanem, azmint látám, halász ruhájáról, szélvésztől hányattatott,
       Kérdezd meg te jobban, tudom, mielőttünk ő semmit meg nem tagad.”

65   Termetéhez képest a leány az ifjat kezdé azért kérdezni,
       Ki előbeszélvén minden búdosását, kezdé igen könyvezni,
       Az leány szép szókkal, édes beszédekkel bánatját enyhíteni.

66   „Miénk vagy immáron, ifjú Apolloni, semmit te ne bánkódjál,
       Csak az, hogy atyámtól – leány mondja vala – megajándékoztassál,
       Nám az mosásban is, több szolgái felett néki kedvest szolgáltál.”

67   Megköszöné néki szépen az királyfi minden jó akaratját,
       Parancsolá király, hogy szép Lucinának hoznák bé az virginát,
       Kinek verésével szépen vigasztalná az atyja lakodalmát.

68   Mindnyájan dicsírék az király leányát, hogy bölcs a muzsikába,
       Csak Apollonius, a több vendégek közt, semmit reá nem szóla,
       Kérdi okát király, avagy tudatlannak netalán alítaná.

69   Felelé az úrfi: „Igazán megmondom, felséged megbocsássa,
       Mert az leányasszony csak tanolni kezdte, de még meg sem tanolta,
       Adassa kezembe nékem az virginát, és felséged meglátja.”

70   Nagy gyönyörűséges, ékes, szép nótákat az ifjú verni kezde,
       Melyet csudál vala mind király, mind penig az egész asztalnépe,
       Az leány nem tudja, medgyen örömébe, nem győz bételni véle.

71   Szemét az úrfitól el nem vészi vala, gyors kezeit csodálja,
       És tekintetihez, ékes termetéhez mind az nótákat szabná,
       Atyját azon kéri, ellene ne légyen, mert megajándékozná.

72   Tízezer aranyat és húszezer tallért elsőbe néki áda,
       Sok drága ruhával és egy pohárszékkel az ajándékot toldá,
       Húsz szolgát is ada, tíz szolgáló leányt, és az vendég eloszla.

73   Apollonius is királytól búcsút vőn, el akara mennie,
       De az leány kéri az atyját, marassza, csak ma el ne eressze,
       Mert benn az várba is nyugalmos szállása néki rendelve lenne.

74   Azon éjjel penig dús szerelme miatt az leány nem alhatik,
       Csak Apollonius forga elméjébe, étszaka mind kínlódék,
       Reggel atyját kéri, hogy, mint tanítóval, úrfival megszegődnék.

75   Kevés üdő múlva, nem nagy fáradsággal, az leány megtanola,
       De szerelme miatt Apolloniusnak egészsége megbomla,
       Csak fetreng ágyába, nem tud hová lenni, nehezül napról napra.

76   Doktorok jövének, az pulzsust megláták, hát nincsen semmi dolga,
       Csak szerelem miatt –  mondják az atyjának – az leány hogy bús volna,
       Kiben ellentartó király is ne lenne, mert dolga félő volna.

77   Három jeles férfi, király nemből valók, leánt kéretik vala,
       De mind ez ideig semmi jó válaszok királytól nem lött vala,
       Csak mostanság ismét ugyanezen dolgot szorgalmaztatják vala.

78   Király megizené, hogy ő semmi választ mostan is nem adhatna,
       Mert tanúság miatt az leány halálra elbetegedett volna,
       Kétség, ha lehetne ez világra többé néki megfordulása.

79   Mindazáltal – úgymond – hogy ne ítíljétek kevélységnek felőlem,
       Az ti neveteket és gazdagságtokat adjátok írva nékem,
       Leányomnak küldöm, az válasz mi lészen, én néktek megjelentem.

80   Apolloniustól az írást a király leányának béküldé,
       Leány elolvasá és az királyfinak akaratját megérté,
       Mondá mesterének: „Ha más lenne férjem tekűvüled, bánnád-é?”

81   „Nem bánnám, asszonyom – úgymond az királyfi –, mert én méltó nem vagyok,
       De akárki végyen téged feleségül, nagyot avval használok,
       Mert az is utánad nagy jó uram lészen, én is kedves szolgátok.”

82   Felelé az leány: „Bizony, ha szeretnél, nem hiszem, hogy nem bánnád,
       De te az cédulát, azmint nékem hoztad, ismét atyámnak adjad,
       Azmíg megolvassa, azt te mind megvárjad, és az választ meghozzad.”

83   Megolvasá király az leány írását, melyben írva ez vala:
       „Az tengeri habtól hányattatott légyen életemnek hű társa.”
       „Melyik közületek, királyfiak – úgymond király –, azki ez volna?

84   „Én vagyok az – úgymond (mondá az nagyobbik) –, mert csak kevéssé múlék,
       Hogy az habok miatt minden hajóimmal a tengerbe nem veszék,
       Sőt négye hajómnak most is odavagyon, csak kettővel szaladék.”

85   Az másik felelé: „Mit hazudsz, ha soha többszer tengert sem láttál,
       Sőt még házadból is könnyű megszámlálni, amennyiszer kimásztál,
       Jobb volna hallgatnod, hogynem király előtt ily hazugságot szólál!”

86   Az levelet király az mesternek adá, talán jobban értené,
       Megérté az ifjú, hogy az leány inkább az többinél szeretné,
       De semmit nem szóla, csak elpirosodék, az király is veszteglé.

87   Király hogy megérté, leánya szerelme hová volna, kedvelé,
       Az királyfiakat reménség-válasszal meg házokhoz ereszté,
       Titkon csak egyedül és az mesterével leányához béméne.

88   Kérdi, ha szereti mesterét leánya, mert ő igen akarja,
       Szerelmeket értvén, menyegzőt nékiek király friset csinála,
       Arannyal, ezüsttel, minden gazdagsággal leányát házasítá.

89   Asszony hogy viselne, jelensége vala: Atyjoknál laknak vala,
       Minden múlatságot Apollonius is, mint király, úgy űz vala,
       Mindennap vadászni, avagy madarászni együtt kijárnak vala.

90   Egyszer a királyfi csak másodmagával az parton sétál vala,
       Juta egy fris hajó, kit Apollonius elein ismér vala,
       Kérdé, ha Tyrosból jőne? „Onnat jövünk” – az hajós mondja vala.

91   „Hallottad-é – úgymond – egy Apollonius nevő fejedelmeket?”
       „Jól hallottam – mondá –, és ha megtalálnám, mondanék nagy örömet,
       Mert mind leányostol Antiochus király mennykő miatt elveszett.

92   A korona penig Apolloniusnak és az ország tartatik,
       Kit most mindenfelé országról országra mindenütt kerestetik,
       Bódog az az ember, aki reátalál, mert nagy úrrá tétetik.”

93   „Amikor hazajössz, keress meg csak engem – az úrfi mondja vala –, 
       Mert engemet hínak Apolloniusnak, ki laktam Tyriába,
       Megajándékozlak akkor oztán jobban, mikor lészek hazámba.”

94   Béméne, megmondá szép feleségének, hogy néki el kell menni,
       De miért hogy nehézkes, ilyen messze útra nem méri véle vinni,
       Asszony hogy ezt hallá, kezde igen sírni, ekképpen sápolódni:

95   „Ha másutt volnál is, meg kellene jönned, látván azt, mint most vagyok,
       De én is elmégyek, vagy élek, vagy halok, tőled el nem maradok,
       Megesküdtem véled, emésszenek együtt mindketten meg az habok.

96   Ha most engem itt hágysz, soha énutánam többé ide nem jöhetsz,
       Mert az ország megtart, és ily messze földre semmiképpen nem ereszt,
       Nem mindenkor lészen a tenger is csendesz, hogy te ide evezhess.

97   Nem nézhetek arra, hogy nehézkes vagyok, mert én téged szeretlek,
       Hogyha meghalok is, ezen én halálom lészen – úgy tetszik – könnyebb,
       Azért semmiképpen én el nem maradok, hanem véled elmégyek.”

98   „Kérdjük meg atyádat – az úrfi azt mondja –, lássuk, mi akaratja!”
       Megkérdék az királyt, leánya beszédét megérté, helyén hágyja,
       Noha több nálánál magzatja nem vala, sem fia, sem leánya.

99   Készülének gyorsan harminckét gályával, sok arannyal, ezüsttel,
       Drága sok ruhákkal, mindenféle jókkal, számtalan sok éléssel,
       Egy napot várának, ki szép tiszta lenne, mindjárt indulnának el.

100   Nemsokára az is, nap fényességében az égre feljött vala,
         Király kikéséré leányát és vejit szépen az tengerpartra,
         Sírva apolgatja mindkettőt egyaránt, így tőlek elvált vala.

101   Egynéhány nap múlva, ímé, az tengeren nagy hab, szélvész támada,
         Kin az terhes asszony igen elrémüle, teljességgel elhala,
         Ott áll Ligozides, régi, hű dajkája, de szavát nem hallhatja.

102   Ezképpen egy leányt ez világra hoza, de őmaga elhala,
         Nem tudják, medgyenek, óránként az hab is mert nevekedik vala,
         Sírnak és jajgatnak minden rendbéliek, vadnak Isten markában.

103   Sőt Apollonius ruháját magáról mind leszaggatta vala,
         Nagy keserűséggel a testre borulván úgy reménkedik vala,
         Nem tudja, hun kérjen, kitől segítséget, mert az habhoz is kapna.

104   „Szerelmes Lucinám – úrfi mondja vala –, mit mondjak már atyádnak?
         Hogy csak eledelül hoztalak volt ide az tengeri halaknak,
         Mert vagy mind elvészünk, vagy halva tégedet itt el nem hordozhatlak.”

105   De az kormányos is erősen kiáltja, hogy a testet kivetnék,
         Mert az rettenetes nagy tengeri szélvész mindinkább nevekednék,
         Egy holt, haszontalan testért nem kellene magokat veszteniek.

106   Nem lőn mit mívelni Apolloniusnak, koporsót csináltata,
         Kit fönyű viasszal temérdeken belöl mind béöttetett vala,
         Egy réztáblácskára mind az egész dolgot szépen megírta vala.

107   Királyi ruhákban az testet felszerzék, a koporsóban tevék,
         Az táblát fejéhez, az lábához penig ezer aranyat tőnek,
         Nagy sírva, szokogva az koporsót fogák, és az tengerbe veték.

108   Az leánkát szépen anyja szerelmejért az dajkával tartatja,
         Hogy Altistratesnek szép Lucina helyén Tharsiát bemutassa,
         Mert igen fél vala, Lucinaért esnék az király haragjába.

109   Az hab az koporsót harmadnap kiveté Ephesus várasánál,
         Mikor Cerimones doktor künn sétálna az ő tanítványival,
         Fogák az koporsót, és házához vivék a doktornak nagy móddal.

110   Felnyitá az doktor, látá tehát, benne egy királyleány fekszik,
         Szépen felöltözve, piros arcolatja, vélik, hogy csak aloszik,
         Minden szépség benne, meg nem veszett színe, a doktor csudálkozik.

111   Egy táblácskát láta feje alatt lenni, azt szép lassan kivoná,
         És az rajta való írást elolvasá, azmint elolvashatá,
         Kit Apollonius keserves igékkel ekképpen béírt vala:

112   „Nagy keserűséget hagyott ez test nékem, és az ő szüléinek,
         Ki nagy fájdalommal szülvén egy leányát, vége lőn életének,
         Ha ki reátalálsz, légy oltalmazója, kérlek, tisztességének.

113   Az ötszáz aranyért temesd bé az földbe, költs reá az ötszázát,
         Csendesz víg elmével úgy várhassad reád Isten irgalmasságát.
         Úgy légyen néked is, ki bérakja szépen az földbe tagaidat.”

114   El akará mindjárt az doktor temetni a testet tisztességgel,
         De egy tanítványa, ki őrizi vala, megisméré, hogy még él,
         Felgyógyítá mindjárt, mestere láttára, nagy bölcs mesterségekkel.

115   Megkérdezék tőle, ki nemzette volna, dolga mint történt volna,
         Kit hogy megértének, bekésérék szépen Diana templomába,
         Még üdő jártában Apolloniusra ismét reátalálna.

116   Ő penig immáron nagy szomorúságban Tharsisba jutott vala,
         És Stranguiliónak, régi gazdájának házába szállott vala,
         Minden szerencséit, minden búdosásit néki megmondta vala.

117   „Azért édes gazdám – az úr mondja vala –, nékem el kell sietnem,
         Mert engemet várnak immár régtől fogva, nem tudják, hová löttem,
         Tharsiát itt hágyom mind dajkástol néked, vélem el nem vihetem.

118   Philomaciával, az te leányoddal, kérlek, tartsad s neveljed,
         Elég kincset hágyok, elég marhát néki, kivel felékesítsed,
         Egyenes erkölcsre szorgalmatossággal, kérlek, hogy egyengessed.

119   Én penig mindaddég, míg férjnek nem ádom, meg nem borotválkozom,
         Úgy segíljen Isten és jó úton engem mindenütt úgy hordozzon,
         Ti is hívek légyetek, kit az én lelkem is néktek meghálálhasson.”

120   Ez szók után ismét hajóira mindjárt Apollonius szálla,
         Kiket sok éléssel, sok tüzes szerszámmal ő megrakatott vala,
         Sok vitéz hadnagyok, jeles kezű népek, őtet követik vala.

121   Mind Antiochiát, mind penig Tyriát mindjárást elfoglalá,
         Mind az két várasnak királyának magát ott megkoronáztatá,
         Az tartományit is mind hozzája hajtá, pártosit levágatá.

122   Tharsiát ezközbe Philomaciával az gazda taníttatja,
         Mert öt esztendeje már születésének régen békerült vala,
         Kilenc esztendőre igen bölcs lött vala az filozsófiába.

123   Egykor Ligozides, az leány dajkája tehát meg akar halni,
         Ki légyen az atyja, anyja és hazája, az Tharsiát kérdezi.
         „Hazámnak ez várast, Stranguiliót – úgymond – tudom atyámnak lenni.

124   Dionisiades penig az én anyám, néném Philomacia,
         Én ennél egyebet az te kérdésedre nem tudom mondania.”
         Nagyot fohászkodék a dajka magában, kezde igen sírnia.

125   „Vaj, nem úgy, goromba – Tharsiának mondá –, mert csak gazdáid ezek,
         Mert Apollonius az atyádnak neve, ki Tyrusba evezett,
         Anyádnak Lucina, nagy király leánya, atyád is király nemzet.

126   Ellened a gazdák az én holtam után ezokaért ha vétnek,
         Menj fel a piacra, mert ott az atyádnak egy oszlopot emeltek,
         Fogd meg azt és mondd ezt: „A leánya vagyok, kinek ezt emeltétek.”

127   Az váras mindjárást, mit atyád véle tött, róla megemlékezik,
         Semmi nyavalyádat, nyomorúságodat, higgyed, el nem szenvedik,
         De Stranguilio is Apolloniusért néked sokkal tartozik.

128   Ez szók közben lelkét dajka kibocsátá, leány siratja vala,
         Testét harmadnapig az föld színén tartá, míg koporsót rakata,
         Azután pompával eltemette vala, esztendeig gyászolá.

129   Esztendő eltelvén gazdag ruháiba ismét öltözik vala,
         Nagy frisen mindennap, mint királyi leány, az skólába jár vala,
         A koporsóhoz is, minden napon egyszer, sírni elmégyen vala.

130   Iszonyú jajszóval atyját-anyját leány ott mindennap kiáltja,
         Sem enni, sem innya nem kell néki sokszor keserves bánatjába,
         Mert eszébe vötte, hogy Stranguilio is néki hamis gazdája.

131   Dionisiades sőt mikoron egyszer az skólába késérné,
         És Tharsia mellett Philomaciát is, az ő leányát vinné,
         Hogy amazt dicsírnék, ezt penig aláznák, nagy nehéz néven vévé.

132   Gondolá magában, immár elmúlt annak tizennégy esztendeje,
         Hogy Apollonius itthagyván Tharsiát, Tyriában eveze,
         Nem jő többé ide, az dajka is megholt, kitől tudnék félnie.

133   Megöletem inkább, sok drága gazdagság marad énreám róla,
         Kivel leányomat szépen felépítem, ki büntetne meg róla?
         De mi módon légyen? No, eszembe juta! Nám, volt nagy könnyű módja.

134   Ímé, egy faluból juta bé hozzája egy öreg szőlőkapás,
         Avval megszerződék, igen nagy nehezen lőn köztök az tokmálás,
         Jámbor ember lévén, nem kell vala néki az ártatlan vér ontás.

135   De nem lőn mit tenni, ráígíré magát, csakhogy értse a módját:
         Megmutatá néki Dionisiades a dajka koporsóját,
         Holott szép Tharsia sírva híja vala akkor is atyját, anyját.

136   Más napot várának, és az parasztember magát ott benn megvoná,
         Béjöve Tharsia, szokott idejében, haját az ember kapá,
         És az földhöz sújtá, hogy azon oltárnál őtet felmészárlaná.

137   Könyöreg Tharsia: „Uram, mit vétettem valaha teellened?
         Azt sem tudom, ki vagy, soha nem ismértem semmi nemzetségedet,
         Könyörülj meg rajtam, uram, ne veszess el ily bűntelen engemet.”

138   Theophilus mondá – mert az vala neve –: „Úgy vagyon, te nem véttél,
         De az atyád nagyot, hogy téged itt hagyott sok kinccsel, öltözettel,
         Mert azért öllek meg, avagy ha itt hagyott, hogy nincs valaki véled.”

139   Felelé az leány: „Uram, ha bűntelen énnékem meg kell halnom,
         Csak azt engedjed meg, hogy az isteneknek én sírva meggyónhassam.”
         Megengedé néki, leány térdre esék, imádkozik csak lassan.

140   De ímé, hertelen az tenger partjáról három tolvaj meglátá,
         Odafutamának, eszébe sem vövé az ember, sivalkodva,
         Megfogák a leányt, az tengerre vivék, az ember elszalada.

141   Dionisiades kérdé Theophilust, eljárt-é ez dologban,
         „Én eljártam – úgymond –, de az váras előtt, kérlek, öltözzünk gyászba,
         Sírjunk, és ha kérdik, mondjuk azt, hogy megholt a szép leány, Tharsia.”

142   Stranguilio hallá, csak elálmélkodék ez dolgon ő magába,
         Mert híre sem vala az feleségének ily álnok tanácsába.
         „Mit míveltél – úgymond –, hitvány asszonyállat, az király leányának?

143   Tudod-é, ez várast minémű éhségből atyja kiszabadítá,
         Maga szükségével semmit nem gondola, mindent minékünk áda,
         Te tudod, Úristen, semmi részem nincsen Tharsia halálába.”

144   Vivék az tolvajok szép leánt, Tharsiát Manchilena várasba,
         Az több rabok között letévék őtet is, és bocsáták áruban,
         Egy kerítőmester erősen kerengi, hogy megvégye bordélyba.

145   De Athanagoras, az várasnak ura, ékes termetét látván,
         Szemérmetességét, lefiggesztett fejét, szép orcáját csudálván,
         Meg akará venni, száz aranyon kéri, nem veheti drágábban.

146   Az kerítő gyorsan kétszázat ígére, csak övéjé tehesse,
         Athanagoras is ennek bosszújára háromszázra felméne,
         Egymásra mindaddég felverék az árát, hogy ezerre ráméne.

147   „No, nem veszekedem az bordélymesterrel – Athanagoras mondja –,
         Meg engedem venni, és oztán mikoron béviszi az bordélba,
         Legelső lészek, aki hozzá mégyek, megrontom virágába.”

148   Az bordélymesterrel el kelleték menni szép leány Tharsiának,
         Ki egy undok képet bordélban tart vala nevezvén Priapusnak,
         Azt imádják vala térdekre leesvén az szegény rab leányok.

149   Bordélymester mondja: „Imádjad ez képet, essél térdre előtte!”
         „Hogy lehet az – úgymond –, ha soha nem láttam ilyen éktelenséget.”
         „Meg kell lenni – úgymond az mester –, mert drágán vöttelek meg én téged.”

150   Mondá az leánzó: „Mégis, uram, kérlek, ne veszess el engemet,
         Ne fertéztessem meg az képimádással az én szüzességemet,
         Kiért mindörökké jót mondok utánad, és dicsírlek tégedet.”

151   Felelé az mester: „Tudod-é, hogy nálam nem fog semmi könyörgés,
         Mint az hóhérnál is nem használ embernek, tudod, semmi fizetés,
         Azért ne könyörögj, se ne siránkozzál, mert haszna igen kevés.”

152   Mindazáltal hagyá, hogy az vicemester szépen felöltöztetné,
         Felibe megírná, hogy fél gírát adna, aki előbe érné,
         Azután az község csak egy-egy pénzért is szabadon ferteztetné.
          
153   Bévivék egy házban nagy trombitaszóval, dobszóval a Tharsiát,
         Ott Athanagoras de egy patyolattal béfedte az orcáját,
         Beméne elsőbe, hogy megfertéztesse a szép leány Tharsiát.

154   Tharsia mindjárást lábaihoz esvén: „Kérlek, uram, tégedet,
         Ne kisebbítsed meg – úgymond – ily méltatlan az én szüzességemet,
         Királyleány vagyok, noha az szerencse ebbe hozta igyemet.”

155   Ezt Athanagoras hallván, elpirula, orcáját elfordítá,
         Megkérdezé jobban, és mind megbeszélé állapatját Tharsia,
         Húsz aranyat adván, az ő virágába a szép leánt meghagyá.

156   „Többet ádtam – úgymond –, hogynem azmint reád az bordélymester vetett,
         Amit nékem mondál, mondd azoknak is csak, akik hozzád béjönnek,
         És tisztán megmaradsz ezen szüzességben, néked reáfelelek.”

157   Így Athanagoras az ajtón kiméne, más érkezék helyébe,
         Az dolgot annak is, miként az elsőnek, renddel mind elbeszélé,
         Hetvenkét aranyat az leánnak áda, és előle kiméne.

158   Ezt Athanagoras mosolyogja vala, de semmit nem szól vala,
         Visszamennek vala, bő pénzt adván néki, de ki nagy könnyhullatva,
         Kin az itt künn állók, egymásra tekintvén, elálmélkodnak vala.

159   Másnap az mesternek leány az pénzt vivé, ihon – úgymond – az adó,
         Felelé az mester: „Azt igen akarom, hogy vagy ily adakozó,
         Ezután is hagyom, hogy az pénzgyűtésben ne légy hátrább maradó!”

160   De hamar meghallá, hogy még szüzessége helyén az Tharsiának,
         Meghagyá társának, hogy félfelé vinné, érné végét már annak,
         Elvivé az leánt, kérdi, ha úgy volna, azmint mondják társának.

161   Felelé az leány: „Még Isten akarja, én mindaddég szűz lészek.”
         Mond az vicemester: „Mondd meg tehát, az pénzt tegnap honnat szerezted?”
         „Sírásomért adták, értvén nyavalyámat – úgymond – megkeserültek.

162   De kérlek téged is, könyörülj meg rajtam, ne ronts meg virágomban.”
         Felelé: „Nem tudom, medgyek, mert szertelen fösvény ez az én uram,
         Ha mi héa lészen a felvetett saccnak, fogja kérni énrajtam.”

163   Monda a leánzó: „Azt én reám vészem, hogy a summa meglészen,
         Vígy ki a piacra, ott énnékem majdan indul jó keresetem,
         Mert jó deák vagyok, ezennel mindenről disputálok ékesen.”

164   Kivivék az leánt azért az piacra, kezde disputálnia,
         Hun tanolta légyen az nagy bölcsen szólást, az község úgy csudálja,
         Futnak mindenfelől csudájára néki, summát is ádnak vala.

165   Ez idő jártában immár a tizennégy esztendő eltölt vala,
         Hogy Apollonius dolgát honn végezvén Tharsisba jutott vala,
         Régi gazdájához, a Stranguilióhoz király ismét bészálla.

166   Elijede mindjárt Stranguilio rajta, mondá feleségének:
         „Ám Apollonius itt vagyon, kit mondál te régen elveszettnek,
         Mit feleljünk néki, ha Tharsiát kérdi, jaj mi szegény fejünknek.”

167   Gyászban öltözének nagy hirtelenséggel, jelentik bánatjokat,
         Béjuta király is, és kérdezi tőlek, hová tötték Tharsiát,
         „Sok ideje – mondnak –, hogy őtet gyászoljuk, keseregjük halálát.

168   Mert soha nem tudjuk, micsoda nyavalya szálla hertelen reá,
         Egy hétig fekheték csak betegágyába, nagy hertelen elhala,
         Sőt emlékezetre az váras is néki szép követ faragtata.

169   Azt ott künn megláthatd, az tengernek partján, holott eltemettettük,
         Minden ékességét, ami reá felfért, reáraktuk, takartuk,
         Azmi hátra vagyon, azt tefelségednek mind épen megtartottuk.”

170   Sír Apollonius, az házból kiméne, mondá hív szolgáinak:
         „Rakjátok hajókat, mert semmi ideje nincs itt múlatásomnak,
         Addég én meglátom szomorú hajlékát szerelmes Tharsiámnak.”

171   Nézvén az koporsót elfakada sírva, tére az hajók felé,
         „Szerelmes társaim – szolgáinak mondja –, vessetek az tengerbe,
         Mit kínlódom tovább (mert nyilván nem élek) ennyi keserűségbe.”

172   Elódák az hajót, alol az vízben áll, de feljül is őtözik,
         Mert urokhoz képest még a révészek is szép Tharsiát kesergik,
         Erős zokogással, sűrő könyvezéssel az hajót nedvesítik.

173   Akarnának visszamenni Tyriába, de nagy szélvész nem hagyá,
         Mert Manchilenába az habtól verete, holott vala Tharsia,
         Az kormányosmester nagy örömre nékik mindjárt jelt adott vala.

174   Az hajó fenekén Apollonius sír, kérdi: mi dolog volna?
         Az egész várasnak nagy öröme napja – mondják –, hogy ez nap volna,
         Senkinek bánkódni, de vígan lakozni mindennek szükség volna.

175   Nagyot fohászkodék magában az király, mondá: „Bátor úgy légyen.”
         Az konyhamesternek meghagyá, mindennek ő is bőven főzessen,
         De semmi örömet aznap őmagának senki meg ne jelentsen.

176   Sőt csak feléje is senkit ne bocsásson, az oroznak meghagyá,
         Mert mindjárást néki mind az két lábának szárait megrontatná,
         Őnéki nem volna semmi vigassága, mert oda szép Tharsia!

177   Vadnak víg lakásban az várasbéliek nagy ételben, italban,
         Végre kijövének mind az tengerpartra az bortól zajosodván,
         Ki-ki hajót nézel, hol elindíthassa az lakozást újobban.

178   Ím, Athanagoras látván az királynak szép, aranyas hajóját,
         De nem tudván, kié, hogy ő arra mégyen, ujjával úgy mutogat,
         Felhívák az urat az király szolgái, elindíták az lakást.

179   Kérdi, kié légyen a szép, cifrás hajó, hun laknának őmagok?
         Mert senkit közülök ő nem ismérhetne, kicsoda volna urok?
         Megmondák nékie, hogy Apollonius volna az ő királyok.

180   „Őmaga is – mondnak – ez hajóban vagyon, de csak sír és bánkódik,
         Mert szép felesége, leánya megholtak, azmiolta búdosik,
         Sőt az bánat miatt őmagát is féltjük, hogy halála történik.”

181   Víg Athanagoras megkérdé királynak nevét és hozzáméne,
         Kéri, ne bánkódnék, hanem magának is egy kicsidet kedvezne,
         Ennék-innék véle, talám ennyi bánat után jutna öröme.

182   Meg sem hallá szavát, sőt még hozzája is nehezen bocsáttatá,
         Athanagoras is egy leányért külde, kivel vigasztaltatná,
         Ez vala Tharsia, Apolloniusnak egyetlenegy leánya.

183   Az bordélymesternek száz aranyat külde, csak hogy hozzá eressze,
         Mert ő látta vala, mely hatható volna az Tharsia beszéde,
         De meg sem gondolta, hogy atyjával leánt ígyen szembekerítse.

184   Leány elérkezék, kéri, az hajóban királyhoz alámenne,
         Ékes beszédivel nagy szomorúságát fordítaná örömre,
         Leány aláméne, de Apollonius egy szálat sem térüle.

185   Apolloniusnak a nyakán Tharsia csiggede és úgy kéri:
         „Múljanak el, király, hogyha lehetséges, felségednek bánati,
         Ha bízvást szólhatok, az én bölcsességem felséged megisméri.”

186   Haragjában király leánhoz leggyente, mert másnak véli vala,
         Mint bordélyba laktat, ő Tharsiát szinte csak úgy becsüli vala,
         Mert nem tudja vala, hogy szinte az volna az ő édes leánya.

187   Leány sírva mondja: „Csudálom én, király, az te kemény szűvedet,
         Az én szüleim is királynemből valók, véled én beszélhetnék,
         Altistrates király leánya volt anyám, Lucinának nevezték.”

188   Hogy Apollonius hallá, rajta kapa: „Hát te volnál Tharsia?”
         „Úgy neveznek” – úgymond. Felugrék az ágyból, leányát apolgatja,
         Számtalan szolgáit nagy víg örömében mind öszvekiáltozá.

189   Athanagoras is a nagy vigasságra gyorsan aláfutamék,
         Csudálja, mi dolog, reménsége kővül mert ez vigasság esék,
         Athanagorasnak mind az egész dolgot rend szerént megbeszélék.

190   De Athanagoras mindjárt térdre esék, és azon kéri királt,
         Hogy ne adná másnak, hanem inkább néki szép leányát, Tharsiát,
         Mert ő oltalmazta, hogy el nem vesztette szüzessége virágát.

191   Király megígéré, de az bordélymestert ha ő is kézben adná,
         Rettenetes kínra ám mindjárt az latrot király kezében adá,
         Az várast peniglen százezer arannyal király ajándékozá.

192   Athanagorasnak az leánt ugyanott az várasban megadá,
         De mind az vejivel Tharsis váras által Tyriába indula,
         Inteték álmába, fordítaná útát Ephesus várasára.

193   „Diana asszonynak ott vagyon, jól tudod, király, gazdag temploma,
         Illik, hogy felséged ennyi búdosását néki előszámlálja,
         Minden szerencséjét, minden állapatját ott nékie ajánlja!”

194   Eltéríté útát azért Ephesusra, véle veji s leánya,
         Az templomba méne, nagy fennszóval elő búdosását számlálja,
         Ott áll szép Lucina, az szókat hallgatja, gondolkodik magába.

195   Tovább nem állhatá: „Hát te volnál – úgymond –, óh, király, az én uram,
         Mert Lucina nevem, Altistrates király penig az édesatyám,
         Hálá az Istennek, reménségem kővül hogy látlak, édes uram.”

196   Tetszék egy álomból való serkenésnek az Apolloniusnak,
         Elfogya magában nagy szerelme miatt, csügg nyakán Lucinának,
         Sírnak, nemkülönben, ha egymástól ismét elválni akarnának.

197   Ephesusból azért király elindula nagy Antiochiába,
         Ott újobban magát és szép feleségét ismét koronáztatá,
         Végre mindenestöl nagy örömmel rakva bészálla Tyriába.

198   Ott sem sokat lakék, Athanagorasnak adá mert az országot,
         Őmaga Tharsisba jövén, megkeresé gazdáját, Stranguiliót,
         Mind feleségestöl rettenetes kínnal megöleté az latrot.

199   Onnat eleredvén, jöve az ipához Pentapolis várasba,
         Kit azt tudja vala, idejéhez képest, hogy régen megholt volna,
         De, lám, még él vala és nagy örömébe, csakhogy meg nem holt vala.

200   Nem vala magzatja több szép Lucinánál, kire ország maradna,
         Apolloniusnak hagyá ezokáért azt is testámentomba,
         Ugyanott létébe Apolloniusnak Altistrates meghala.

201   Király a halászt is ám megkeresteté, ki enni adott vala,
         És ki tanácsából az várasba menvén királyhoz jutott vala,
         Megajándékozá minden nemzetivel, nagy úrrá tötte vala.

202   Nyolcvan esztendeig élt Apollonius azután Lucinával,
         Sok fia, leánya maradtak utána teljes birodalommal,
         Hogyha ez dologban semmi nem volt, kérlek, megérd egy „Nem tudom”-mal!

203   Azki ez éneket rendelé versekben, igen bízik Istenben,
         Mint Apollonius király az tengeren, búdosván elméjében,
         Az ezerötszáznak és az nyolcvannyolcnak kétséges eleiben.

Ismeretlen: Igen szép história az görög Clitophonnak és Leucippének egymáshoz való hívséges szerelmekrűl

(16. század vége)

LIBER PRIMUS


1   Olvastunk már sokféle írásokat,
     Hadakozásokról írt bő krónikákat
     És szerelmesek közt történt példákat,
     Sokképpen sokakra folyt s ment nyavalyákat.

2   Meggyőz mindent, mint mondják, az szerelem,
     Nincs mert ellőtte nyilában engedelem,
     Rabjává lesz mind szegény s fejedelem,
     Ellent nem áll néki ész, sem értelem.

3   Erőt, eszet, elmét mert mind felyülmúl,
     Valakikben mérge hevének indul,
     Éget ő tüzével, kímíletlen dúl,
     Mint vitéz tőrében, bölcsi azképpen hull.

4   Sok uta és módja vagyon rendében,
     Kit mint s mikor bántson meg életében,
     Mérges, titkos nyilat visel tegzében,
     Kit meglőhet, bolgást szerez ezekben.

5   Ítíletet azért akárki tehet,
     Hogy rossz embert szerelem nem illethet,
     Egyebet mert nem is gyönyörködtethet, 
     Hanem csak azt, ki eszével bővölködhet.

6   Sok jószágval kell bírni, bővelkedni, 
     Az szerelmet ki akarja követni,
     Jó ízivel hogyha akar megtelni, 
     Móddal kezdött dolgának megfelelni.

7   Tökéletes hívség s állhatatosság, 
     Igaz szű, vigyázás, szorgalmatosság, 
     Józan elme, félelem közt bátorság,
     Használ ebbe gyakor rövid álnokság.

8   Ezt Clytophon görög ifjú példája, 
     Ez énekben ő nekünk megmutatja, 
     Szerelemnek hogy jó módját előszámlálja, 
     Kinek rendit Tatius imígy írja:

9   Az assyriabéli tenger mellett, 
     Phaeniciának ő varasa között 
     Sydon varas legszebben épéttetett, 
     Adott Thébánusoknak eredetet.

10   Két szép kikelő rév vagyon mellette, 
       Kiben mindenkor tenger csendessége, 
       Télben, nyárban hajóknak kimenése, 
       Vagyon nagy békességes kikelése.

11   Ott az víz magát kétfelé szakasztja, 
       Mely várasnak réveit megmutatja, 
       Kiknek nem különben vagyon állása, 
       Mintha közel lőtt volna alkutása.

12   Rajta sokat haboktúl hányattatván, 
       Az tengeren igen sokat bujdosván, 
       Az szelektűl váras alá hányatván, 
       Aster istenasszonynak és áldozván,

13   Phaeniciaiak ez istenasszonynak 
       Gyakor áldozatokot szolgáltatnak,
       Én is, hogy már mentségem lőtt magamak, 
       Könyörgék, szolgálván az áldozatnak.

14   Véget vetvén ott az tiszteletöknek, 
       Az város szépségét nézni kimének, 
       Nagy sok szép ajándékokra találék, 
       Kiket Aster istennek vinni láték.

15   Találék mentemben egy írt táblára, 
       Kin az földnek megtetszék ő állása, 
       Körüle az tengernek is folyása, 
       Ilyen volt az táblának formálása:

16   Európa az táblán vala kifestve, 
       Phaeniciai tenger őmellette, 
       Sydon városnak is ő ékessége
       Egy nagy rétség mellette kijegyezve.

17   Nagy sok leánzó az rétön vala, 
       Az tengerben egy bika látszik vala, 
       Bika hátán egy szép leány ül vala, 
       Kréta felé bika leánnyal úsz vala.

18   Sok jószagú virág az rétön vala, 
       Közte penig nagy sok plántált fa vala, 
       Ezeknek oly szép sűrűsége vala, 
       Egyik ága az mást befödi vala.

19   Ezmellett fák alatt szép árnyék tetszik, 
       Napnak fényessége köztök tündöklik, 
       Sok fa sűrő levelekkel zöldellik,
       Kin képíró mestersége megtetszik.

20   Szép kőfallal az rétöt kerítette, 
       Az fák alját füvekkel beültette, 
       Rózsát, mirtust, ivolyát helyheztette, 
       Sok négyszegű táblákban ezt szerzetté.

21   Szintén az közepin szép víz fut vala, 
       Ki magától az földből fakad vala, 
       Annak penig, ím, ilyen haszna vala, 
       Füvek, fák véle őtöztetnek vala.

22   Táblán az kertész is meglátszik vala, 
       Annak kezében egy kis kapa vala, 
       Kivel kertész az földet ássa vala, 
       Folyóvíznek folyását nyitja vala.

23   Az tenger felől az rétnek végében, 
       Írattattak szép leányok egy seregben 
       Kik láttatnak néha lenni örömben, 
       Néha penig keserves félelömben.

24   Ő fejeket koszorókkal megrakták, 
       Hajókat is az szélnek bocsátották, 
       Övig mezítelen testöket hadták, 
       Kiáltván az tenger felé fordultak.

25   Szintén térdig az tengerben beléptek, 
       Bika után ők mindnyájan eredtek, 
       Tenger mélységétől ők megijedtek, 
       Beljebb menésben ők véget vetettek.

26   Nagy sok szép színt az víznek jegyzett vala, 
       Kéket, zöldet, vöröst, sárgát írt vala, 
       Közte kősziklákat is jegyzett vala,
       Víz azokra folyván tajtékzik vala.

27   Szörnyen alá és fel bika úsz vala, 
       Lábaival nagy habokat ver vala, 
       Ennek hátán az szép leány ül vala, 
       Bal szarván, mint féken, hordozza vala.

28   Bikán az leány keresztül írva vala, 
       Övig vékony ruha őrajta vala, 
       Teste fejér, bársony berhéje vala, 
       Övéhez ruháját foglalta vala.

29   Inge lobog és fején ékessége, 
       Szép testének tündöklék fejérsége, 
       Arra vagyon bikának ő menése, 
       Valamelyre szép leány térítése.

30   Írt előtte képíró delfineket, 
       Környül penig leánnak szerelmeket, 
       És az tegzös Cupido kisgyermeket, 
       Fél kezében íjat, másban írt tüzet.

31   Kis Cupido kiterjedt szárnyaival 
       Bikát szarvon vezeti jobb karjával, 
       Jupiterre néz nagy mosolygásával, 
       Hogy ökre tűnt szerelme hatalmával.

32   Én, mint szerelemtűl körülfogatott, 
       Nézem szerelemben az nagy hatalmot, 
       Cupidónak adatott birodalmot,
       Földet nem néz, tengert, mely körülfogott.

33   Ezenközben az táblát hogy én csudálnám, 
       Képírónak mesterségét jovallnám, 
       Egy ifjúnak hozzám jövését látám,
       És őneki ilyen szólását haliam:

34   „Ez kép ábrázatja az szerelömnek,
       Ki nem kedvez sem nagy, sem kicsin rendnek, 
       Árad s terjed habja, mint egy tengernek, 
       Úszni kell itt égi s földi nemeknek.

35   Bővebb természetét is számlálhatnám, 
       Ha szívem keservét távoztathatnám, 
       Kint viselt, sérült elmémet óhatnám, 
       Régi, égő lángomat megolthatnám.

36   Kell de keservemet megújítanom, 
       Szerelmemnek rendit előszámlálnom, 
       Vagy sőt tálam személyöd megbántanom, 
       Ha szóm végét véled soká vártatom.”

37   Végre ötét az nagy élő Istenre, 
       Kénszerítém dolgának kezdésére, 
       El-bévivém azért egy szép berekbe, 
       Leültetem egy nagy magas tőkére.

38   Az berekben nagy sok sűrű fa vala, 
       Egy folyóvíz is mellette foly vala, 
       Az hóvízzel mely megáradott vala, 
       Mindenfelöl köztünk csendesség vala.

39   Fohászkodván rám függeszté két szemét, 
       Jövendölvén sebhült szíve szerelmét, 
       Ellenemben választá ülőhelyét,
       S így kezdé el dolgát, rendit, beszédét:

40   „Én  úgymond  phoeniciabéli vagyok, 
       Tyrus váras, azhonnan való vagyok, 
       Nevem penig, hogyha kérded, ki vagyok, 
       Clytophonnak neveztek volt az papok.

41   Az én atyám Hyppiasnak hívattatott, 
       Annak bátyja Sostratesnek mondatott, 
       Attyul egyek, annyul különbek voltak, 
       Mind az ketten elég gazdagok voltak.

42   Sostratesnek anyja Bizánciomban,
       Én atyámé volt az Tyrus varasában, 
       Atyám bátyja lakott Bizánciumban, 
       Ő anyjától maradt szép jószágában.

43   Az én atyám penig Tyrus városban 
       Lakozott mindeddig ő hazájában, 
       Anyám megholt nékem kicsin koromban, 
       Marasztván magától árva voltomban.

44   Én atyám újobban megházasodék, 
       Tőle húgom, Caligo születtetek, 
       Atyámtól én számomra növesztetek, 
       Feleségül hogy nékem jegyzettetnék.

45   De miérthogy Istennek akaratja, 
       Elváltozhatatlan ő bölcs tanácsa, 
       Azt nem tudtam, volt kegyes akaratja, 
       Lenne más jegyesem, azkit ő adna.

46   Sőt még álmunk is gyakran megjelenti, 
       Azmi dolog életünket követi,
       Nem azért, hogy tudnók azt elkerülni, 
       Mert Isten végezte, s úgy kell történni.

47   De hogy midőn élj ő annak ideje, 
       És embernek elforog szerencséje, 
       Megjövendölt gonosznak tűrésére, 
       Légyen bátrabb az elszenvedésére.

48   Mert ha embert véletlen gonosz éri, 
       Sokkal hamarébb is az megröttenti,
       De az, akit immár reá tud várni,
       Ha nehézb is, könnyebb azt elszenvedni.

49   Hogy már tizenkilenc esztendős valék, 
       Atyám menyegzőre szorgalmaskodék, 
       Hogy egy esztendőre véghez vitessék, 
       Nézd, ott az szerencse mit cselekedék.

50   Egy éjjel láték egy álmot fektömbe, 
       Övemön alól láttatom kötözve,
       Egy szép szűzleány fekszik az én ölembe, 
       Teste vagyon tűlem külön rekesztve.

51   Másfelől látok egy asszont előttem, 
       Égő fáklyát, élös tőrt tart mellettem, 
       Nagy haragos tekintete mindenben, 
       Látván őtet én igen megrettentem.

52   Vérrel szemei fölfordultak vala, 
       Haja hosszú s az megborzadott vala, 
       Oldalamat tőrrel vagdalja vala,
       Az szép leánt tőlem választja vala.

53   Felserkenvén álmomból felijedtem, 
       De ezt én senkinek sem beszélettem, 
       Mi teljék rám, elmém hantám-vetettem, 
       De értelmét soha fel nem lelhettem.

54   Történek azonban, hogy Sostratestől, 
       Azkit mondék, én atyámnak bátyjától, 
       Követek jövének Bizánciumból, 
       Akaratját így értők írásából.

55   „Köszönetit Sostrates Hyppiasnak 
       Írja, mint szerelmes atyjafiának, 
       Kíván minden jót ő teljes házának, 
       Egészséget magának, mint bátyjának,

56   Tráciaiaknak ellenünk hada, 
       Néminemű okból reánk támada, 
       Ki hazánkot miérthogy elfolyatta, 
       Hozzád folyamodnom most szükség adta.

57   Küldöm hozzád leányomat, 
       Leucippét, Panthiát, szerelmes feleségemet,
       Míg véghöz vihetjük békességünket, 
       Viseld gondját, kérlek, vödd fel ügyünket.”

58   Hogy az levelet atyám elolvasá,
       Az tengerhöz méne, ott nem múlata, 
       Nagy sok leánt, szolgát házához hoza, 
       Kit Sostrates leányával küldött vala.

59   Asszonyok közt egy nagy szép asszont láték, 
       Ruhájában frisnek, gazdagnak látszék, 
       Mellette egy igen szép szüzet láték,
       Kinek ő szépsége szívemben ötlék.

60   Annak kemény, de nyájas tekintete, 
       Haja sárga, fekete szemöldöke, 
       Teste fejér, bársonyszínő szép képe, 
       Piroslik úgy, mintha volna megfestve.

61   Mihent láttam, én ottan elájulok, 
       Szépsége tükörnél ékesbnek tetszék, 
       Szemei miatt lelkem megsebheték, 
       Mint egy égő tűztűl, úgy felgerjedék.

62   Reszket szívem reá való néztemben, 
       Szégyenlem, hogy estem már szerelemben, 
       Nem jelentem, titkolom ezt szívemben, 
       Szemeim másra fordítom néztemben.

63   De hogy reánézni nem igyekezem, 
       Szemeimben szépségétűl győzetém, 
       Őt szemlélni gyakran kénszeríttetém, 
       Hatalmával rabképpen kötöztetém.

64   Mert mint egy lánc, az szépségnek hatalma 
       Az embert magához kapcsolja, hajtja, 
       Elméjét és szűvét úgy általhatja, 
       Minden fölött hogy csak magát óhajtja.

65   Az partról asszonyok hogy bejövének, 
       Szállások atyámtól szerzettettenek, 
       Fele házunk nékik engedtettenek, 
       Végre vacsorálnia bejövének.

66   Kettőt közülönk atyám elröndöle, 
       Engem asztal középben helyheztete, 
       Az két asszont bal felől helyheztette, 
       Az leányokat ellenben telepítő.

67   Ez rendtartást ott én igen javallám, 
       Atyámot érte csókolni akarám, 
       Örömemben ölelgetni kívánám, 
       Hogy az szép leánt ellenben ülni látám,

68   Bizonságul én ebben Istent vettem, 
       Hogy nem tudom, vacsorán ott mit öttem, 
       Csak álmomban mindent mívelni véltem, 
       Fejem hajtván, titkon az leánt szömléltem.

69   Az vacsora tűlönk hogy végeztetek, 
       Egy ifjú egy lanttal közénkben lépek, 
       Tőle mindenikünk vigasztaltatok, 
       Végre tőle egy szép ének kezdetek:

70   Apolló Daphnét miképpen siratta, 
       Hogy futtában laurussá tűnni látta, 
       Kergetésével kit soká fáraszta, 
       Szerelmére de föl nem gyullaszthatta.

71   Az elváltozott laurust végre foga, 
       Annak gyönge ágait levagdalá, 
       Koszorút magának abból csinála, 
       Vigasztalásra fejében nyoma.

[A szöveg többi része töredékes, illetve elveszett.]