Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

ÓKORI TÖRTÉNETET FELDOLGOZÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK

ÓKORI TÖRTÉNETET FELDOLGOZÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK

Az ókori történetek iránt megnyilvánuló érdeklődés főképpen a humanista eszmék terjedésének volt köszönhető. A magyarországi szerzők a 16. század utolsó évtizedeiben már-már programszerűen vállalták, hogy magyarul is megszólaltatják az ókori munkákat.

Az eredmény felemásra sikeredett. Ritka volt az olyan színvonalas mű, mint Háportoni Forró Pál műve, a 17. század elején magyarított Nagy Sándor históriája (Debrecen, 1619), amely Curtius Rufus munkájából készült, szépen folyó értekező prózában. Ugyanebből a forrásból dolgozik Ilosvai is, ám az ő Nagy Sándorról szóló históriás énekét semmiképpen sem lehet humanista alkotásnak tekinteni. Gyakori – s a 16. századra ez a jellemző –, hogy még a valóban magasan képzett, humanista műveltségű szerzők is, miközben színvonalas latin nyelvű munkákat írtak, mint például Baranyai Decsi János, meglehetősen színvonaltalan magyar nyelvű históriás énekek szerzésével múlatták az időt. Ritka az olyan mű is, mint Huszti Péter Aeneis-fordítása, amely egy kiemelkedő jelentőségű ókori munkát magyarít. E históriás énekek többségükben nem az ókori történelem vagy irodalom iránti mélyebb érdeklődéstől vezéreltetve íródtak, hanem – a históriás énekek befogadóinak elvárásait tartva szem előtt – azokat az érdekes, különleges eseteket dolgozták fel, amelyekhez valamilyen nyilvánvaló tanulságot lehetett fűzni; sokszor egy bibliai és egy ókori történetet feldolgozó históriás ének között valóban csak a szüzsében van némi különbség. Mégsem becsülhető eléggé ez a törekvés, hiszen nem kis szerepe volt abban, hogy magyar nyelven is kialakult az az ókori valós és mesés történelmi szereplőkből, továbbá a görög és latin mitológiából fonódó műveltségháló, mondhatnánk: jelképrendszer, asszociációs rend, amely még évszázadokon át az irodalmi művek többségének alapvető kelléke, s főképpen alapvető kelléke e művek értésének. Más haszna is volt a jól-rosszul sikerült fordításoknak: a tömör latin szöveget minél hűségesebben, tömören magyarul visszaadni próbálkozók (ilyen szöveggyűjteményünkben az Aiax és Ulisses szerzője, Csáktornyai Mátyás) akarva-akaratlanul formai újításokra kényszerültek: többek közt szakítaniuk kellett az énekvershagyománnyal (amint az értelmi és formai határok – sor, szakasz – már nem estek egybe, csökkent az énekelhetőség).

Az Aeneis első magyarra fordítója, Huszti Péter, gernyeszegi (Marosszék) református lelkész volt. Bod Péter szerint 1569-ben írta históriáját. Főként Vergilius Aeneise volt a forrása, ám sok minden mást is felhasznált.

Az ötrészes históriából Aeneas és Didó szerelmi történetet közöljük. E részlet kezdősorára utal az Árgirus nótajelzése, és ezzel a sorral kezdődik egy kéziratos változat is; mindez azt mutatja, hogy már a 16. században kiemelték a száraz történetből a szerelmi szálat. Nyomtatásban egyszerre jelent meg Bártfán és Debrecenben, 1582-ben. A szövegközlés alapja: RMKT IX.

Bogáti Fazakas Miklós (Torda, 1548–1598 után) antitrinitárius prédikátorként Kornis Farkas udvarában, a székelyföldi Homoródszentpálon szolgált, amikor 1587 januárjában megírta Aspasia asszony históriáját. A görög-perzsa háborúk korában játszódik, forrása a görög Ailianos (kb. 175–235) Tarka históriáinak egyike. A szerző Aspasia nevű lánya 1582. január 31-én született, a mű valószínűleg az ő ötödik születésnapjára készült. A versfőkbe szőtt ajánlás azonban Háportoni Forró Jánosnak és leányának szól. Nyomtatásban 1591-ben jelent meg Kolozsvárott. Szövegközlésünk alapja a korabeli kiadás.

Csáktornyai Mátyás (Csáktornya?, 1540 k.–Marosvásárhely, 1602) munkásságát csak Marosvásárhelyre kerülésétől fogva ismerjük. Az 1580-as évek vége felé telepedhetett le a városban, ahol Baranyai Decsi Jánosnak volt tanártársa. Három műve maradt ránk, közülük kettőt – más-más jellegű érdekessége miatt – szöveggyűjteményünkbe is felvettünk. Legsikerültebb a Jeles szép história két görög hercegről, erős Aiaxról és bölcs Ulissesről , amelyet 1592-ben írt, s még abban az évben Kolozsvárott megjelentetett. Ovidius Metamorphosesének 13. könyve alapján készült, és olyan „históriás ének”, amely vélhetőleg már nem ének: mint Stoll Béla megállapítja, szerzője inkább olvasásra vagy retorikus előadásra szánta. A szöveget Varjas Béla kiadása nyomán (Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979, II.) közöljük.

Huszti Péter: Aeneis, azaz az trójai Aeneas herceg dolgai,

melyben Trója vétele és romlása, trójaiak búdosások Aeneassal együtt, hadok Olaszországban és Rómának eredeti nagy szép díszes versekkel megíratik

(1569?)

HARMADIK RÉSZE

Honnét légyen származott az római birodalom

[Ad notam: Bátorságot arról fejenként vehetünk]


        [...]

41   Oly búval, bánattal az Aeneas király
       Felkelvén indula csak másodmagával,
       Egy erdőbe lépék ketten Achatéssal,
       Kezében kézíje marok nyilaival.

42   Rajtok esett nagy sok gonosz szerencsében,
       Mikor gondolkodnék járván erdő közben,
       Gyenge szép szűz juta ellenébe szemben,
       Haját eresztette a szélnek mentében.

43   El-felövedzette szépen holna alját,
       Tráciai módra kötötte puzdráját,
       Felaggatta leány gyenge, lágy ruháját,
       Mint egy vadászember, megkötette sarját.

44   Csak közel sem jutván szép szóval így szóla:
       „Nem láttatok-é itt az én társaimba,
       Ha valami vadat itt űztenek volna,
       Ilyen módú vadászokat itt járnia?”

45   Aeneas szép szóval mondá: „Mi nem láttunk,
       De várj meg, te leány, véled hadd mi szóljunk,
       Ne siess, ne siess ilyen igen tőlünk,
       Mert semmi dolgodban téged nem késlelünk.

46   Nem emberi ábrázat az te szép orcád,
       Sem emberhöz illő te gyenge szép szavad,
       Istenasszony vagy te – mondok én igazat –,
       Azért könnyebbíts meg mi fáradságunkat!

47   Inkább téged kérünk, mondd meg azt minékünk,
       Hol búdosunk mostan, vagy mi földön vagyunk,
       Tengeri szél miá ide kiverettünk,
       Sok áldozatokat tenéked mi tészünk.”

48   „Távol légyen az tisztelet – az szűz mondá –,
       Tráciai leány vagyok én – azt mondá –,
       De kevés beszéddel, azmely tartományba,
       Megmondom, holott búdostok tenger miatt.

49   Híres ez föld része egész ez világban,
       Nincs gonosz szerencse ez ti utatokban,
       Mert hozott titeket az nagy Afrikában,
       És hamar kijuttok egy nagy szép várasban.

50   Újonnat most rakják városnak kőfalát,
       Sőt hallottátok-é ti az Pheniciát?
       Vagy hallottátok-é Cartago várasát?
       Annak határában leltetek ti szállást.

51   Nemes fejedelemasszony várast bírja,
       Kinek neve Dido, avagy szép Elissa,
       Jó kedvvel ez asszony fogad bé házába,
       Jupiter véletek, ki most hordoz abba.

52   Gályákon de mostan tü honnat jöttetek,
       Mi nemzetek vadtok, avagy hová mentek?”
       Király fohászkodván így szóla az szűznek:
       „Mi vagyunk világban nagy keserves népek.

53   Ám az híres Tróját, hogyha te hallottad,
       Benne lakott népet avagy ha te láttad,
       Aeneas királynak nevét ha te tudtad,
       Mely nyomorúságban juttunk, imhol látod.

54   Ragadoztunk kevés hajókkal ez partra,
       Akarnánk evezni az Olaszországba.”
       „Akárkik légyetek – nékik szűz így szóla –,
       Isten jár véletek, és hordoz jó útra!”

55   Ott hirtelen leány tőlek elindula,
       Megjelenté magát, hogy szép Venus volna,
       Nagy keserves szókkal Aeneas kiálta.
       Ott többet nem szóla néki édesanyja.

56   Oly igen kesereg király őmagába,
       Sőt hogy megtért volna az ő szállására,
       Hát jámbor Anchises fekszik immár halva,
       Vén atyját temeté nagy sírván áldozva.

57   Partjáról tengernek király jó hajnalba
       Kevés, fáradt népét az útra indítá,
       Csak másodmagával őmaga más útra,
       Ifjú Achatessel ment, isten hordozá.

58   Egy sűrő szép köddel az szép Venus asszony
       Őtet környülvévé úgy, mint istenasszony,
       Láthatatlanképpen viselé az úton,
       Társainál előbb juta bé városban.

59   Templom felé Cartagóba mikor menne,
       Az királnéasszont nagy sok néppel lelé,
       Egy új hír juta királyasszonnak, ímé,
       Trójaiak juttak volna ő földére.

60   Rajtok szüve esék, ím, az szép asszonnak,
       Parancsolatjából ők béhívattatnak,
       Asszony lába előtt ott az trójaiak
       Kegyelmet nyerének, mint oly nyomorultak.

61   Úgy kérdezi asszony ő nyavalyájokról,
       Mert már régen hallott vala szép Trójáról,
       Ott egy Ilioneus így szóla legelöl:
       „Vagyon fejedelmünk, azki jött Trójából.

62   Sok nyomorúságunk attól megértheti,
       Ha kegyelmességed őt megkeresteti,
       Nem tudjuk, hová lött, most ha búdosik-é?”
       Az Aeneas király kezdé ezt hallgatni.

63   Sok szókkal kegyelmét az asszony ajánlá,
       Utakra királyért küldeni akara,
       Aeneas az ködből magát kitisztítá,
       Alázatosképpen az asszonyhoz juta.

64   Sok nép csudál vala az vendégnépeken,
       De királyasszony lőn igen nagy örömben,
       Kézen fogván Aeneast nagy jókedvében,
       Az nép utat adván: felvivé házában.

IV. RÉSZ

Dido asszony házasulása és halála, Aeneas Olaszországban evezése

Ad notam: Ím, mint nyomorodám, felséges Úristen


1   Pogán krónikákból egy szép dolgot mondok,
     Kit mindennek mostan, én csudául mondok,
     De főképpen férjhözmenő jó asszonyok,
     Példát venni erről gonoszt rám ne szóljatok.

2   Egy kis példabeszéd, kit ti költöttetek,
     Kérkedéken leányok hamarább megesnek,
     Mely igaz légyen az, hallják meg mindenek,
     Mert ifjaknak s aggnak vagyon oly természetek.

3   Ez széles föld régen három részre oszlott,
     Ázsiának s Európának hívattatott,
     Afrikának nevezték az harmadikat,
     Melyekben neveznek hatalmas országokat.

4   Régi országok közt az nagy Afrikában,
     Lakik vala régen az Pheniciában
     Belus nevű király Sidon várasában,
     Tyrust és Utikát ki rakatta újonnan.

5   Csak két magzatja lőn királynak éltében,
     Meghala az király egy betegségében,
     Fia, Pigmalion király lőn az földen,
     Dido Elissa egy húga nagy szépségében.

6   Vala Herculesnek egy jámbor főpapja,
     Sicheusnak hítták, igen jámbor vala,
     Elissa szép leánt az ő atyjafia
     Nagy kazdagságaért ez papnak házasítá.

7   Pap gazdag kincsének oly nagy híre vala,
     De minden aranyát földbe ásta vala,
     Pigmalion király bosszonkodik vala,
     Arannyal, ezüsttel hogy egy pap kazdagb nála.

8   Ímé, Herculesnek mikor az áldozna,
     Nyíllal általlövé papot, és meghala,
     Gyenge felesége kin ugyan pozsdula,
     Mert atyjafiához ezt soha nem gondolta.

9   Ezért ő bátyjára bosszonkodik vala,
     Soha még jó szemmel látni sem akarja,
     Ezalatt sok népet asszony fogad vala,
     Egyenlőképpen mert királyt gyűlölik vala.

10   Nem lehetne egyéb dolgába – gondolá,
       Csak színnel bátyjával megbékéllet vala,
       Keserű sírással bátyját kéri vala,
       Népet küldjön neki, kivel ő elindulna.

11   „Siralmat, bánatot talám elfelejtek,
       Ha kevés napokra te házadhoz megyek,
       Én megholt uramnak házától elmegyek,”
       Kit az király hallván, indulának seregek.

12   Pigmalion reménli vala ő szűvében,
       Kazdagság jő hozzá kedve-keresésben,
       De Elissa asszony okos elméjében,
       Hajókra rakodván indula az tengeren.

13   Ő titkon töltete zsákokat fövennyel,
       Tengerbe hányatá ilyen beszédekkel:
       „Én megholt uramért áldozom ezekkel,
       Légyen lelke után, kit keresett két kézzel.”

14   Tanácsa azután lőn fenyegetéssel,
       Ő bátyja népének ilyen beszédekkel:
       „Látjátok, tengeren vagyok én sok néppel,
       És kezemben vadtok ti minden erőtekkel.

15   Rajtatok bosszúmat bizony most megállom,
       Ha ti úgy nem jártok, azmint én akarom,
       Sőt ha bátyám nevét valakitől hallom,
       Az tenger közepett szörnyű halálnak adom.”

16   „Véled lészünk halálig” – azok mondának,
       Ciprus szigetiben mikoron jutának,
       Szép szűzek, leányok szigetben valának,
       Kik áldoznak vala az Venus szent asszonnak.

17   Szép leány szűzekben nyolcvant elkapata,
       Szaporodnék népe, azhol leszállana,
       Húga dolgát Pigmalion mikor hallá,
       Sok néppel utána indula, de héába.

18   Rakodék ki asszony azon Afrikában,
       Az ottvaló néppel lakék barátsággal,
       Végre földet kére ott az tartományban,
       Mennyit egy ökörbőr béfog széles voltában.

19   „Ez nem sokat tenne” – lakónép gondolá,
       Örök áron föld lőn az asszonnak adva,
       Egy ökörbőrt hosszan metszék szépen szíjra,
       Azzal foglalt földet asszony tulajdonítá.

20   Gondolatja okos lőn Dido asszonnak,
       Egy várast fundála, mint lakóházának,
       Azt közakaratból hívá Cartagónak,
       Fokhelye végre lőn mind az egész országnak.

21   Nagy romlás történék ezen üdő közben
       Trójának városán Ázsia földében,
       Az görögek miá lőn földretörésben,
       Az benne való nép esék oly nagy ínségben.

22   Oly romlás vala ez akkori üdőben,
       Kinek mása nem volt földkerekségében,
       Egész ez világnak eseti példa lőn,
       Azhol hallják vala: minden szánta szüvében.

23   Rettenetes ínségből kik szaladának,
       Idegen országra sokan búdosának,
       Egy Aeneas nevő királya Trójának
       Búdosván jött vala várasában annak.

24   Vivé Dido asszony jókedvvel házába,
       Mert nyomorúságát esedezvén szánja,
       Új csudául régen már Trója romlása
       Felíratott vala Dido asszony házába.

25   Minden kegyelmével ő magát ajánlja,
       Lakodalmot szerze vígan udvarába,
       Drága kazdagságát asszony megmutatá,
       Háza fénlik vala sok szépségnek miatta.

26   Ötven szolgáló leány és asszonnépek,
       Fő-fő szolgáló nép más rendbe ellének,
       Étkeket asztalra egyszersmind tevének,
       Ételhez-italhoz népek leültetének.

27   Kis fia Aeneas királynak öltözve,
       Gyermek Julusnak az orcáján szép színe,
       Fénlik, pirosodik atyjának ölében,
       Ifjú Dido asszony kin gerjedez szűvében.

28   Soká nem tűrheté, asszony hozzá hívá,
       Az futosó gyermek ugyan megragadá,
       Gerjedezőképpen asszony apolgatá,
       Szüvéből kiesék régen megholt pap-ura.

29   Pengése-szólása sok vigasságoknak,
       Szerelme, jókedve juta az asszonnak,
       Estvéig víg kedvvel soká múlatának,
       Akará az asszony, hogy mind egyest innának.

30   Oly igen beszélget asszony Aeneassal,
       Kérdezi, mint jártak az híres Trójával,
       „Szerelmes Aeneas, beszéld meg igazzal
       Görög csalárdságát minden búdosásoddal!

31   Nékem tetszik, vagyon most hét esztendeje,
       Mitől fogva esett Trója veszedelme,
       Attól fogva hol jártatok ez üdőre?”
       Ő nagy szerelmében kérdezi mindenekre.

32   Aeneas azt mondja: „Kérem felségedet,
       Ne újíts meg nékem régi keservemet,
       Látod, éjjel vagyon, ne kérj erre minket,
       Lehetetlen dolog, melyre kérsz most engemet.

33   Ráonszolá asszony ő szerelme miatt,
       Sok könnyhullatással király kezdé szavát,
       Valamiben forgott, elbeszélé dolgát,
       Már megvirradt vala, hogy elvégezé szavát.

34   Elissa Didónak de nem kell alonni,
       Noha mind az vendég eloszla nyugodni,
       Aeneas mivoltán csak kell gondolkodni,
       Dolgát, szavát, képét soha nem felejtheti.

35   Sőt nagy gondolkodván alá-s-fel jár vala,
       Egy atyafi nénje Anna asszony vala,
       Titkos helyre kézen fogva vitte vala,
       Ilyen beszédekkel ott tanácskozik vala.

36   „Édes atyámfia – Dido mondja vala –,
       Mely nagy nyughatatlan vagyok én magamba,
       Micsoda vendéget hoztunk bé házunkba,
       Ki nem esik szívemből az ember mivolta.

37   Tökéletes ember az istentől vagyon,
       Mennyi nyomorúság volt az ő nyakokon,
       Csudálkozom mégis, mely bátron ő vagyon,
       Lám, sok aluszik meg, kin nyomorúság vagyon.

38   Vajha magamban el nem végeztem volna,
       Hogy férjhöz ne mennék, uram hogy meghala,
       Bizony, ez emberrel nékem nagy szóm volna,
       De utálatosság nálam házasság ágya.

39   Soha nem szegem meg tökélett szándékom,
       Holtomat ezennel sőt inkább akarom,
       Szemérmességemet hogynem megrútítsam,
       Melyet véle elvitt én megholt Sicheusom.”

40   Ő szeme bő könyvvel – így beszélvén – lábba,
       Anna asszony szerelmes öccsének szóla:
       „Ah, én édes öcsém, mely bolond vagy – monda –,
       Ezen ifjúságban meghalsz nagy bánat mia.

41   Tudatlan vagy még te házasság dolgába,
       Mely drága magzatok lésznek házasságba,
       Az te fogadásid légyenek héába,
       Az te megholt férjednek nincs már reád gondja.

42   Nagy tökéletesség immár igaz, elég,
       Lám, mennyi sok kérőid voltak ez ideig,
       Senki el nem hajtott téged arról eddig,
       Miért tartasz ellent szerelmednek mind éltig?

43   Vedd elődben, micsoda föld, kire jöttünk,
       Mindenfelől vagyon gonosz ellenségünk,
       Bátyádtól is vagyon nagy fenyegetésünk,
       Hiszem, hogy istentől vagyon ez mi vendégünk.

44   Nem alávaló nemzet ez, azmint látjuk,
       Ha házasságodat ez emberrel látjuk,
       Ezután is soha ez dolgot nem bánjuk,
       Minden hírünk-nevünk az égbe magasztaljuk.”

45   Csak alig várhatá, király hogy felkéljen,
       Már elbátorodott az ő szerelmében,
       Kézenfogva hordozá királt ház közben,
       Szépen rakott várát mutogatja kedvében.

46   Tétete újonnan más kazdag vacsorát,
       Szüve szerént kévánja királynak szavát,
       Esze veszett, ismét megbeszélje Tróját,
       Éjjel nyughatatlan forgatá nagy tűz lángját.

47   Reggel, harmadnapon vadászni készüle,
       Ő ágyasházából kijöve öltözve,
       Nagy kazdagság miá ugyan ragyag színe,
       Nagy sok fő nép és leány, asszony őkörüle.

48   Ott, lám, azt sem tudja, mint lépjék a földre,
       Széles boglárokkal ruháját felkötte,
       Aranyszál hajakkal haja ékesülve,
       Az ő módjok szerént a szélnek eresztette.

49   Ímé, lövő nyila bérakott tegzében,
       Szép drágakövekkel fénlik tündöklésben,
       Kesken derekára azt felövedzette,
       Egy öltözött lóra, mint egy vitéz, felüle.

50   Ám kezében vévé aranyas dárdáját,
       Trójaiaknak is hozata lovakat,
       De főképpen királynak egy jeles lovat,
       Kis Julusnak is hozata egy szép lovat.

51   Nagy királyi móddal ott elindulának,
       Mikor egy erdőben, ímé, vadásznának,
       Nagy zúgással égből szelek indulának,
       Mennydörgés, csattogás, nagy kőesők jutának.

52   Vadászást elhagyván, ők mind eloszlának,
       Az kőeső előtt hegyben búdokának,
       Dido asszony királlyal ketten valának,
       Egy kőszikla alá zápor elől állának.

53   Szerelemnek tüzét tovább nem tűrheté,
       Aeneas királlyal mindenről beszéle,
       Minden akaratját ott ő megtökélé,
       Immár férje vagyon, kin oly igen örüle.

54   Vala ifjú király Mauritániába,
       Ki kévánja vala Didót házasságra,
       Meghallá ez dolgot, hirtelen házába
       Jupiter istennek könyörge búsultába.

55   „Ez dolgot, felséges Jupiter, látod-é,
       Hatalmasságodat, lám, minden rettegi,
       Hogy egy asszonyállat mi földünket éli,
       Másunnan búdosott ide, nem bosszúság-é?

56   Nem gondolta véle való jótétünket,
       Hátraveté az én bizony beszédemet,
       De más jövevénnek, ím, inkább kedvezett,
       Kegyelmesen tekints én áldozattétemet!”

57   Jupiter meghallá annak könyörgését,
       Mercurius angyalt küldé, mint követét,
       Cartagóba vigye az ily követséget,
       Aeneas királynak mondja ez izenetet:

58   Ez idegen földen de miért múlatna?
       Hogy nem jut eszében ő ígírt országa?
       Nem ily feleséget isten néki adna,
       De azkinek magva ez világot elbírná.

59   Nem szánja-é eddig való búdosását?
       Ő jó híre-nevének megalázását,
       Ő kicsin fiának ígért birodalmát,
       Mely szép leány várja odabé önnenmagát.

60   Siet Mercurius Cartagóba menni,
       Hát Aeneas kezdett igen építeni,
       Párdoc és oroszlán bőriben forgódni,
       Ki nem gondja vala, olyban már törekedni!

61   Csakhamar Mercurius őtet hirtelen szólítá,
       Mind e követségét beszélette vala:
       Kin magában király ugyan megájula,
       Haja megborzada, és ugyan megnémula.

62   Azmint cselekednék, magában gondolá,
       Mi módot találjon az elindulásba,
       Hogy szép felesége azt meg ne tudnája,
       Nagy vakmerőképpen titkon szolgáit hívá.

63   „Régi fáradságot elő kell vennetek,
       Hajókat csinálni hamar siessetek,
       El kellene mennünk, ha mi módot lelek,
       Mi légyen szándékunk, ingyen se beszéljétek!”

64   Titok de nem lehet a szeretők között,
       Az szerelem kikiáltja magát nép közt,
       Szemérem, tisztesség nincsen azfélék közt,
       Ezt sem titkolhatják szerelmes Dido előtt.

65   Az jó asszony, ímé, szüvében dobbana,
       Szerelmes urának bátorsággal szóla:
       „Mit hallok tehozzád – sírva beszél vala –,
       Hitted-é dolgodat, tőlem hogy rejtve volna?

66   Gondold szerelmemet, mely tehozzád vagyon!
       Hited, tisztességed, tudod, nálam vagyon,
       Meghalok éretted, ha ez szándékod vagyon,
       Akarj is, nem mehetsz, az tél is rajtad vagyon.

67   Istenekre és az te hitedre kérlek,
       Micsoda az oka, nem szeretsz-é, kérlek,
       Az én jótétemet gondold, azon kérlek,
       Ez igyekezettel ne ölj meg, azon kérlek!

68   Nem lészen már nékem semmi tisztességem,
       Az égben felhatott vala az én hírem,
       Megholt temiattad én szemérmességem,
       Kinek hágysz már engem, én szerelmes vendégem?

69   Inkább mit gondolnék te elmenéseden,
       Csak hadnál engemet egy szép kis vendéggel,
       Örvendezne lelkem játék szerzésével,
       Ki hasonló lenne az tennen személyeddel.”

70   Háborodván király felelé asszonnak:
       „Az te jótétedről hálát nem adhatok,
       Ne félj, kérlek, soha mert meg nem tagadlak,
       Az hatalmas isten előtt téged megáldlak.

71   Az én menésemet tőled nem titkoltam,
       Sőt még szívemben is soha nem gondoltam,
       De az isteneknek akaratjok rajtam,
       Mely ha nem onszolna, új Tróját itt rakatnám.

72   Engem sok intéssel más országba hínak,
       Felséges Jupiter és mind az Sibyllák,
       Ábrázatja rettent álmomban atyámnak;
       Ne fogjam meg jó szerencséjét kis fiamnak!

73   Reám ezokaért most ne haragudjál,
       Mert kételen vagyok, és ne búslakodjál,
       Még az isten éltet engem világával,
       Megkereslek téged nagy sok fáradságokkal.”

74   Orcáját az földre asszony lefordítá,
       Látá, szép szovával hogy semmit használna,
       Azmint tudá, haraggal szólani foga.
       „Te hitetlen, látom, akaratod mi volna!

75   Sírásom, kérésem, szerelmem meg nem hajt,
       Egy búdosó valál, adék lakóházat,
       És mint bolond, néked adám országomat,
       Annál nagyobbat, mert adtam ennenmagamat.

76   Azmelyeket mondasz: nem hiszem azokat,
       Mintha igen tudnák istenek dolgodat,
       Ahol menj el bátor, végy kazdag országot,
       De meglátod, én is fegyverrel lészek rajtad!

77   Rajtad bosszút állok az én életemben,
       Ha úgy nem árthatok, vészek ördögségben,
       Úgy is háborgatlak egész életedben,
       Halálom után is reád járjon az lelkem!”

78   Sok beszédek közbe asszony elájula,
       Szolgálóleányok ölben vivék ágyra,
       Király keseredék, siratá magába,
       Csókolgatá, száná, kételen elindula.

79   Igen nagy bánattal az hajókra szálla,
       Asszony egy üdőre felébredett vala,
       Az ő atyjafiát, Anna asszont hívá,
       Tenger felé király után hamar bocsátá.

80   „Tudod, édes néném, mint szeretett téged,
       Minden titkját inkább jelentette néked,
       Talám inkább megfogadja te beszéded,
       Késértsük még egyszer, csak azon kérlek téged!

81   Az én kevély ellenségemnek ezt mondjad:
       Nem én gyútottam fel tűzzel erős Tróját,
       Minem én öltem meg az ő ageb atyját,
       Hogy semmiben, lám, nem fogadja az én szómat.

82   Mit fut ily erősen, könyörüljen rajtam!
       Hogy házasom légyen, nem kérem immáran,
       Sem hogy értem ne menjen Olaszországban,
       Csak kevés ideig maradjon még szállásán!

83   Az én bánatomat talám elfelejtem,
       Nyárra kélvén bátor szabadon elmenjen,
       Mert ha meg nem marad, magamat megölem,
       Mit használ az után halálommal éltében?”

84   Nagy gyorsan Anna asszony ott elindula,
       Szép szóval s haraggal de semmit használa,
       Dido asszony mégis nézi, ha láthatja,
       Hogy megölje magát, ő szívében elszáná.

85   Nénjét szíveszakadva oly igen várja
       Követségből – Anna mondá – elkölt volna,
       Kezét öszvecsapván sivalkodik vala,
       Ágyasházba futa, arcul ágyra borula.

86   Nagy szerelme miatt király ábrázatját,
       Arannyal, zománccal az Aeneas királt,
       Feliratta vala, ragadá az táblát,
       Magához szorítván, úgy siratta ő magát.

87   „Süllyedek, hogy vészek! – jajjal mondja vala –,
       Mit tégyek immáran, hová légyek – mondja –,
       Restellem, szégyenlem, csak szemem is lássa
       Fejem felett való eget, mert megholtam ma.

88   Semmire nem kell már szépség és asszonyság,
       Bár ne adta volna mennyei királyság,
       Hogy az mi partunkra trójai királyság
       Kiszállhatott volna, rám örök szidalomság!

89   Szépet nyerék az én házasulásomba,
       Vallyon s hová menjek szégyenségem miá?
       Én sok kérőimnél vagyok megutálva,
       Kiket én megveték, azért jobb, meghaljak ma.”

90   Sok siralom miá feje meghivula,
       Aszú fát hordata, hogy áldoznék, mondá,
       Sicheusnak kardját ő eléragadá,
       Önnönmaga az fát egy hajnalba felgyútá.

91   De nám, nagy vakmerőn az fákra felálla,
       Az megírott táblát tévé talpa alá,
       Általüté magát, leesék az fákra,
       Kin az város népe erősen rémült vala.

92   Jajgatás és sírás azon nagy kezdeték,
       Anna asszony hallá, hertelen futamék,
       Ő szép, gyenge öccsére jajszóval esék,
       Testét palotában az leányok emelék.

93   Didót vetett ágyra mikor tötték vala,
       Orcáját ő nénje soká csókolgatá,
       Egyszer Dido asszony szemét ráfordítá,
       Gyenge karján háromszor emelkedett vala.

94   Ott magát nem bírván szépen ereszkedék,
       Világból akképpen asszony el-kimúlék,
       Lelke az Plutóhoz Pokolba viteték,
       Haja, körme cigánmódra elmetélteték.

95   Mind egész éltében Anna asszony síra,
       Mindennap az haját, körmét ő jajgatá,
       Őmaga orcáját s haját megszaggatá,
       Onnan maradt az mód a szegény cigánokra.

96   Aeneas királnak erről hír érkezék,
       Sietvén vitorlát szélnek eresztének,
       Sicilia felé hátra evezének,
       Nagy sok esztendőkre Olaszországot érék.

Bogáti Fazakas Miklós: Aspasia asszony dolga és az jó erkölcsű asszonyoknak tüköre

(1587)

A Lucretia nótájára


1   Jóval látta Isten világon az embert, kinek oly asszont adott,
     Azki tisztét tartja a szép szeméremmel, mert nem tud szebb jószágot,
     Ki az tökéletnél drágább, szebb jegyruhát, hüte mellett, nem hozott.

2   Az orca szép voltát, termetét így tartja, ha csak urát gondolja,
     Vagy vagyon honn, vagy nincs, szem előtt, szem kívül tisztét és dolgát tartja,
     Hallgató, gyors, serény, házában úgy vigyáz, nem néz ki, mert honn gondja.

3   Noha nem hírt keres, de hogy tisztit érti, természet szavát hallja,
     De azért nem távul, hanem azon forog, magát például hagyja,
     Jóba minden asszont meg akar haladni, holtig ez pályát futja.

4   Ez, mivelhogy ritka, vagy hogy én nem láttam, nem is illik, hogy tudjam,
     Mert az jámbor asszont csak az ura tudja, tanúságban hallottam,
     Azért, ím, egy példát asszonyoknak írok, kit görögből olvastam.

5   Tengeren túl nagyrészt Kis-Ázsia földét szép görög nemzet lakta,
     Zsidók szomszédjában perzsa királyokhoz hallgató, adót ada,
     Hogy világ ideje negyedfélezerbe teremtés után forga.

6   Uralkodék ezkor harmadik Darius, kinek két kellő fia,
     Nagyobb Artaxerxes, kisebb Cyrus vala, kit igen szeret atyja,
     Azért tenger mellett egynéhány országra tisztbe őtet bocsátá.

7   Az tisztbe göröggel magát szeretteté, nagy barátságot szerze,
     Kit az ő elei meg nem hajthatának, kibe sok nemzet vésze,
     Az régi Cyrusnak példájára nézve, immár feljebb tekinte.

8   Erős görögekre nézve, atyja székit bátyja ellen kéváná,
     Azért két rokonát, kik őtet mint királt, nem tisztelék, levágá,
     Kiért beteg atyja tisztből ifjú Cyrust Perzsiába meghívá.

9   Az tisztét jól hagyá, szép szerrel indula, de az atyja meghala,
     Bátyja székben üle, ki féltében öccsét ottan megtartóztatá,
     De anyja kértére az előbbi tisztben Cyrust ő is bocsátá.

10   Sok jóval tisztelé az görög nemzetet, kivel úgy melléköté,
       Hogy minden szerencsét tiszta szeretettel Cyrussal az késírte.
       Artaxerxestől is valaki jöhete, Cyrus mellé siete.

11   Parisatis asszony, az anyja Cyrusnak, Cyrussal inkább tarta,
       Az nagyobb fiának hogy gyanóját látja, haragját is lágyítja,
       De hogy nem érdemli székit nagyobb fia, bánja, kit Cyrus tuda.

12   Ázsia földében nincs az paráznaság, de egynek sok házasa,
       Azért ifjú Cyrus többi közt házasul Aspasiát hozatá,
       Kit anyja hogy hoza, szülésben meghala, gyermek árván marada.

13   Szegőde atyjának, Hermotimnak nincsen, mert nagy szegénség rajta,
       Mindazáltal leánt tisztán s jó erkölcsbe nagy keményen feltartá,
       Az leány álmában jó szerencséjéről nagy sokszor azont látá.

14   Idővel hogy jöve jó középkorában, állán rút sömör kele,
       Kivel megrútula, de bánatos atyja orvoshoz leánt vivé,
       De tőle az orvos három státert kére, kit ű nem ígírhete.

15   Aspasia ezen keservesen síra, félreméne, leüle,
       Tükörét térdére tötte, magát nézi, étlen-itlan könyveze,
       Az nagy sírás után ugyanott alvék el, kibe álma megjöve.

16   Mintha egy szép galamb hozzá repüllene, ő álmában ezt látja,
       Galamb őelőtte egy szép kegyessé lőn, leánt így vigasztalja:
       „Ne bánkódjál, ne félj, doktorhoz ne menj bár, ne köss írat orcádra!

17   Menj el, aszú rózsát törj porrá, kösd azzal: az orcád meggyógyítja.”
       Ím, hogy felserkene leány, szót fogada, a sömöreg elhulla,
       Már Aspasiának Fochea várasban senki nem vala mása.

18   Egyéb jószági közt, kivel gazdag vala: gesztenyeszínű haja,
       Nem igyenesen nyúlt, de kevéssé fodros lobagó hajaszála,
       Két szeme künnálló, zomok, kit akkorban világ legszebbnek tarta.

19   Meghorgodt kevéssé, de kicsin az orra, szép rövid az két füle,
       Színe, mint rózsának, kiért váras népe őt Miltónak nevezte,
       Azaz, piros-fejér: ajaka mind piros, bőre színe mind gyenge.

20   Olyan, mint az új hó, még annál is fejérb szájában minden foga,
       És azmit többi közt nem hagyhatunk alább, szép lába, szép járása,
       Gyenge, de szép szava, mely gyönyörűséges régi sirének szava.

21   Ravasz álszín nincsen semmi az ő testén, mi nem szükség, nem tartja,
       Mint leányfélének cifrára nincs gondja, mint idegent, utálja,
       Tudja, hogy szerencse és egy gonosz szokás, nem természet azt hozta.

22   Az ő szerencséje anélkül is vékony, jóllehet azt nem bánja,
       De hogy szegényül nőtt, szegényen tartatott, az cifrát sem kévánja,
       Természettel gazdag, kivel megelégüdt, arra semmit nem palla.

23   Reménsége ilyen, hogy így is urat lel, kellő korba hogy juta,
       Hazáját, Focheát, ellenség megvövé, ott egy úr rátalála,
       Három szép leánnyal az Cyrushoz vivé immár, hogy vacsorála.

24   Intik és oktatják asszonyok az hármát, kik vélek elmenének,
       Fereszték, felkenék, minden szép ruhába görög módon készíték,
       Az ifjú Cyrusnak, magok mint kellessék, ki-ki mind törölkedik.

25   Feljebb-feljebb minden az övét készíti, mintha piacra vinné,
       Mint annyi kerítő, hogy drágábban adja, álszínnel kené-fené,
       Aspasia asszony nem akar kenődni, mert pokolnak ítílé.

26   Olyban sem öltözik, kit előbb nem szokott, mert rabdolognak mondja,
       Nagy fohászkodással istenét óhajtja, atyja nevét kiáltja,
       Hogyha szavát hallja: öltöztetni, mint kurvát, eladni ne bocsássa.

27   Riaszták, rongálák, ugyan meg is verék, azért magát meghagyja,
       Az sokszínű köntöst nagy nyegve felvévé, az fardagálra voná,
       Az jár, nám, esziben, hogy kurvává tészik, eladják, igen síra.

28   Renddel az négy leánt hopmester bévivé, Cyrus előtt állatá,
       Az hárma Cyrusra egyenesen néze, közel álla, mosolyga,
       Az jövendő éjre semmi bánatjokat csak egyik sem mutatá.

29   Orcáját az földen Aspasia tartja, mert tüzes, úgy pirula,
       Nagy keserves könyvvel két szeme rakodott, hogy rabmód állapatja,
       Magaviselése mind csak azt mutatja, hogy az dolgot általja.

30   Parancsolja Cyrus, hogy mellé üljenek, az hárma szót fogada,
       De az szép fochai Aspasia asszony soká mind ellent tarta,
       Mégnem erővel is az hopmester őtet az többihöz szállítá.

31   Úgy nyúla hozzájok Cyrus és fogdosá és szemekben tekinte,
       Ujjokat, állokat, szemeket megnézé, tapogatá, illeté,
       Az többi engedé, de az szép fochai Cyrusnak azt nem tűré.

32   Előszer ujjhegyvel Cyrus alig éré, leány nagyot kiálta,
       Mint nemes természet mondja, hogy megbánja, ha másszor hozzányúlna,
       Annál inkább Cyrus az mellyére nyúla, kin az leány elfuta.

33   Legottan az Cyrus az jó természetet leányban megisméré,
       Nemesnek bizonnyal csak az egyet mondá, leánnak csak azt hivé,
       Az többi vásáros csak piacra való, azért tőle elküldé.

34   Leánt azért Cyrus feleségül vevé, noha több is volt nála,
       De egyet is soha sem elébb, sem oztán oly kedvében nem tarta,
       Nem ágyas számában, de királyné renden ez egyet vövé hozzá.

35   Az perzsák szokása, hogy sok egyéb ágyas, de csak egy az királyné,
       De görög módra lőn Cyrus házassága, mert felettébb szereté,
       Mert természet jova kettő az leányba, hogy szép és jó az esze.

36   Eszével élt ura, valaha tanácsát fogadta, meg nem bánta,
       Mikor nagy dolgokban Aspasia szaván ifjú Cyrus indula,
       Egész Görögország ennek hírét hallá, és nagy eszét csodálá.

37   Nem csak két tenger közt ennek híre tarta, Perzsiába is juta,
       Artaxerxes király öccse szerencséjét szép nejéről csudálá,
       Nyilván hiszik immár, hogy egyéb nejével soha Cyrus nem hála.

38   Ilyen szerencséjén Aspasia asszony őmagát el sem hivé,
       Régi sok álmiról mind megemléközék, istenének köszöné,
       Hogy kicsin korától ily gondját viselte, éltig érte tisztelé.

39   Kincset nagy sok jóval az atyjának külde, gazdag emberré tevé,
       De mind háláláig nagy mértékletesen minden dolgát viselé,
       Kit sok görög asszony perzsiaiakkal sok ideig említe.

40   Országra böcsülik, oly kösöntyűt hoztak, kit Cyrusnak adának,
       Csoda mesterségén és drágakő művén az urak csudálkoznak,
       Kit egynéhány ország ellen küldettenek ajándékon Cyrusnak.

41   Látván az böcsűjét: ez szép nyakbanvetőt Aspasiának száná,
       Azért ebéd után őhozzá béméne és aluva találá,
       Az drága boncsokat köntös alá tövé, őmaga félrehajla.

42   Elvárá csendesen, mégnem Aspasia álmából felserkene,
       Ki hogy Cyrust látá, felugrék, mint másszor, ottan nyakon ölelé,
       Mint illik, szereté, kérdezé, beszéle, szüvét néki jelenté.

43   Ottan skatulyából az nemes kösentyűt Cyrus néki jelenté,
       Kivel csak ezt mondá, hogy király leányát vagy királynét illetné,
       „Azért néked ádom, hogy nyakadon viseld, kivel testöd tödd szebbé.”

44   Semmivel az asszony magát el nem hivé, eszesen így felele:
       „Úgy vagyon, nagy személt és királnét illet tefelséged szépsége,
       Azért tefelséged asszonyom anyádnak, Parisatisnak küldje.

45   Felséged kedvére tisztesen magamat ez nélkül is viselem,
       De azmi asszonyom anyádat illeti, én is néki ítílem,
       Én gondom, enélkül fejemet, mellyemet hogy néked széppé tégyem.”

46   Így azmit egyebek most leginkább kapnak, Aspasia megveté,
       Mert az öltözetben mindenes szépséget most asszony, leány veté,
       Kit királyi, úri módnak Aspasia valamiért nem vélé.

47   Gyönyörkedik Cyrus az asszonnak szaván, és ottan megcsókolá,
       De minden beszédét és egyéb dolgit is az anyjának megírá,
       Az nyakbanvetőt is, de Aspasiát is Parisatis csudálá.

48   Udvarban nagy híre az Aspasiának, örül az király anyja,
       Hogy noha fiánál az ő ifjú menye nagy méltóságban vala,
       De azt, azki Cyrust ez világra hozta, magánál jobbnak tartja.

49   Levélbéli dolgot azért nagyobb néven, hogynem boncsokat vette,
       Kiért Aspasiát Parisatis asszony fő módon megtisztelé,
       Fő ajándékokat Perzsia országból Aspasiának külde.

50   Azokat az asszony köszöné, dicsíré, de nem szükség – azt mondá,
       Azért mind urának, Cyrusnak azt küldé, hogy hadát azzal tartsa,
       „Elég, hogy te szeretsz, mert ennél több marhám nem lehet” – azt is mondá.

51   Drága izenetén Cyrus csudálkozék, de nemcsak ő csudálja,
       Azki ő termetét és nemes erkölcsét és tökéletét hallja,
       Sok ország is hallja, de már a szerencse, ímé, visszafordula.

52   Erős haddal Cyrus nagy titkon készüle, bátyja ellen erede,
       Mert az királyságra ő magát méltóbbnak az bátyjánál isméré,
       Hada többi görög, véle Aspasia, Perzsiára így méne.

53   Gonosz szerencsével az Cyrus ottvesze, az asszony közbe kele,
       Kinek hírét tudta Artaxerxes király, azért megkeresteté,
       Azkik kötve vivék, haraggal az király őket tömlecre veté.

54   Erősen siratja ő szép urát, Cyrust, senki szava nem foga,
       Hogy királytól küldött drága szép ruhákban ő testét felcifrázza,
       Kételen öltözék, kiben – minden mondja –, soha mását nem látta.

55   Nem késének véle, királyhoz bévivék, kit király úgy szerete,
       Hogy több házasi közt főfelesége lőn, minden felett emelé,
       Mindenben ő kedvét keresi, hogy Cyrust véle felejtethetné.

56   „Te magad ne törjed, és búdat felejtsed, mert úgy én is szeretlek,
       Mint előbbi urad, sőt hogyha akarok, nagyobbra is vihetlek,
       Nem illik, hogy szánjad én ellenségemet, nézz elé, arra intlek.”

57   Ezféle beszédet soká mindhéában Aspasiára veszte,
       Mert Cyrus szerelme úgy beléolvadt volt, hogy ki nem törölheté,
       Végre, mint bölcs asszony, az király szavára, idő telve, engede.

58   Búva lőn királynak, mert egy kedves ifjú udvarában meghala,
       Kinél szebb termető világ nagy részében, Ázsiában nem vala,
       Az király kedvére Ázsia országi fő-fő rend azt mind gyászlá.

59   Oly búnak ítélék mindenek, hogy senki nem mér szólni királynak,
       Senki vigasztalni, szembe lenni sem mér, színe veszett udvarnak,
       Harmadnap hogy múlék, erre ám gondja lőn Aspasia asszonnak.

60   Gyászruhát vőn reá, tudja, feredőben király mely úton menne,
       Asszony odaméne, az útban megálla, könnyeze, földre néze,
       Király ezt csodálja, kérdezi, miért jött, kire asszony felele:

61   „Azért jöttem, király, hogy vigasztaljalak, mert bánatodat hallom,
       De ha felségednek idejöttem nehéz, megtérek, tudom dolgom,
       Ha penig tetszenék, azmit jódra tudok, felségednek megmondom.”

62   Tetszik az szó, s azért az király mosolyga, hogy asszonnak az gondja,
       Virágszüvét ura hogy meg ne fonnyassza, azért néki ezt mondja,
       Menjen ágyasházban, azmég feredőből megjő, őtet ott várja.

63   Hogy az feredőből király visszatére, Aspasiához méne,
       Az megholt ifjúnak köntösét felvevé, Aspasiára veté,
       Úgy tetszék, az gyászon az megholt köntöse asszont szebbnek jelenté.

64   Ím, mintha az holtat elevenen látná, egy kevéssé vidula,
       Régi szereteti így eszében juta, Aspasiára szálla,
       Kéri, hogy így jöjjen gyakorta őhozzá, míg búva meglohadna.

65   Ura szaván jára az bölcs Aspasia, kivel megvigasztalá,
       Kinek kedvét senki, sem anyja, sem fia, rokona nem találá;
       Mert az nagy bánatot ő bölcs beszédével királyból kiszállítá.

66   Sok jó szerencsében, gonoszban így forga, kivel nevet talála,
       Egész Ázsiában és nagy Európában szépeknek példát hágya,
       Kiért szépnek s bölcsnek vezetéknevén is história ezt mondja.

67   Oka írásomnak, hogy mikor tekintém, lám, ez világ elveszett,
       Oly asszonyok miatt, kik urokkal bírnak, kit senki le nem ültet,
       Hogy asszonyom fejét meghajtsa, úgy bízzék, ha véle vitt nagy eszet.

68   Példa pogánságban, mi az szép jegyruha, kit mondjunk méltán szépnek,
       Mert látjuk, ez vilag az szépre igen űz, de tudjuk azt kevésnek,
       Ha egyet egy ország egy időben adhat, bátor mondjuk elégnek.

69   Tudománya légyen okos, bátor, tiszta, azkihez kell, szeresse,
       Annak életére, ő tisztességére eszét, erejét vesse,
       Ha látja, hozzáfér, tanácsot asszonyom ura mellett jelentse.

70   Az szentek példáját ó dolognak tartják, vagy pap-példának mondják,
       De én azokban is hasonlót találok, kik magok úgy tartották,
       Hogy urokat s Istent ha meg nem bántották, magok szépeknek tudták.

71   Tükerül szépeknek Szentpálon ezt írám, Székelfölden laktomban,
       Ezerötszáz után, nyolcvanhetedik újesztendő havában,
       Azkinek ezt írám, Isten lássa jóval, asszonyommal világban.

Csáktornyai Mátyás: Jeles szép história két görög hercegről, erős Aiaxról és bölcs Ulissesről

(1592)


1   Igen sokan írták veszését Trójának,
     Úgy mint főhelyének egész Ázsiának,
     És kihöz hasonlót nem találhattanak,
     Kinek mását soha nem is hallottanak.

2   Neve-híre nagyobb mind ez világon is
     Minden népek között nincs egy városnak is,
     Híre, míg fennállott, nagy volt magában is,
     De veszedelmével híresebb sokkal is.

3   Csalárd megvételét én most nem éneklem,
     Mert arról bővséggel énekeltek, hiszem,
     Veszése hallásának kevés hasznát vélem,
     Hasznosabb dologra annál igyekezem.

4   Lehet, hogy annak is ő veszedelméről,
     Sok példák jöhetnek, mind az részegségről,
     Mind paráznaságnak megbüntetéséről,
     Az fejedelmeknek ő viselésekről.

5   Jeles példa, mint kell ellenségnek hinni,
     Mint kelljen őnéki ajándékát venni,
     Akármi pribéknek hogy kell hitelt adni,
     Bátorságnak menten mint kell bocsátkozni.

6   Telnek de közelb is mindezek előttünk,
     De bódogok lészünk, ha máson tanolunk,
     Mert senkinek nincsen oly pokol órája,
     Ki másnak ne légyen meg használatjára.

7   Oly bódog órája sem esik senkinek,
     Fogyatkozására hogy nincs valakinek,
     Több haszna sem esik szerencsétlenségnek,
     Hanem hogy tüköre lehet egyebeknek.

8   Ez éneket azért két görög hercegről,
     Az erős Aiaxról, Telamon fiáról,
     És ékesen szóló, eszes Ulissesről,
     És azoknak írom vetélkedésekről.

9   Tróját mert hogy csalák tíz esztendő után,
     És kedvöket tölték az nagy vérontásban,
     Kétfelől tizenöt százezeren halván,
     És az felett hatvanhétezeren halván.

10   Görög két fő herceg, Aiax és Ulisses,
       Kinek mind az kettő igen böcsületes,
       Mindenik fő vitéz, de az Aiax erősb,
       Az Ulisses okosb, bölcs és mértékletesb.

11   Egyik is kévánja Achilles fegyverét,
       Másik is alítja ahhoz méltóbb közit,
       Kit kévánni nem mért még egyik császár is,
       Sem az sok királyok közül csak egyik is.

12   Nem általlja kérni Aiax és Ulisses,
       Másiknak sem hagyja, egyik is oly kedves,
       Azért Agamemnon törvént támaszt köztök,
       Egyiknek sem vétne, jó császár, közülök.

13   Ez éneket azért három részre osztom,
       Elsőben az Aiax feleletit írom,
       Másikban Ulisses ok-adását mondom,
       Harmadikban Aiax halálát mutatom.

14   Róla példa lehet vakmerő erkölcsről,
       Aiaxnak hertelen furják haragjáról.
       Az Ulisses mértékletes elméjéről,
       Okos, bölcs szólásnak ő követéséről.

I. RÉSZ


1   Ott leülvén renddel az fő-fő hadnagyok,
     Az közrend fenn állván, mint vala szokások,
     Aiax nagy haraggal álla elő ottan,
     Nagy, hét bikabőrrel borított paizsban.

2   Sigaeum tengeri hegynek oldalára,
     Amely alatt vala gályáknak állása,
     Kiket csak azelőtt ő megtartott vala,
     Szemét, kezét hánván, így lőn kezdő szava:

3   „Ó, látod, hiszem ezt, Jupiter, mint vagyon,
     Aiaxszal vetődik Ulisses nagy bátron,
     Itt, holott nem régen Hector harca ellen
     Pillantani sem mért, sebes tüze ellen.

4   De én hiba nélkül mentem véle szembe,
     Gályákat gyújtástól megóvtam ellene,
     Nagy dolog, ha mégis engem Ulissessel,
     Öszvevetnek egy szós és gyarló emberrel.

5   Oly könnyebb ugyanis az szóval bajt-vínni,
     Amely nehéz kézzel az harcon csapkodni,
     Én szóval nem tudom, Ulisses fegyverrel,
     Mennyit én fegyverrel: ő annyit ér nyelvvel.

6   Mi szükség peniglen, vitézek, számlálnom,
     Emberkedésemet előtökbe hánnom,
     Magatok láttátok, vadtok bizonságom,
     De Ulisses hogyha mit próbált, számláljon.

7   Inkább de kicsoda mellette is fogna,
     Sötét étszakánál kit egyéb sem tudna,
     Vallom, hogy Achilles vitézlő szerszáma
     Érdememnek volna nem kevés jutalma.

8   Nem is már csak azzal gondolnék annyéra,
     Minthogy Aiax ellen az Ulisses fogja,
     Kinek szinte az is lesz elég jutalma,
     Hogy Aiaxszal vagyon ez dologból sorsa.

9   Ottan ha vitézség nem érdemlené is
     Vitéztől maradott vitézlő fegyvert is,
     Kit vér szerént illet, annak adassék is,
     Úgyis engem illet, engem illessen is.

10   Böcsületesb vagyok királyi nemvel is,
       Unokája vagyok mert Jupiternek is,
       Telamon az atyám, ki az Herculessel
       Tróját megvötte volt nem oly nagy erővel.

11   És ki az Jasonnak Colchis szigetibe
       Az aranygyapjúért volt minden ügyekbe,
       Atyámnak peniglen Aeacus volt atyja,
       Ki az pokolban is lelkeknek bírája.

12   Nékie peniglen Jupiter az atyja,
       Így ősöm azértan Jupiter ez ágban,
       De e’ se használjon bátor ez dologban,
       Hanem Achilles is nékem atyámfia.

13   Egy volt az atyámmal Achillesnek atyja,
       És az Peleusnak is Aeacus volt atyja,
       Atyámfiét kérem vérnek jussa szerént,
       Ki engemet illet: igaz törvén szerént.

14   De valyon mi közöd néked inkább ebbe,
       Holott te vagy amaz Sisyphus nemzete,
       Ki atyád ellen volt anyádnak közöse,
       S kit tolvajságáért Theseus megölete.

15   Illendő jutalma pokolban is néki,
       Ki hogy kövekkel volt mester tolvajlani,
       Ott is egy oktalan iszonyú kősziklát
       Egy nagy magas hegynek tetejére forgat.

16   Csak szinte mikoron az tetőhöz juthat,
       Alárántják ismét kezéből az sziklát,
       Nagy szörnyen magát is utánataszítják,
       Abba megyen dolga, örökké úgy tartják.

17   Te is látd, a másén miképpen ragadozsz,
       Bátyám, Achillesnek javain mint kapdozsz,
       Nem hogy embereknél lenne ajándékod,
       De még pokolban is hallád: mi jutalmod.

18   Oly igen okosnak azért vélitek-é,
       Ki hogy hívattatnék az hadba, közinkbe,
       Bolonddá tőnt, míglen kivötte belőle
       Jámbor Palamedes, kit érte elveszte:

19   Mert mikor sokféle vadat fogna öszve,
       Vadakon szántana, szántásba sót vetne,
       Palamedes tevé fiát eleibe:
       Kisded Telemachust, s megfognék az eke.

20   Jámbor Palamedes ottan megisméré,
       Kire mindaddéglan bosszonkodék érte,
       Míg hamis levelet Priamus nevére
       Elárultatásból ártatlanhoz költe.

21   Nagy summa aranyat néki sátorában
       Úgyan szolgáival titkon elásata,
       Ki Palamedesnek hírével sem volna,
       Avval ada jelt, hogy ő áruló volna.

22   De ti álnokságát ennek nem hivétek,
       Hanem Palamedest érte megölétek,
       Olyan nagy fő embert így veszte el tőlünk,
       Kinek most halálán mindnyájan szánkódunk.

23   Szegény Philoctetes miatta mint jára,
       Kinek velünk-létét mikor igen báná,
       Miérthogy nálánál böcsületesb volna,
       Mint akinél volna az Hercules nyila.

24   És hogy szolgálnának csak néki az nyilak,
       Kik hidra mérgével megkenve valának,
       Kiket az Hercules őnékie hagyott,
       Testamentumban mint társának ajánlott.

25   Nagy esküvés alatt nékie úgy hadta,
       Temetése helyét senkinek ne mondja,
       Kire az Ulisses mindaddig fértatta,
       Mivelhogy nékünk úgy jövendölve vala:

26   Tróját mindaddéglan hogy meg nem vehetnők,
       Hercules nyilait míg mellénk nem vennénk,
       Philoctetest azért szükség volt megtudnunk,
       Herculesnek társát meg kellett keresnünk.

27   Hazugsággal addig csélcsapott körüle,
       Őt valamiképpen csak hogy elveszhesse,
       Kivötte belőle, hol légyen fekvése,
       Hogy hitit ne szegje, csak lábával inte.

28   Jelenté: mi helyen, mely lábbal fekvését,
       Mindjárt az lábára a nyílban egy esék,
       Gyógyulhatatlanul lába mérgehedék,
       Nagy büdösség miatt útban elhagyaték.

29   Csalárdsága miatt kénlódik szertelen
       Azultátúl fogva mondhatatlanképpen,
       Kietlen barlangban mind éhen, mind szomjan,
       Hogy még kőszikla is indulna jajgásán.

30   Azért küsebbített, görögök, ekképpen,
       Mind emberségtekbe és mind erőtökbe,
       Kit megölettetvén, kit számkivettetvén,
       Néktek jobb hadnagytok azoknál nem lévén.

31   Prédál így Ulisses, ez ő vitézsége,
       Köztünk víj, mi vagyunk néki ellensége,
       Már hogy kedve ellen kételen jött ide,
       Kik jobbak voltanak, azokat vesztette.

32   Illeti-é ékes bátyámot ez fegyver,
       Aki azt tétetvén, hogy ő bolond ember:
       Szántásba sót vetett, eke kell őnéki,
       Fegyvertől irtózott: mi fegyver kell néki?

33   Tőlem hanem azért ha megtartanátok
       Atyámfi marháját tőlem elfognátok,
       Hogy nálánál előbb és jó kedvvel jöttem,
       Minden ügyetekben híven emberkedtem.

34   Az Nestort is hogyha szóval meghaladná,
       Soha nem hihetném, hogy szégyen nem volna,
       Hogy ő az vén Nestort űzőben elhadta,
       Megcsapkodott lován elveszni nem szánta.

35   Nincsen kétség ebben, vagy penig ha volna,
       Ihol, bizonságom Diomedes róla,
       Ki sokszor ezt néki vette orcájára,
       Hogy oly félénk volna, pirongatta róla.

36   Embernek ő dolgát, la, mint nézik mennyből,
       Őt is megítílék hasonló szükségből,
       Ő is hamar azon veszélyen megesék,
       Kitől mást nem szán volt, maga fején telék.

37   Ott mikoron társaságot üvöltene,
       Én érém, mikor holt-eleven reszketne,
       Az én paizsommal béfedém fektében,
       Úgy tartám meg én ez veszettet az tűrben.

38   Az ha nehéz, s velem ha kedved vetődni,
       Jer, menjünk a’ helyre: ellenség-kihívni,
       Ott paizsom alatt, amint valál, reszkess,
       Perlődjél ott vélem, mint vitéz, érdemes!

39   Rest nem vala futni, hogy felszabadítám,
       De rest felkelni es, míg oda nem juttam,
       Ki már sebek miatt csak fel sem állhatott,
       Én állván érette, sebesen futhatott.

40   Csintalan az Hector gyakorta kiütni,
       Az isteneket is az harcra kihozni,
       Valahová térül, igen rettenetes,
       Úgyan embernek is, nem csak mint Ulisses.

41   Igen ki mikoron magát kezén hinné,
       Jó távul leütém egy kővel az földre,
       Hogy egyedülvaló bajt kért is tőletek,
       Én víttam meg véle, engem rendeltetek.

42   Siettetek akkor engemet küzdeni,
       Siessetek mostan az fegyvert is adni,
       Meg nem győzettetém, meg sem győzettetem,
       Mikor ismét kellek, ha lesz ily fegyverem.

43   Ulisses mit használt akkor szós nyelvével?
       Mikor trójaiak mind vassal, mind tűzzel
       Gályákra jöttenek, s mind Jupiterekkel,
       Meg sem jelent akkor vitézlő nyelvével.

44   De én mit használtam: lássátok bizonnyal,
       Ott forgódtam akkor ezer gályátoknál,
       Én emberségemmel tartottam meg néktek,
       Kik nélkül haza is el nem mehetnétek.

45   Váltsátok meg azon annyi hajótokat,
       Mert ha szabad légyen vallanom igazat,
       Nem én ezt az fegyvert, de ő kéván engem,
       Böcsületi nagyobb, nevekedik vélem.

46   Adja Ulisses is dolgát előtökbe,
       Rhesus megölését vesse ezzel öszve,
       Akit megölt veszteg feküvő helyébe,
       Mégpenig étszaka, titkon a sötétbe.

47   Rendből ki ne hagyja az Dolon kémet is,
       Kit mint olyan kémet megölt nehezen is,
       És hogy kilophatta Priamus gyermekét,
       Helenust, és Pallas istenasszony képét.

48   Hasonlítsa bátor ő viselt dolgait,
       De mit szólok, néki micsoda dolgait?
       Nyilván és látomást: ki nem viselt semmit,
       Sohult el sem hadta Diomedes kezét.

49   Ez hitván érdemért ha néki adnátok,
       Az Diomedesnek jobb résszel tartoztok,
       Metszene Sisyphus fajzatja ilyennel,
       Ki titkon és lopva víj az ellenséggel.

50   Lenne az belőle, ha néki adatnék:
       Szép tündeklésétől elárultatnajék,
       Titkos lappangásban mert ám meglátszanék,
       Ez vastag sisaktól nyaka megrokkannék.

51   Az merő Peliás kopjának neheze,
       Erőtlen kezeit lecsüggesztetnéje,
       Az pais sem illik ily gyarló emberre,
       Lopásra született néked bal kezedre.

52   Csalván egyebeket: majd magad megcsalod,
       Hogy e szerszám alatt veszélyed kévánod,
       Kiben az görögek, ha kedved töltenek,
       Csak ragadományul ellenségnek esnek.

53   Ám lásd, magad adnál fosztásodra okot,
       Csak reád esnének, látván az szerszámot,
       És futamodásod, kivel vagy csak első,
       Ily nehéz szerszámba lenne igen késő.

54   Rosszas, ím, látjátok, ez az én paizsom,
       Igen elcsapkodták, lyiggatták immáron,
       Semmi nincs ép benne, más szükség helyibe,
       De az ő paizsa új és ép mindenbe.

55   Én nem tudom, szóval mi szükség vetődnünk,
       Jer, vitézségünkkel ebben megláttassunk,
       Ellenség közibe küldessék e fegyver,
       Amelyünk meghozza, illesse a fegyver.”

II. RÉSZ


1   Nagy haraggal Aiax szavát hogy végezé,
     Az egész sokaság melléje zendüle,
     Míglen az Ulisses álla eleikbe,
     Szép csendesz orcával, nem háború színbe.

2   De szemét az földre kevesség függesztvén
     És az székülőkre kegyesen emelvén
     Hogy úgyan függnének szájától hallgatva,
     Ájtatosképpen így kezde el szólnia:

3   „Ah, bölcs és hatalmas görög fejedelmek!
     Ha azmint kévántam együtt tivéletek,
     Úgy engedték volna az kegyes istenek,
     Az erős Achilles most is élne néktek.

4   Tudom, szép fegyvere felett sem perlednénk,
     Hanem ő nékünk s mi néki örvendenénk,
     Azkit hogy immáron halál elmerített –
     Könyvező szemeit megtörlé e közett.

5   Ó, inkább méltábban e fegyver kit nézhet,
     Mint arra, ki által e hadba érközett,
     Én adtam éltébe az fegyvert kezébe,
     Halála után hát megvárom érette.

6   Renddel azért szólván minden cikkelyire,
     Hogy ékes szólásom gyalázza elsőbe,
     Mely szolgált tinéktek minden ügyetekbe,
     Kérlek, urának is ne ártson most ebbe.

7   Illendő peniglen, hogy az ő szava is,
     Kivel mostan ügyét ótalmazza ő is,
     Csak annyiba légyen, mint ő böcsül rajta,
     Szólásnak erejét mert lám, kárhoztatja.

8   Dicsíretesb java nincsen az embernek,
     Mint maga érdeme, kit szerez nevének,
     Eleink érdemét ne véljük miénknek,
     Kérkedni sem illik eszével ősünknek.

9   Effélével azért hogy Aiax kérkedik,
     Nem ő érdeminek tulajdoníttatik,
     Szerencse játszása, afféle martalék,
     Még méltatlanoknak szidalmára esik.

10   Csak mivelhogy Aiax dicsekedik azzal,
       Hogy avval nagyobbnak tétessék nálamnál,
       Noha tekintetét nem keresék azzal,
       De magasztalhatnám én is magam azzal.

11   Jupiter nékem is szinte úgy nemzetem,
       Azon harmad ágon nekem is úgy ősöm,
       Azért atyám, Laertes, Arcesius fia,
       Arcesius penig Jupiternek fia.

12   Mag penig közülök egy sem számkivetett,
       Atyafi gyilkossá egyik sem leledzett,
       Anyám is peniglen isteni fő nemzet,
       Az Mercuriusnak unokája, értsed!

13   Ám azt hátrahagyom, nem méltó ok ehhez,
       Vérről az ítílet ne járuljon ehhez,
       Sem én, sem az Aiax ne bízzunk nemünkben,
       Érdemünk mivoltát hasonlítsuk ehhez!

14   Rendit ha peniglen nézitek csak vérnek,
       Vagyon vitéz fia Pyrrhus Achillesnek,
       Ha az nem volna is, él az atyja Peleus,
       Ezektől az Aiax, nem tudom, mi közös.

15   Vagyon az Teucer is olyan atyjafia,
       Ki egy az Aiaxszal, de az nem kévánja,
       Mert abból, jól érti, nincs közi hozzája,
       De ki többet szolgált közönséges jóra.

16   Minthogy azért sem az nemzetség itt nem fog,
       Sem nemességbéli rokonság itt nem fog,
       Hanem szolgálatnak vagyon csak böcsűje,
       Mely noha énnékem nem jut mind eszembe:

17   Rendit mindazáltal, azmint követhetem,
       És előszer ugyan Achillesről kezdem,
       Tudjátok, az anyja, Thetis, mint féltette,
       Jövendőmondásból veszését értette.

18   Öltöztette őtet asszonynép-ruhába,
       Küldötte az erős szigetbe, Scyrusba,
       Lycomedes király leányi házába,
       Meg nem esmérhette Aiax is az kontyba.

19   Gyakorta érette hogy sápolódnátok,
       Hol volna Achilles, meg nem tudhatnátok,
       Én hozzá sajdítván lelék okosságot:
       Scyrusban vők titkon drága sok szép árot.

20   Nem nyúla Achilles asszonynép-áruhoz,
       Mint a több asszonyok és a szép leányok,
       De csak fegyvernéműt kezde fogdosnia,
       Arra figyelmezni kezde minden kedve.

21   Jelét vűm csak arról, hogy nem asszony volna,
       Mert természet válik első indulatba,
       Azért megszólítám: „Ó, Thetisnek fia!
       Micsoda indított téged ez dologra?

22   Tartod mit ekképpen vitézi fejedet?
       Mit kímíled tőlünk te híres erődet?
       Kivel ez világon elterjed jó neved,
       Megretten az erős Trója teellened.

23   Rajtad áll, meghiggyed, annak diadalma,
       Jer el tahát, és ne kételkedjél abba!”
       És így felgerjesztvén indítám az hadba,
       Így én dolgom azért néki minden dolga.

24   Az erős Telephust, Mysia királyát,
       Kopjafán meggyőzém, öklelém oldalát,
       De megkegyelmezék könyörgő szavára,
       Miattam romla meg az Thebe várasa.

25   Nagy sok Trója körül való tartományok
       Általam holdlának sok erős várasok,
       Tenedus szigete, Lesbus tartománya,
       Apollótól fundált erős Cilla vára.

26   Sirusnak városa szép alkotmányival
       És Chryse városa nagy kazdagságával,
       Lyrne városa is hogy földre töreték,
       Én vezérlésemmel löttenek mindezek.

27   Sőt hogy mind a többit elő se számláljam,
       Kegyetlen Hector is veszett énáltalam,
       Noha az Achilles lőtte meg az nyíllal,
       Achilles jött ide én okosságommal.

28   Jött ide, közinkbe, én gerjesztésemre,
       Fegyvert vött kezébe az én intésemre,
       Tőlem indíttatott az cselekedetre,
       Hát cselekedete után néz fegyvere.

29   Legelsőbe mikor öszvegyűltünk vala
       Az ezer és kétszáz gályával Aulisba,
       És az indulatra tenger nem szolgálna,
       Nagy sok ideiglen vesződnénk heába.

30   Varázsló megmondá Diana haragját,
       Hogy el nem mehetnénk kedve ellen onnát.
       Áldozni kévánja szép Iphigeniát,
       Agamemnon császár szép, édes leányát.

31   Agamemnon melyen mikoron búsulna,
       És atyai kedve szertelenül fájna,
       Én addig enyhítém őfelségét arra,
       Hogy azt megengedé közönséges jónkra.

32   Noha magától is erre talám hajlott,
       Kit mind közönséges szükség ráindított,
       Mind penig császári pásztorság tanított,
       És ősökhöz való buzgóság mozdított.

33   Jelen őfelsége: bizonságom, maga,
       Nem elég az atyját csak bírhatnom arra,
       De az anyjához is engemet küldétek,
       Csuda okossággal elhozám tinéktek.

34   Aiax néktek ebbe mi hasznot tött volna,
       Iphigéniaért hogyha ő ment volna?
       Nem erővel kellett fogni, hanem ésszel,
       Most is ott vesződnénk Aiax erejével.

35   Ezután Trójába engem választátok,
       Heléna és az kéncs-kérni bocsátátok,
       Mikor épen állott még Trója udvara,
       Vádoltam az Párist, mint vétke mutatta.

36   Nagy sokszor meghajlott az Priamus rajta,
       Antenorral együtt megadni javallta,
       De Páris ellenem fogát csikorgatta,
       Alig tartozott meg az ő társasága.

37   Ezeket te magad láttad, Menelae,
       Vélem együtt voltál mint magad ügyébe,
       Mi viadalunknak ott volt elkezdése,
       Az első ütközet nékem volt rendelve.

38   Cselekedetemnek sok volna beszéde,
       Mennyit én szolgáltam tíz esztendő közbe
       Elmémmel, kezemmel minden ügyetekbe,
       Háladatlanságot nem ítílnek érte.

39   Nem volt derék harcunk első ostrom után,
       Mind tíz esztendeig sem víttunk valóban,
       Trójából sem jöttek derékképpen ugyan,
       Tized esztendőben víttunk mind is jobban.

40   Olyankor mi dolgod, Aiax, volt tenéked,
       Minthogy erődnél nincs egyéb mesterséged?
       Mibe múlt mind tized esztendeig erőd?
       Mert ha énnékem is, mi hasznom volt, kérded:

41   Nagy szorgalmatoson vigyáztam mindenre,
       Strázsák állására alkolmatos helre,
       Gályák bomlásinak megépítésére,
       Tábornak árkokkal megkerítésére.

42   Penig mindnyájunkat biztattam szép szóval,
       Ne unnók magunkat ennyi múlatással,
       Semmit se gondolnánk nehéz fáradsággal,
       Az követségekben jártam jó válasszal.

43   Reágondoltam, hogy meg ne fogyatkoznánk,
       Éhségtől valamint hogy meg ne bántódnánk,
       Zsákmánt szolgáltattam az egész tábornak,
       Végéről elmélkedtem elkezdett dolognak.

44   Álmába Jupiter az Agamemnonnak,
       Nagy fények alatt jelenék császárnak,
       Hagyja el az Tróját, szálljon el alóla,
       És haza-készülőt hogy hirdettet vala.

45   Ebben Agamemnont én nem vádolhatom,
       Mert ő Jupiterrel adhat okot, látom,
       De hogy előszer is Aiax készült, bánom,
       Elmenésen hadnagy volt, azt bosszonkodom.

46   Felébredvén akkor az én intésemre,
       Megtartóztatátok az elkészülésbe,
       Félig megvött Tróját nem hagyátok félbe,
       Úgy nem merülétek szörnyű kisebbségbe.

47   Öszvegyűtvén ismét Agamemnon bennünk,
       Aiax szégyenében csak némult közöttünk,
       Az én tanácsomból lőn egyenlő kedvünk,
       Tróját el ne hadnók, míglen fennáll fejünk.

48   Csak nékem köszönje Aiax tahát dolgát,
       Ha mit cselekedett volna is ez alatt,
       Én rántottam vissza futtából a lábát,
       Kivel mindnyájunknak óttam gyalázatját.

49   Továbbá, mivelhogy azt veti szemembe,
       Hogy Diomedes volt pajtársom mindenbe,
       Kivel egy szerencsét követtem ügyembe,
       Avval inkább dicsér, ha venné eszébe.

50   Okot társaságra ő maga indított,
       Ennyi ezer közül csak énmellém fogott,
       Hozzám figyelmezett, és hozzám hallgatott,
       Mert ki-ki dolgában ájítoz hasonlót.

51   Csak egy is köztetek de űt nem követte,
       Tanácsát, értelmét senki nem kedvelte,
       Az mi barátságunk néki mi ellene,
       Ulisses ha tartott s Diomedes öszve.

52   Az ellenség között ővéle kémlettem,
       Sötét étszakákon Trójába férkeztem,
       Az trójai kémet, az Dolont megfogtam,
       Mind titokkal öszve lelkét kibocsáttam.

53   Mindent megszemlélvén, s kitérvén azonba,
       Rhesus sátorába ballagék azonba,
       Trója ótalmára ki akkor jött vala,
       De késén érkezvén kinnrekedett vala.

54   Önnön sátorában néki fejét vevém,
       És fő-fő emberit széllel megöldöklém,
       Mely győzedelemnek ily dicsőségével
       Szekérbe ülvén, megjövék örömmel.

55   Rhesusnak lovait Dolon kérni merte,
       Ugyan étszakai kémlésnek tisztire,
       Ez fegyvert énnékem nem adnátok érte,
       Én szolgálatomnál Aiax kedvesb lenne?

56   Azért hogy ezekből azt ne vélhessétek,
       Hogy csak titkon jártam volna, ne higgyétek,
       Sarpedon hadával, tudjátok, megvíttam,
       Sok lyciai vért közöttök ontottam.

57   Az én kezem miatt esék el hadnagya,
       Az vitéz Caeraunus az én kezem mia,
       Alastor, Chromius, Alcander amia,
       Halius, Noemon e miatt meghala.

58   Serénb mindeneknél Pheridamas vala,
       És erős Prytanis és Thoon meghala,
       Charops és Eunomus, és sok jámbor fia,
       Kiknek nevezetit csak Isten mondhatja.

59   Ím: ennek jelét is lássátok meg rajtam,
       És csak úgyan szómnak ne higgyetek ottan,
       (Mutatá sebeit mind kezén, mind vállán)
       Ezt (úgymond) találtam tinéktek szolgálván.

60   Csak egy kék sincs pedig Aiaxon mindeddig,
       Vérét nem hullatta ennyi esztendeig,
       Úgy vagyon, gályákért egyszer tusakodék,
       Mert senki érdemit aláznom nem illik.

61   Vallom azt, hogy ő is forgódott akkoron,
       De sok jó vitézek voltak ott az harcon,
       Azért közönségest magára ne vonjon,
       De másnak is abban részt tulajdonítson.

62   Lám: ott volt Patroclus, kitől többet féltek,
       Achilles nevével, kitől elijedtek,
       Ő szerszáma rajta, azért elrémültek,
       Achilles nevére visszatérültenek.

63   Ilyen kérkedésed aholott forgatod,
       Hogy te az Hectorral bajt víttál, azt mondod,
       Itt az Agamemnont vajon hová hagyod?
       Menelaus, én is, készek voltunk, tudod.

64   Csudálom, hogy azt is csak magadra hozod,
       Mert ahhoz kilencen készek valánk, tudod,
       Ha sors néked hozta: az te méltóságod,
       De meg sem sérthetted, belőle mi hasznod?

65   Ah, mely nagy bánattal most kénszeríttetem,
       Achilles veszését itt megemlítenem,
       Ki mikor fekünnék az szomorú földen,
       Keserves holttestét vállamra emelem.

66   Láttátok, hogy hozám vállaimon ide,
       Ezen szerszámába lévén felöltözve,
       Vagyon hát testemnek még annyi ereje,
       Hogy csak az szerszámat bírhassam viselve.

67   Jelen az ereje, jelen az elméje,
       Ki ezt meghálálni még tudja éltébe,
       E szerszám mivoltát ki megböcsülhesse,
       Annak alkotását azki megérthesse.

68   Szinte azért bátor féltette az anyja,
       És úgyan is azért rejtve apolgatta,
       Hogy csak préda lenne ő fia szerszáma,
       Követköznék akármely méltatlan úrra?

69   De hogy képes volna az inkább, görögek,
       Hogy ily drágalátos csuda ékességet
       Paraszt-tudatlannak ti engedhessétek,
       Ki még azt sem tudja, címerre mi festék?

70   Okos, tudós embert illet ez a fegyver,
       Kin az ég forgása, az eloszlott tenger,
       Földnek szegeleti s abban való fő hely
       Kiékesíttetett csuda mesterséggel.

71   Mikor avval vádolsz: ravaszkodtam volna,
       E hadba-jöttemet távoztattam volna,
       És ezalatt késén hogy érkeztem volna,
       Az Achillest vádlod inkább mindazokba.

72   Ily távoztatásom ha bűnös előtted,
       Hát messzebb rejtezvén, Achilles bűnösebb,
       Késébbszeri jövés ha bűnös előtted,
       Nálamnál utólb jött Achilles: bűnösebb.

73   Nagy bűn az holtakat csak kárhoztatni is,
       Nemhogy még kévánni érte jutalmot is,
       Kárhoztatod penig szegény Achillest is
       Hasonló dolgokkal és nagyobbakkal is.

74   Otthon tartóztatott házasság zsengeje,
       Achillest anyai buzgóságnak kedve,
       Azoknak volt szükség kedveznünk előbe,
       Idő nagyobb részét, lám, töltöttük ide.

75   Sőt ha szinte véték, sem véték annyira,
       Hogy köz ilyen nagy fő emberrel mivolta,
       De mégis Achillest az Ulisses hozta,
       Az Ulissest penig nem az Aiax hozta.

76   Vádol és szidalmaz Palamedessel is,
       Vádol és szidalmaz abból titeket is,
       Rút dolog-é, ha én béadtam hamisan,
       Rútabb, ha ti meg ítíltetek hamisan.

77   Oly ártatlan ha volt Palamedes abban,
       Tü töttetek törvényt bizonságból abban,
       Büntetésben törvény de nincs az vádlásban,
       És kárhoztatásban több bűn, mint vádlásban.

78   Mind penig hogy vádol az Philocthetessel,
       Az is én nevemről esik közönséggel,
       Lemnusban hagyaték mert egy értelemmel,
       Hát fejenként vádol egynek ürigyével.

79   Azt én adám néki, úgy vagyon, tanácsul,
       Hogy megtartóznéjék hadtól és az úttól,
       Talám nyugodalmosb lenne fájdalmától,
       Kit hogy megfogadott, üres még haláltól.

80   Tehát hív és hasznos tanácst adtam néki,
       Kiből vagyon most is élete őnéki,
       Kit mivelhogy jósok kérnek jelen lenni,
       Trója vívására szükség hívattatni.

81   Tudom, nem engemet, Aiaxot külditek,
       Ki okosságával elhozza tünéktek,
       Ékesszólásával megenyhíti néktek,
       Fájdalmát, haragját megkönnyíti néktek.

82   Hiszem, hogy Simois előbb folhat vissza,
       Trójához járulhat görögek ótalma,
       Előbb fordulhat el világ alkotmánya,
       Hogynem effélében Aiax használhatna.

83   Iszonyan haragszik Philocthetes, tudom,
       Átkoz, kinek vége, szüneti nincs, tudom,
       Ha én hozzámégyek, megbékéllik, tudom,
       Őt megengesztelem mindjárt és elhozom.

84   Az nyilakkal együtt magával: elhoznám,
       Amint trójai jóst, Helenust, elfogtam,
       Kitől ez nyilaknak ily titkát megtudtam,
       És mint hogy azt néktek megnyilatkoztattam.

85   Amint az Pallasnak képét hogy kihoztam,
       Kit Trójának rejtekhelyiből ragadtam,
       Kiről a jövendőmondás azt tartotta,
       Míg Pallas benn lenne, Trója megmaradna.

86   Semmit ezek nélkül nem tehettünk volna,
       Ezekben peniglen Aiaxnak mi haszna?
       Hol rekedt akkoron magahányó szava,
       Mikoron ezeket Ulisses próbálta?

87   Csak magát egyedöl hogy alítja jobbnak,
       Hogy nem ő vizsgálta rejtekét Trójának?
       Hogy nem ő ment által népén az vártáknak?
       Hogy nem ő hágta meg templumát Pallasnak?

88   Szegény, csak heába hányakodott volna
       Az hét bikabőrrel borított paizsba,
       Tróját meg ne vegyem ha azon étszaka,
       Melyen Pallás képét én kezem kihozta.

89   Integethetsz azért az Diomedesre,
       Mutogathatd őtet kisebbítésemre,
       Az ő dicsíreti maradjon őbenne,
       Nékem az ő része ne szolgáljon ebbe.

90   Az gályáknál te sem csak paizzsal valál,
       Te nagy sokasággal, én Diomedessel,
       Ő is ha bölcs embert feljebb nem böcsülne,
       Ereihez képest szabadon kérhetné.

91   Kérhetnék többen is erejekhez képest,
       Mint Kréta királya, erős Idomeneus,
       Avagy krétabéli herceg, Meriones,
       Avagy az kegyetlen vitéz, Eurypilus.

92   Továbbá kérhetné az Menelaus is,
       Jámbor, mértékletes, az másik Aiax is,
       Andraemonnak fia, az vitéz Thoas is,
       Mindezáltal tőlem hallgatnak ezek is.

93   Hallgatnak énhozzám, mert jól értik magok,
       Hogy az eszes ember légyen méltóságosb,
       Hogy ész az erőnél mindenkoron hasznosb,
       Bölcs tanács az kardnál sokkal foganatosb.

94   Ott nálad az erő, ész nélkül mi erő?
       Erődnek éntőlem adattatik üdő,
       Az te vívásodra tőlem függ az üdő,
       Kiről Agamemnon énvélem végező.

95   Rajtad tagok vannak, nálam elme vagyon,
       Tagoknak bírása az elmétől vagyon,
       Te csak kézzel szolgálsz, én kézzel, elmémmel,
       Erő elme nélkül, mint fa gyümölcs nélkül.

96   Nám, mennyivel nagyobb az kormányomester
       Az több evezőknél böcsületesb mester,
       Mennyivel az hadnagy főbb az közlegénnél,
       Ulisses annyival Aiax érdeménél.

97   Azért, ó, hatalmas görög fejedelmek!
       Ti virrasztótokról megemlékezzetek,
       Jó, hív szolgálatját most megtekintsétek,
       Tessék meg hozzája háladó kedvetek.

98   Elkölt már az munka, az én munkám által,
       Jósok akadályit meggyőztem gondommal,
       Tróját már megvöttem az tudományával,
       Mint kelljen megvenni a fáradságával.

99   Utolsóba kérlek, hatalmas görögek,
       Reménségünk szerént Trója romlásaért,
       Az Pallas képének kiragadásaért,
       Az bölcs szolgálatnak szükséges nemeért.

100   Sőt ha valamikor még hadat vélnétek,
         Kit mi bölcseséggel kelljen viselnetek,
         Kérlek, most énrólam megemlékezzetek,
         Elmúlt és jövendő szükségét nézzétek.

101   De ha teljességgel csak engem nem néztek
         Sok jó szolgálatom es ha megvetitek, 
         (Felmutatván nékik az Pallasnak képét,
         Monda:) Már akár csak ennek engedjetek!”

III. RÉSZ


1   Ekképpen Ulisses szavát elvégezvén,
     Az hadnagyok lőnek mind egy ítíletben,
     Az bölcs ékesszólás megtetszék, mi légyen
     Ily drága fegyvernek az elnyerésében.

2   De ám szörnyű dolog: Aiax hogy megérte,
     Hogy az bölcs Ulisses az fegyvert elnyerte,
     Oly kegyetlen dühös haragban lőn érte,
     Hogy kész lén éltének végét vetni érte.

3   Ím, aki azelőtt bajt vítt az Hectorral,
     Harcnak állott es mind az trójaiakkal,
     Akkor nem bírhata önnen haragjával,
     Győzetlen ereit meggyőzé bánattal.

4   Csak meg sem nyugovék, ő tőrit ragadá,
     „Talám ezt is kéri az Ulisses, monda, 
     Sajátom immár ez, ha Ulisses hadna,
     Szolgálj, édes tőröm, utolsó órámba.

5   Ah, ki sokat ittál ellenség vérében,
     Most megrészegedjél uradnak vérében,
     Hogy senki Aiaxot ő keménységében
     Más meg ne győzhesse ő nagy erejében.”

6   Azt hogy kimondhatá, reábocsátkozék,
     Mellibe burula az tőr, úgy ráfekvék,
     Kezével kivenni nem lehete elég,
     De a sebes vértől az tőr kitolyaték.

7   Bőven az zöld pázsit ott megveresüle,
     Szép szederjes színű liliomot terme,
     Kinek bizonságul megtetszik a jele,
     Az Aiax nevének az első bötűje.

8   Az görög ige „Ai”: jaj-t mond magyar nyelven,
     Ki ott, az virágon, tetszik keservesen,
     Kiről minden ember tanulhat éltében,
     Ki vakmerőképpen bízik ereiben.

9   Tanulság szép vagyon ez históriában,
     Ki igen szükséges élet folyásában,
     Jelesben az fő-fő rendeknek dolgában,
     Kiket Isten elölrendelt méltóságban.

10   Fő két fejedelem versenkedik ebben,
       Egyik hivén magát vakmerő erőben,
       Másik okoskodván tanácsos elmében,
       Vége megmutatja, mi haszon melyikben.

11   Igen nyughatatlan Aiax és hertelen,
       Haragja vakmerő, szava kérkedéken,
       Az Ulisses csendesz, mértékletes igen,
       Mélyen elmélkedő cselekedetiben.

12   De még állatja is csendesb őnékie,
       Mert minekelőtte szólnia kezdene,
       Gondolkodóképpen fügyelmez az földre,
       És esmét kegyesen tekint székülőkre.

13   Erre tanít azért az paizs példája,
       Kin égnek forgása, törvény csinálása,
       Várasok vívási volnának megírva,
       Hogy e kettő volna fejedelmek gondja:

14   Legeltetni népét igaz törvényekkel
       És bővelkedtetni tudós emberekkel,
       Békesség idein hadról gondolkodni,
       Törvénynek rontóját, hadat távoztatni.

15   Jelentik penig azt Hercules nyilai,
       Hogy az nagy dolgoknak az ő elkezdeti
       Fő emberek nélkül maradnak csak semmi,
       Azért Herculesek szükségesek lenni.

16   Trója hogy peniglen ottan elkölt volna,
       Mihelt Pallas képe elvesztetett volna,
       Jelenti: azhonnan bölcsesség kifogyna,
       Ellenségtől annak nincs megmaradása.

17   Emberi gyarlóság Aiaxról jelenik,
       Erő tanács nélkül veszettnek mutatik,
       Magát meggyőzhetni nagyobbnak mondatik,
       Hogynem ellenséget győzni, azt ítílik.

18   Rend szerént ezeket ki egybefoglalta,
       Neve vers fejiben nincsen eltitkolva,
       Ezerötszázkilencvenkettőre fordulva,
       Evvel szolgálatját urának ajánlja.