Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

7. fejezet - VERSES REGÉNY

7. fejezet - VERSES REGÉNY

Czobor Miháy(?): Theagenes és Chariclia

A valamikor a századforduló táján, esetleg a 17. század első évtizedében keletkezett szerelmi tárgyú mű, a Theagenes és Chariclia (e címet mi adtuk, alapul véve a korabeli címalkotási-hivatkozási szokásokat) egyszerre páratlan és kezdeményező a magyar irodalom ban. Páratlan, mert olyan műfajban, verses regényben, románcban íródott, mely korábban ismeretlen volt. A Theagenes és Charicliának nincs nótajelzése, s még ha a magyar költészetben merőben szokatlan versformától eltekintünk is, a számos enjambement, a közöléses alakzatok miatt egyes részei alig-alig volnának énekelhetők: ez már egy értelműen szövegvers. A strófák 5x12-esek, s míg a 4x12-es az egyik leggyakoribb forma, 5x12-esre nemigen ismer több példát a magyar verstörténet.

A mű ősforrása Héliodórosz Etiópiai történet című hellenisztikus regénye: a lehető legbonyolultabb, in medias res kezdéssel, számtalan fordulattal, több szálon futó cselekménnyel. A Theagenes és Chariclia esetében ugyan versbe fordul az eredetileg prózai mű, ám itt ennek nem egy archaikus formahagyomány, az énekvers dominanciája az oka, hanem a költői téma. Amiképpen például Crusius is költészetnek tartja a prózában írt Héliodórosz-művet, mondván: nem a metrum, hanem a fikció teszi a költészetet. Világszerte volt egy olyan törekvés, hogy e költőisége (fikciós volta) és a költészetre jellemző struktúrája (in medias res kezdés) miatt versben, verses regényben dolgozzák fel a történetet: a magyar Theagenes és Chariclia ebbe a vonulatba, s nem a széphistória-hagyományba illeszkedik, még ha nyilvánvaló is a szerelmi tárgyú históriás énekekkel való rokonsága.

Nincs előzménye a Theagenes és Chariclia írója használta versnyelvnek sem, legföljebb szóhasználati párhuzamai, Balassival és főképp a kortárs Rimayval. A szerző egyéni szóalkotásai, költői licenciái később – korcsosultabb formában – Gyöngyösinél köszönnek vissza. A mondatrészek összeforgatásában is Zrínyi és Gyöngyösi követi majd. Tény, hogy annak a poétikai szemléletnek, amely a 17. századtól a 19. század első feléig a legsikeresebb Magyarországon, Gyöngyösi volt a legnevesebb képviselője, de nem ő, hanem a Theagenes és Chariclia szerzője volt e szemlélet kezdeményezője s ennek a stílusnak – egy manierista poétika szempontjából – legnagyobb mestere.

Héliodórosz Etiópiai történet című regénye az 1400-as évek második felében vált ismertté Nyugat-Európában. Az első nemzeti nyelvű fordítást Jacques Amyot (1513–1593) francia humanista készítette, az editio princeps alapján; munkáját 1547-ben adta ki. A nemzeti nyelvű fordítások sorában a következő állomás a német változat, amely egy alig ismert kisvárosi iskolamesternek, Johann Zschornnak a nevéhez fűződik, és 1559-ben, Strassburgban jelent meg. Ez a munka a magyar Theagenes és Chariclia forrása.

Kézirata felföldi és erdélyi magyar főúri körökben egyaránt ismert volt, olvasói közül például Zrínyi Miklósra szövegszerűen is hatott. Gyöngyösi István 1700-ban nyomtatásban is megjelenteti az általa átírt és befejezett változatot. Ő nem ismerte az Etiópiai történetet, így a cselekményt a maga ízlése szerint alakította. Jellemző módon mindazokon a helyeken, ahol munkája a korábbi vers átirata, alig változtat a szövegen, s ahol mégis, az a legkevésbé sem válik a vers előnyére. Megszünteti például (többnyire egyszerűen elhagyva az utolsó sort) az 5x12-es strófákat, hogy a vers a legszokványosabb 4x12-es formájúvá szelídüljön.

A fordító-átdolgozó valószínűleg Czobor Mihály (1575–1616), az átlagosnál jóval műveltebb, legalább öt nyelven tudó, humanista műveltségű, külföldet járt főúr volt, Thurzó György nádor sógora s később egyben veje. Nevét 17. századi forrás említi a mű szerzőjeként, azonban életrajzában eddig egyetlen olyan adat sem került napfényre, amely irodalmi tevékenységre vallana – ezért nem vagyunk bizonyosak szerzőségében.

A munka csak töredékben és egyetlen példányban maradt ránk. A teljes fennmaradt szöveget közöljük, az 1996-ban közzétett, Kőszeghy Péter gondozta kritikai kiadás (RMKT X.) alapján. Ezt nem csupán a szöveg értéke indokolja, hanem az is, hogy az említett kiadáson kívül másutt és máskor soha nem jelent meg nyomtatásban.

Czobor Mihály(?): Theagenes és Chariclia

(1600 körül?)

PARS PRIMA


1   Az tág híres Nílus hét szép ágaival
     Égyiptum tengerben dől sok habjaival,
     Messzi járást szerez hosszú útaival,
     Víg tartományokat bévít árjaival,
     Kazdagít népeket morhás hajóival.

2   Eredetit veszi ez Paradicsomból,
     Mert ott buzog tiszta és híves forrásból,
     Küljebb hogy érkezik, vizek toldásából
     Elbévöl, vastagul azok sok voltából,
     S hatalmas naggyá nő szaporodásából.

3   Úgyhogy mivoltával vizeket megdúlja,
     Minden folyamokat fölhaladja, múlja,
     Természetiben is majdha meggúgolja,
     Merthogy akkor árad s partból magát tolja,
     Midőn több víz apad s csak feneket folyja.

4   Más az, hogy árjával Égyiptust bévíti,
     Mezeinek zsírját csak ő kövéríti,
     Eső helyett nyárban midőn nedvesíti,
     Iszonyú aszálban kedvest hívesíti,
     Egyébféle vizét így is különíti.

5   Kevélkedik penig hala sok voltával,
     Benne termő csudák s férgek nagy voltával,
     Kedves országokat-ázogatásával,
     Szántalan gályákat hátán hordásával,
     Gyönyörő földeket mosogatásával.

6   Mert ő lefoltában vadnak sok országok,
     Külön nemzetségek, kazdag uraságok,
     A partjain széllyel nagy roppant várasok,
     Várasokban rakott és morhás árosok,
     Bő idegen népek, szántalan lakosok.

7   Annyi szó lehetne ennek mivoltáról,
     Föld alatt nagy messze titkos folyásáról,
     Egy hegy alól viszont kizuldulásáról,
     Arannyal homokja elvegy forrásáról,
     De másoknak hagyom én az írást arról.

8   Hanem tengerben hol esik egyik ágja,
     Midőn már folyását e földön megunja,
     Ott építtetett föl az szép Heraclea,
     Melynek nagy kevélyen falait csapkodja,
     Utolsó játékját földön ezzel hagyja.

9   Heracleus császár volt annak kezdője,
     Az maga nevére várast nevezője,
     S fundámentomából el-fölemelője,
     De Vespasianus fallal kerítője,
     Nagy Domitianus helyben készítője.

10   Csudaszép situsa vagyon e várasnak,
       Mindenből bősége, nagy portusa annak,
       Világ négy részéről gályák oda jutnak,
       Midőn vásárlásért arra szomjan futnak,
       Sok próbák, szerencsék után megnyugodnak.

11   Ennek tág mezejét pórok szántogatják,
       Bortermő hegyeit kapákkal forgatják,
       Barom-élő földét sok nyájjal nyomatják,
       Erdejét peniglen vadakkal lakatják,
       Halait élésért éjt-nap halásztatják.

12   Kőházait urak és árosok bírják,
       Minthogy mindennel bő, felette javallják,
       Föld szélin hírét is ehhez képest hallják,
       Hogy minden részéről morhával táplálják,
       Az idegent mellyel messzül odacsalják.

13   Négyszegre rakattak falai várasnak,
       Környüle soksága az erős bástyáknak,
       Szép magas tornyai bátokkal villagnak,
       Bástyákon nagy álgyúk készen úgy hallgatnak,
       Szükségnek idején oltalmat adhatnak.

14   Piarci, utcái oly igen tágosok,
       Gyakor helyen benne zuhogó források,
       Forrásokból csőkön házakban folyások,
       Ezzel dús uraknak kedves múlatások,
       Jövevény népekért bő tágas szállások.

15   Élésből mindenkor benne nagy olcsóság,
       Mert szárazon s vizen hordja rá parasztság,
       Minthogy a kalmár sok s nagy úri méltóság,
       Ehhez képest igen feles a lakosság,
       Pénzből sincsen szűkök, sőt bő kincs s kazdagság,

16   Ugyanis hol a dög, amaz saskeselők
       Oda szoktak gyűlni az elholthús-élők,
       Ekképpen hol cégért látják az bornyelők,
       Arra öklelnek bé, minthogy oda illők,
       Pénzre reáforrnak így mindjárt henyélők.

17   De az emberfosztó Hárpiák is erre
       Vigyázók s szemesek, mivel ők herére
       Zsoldot nem osztanak, csak haszonmérőre;
       Tudván sok útjárót, gyakorta melyekre
       Ráütnek s fölverik, mert éhek ézekre,

18   Azzal útjárókat de nem vadíthatják,
       Várastól népeket el nem tágíthatják,
       Mert ha egyen-kettőn ezt megesni látják,
       Viszontag százon is nem tapasztalhatják:
       Szerencsétlenségnek s fátumnak alítják.

19   Az, hogy e városnak minden ékessége
       Megvagyon szem s szívnek ő gyönyörősége,
       Minden eszközökkel fölötte bűsége,
       Ahhoz kedvessége s illő erőssége,
       Emberi mód szerint úgyhogy nincs szüksége.

20   Valami újétja s játsztatja az szemet,
       Serkenti, vidétja szomorodott szívet,
       Megoltja emberben elfojtó keservet,
       Táplálja, segéti meglankadt tetemet,
       S neveli, épéti gyönge lágy szerelmet,

21   Azok mind megvannak ez Heracleában,
       Mert minden játékot hamar meglölsz abban,
       Nem köll a fejedet soká törnöd búdban,
       Csak légyen bőven pénz nehéz tarsolyodban,
       Mindjárt helbe megnyersz úgyan egy csomóban.

22   Égyiptumban vagyon mivelhogy fekése,
       Mindenből fölötte szapora termése,
       Nem is csuda, kedves ha nép ottlevése,
       Mert ahol sok bőség, ott bűn terjedése,
       Henyélésből lészen oka és nevése.

23   Kalmárok nagy kincset hogy ócsón találják,
       Nem csuda, kényekre ha élteket lakják,
       Noha bizon néha igen megtromfolják,
       Mert az ő útokat földön-vízen állják
       Tolvajok fölverik s ölik és prédálják.

24   Mely városhoz közel minap ez történék,
       Midőn piros hajnal már égen fénlődnék,
       Sötét Hold Föld alá visszaenyészödnék,
       Titán is gyors lován ködből kiérkeznék,
       Egy nagy csoport ember hogy hegyre gyűlődnék,

25   Melyek tolvajlással ették kenyereket,
       Ragadványok után keresték neveket,
       Prédából kaparták rossz keresményeket,
       Vízen-földön űzvén vak szerencséjeket,
       Untalan kezekben hordozván élteket,

26   Nézvén hegytetéről mély tengert szemekkel,
       Ha valami gálya jönne-é rajta el,
       Kire üthetnének nagy merész szívekkel,
       Lehetne prédájok, s erszények pénzekkel
       Telhetnék: mert igen álmodnak ezekkel,

27   Némelyek közölök az ország útára
       Szemlélnek s vigyáznak alá s föl járóra,
       Kedven akadnának sokadalmasokra,
       Bótos legényekre, holmi kalmárokra,
       Kazdag tőzsérekre vagy mészárosokra.

28   De szintén a tájban semmit nem láthatnak,
       Noha éhen-szomjan tengerre vigyáznak,
       Hegyről alámenni azért már akarnak,
       Elhivén, hogy aznap semmit sem kaphatnak,
       Parton hát alattok ilyen dolgot látnak:

29   Nem messze, csak szélin, egy gálya tengerben
       Vasmacskákkal vagyon szegezve fövenyben,
       Emberből de üres, s kormányos sincs helben,
       Mélyen feneklett meg morhától a vízben,
       Amiként ismérik távol nézésekben.

30   Holttestet is tenger-parton sokat látnak,
       Azon csoda igen, miként álmékodnak,
       Mert semmi új harcot ők nem hallottanak,
       Melyben azok vesztek volna s hullottanak,
       Hanemha magoktól erre jutottanak.

31   Nem is vala jele erős ütközetnek,
       Hanem csak véletlen gonosz történetnek,
       Vagy irégységének a vak szerencsének,
       Mert hogy jó lakás közt ezekre érének,
       Melyben véletlenül és rútul veszének.

32   Sok asztal szőnyeggel köztök béterítve,
       Ételek, italok azon elvegyítve,
       Szép ivóedények borral teljesítve,
       Fris étkek tálokban felesen készítve,
       Mindenféle edény környölöttök hintve.

33   Boros ezüstcsészék sokaknak kezekben,
       Melyet fegyver gyanánt viseltek ügyökben,
       S a konc csapott némelt s sebesétett főkben,
       Meg mást ólomkanna bocsátott egyemben,
       Szítófa is rontott egynihányat ebben.

34   Mert hirteren veszély s nem remélt történet
       Újforma harcolást és ütközetet vett,
       Ételért, italért edént ki készített,
       Szükség késziretre fegyvere helyett lett,
       Hol nem hallott dolog akkor köztök esett.

35   Kevés holt ezekben puskátúl, szablyátúl,
       Jobb része élete fogyott nyíl vasátúl,
       Kik meg nem holtanak, tengeri csigátúl,
       Mely partra veretett vizeknek habjátúl,
       De a szükség mit nem változtat azontúl?

36   Minthogy nagy istenek ő jó lakásokat
       Harcra változtatták víg nyájasságokat,
       Dühösségre, sebre ételrágásokat,
       Piros meleg vérré jó bor ivásokat,
       Méreggé s halálra gazdálkodásokat.

37   Tolvajok azért már ez ily dolgot látván
       És annyi holttestet part szélin, sajdítván,
       Morhában semmi nincs gályában hányatván,
       S körül ellenséget nem tapasztalhatván,
       Mire magyarázzák s véljék, nem tudhatván,

38   Végezék magokban, afelé menjenek,
       Nincs kétségek, abban prédát ne nyerjenek,
       S ha ki harctúl maradt, kivel ütközniek
       Kelletnék, nem oly sok, melytől félhessenek,
       Vagy kikkel ujjat is vonni ne merjenek.

39   Gyorsan közelíték azért holttesteket,
       Szertelen csudálják undok eseteket,
       Mi veszély vesztette oly rútul ezeket,
       Hogy ily szörnyűséggel adták föl élteket?
       Más véletlenség is éré viszont őket,

40   Mert közel egy szép szűz kisded kűsziklán ül,
       Melynek gyönge színe s szeme keservvel fűl,
       Gondos baj szegénnek árva fejére gyűl,
       Mely miatt az teste, mint hideg jég, elhűl,
       Éltével halálban sérvei közt merül.

41   Angyali színében de meg nem változott,
       Ép emberségében nem is fogyatkozott,
       Szerencsétől noha így megcsalatkozott,
       Ezért kedvében is igen bontakozott,
       Mivel reméntelen vészben találkozott.

42   Istenasszony módra ennek lágy ruhája,
       Laurus-ágból fején zöld gyöngykoszorója,
       Nyakában és mellyén gyémántos násfája,
       Bal oldalán fénlő zománcos puzdrája,
       Jobb kezében cifrás, aranyas kézíja.

43   Arra gondos fővel olyha bocsátkozott,
       Bal keze ujjával térde fogyatkozott,
       Vidám szemeivel földre csalatkozott,
       Nézéssel egy testre ámult s bajolkozott,
       Melyre egy csoport nép e mód találkozott:

44   Legközelb egy ifjú hozzája heverve
       Nagy sebekbe fekszik, vérébe förtengve,
       Erre vagyon szűznek minden esze veszve,
       Mely mintha mozgana s volna még hörögve,
       Úgy tetszik, s halálnak álmából ébredve,

45   Kinek mocskos vértől noha ábrázatja,
       De szép férfi színét el nem titkolhatja,
       Mint tej fejérségét örömest mutatja,
       S rózsa pirosságát el nem másolhatja,
       Így ez ékességét mégis vádolgatja.

46   Szeme héját noha súlyos keservétől
       Alig bírja szegény s fájdalmas sebétől,
       Mégis szerelmese édes szépségétől
       Erőt vévén néha-néha nagy tüzétől,
       Untalan rá pillant, hogy görjed hevétől.

47   S mond nagy fohászkodva: Szívem, szerelmesem!
       Vagy-é egészségben, én édes kedvesem?
       Kéncsnél és arannál jobb kellemetesem!
       Vagy hogy vélünk egyött vesztél, én édesem,
       Istenek akarván, ne lehess felesem?

48   Semmi nem választ el egyéb mert bennünköt,
       Úgy egymásnak adtuk s kötöttük éltünköt,
       Jó, gonosz szerencse nem rémíthet minköt,
       Valamig viseljük életben igyünköt,
       Csak rút, szörnyű halál érheti végünköt.

49   Kegyes megint erre felelé ifjúnak:
       Áldott Jovis, látom hogy életét annak,
       Kit szívem egyedöl tart boldogságának,
       És kiért háládott elfolyta órámnak,
       Boldog légy, tárháza s kincse minden jómnak!

50   Ím, látod kezemben én hegyes késemet,
       Mely oly igen éhen lesi életemet,
       Eddig is hogy el nem vesztettem fejemet,
       Kevés élted oka, látván te testedet
       Mozgani, verdődni: tartott ez engemet.

51   Ezt mondván, kőszálról kegyes lesikamlék,
       Testnek eleiben a pázsitra omlék,
       Fegyvere szépsége rajta megvillámlék,
       Tolvajsereg látván, nem kicsint félemlék,
       Mint mennykőtől üttek, eszek tőlök válék.

52   És így kik imide, kik tova futának,
       Lappagva a gazban széllyel megbúának,
       Mert oly fényességes csodát is látának,
       Melyben nagy isteni erőt alítának
       Lenni, amely miatt ugy megbódulának.

53   Az sok fényes ruha, drága kazdag szépség,
       Fegyvernek zománca, ragyagó új friség,
       Megeresztett arany-hajától ékesség,
       Környölötte való szokatlan kedvesség
       Vakíták meg szemek és új véletlenség.

54   Kiért némely mondja vala Dianának,
       Vadászatnak híres istenasszonyának,
       Némely meg Isisnek ű helytartójának,
       Mások Nereisnek, tengeri nimfának,
       Mint kit-kit eszei hogy mire hajtának.

55   Ezalatt a leány földről emelledék,
       Ifiúhoz futa, mellé kukorodék,
       Könyves szemeitől orcája mosódék,
       Sebe nedvesüle és lassan tisztódék,
       Keserves szavától füle is rakódék,

56   Oly igen féltette minthogy szeretőjét,
       Nem szánta érette a kedves életét,
       Abban vetvén csupán minden reménségét,
       Néki tartván holtát és mind egészségét,
       Egy funtba hordozva két szüveknek ügyét.

57   Látván ezt tolvajok s hallván, vidulának,
       Magokhoz eszekhez térének-jutának,
       Ünköztök efféle szókat is nyújtának:
       Nem istenasszonyi jel, amit látnának,
       Mert azok holttestet így nem apolnának.

58   Testeken kapdosni űk nyilván nem szoktak,
       Keserves könyveket sebesért sem adtak,
       Ha kire nyavalyát, veszélyt bocsátottak,
       Más úttal az ellen ismégint állottak,
       Soha így nem halljuk, űk hogy szánakodtak.

59   Elvégezék azért, közelb járulnának,
       Háta megül szűznek odébb kullognának,
       Nagy lopva, ballagva mint is eljutának,
       Megette szóltalan szűznek megállának,
       Mert sem szólni, nyólni hozzá nem tudának.

60   Melyek hogy leánnak melléje érének,
       Magas árnyékoktól megelőztetének,
       És suhogásoktól elismértetének,
       Kegyestűl is mindjárt észben vétetének,
       Rá fordítva szemit, tűle nézetének.

61   Azonnal de rólok fényét meg elrántá,
       Keserves társára viszontag fordítá,
       Fegyverekben űket háta megett hagyá,
       Undok halványságok meg nem tántorítá,
       Kegyetlen nézések el sem vadíthatá.

62   Az igaz szerelem mert ily ő magában,
       Hogy mindent hátravet, nem is hág más nyomban,
       Csak arra figyelmez, hogy az egy unomban
       Annak éljen s haljon, kivel egy votumban
       Zárkózott és szívvel kucslódott egy karban.

63   Szem eleiben hát tolvajok jövének,
       Hát megül is szintén mellé érkezének,
       Sötét halvány orcák rútul jelenének,
       Kegyes is fölkele, hogy odaérének,
       És ilyen beszédet szájából értének:

64   Ha vadtok lelkei, mond, e sok holtaknak,
       Kik véletlen rútul itt elhullottanak,
       Hát ok nékül hoztok bút ránk s magatoknak,
       Lehettek mind oki nyavalyáitoknak,
       És kész keresői szörnyű haláltoknak,

65   De ha elevenek vadtok s éggel élők,
       Harctól megmaradtak, keservesek, félők,
       Vagy mi idegenek, nem kárra henyélők,
       Isten hozott ide, lesztek bizony kellők,
       Szerencsétlenségből minket kiemelők.

66   Mert minket menthettek gonosz nép kezétől,
       Itt ránk található tolvajok tőrétől,
       Avagy holmi lator ember fegyverétől,
       Nem szánó gyilkosnak kegyetlen kezétől,
       Gonosz történetnek újuló vészétől.

67   Ezt oly nagy keserves könyvezve kiáltja,
       Csakhogy nem érthetik, ki-ki noha hallja,
       Beszédén a fejét mindenik csóválja,
       Mert hogy Égyiptum volt tolvajok hazája,
       Nem tudják, mit kíván, minden csak csudálja.

68   Némelyet közülök azért ott hagyának,
       Gályára jobb része többinek futának,
       Holott nagy sok morhát s hasznot találának,
       Úgyhogy egyebeket nem is kapdosának,
       Csak pénzzel, arannyal s kővel rakodának.

69   Mert nem vala böcsi az nagy bál posztóknak,
       Vászon vagy karmazsin vagy egyéb morhának,
       Selmet, bársont, bíbort kiragadozának,
       Ezekből magok közt kapzsit is hányának,
       Mindent egyebeket gályában hágyának.

70   Ezt sem funtra, singre mérték, mint kívánta,
       Magok közt társaság igazán osztotta,
       Hanem szemek-eszek mint tudniok hadta,
       Ki-ki azon módon vagdalta, szaggatta,
       Sing helett dárdával morhát elosztotta.

71   És ezt oly hirtelen csomólékban köték,
       Apró málhácskákban magokra rendelék,
       Ezalatt tanácsból ezt is elvégezék,
       Az leánt magokkal mint vigyék, rendelék,
       Szintén indulóban magokat készíték.

72   Azonban tekinték, tahát nagy két csoport
       Igen jön feléjek, s félreverik az port;
       Nem várák magokra s veszélyekre az tort,
       Mindjárt odahagyák prédájok is akkort,
       Futának, kevesen lévén, idejénkort.

73   Úgy hagyván szüzet is, valamint találták,
       És egyéb morhát is, amiként málhálták;
       Érkezvén két csoport, mind felragadozták,
       Málhákban mi volt is, azt is hasogatták,
       És magokhoz vévén, újon elkobzották.

74   Oly igen csudálván sok számú testeket,
       Remélvén, hogy ezek ölték szegényeket,
       S noha az kapzsira vetették szemeket,
       De az leánt látván, s rajta szépségeket,
       Nagyobb álmékodva nézhették ezeket.

75   Mert annak idegen vala ruházatja,
       De tolvaj soksága űt nem háborgatja,
       Mintha mind ösmérők volnának, úgy tartja,
       Ragadozásokat semminek alítja,
       Csak az egy ifiú sebét hogy ohajtja.

76   Melynek már színe is kevéssé megjövén,
       Ereje, elméje megint helyben érvén,
       Tolvajok mellette ezt is észben vévén,
       Nem rossz embernek is magokban ítélvén,
       Termetét s ruháját rajta megszemlélvén,

77   Megindíták gyorsan latrok az nyert prédát,
       Ki-ki hazafelé nagyon méri útát,
       Félti, mint az farkas, kockán lopott nyáját,
       Alig várják, lássák házaknak barlangját,
       Mert fúrják mindenek conscienciáját.

78   Hadnagyok ezalatt de leányhoz nyúla,
       Mely miatt keserve s búja fölindula,
       Szívében nagyobb seb és méreg újula,
       Mert leány elérté, hogy arra szorula,
       Evvel el kell menni, és nem tehet rúla.

79   Mindjárt szerelmének csüggődék nyakára,
       Földről véle egyött emelvén lábára,
       Ezzel az kapitánt tudósítván arra,
       Hogy véle vigye el, hol nem, tahát arra
       Kivont kés kezében, hogy kész halálára.

80   Ezt részből kapitány szavábúl is értvén,
       Mutatásábúl is könnyen elítélvén,
       Ifiú éltéből hasznát is remélvén,
       Melyet rabságaért lönne, megígérvén,
       Édes szabadságért s fejeért fizetvén,

81   Nagy hamar leugrék vitézi lováról,
       Fegyverhordóját is szállíttatá másról,
       Leánt oly szép gyöngén fölteszi, s társáról
       Gondja légyen, hagyá szolgának, és arról
       El ne feledkezzék, mondja, mint magáról.

82   Az Istennek dolga de mely csudálatos,
       Végtelen jó volta, ím, mely irgalmatos,
       Tolvajtól fogatik az elhagyott bajos,
       Noha nem jó végre, s mégis használatos,
       Mert rab lévén ő ül, amaz gyalog futos.

83   Kegyetlen tolvajnak szíve mert fog térni,
       Midőn Úr malasztja kezdi őköt érni,
       Főképpen ha szűből kezdi ember kérni,
       S irgalma fényét is ránk akarja mérni,
       Szerencsétlen eset nem meri késérni.

84   Így lén ezek dolga, mert lágy irgalomra
       Tolvajok kőszíve fordul és javokra,
       Mindnyájan egyszersmind szánakodásokra
       Vezetnek hozzájok s jó indulatokra,
       Természetek ellen vonatnak azokra.

85   Gályától így azért hogy kétholdnit jutnak,
       Megrakodva, telve minden jókkal futnak,
       Bal felé fordulván egy ódalnak csapnak,
       Melyen léhve-pihve általkaposzkodnak,
       Tengert hátul hagyván igen takarosznak.

86   Mely hegynek túljára hamidőn érének,
       Semmit nem múlatván előbbsietének,
       Egy nagy förtős láposra igyekezének,
       Melynek sok vizei Nílusból jövének
       Föld alatt, s folyami mély ingvánt szerzének.

87   Ennek belső részi tisztás és mély vala,
       Úgyhogy fenekére fa soha nem szálla,
       Kákás környülötte és sok nádbúl álla,
       Ingványán, partosán sok vad, madár hála,
       Prédájokkal tolvaj csoport ehhez álla.

88   Melyben széllyel vadnak sok apró szigetek,
       Kútyákat az latrok ebben építettek,
       Sok tolvajlott morhát hová is ejtettek,
       Békességért magok is abban szélhedtek,
       Mindenek előtt hol csendeszen élhettek.

89   Erre oly csavargós utakot csináltak,
       Náddal, mesterséggel amelyeket fontak,
       Mint egy erős kőfalt s kerítést formáltak,
       Ál lyukakat abban nád alatt fundáltak,
       Kis hajókon melyben vízen szaladoztak.

90   Holott akárki is őköt nem bánthatta,
       Háza népét benne bízvást tartogatta,
       Förtőnek halábúl eleségét kapta,
       Szomjúságát penig vizével oltotta,
       Latorságát bátran abból próbálhatta.

91   Emlős gyermekeknek anyjok teje után
       Nyers s aszú hal étke; lábokra kapdosván,
       Apró hajócskákban az evezőt fogván
       Múlatságot űztek, úszást is gyakorlván,
       Holmi dűlt tőkéből hajócskát faragván.

92   Meddiglen a fegyvert forgatni foghatták,
       Melyre csoda igen, miként tanították,
       Nyíllal lövődözni célhoz is oktatták,
       Ugrásra, futásra kísztették, biztatták,
       Nagy terhet vállokon emelni szoktatták.

93   E helyre azérton oly tájban érének,
       Hogy Nap gyors lovai Föld alá menének,
       Antipodesekhez közelítenének,
       Csillagok is igen már megtetszenének;
       Fáradtak, a parton kevést leülének.

94   És a szép leánt is lórúl leszállítván,
       Egyött ifiúval parton megnyugotván,
       Prédájokat hajón förtőre béhordván,
       Rabokkal egyemben mind bétakarodván,
       Ily nyereségeken oly igen vigadván.

95   Lakos nép is értvén kapitányok tértét,
       Eleiben futnak, üdvözlik megjöttét,
       Mint hatalmas királyt, fogadják személyét,
       De hogy megtekinték a rabok szépségét,
       Leánnak orcáját és fris öltözetét,

96   Fölötte mely igen azon csudálának,
       Mert soha nem látott szépséget látának,
       Emellett kincset is annyit számlálának,
       Mennyit mérhetnie meg sem gondolának;
       Kapitán házához de mindent hordának.

97   Csak magánvaló hely amely volt jóllehet,
       De azon szigetben és a többi mellett,
       Ide mindeniknek prédát vinni kellett,
       Mely késő éjfélig tarta, míg vége lett,
       Kútyájokban ki-ki azután mehetett.

98   Megmarasztván bennek vacsorán hadnagyval,
       Az többinek mondja, menjenek el, holval
       Isten reggelt adván, az nyertes morhával
       Mind megosztozhatnak; több ily szerencsával
       Áldja Jovis őket és kazdag prédákval!

99   Az rabokat azért marasztá magával,
       Egy görög inasra bízván, mond, hogy holval
       Harácsra vetteti, azt jelenti szóval,
       Gazdálkodjék azért, s légyen vigyázásval,
       El ne szaladjanak, hagyja nagy parancsval.

100   Egy sötét kamora lén azért szállások,
         Ételből, italból alkolmas tartások,
         Mint olyan szűk helen, oly gazdálkodások,
         Nádból hideg ágyok és rossz aluvások,
         Törődések után fájdalomvallások.
 
101   Ily hel vala azért, ahová ezeket
         Orcázó szerencse veté szegényeket,
         Mustoha kezével fogdozván fejeket,
         Tolvaj birtokába hozván személyeket,
         Nehéz játékjával látogatván őket.

102   De merthogy fáradság s bú embert elbírja,
         Álmot szóltában is szemeiben hívja,
         Főképpen ha étszak sötéte burítja,
         Avagy a csöndesség egyedöl szorítja,
         Így bánék ezekkel, s őket elalutja.

103   Csakhogy Chariclia nem tud elalunni,
         Keserves szívében nem lát álom menni,
         Rajta lett dolgain kezdék sopánkodni,
         Szerelmes mátkája sebein búsulni,
         Jövendő kárától s szégyenétől félni.

104   És hogy csak egyedöl volna fönnlátó már,
         Nagyot fohászkodék és monda: Ó, nagy kár,
         Ki ez keservekkel üldözsz, mint hegyes ár,
         Ez világra inkább ne lettem volna bár,
         Hogysem, szegín fejem, erre juttam immár.

105   Ó, fölséges Isten, mennyei Apolló,
         Kihez a keserves szívem mostan szóló,
         Mért nem érdem szerint vagy zsoldomot toldó,
         S ennyi nyavalyákkal bűneinkért foldó?
         Isten lévén, inkább mért nem vagy megoldó?

106   Nem elég-é valyon, hogy édes szülénket
         Elhadtuk nagy messze tápláló földünket,
         Sok rokonságunkat, kedves nemzetünket?
         Ily keserűségre juttattad fejünket,
         Tengerbe vesztettük sok keresményünket.

107   Annak sok szántalan veszedelmességit,
         Habjának rémítő, vesztő fényességit,
         Érzettük latroknak nagy kegyetlenségit,
         Ezzel társaság közt harcnak szörnyűségit,
         Az édes társommal sebek mérgességit.

108   Ezeket semminek, látom, alítottad,
         Meg nem elégedvén, lásd, mire juttattad
         Mi szegény fejünket mivel ostoroztad,
         Lakásunk gyilkosok barlangjába hoztad,
         Ezzel nyavalyánkat megszaporítottad.

109   De ki mindezeknél nagyobb: tisztességünk
         Gyalázatos lészen jámbor emberségünk;
         Tisztasággal egyött vész el szüzességünk
         Fertelmesöl, penig nincsen rá vétségünk;
         Súlyosabb halálnál, mely történik nékünk.

110   Úgyhogy már nincs veszél, ki bennünk nem sér tett,
         Melyben az szerencse nem kevert, merített,
         Sok csapási után erre kíszerített,
         És ily mérges pohárt nékem elegyített,
         Hogy hitemben egyött valljak kárt, kerített.

111   Csakhogy mivel lelkem, egyem, Theagenes,
         Nékem idő előtt nem volt ösméretes,
         Ki hittel énhozzám s lélekkel köteles,
         Bizony egy kurvafi sem lész itten heles,
         Meghidd bár, Apolló, énvélem fertelmes.

112   Mert ím, ez órában megfojtom magamot,
         És így is megtartom én tisztaságomot,
         Theagenesemhez hív jámborságomot,
         Kinek fölvallottam leányiságomot;
         Álljad meg, Diana, bosszúállásomot!

113   Légyen világ szerint meg emlékezeti,
         Hogy az Charicliát hív szerelme veszti,
         Tisztaságát följebb életinél félti,
         S azt társaért tartja, mert szűből szereti,
         Egyíbnek világon nincs nála keleti.

114   Ezt mondván, övével magát fojtogatja,
         Álmas Theagenes csak alig hallhatja,
         Fölugrik, tréfának nem szintén tarthatja,
         Sebeit sem érzi, leánt szólongatja,
         Szép Charicliáját ekképpen biztatja:

115   Mondd, mit cselekeszel, szívecském, szerelmem?
         Mód nékül akarsz-é elmenned előlem?
         Nem félsz-é Istentől? Nem ez az szerelem,
         Hogy így reméntelen eltűnjél mellőlem,
         És mindjárt kétségben essél énfelőlem.

116   Úgy vagyon, nagy oka vagyon keservednek,
         Nincsen kicsin búja te gyenge szívednek,
         De könyörgeni kell Apolló istennek,
         S nem bosszút szólani ő szent fölségének,
         Hanem tiszta szíből esedezni ennek.

117   Mert avval helyére nem visszük dolgunkat,
         Hogyha bosszúképpen mutatjuk magunkat,
         Tudják ők is az mi nagy gyarló voltunkat,
         Megmutatják jókért mindenben módunkat,
         Hogyha megesmérik állandó voltunkat.

118   Ez csalárd világnak ilyen állapatja,
         Mindenkor ugyanis a jót háborgatja,
         Próbára Venus is szolgáit bocsátja,
         Mert röstnek, tunyának javát nem adatja,
         Ki álló ezek közt, azt el nem hagyatja.

119   Tudod, csak földön is azkik hatalmasok,
         Azokat kérni kell, mert méltóságosok,
         Ők semmit nem adnak, bosszúból szokások,
         Sőt hal-vesznek rajtok, kire haragosok,
         Mennyivel hát inkább, kik égben lakosok!

120   Azért, édes lölköm, mély okosságodat
         Most vedd elő mindjárt jó bátorságodat,
         S ne essél kétségben, buzgó állásodat
         Tegyed Apollóhoz, hallja mondásodat,
         Mert nem nézi, tudom, zúgolódásodat.

121   Efféle szép szókkal az szüzet biztatja,
         Chariclia viszont édesden hallgatja
         Szerelmét, mert annak gyönyörű, szaggatja,
         Ezmellett meg lopva falja, apolgatja,
         Ekképpen szavát is hozzá mondogatja:

122   Ó, egyetlen-egyem életemb’-lölkömbe!
         Mint vagy? Mert éretted megyek vala ebbe,
         Látván, hogy szerencse merített sebekbe,
         Nem vélém, hogy soha lehess egészségbe,
         Mondd meg azért, kínod könnyebbölt-é mibe?

123   Mert azt úgy kívánnám, mint az életemet.
         Theagenes szólván, mond: Estve sebemet
         Hogy az inas köté, érzem könnyebbtemet;
         Azt mondván, háromszor ha kötend engemet,
         Hát béegyeséti minden veszélyemet.

124   Mert az tolvajok is halálos sebeket
         Csak evvel gyógyítják minden veszélyeket,
         Nem tudnak is ennél egyéb keneteket,
         Ez mind béforrasztja csontjokot, ereket,
         Hertelen újétja nehéz keserveket.

125   Ocsódék álmából ez szóbeszéd közben
         Az görög ifiú, és méne közikben,
         Ki őrzése alatt voltanak az helben,
         Vigasztalván hogy már keserőségekben
         Ilyformás beszéddel járul eleikben:

126   Nem ok nékül esék, hogy szánlak titeket,
         Mert mintha majd én is tűröm terheteket,
         Görögöknek értem ti nemzetségteket,
         Megesem rajtatok, bánom ügyeteket,
         Mivel feleimnek tartlak benneteket.

127   Engem is bűnömért, lá, hogy az istenek
         Tolvajok köziben véletlen vetének.
         De mind súly vétkeim erre okok lének,
         Szánlak azért titek, ó, szerelmes vérek,
         Mert nemzetségről is ösmérlek enyémnek.

128   Görögország mivel nékem édes hazám,
         Azon nyelvet tudja, s nem egyebet, én szám.
         Mondnak örömökben: Hát Isten adott, nám,
         Közinkben! De neved örömest tudhatnám,
         Monda Theagenes, és hazád hallhatnám.

129   Felel tömlöctartó: Értsétek nevemet,
         Cnemonnak neveztek szüléim engemet,
         Mikor Isten adá világra létemet,
         Áthénás városban hallottam éltemet,
         Annak édes ege táplálta lelkemet.

130   Ez a szép Áthénás Minerva nevére
         Neveztetett vala ő tisztességére,
         Midőn egy olajfa és egy kút avégre
         Teremtetnek, lenne hogy neve ezekre,
         Corcyrus királnak érvén idejére.

131   A forrás Neptunust, mint ki bírja vizet,
         Jegyzette; s olajfa szép Minerva szüzet.
         Ezekre kelle már választani nevet;
         Váras a piarcra tén gyülekezetet,
         S sors szerint mondának ehhez ki-ki ügyet.

132   Férfiak fejenkint Neptunusra mondák,
         De az asszonynépek Minervát imádák,
         Egy vokssal férfiak számát meghaladák,
         Athinnak fölszóval mindnyájan kiáltják,
         Athinról Athina, onnan magyarázzák.

133   Ez volt eredeti Áthénás dolgának,
         Az én híres-neves nevelő anyámnak,
         De ha elkezdeném számlálását annak,
         Mint lett búdosásom s hagyása hazámnak,
         Nagy sok órát venne beszéde summámnak.

134   Theagenes felel: Mi hozott hát ide,
         Csak azt jelentsd bár meg, s micsoda szerencse?
         Cnemon arra így szól: Ne kérdezz ezekre,
         Mert gonosz veszéled megtöbbölne véle,
         Soha semmi hasznod nem lenne belőle. 

135   Ahhoz elfáradtak, álmosok is vagyunk,
         Jobb azért, nyugodva hogy csendest aludjunk.
         Theagenes így szól: Mi békét nem hagyunk,
         Hanem kérésünkkel fárasztunk, untatunk,
         Míg megmondod, uram, addiglan imádunk.

136   Mert nagy könnyebbsége lészen sérelminknek,
         Hogy társát is látjuk nehéz esetünknek,
         Gyógyulása fordul bizonnyal sebünknek,
         Ha többen hordozzuk terhét veszélyünknek,
         Jobban emelhetjük igáját is ennek.

137   Cnemon monda ottan: Kedvedet nem szegem,
         Noha újul véle múlt keserűségem,
         És fölháboroszik enyhüdt csendességem,
         De haddjárjék, lész is ha mi nehézségem,
         Csak üdőmmel érjem, megvallom vétségem.

138   Aristippus vala nékem édes atyám,
         Florida peniglen az szerelmes anyám,
         Idején elhala, ki vala, két bátyám,
         Egyedöl maradék kisebbik fiok, nám,
         Kire ennyi terhet szerencse fűzött, lám.

139   Városi tanácsban apám kellemetes
         Tisztekkel közöttek gyakran tiszteletes,
         Noha egyebeknél nem nagyobb, értékes,
         De mivolta szerint semmiből nem szűkes,
         Mint főrendő polgár, mindenekben béves.

140   Anyám azonközben elhagya bennünköt,
         Keserűség éré miatta szívünköt,
         Apám földig szabá gyászló köntösünköt,
         Maga is gyakorta önte sok könyveköt,
         Jó falka ideig tűrvén keserveköt.

141   De minthogy az idő mindent megváltoztat,
         Feledékenségvel bánatot oszoltat,
         Lassan szíveinkből fájdalmakot koptat,
         Megcsoportozott bút örömest oszoltat,
         Apámmal is így tőn, véle bút múlattat.

142   Elfelejteté mert halálát anyámnak,
         Nagy hamar helt ada baráti szavának,
         Kik inték, ne késsék, és házi gondjának
         Keressen segítőt; hajla ő szavoknak,
         Noha kárára lőn végtére jámbornak.

143   Nem hagyák nyugodni az kezdett dologban,
         Nagy erősen járnak, szörzék a suttomban.
         Vala egy fő asszony ott benn a várasban,
         Demaeneta nevő, eztet alattomban
         Az apámnak jegyzék egy uzsonnakorban.

144   Ennek rokonsági fő rendek valának,
         Jó névnél egyebet hozzá nem mondának,
         Jóllehet nincs vége nagy álnokságának,
         Mellyel rakva, dugva feje s béle annak,
         Kivel engemet is földig elrontának.

145   Az én tanácsomból nem kell vala lenni,
         Atyámnak vénségét kell vala szemlélni
         S én ifjúságomot ebben megkímélni,
         Hasznotlan vendéggel házunk nem terhelni,
         Mert nála nékül is tudunk vala élni.

146   Nagy fittyel anyámot de házunkba hozánk,
         Alkolmas sok jónkat kedvejért kiosztánk,
         Kazdagságnak dolgát kezeiben bízánk,
         Nagy forgolódását benne tapasztalánk,
         Álnokságát soha csak meg sem gondolánk.

147   Gyakorta az csitkó noha szokta rúgni,
         Halljuk, mostohákat, s kárral fülök fűzni;
         Viszont látjuk azt is, hogy csitkót kiűzni
         Szokták koppal jóra, s javaitól nyúzni;
         De nem akar atyám ezvel álmodozni.

148   Mindeneket asszony azért kulcs alá vén,
         Látja, szegín apám hogy többire agg s vén,
         Ő gyorsalkodása gazdánál kedves lén,
         Az szegín atyámhoz sok hízelkedést tén,
         Ugyan megbájolá, bizon azt tartom én.

149   Mesterséggel tudván néki hazudozni,
         Minden csélcsapással környüle forgani,
         Feketét fejérré tüntetni, mondani,
         Egy talpon kétszer is csalni, jakabolni,
         Kedve kereséssel csupán vakká tenni.

150   Egyéb asszonynépet mind följülhaladott,
         Mesterségével ez oly nagy élőt kapott,
         Ha kire vén apánk köztünk haragodott,
         Övis úgy orrolta, s mind rá zúgolódott,
         Előtte napestig csak elpántolódott.

151   De megint jó kedvét ha látta, úgy örölt,
         Hogy már színében víg, maga búval merölt,
         De úgy elfedezte; s mikor hozzá ürölt,
         Keményen kobzotta, amijéhez térölt,
         Másnak és nem nékünk mely hasznára kerölt.

152   Ha kiment, őrajta siránkozott mindjárt,
         S ha megjött, kérdezte, oly sokáig hol járt,
         Mert szíve szakadva ő mind reája várt,
         Kérte, ne is késsék, mert azzal néki árt,
         Sőt halálban hozza, vall miatta oly kárt.

153   Csókokkal untalan néki hazudozik,
         Ezek által apám úgy megcsalatkozik,
         Mindenben néki hisz, reá bocsátkozik,
         Nem veszi eszében, végre megütközik,
         Asszonyember miatt búja találkozik.

154   Nem jutván eszében Phaedrának eseti,
         Medea példája semmit nem rettenti,
         Semiramis noha régtől fogva inti,
         S dühös Cleopatra dolga készeríti,
         De ő oly vak ebben, hogy értve sem érti.
 
155   Így szegín vén apám tisztán megcsábulván,
         Énhozzám fordula, nékem kedvét osztván,
         Hazudoz körülem, jó koncokat osztván,
         Mondja, tiszta szíből szeret, jót kívánván,
         Néha atyám előtt lőn meg is csókolván.

156   Én ezt, ilyen dolgát, mind folytában hadtam,
         Csalárdság nincs benne, bizonnyal gondoltam,
         Sőt mostoha lévén oly igen csudáltam,
         Hogy ily édes anya szívét tapasztaltam,
         Fortélyát mert ingyen nem is alítottam.

157   De hogy oly gyakorta kezde hozzám jőni,
         Untalan-szüntelen ölelve csókolni,
         Államhoz, orcámhoz bátorsággal nyúlni,
         Közelben-közelben mellettem is ülni,
         Édes, hízelkedő beszédekkel szólni,

158   Ahhoz szemérmetlen tüzes tekintésit
         Látám és illetlen, mosdatlan szólásit,
         Gyanakodni kezdém, nézvén dolgozásit,
         S majd kétségben esém, futván társolásit,
         Mindenben kerülém ez ily hálózásit.

159   Nem mondom azért meg, mint akart veszteni,
         Sokféle módokkal magához hajtani,
         Édes beszédiben lépesen megfogni,
         Az maga kedvére kötözni, láncolni,
         Mert bizony szégyenlem csak meg is gondolni.

160   Szívének, lölkének engemet nevezvén,
         Ő drága kincsének, gyöngyének említvén,
         Szerelmes fiának mindenkor ismérvén,
         Efféle módokkal magához hitelvén,
         Illetlen, fertelmes dolgokra vezetvén.

161   Azonban hogy egykort Minerva innepét
         Ülenünk kell vala Pallas tiszteletét,
         Én is, mint ifiú, életem örömét
         S ki még nem ismértem asszonnak szerelmét,
         Készölék áldozni tisztaságom fényét.

162   Egyéb ifiakkal áldozni kimentem,
         Szép zöld koszorúkkal fejem kerítettem,
         Fejér bíborköntöst magamra fölvettem,
         Egy falka ideig az templomban késtem,
         Míg ideje tartott, addig énekeltem.

163   Azt végezvén, ismét házonkban bémenék,
         De hogy ő megláta és szem közbe érék,
         Nem bírhat magával, szerelemmel telék,
         Kit nem titkolhatván, előmben futamék,
         Karja közé fogván, melléhez szorulék.

164   Nagy tüzes csókokat vetvén én orcámra,
         Szememre, államra és mosolgó számra,
         Lölkének, éltének mond mindenik csókra,
         Magához szorongat, csügg, függ az nyakamra,
         Dühödten lángozva görjed mivoltomra.

165   Mit gondoltok ketten, én mit gondolhattam,
         Midőn ilyenformán gerjedezni láttam?
         Szégyen megmondanom, amiként pirultam,
         Mert soha az napig én azt nem próbáltam,
         Bőrömből is, tetszik, csak ki nem szorultam.

166   Ez is szokása volt ott való népeknek,
         Hogy az áldozatra étszaka mentenek:
         Ott mind virradtáig áldoztak, késtenek,
         És a faluban csak hajnalban tértenek,
         Nyugodni várasban bé nem jöhetének.

167   Kiment vala penig atyám is ezekkel,
         Mint egyik tanácsúr az több fő népekkel,
         Kinek kimenetit mostohám könyvekkel
         Nézte nagy csalárdul hamis beszédekkel,
         Mintha ő azt bánná, így élvén melyekkel.

168   Mert mihelt vacsoránk asztalról elkele,
         És ki-ki közölünk eloszlék, hol hele,
         Ímé, kamorámban hamar bécsellege,
         Jó édes bor nála, hogy megcsaljon vele,
         Kínál szerelmesen, azt elvegyem tűle.

169   Levetkeztem vala penig már házamban,
         És el is nyugodtam az meleg ágyamban,
         De hogy nem iszom, hát helt kére azonban
         Mellettem fekünni, és dűle nyakamban,
         Csókolván, apolván egyedöl voltomban.

170   S oly dolgot kért tőlem, mely nem tisztességes,
         Sem hasznos, sem illő, sem is idvösséges,
         Természet ellen van és nem emberséges,
         Főképpen vérek közt rút fertelmességes;
         Megpözsdülék belé, hogy szemtelenséges,

171   És úgy megútálám, mint holt ebben férget.
         S mondék: De mit míelsz, mi bolondság kerget,
         Vagy mi illetlenség és kísértet sürget?
         Hagyj békét énnékem, ez hozzánk nem férhet!
         Oltalmazván magam tőle, amint lehet,

172   S mondván: Tudjad, soha ily vétket nem tettem,
         Nemhogy mostohámmal erre igyekeztem,
         Vén atyámnak ágyát én nem úgy böcsöltem,
         Kit e földön igen őrzöttem, tiszteltem,
         Soha bujaságra nem is törekedtem,

173   Távul légyen azért csak meg is gondolni!
         De ő nem akara ezen megállani,
         Annál inkább kezde rajtam veszni, halni,
         Csókolni, apolni, szüntelenül falni,
         Sírása által is kedvére hajtani,

174   Mondván: Nem fogja ezt, mi az, apád tudni,
         Senki cseléd közül vagy eszében venni,
         Ha látná, sem merné senkinek mondani,
         El tudom apádat könnyen én hajtani,
         Csak te, édes lölkem, kezdd kedvemet tenni!

175   És hogy ily szemtelen, s el sem akar menni,
         Felugrám, az házbúl kezdém taszigálni,
         Karjait ragadván ajtóm kívöl vetni,
         Szóval megdorgálván, avval ijeszteni,
         Atyám hazajővén, meg fognám mondani.

176   Hogy látá ellene ily keménségemet,
         És eszében vevé idegenségemet,
         Sok könyvei után elhagya engemet,
         Fohászkodó szívvel nézvén személyemet,
         Csendeszen elkullog, értvén bús kedvemet.

177   Ágyasházát érvén lefekvék ágyában,
         Egész éten-éjjel forralja magában,
         Mint veszessen engem ártatlanságomban,
         S mi fördőt kíszítsen s lúgot én nyakamban,
         Mind fel is találá álnok tanácsában.

178   Mindaddig hevere s ágyból fel sem köle,
         Céremóniákból míg apám megjöve,
         Ki erősen kérdi, hogy mi lelte, tőle,
         Micsoda fájdalom s nyavalya köröle,
         Mi oka lehetne, hogy lábról ledőle.

179   Arra úgy felele, igen beteg volna,
         Nem tudja, mi lelte, de érzi, hogy fájna.
         Apám ugy untatja, nékie megmondja,
         Mert orvost hozattat, tűle mit tagadja,
         Hacsaknem hal belé, hogy kínlódni látja.

180   Nagy siralmas szóval így kezdé beszédét,
         Látván, hogy elfogta már apám elméjét:
         Az mi ifjú fiunk, kinek minden kedvét
         Kerestem, szeretvén, mint magam fél lelkét,
         Éretted kívánnám szíből az életét,

181   Ez egyedöl oka minden nyavalyámnak,
         Keserves testemnek fájdalmas kínjának,
         Mert hogy künn hálását érzette apjának,
         Alkolmatosságát gonosz szándékjának
         Jelenté fertelmét rút kívánságának.

182   Melyet szemtelenöl énrajtam követvén,
         Illendő beszéddel meg vala feddetvén,
         Anyai szántomban ugyan nem kímélvén,
         Hatható igékkel orcázván, fenyétvén,
         Annak békét hadna, szeretetből intvén.

183   Mondtam, részegséget tőle távoztasson,
         És paráznaságot minden úton fusson,
         Hogy veszélybe miá s károkba ne jusson,
         De ő azt megvetvén, mint egy palástoson,
         Úgy kapdosott rajtam, s bordélban lakoson!

184   És szégyen előtted, uram, megmondani,
         Mit akart az álnok énrajtam próbálni,
         Melyből hogy kedvére nem tudtam hajlani,
         Mert nem kívántalak soha megtréfálni
         És tisztátalanul te ágyaddal bánni,

185   Reám haraguván, rajtam dihösködött,
         Torkomot ragadván az földre ledöntött,
         Lábával rugdosván ártatlanol vesztött,
         S valamint akarta, vélem e módon tött,
         Jó, hogy e világből szörnyen ki nem ejtött.

186   De mind nagyobb ennél, és ki leginkább sért,
         Nehézkesen valék, de merthogy csak most ért,
         Tetűled titkoltam, minthogy az szívem félt,
         Hogy talám nem a’ lész; ezt tudván, ő azért
         Rugdosott leginkább, hogy ne lásson több vért

187   S maradékot tőled. E mód vélem bánván,
         Félig holt számára és bágyodton hagyván,
         Veretten, taglottan, lőn tőlem elválván,
         Ki későre valék az eszemre jutván,
         Szédülten, ágyamban es nehezen mászván.

188   S mint afféle sérves, elég fájdalmokat
         Szenvedék, hogy soha nem tűrtem olyakat,
         Így veszté el tőlünk szerelmes fiunkat,
         Engemet temete, és teljes házunkat
         Gyalázá magaddal, érts így nyavalyánkat!

189   Ezt monda, s némula. Atyám sem kérd többet,
         Nem is tudakozik vagy gondol egyebet,
         Csalárdságtól nem tart, keresvén engemet
         Belöl a házamban meglölé fejemet,
         Mert holvalom körül dolgozám mívemet.

190   Oly bús dihösséggel, fúriával jövén,
         Agyban-főben kemént kezével öklözvén,
         Pofámot csapdossa, s cselédit béintvén,
         Ragadtatván vélek, ostoroz, úgy vervén,
         Míglen el nem uná, s lankad verétezvén.

191   Nem szól penig semmit, csak hogy dihösködik,
         A szöme, mint egy tűz, úgyan fényeskedik,
         Orcája fejéröl és elhalványodik,
         Mint rúha, teste is reszket, úgy kínlódik,
         Erőtlen lévén már, nyerssel tusakodik.

192   Ennyi sok csapását azért nem állhatván,
         Mondék: Édes apám, mért versz így tagolván?
         Valyon mit vétettem, hogy nagy ostorozván,
         Mód nékül s ok nékül engemet rútolván,
         Vénségedben magad megszólásra adván?

193   Jól tudod, szokás ez mindenött közöttünk,
         Hogyha ház népébe valakit megsértünk,
         Okát meg is mondjuk, kit miért megvertünk,
         S mód nékül rajta így nem is dühösködtünk,
         Vétke rá nem lévén, senkit nem vesztettünk.

194   Új dolgokat követsz te penig énvelem,
         Szüntelenöl vered szegín árva fejem,
         Okát sem jelented, inkább ez nehezem,
         Mert ellened soha, higgyed, nem vétettem,
         Sőt te személyedet igen böcsöllöttem.

195   Te átkozott fiú! monda nagy haraggal,
         Így köllött-é tenned jámbor vén apáddal?
         Ki gonoszságodot egy kis nem-tudommal
         Akarod födözni vagy tagadásoddal,
         Elveszessen Isten nagy latorságoddal!

196   Újon akarod-é vélem számláltatni
         Én nagy keservemet meg előlmondatni?
         Vagy lator magadat itt agyonveretni?
         Elszéledj, áruló, nem akarlak látni
         Szememmel is, fán köll testednek száradni!

197   Ezt mondván elméne anyám vigasztalni,
         Mert elhitte vala ezeket úgy lenni;
         Édes beszédeket kezde ott nyújtani,
         Vélem mely rútul bánt, előtte vallani,
         Amellett bábákért gyorsan elfuttatni.

198   De nem vala elég ez amaz mérgének,
         Más fördőre vagyon gondja elméjének,
         Gyors gondolati kit hamar fellelének,
         Engemet éltemtől miként vesztenének,
         Mint is meghalljátok majd, mik történének.

199   Vala szolgálója ezen mostohámnak,
         Melynek Thisbe neve, értője titkának,
         Híre oly nagy vala szép ábrázatjának,
         Hárfán bölcsessége muzsikálásának,
         Ezt vevé eszközül fejem romlásának,

200   Titkon, alattomban véle elvégezvén,
         Mint lehetne engem az hálóra vevén,
         Minden csalárdságát szívéből kiöntvén,
         Ígérettel leánt reákészerítvén,
         És ajándékival kedvére hitetvén.

201   Szolgáló engede mindjárt asszonyának,
         Jelét mutogatja jó akaratjának,
         Mondja, szeret engem, az hangja szavának
         Kedves mosolgása reám ajakjának,
         Orcámot terheli rózsája csókjának.

202   Az bolondság kezde ezalatt furdalni,
         Mivel ily mód foga körülem forgani,
         Az ördög is penig tüzemet szítani,
         Én is mivoltomban láttatom ha bízni,
         Szerelmét iránzom mert valónak lenni,

203   Minthogy előbb néha hogyha hozzányúltam,
         Vagy mi édes szókkal nékie szólottam,
         Semmi illő választ tűle nem kaphattam,
         Sőt kedvességet is ugyan nem hallhattam,
         Ő jár már utánam, most arra jutottam.

204   Summa: hívatlan is kamorámban jöve,
         Cupido nyilával engemet ellöve,
         Helt adék őnéki, nálam kedves léve,
         Venusnak áldozánk, jótétét ösmérve,
         Mostohám dolga már el vagyon felejtve.

205   De hogy merészséggel kezde hozzám jönni
         És rettegés nékül vélem esmérkedni,
         Mind éjjel, mind nappal bátran cselekedni,
         Intém, ne fognája senkinek hirdetni,
         Inkábbatlan magát mindentől őrizni.

206   Mert ha mostoha anyám valahogy megtudná,
         Nyilván ő nagy mérgét reánk kiontaná,
         Néki is leckéjét valóban megadná,
         Atyámnál nékem is koszorómot szabná,
         Főképpen, mindkettőnk hogyha egyött kapná.

207   Ezt mondván őnéki, monda: Jaj, nyavalyás,
         Félelemmel rakva ki szívében szállás,
         Bezzeg együgyőven esik tőled szólás!
         Azt véled-é inkább, hogy oly szívetlen más,
         Mint te, sincs előtte bátorságos vallás?

208   Mit félsz te most attól? Jól tudod, régen, lám,
         Hogy rabotok vagyok, szabad utad hozzám!
         Szabadon szerethetsz engem, mi gondod? Nám,
         Házasság kívöl vagy? Majd azt gondolhatnám,
         Hogy férfiú sem vagy, terólad mondhatnám!

209   Ki noha asszonyom, de megvallom vétkét,
         Mert ő ura kívöl mással tölti kedvét,
         Nem nézi atyádnak nagy jó emberségét,
         Sem hitét az álnok és ő tisztességét,
         Halálát sem szánja, úgy űzi ebségét.

210   Felelék: Ó, hallgass, mert ezt nem hihetem!
         Mire cselekedné? Sőt föl sem lelhetem,
         Hiszem ura vagyon, és az ítéletem,
         Hogy kedvét is teszi, azmint elvélhetem.
         Monda viszont: Látom, el nem hitethetem

211   Véled, de rövidnap én oda is viszlek,
         Mikor az latrával egyött lész megintlek.
         Ez azért az oka, tűle hogy nem félek,
         Mert ő nagyobb lator, és ha arra kélek,
         Mind szemére hányom, s véled bátran élek.

212   Mondék: Bezzeg igen akarnám azt látni!
         Felelé: Kezeddel fogod tapasztalni.
         Éretted akarom penig ezt mívelni,
         Hogy bosszúd foghassad őrajta állani,
         Magamért is részből akarok ártani.

213   Mert ő ólálkodik mi szerelmünk után,
         Irégyli dolgomot, naponkint dorgálván,
         Titkon teéretted rútul szidogatván,
         Azért, ha férfi vagy, hát léssz bosszúnk állván
         Rajta, s mindkettőnkért eztet megtorolván.

214   Így elhivén szavát, reája felelék,
         Ezzel amaz tőlem nagy hamar elválék,
         Asszonyához méne, én dolgot találék,
         Azonközben estve asztalhoz járulék,
         Nagy vígan lakozánk, és jó kedvvel valék.

215   Nincsen mert kétségem semmi beszédében,
         Megfogott amellett kedvesen lépében,
         Mint ki nem is forgott többet affélében,
         Könnyen megejthete sík kelepcéjében,
         Ifiúság szele hordozván ezekben.

216   Azonban éjfélkort énhozzám járula,
         Fölrázván álmombúl ő ilyen mód szóla:
         Halljad, az parázna, ím, itt benn szorula,
         És az ágyasházban anyádhoz fordula,
         Hogy apád faluban hirtelen indula.

217   Kelj föl és állj bosszúd vén atyádért rajta,
         Semmit se kíméljed, Venus utat nyita
         Erre, és mi illő módokat is nyújta,
         Szíves légy azért már! Evvel így fölgyújta,
         Hogy úgyan lángoltam, mint rá haragíta.

218   Nagy hirtelenséggel ágyamból fölugrám,
         Köntösömöt imígy-amúgy raggattam rám,
         Éles fegyveremet kezemben ragadám,
         Az páncélinget is én nyakamban vonám,
         Inkább ne árthasson, róla azt gondolám.

219   Csak hajadonfővel ellene indulék,
         Thisbének kezében egy nagy lámpást adék,
         Ő előttem megyen, s hogy ajtóhoz juték,
         Kulcslikon bénézék, égve gyertyát láték,
         Kettőt egymás mellett fekünni sajdíték.

220   Az ajtó keményen bé vala zárolva,
         Égő haragomtól szívem penig gyúlva,
         Hogy bé nem mehettem, lők rajta búsulva,
         Elrontám ajtónkat, béugrám kiáltva,
         Hová lén az lator s parázna szorulva?

221   Jámbor asszonyokat ágyokban késértő!
         Szándékom, mindkettőt legyek egyött ölő.
         Ezalatt az apám lőn ágyból szököllő,
         Meztelen, s térdére előttem könyöklő,
         Kezeit egekre magasan emelő.

222   Mondván: Édes fiam, ne veszess engemet,
         Szánd meg istenedért ilyen vén fejemet,
         Gondold, mely nehezen tartálak tégedet,
         Hogyha megbántattál, megkérem vétkemet:
         Azzal nem érdemlem, hogy elvedd éltemet.

223   Hatalmát haragnak ne hagyj rajtad venni,
         Kérlek, mindkettőnköt se akarj veszteni!
         Ki atyámnak szavát hogy fogám érteni,
         És vén állapotját olyan mód ösmérni,
         Rettenetes, amint kezdék megijedni.

224   S mint mennykőtől ütött, úgy állok előtte,
         És leásott oszlop, vagyok úgy, fölötte,
         Nézem Thisbémet is, ki már elröjtötte
         Magát, nem láthatom, csépet elkötötte,
         Úgy elbolondulék, szám szóm sem tehette.

225   Testem reszketéstől immár nem bírhatom,
         Kezemben kardomot ugyan nem tarthatom,
         Mostohám ellátván rémült állapatom,
         Az ágyből szököllék, riaszt: Mi kívántom?
         Kardom is elkapá, nincs medgyek, mint látom.

226   Melyet szegín apám hogy vén ő eszében,
         Azonnal ragada két keze közében,
         Anyám is segété, s földhöz sújtnak; ezben
         Mostohám szolgákat hív serénségében,
         Kik Cnemont kötözik nagy kísztetésében.

227   Ezalatt meg döllyel előveti magát,
         Atyámnak így szólal: Nézd köllő fiadat,
         Talám nem is hitted előbb az én szómat,
         Úgy tetszik, nagyobbat próbált, ím, magadat
         Csaknem ölő gyilkos, nézd jó magzatodat!

228   Atyám így felele: El köll immár hinnem,
         Nem is szükség erről többé kételkednem.
         S ha akartam magam atyámnál mentenem,
         Csak meg sem hallotta, úgy kellett hevernem
         Kötözve virradtig s fájdalmokban lennem.

229   Alig várta atyám, de hajnal hasadjon,
         Engemet törvínben bíró-kézhez adjon,
         Mostohám forralja s toldja dolgom nagyon,
         Semmit ne múlasson, most azért fáradjon,
         Hogy mint légyen többé, már ebbe ne hagyjon.

230   Gyűl azért sokaság váras piarcára,
         Engem ítéljenek atyám panaszára,
         S ki-ki hallgat immár az ő vádlására,
         Mely után bűnhődjem; de sok csodájára
         Fut, mint nagy esetnek vége látására.

231   Így kezdé el azért atyám nagy panaszát:
         Urak, lássátok meg vén fejem gyilkosát,
         Kit én neveltem föl, s mint éltem orvosát,
         Úgy tartottam nálam, sőt örököm jussát
         Kinek is vallottam és minden fundusát.

232   Mivelhogy véremből és testemből való,
         Csak meg sem gondoltam, légyen ily áruló,
         Skólákban is adám, hogy légyen tanuló
         Jószágos sok jókat, amellett szolgáló
         Légyen e városnak s valaha használó.

233   Nem kis költségemet űreája vesztvén,
         Azután lovakra, szépen fölépétvén,
         Vitézlő dolgokban intvén és segétvén,
         Mint jó rend gyermeket, mindennel bűvétvén,
         Magam kedvétől is megfosztván és vévén.

234   De előbb a lator én feleségemet
         Gyalázni akarta vén emberségemet,
         Evvel nem elégvén, ihol életemet
         Kereste elvenni, s csaknem ölt engemet,
         Szomjúhozván vérem, kívánta lelkemet.

235   Csak az Isten óván, hogy gyilkosom nem lett,
         S mindkettőnköt egyött kard éli el nem vett,
         Azért már halljátok, mi latorságot tett,
         Mondjatok törvínt rá, és mikínt érdemlett,
         Fizessétek meg is úgy, amint keresett.

236   Mert noha birtokom vagyon ő életén,
         Kezemben halála, ura vagyok testén,
         De törvéntől várok, nem mocskolom ezt én,
         Légyen örök példa mások ítéletén,
         Fáj is szívem igen ez undok esetén.

237   Ezt mondván orcáját könyvével áztatja,
         Mostohám is száját ottan félrevonja,
         Noha éltem végét igen szomjan várja,
         De könyveit azért álnokul bocsátja,
         És engem mély szíből szán, mind azt kiáltja.

238   Ez panaszra azért midőn megfelelni
         Akarnék nép előtt és választot tenni,
         Találkozék hozzám egy ember így szólni:
         Te valál-é, úgymond, aki fegyvert vonni
         Vén atyádra mertél s rajta gyilkos lenni?

239   Mondék: Nem tagadom, hogy fegyvert nem vettem
         Kézben, és házában atyámnak nem mentem,
         De én nem avégre aztot cselekedtem,
         Oka vagyon, uram, amiért míveltem.
         Végeznem sem hagyák a szót, hogy elkezdtem,

240   Mindjárást mindnyájan ők fölkiáltának,
         Kik mondák, hogy kővel agyban rontanának,
         Mások hóhérkézben azontól adnának,
         Harmad égő tűzben engemet hánnának,
         Avagy kőszikláról letaszítanának.

241   Ezalatt hogy penig ők egybengyűlének
         Arra, miként engem elítélhetnének,
         Legundokb halálra kínnal vethetnének,
         Merthogy hele vala apám beszédének,
         Természetből azki őrzője vérének,

242   Én is fölkiálték jó teli torokkal:
         Ó, te Demaeneta, ki hamis mondókkal
         Vesztesz! Ó, mostoha, te csalárdságokkal
         Hálódban hogy hozál gonosz tanácsokkal!
         Ó, álnok rossz asszony, mint vesztesz azokkal!

243   Ímé, bűntelenöl vitetem halálra,
         Ártatlanul jutok e sok nyavalyákra,
         Nem néztél együgyő ifiúságomra,
         Könnyő volt megcsalnod, de én azt azokra
         Hagyom, kik szívemet látják, s torlásokra.

244   Az zajban nagy sokan ez szókat nem hallják,
         Némelyek fülheggyel alégság sajdítják,
         Egyike másiknak hamar de megsúgják,
         Mi szókat ejtettem, magok közt kimondják,
         Asszonyhoz gyanóba esvén, majd javallják.

245   Főképpen azkiknek valaha próbájok
         Volt asszonynép miatt alkolmas tréfájok,
         S kik írást olvastak, melyben sok példájok
         Vagyon írva nékik s esmért iskolájok,
         Ezeknél helyes szóm, sértvén nyavalyájok.

246   Azonközben bírák az voksot kimondák,
         Cnemonnak ily szörnyű halálát találák,
         Egy magas kőszálról vessék le, javallák,
         Tizenhatszáz férfi voksának számlálák,
         Kik így ítélének s ily vesztem formálák.

247   Másfelől viszontag ezerig valának,
         Kik értői asszony-nép csalárdságának,
         S gyakorta mostohák miket forralnának
         Szegín ifiakra, s mellyel romolnának,
         Irégység, bujaság kiket hordoznának.

248   Ezek azt találák, fegyvervonásomért,
         Atyám ellen való föltámadásomért
         Számkivetést tűrjek vakmerő vétkemért,
         Ne haljak halállal ifiúságomért,
         Erre ítélének tudatlanságomért.

249   Veszekedvén végre mind megegyezének,
         Mert az más részről is ezekhez esének,
         Több sentenciától meggyőzettetének,
         Kik éltem végének nem örvendezének,
         Haláltól engemet egyszer így mentének.

250   Akkoron hazámból én kiűzettetém,
         Minden javaimtól elkergettettetém,
         Szerelmes társimtól messze rekesztetém,
         Én édes atyámtól távol küldettetém,
         Nagy gyalázatosan majdha kiveretém.

251   De az szent istenek az én mostohámnak
         Jól megfizetének az álnok bábának,
         Mert nehéz csapással hozzá járulának
         Megbüntetésére, kik súlyok valának,
         Ártatlanságomért véle így bánának.

252   Azt azért tinéktek én másszor számlálom,
         Mert eljött az idő, s rám érett az álom,
         Állapototokat amellett sajnálom,
         Fáradtak, sebesek vadtok, azt fájlalom,
         Annak is ezután idejét találom.

253   Monda Theagenes: Nem bántasz meg minket
         Ezzel, sőt építed keserves szívünket,
         Gyámolítod mégis nyavalyás igyünket.
         Vedd elődben azért kezdett beszédünket,
         Immáris érezzük mert könnyebbségünket.

254   Cnemon így felele: Merthogy kedveteket
         Látom, nem szeghetem az ti kérésteket,
         Noha szaporítok sok szót, beszédeket,
         De nem árt érteni holmi eseteket,
         Újul elme igen, ha hall efféléket.

255   Ilyen sentencia hogy fejemre szálla,
         Sieték kapura, kit alég találva
         Szégyenemben, szemmel nem is látok vala,
         Hogy ily gyalázatra szerencsém szorula,
         S annyi ezer ember ott rajtam csudála.

256   Senkihez sem merék szégyentől szólani,
         Keserűségemben kedves búcsút ádni,
         Avagy segítségért valakit imádni,
         Láttatom mindentől immár elszakadni,
         Jóakaróimnak kelle elmaradni.

257   Portushoz sieték szapora nyomokkal,
         Egy hajót keresvén, hogy én is azokkal
         Elevezzek onnan, s ne haljak több búkkal,
         Hát egy gálya akkort készül vitorlákkal
         Partról elszaladni holmi kalmárokkal.

258   Futvást őközikben én is beszököllém,
         Mindjárt megindulánk, könnyebbségem érém,
         Aegina várasig így utamot tévém,
         Holott mind kiszállánk, magam várasba vém
         Az többivel egyött, s ott rokonim lölém.

259   Mert hallottam gyakran anyámnak szájából,
         Atyám hogy hozta volt Aegina várasból,
         Voltak fő emberek ő rokonságából,
         Ott való lakosok, ezek jó voltából
         Jó szállásom esék Isten irgalmából.

260   Mihelen megérték azértan nevemet
         És ő atyjokfiát, az édes szülémet,
         S megbeszélém nékik szörnyű esetemet,
         Mostohámnak dolgát és veszedelmemet,
         Oly igen szánának azontól engemet.

261   Nem is vala szűköm ételből-italból,
         Közöttök bűségem lett ű jó voltokból,
         De nehéz embernek tágulni házából,
         És kívöl fűtözni édes hazájából,
         Hol fazékból lév jobb, sem másutt konc tálból.

262   Hatvan napig azért így nálok hevervén,
         Keserű mérgemtől részéből enyhüdvén,
         Lők tenger partjára sétálva kerülvén,
         Valami új eget s kedvet is keresvén,
         Bánatos testemben erömből épölvén.

263   Azonban egy hajót látok messzől jönni,
         Sebes vitorláktól parthoz vezettetni,
         Kire várakozám, s gyors voltán csudálni
         Fogván, s mi újságot, hírt azoktól kapni
         Remélék, és avval jobbadon épölni.

264   Hát az bennvalóknak egyike kiugrék,
         Énhozzám érkezvén nyakamra csüggődék,
         Sok csókja orcámra őtőle adódék;
         Megismérém tahát: Carinra találék,
         Legkedvesb társomot látván, elörölék.

265   Nagy teli torokkal mondja: Édes társom,
         Ne bánkódjál, örölj, Cnemon, hű pajtársom,
         Mert jó hírrel jöttem, nagy öröm-mondásom:
         Már bosszút állottál mostohán! S vágyásom
         E’ volt csak, tudtodra mint lenne adásom.

266   Felelék: Carina, istenek tégedet
         Áldjanak ezekért, és egészségedet
         Tartsák nagy sokáig, sőt szép szerencsédet
         Örökken bővétsék, hogy most beszédedet
         Vigasztalva nyújtod, segíted szívemet.

267   De mondd meg, mint holt meg s micsoda halállal,
         Mert megérdemlette, hogy haljon kínokkal,
         Vesztett ki ártotlant sok álnokságokkal!
         Carina mond: Vesztegj, tudjuk, csalt azokkal,
         De lám, mégsem használt az cigánságokkal!

268   Isten nem bocsátja úgy elő dolgában,
         Amint ő rendölte vala el magában,
         Thisbe is megmondta, ki társaságában
         Voltam, az mint holt meg, sőt egész várasban
         A gyermek is tudja, s örölik magokban.

269   Mert minekutána te számkivettetél,
         Hazádból, földedből te kikergettetél,
         Apád búsultában, kit te kerteltettél,
         A kertben ment lakni; s te hogy nem lölettél,
         Ét-nap anyád lángolt, tőle kerestettél.

270   Utánad mind csak sírt, s az haját szaggatta,
         Mert távol-létében Cnemont óhajtotta,
         Szívét messze voltod oly igen szaggatta,
         Maga bolondságát s bűnét vádolgatta,
         Unhatatlan tűzzel szerelem faggatta.

271   Mondván: Édes fiam, szerelmes gyermekem,
         Ó, éltető szívem és egyetlen lölkem,
         Mint vagy és hol lehetsz, mért nem felelsz nékem,
         Látod-é, utánad mely nehéz énnékem,
         Minden nyavalyádra tűlem vagyon vétkem.

272   Szánják vala igen a szomszéd asszonyok,
         Szépen vigasztalják, de nincs abban hasznok,
         Nem is tudják, kelíst honnan kell nyomniok,
         Saru hol töri föl, s mint orvoslaniok,
         Lám, úgy szánja, mondják, mint volna vér fiók.

273   De hogy csak Thisbével ketten maradának,
         És széllel szomszédok házokhoz oszlának,
         Monda: Te áruló, vagy fő oka annak,
         Hogy én szerelmemnek ű boldogságának 
         El kellett búdosni, s nő veszélye búmnak.

274   Nem tudtál-é várni valyon egy keveset,
         Míglen megenhüdtem volna? Mert ez eset
         Nem lett volna rajtunk; de kedvem elesett,
         Mert minden remínség tőlem elhullt, veszett,
         Mivel, ó, ki tudja, hová lett, evezett!

275   Ezt oly nagy haraggal mondja és bosszúból,
         Thisbe megijede ez egynihány szóból,
         Felel, nem ő bűne, s lött csak szerencsából,
         Lám, mindent ő hagyott s mívele szavából;
         De ő orvosságot lölne még mindabból.

276   Világon nincs ennek semmi orvossága!
         Demaeneta kiált. Senki okossága
         Vissza nem hozhatja! Ó, te boldogsága
         Lölkömnek! Hogy válál el, szép vidámsága
         Kedves szerelmemnek élő nyájassága?

277   Ha megholtál volna, én nem keseregnék,
         Mert én is utánad nagy hamar sietnék,
         Vége lenne búmnak, s mindent elfelednék;
         De hogy élsz, nincs haszon s mód, amelyet lölnék,
         Hogy immár valaha én tevéled lennék.

278   Messzi mentél, elvitt szívednek kereszti,
         Édes vén atyádnak illő tiszteleti
         És veszett anyádnak ő cselekedeti,
         Melyre nagy szerelem amazt is veheti,
         Jót remélvén végre, ím, miként szilleszti.
 
279   Ó, nyomorult fejem, ki adja meg jómot?
         Ó, Thisbe, ó, Thisbe, löld orvosságomot!
         Mert bizony méreggel megölöm magamot,
         Mivel nem állhatom ily nagy nyavalyámot!
         Thisbe így szól erre: Halld hát meg én szómot,

280   Ne hadd ily igen el, asszonyom, magadat,
         Vegyed bátorságos vigasztalásodat!
         Ím, én megmutatom hív szolgálatomat,
         Fölkeresem majdan én okosságomat,
         Csak adj szabadságot, hadd fussam dolgomat!

281   Mind féltem, hogy így jársz, volt is gondom reád,
         Nem messze még Cnemon, hamar itt lész, meglátd,
         Arsinát, az lantos leánt, te jól hallád,
         Ez fogadta hozzá ifiat, vár terád,
         Mert az is szerette, s néki csókokat ád.

282   Ó, boldog Arsina! monda Demaeneta,
         Azki ez ifiat magának foglalta,
         Kedvére ővéle idejét múlatta,
         De én boldogtalan és búk nyomorodta,
         S kinek a szerelem mérggel szívét folta!

283   De mi hasznom nékem, hogy ő mással vigad?
         Monda Thisbe: Használ, mert jobb óra jő rád,
         Megcsalom Arsinát, és elhozom hozzád
         Hamar az ifiat, vagy mondom más utad,
         Mert ő engem kedvel, s vedd helettem javad.

284   Azt mondom, én hálok azon étszak véle,
         Ű is kész lész hozzá, nem lész más belőle,
         De meglásd, hogy eljöjj idején mellőle!
         Annak Demaeneta, csuda, mint öröle,
         Nem véli, hogy leány megcsalná felőle.

285   Napot hagya azért ő a szolgálónak,
         Thisbe is béköszön hamar Arsinának,
         Mondván: Adj ez étszak helt én hálásomnak,
         Avval sokat használsz ilyen barátodnak,
         Sok javát is veszed nyilván e munkádnak.

286   Esméred-é, szívem, Teremundust? monda,
         Annak fogadtam rá, hogy itt hálok meg ma.
         Igen jól ismérem, felelé Arsina,
         Semmit ne félj, meglész, s vagyon itt jó módja.
         Megköszöni Thisbe, csak már arra gondja,

287   Miképpen jelentse ezt Aristippusnak,
         Az te vén atyádnak, hogy rossz mostohádnak
         Jobb ágyat kíszétsen, mert féli, hátának,
         Hogyha soká halad, nem lész jó, s magának;
         Ekképpen forgandó dolga asszonyának.

288   Kihez érvén, így szól: Te uraságodnak
         Szegín szolgálója, jöttem, hogy magamnak
         Legyek vádolója, azért, mert sok búdnak
         Oka vagyok, tudom, fiad bujdostának,
         Melyről büntetésem hagyom csak magadnak.

289   Jól tudom, nem illett volna cselekednem,
         De nem vala soha egyebet mit tennem,
         Szolga lévén, kelle asszonnak engednem,
         Gondolván, hogy fognék tenéked segétnem,
         Véletlen kelleték fiadat vesztenem.

290   Mert láttam, hogy társod véled nem elégszik,
         Idegen férjekkel ellened förtőzik,
         Nem mertem mondanom, féltem, kihírheszik,
         Fiadat kérém rá, tudván, hogy haragszik
         Már régen, torolja szégyent, kivel hízik.

291   Ki minthogy előbb is igen bosszús vala,
         Nagy fegyveres kézzel reája nódula,
         Azonban parázna ajtón kifordula,
         Néki is megmondám, rajta nem indula
         Vagy nem vé eszébe, s így megbolondula,

292   Hogy reátok menvén, már tudod, mint vesze,
         De nem csuda, minthogy megbúdult volt esze.
         Várjad csak te meg ma, ha honn szerelmese,
         Eljön asszonyomhoz, csak módját ejthesse,
         Vagy hogy szemed igyét valahol veszthesse.

293   Monda Aristippus: Ha ezt cselekeszed,
         Ekképpen a dolgot hogyha végbe viszed,
         Mindjárást szabaddá te rab fejed teszed,
         Bizony, sok kincsemben részedet is veszed,
         Mert szánom fiamot; keresd elő eszed!

294   Úgy vagyon, hogy sokszor igen kétölkedtem,
         Mert soha fiamban gonoszat nem löltem,
         Az álnok tanácsot ugyan igen féltem,
         De a hitetlentől úgy körölvétettem,
         Hogy majd magamot is úgyan nem ismértem.

295   Efféle szók után Thisbe megtanítá
         Aristippust, asszont hogy mi helben várná;
         Asszonyhoz is méne, azt is fölbiztatá,
         Hízelködő szókkal nékibátorítá,
         Arsina házánál lesben is szállítá.

296   Estvefelé penig sötét kamorában
         Thisbe ágyát veté Arsina házában,
         Bévivé asszonyát, s hagyá hallgatásban,
         Hogy lenne ott, s Cnemont várná ő ágyában,
         De ne ismértesse magát meg szavában.

297   Az apádért ismég elfuta azonban,
         Amaz is igen kész és jó gyorsaságban,
         S hogy helre érének, mond: Most bátorságban
         Légy, s immár meg is fogd társod kurvaságban
         A latrával egyött itt-tapasztalásban.

298   Csak kicsin holdvilág szolgál vala arra,
         Siet Aristippus hanyatt-homlok ágyra,
         Mondván: Ó, istenek, jertek ótalmamra!
         Itt vagy-é, te kurva, én gyalázatomra?
         Megfogtalak immár, én boldogságomra!

299   Thisbe is ezalatt ajtót csikorítá,
         Mondván: Ó, Úristen! Jaj, karom mint rántá
         Az áruló lator derekam taszítá!
         Lásd te, ha az asszony nálad-é? Elrontá
         Mert ez én erőmet! Apád szavát nyújtá:

300   Megfogtam bizony én a híres kurvanőt,
         Meg is kötöztem már a mérges latornőt,
         Az én vén fejemre már több tüzet nem győt,
         Sem az én fiamra hazug hírt is nem kőt,
         Ezen holnap adom törvíny elejben őt.

301   Azonban hogy vinnék az atyád házához,
         Tudod, amely kőszál vagyon közel ahhoz,
         Azholott sok bakot ölnek áldozathoz,
         És immár nem messze volnának azokhoz,
         Elszalad, s tetéről veti magát aljhoz.

302   Teste kősziklákon mind elszakadozott,
         Ű maga úgy veszett, mint olyan átkozott,
         Atyádtól ki-ki mind erről tudakozott,
         Minden latorsága így kinyilatkozott,
         Te hazajöttödről váras tanácskozott.

303   De mit végeztenek, nem tudom bizonnyal,
         Mert eljöttem vala mindjárást hajómmal.
         Így volt azért holta, mint Carina szóval
         Nékem beszélette. Immár azt, mi móddal
         Jutottam én ide, halljátok más úttal.

304   Ezt is alég monda Cnemon, hogy sírással
         Bételék a szeme vizes könnyhullással,
         Theagenes toldja a szép leány társsal,
         Mert mindennek forr föl szíve búsulással,
         Mindaddig, míg álom éri megbírással.

305   Azonban Thiamus, tolvajok hadnagya,
         Kinek Theagenes mátkájával rabja,
         Álmáből sörkenék, s ezeket forgatja,
         Mert a pogány nép azt bizonyosnak tartja,
         Álmában hogy mit lát, véli, megvárhatja.

306   Viszontag de hamar ismég szöndörödék,
         Mert édesb álomtól szeme elbíródék,
         Eközben az hajnal étszaktól válódék,
         Ilyen álmot láta hadnagy, hogy álmodék:
         Hát Memphis várasban lennie látódék.

307   Isis templomában fel s alá járdogál,
         Abban égő gyertya szántalan álldogál,
         Mind környül nagy sok tűz habosan lángdogál,
         Az oltárok rakvák ölt áldozatokkal,
         Egyházat béfogta sűrő nép zászlókkal.

308   Hogy penig az templum közepibe ére,
         Templomnak istene őhozzája tére,
         Mondván: Ím, ez leánt bízom személyedre,
         A te tökéletes, jó emberségedre,
         Mert noha bírsz véle, de nem lész kedvedre.

309   Hamis léssz peniglen, tudjad, te őnéki,
         De sőt öléssel is fogsz jóért fizetni,
         Az elszalad, higgyed, nem fogod azt érni,
         Hogy fegyvered miatt ne kellessék élni,
         Mert ő épen marad, nem fogja metélni.

310   Fölocsódván kezde magában törődni,
         Nagy-sokféleképpen az álmon őrlődni,
         És mint ő szerette, aszerint fejteni,
         Maga szerelméről eztet mind érteni,
         Mint lenne a leány szűz s nem szűz is, vélni.

311   Az piros szép hajnal ezenben kitetszék,
         Sütő verőfény is lassan elérkezék,
         Hadnagy is ocsódék s ruhában öltözék,
         Cnemont szólíttatá, tőle tudakozék,
         Rabok mint volnának, arról értekezék.

312   Sokféle nyert prédát is előhordatá,
         Alattavalóit oda szólíttatá,
         Az két rabokat is mindjárást hívatá,
         Melyeknek sírásra szíveket indítá,
         De másfelől Cnemon viszontag biztatá.

313   Mondja: Nem gazember volna ő hadnagyok,
         De fő nemzetbéli, csakhogy most csapások
         Érték volna őtet és sok kárvallások
         Fortuna asszontól, ahhoz nagy jószágok
         Szorultak is belé és maga-tartások.

314   Ez biztatás alatt piarcra jutának,
         Hadnagy magasabb helt választa magának,
         Onnan kezde szólni több tolvajtársának,
         Hogy azmit mondana, jól rá hallgatnának,
         Mert már hogy ismérik, jó falkája annak.

315   Tudjátok, vitézek, én természetemet,
         Köztetek nem szántam kedves életemet,
         Véletek közlöttem bő nyereségemet,
         Soha meg nem vontam az én személyemet,
         Jó s gonosz véletek ért egyött engemet.

316   Nemzetségem nékem vagyon nagy nemzetből,
         Memphisben főpapnak az ő vérségéből,
         Vagyok főpap én is, de rossz szerencséből
         Öcsém megelőzött, s csalt most meg ezekből,
         Melyért közitekben jöttem jó kedvemből.

317   Hogy ti emberségtek által gyorsasággal
         Viszont én tisztemhez jussak hamarsággal,
         Kiért tinéktek is legyek barátsággal,
         Mindennek érdemes zsolddal, igazsággal,
         De most egy kérésem vagyon méltósággal.

318   Mert eddig, tudjátok, aranyat, ezüstöt,
         Rabot, drágakövet, minden keresetöt
         Én közbe bocsáttam véletek, mi részt tött
         Az reám háramló, az csak hogy enyim lött,
         Abból is sors szerint mindenitek rész vött.

319   De mostan fejenkint kívánom tőletek,
         Hogy ezt a rab leánt nékem engedjétek,
         Ki hitvös társom lész, hogy jól megértsétek,
         Adjátok csak ide, az több nyereségtek
         S mind tiétek légyen bátor, elvigyétek.

320   Megengedék néki, és nagyon kiáltják:
         Vitéz hadnagyunkat istenek megáldják!
         Ezt Charicliának ám megtolmácsolják,
         Nékie tetszését erről azért várják,
         Mindjárt megfeleljen ezekre, kívánják.

321   Ezt hallván, szemeit a földre függeszté,
         Kiből nagy szemérmét minden ismérheté,
         Az ő szép orcáját rózsával színleté,
         Pirosság elfogá, Cnemont hozzá inté,
         Kihez nemsokára szavát ígyen ejté:

322   Ím, értem, mit kíván az kapitán tőlem,
         Nem én dolgom volna erre megfelelnem,
         Az hallgatás, tudom, én leányi tisztem,
         S ihol is a bátyám, aki most érettem
         Tartoznék felelni; de mert hogy kérdetem,

323   Azért értsed, nem volt soha erre kedvem,
         Hogy valaki légyen valaha én férjem,
         Dianának adtak vala régen engem,
         Az ő papságára föl is szentöltettem,
         De látom immár most, mi dologra értem.

324   S minthogy házasságra kívánnak engemet,
         És nem mint akarnám, tehetem kedvemet,
         Meg köll, látom, szegnem igyekezetemet,
         Bizon, nem örömest adom föl tisztemet,
         De ám légyen, csak halljátok beszédemet!

325   Mert mi az bátyámmal ázsiabéliek 
         Vagyunk, s jó szüléknek szerelmes gyermekjek,
         Azkik nem kis rendek és jó erkölcsűek,
         Ephesum várasban nagy nemzetbéliek,
         S mindketten peniglen egyez tisztbéliek.

326   Kiket még mindjárást kis gyermekségünkben
         Istennek adának szüléink tisztünkben,
         Hogy főpapok lennénk a szép szűz életben,
         Engem Dianának lőnek nevezetben,
         Bátyám Apollónak esék szentölésben.

327   S midőn eljött volna ideje tisztünknek,
         Hogy gondját viselnénk már mi szerzetünknek,
         Bennünket szüléink szépen készítének,
         De vén aggságoktól el nem jühetének,
         Várasi fő néppel csak késértetének.

328   Gályánkat megrakák minden eszközökkel,
         Tömjénnyel, arannyal, ezüsttel, kincsekkel,
         Ahhoz mindenféle híres ütközőkkel,
         Delos szigetében küldének ezekkel,
         Más hajók is voltak vélünk, sok nézőkkel.

329   Mikor már ekképpen tengerre erednénk,
         Három nap és étszak csendesen eveznénk,
         Nagy hertelenséggel Fortunára kelnénk,
         Mennydörgést, villamást, záporesőt lelnénk,
         Szertelen nagy szélvészt tengerben esmérnénk.

330   Bésötétöle ég fekete fölhőkkel,
         Csapdos az sűrő hab nagy szörnyűségekkel,
         Az kormányos kiált, biztat beszédekkel,
         Gályánk már másfelé hajtaték szelekkel,
         Vagyunk kétségesek az mi életünkkel.

331   Helét nem állhatá végre jó kormányos,
         Bocsátkozék szélnek, mert dolga volt bajos,
         Elijedett az is köztünk, ki fő hajós,
         Azért mind kiáltnak, sírnak, s ki-ki zajos
         És várja, hogy az hab víz fenekére mos.

332   Hat nap és hat éjjel voltunk ez veszélben,
         Hogy az szép verőfény feküvék fölyhőben,
         Míglen az nagy széltől vereténk a’ helben,
         Holott találátok szerencsétlenségben,
         És fogva hozátok ez veszedelemben.

333   Háborúja azért tengernek megállván,
         Ködökből fényes nap szépen kitisztulván,
         Mi is már a partra mi gályánkkal jutván,
         Lőnk az isteneknek nagy hálákat adván,
         Nagy sok dicséretet s áldozatot rakván,

334   És mindjárt víg lakást indétánk közöttünk,
         Mint kik sok veszélből szabadok, öröltünk,
         Semmi gonosztól már ugyan nem is féltünk,
         Akartuk életbe hogy szép partra értünk,
         Hatnapi éhséget immár elkerültünk.

335   Az bort, mint a vizet, úgyan nem kímélték,
         Helébe mást vesznek, szegények, azt vélték,
         Az epedt emberek magokat eltölték,
         Minden boldogságra értek, azt ítélték,
         Hogy tort s mérget isznak, ingyen sem remélték.

336   Mint ki sok harc után nem fél s hazamegyen,
         Immár nyereséges mert az gonosz igyen,
         Ellenségét győzte bátor hegyen-völgyen,
         Azonban véletlen kél más szerencsében,
         Újabb ellenséget lát jőni szemközben,

337   Így lőn dolgunk nékünk, mert ímé, révészek,
         Kiknek a jó bortól ottan vésze észek,
         Természet szerént is kik latrok s merészek,
         Véletlen társinkra ütének, és készek
         Kincsért őköt ölni; érének új vészek.

338   Ezt látván polgárok fegyverre kelének,
         Kik imígy, kik amúgy, szegények, veszének,
         Mert ezek véletlen köztök történének,
         Azki mit kaphatott, úgy verekedének,
         Annyira, kétfelől hogy mind elkelének.

339   Azazhogy csak ketten bátyámmal maradtunk,
         Ez nyomorúságra, rabságra jutottunk,
         Kikkel jobb lett volna egyött az mi holtunk,
         Hogysem szabadságból fogságra így juttunk,
         Az mi szüléinktől ily messze szakadtunk.

340   De merthogy istenek ekképpen rendelték
         Az mi dolgainkat most így helyheztették,
         Ő mely tanácsokban e módon végezték,
         Légyen nékik hála, vélünk hogy ezt tették,
         Gonosz veszélyek közt szerencsénk engedték.

341   Mert hamar menyasszony leszek, immár látom,
         Noha erre soha nem volt akaratom,
         Ki halált reméltem, mátka lők, azt tartom,
         Mely ellen nem szólok, magam sem fárasztom,
         Lejendő férjemnek kapitánt marasztom.

342   S miérthogy főpap is, kit leszek uralván,
         Tudom, istenektől meg vagyon áldatván,
         Szerencsés fog lenni dolgunk, ők javallván,
         Mert így mi nem voltunk volna öszveadván,
         Hanem kellemetes volna s hasznot hozván.

343   Azért kérlek téged, édes Thiamusom,
         Halld meg mostanában hozzád legelső szóm!
         Ne tagadd, sőt engedd az én kívánásom,
         Nem lészen illetlen bizonnyal mondásom,
         Viszont ezért várhatd az hű szolgálásom.

344   S vigy engem elsőben egy olyan várasban,
         Azmelyben Apolló vagyon szolgálásban,
         És néki temploma s áldozatja abban,
         Hadd legyek tisztemet én ott föladásban,
         Sokféle javaért dicséret-mondásban.

345   Bűn is volna addig engemet illetned,
         Feleségöl hozzád vagy ekképpen venned,
         Testi szerelmedet rajtam megismérned,
         Apolló haragját a fejedre kérned,
         Vélem is ily szörnyű vétkemet tétetned.

346   Tudod jól, mit kíván az papságnak tiszti,
         Boldogtalan ember, azki azt elveszti,
         Mert az istenasszony hamar elszilleszti,
         Valaki mód nékül avval fölgörjeszti,
         Azért erre elmém testet nem ereszti.

347   Hanem ott leteszem előbb papságomot,
         Mikoron elmondom én imádságomot,
         Dianát említem, a bizonságomot,
         Ki is érti s tudja szép tisztaságomot,
         Űáltala vallom tenéked magamot.

348   Memphisbe lehetne penig ennek módja,
         Minthogy te hazádnak azt sok ember mondja,
         Tiszted is ott vagyon, azt ki-ki jól tudja,
         Az hel böcsöleti is ezeket toldja,
         Légyen hát ezekről kegyelmednek gondja.

349   Thiamusnak ez szó nagy nehéznek tetszék,
         De az körül való néptől dicsérteték,
         Végre rá hajlani nékie kölleték,
         Mert minden embertől igaznak mondaték
         Leánnak beszéde és helenhagyaték.

350   Elfakada sírván a leány ezt mondván,
         Megszáná Thiamus ő keservét hallván,
         Azt véli, Sirénét hogy vagyon hallgatván,
         Mert ő azt a napot alég vala várván,
         Melyen elhálhatná, véle vigadozván.

351   Eszében is juta étszaki álomja,
         Memphisben menyegző hogy légyen, javallja,
         Cnemont, a rab legént, szólítja-hívatja,
         Mátkáját s a bátyját néki adja, s mondja:
         Gondokat jól viseld! Tarts jól! parancsolja.

352   Mert fél vala, gyakran ha leánt látnája,
         Nagy szerelmét hozzá meg nem állhatnája,
         Megkívánván végre, ő el is hálnája,
         Kiért nagy Apolló haragját látnája,
         Holott anékül is most javát várnája.

353   Ezek így meglévén, tolvajok oszlának,
         Az sok nyert prédával vígan osztozának,
         Cnemon a rabokkal helekre jutának,
         Csendesek, sokféle beszédet nyújtának,
         De Theagenesben kínok újulának.

354   Melyet látván Cnemon, véli, sebtől vagyon,
         S monda: Ím, elmegyek fűért, amely lágyon
         Tartja te sebedet, s könnyebbéti nagyon,
         S elhozom, nem illik merthogy elhaladjon
         Gyógyulása. Azok kérék, hogy fáradjon.

355   Elméne sietve, ketten maradának,
         És Theagenesben búk megáradának,
         Nem tarthatja tovább zárját már titkának,
         Monda ilyen szókat szép Charicliának,
         Midőn sűrő könyvvel szemei áznának:

356   Ó, ti szent istenek, mindenek értői,
         Kik vadtok veséknek, szíveknek nézői,
         Hamis embereknek vétkek büntetői,
         Jóknak szükségekben kész megsegétői,
         Legyetek igyemnek megkeserülői!

357   Hiszem hitetlenség ez, kit nem érdemlett
         Theagenes soha és nem is reméllett,
         Rajta ő hitvöse melyet cselekedett,
         Hütit már megszegte és hitetlenné lett,
         Másnak felesége lenni ígérkezett!

358   Engem elfelejtett, ki nagy igazsággal
         Voltam, nem gondolván sok háborúsággal,
         Most is őmiatta kínzatom rabsággal,
         Testem sanyargatik sok fájdalomsággal,
         S ím, mégis mit nyertem ennyi fáradsággal!

359   Felelé a leány: Ne sútolj több kínval,
         Isten oltalmazzon, haljak inkább holval,
         Hogysem az úgy lenne, és máslódnám szómval,
         Látod, csaknem szakad így is szívem búval,
         Gondok elmerétnek, vívok az halálval.

360   Egynihány igémen felindultál, tudom,
         De te hamarb megunsz engem, én azt mondom,
         Ne félj azon, hogy én szerelmed eladom,
         Se hogy cigánsággal te képedre vágyom,
         Nem úgy avatkoztunk egybe, nem tagadom.

361   Tisztán viseltem én szép emberségemet,
         És szűzen tehozzád jámbor szerelmemet,
         Éretted nem szántam holtomot, éltemet,
         Ne adják istenek, hogy szegjem hütömet,
         Inkább szörnyű halál érje bár végemet!

362   Gondold meg, latrot-é vagy urat szeretek?
         Egy korosért vagy ha ifiat megvetek?
         Azt-é, kit gyűlölök, vagy kit rég követek?
         Azt-é, ki gyilkosom, vagy kiben élhetek?
         S nem azt-é, azkiért jót s gonoszt tűrhetek?

363   Hát miért neveztél engemet bátyádnak?
         Theagenes viszont mond Charicliának.
         Azért-é, hogy inkább ne gyanakodnának?
         De mégsem kell vala az, hogy mátkájának
         Ígérted magadat és házastársának!

364   Melyet hallván tőled, csak mindjárt nem haltam,
         Oly igen ez dolgon ijedtem, búsultam.
         Sűrő föld megnyíljék, azon imádkoztam,
         Beléje ugyanon mindjárt kívánkoztam,
         Mert soha nem vártam ezt, s elcsudálkoztam.

365   Mindjárt Chariclia csüggődék nyakára,
         Sokszámú csókokat adván orcájára,
         Keserves, bú-látta, édes mátkájára,
         Vigasztalást ilyent tén azért szavára:
         Enyhüdjél, szerelmem, s légyen ez tudtodra,

366   Ha én most ezeket nem míveltem volna,
         Chariclia Theagenessel nem szólna,
         Elválván egymástól, csak kínunk újulna,
         Erővel is penig ű mellém szorulna,
         Mely miatt kettőnkre új veszély burulna.

367   De lá, elhitetém őtet beszédemmel,
         Addig vontattatom azt, azmit ezennel
         Ű végbenvitt volna; de az istenekkel
         Szóljunk az többiről, kik segítségekkel
         Mellénk jőnek, tudom, s mentnek erejekkel.

368   Eztet bé nem töltik, azmit most mondottam,
         De bételjesítik, mit hüttel fogadtam
         Akkor, mikor néked magamot vallottam,
         Melyről te mind hallgass, azmiket szólottam,
         Mert ezt csak magadért eddig is titkoltam.

369   Sőt Cnemonnak se mondd, noha mi barátunk,
         Mert gyakorta szónkkal mimagunknak ártunk,
         Szép az oly hazugság, azmellyel használunk
         Nékünk és általa jobbul állapatunk,
         Másnak is nem káros, s nincs érette bajunk.

370   Efféle biztató szót szól Chariclia,
         Rémült Theagenest nagy szépen biztatja,
         Azonban nagy futva Cnemon oda juta,
         Nagy vizes s háború az ő orcalatja,
         Szovát fulladozva csak alig mondhatja:

371   Nésze, Theagenes, fogsza ezt a füvet,
         Mellyel hamarsággal illessed sebedet,
         Kösd bé a fájdalmas, sérelmes testedet,
         Mert majd szükség lészen, ha bírod erődet,
         Megválik ezennel, mint őrzöd heledet.

372   Monda Theagenes: Miként értsem én ezt?
         Mi dolog bennünket s valyon mi gonosz veszt?
         Monda Cnemon: Arra az üdő nem ereszt,
         Hanem ragadj fegyvert, s ím a fű, tedd el ezt,
         Mert a sok ellenség ezennel elsüllyeszt!

373   Ahol sisak és kard, raggasd magadra azt,
         Nem káros a fegyver, noha igen fáraszt.
         Felel Theagenes: Énnékem most haraszt
         Akármely vessző is, mert a sebem bágyaszt.
         Cnemon mondja: Siess, mert majd kár elmaraszt!

374   Látd-é, az kapitán vár! Elindulának,
         Thiamusra hamar reátalálának,
         Parancsol, fejenkint hát hogy indulnának,
         Tolvajok melléje gyűlnének s vínának,
         Mert sok ellenség is már közel volnának.

375   Theagenest látván, kérdé, Chariclia
         Hol vagyon, s mi helen mastan őtet hadta?
         Monda Theagenes: ám fodrát raggatja
         Ott az kamorában, s a dobszót hallgatja.
         Thiamus Cnemonát híja, szólongatja,

376   Mondván: Nagyobb gondom a Charicliára,
         Hogysem enmagamra és jó szerencsámra,
         Menj el azért hamar te röjtökajtómra,
         Vidd bé az ál likon, ne légyen káromra,
         Bécsinálván az helt, térj meg ezen nyomra!

377   Addig én áldozom az nagy Neptunusnak,
         Az hatalmas Marsnak és hadi Bellusnak,
         Hogy mellettünk ők is most fegyvert fogjanak,
         Az sok ellenséggel sebesen víjanak,
         Minékünk örömet és hasznot adjanak.

378   Elfutamék Cnemon, siet a dologgal,
         Nézi Theagenes fohászkodásokkal,
         Charicliát viszi, ki sír nagy jajszókkal,
         Megnyitá az ajtót, mely álnokságokkal
         Vala csináltatva és csalárd módokkal.

379   Senki meg nem tudá, hogy ajtó, ítélni,
         Csak egy ember-búás ő bémeneteli,
         Béjutván szorosán, szép tágas kebeli,
         Azokon is belöl vadnak más-más heli,
         Rekeszinek szoros járási-keleti.

380   Úgyhogy nagy sok karban a sok lyukak voltak,
         Csuda mesterséggel föld alatt alkottak,
         Tolvajok sok kincset a mélyben hordottak,
         Holott mindenektől békével maradtak,
         Mert arról soha is ott nem gondolkodtak.

381   Erre onnan följül szolgált világosság,
         Itt marada azért az nagy szép asszonság,
         Cnemon jól biztatja, de a szomorúság
         Elfogá már szegínt és az nagy gyanóság.
         Visszamegy ifiú, hát az sok tolvajság

382   Már minden fegyverben áll, s urok biztatja,
         Thiamus szép szóval harchoz igazgatja,
         Ő fő vitézségek hányja, azt forgatja,
         Most mutassák magok, kéri és nógatja,
         Ki-ki gyermekiért víjon, szólongatja.

383   Ezt mondván, inast is, Thermuthist, kiáltja,
         Amaz távul vagyon, azt nem is hallhatja;
         Bosszonkodik igen, fegyverét forgatja,
         Ellenség ezalatt szomszédit nyaggatja,
         Tűzzel a szigetet igen háborgatja.

384   Égnek a sok nádtól az apró szigetek,
         És nagy kemény széltől szenek előbbmentek,
         Benne a tolvajok rútul pörzsölődtek,
         Bűv tüzes nyilaktúl vesztek és silledtek,
         Elholt testek széllyel mindenött hevertek.

385   Az förtő is vérrel kezde színlelődni;
         Thiamus álmáról foga elmékedni:
         Az gyertya bizony tűz, ezt fogja jegyzeni,
         Az bő áldozatok sok holtat érteni,
         Oltáron piros vér omlott vért ígérni.

386   És hogy Charicliát bírná, de nem bírna,
         Kezeivel ölné, de amaz nem halna,
         Ítíli: tolvajok elnyernék, maradna
         Anékül, s így álma kárára fordulna,
         Az hogy hamis légyen, jobb haza indulna.

387   Monda vitézeknek, hogy forgolódnának,
         Övis megfordulna, csakhogy inasának
         Parancsolta, hamar szépen áldoznának,
         S azt akarja látni, ha abban járnának,
         Megjön mindjárt-mindjárt, csak kevést várnának.

388   Ezt mondván ugy siet Thiamus házában,
         Charicliát ölni ő nagy búsultában,
         Röjtökére ére csakhamar, azonban
         Fölnyitá az ajtót, sajogván magában,
         Égyiptomi nyelven kiált az ál lyukban.

389   Oly igen megbúdult, nem lát jól, úgy dúl-fúl,
         Charicliát nézi, hogyha látja-é hul,
         Azonban az első röjtökön juta túl,
         Egy görög szót halla, s rá tarta azontúl,
         Hát egy asszonyszemély ott hallgat, s rá ámul;

390   Ragadá bal kezét, hogy már fölemeli,
         Ezalatt áltveré szívét fegyver éli
         Csoda nagy hirtelen, ama nem is véli,
         Csak jajdul s földre dűl, magát nem kíméli:
         Mert mindjárást elhal, hogy sebe metéli.

391   Ott hagyá a testet vérében keverve,
         Mozgódik ész nékül, kevéssé hörögve
         Ott maradván; tőle megy amaz örölve,
         Hogy már Charicliát ölte, azt remélve,
         Rút álma már így is bé vagyon jól telve.

392   Kijutván röjtökből de megszánta vala,
         Mondván: Ez-é, úgymond, a menyegző ruha?
         Bizony, nem érdemled, de hogysem másua
         Vitessél bosszúmra, s légyen annak haszna,
         Jobb, hogy kezem által halj, s légy itt nyugova.

393   Hazudjon az álom-istenasszony ebben,
         Hogy te megmaradnál ép, élő életben!
         Megölnélek, s mégis élnél életedben?
         Mert tudom, hogy immár vagy az fenékmélben,
         Fekete Plutóval az ködös förtőben.

394   Ezalatt áldozni kezde Thermuthissal,
         Kit előbb keresett, a kedves inassal,
         De az ellenség sok, vadnak ostromlással,
         Ezért félbenhagyák, s lének bészállással
         Apró csónokokban, és úgy harcolással.

395   Cnemon, Theagenes, ezek egy csónokban
         Rakodának hamar, s többi meg másokban,
         Ketten-hárman vadnak olyan kis hajóban,
         Azonban jutának szembe, de társokban
         Jobb része elveszett már a nagy vívásban.

396   S többise, ki-ki s mind futnak ide-s-tova,
         Csakhogy a Thiamus elszánta búsulva,
         Minthogy Charicliát megölte, hogy halva
         Akar inkább lenni, semmint azt gyászolva,
         Lén azért ellenség közé bészorulva.

397   Csudálatos igen, vélek viaskodik,
         Nagy erősen harcol és úgy vitézkedik,
         Valaki mellé jő, de az sebesedik,
         Őmaga is immár vérrel festelődik,
         Csakhogy ellenség sok, s tőlök elgyőződik.

398   Széllel az inas is, Thermuthis, úsz tóban,
         S csak egyedöl maradt Thiamus azonban,
         Mert nem kell élete, végezte magában,
         De az ellenség sok, s mesterkedik abban,
         Hogy ő elevenen juthasson fogságban.

399   Amint is végtére szegént hogy elnyomák,
         Az sok sűrőséges nép elgyőzék, bírák,
         Akaratja ellen elevenen fogák,
         Nagy örömmel köztök azt kötözék s tarták,
         Hasomféle népet őmelléje adák.

400   Az többi bujdokja széllel az cellákat,
         Hordja nagy erősen sok prédált morhákat,
         Csudálják a kincset és az fris ruhákat,
         Kiáltják: Majd hiszem megálljuk bosszúnkat!
         Sietvén, mint méhek hordják sonkolyokat.

401   Mondván: Elűzének e minap bennünket,
         Hogy Heracleánál fölverének minket,
         Elprédálák tőlünk mi nyereségünket,
         De most visszaadják duplán az miénket,
         Vérrel okádják mert elvett szerencsénket!

402   Efféle sok szókkal égetik házakat,
         Nem kímélik, mint nem igaz morhájokat,
         Vondozzák utánok az apró hajókat,
         Hajókban sokféle elegyedett jókat,
         Duplán visszanyerték, látják, ő károkat.

403   De mi volt fő oka Thiamus éltének,
         Szükség tudni: öccse vala mert egy ennek,
         Kit Petosiusnak akkor neveztenek,
         Ezt tudják sokak is kisebb idejőnek
         Thiamusnál lenni és édes öccsének.

404   De az nem gondolván az ő idejével,
         Megcsalá az bátyját papság fő tisztével,
         Elvevé azt tőle, és számkivetésvel
         Kergette afölött, mely ily kereséssel
         Kezde kereskedni: fosztással, vevéssel.

405   Holott tolvajok közt úgy elhíresedék,
         Hogy sok száz emberen hatalma adódék,
         Immár öccse tőle fél, s indultatódék
         Arra, hogy summát ad érte, ha fogódnék,
         Azoknak, akiktűl kezekhez jutódnék.

406   Mert mindenkor tartott ő vitézségétől,
         Gondolván, végre is hogy veszne kezétől,
         Azért fogattaték elevent népétől,
         Tudván, hogy sok pénzek jut nékik ezentől,
         Nem gondolnak sebbel, kit vettek tőrétől.

PARS SECUNDA


1   Midőn már ily pusztán hadnák szigeteket,
     Fölgyújtván mind környül s benne is tüzeket,
     Oltalmátúl fosztván szép erősségeket,
     Láng elemésztené benn épöleteket,
     Oly nagy ropogással vesztvén mindeneket,

2   Theagenes s Cnemon harcról kiszaladván
     Lőnek egy bizonyos bokorban, hallgatván,
     És nagy rémöléssel az étszakát várván
     Nem látják az égést, mígnem Nap nyugován
     Verőfény elvésze, s tűz tetszék habozván.

3   Az nagy fényességet oly igen csudálják,
     Az szokatlan égést, szörnyűséget látják,
     Csak lassan kullognak, minthogy nem biztatják
     Magokat, s tolvajok elmentét sem tudják;
     Ha hol mi zaj volna, erősen hallgatják.

4   Nézvén, hogy az egész sziget mind csöppig ég,
     Szegín Theagenes megrémül, s hűl, mint jég,
     Gondolja, szerelmét érte tűztől már vég,
     Elszabadultában mert nincsen reménség,
     Magát verni kezdé, fojtván keserűség.

5   Búában szaggatja az haját és állát,
     Fojtogatja magát, kiáltja halálát,
     Keserves lölkének siratja óráját,
     Könyv-zokogás között alég szólja szavát,
     Ekképpen átkozza siralmasan dolgát:

6   Isten légyen hozzád, világi életem,
     Ezt többé haláltól immáron nem mentem,
     Minden erőm tőlem elszakasztom, vetem!
     Veszély, jöjj hamarébb ugyan most érettem,
     Engem vígy mindjárt el, és nem mást helettem!

7   Minden reménségem mert megfogyatkozott,
     Létem boldogtalan, órám is átkozott,
     Gonosz napon anyám méhébe zárkózott
     Minden boldogságom veszett, csalatkozott,
     Istennek haragja reám bocsátkozott.

8   Szegény Theagenes, no immár most vesztél,
     Szép Charicliától oly nagy messze estél,
     Tűztől emésztetett, s te addiglan késtél,
     Hogy az ő torjára ugyan nem érkeztél,
     Meghalj, mert érette, tudod, verétkeztél.

9   Megbolondultál volt, hogy harcról futottál,
     És mindjárt érette ott föl nem áldoztál.
     Sőt, mint bátortalan, még úgyan elbújtál,
     Kerülted az halált; lásd, mire jutottál!
     Magadnak hóhérja lehess, várakoztál.

10   Csak kedvedért vala életre vágyásom,
       De nem halál előtt volt bizony futásom,
       Elhidd, Chariclia, én szerelmes társom,
       Hanem hogy éretted légyen maradásom,
       De nem lész kívöled immár múlatásom.

11   Ó, hogy nem halhattál karjai közt annak,
       Ki csak egyedöl tart fő boldogságának!
       Nem látta keserves múltát mátkájának
       Árva Theagenes szép Charicliának,
       Melyet iszonyú tűz elfoglal prédának.

12   Ó, te dühösséges, iszonyú feneség!
       Mért nem volt előtted böcsben ez oly szépség?
       Nem szántad-é aztot, melybe minden épség
       Egy csomóban fénlett és angyali képség?
       Ó, gonosz szerencse, ó, nagy kegyetlenség!

13   Nem lehetett néki csöndesz kimúlása,
       Szerelmes társához búcsúzó szólása,
       Aminthogy mindenkor vala kívánása.
       Jaj, kegyetlen tűz lőn oka és romlása,
       Szövétnekek helett sebes tűz lánglása!

14   Annyira elfogytál s elvesztél mindenben,
       Tudom, hogy ízecskéd sem maradt épségben,
       Megfulladtál s égtél nagy hirtelenségben,
       Por-hamuá lettél oly nagy szörnyűségben,
       Sőt talám hamud is elveszett szélvészben.

15   Ó, te útálatos, halhatatlan halál,
       Ki minden kéncsemtől ekképpen megfosztál,
       Édes életemtől, lölkömtől prédáltál,
       Lész-é még valaha, hogy aki bosszút áll
       Azért, hogy bűntelen mindkettőnket nyomtál?

16   Hol vadtok valyon ti, kegyetlen istenek,
       Nincs irgalmassága azkiknek szívöknek,
       Kik is oly rontói én szegén fejemnek,
       Szép mézes csókimnak, kedves esetemnek,
       Gyilkosi, ölői hűséges egyemnek?

17   Mit késel de halál, hogy nem jössz ezennel?
       Avagy, ti istenek, mit múlattok evvel!
       Hozzá, kemény Pluto, hol vagy? Mondok: Jöjj el!
       Te is, ageb Charon, hajódat készétsd el,
       Menjünk Lethe vizén hamar, sietséggel!

18   Ne félj, Chariclia, én édes szerelmem,
       Mert majd Theagenest, ím, temelléd viszem,
       Ez éltető eget tovább is nem veszem,
       Sőt bánom, eddig is hogy éltemet teszem,
       Nézd, mint ölöm magam és mit cselekeszem!

19   Ezt mondván, szabláját hiveléből rántá,
       Azt Cnemon ragadván, őmagát taszítá.
       Monda: Mit bolondozsz? Más is azt siratta,
       Azki élt és víg volt, vagy azt ohajtotta?
       Bolondság ért-é rád, fejedet mi fúrta?

20   Mit akarsz mívelni? Keseregsz vagy miért?
       Mi nyavalyád vagyon és tégedet mi sért?
       Ha vagyon gyötrelmed szép Charicliaért,
       A’ bizon meg nem holt, s ezt néked hitömért
       Fogadom, s biztatván, jó emberségemért.

21   Monda Theagenes: Mit játsztatsz mód nékül,
       Minem bolond vagyok, hogy szólsz ily gyermekül,
       Látom, hogy az tűz ég mindenött vég nékül,
       Ki Charicliát is nem hadta anékül,
       Hanem lölke, teste hamuá lett széntűl.

22   Cnemon esküvéssel kezdé meg biztatni,
       Szapora beszéddel feddeni, inteni,
       A nagy röjtött liknak titkát jelenteni,
       És hogy nem kellene tűztől ott félteni,
       Végre Theagenes foga lassan térni,

23   És valamennyire magához hogy juta,
       Szívét keserűség kevéssé tágíta,
       Ilyen szót Cnemonnal, társával indíta:
       Látod-é, a halál, mely tőlem most futa,
       Kihez soha közelb nem voltam, alítja.

24   De ha immár elmúlt holtom, menjünk haza,
       Gyersze, evezzünk mi a szigetbe vissza,
       Tudom, hogy mind elment prédálóknak gaza,
       Csak magunk maradtunk, ide béállhatssza
       Az kicsin hajóban, s menjünk el, gyer, nosza,

25   Mert úgy tetszik vala, látnám Charicliát.
       Nem tudja, hogy majdan nagyobb nyavalyáját
       Újabb sebbel veszi csúf szerencse kínját,
       Mert rá jövendölte fülesbagoly búját,
       Úgyan-úgy vezeti hajócska kormányát.

26   És noha az nagy szél mind ellene fual,
       De ő annál inkább erőlködik, s avval
       Nem gondol, hogy az hab kicsapdos árjával,
       Csak alégság várja, hogy jutna társával
       Az partra, Cnemonnal, igaz barátjával.

27   Azonban szárazra kiverekedének,
       Izzadva, fáradva szigetben érének,
       De ott mindent hamvvá változtat lelének,
       Kin szegények búsok, igen ijedének,
       Hadnagy házhelére ezalatt érének.

28   Semmit nem láthatnak többet a kűfalnál,
       Köröl minden füstbe ment, de az veszteg áll,
       Többit mind béfedte az szél rút hamuval,
       Keresik keményen, ha mi maradékkal
       Szenet gyújthatnának s lennének világgal.

29   Nagy kereséssel de nádakat szedének,
       Amelyből fáklyákat hamarján szerzének,
       Meggyójták és félve röjtökhöz érének,
       Belébocsátkozván lassan bémenének,
       Cnemon elöl siet, mint tudója helnek.

30   Egy kevéssé beljebb Cnemon hogy ment vala,
       Nagy hertelenséggel csak nékijajdula:
       Ó, istenek, valyon ez mi dolog, jajla,
       Test fekszik itt bizony, s lött kinek halála,
       Ó, bizony ez, úgymond, a szép Chariclia.

31   Elveté az fáklyát földre ijedtében,
       Megtelék a szeme könyvvel keservében,
       Theagenes elhal nagy rémölésében,
       Az holttestre esék mert epeségében,
       Mint egy guttaütött, nincs érzés testében.

32   Kevéssé eszéhez hogy kezde érkezni,
       Elholt, hideg vére erekben férkezni,
       Őmagához térvén könyve serkedezni,
       Mint nagy mély álomból így fölébredezni,
       Szája tátogatva nagy lassan szelezni.

33   Szava is megrekedt, csak bű könyve árad
       Patakkal, a szeme unhatatlan fárad,
       Elméje őrlődik, mint bő liszttel garad,
       Minden teste reszket és a lölke szárad,
       Csak néz, mint egy bolond s ki pusztákon marad.

34   Cnemon hogy ez dolgot és keservet látja,
       Theagenes kardját nagy lassan kirántja,
       Azt magához vévén kifut, eldugantja,
       Sok nádat keresvén egybehordogatja,
       Mert kevés világuk a szél oltogatja.

35   Immár Theagenes benn csak maga lévén,
       Sok sűrő könyveket a holttesten tévén,
       Az okosság lassan-lassan helybe térvén,
       Fogait búában öszvefeni, vervén,
       S ily keserves szókat lőn magától kezdvén:

36   Ó, eltűrhetetlen, keserves fájdalom,
       Ó, az én szívemben ölő aggodalom,
       Ó, iszonyú romlás és nagy búsodalom,
       Lészen-é valaha ebből tágodalom
       Avagy egyszer vége? Lész-é nyugodalom?

37   Ó, ti mély pokolban lakozó istenek,
       Néktek én kínaim elegek ha lesznek?
       Ennyi epeségi, romlási szívemnek,
       Sőt az halálnál is iszonyatosb igyek
       Mikor szűnnek már meg, s érnek-é jobb egek?

38   Szerelmes, nevelte hazám elhagyása,
       Abból én fejemnek árva bujdosása,
       Iszonyú tengerben félő hajózása,
       Sőt abban morhámnak veszése, hagyása,
       Ezer szerencse közt éltem maradása;

39   Partot alég érvén sebekben esésem,
       Iszonyú tolvajok kezében kelésem,
       Azután rabságra lőn elvitetésem,
       Másnak adják mátkám, az is én tűrésem,
       Tömlöcben, sok kínban, búban heverésem;

40   Sőt mind semmi volna, valamit még tűrtem,
       De ímhol, istenek, azmit nem reméltem,
       Sőt holtomot kinél előbb bizony véltem,
       Édes Charicliám, nézzétek, előttem
       Halva fekszik, veszék, jaj, amire értem!

41   Ki hitván latornak keze által holtál,
       Melyre érdemtelen, látja Isten, voltál,
       Tudom, tisztaságért világból kimúltál,
       Inkább megölettél, hogysem kedvet osztál,
       Mert igazságodban Isten után bíztál.

42   Énnékem tartottad te jámborságodat,
       De jaj, nem érhetéd a’ boldog napomat,
       Amelyben szedhettem volna virágomat,
       Nagy soká óhajtott jó boldogságomat,
       Mint szép Venus Marssal, áldottan ágyamat.

43   Az nemcsak hogy elmúlt, sőt sohasem lészen,
       Mai nap örömem bennem véget vészen,
       Lachesis engemet majd megfojt, mert készen
       Vár, és szörnyű nagy kín a halálba tészen,
       Meglátom, poklokban helem lész mely részen.

44   Ó, te édes-kedves szép gyönyörőségem,
       Ó, te kellemetes, kellő kedvességem,
       Minden nádméz felett édesb ízességem,
       Világ kegyesi közt szebb szerelmességem,
       Semmi élet nincsen benned, én hívségem?

45   Bár csak egy szót szólnál te szegín szolgádhoz,
       Egyszer felelhetne ű is asszonyához,
       Csak egyszer vonna még édesden magához,
       Adhatnám lölkömöt szerelmem szájához,
       Mi haszna, ha elholt, mi bút szólok ahhoz?

46   Rút fekete homály födte bé szemedet,
       Nagy kemény hallgatás kötötte nyelvedet,
       Dérlelő hidegség fagylalta szívedet,
       Megmerevétette lágy, puha testedet,
       Bédugta siketség hangos füleidet.

47   Engem boldogító szemfíned hová lett,
       Melyet hitlen tolvaj bizony észben nem vett,
       Midőn dihösképpen terajtad sebet tett,
       Mint a fene farkas, úgyan nem kímélett,
       Mert meg nem ölt volna, elhittem, tégedet.

48   De minek mondjalak avagy nevezzelek?
       Mátkámnak híjalak s annak ismérjelek?
       Te annak nem mondhatsz, feleségeljelek?
       Azt inkább nem lehet: mert nem ismértelek,
       Noha sok sírással, csókokkal terhellek.

49   Keserüljön az ég az szép fényes Nappal,
       Szánjon a fejér Hold a sötét étszakkal,
       Vidám kies mező kedves virágokkal,
       Hegyek, völgyek, berkek kifolyó kutakkal,
       Szellő, víz, tűz, halak elementomokkal!

50   Ó, mégis egyetlen, édes ízességem,
       Ó, mindenek fölött jobb gyönyörőségem,
       Szívem tárházában röjtött kincsességem,
       Az én életemben éltető épségem,
       Sőt rút halálban is vivő keménségem!

51   Haddjárjon ezennel, ím, majd föláldozom
       Az enmagam testét az oltárra adom,
       Véremmel tetemed meghintem, áztatom,
       Erőszakkal lölköm belőlem ragadom,
       Itt az undok likban nevezetem hagyom.

52   Ez légyen síre már mindkettőnk testének,
       Ha volt rendelése istenek kedvének,
       Hírhedjék szerelmek ily két szeretőnek,
       Kiknek halál vége hosszú keservének,
       Minthogy egyött ketten nem is élhetének.

53   Ezt oly nagy keserves jajgatva kiáltja,
       Azki megölnéje, azt nagy fenn szólítja,
       Őmagát immáron nem szánja, ohajtja,
       De senki nem valík, kardját kapdosgatja,
       Kit Cnemon ellopott, és ki nem vonhatja.

54   Megesméré mindjárt Cnemon ravaszságát,
       Általlátta benne szánó barátságát,
       Hogy kívánná éltét, féltvén társaságát.
       De nem használsz! monda, háládatosságát
       Megmutatja szívem és hű igazságát.

55   S ha különben nem is, de ez kőoszlophoz
       Oda rontom fejem, s elmegyek Plutóhoz,
       Mert tudom, hogy jutok szép Charicliához,
       Az én szerelmemnek áldott asszonyához,
       Szívemnek-lölkömnek nagy boldogságához.

56   Ez sírás-zaj közben egy szózat hallaték,
       Kitől Theagenes fennyen hívattaték,
       Szerelmes egyétől mely hívás adaték,
       Theagenestől is fülben kapattaték,
       És viszont ily válasz tőle rá adaték:

57   Ímhol, megyek s leszek ezennel tenálad,
       Látom, hogy nyugalmad e’ kívöl nem kaphatd,
       Engem kívánsz látni, lölköd meg úgy nyughad,
       Ha én is meghalok; várj csak, nem maraszthatd
       Kérve is meg itten lölköm, mert kiszakad.

58   Azonban bélépék Cnemon a fáklyával,
       Siet odamenni oly nagy gyorsasággal,
       Chariclia szavát hallván bátorsággal
       Theagenest híja nevén hangossággal,
       Melyet hogy ismére, lén nagy vigassággal.

59   És az likban elholt Theagenest érvén,
       Monda: De mit csinálsz, vagy mit vagy őrizvén?
       Nem hallod-é az szót ide lengedezvén,
       Mely tégedet szólít, neveden nevezvén?
       Chariclia ám az, belsőbb részben ülvén.

60   Monda Theagenes: A lölke kerengve
       Hogy kiált énreám, hallom keseregve.
       Bánja, hogy még élek, s nem megyek sietve
       Mindjárt őutána. De te vagy ész-vesztve,
       Mert elvíd fegyverem tőlem nem remélve.

61   Cnemon viszont felel: Nem a lölke beszél,
       Elhiggyed hitömre, hogy ő bizonnyal él,
       Nem szólna a lélek ily nyersen, azt hidd el,
       Nézzük meg a testet jobban s fordétsuk fel,
       Vegyük ki kétségünk ebből is ezennel.

62   Cnemon orcájához nyújtja a világot,
       Theagenes nézi, mint kór orvosságot,
       Reszket minden teste, tűr nyomorúságot,
       Nem látja hát rajta azt a boldogságot,
       Mely Charicliában fémlett s pirosságot.

63   Oly igen forgatja, de meg sem isméri,
       Lassan-lassan épöl, megjődögél véri,
       De nyavalyás Cnemont majdan más hír éri,
       Véletlen szerencse új csapását méri,
       Őnékie lészen Thisbe miatt séri.

64   Fölkiálta azért nagy hangos torokkal,
       Jaj, hogy veszék! mondja szakadozott szókkal,
       Bizony ez, lám, Thisbe! Ő hala kínokkal,
       Mi szerencse hozta, mely vész, romlásokkal
       Hogy itt esett holta nem remélt módokkal?

65   Ezt szólván a földre esék, elájula,
       Szegén Theagenes de lábra javula,
       Kap kétfelé, mint ki hab közé szorula,
       Örömest kész volna, de nem tehet rúla,
       Szánja jó barátját, s rajta elbúsula.

66   Kéri, ne hadná el ilyen igen magát,
       Tűrné szerencsének ő sanyarúságát,
       Venné ki kétségét, ne késlelné dolgát,
       Vinné oda, ahol mondja Charicliát,
       Láthatná szemével szerelmes rokonát.

67   Bús Cnemon is lassan, magában még szólván,
       Felkele, mint veszett, úgyan tántorogván,
       Thiamus fegyverét a holttesten látván,
       Megisméré mindjárt, oly igen csudálván,
       S monda: Nem lehetek kedvedet szakasztván.

68   Az mellye közt hanem, ím, egy táblát látok,
       Nézzök meg először, az micsoda titok
       És mi írás lehet: haszon-é vagy átok?
       Monda Theagenes: Én noha kiáltok,
       De nincs haszon benne! Ez-é barátságtok?

69   Ragadá a táblát Cnemon, indulának,
       Mondja, idővel is abból tanulnának,
       Azonban röjtökben hogy beljebb jutának,
       Annak világától szemi újulának,
       Sietve egymáshoz érvén, így szólának:

70   Te vagy-é, én lölköm, szívem, Theagenes?
       Örömöm, életem s az, kiért félelmes 
       Mindenha én elmém; ki is vagy érdemes,
       Hogy haljak éretted bátran, mint szerelmes,
       Ó, mindenek felett énnékem kegyelmes,

71   Megnyert, hiszem, immár szívem, s lát én szemem!
       Theagenes viszont mond: Édes szerelmem,
       Szemeimnek fénye, boldogságom s kincsem,
       Életem reménye! Jöszte ki, én lelkem,
       Áldott Charicliám, élj, én édes egyem!

72   Egymást megölelve nagy soká állának,
       Többet egyik fél is mert nem szólhatának,
       Örömökben végre ők elájulának,
       Csak kevés héja lőn, hogy meg nem halának,
       De Cnemon barátjok által tartatának.

73   Mert nagy hamar vermet hegyes karddal ása,
       Víz fakada belé, lőn Isten áldása,
       Keze tenyerében Cnemontól kapása,
       S őköt úgy öntözi, s lőn orrok vonyása,
       Ájult embereknek szokott orvoslása.

74   Addig húzogatá-vonyogatá őket,
       Addig öntözgeté ott ő mindkettőket,
       Megjöve elméjek, vér éré szívöket,
       Fölémedvén láták ő öleléseket,
       Mindjárt megszégyenlék cselekedéseket.

75   Monda Chariclia: Cnemon, jó barátunk,
       Gonoszra ne ítéld, hogy mi most így jártunk,
       Sem hogy ölelkezve tőled találtattunk,
       Mert bizony semmi nincs feslett akaratunk,
       Hanem mint vérségek hogy egyben akadtunk.

76   Alattomban Cnemon ezt neveti s monda:
       Nékem mondjátok meg, mit érdemlett volna
       Az, kinek szerelmes, igen szép rokona
       Nem messzi őtőle, s idegent csókolna,
       Máson esedezvén, kiföldit apolna?

77   Magam szégyenlettem, hogy úgy szorongattad,
       Olyan isméretlent amint súhajtottad,
       Öledbe kapcsolván magadhoz kulcsoltad,
       Sirattad, jajgattad és úgy szánogattad,
       Hogy mondtam, mátkád él, ingyen sem hallottad.

78   Chariclia monda: Ezt nem dicsérhetem,
       Hogy idegent csókolt, meg nem engedhetem!
       Monda Theagenes: Igaz, cselekedtem,
       Mert az én lölkömnek lölkének ismértem,
       Azt, azkit szeretek hogy elholtnak véltem.

79   Hogy penig héában és hasznotlan sírtam,
       Hála az Istennek, hogy ilyen mód jártam,
       Mert jó, hogy halálban lelkemet nem adtam,
       Melyet óhajtottam, kívántam és vártam,
       S csak te vagy fő oka, hogy élve maradtam.

80   De valyon mint vala hát tenéked dolgod?
       Könnyű mást csúfolnod, de hol bátorságod?
       Az holtat ismérvén, mindjárt okosságod
       Elfogya, s elfuta nyelved-szólóságod,
       Elhagya tégedet minden fírfiságod!

81   Fegyveredben lévén az holttól ijedtél,
       Csak szörnyen nem holtál, olyan igen féltél;
       Valyon inkább mint lén az? S micsodát véltél,
       Hogy gyorsan izzadtál és verétékeztél?
       Nézd, mely vitézséget te akkor míveltél!

82   Efféle tréfákat egymásnak szólának,
       Hogy valamennyire búk eltágulának,
       Egymást így vádolván ők múlatgatának,
       Noha elég sovány helen játszódának,
       Charicliától is ily szók származának:

83   Boldog az az ember ez árnyékvilágban,
       Ki Theagenesnek részes ő csókjában,
       Akarnám bizonnyal tudnom egy summában,
       Kit lelt oly áldott jó ű szerencsájában,
       Hogy azkin kesergett szíve búsultában?

84   Mindjárt Theagenes maga mentségejért
       Monda: Thisbe vala, kinek szerelmejért
       Csalatkozott Cnemon hízelkedésejért,
       És az Demaeneta holt mesterségejért,
       Ímé, lá, hol lakolt az ő sok vétkejért.

85   Megrettenvén rajta, monda Chariclia:
       Bizony, isteneknek ez egyik csudája,
       De ki hozta ide, s ki volt hordozója
       Vagy inkább ölője és fölmészárlója?
       Jaj, vak szerencsének ki csuda játékja!

86   Ki ölte vagy hozta ide, én nem tudom,
       De bánom, hogy szinte itt e helen látom,
       Mert nékem felőlö más volt akaratom,
       Mit értettem azért, ím, majdan kinyitom,
       Mond Cnemon felőle, s előszámlálandom.

87   Midőn Anticlessel Égyiptomban mennék,
       Gályán véle egykort tengeren indulnék,
       Sokféle dolgokat őnéki számlálnék,
       S viszont őtőle is másokat hallanék,
       Esék, beszédünkben hogy Thisbére érnénk.

88   Úgy kezdé számlálni, asszonyát mint csalta,
       Ki magas kőszálról magát lehajtotta,
       Azután apámot arra sarkallotta,
       Hogy engem meg haza szerezzen, untatta;
       Sokféle gondokkal szegínt fárasztotta.

89   Ő penig ezalatt korcsmáról korcsmára
       Jargalt Arsinával csak lakodalmokra,
       Széllyel szemét hányja az szép ifiakra,
       Szerelmeket űzvén, nem nézett magára,
       Arsina mátkájit fordítván hasznára.

90   Melyért az Arsina törődék búsulván,
       Sok álnokságokat magában gondolván,
       Elmélkedik azon, mint légyen tromfolván
       Thisbét, s nagyon siet azokhoz járulván,
       Azkik Demenetát voltak rokonolván.

91   Menti nagy erősen az én mostohámat,
       Feddi és vádolja az szegín apámat,
       Mondja, hogy törvényhez kérjék szolgálómat,
       Megértik ok nékül kibujdosásomat,
       Mert Thisbe csinálta az én romlásomat.

92   Mert sem nékem vétkem, sem az mostohámnak,
       Thisbét mondja lenni ennek mind okának;
       Maga árulója mert undok dolgának,
       Szájjal vallotta meg, ne bizonítnának,
       Elég egy bizonság, ők csak hallgatnának.

93   Ezt az atyafiak örömest hallották,
       Apámot törvényben mindjárt szólétották,
       Thisbét, az agebnőt, azt is előkapták,
       Kivel nem kevéssé megszomorították,
       Dolgára hogy gondja légyen, tanították.

94   Thisbe törvénkedést nem örömest hallja,
       Bíró ítéletit nem kívánja, vallja,
       Szoros szájú edént, mint róka, útálja,
       Nem lehet ott hele, aztot általlátja,
       Kedvetlennek tetszik őnéki e pálya.

95   Egy kalmárhoz adá nagy hamarság magát,
       Ekképpen hasznosbnak arányozza dolgát,
       Nausiclesnek hítták kalmároknak urát,
       Azzal egy hajóban raká szolgálóját,
       Nauratia felé viteté hajóját.

96   De nem vala elég Thisbe elmenése,
       Az tanácsok elől várasból szökése,
       Vesződnek atyámmal, mondják, ő szörzése,
       Hogy elment, praktika onnajt evezése,
       Azért űnékie légyen büntetése.

97   Apám menti magát nagy sok esküvéssel,
       Nem részes, hogy Thisbe vagyon elszökéssel,
       Sem hogy mostohámot nem volt megöléssel,
       Maga nyerte holtát a leszökölléssel,
       Sőt fia is veszett el számkivetéssel.

98   Efféle mentséggel menti apám magát,
       Én is Anticlestől hallván ilyen szavát,
       Úgy indultam vala keresni a kurvát,
       Vihetném jó helre hogy az apám dolgát,
       De lá, az istenek miként hozták holtát!

99   Itt fekszik, s fizetett igazán bűneért,
       Bűntelen Cnemonnak ártatlan véreért,
       Az szegín apámnak nagy sok keserveért,
       Megvagyon jutalma ő szolgált béreért,
       Atropos halállal volt érdemléseért.

100   De nékem ezalatt mint történék dolgom,
         Azt idő jártában viszontag megmondom,
         Thisbe idejüttét én bizony nem tudom,
         De ím, egy tábláját a zsebemben tartom,
         Mi van benne írva, tudnom akaratom.

101   Mindnyájan ez dolgot mindjárt jóváhagyják,
         Hogy Cnemon olvassa, már csak alég várják,
         Mert érteni azont örömest akarják,
         Hogy zsebből kivegye, kérik és unszolják,
         Melynek az értelmét ekképpen találják:

102   Az én bosszúűző nagy ellenségemnek,
         Az áthénásbéli szép Cnemon vitéznek,
         Én árva szívemnek ő fejedelmének
         Kisded szolgálója, kit hívnak Thisbének,
         Annyi jókat kíván, mint maga lölkének.

103   Elsőben tenéked azért ezt jelentem,
         Hogy mostohád megholt, értésedre ejtem,
         Melyet őnékie nem kezemmel tettem,
         Hanem mesterséggel őtet reávettem,
         Ezt az te hasznodért s jódért cselekedtem.

104   Sőt az több okait másszor halljad tűlem,
         Mert én azt tenéked jó kedvvel beszélem,
         Csak érjen először felőled kegyelem,
         Légyen mindenekből nékem engedelem,
         Melyet hogy megnyerek, bizonnyal reménlem.

105   Tíz napja immáron, hogy én itt tekergek,
         Holott nem kedvemre szolgálnak az egek,
         Mindennap kerülnek vitézlő seregek,
         Nem tudom, mint jüttem, de hogy foglya legyek,
         Látom, egy ifjúnak, kin sokat kesergek.

106   Ez híres szigetnek főkapitányának
         Mondja magát lenni ű komornikjának,
         De engemet, szegínt, tart úgy, mint foglyának,
         Nem szabad nyitása háza ajtajának,
         Vagyok őrizője éjjel-nap ágyának.

107   Azt mondja, lappagtat ő nagy szerelméből,
         Félt, ki ne lopjanak engemet kezéből,
         De minden latorság néz ki a szeméből,
         Alég várnám, hogy ment lehetnék én ebből,
         Segélj hát, ha lehet, Isten kegyelméből!

108   E minap látálak egy likacska által,
         Hogy az kapitánnyal itt alá-s-föl jártál,
         Vala a fejedben egy öreg bokor tall;
         Akarálak érnem írással ezúttal,
         Mivel nem beszélhetsz ily megnyomorolttal.

109   És ez kis táblácskát küldtem egy aggnőtől,
         Kit mostan jó kedvvel, kérlek, fogadj ettől,
         Kicsint tud görögöl, de ne fuss szegéntől,
         Igen kértem arra, hogy vigye ezentől
         Kezedben, s ismérjed Thisbét meg jelétől.

110   S kérlek, az Istenért, édes szerelmemet,
         Hogy tolvajok közül mentsen meg engemet,
         És ha lehetséges, engedje vétkemet,
         Vegye szolgálatom s hozzá hívségemet,
         Ne nézze bolondol történte bűnömet!

111   Meggondold, ha véttem, parancsolatból lett,
         Te hitötlen anyád arra készerétett,
         Egy rab leány voltam, cselekednem kellett,
         De megszántam-bántam, tőlem ami esett,
         S te jótételedért véssz nagyobb érdemet.

112   De te mostohádnak az ő halálára
         Én voltam segítség siralmas torjára,
         Tőlem vett fizetést ő álnokságára,
         Érted jártam penig szörnyű romlására,
         Atyádnak szolgálni akartam hasznára.

113   Ha penig haragod oly nagy énellenem,
         Hogy nem lehet tőled már kegyelmet vennem,
         Mindenben előtted böcstelen érdemem,
         Ím, szabaddá hadlak, akármit tégy bennem,
         És te hatalmadra magamot engedem.

114   Ha meg kell halnom is, jobb, általad légyen,
         Te kétélő tőröd abban véget tégyen,
         Hogysem tolvajok közt én életem éljen,
         Rabságban sínlődjek, ő úgy véget végyen,
         Ezer bú és méreg óránként éreljen.

115   Ez vala megírva az kicsinded táblán,
         Melyet miheletlen az Cnemon lőn látván,
         Monda: Jó helen vagy ez tőrben akadván,
         Érdemed szerint lött zsoldod néked adván,
         Nem lehetek bizon ügyedet is bánván.

116   Ellenem vétkeztél, előttem vagy halva,
         Nem vagyok gyilkosod téged elárulva,
         Más kezei által én bosszúm torolva.
         Légyen isteneknek tőlem hála adva,
         Tiszta mindkét kezem, nincs vérrel béhullva!

117   Azt tudtam, ide is bú-szerzeni jüttél,
         Mord Demenetától ide küldettettél,
         És idegen ördögöktől késértettél,
         Véltem, hogy még itt is rút szemfínt vesztettél,
         Mint szinte minálunk, a’ mód ebelkedtél!

118   Monda Theagenes: Vesztegj, mit vesződöl?
         Egy megholt s hűlt testtel valamért feddődöl?
         Avagy félsz-é tőle, hogy így tépölődöl?
         Nem mar meg ez immár, arról nem értődöl?
         Mint jütt ide s mint holt, nem is kérdezködöl?

119   Cnemon mond: Nem tudok egyebet mondani,
         Hanem hogy Thiamus kezdette megölni,
         Mert ezt ő kardjának jól látom én lenni,
         Amelyet mellette találtam fekünni,
         S hogy elhihessem azt, ez engedi tenni.

120   De mint érdemlette ez halált ő tőle?
         Theagenes monda, s Cnemon így felele:
         Isten tudja azt csak, nála az értelme,
         Kinél nincsen titok, sem semmi röjtökbe,
         De embernek tilos azt jelentenie.

121   Szegény Chariclia siratá, könnyhülé
         Az Thisbe halálát száná, keserülé;
         Könyörülve őtet, vizével érdeglé,
         Ó, Pytho! Ó, Delphi! nevezé, hírlelé,
         Cnemon is ezt hallván, megesék, kímélé.

122   Nem értheti soha Pytho, Delphi nevét,
         Nem hallotta vala ennek többé hírét,
         Nem meri kérdeni annak emlétőjét,
         Mert látja, kesergik hogy ketten Thisbéjét,
         Várja más időben ezeknek értelmét.

123   Minekutána már Thiamus inasa,
         Kinek véres fővel lőn elszaladása
         Az harcról, s sokáig is tóban úszása,
         Szigetekben széllyel nehéz bujdosása,
         Kijutván a’ helre, hol vala szállása,

124   Nem lát hát semmit is, mert széllyel elégett,
         Sebes tűz mindenben szerzett szörnyű véget,
         Siet az ál likhoz, nádat egybesürget,
         Hogy avval élesszen világot s meleget,
         Mert ő vizes lévén érez nagy hideget.

125   Thisbét is kívánja minden felett látni,
         Mert nem akar tőle semmiképpen válni,
         Minap Nausiclestől el is tudta kapni
         És szoros utakon harcolva ragadni,
         Az új népek előtt röjtökben is dugni.

126   S minthogy hertelen volt tőle elmenése,
         Csak első röjtökben lőn helyheztetése,
         Holott Thiamustól esék megölése,
         Chariclia helett szörnyű elveszése,
         Mert annál nem tudván likaknak kelése.

127   Hogy azért immáron Thermuthis likakban
         Világgal méne bé, történék azonban,
         Thisbére akada ugyan első nyomban,
         De nem úgy, mint vélé, lölé meg a bótban,
         Mert elvált a lelke, fekszik halva abban.

128   Csak elcsudálkozik, nem tud mit szólani,
         Kiáltja Thisbéjét, nem látja mozgani,
         Nem tud soha medgyen, kit tudjon átkozni,
         Azonban röjtökben mást is hall mozgani,
         Mert Cnemon s a többi fogának zajgani.

129   Azt vélé, hogy azok, kik Thisbét megölték,
         Bosszú és félelem őtet serkengeték,
         Gyúlasztja nagy méreg, szerelmek égeték,
         De az meztelenség őtet elrémíték,
         Gonosz tolvaj szokás meg rá merészíték.

130   S fortéllyal akara élni ő dolgában,
         Mivel nincs fegyvere, sőt nagy seb agyában,
         Gondolá, szép szóval éljen ő útában,
         És nagy szelídséggel beszéljen azonban,
         Ha miben módja lész, bosszút álljon nyomban.

131   Ez ilyen szándékkal megy belső rekeszben,
         Vagyon rút, iszonyú mérges tekintésben,
         Forognak szemei, tüzelnek fejében,
         Ezek megjelentik, mit visel szívében,
         Mely agg farkas fekszik a bárány bőrében!

132.  Hogy láták vizesen, sebesen béjönni,
         Az vérét újonnan sebeiből menni,
         Nem egy akarattal kezdének ők lenni.
         Foga Chariclia röjtökében menni,
         Mert meztelen embert nem kíván nézhetni.

133   Cnemon ódal felé tarta a setétben,
         Mert tőle Thermuthis lőn megismérésben,
         Noha látá, hogy nincs semmi kártevésben,
         De gonosz hírt, véli, lenne jelentésben,
         Nem akar ő véle lenni beszélésben.

134   Nem tetszik e dolog de Theagenesnek,
         Azt véli, mindenek hogy majd visszavesznek,
         Gonosz szerencsétől új csapások lesznek;
         Mint próbált vitézek, senkinek nem hisznek,
         Így övis fegyvert fog, s tőle ily szók esnek:

135   Állj meg, csak lépéssel se merj előbb jönni,
         Mert kész vagyok hozzád ímhol fegyvert fogni
         És mindjárt ezennel tevéled megvíni,
         Hogy penig eddig is nem akartam tenni,
         Azt arra ítéljed, kívánlak ismérni!

136   Thermuthis térdére ott előtte esék,
         Könyörög erősen, néki megbocsássék,
         Az odajövésén gonoszt ne vélhessék,
         Biztában szaladott, nem méltó, ölessék,
         Cnemont is szemlélve, kéré, segéttessék.

137   Jusson ő eszében régi pajtárssága,
         Ösméretségektől fogva barátsága,
         Tudja, volt őhozzá nagy hív igazsága,
         Nem volt ő szívében soha álnoksága,
         Esküvéssel mondja, nincsen hamissága.

138   Cnemon fölemelé a földről és monda:
         Hol hadta Thiamust? Kapitán hol volna?
         Az harcnak végéről mit tudna, mit szólna?
         Mert ők nem láthatták, hová lött, sok dolga
         Mert mindkettőnek volt, s alég jöttek oda.

139   Elkezdé Thermuthis számlálni a dolgot,
         Kapitán közöttök mint vítt, forgolódott,
         Mondja, sok embert ölt, igen harcolódott,
         De végre ő sebben esett s kínzatódott;
         Ezt láttam szememmel, eleven fogódott.

140   De hogy hová vitték, azt ő nem tudhatja,
         Hogy elszaladhasson, csak azt kívánhatta,
         Mert a feje sebe igen nyomorgatta,
         Az likat érhesse, ezt alég várhatta,
         Thisbét mert harc előtt ű abba bújtatta.

141   Kérdék, hogy hol kapta volna ő a Thisbét,
         Avagy mikor látta, honnan tudja nevét?
         Ösmérte-é annak valamely nemzetét?
         Felelé: E minap vevém egynek fejét,
         Ugyanakkor egyött elfogám személyét.

142   Valami árosok s kalmárok valának,
         Kikre szoros úton minap akadának
         És rájok ütének, űk széllel futának,
         Marhákat elnyerék, nékem részt adának,
         Morha helett Thisbe juta én prédámnak.

143   Egynéhány nap alatt röjtökben tartottam,
         Ismíg óráimot ővéle múlattam,
         De sok ellenséget hogy ránk jönni láttam,
         Féltem, s őt a likban azért én bújtattam,
         De lá, mi véletlen, öletten találtam.

144   S nagy örömest tudnám, érteném, ki ölte,
         Mit vétett ellene, mivel érdemlette,
         Micsoda oka volt, kiért cselekedte,
         Hogy az szegín Thisbét ekképpen vesztette,
         Iszonyú halállal itt elsillyesztette.

145   Cnemon, hogy az gyanót levesse magáról,
         Nagy hamar ily módot gondola dolgáról,
         S monda: Az te urad ölte, és kardjáról,
         Hiszem, megisméred, mert ő oldaláról
         Ez le nem szakadott, s nézd, véres voltáról:

146   Eztet teste mellett találtuk heverve.
         Meglátá Thermuthis, hát vér lecsöpögve
         Vagyon róla; fejét lőn rajta tekerve,
         Hol égre, hol földre szemeit függesztve,
         Nagy sok fohászkodást szíve belöl ejtve.

147   Elméne ű tőlök, és juta Thisbéhez,
         Igen égett kinek az ő szerelméhez,
         Leüle a földre hidegölt testéhez,
         Kesereg, míg álom nem ére szeméhez,
         És fejét ereszté megholtnak fejéhez.

148   Veszteg ülnek vala amazok is hárman,
         Ki-ki arról gondol, mint szaladjon onnan,
         Vágyódnak, mint madár, hímes kalitkában
         Ül noha, de mégis kész menni bokorban,
         Holott inkább marad, sem fris palotában.

149   Hányják ide-s-tova széllyel ő fejeket,
         Forgatják amellett ki-ki elméjeket,
         Eszekben vitatják káros eseteket,
         Nem látják módjával elmehetéseket,
         Hallgatások alatt fárasztják szemeket,

150   Mindaddig, míg Cnemon a földre fekünnék,
         Az hideg anyánkon bátran elalunnék,
         Chariclia ölén mátkája nyugonnék,
         Azt párnás mátrácnál ők is kedvesben vék,
         De Chariclia is ülve szöndörödék.

151   És mindhárman igen csendeszt aluvának,
         Mivel az előbbi nap fáradozának,
         Sok bánatok után pihődve nyugvának,
         Kik legjobb alvásban mikoron volnának,
         Szép Charicliára ily álmok jutának:

152   Hát egy hosszú hajó vén ember érkezék,
         Undok ábrázattal közikben férkezék,
         Kinek kezeiből mind vér serkedezék,
         Nagy sietve kullog, s beléjek ütkezék,
         Szűznek egyik szemét rántá, merészkezék.

153   Melyet Chariclia érezvén, kiálta:
         Hol vagy, Theagenes? Segéts, ím, elronta
         Engem az vén ageb tisztán elvakíta!
         Amaz fölébredvén mindjárt kardot ránta;
         Mi lölt? Kit öljek meg, mi lölköd kívánta?

154   Ezalatt a’ szeme elvesztét kiáltja,
         De helén találja, hogy jó, tapogatja,
         Theagenes magát keményen forgatja,
         Kin állja bosszúját, nézi, nem láthatja;
         Ezalatt erősen biztatja, nógatja.

155   De szép Chariclia hamar lőn ítélve,
         Hogy álom játékja ijesztette, félve,
         S monda: Szállj meg, szívem, s ne légy gonoszt vélve,
         Mert álmomban törtínt, nincs szemem sérülve,
         Bizony enmagam is véltem, lett eszmélve.

156   Émedtem lett volna bár inkább éhomra,
         Tudom, hogy kevésbé fordulhatna búmra,
         Mert én igen félek, lész több ártalmamra,
         Kezd ez a szerencse érni temagadra,
         Jaj, veszék, elvesztlek egyőd, nagy káromra!

157   Cnemon ezt hallgatván mond mindjárt közikben:
         Lám, ismég álmokat vadtok ti fejtésben,
         Tudnék én is ehhez szólni, mert ezekben
         Hajdon részes voltam, ama jó időkben,
         De vaj, ki csalárdság levél effélékben!

158   Cornelius Rufust hallottam, Rómában
         Mikor egykort volna nyugodva ágyában,
         Ilyen álmot láta az ember álmában:
         Hát mindkét szeme vak, nincs semmit látásban,
         Reggel fölsörkenvén, valósodék abban.

159   Mert örökké vak lén, valameddég éle,
         Ű álma szegénnek így fejére tele,
         De Istennek hála, ennek itt nincs hele,
         Ám mindkét szeme ép, más azért ő jele,
         És ím, én megfejtem, hamar erre kele.

160   Chariclia, néked vagyon-é még apád,
         Vagy él-é e földön a szerelmes anyád?
         Monda Chariclia, hogy, jó uram, halljad,
         Vagyon és élnek is. Cnemon mond: Ne bánjad,
         Valamelik megholt, azt bizonnyal tudjad.

161   Mert kik ez világra születtettünk, s leszünk
         Atyánktól, anyánktól; szívő eget veszünk,
         Ha épen a napra s világra érkezünk,
         És a féneskedő szép Nap s Holdra nézünk,
         Azt nékik köszönjük, mert ezek mi szemünk.

162   S ha midőn ily álmot történik mi érünk,
         Hogy valamely szemünk kiesett minékünk,
         Vagy valaki aztot el-kikapta nékünk,
         Nem egyéb értelme, hanem hogy temetünk,
         Vagy apánk, vagy anyánk de elfogy mellettünk.

163   Jaj, Istenem, nehéz e fejtés énnékem,
         Hogyha ily idején elhadna szülőkém!
         Mert szintén úgy tartom, mint az édes lölkem,
         De hogysem mátkámon történnék ily vétkem,
         Jobb, hogy édes anyám haljon, s hasznosb nékem.

164   Viszont monda Cnemon: Minem minden álom
         Oly, kiben lehetne holmi bizodalom,
         Minthogy nem akármely kisded domb is halom,
         Nem szükség, hogy ezen essék búsudalom,
         Vaj, ki sokszor hibát vonszon vízben gyalom!

165   Tetszik, menjünk inkább az szegén sebeshez,
         Lássuk, mit csinál ott, jutott-é eszéhez,
         Vagy mit mond dolgunkhoz, mi tetszenék ehhez,
         Hogy szabadulhatnánk, s ki-ki ő heléhez
         Juthatna hamarébb kívánta egéhez.

166   Monda Theagenes: Bizony, nagy jól szólál,
         Okos sentenciát magadtól formálál,
         Azért méltó, ne hagyj, ha közénk szorulál,
         Minthogy idővel is minket följülmúlál,
         Méltó, mutass módot, mert többet próbálál.

167   Nem tudom, időre hogy melyink idősbik,
         Ahhoz a’ kellene, hogy volna tudósbik,
         Mert minem mind az jó, mi agg s vagy magosbik,
         Gyakorta a kicsin szokott lenni jobbik,
         Mindenkor az jámborb s eszesb volt böcsüsbik.

168   Hanem mindazáltal, merthogy kívánjátok,
         Énreám erővel ez terhet adjátok,
         Megmondom tetszésem, mivelhogy hagyjátok,
         Ha jó lész és hasznos néktek, fogadjátok,
         S ha nem, azmit véltek, ti is megmondjátok!

169   Már látjátok jól az égett szigeteket,
         Melyben a sok latrok tének így végeket;
         Nem lelnek nálunknál benne egyebeket,
         Fegyver emésztette ez itten élőket,
         Erre hozta Isten most azért igyünket.

170   Ezüstünk, aranyunk, tudom, elég vagyon,
         Azzal akárkit is megelőzünk nagyon,
         Nem szükség, hogy kincsért bár senki fáradjon,
         De evvel nem látom, éltünk hogy maradjon,
         Mert azmi szükségesb, nincs, mit ennünk adjon.

171   Azért meg kell nékünk itt éhhel is halnunk,
         Nem használ a sok kincs, meg kell magunk adnunk,
         Oly erős ellenség: éhség mi bajnakunk,
         Hogy semmi ellene ezüstünk, aranyunk,
         Mert azzal éh hasat bé nem foldozhatunk.

172   Sőt ha eleséget valahogy lölnénk is,
         Noha reménségem énnékem abban kis,
         El kellene ugyan nékünk ezután is
         Távoznunk ez heltől, s félő, hogy latrok is
         Megtudván a sok pénzt, jűnek érte űk is.

173   És úgy mind marhástol újabb préda lennénk,
         Akkor e sok kincsnek de mi hasznát vennénk,
         Mikor mimagunk is véle fogllyá lennénk,
         Új tolvajok s latrok kezeiben kelnénk,
         Veszélből veszélbe ismég feneklenénk.

174   Mint kik az Charybdist hajójakkal futják,
         Másfelől Scyllában aztot béburítják,
         Vagy kik éh farkasnak fogait hurítják,
         Oroszlánnak száját de el nem tágítják;
         Ily példák igyünket minékünk mutatják.

175   De mondom, sőt ezen szigetnek lakosi,
         Melyek még életben vadnak, kik közösi
         Thiamus dolgának, és morha-hozósi,
         Hadból elszaladván, mint helnek tudósi,
         Kik mind tyrannusok s emberek gyilkosi:

176   Valyon de mit fognak vélünk cselekedni,
         Melyünk kezdi magát tűlök kimenteni?
         Ítélem, rosszul fog e mi dolgunk lenni,
         Nem kívánom azt én szemeimmel nézni,
         Azért jobb idején kárunkat kerülni.

177   El kell hováhamarb ez szigetet hadnunk,
         Másuvá kell nékünk már utunkat kapnunk,
         De Thermuthisnak is hírével kell adnunk,
         S előbb valahová el is kell mutatnunk,
         Mert nem tudnánk tőle módjával szaladnunk.

178   Láttassuk meg véle, Thiamus ha él még,
         Vagy ha innejt környül vagyon-é ellenség,
         Mert benne lakozik nagy tökéletlenség,
         Tudjátok, szívében vagyon hozzánk kétség,
         Thisbe halálaért nem kicsin keménség,

179   És ha módját lölné, megtorolná rajtunk,
         Nem szükség tolvajnak soha hitelt adnunk,
         A rókafiúval nem jó társalkodnunk,
         Mert beléje szorult, újétja hogy kárunk,
         Elfogy tyúkunk, ludunk, ha ő lész sáfárunk.

180   Ez tanácsot ketten nagy örömmel hallják,
         Igaznak s méltónak lennie javallják,
         Magokat készeknek ezekre ajánlják,
         Kérik, ne múlasson, és arra sarkallják,
         Thermuthishoz menjen s fölköltse, sugallják.

181   Elmenvén azérton fölkölté álmából,
         Megbeszélvén néki, hogy egy köz-tanácsból
         Elvégezték volna, hogy az hitván likból
         Kiigyekeznének, azért övis abból,
         Ha társ akar lenni, szóljon jó szándékból!

182   Mint álmas és rémült, szemét úgy vájkálja,
         Amit néki mondtak, félig alég hallja,
         Mindazáltal ugyan fölötte jovallja,
         Ott övis nem marad soha többé, vallja,
         Minden szolgálattal űmagát kínálja.

183   Csakhogy eltemessék Thisbéjét elsőben,
         Hamar melyet tűnek a földnek mélyében,
         Hidrót, hamut, szenet kotrának sírében,
         Ekképpen takarák el őt az setétben,
         Azmiként kereste, úgy lett temetésben.

184   Ezután Thermuthist kérék, hogy elkeljen,
         Minden lett dolognak jól végére menjen
         Széllyel ha mit érthet, őhozzájok térjen,
         Osztán jól siessen, hamar hazaérjen,
         De igen vigyázzon, csellegve kémeljen.

185   Elindula, de hogy hamar visszatére,
         Inkább hiszem reá a félelem ére,
         Fegyvertelen lévén még fegyvert is kére,
         Mert maga elmenni úgyan nem is mére,
         Cnemont híja, az is tart, hogy viszi félre,

186   S vonyogatja magát ez útnak előtte.
         De ezt Theagenes hamar észbe vette,
         Mert mi sérti bélit, mind általértette,
         Mondja: Mit futsz ettől, szívedet mi érte?
         Vagy talám félelem s irtózás terhelte?

187   Bátor légy afelől, csak élj okossággal,
         Nem szükséges félni, légy jó vigyázással!
         Látod, fegyvertelen, nem lehet bántással,
         Te penig fegyverbe, lehetsz nagy ártással,
         Meztelent lenyomhatsz kevés kárvallással.

188   És jöjj hagyott helre hamarság közinkben,
         Aholott megvárunk oda menésünkben,
         Ellophatod magad, s jöhetsz még előnkben,
         Csak nevezz olyan helt, hol békességünkben
         Megvárhassuk egymást jó csendességünkben.

189   Cnemon mondja, Chemmis falu jó hel volna,
         Nem is igen messzi, egy nap béjargalná,
         Igen emberséges nép is falut lakná,
         Hogy oda mennének, ő aztot javallná,
         Holott tolvajló nép őket nem bánthatná;

190   Őköztök hagyott hel azért már az lenne,
         Társait megvárja, azki oda menne,
         Előbb másikánál távozást ne tenne
         Mindaddig, míg más fél hozzája nem érne,
         Vagy valami más hír felőle nem jönne.

191   Ezen hamarsággal köztök alkuvának,
         Noha messze való határt mutatának,
         Lábai nem szokták mert Charicliának,
         Hogy mint szakványosé, úgy iramkodnának,
         De mindazonáltal mégis ráállának.

192   Monda Theagenes: Addig kuldulással
         Keressük kenyerünk, almozsna-adással,
         Jó ruhánkat leszek mind elmocskolással,
         Sőt apró fótokkal azt béfódozással,
         Bátrabban hogy legyek ez utat járással.

193   Jó dolog és illő gondolat! mond Cnemon,
         Ugyanis, mint látom, azt tanultad otthon;
         Charicliád is vak, s ím, fél szeme vagyon,
         Bizony jól illik ez, s te sántálj is nagyon,
         Nem lészen oly ember, néktek ki ne adjon.

194   Mely szók noha igen gonoszkort esének,
         De mindazonáltal rajta nevetének,
         Tréfálván egymással de nem soká lének,
         Hajnal kék lovai hegyekre érének,
         Szép világossággal földet eltöltének.

195   Virrada az idő, Cnemon Thermuthissal
         Mindjárt indulának, járnak vigyázással,
         Egy nagy sötét erdőn lassú ballagással,
         Cnemon tolvajtól tart, s vár hallgatózással,
         Végre ily beszéddel lén hozzá szólással:

196   Menj te elöl, hiszem az utat tudod jól,
         És ha mit látandasz előttünk valahol,
         Mondd meg, mert tégedet nem hadlak el sohol,
         Mivel nem is tudom, már én járok hogy hol,
         Valahogy kárt tennék s elvesznék azontól.

197   Hegyeken-völgyeken így nem sokat menvén,
         Lének egy sűrőre és völgyesre érvén,
         Holott egy nyáj barom vala legelődvén,
         Az pásztorok tőle nagy messze széledvén,
         Tüzeket látának az bokorban égvén.

198   Az tűzhöz ballaga Thermuthis fázódván,
         Egy jó kövér juhra tűz mellett találván,
         Mely mellől pásztorok el valának futván,
         Az előbbi étszak erdőben bujdosván,
         Sok tolvajok előtt morhájokat hagyván.

199   Igen örölének mindketten ezeknek,
         Látják, használhatnak nehéz éhségeknek,
         Mert nagy fazék tejek mellette fűtöznek,
         Nyársas báránnyal is majd számot vethetnek,
         Étel után űk is gyorsabbak lehetnek.

200   Forgatják pecsinyét az tűznél keményen,
         Meg sem sült, foly vérrel vize is elvegyen,
         Falják, ragadozzák meleg verőfényen,
         Szükségek mutatja, italok tej légyen,
         Azt választig isszák, hogy hasok áll félen.

201   De lakások után hamar indulának,
         Mikoron azért már egy hegyre jutának,
         Mond Thermuthis, távol mely falut látnának,
         Abban, ő azt véli, reátalálnának
         Kapitányra, mert ott sok orvok laknának.

202   Azért ezek foglya, bizonnyal, hogyha él,
         Ha addig nem lelte más valamely veszél,
         Mert minden fő préda ezek kezére kél,
         Többinél mind jobbak, szomszédság tűlök fél,
         Vitézségből nékik hírek-nevek levél.

203   Cnemon de csakhamar az hasát fájdalja,
         Nem örömest tőle ez ily szókat hallja,
         Másuá forr esze, magát úgy sajnálja,
         Azt mondja, hogy immár tovább el nem állja,
         Félre megy, mert belit a sok tej furdalja.

204   Az sületlen étek elveszté kedvemet,
         Nem találom soha különben helemet,
         Oly igen szaggatja nékem a belemet,
         Csaknem halok, hanem a nehéz terhemet
         Megkönnyítem, lassan menj te, s várj engemet,

205   Ezennel utánad leszek és nyomodban.
         Thermuthis megy, hiszi, elballag alomban,
         Vagyon nagy-sokféle különöző gondban,
         Cnemon is más útra tart, az fagallyakban
         Igen szedi magát szapora nyomokban.

206   Ekképpen hogy Cnemon már elmaradt volna,
         Thermuthis fölire az hegynek is jutna,
         Szellőzik egy kicsint, té-s-tova vigyázna,
         Cnemont immár várni ű szintén elunná,
         Egy kőszálra üle, Thisbét hogy forgatná.

207   Csak Cnemonra vetvén okát halálának,
         Hányván eszét rajta, mi módja dolgának,
         Mint lehetne az, hogy árthatna ő annak,
         Halállal fizetne érette gyilkosnak,
         Eközben szemei igen szunnyadoznak.

208   Elnyugovék azért, de hosszú álmot tén,
         Az nagy istenektől ily sentencia lén,
         Áspiskígyó mará, élete véget vén,
         Nyaka eldagada, ott marada fekvén.
         Cnemon igen siet, egy nagy völgyre érvén,

209   Míg étszak nem nyomá, mindaddiglan futa,
         Mert csuda, mely szorgos őnékie úta,
         Akarja, társától hogy esett tágulta;
         Falevelet hidor, azon vagyon nyugta,
         De igen vékonyon, nyúl módon, aludta.

210   Mert ha mi kis szellő fuallja, s ág csördül,
         Mindjárt szíve dobban, és lábára fordul,
         Thermuthistól is fél, véli, hogy ott zördül,
         Űrajta bosszút áll, s keze miatt eldűl,
         Oly igen rettegvén, hogy vagyon egyedül.

211   Ily rémülése közt az szép Nap támada,
         Bánatos Cnemonnak bátorságot ada,
         Az meghagyott helnek utába akada,
         Siet nagy vigyázva, és igen izzada,
         Nem gondolta, mégis érne olykort oda.

212   Hogy immár faluhoz csak közel érkeznék,
         Nílusnak vizéhez szabadon férkeznék,
         Egy vén embert láta, aki ott szellőznék,
         Fejével, kezével intene, haboznék,
         Mintha a folyóval szólni igyekeznék.

213   Szép nagy fejér haja néki hosszú vala,
         Az mellyét elfedte széles, ősz szakálla,
         Görög módra szabott köntesben sétála;
         Cnemon ráakadván megtartózék, s álla,
         Köszönté szép szóval, nagyon salutála.

214   Istentől sok jókat kívánok, mond, néked,
         Sokáig vehessed ez bészívő éged,
         Állandóvul bírjad az te egészséged,
         Szerencsés légy és víg, lássad békességed,
         Édes apám, s űzhesd szerencsétlenséged!

215   Felelé vén ember: Jó fiam, nem lehet,
         Mit énnékem kívánsz, az bé nem is telhet,
         Nem oly karba forog dolgom, jót nem tehet
         Senki, mert szerencse gonoszol rám léhett,
         Minden fekélt, veszélt rám vetett, mint terhet.

216   Csudálja Cnemon ezt, mondja: Görög vagy-é
         Vagy hová való fi? Nyavalya nem hágy-é?
         Várj, uram, keveset, mert ha víz mast lágy-é,
         Télre majd kemény lész, így ha szíved fáj-é,
         Elmúlik, ne törjed magad e vizslájé’.

217   Görög nem vagyok én, az após felele,
         Sem olyan kiföldi, kinek nincs itt hele.
         Égyiptumban lettem, tartott ennek szele,
         Itt vagyon nemzetem, de most erre kele
         Dolgom, hogy más nemzet köntössel tisztele.

218   Mégis, kérdé Cnemon, ez miként lehetne?
         Felelé vén ember, most ne értegetne
         Erről, mert ő néki csak keservet tenne,
         Azt használná véle, hogy fájdalmasb lenne;
         Másszor ő ezekről értelmeket venne.

219   Hanem mondd meg inkább, te honnajd való vagy,
         Micsoda járásod, mi oka, hogy fáradj,
         Égyiptusban lévén görög nyelvre fakadj,
         Énnékem ekképpen, idegen, választ adj,
         Nem ismérte nép közt mint lett, hogy itt maradj?

220   Mond Cnemon: Ez dolog énelőttem csudás,
         Hogy nincs kérdésemre tűled válaszadás,
         S te mindjárt akarod, hogy tőlem kimondás
         Légyen és mindenből tiszta igazodás.
         Mond após: Jó fiam, nem szükség tagadás,

221   Nem bánom, hogy titkolsz, mert látom, görög vagy,
         Szerencsétlenséged néked is elég nagy,
         Nem vélted, hogy reám itt e helen akadj,
         Nem szükség is, hogy félj vagy tőlem elszakadj,
         Hanem jer faluban, már tovább ne fáradj.

222   Sőt nyavalyámot is majd néked megvallom,
         Az te ítéleted nagy örömest hallom,
         Mert mind fáknak, víznek néha megpanaszlom,
         Oly igen én annak állapotját kárlom,
         Mert szívemet eszi, s lölköm rajta fájlom.

223   Hagyjuk el e vizet, és menjünk árnyékban,
         Mert az nap eléget ő heves voltában,
         Egy kis falu ihol, menjünk egyik házban
         Nékem szállásomra kies kamorában,
         Ott heled lész vélem egyes pajtársságban.

224   És ott, hogyha tetszik, mind az kettőnk dolgát
         Előszámlálhatjuk káros háborúját.
         Cnemon mondja, kész rá, fogadja tanácsát,
         Mert úgyan is oda indétotta utát,
         Ott várja meg némely fogadott barátját.

225   Az csónokban ülvén aláevezének,
         Nagy csöndesen menvén el is érkezének,
         Az faluban jutván, házhoz férkezének,
         Gazda nincsen otthon, két leánt nézének,
         Kik őket fogadák s nékik köszönének.

226   Nagy tisztességesen láták az leányok,
         Szemérem s tisztesség ő kincsek, aranyok,
         Tanította vala emberséggel atyjok;
         De mi leányinknak nem ily állapatjok,
         Úgy viselik magok, kiknek mint tíz fattyok!

227   Ezalatt nagy gazdag ételt készítének,
         Mindent jó módjával ők egybenszerzének,
         Nagy szemérmetesen asztalhoz ülének,
         És nagy udvarosan ivának-evének,
         Cnemonnak ezeken nagy csudái lének.

228   Mondván: Inkább hiszem, Jupiter házában
         Jöttünk mi most ide, ilyen jó lakásban,
         Hogy ily kedvvel-szívvel vadnak és tartásban.
         Felelé az após: Annak hajlékában 
         Vagy, él Jupiternek kész barátságában,

229   Nagy fő áros ember, s mely sok országokat
         Általjár, és szemlél szép tartományokat,
         Tanulja népeknek hol meg szokásokat,
         Amellett idegen nyelven szólásokat,
         Úgy szabván itt honn is a szertartásokat.

230   Mint engem is minap bujdosva találván,
         Magához fogada és házához hozván
         Lén igen sok jóval, kedvesen nyugotván,
         Pénz nékül itallal, ételekvel tartván,
         Mind ez mai napig itt házánál lakván.

231   Cnemon monda: Ímé, értem, azmit mondasz,
         Bujdosol, beszéled, s olyan szókat szólasz,
         Micsodás járás ez, arról nem tanítasz!
         Monda az vén ember: No lám, nem tágítasz,
         Mind rajtam szegezgetsz, untalan búsítasz!

232   Az én bujdosásom énnékem nem egyéb,
         Kedves magzatoktól fosztattam, ím, elébb,
         Azokat keresem, hol lölném hamarébb,
         Kiket az tolvajok ragadtak, s felettébb
         Keseregvén rajtok vagyok; veszék felébb.

233   Azokat futosom, ha hol föllölhetném,
         Ha viszont enyimmé mindkettőt tehetném,
         Azért járok széllel, hogy ha megérthetném,
         Mindent megpróbálnék, csak visszavehetném,
         Értek mert lelkemnek úgy kedvét ejthetném.

234   S mint ha mely madárnak vad fiát elviszi,
         Szegén nem mentheti, amaz azt föleszi,
         Sír rajta, kesereg, nagy bánatját teszi,
         De semmi haszna nincs, csak hogy búját veszi,
         Elvenné, s nem lehet, magát így sellyeszti.

235   Ekképpen lén, higgyed, nékem az én dolgom,
         Melyet, ha akarod, számlálok s megmondom,
         Noha ételre is vagyon nékem gondom,
         De az áldozatot én elébb megádom,
         És az Istenemet mindenért imádom.

236   Ezt mondván bocsáta szép vizet a földre,
         Mondva: Szent Apolló, a te nagy nevedre
         Öntöm ezt! Jöjj mellém, légy segétségemre!
         Az több isteneknek is tiszteletekre,
         Utol Chariclia és Theagenesre,

237   Kiket nemkülönben, mint egy isteneket
         Imádlak, szülöttim és érdemeseket!
         Hallván Cnemon vitéz ez nevezeteket,
         Magában ijede s érze félelmeket,
         Az szép vén jámborra vete nagy szemeket,

238   S monda: Hogy-hogy mondál? Az szép Chariclia
         És az Theagenes kegyelmed magzatja?
         Mond após: Látom, szóm szíved háborgatja,
         De ezt az én nyelvem most igazán mondja,
         Noha anya nékül valók. S ezt is vallja:

239   És űk is apjoknak neveznek engemet,
         Igyekeznek tenni mindenben kedvemet,
         Én is úgy tartom, mint édes lölkeimet,
         De te valyon honnad s esméred egyimet,
         Hogy így kapsz neveken, s toldod sérveimet?

240   Mond Cnemon: Esmérem? De még azt is tudom,
         Hogy egészségesek, s bizonnyal is mondom.
         Ó, Apolló, segélj! Felel vén: Megádom
         Jutalmad, csak nevezd, hol vadnak, és áldom
         Az nagy isteneket ezekért s imádom.

241   Mi jutalma, Cnemon kérdi, mondásomnak?
         Apánk esmét felel: Az, mit te méltónak
         Mondhatnál, sőt akkort, ha az hazájoknak
         Földében béérünk, annyi sok jovoknak
         Teszlek ő urává, kin elálmélkodnak.

242   Mert ezt oly örömest kívánom hallani,
         Hogy egyik tagomot érte merném adni!
         Cnemon viszont monda: Ha nem fognád bánni,
         Kicsodák azoknak szüléi, megtudni
         Csoda, mint kívánnám, ne kezdjed tagadni!

243   Felelé vén ember: Megmondom idővel,
         Mert csak az jó napot múlatnájok evvel,
         Látod, az asztalon már konc, s vagyunk éhhel,
         Nagy időt is venne, légy azért békével,
         Meghallod, és akkort léssz, tudom, jó szívvel.

244   Hogy ekképpen ketten immár jóllaknának,
         Az vén vizet s Cnemon borocskát innának,
         Szólásoktól ketten megtartózkodának.
         Monda Cnemon, méltó, hogy már szólanának,
         És azt elbeszélnék, hogy miként járának.

245   Kész volnék ahhoz is, de én azt akarnám,
         Nausicles hallaná, s itt lenne, kívánnám,
         Mert sokszor untatott, hogy néki számlálnám,
         Ím, most egy munkával azért elmondhatnám,
         De mind halasztottam, s még most is rá várnám.

246   Kérdé Cnemon: Mostan Nausicles hol vagyon?
         Felelé az após: Vadász, úgymond, nagyon,
         Rút fene népeket kerget és ver agyon,
         Kik kóborlók, orvok, mind nyárban s mind fagyon,
         Ezeket ment ölni, s méltó is, fáradjon,

247   Melyek nagy iszonyú latorságot tesznek,
         Mindent ragadoznak, fosztnak és elvesznek,
         Fertős szigetekben laknak, ott emésztnek
         Sok prédált morhát el, s pásztorokból lesznek
         Ily lator népekké, s elvadultan vesznek.

248   Mit vétettek azok valyon Nausiclesnek?
         Cnemon monda. Vala szeretője ennek,
         Akit ő fölötte dicsér vala szépnek,
         Nevezettel hívták, szól após, Thisbének,
         Áthénásból hozta, s elorzák szegénnek.

249   Cnemon fölszajdula ezt a nevet hallván.
         Mond após: Mi dolog? Mit vagy így csudálván?
         Felelé, hogy kikkel ment rájok harcolván,
         Mivel oly vad heleken vadnak lakozván,
         Nem tart-é ő tőlök, hogy megbírják, nyomván?

250   Lészen segítsége, mond após, nékie,
         Mert Oroondates jün el őmelléje,
         Ki megparancsolta, Mitranes segélje,
         Az ország lakosit adja ő melléje,
         Az hitván latrokat ne kíméllenéje.

251   Sőt sok pénzt is ígért ő az ifiaknak,
         Hogy mindjárt őnéki melléje fussanak,
         Mert az égyiptomi felséges királnak
         Akarja azt vinni háló-mátkájának,
         Nem szintén tartaná maga ágyasának.

252   Mivel fölötte szép és igen jó hárfás,
         Amellé udvari, emberséges, tréfás,
         Azt mondja, e földön nincsen helette más,
         Nem is lész kárára, tudja, az nyargalás,
         Mert prédát sokat nyer, s lész jutalma-adás.

253   Én is tanácslottam ezekre egyképpen,
         Netalán rátalál gyermekimre épen,
         Isten őáltala kézben adja szépen,
         Megakadnak latrok, mint madárkák lépben,
         Büntetések veszik ők is szörnyűképpen.

254   Eleget hallgattam, Cnemon monda, szódat,
         Látom de másfelé fordíttad utadat,
         Nausiclest forgatod, általa csatádat,
         Nem töltöd peniglen bé fogadásodat,
         Csak mind szóval tartod szegény barátodat.

255   Nem kell nékem pásztor, király, kalmár dolga,
         Sem tolvaj, sem préda, kapitán vagy szolga,
         Sokat láttam olyat, hanem mint a varga,
         Hogy csak kaptát forgat, ki sokat nyomorga,
         Arról beszélj, s mint lett annak árvasága!

256   Monda a vén após: No, hát jól hallgass rá,
         Mert lészen beszédem, elhiggyed, szapora:
         Az csodás nagy eset hozta őket kárra,
         Noha evvel ugyan nem jutunk fottára
         Búmnak, sem árváim dolgai hasznára.

257   És ha néha esnék, hogy én beszédemmel
         Küljebb tántorodnám, hogysemmint elmémmel
         Igyekezem rajta, ne vedd gonosz névvel,
         Tudod jól, ki hallgat jó figyelmezéssel,
         Az mondót kedvessé teszi effélével.

258   Anékül nem lehet ez ilyetén dolog,
         Csak kevés szóba is az elme tántorog,
         Mennyivel, amikor ennyi kárban forog
         Emberek eseti s világon háborog,
         Kiknek a szerencse minduntalan balog.

259   Én lakásom vagyon, hogy értsed, Memphisben,
         Mely fekszik a zsíros Égyiptus földében,
         Ogdoneus királ az ő idejében
         Vala építője, melyet jó kedvében
         Memphis, a leánya, lén elnevezésben.

260   Ő magáról várast Memphisnek hívatá,
         Mindennek meghagyá és kikiáltatá,
         Hogy annak nevezzék, sőt úgy fundáltatá,
         Hogy királyok széki ott lén, s csináltatá
         Nagy jól és kazdagon föl is rakattatá.

261   És így még mostan is királyok ülése,
         Nincs is hatalmának romlása, kelése;
         Vagyok Calasiris: Isten tisztelése
         Enyim, főpap lévén, s áldozat ölése,
         Most vándorlok noha, s nincs helem ülése.

262   Holott, mint világnak szokása, úgy laktam,
         Házas-tüzes ember és gyermekes voltam,
         Én két szép fiamnak öröltem, vigadtam,
         De végtére egyszer társamtól maradtam,
         Ki holtaért magam világtól elfogtam.

263   Minden örömem volt csak az két fiamban,
         De nem soká tarta a szerencse abban,
         Az ég minthogy forgó, s nincs egy állapatban,
         Jóval gonoszt vagyon elvegy ránk adásban,
         Lén házam táját is megtapasztalásban.

264   Az gonosz Saturnus szemét reám veté,
         Véletlen történet szívemet illeté,
         Mert minden fökélyit szerencse rám dőjté,
         Az én örömemet bánatokban ejté,
         Ürmös poharat így innom elvegyíté.

265   Nem vala reménség, ezt mint elkerüljem,
         Mint azkit véletlen talál veszedelem,
         Sokkal nagyobb annál az bú és félelem,
         Hogysem azkit előbb látva ér sérelem,
         Mert súlyosb mindenkor a nem vélt gyötrelem.

266   Az mert kétségessé teszi az életét,
         Veszti, háborítja csöndeszült elméjét,
         Sanyargatja igen bátorságos szívét,
         Elhűltté, lankadttá teszi is az testét,
         Mert nem remélve jön, megszűkéti eszét.

267   De ha ember tudja előbb a nyavalyát,
         Mely reá hajlandó, s nyomni fogja vállát,
         Elvárja csendeszen, és úgy tűri súlyát,
         Könnyebbnek is tartja napvesztő homályát,
         Mint munka követi hogy ő gyakorlóját.

268   Így lén én dolgom is, rám ez találkozék,
         Trákiából, ímé, egy asszony származék,
         Mely ő idejének jobbjában virágzék,
         Chariclia után kit szebbnek iránzék,
         Rhodopis volt neve, közinkben férkezék.

269   Nem tudom, honnajd jött, de sok szolgálókkal
         Rakva őutána járó vigyázókkal,
         Vagyon fő szolgákkal, apró inasokkal,
         Frisekkel gazdagon és jó ruhásokkal,
         Maga igen ékes, s bír bőv jószágokkal.

270   Nem lehete egyéb, valaki látnája,
         Hanem hogy szeresse és megkívánnája,
         Szerelmire magát örömmel adnája,
         Mint hálóban halat, népet úgy fognája,
         Szép ábrázatjával hozzája csalnája.

271   Isis templomában ez gyakran béjöve,
         Noha ki tudja, hol jargalt akkor szíve,
         Bő ajándékokat az oltárra vive,
         Ki igen sok pénzre vala fölböcsölve,
         Mely én kezem által lőn oltárra téve.

272   Szégyen megvallanom, de meg nem tagadom,
         Teelőtted immár bátran napra adom,
         Ha rá költ a dolog, nyilván meg is mondom,
         Mert az én lölkömben csuda, mint kínlódom,
         Untalan elmémben-szívemben aggódom;

273   Ekképpen gyakorta hogy templomban látnám,
         Az ő gazdagságát, szépségét csudálnám,
         Angyali szavait, beszédit hallanám,
         Ő cselekedetit mindenben javallnám,
         Lén ez, hogy hozzája fel is gyúladoznám.

274   És szerelem nyila találá szívemet,
         Reája függesztém mindenben elmémet,
         Indítsam hozzám mint, forgatom eszemet,
         Vakultam, nem látom szörnyű esetemet,
         Közölnem kívánom véle szerelmemet.

275   Nem szánom megszegnem tiszta éltemet is,
         Amellett vesztenem tisztességemet is,
         Napról napra látom nőni mérgemet is,
         Fájdalommal érzem noha tüzemet is
         S nagyobb romlásomra új szerelmemet is.

276   Csudálkozni kezdém magam változásán,
         Gondolkodni dolgom ilyen fordulásán,
         Az én fő tisztemnek ellene járásán,
         Nagy böcsületemnek rút meggyalázásán,
         Istennek haragja rám gyúladozásán.

277   Meggondolám azt is, hogy a szerelmesek
         Ő állapotjokban mely veszedelmesek,
         Az asszonyemberek ki mesterségesek,
         Embereket csalók, ravaszak, mérgesek,
         Hitetők, álnokok, ahhoz kétségesek.

278   És így két dologtól szívem furdalódván,
         Dühös szerelemmel elmém tusakodván,
         Mint Bessus két ágtól hogy lén szakasztódván,
         Valék iszonyú nagy kínoktól bántódván,
         Nem tudva, mely felé térjek, gondolkodván.

279   Szerelem sarkantyúz, gyúlasztva engemet,
         Tisztesség másfelől rántja fékemlőmet,
         Nem eresztvén bűnre menni én fejemet,
         Sok próbák rettenték s lött dolgok igyemet,
         Úgyhogy félben hagyám újuló tüzemet.

280   És az isteneknek tett fogadásomot
         Megtartám végre is szép tisztaságomot,
         Futám és kerülém nyomorúságomot,
         Megbírám, zablázám én bujaságomot,
         Rhodopist megvetém, mint gonoszságomot.

281   Elhagyám hazámot és búdosni menék,
         Mert nem vala helem, hogy mégis ott ülnék,
         Sokkal jobbnak vélém, hogy távulag futnék,
         Hogysem Rhodopisnak mellette henyélnék,
         Fárasztám testemet, tudván, bút kerülnék.

282   Minem ok nékül lett, hogy szűz Dianának
         Nem árthat Cypria, nincs hele langjának,
         Sem hathatósága Cupido nyilának,
         Mert fárasztja testét, s nem kedvez magának,
         Munkás dolgozással áll ellene annak.

283   Ez használa egyik én elmenésemhez,
         Másik, félek vala, hogy ha gyermekimhez
         Érkezhetik e hír, hogy rút fertelemhez
         Adtam magam: kezdnek szólnia fejemhez,
         Vagy meg is öletnek, ha érek vétkekhez.

284   Ezeket akarván méltán távoztatnom,
         Úgy indulék hamar hazámból bujdosnom,
         Ez szín alatt: fognám fiaimot látnom
         S Thébás várasában Thiamust kaphatnom,
         Ki első szülöttem, s ipamnál is tartom.

285   De hogy hallá Cnemon Thiamust nevezni,
         Meg kezde elméje azonnal ütközni,
         Hallgat mindazáltal, nem meri kérdezni,
         Hanem csak ámulva kezde vénre nézni,
         S ki rabja volt, arról mindjárt vélekezni.

286   Calasiris ismég monda: De mi szükség
         Nagy sok csavargásim beszélnem? Ez elég,
         Hogy hallottam vala elifiadtan, rég,
         Szép Görögországban egy város volna még,
         Mely az isteneké, s volna ott nagy szentség,

287   Sok tudós emberek, bölcseknek lakása,
         Benne jeles elmés emberek szállása,
         Oda bőv világról sokaknak járása,
         Bölcsesség, tudomány s szentség tanulása,
         S benn jövendőmondó Pythia szólása.

288   Afelé indulék mindjárt igyenesen,
         Földön már sok napot megyék nagy sebesen,
         De tengerre kelék, ott is oly vészesen
         Evezék, afelé sieték kedvesen,
         Hogy csak alég várom, hamarb az lehessen.

289   Egynihány éjt-napot tengeren fáradván,
         Már az kedves partot szemeimmel látván,
         Ahhoz nem sokáig én utamot járván,
         Igen közelítém, s lők az helt sajdítván,
         Kívántam szép várast szemlélvén, csudálván.

290   Azonban engemet oly isteni szellő
         Fualla kedvesen, lők az helt szemlélő,
         Felette mely igen azt meg is kedvelő,
         Soha szebb helt annál nem láttam, ítélő,
         Lakó-helemnek is mindjárt eltökélő.

291   Örölek magamnak és az szép várasnak,
         Hasonlatosképpen benne sok lakosnak,
         Gyönyörködöm igen az kedves situsnak,
         Amaz híres hegynek, magas Parnassusnak,
         Megáldatott kútnak, szép Castaliusnak.

292   Igaz, amint mondod, Cnemon is felele,
         Mert gyakorta róla az atyám beszéle,
         Mivel Áthénásból került volt rá, s tőle
         Hallottam sok dolgot, hogy szólott felőle,
         Most vészem eszembe, hogy jártál körüle.

293   Monda Calasiris: Honnan való vagy te?
         Ugyana’ várasból, Áthénásból, szinte?
         Arra Cnemon mindjárt a fejével inte,
         Mond: Ugyanott lettem. Amaz rátekinte,
         Mondván: Neved néked pap miként nevezte?

294   Cnemonnak mondának engem keresztségben.
         Calasiris kérdi: S hogy juttál e helben?
         Mi forgó szerencse hozott így közinkben?
         Másszor szóljunk arról, mostan beszédedben
         Menj elébb csak, Cnemon szól, s vigyed jó végben!

295   Ím, előbb járulok: Az várasban érvén,
         Calasiris monda, lők azt megkémlelvén,
         Castalis vizéből magamot öblétvén,
         Templumhoz sieték, áldozatot tévén,
         Isteni buzgóság az szívemben égvén.

296   Vala penig szinte érésem oly tájban,
         Midőn az Pythia lén választ adásban
         Út-járó-kelőknek s jövendőmondásban,
         Én is annál buzgóbb vagyok imádásban,
         Várván, mi jövendőt lész hozzám szólásban.

297   Énhozzám is azért Pythia azonban
         Így szóla, midőn már minden hallgatásban
         Volna és csendeszen, nagy veszteg állásban,
         Várván, ki kértére lész választ adásban,
         Megröndülvén helye s széki mozdulásban.

298   Nagy terméken földről jöttél messziséggel,
         Nílus istenasszonyoktól merészséggel,
         Azok életedre vadnak nagy készséggel,
         Maradj nálunk, látunk téged kedvességgel,
         Fekete földünket éljed békességgel.

299   Orcámra a földre ezt hallván burulék,
         Isteni szózatra oly igen meghajlék,
         Hogy ne hadna engem, könyörgéssel szólék,
         Oltárra bőv temjént rakék, úgy füstelék,
         Mindenféle ügyet nékie ajánlék.

300   Az ott való népnek soksága is, hallván,
         Hogy Pythia hozzám szókat vagyon adván,
         Lőnek nagy sok kedves dicséretet nyújtván,
         Vélem egyetemben tisztelettel áldván,
         Engem is istenek barátjának tartván.

301   Mint Lycurgus királt, úgy böcsülnek vala,
         Az község javából táplálásom álla,
         Nagy sok tiszteletet tött mindenki, hallja
         Ki-ki szerencsémet, dolgomot javallja,
         Templum előtt lakó-szállásom fundála.

302   Bévelkedem vala köztök mindenekkel,
         Beszélgetek gyakran sok jövevényekkel,
         Fő tudós bölcsekkel, eszes emberekkel,
         Híres áldozatra rá jövő népekkel,
         Mivel Delphis igen gyakor effélékkel.

303   Az mert az Múzsáknak tulajdoníttatott,
         Philosophusoknak s bölcseknek adatott,
         Kikkel esméretem s nyájosságom tartott,
         Nagy mély beszédektől elmém hizlaltatott,
         Kérdés, vetekedés köztem sok láttatott.

304   Valának közöttök, kik kérdezék tőlem,
         Honnyomban az Istent én miként tisztölem,
         S miért, hogy köztünk sok, aki nékem felem,
         Hogy állatot, követ, fát imád: értelem
         Amelyekben nincsen semmi segedelem.

305   Melyekre, mint tudtam, nékik megfeleltem,
         Több kérdésekre is illő választ tettem,
         Azzal nagyobb nevet és kedvet is nyertem,
         Végre egy szép eszes vén emberre értem,
         Kitől az Nílusról én kérdeződtettem.

306   Ennek eredeti, kérdte, honnan vagyon,
         Mi oka, hogy árad nyárban olyan nagyon,
         Annyi sok határra vizével haladjon,
         Gyakorlatossággal béves termést adjon,
         Ily nagy nevezetet amelyekért hagyjon?

307   Mind megmondom, róla mit olvastam volna,
         Szerecsenországban, taníttam, támadna,
         Napkeletről jő ki, és foly Líbiába,
         Dél felé nyújtózik ő alá folytába,
         Hajtja sok habjait szép tartományokba.

308   Nyárban nevelkedik, de nem a szelektől,
         Mint némelyek tartják, amelyek étszaktól
         Fúnak, hanem a sok vizes föllegektől,
         Hogy kik napkeletre veretnek ezektől,
         Verőfénye által bévöl víz, esőktől.

309   De fő eredetit senki nem láthatja,
         Könnyű penig, mert azt esővíz újítja,
         Édesebb, kövér is, földet szaporítja,
         Mert nagy illendőkort árjával vidítja,
         Termékenséget is azáltal indítja.
 
310   Italra is kedves és igen illendő,
         Minden szükségekhez hasznoson kelendő,
         Nincsen apadása, egyaránt menendő
         Mindenkort folyása, parttal elégendő,
         Az nagy hévségekben nagyobbra nevendő.

311   Többet is beszélék ű természetiről,
         Megfejtém, mint tudtam, az kérdést ezekről,
         Örölnek, kik hallják, s javallják is köröl,
         Mondván: Nagy jót szólasz s igazán is erről,
         Mert nyilván ez igaz ok a nevéséről.

312   Azonban kedvesen hozzám adá magát
         Apolló főpapja, s hányja barátságát,
         Charicles mihozzánk mutatja jóságát,
         Szómnak nagy erősen mondja valóságát,
         Bizonyítja igen annak igazságát.

313   Mondván: Te ez dolgot szólád nagy igazán,
         Mert én is temelléd vagyok már hajolván,
         Voltam ezelőtt is ez dolgokat hallván,
         Mikor Nílus mellett bolyganék, bujdosván,
         Ott való papoktól ezeket tanulván.

314   Felelék: Charicles, hogy? Jártál-é te ott?
         Mi nyavalya vagy bú, ki tégedet hordott,
         Az nagy Nílus vize melyekre fordított?
         Monda: Magam tudom azt, mi sanyarított,
         Mely nagy veszélyekkel engem tántorított.

315   Elhagyom én az szót, mond, szerencsétlenség
         Énhozzám érkezvén lén gonosz ellenség,
         Minden jómtól foszta, az nagy véletlenség
         Érkezék, ronta meg véle kegyetlenség,
         Jó és öröm helyett lele keserűség.

316   Csudálkozom vala ez ilyen beszéden,
         Melyet látván, monda: Ne légyen idegen
         Ez, uram, előtted, az nap csak hadd menjen,
         Ím, én ezennel ezt megmondom, mi légyen,
         Azmi engemet sért és ösztökél régen.

317   Felelék: Bizonnyal nagy örömest hallom,
         És mennyire lehet, magamra is vallom,
         Üdőnk is jó hozta, azértan javallom,
         Senki nem bánthat meg, ajtót is bézárlom,
         Az meghallására fülemet nem kárlom.

318   Csak ketten maradván mi így a templomban
         Egyedöl, több senki nem rekedvén abban,
         Ajtó is hogy volna immár závárjában,
         Ülnénk csendességgel és nagy hallgatásban,
         Charicles így kezde szólni fájdalmában:

319   Régen tiszta szíből oly igen kívántam
         Ily embert lelhetnem, mint melyre akadtam,
         Mert a szívem kínját kinyitni nem tudtam,
         Illendőt senkit is mivel nem kaphattam,
         Hanem Úrnak hála, hogy terád akadtam.

320   Mert most ki akarom öntenem belőlem,
         Valami furdalja szívemet kerülem,
         Nem is bocsátlak el mód nékül mellőlem,
         Hanem vigasztalást adj, s úgy menj el tőlem,
         Osztán elhalld azért, mi bú bánt énvélem.

321   Elígséges ember lévén házasságra,
         Adtam vala magam kettős társaságra,
         Emberi mód szerint egyik boldogságra,
         Világot akarván élnem vigasságra,
         De nékem még az is lén szomorúságra.

322   Mert nem vala semmi maradékom véle,
         Mindjárt virágjában társom elmeddüle,
         Kit látván, sok könyvem szememből gördüle,
         Szívemben sok bánat, méreg elhívüle,
         Böjtöm, imádságom az egekbe gyűle.

323   Fárasztám kéréssel az nagy isteneket,
         Végre megszánának sokára bennünket,
         Egy kis leánkával látának meg minket,
         Szüléknek mondatni érénk mi nevünket,
         Abban helyheztetvén gyönyörűségünket.

324   De megjövendölék istenek idején,
         Hogy az nem sokáig lenne eget vévén,
         Nem fogna világon sok életet élvén,
         Mindenektől kívánt agg vénséget érvén,
         Hanem virágjában megint földben térvén.

325   Annyira nevelénk s őrzénk mindazáltal,
         Hogy férhez illendő vala minden úttal,
         Sokan kerengették őtet kívánattal,
         Kérték is társoknak teljes akarattal,
         Végre egy jámbornak adánk, szű-nyugodttal.

326   És azmely étszaka kell vala elhálni,
         Feleségöl immár melléje szállani,
         Mennykőtől ütteték, foga meg elválni
         Élte miatt tőle és rettegve halni,
         Nagy hertelenséggel agg Plutóhoz szállni.

327   Így víg menyegzőből lőn nagy bánatos tor,
         Oly hertelenséggel és szinte gonoszkor,
         Nem reméllett senki, történhessék akkor,
         Vigadásunk volna midőn szinte jobbkor,
         Látd-é, nagy bánatot halál fúja olykor.

328   Tánc helett futkosnak, szolgálók forgatják,
         Öltöztetik sírhez, szegínt úgy jajgatják,
         Négy darab deszkában a testét raggatják,
         Teteméhez gyúladt gyertyákat aggatják,
         Magas rakott fákon holttestét hamvítják.

329   Csudálatos igen, mely keserves vala
         Az anyja is, mindjárt ezt érvén elhala;
         Annál nagyobb méreg a szívemre szálla,
         Duplált keserűség és méreg talála,
         Házamban minden vész és fájdalom álla.

330   Zúgolódom vala az istenekre is,
         Kész valék halálra adnom így magam is,
         Nem tudván mit tenni, nem kell életem is,
         Nincs vigasztalásom, lén ilyen gondom is,
         Hogy messzi távozzam hazámtól el én is.

331   Mert igen nagy haszon az messzi távozás,
         Idegen országban menés, helváltozás,
         Ilyen keservekben jó az kelés, járás,
         Szép tartományokban, földekben bujdosás,
         Midőn nem adatik búadtahel-látás,

332   Mely megkeseréti a bánatos szívet,
         Elmére juttatja rajta lött keservet,
         Mintha ábráznája, nevelne új sérvet,
         Effélével ismíg gyújtja a vélelmet,
         És csak sörkengeti szemekből a könyvet.

333   Elmenék bujdosni ígyen ez világban,
         Járván sok idegen földön, tartományban,
         Végtére érkezém, juték Égyiptusban,
         Sőt arra a helre, ahol nagy zúgásban
         Esnek le a vizek templomnál Nílusban.

334   De nem beszéltem még, mely szerencse talált,
         Ott nékem véletlen mi dolog occurrált,
         Azt elörűl kezdem, halld végig, mint tréfált
         Szerencse, egyszersmind fölemelt s megútált,
         Mint egy öreg labdát, fel s alá hagyigált.

335   Midőn azért egykor föl s alá sétálnék
         Ott az templum környül hivalkodván járnék,
         Idegen dolgokat néznék, vásárlanék,
         Melyeket honnyomban is meg nem lölhetnék,
         Azokkal hogy haza kedvest járulhatnék,

336   Mert már az keservim megszállottak vala,
         Azonban idegen ember rám talála,
         Kinek elméjével, eszével újula
         Én kedvem, mert közép üdőt fölyül múla,
         Nyers és emberséges, ősz haja, szakálla,

337   Ehhez nagy fekete vala ábrázatja,
         Mondja, hogy örömest szavát vélem nyújtja,
         Ékes köszöntéssel ő magát mutatja,
         De jól az görög szót nem szintén mondhatja,
         Elég, hogy a szükség mentségét adhatja.

338   Megnyugovám véle és szavát fogadám,
         Egyött az templomhoz utam véle adám,
         Mellyel közelb érvén én Istenem áldám,
         Mit akarjon vélem tenni hogy nem tudám,
         Mondja meg, mit kíván, azzal megimádám,

339   Melyet hallván, monda: Én drága füveket
         Hordozok magammal hasznos gyökereket,
         Melyek Indiában veszik terméseket,
         S Szerecsenországban lelik nevéseket,
         Örömest tenéked mutatnám ezeket.

340   És ha igaz szívvel, elmével, lélekvel
         Akarnád megvenni, nagy olcsón pénzekvel
         Rá árulnék véled, kevés beszédekvel,
         Sőt drágán sem hadnám, járnál nyereségvel.
         Mondék: Hadd lássam csak előbb azt szemekvel!

341   Mindjárást egy zsacskót kiránta kebléből,
         Melyet hóna alatt viselt onnan belöl,
         Mely sok drágakővel fénlik fénességből,
         Mint muskatálkörtvél, gyöngyök esnek ebből,
         Kerekdedek, mint egy márván, azonfelyöl

342   Smaragdnak bűsége hiácintkövekkel,
         Ragyagnak rubintok piros szép színekkel,
         Újulnak szemei embernek ezekkel,
         De fejér gyémánt is elvegy türkésekkel,
         Kiknek nagy fris volta sokat ér böcsekkel.

343   Látván azért annak nagy árát, felette
         Álmélkodám rajta, hogyon, holott vette,
         Mert királságot ér, ha pénzen szerzette.
         S mondék: Igen kevés vagyok én érette,
         Hogy néked fizessek, elég szemem nézte.

344   Ha legkisebbikért fizetnem akarnék,
         Nemhogy én pénzemmel arra elég lennék,
         De morhám, jószágom s magam is, mit érnék,
         Mégis kevés volna, hogy rá árulhatnék
         Mindezekre. Vidd el, hasznot nem tehetnék.

345   Monda: Elég hogyha vételére nem vagy,
         Ő érdemek szerint pénzt érettek ne adj!
         Ingyen vedd el tőlem s ajándékon avagy!
         Mondék: Csúfolással bár nékem békét hagyj,
         Sőt másutt keresd azt! S te magadnak maradj!

346   Felelé szerecsen, oly nagy esküvéssel
         Margolra, Tengontra és égre nézéssel,
         Hogy nem csúfolkodik ez beszélgetéssel,
         Mind nékem adja azt, ily szövetközéssel,
         Ha mind, mi ennél jobb, leszek elvevéssel.

347   Elfakadék rajta hangosan nevetvén,
         Monda a szerecsen: Mit vagy, uram, vélvén,
         Hogy ígyen hahotálsz, szómot el nem hivén?
         Talám kétséges vagy, hogy azmit ígírvén
         Voltam, bé nem lennék aztot teljesítvén?

348   Igenis elhidd bár, azt megteljesítem!
         Mondék: Hogy megértsed, uram, ezt nevetem,
         Hogy hallatlan dolgot hallok, s nem érthetem,
         Csodás az előttem, én ezt nem hihetem,
         Hogy kincs elvételért többel terheltetem.

349   Nem kell kételkedned, szerecsen felele,
         Mert lészen mindenben beszédemnek hele,
         De te megesküdjél előbb az egekre,
         Hogy mit én kívánok, azt léssz teljesítve,
         Azután tiéd lész kincs, épen engedve.

350   Esküvésed penig légyen csak ezekre,
         Hogy nem kél e sok kincs már egyéb helekre,
         Hanem azmint tőlem taníttatol erre.
         Megütközém ezen, de a sok szépségre
         Igen égvén szívem, rámenék a hitre.

351   Mivel telhetetlen szíveknek dolga ez,
         Szépséget és hasznot, hol lát, rá figyelmez,
         Természet szerént is szem ahhoz görjedez,
         Ami szép vagy böcsös, arra indul, neszez,
         Gazdagságért kalmár halált elszenvedez.

352   Azért én is igen vágyódtam ezekre,
         Mert nagy vala árok, s könnyű út nyertekre.
         Hitömöt elvévén, vín engemet félre,
         Házához indulék; jutván már az helre,
         Egy igen szép leánt hoza napi fénre.

353   Mutatá énnékem, előmben állatván,
         Mond: Nyolc esztendőre mostan volna járván,
         Noha úgy tetszenék nézőnek űt látván,
         Hogy majd férhez volna illő hazaadván,
         De emberi személt szépséggel haladván.

354   Nagy méltán isteni magnak én ítéltem,
         S véletlen látáson úgyan megrémültem,
         Nem győztem eléggé nézni, úgy szemléltem,
         Világon boldogbnak magamot én véltem
         Egyéb fölött, mert ezt soha nem reméltem.

355   Ezalatt ily szókat kezd hozzám szólani:
         Barátom, mely szüzet fogál ímhol látni,
         Nagy szerencsétlenség oka, hogy elválni
         Kellett szüléitől, más népek közt hálni,
         Mert még bölcsőjében esett vándorlani;

356   Ki mihelt született, csakhamar azután
         Pólában takarva lén félrehányatván,
         S midőn nagy véletlen arra mennék, látván,
         Könyörülém igen, s vém föl őtet, szánván,
         Házamhoz vitetém, szépségét csudálván.

357   Kegyetlenség vala mert ott halni hadnom,
         És istentelenség el nem vinnem, szánnom,
         Ily ártatlan lelket szenvedésre adnom,
         Irgalmasság javát nem is gyakorlanom,
         Holott skólákban is azt esett hallanom.

358   Sőt az gyermecskének tekintetibűl is
         Esmérém, nem volna hogy az kis rendbűl is,
         Sem valami slejtnek szülő-ágyábúl is,
         Mert oly nagy ékes szép bírt tekintettel is,
         Mosolgott szájával, sólyom-szemével is.

359   Afelett e kövek és nagy szép drágaság
         Mellette vala mind e nagy sok gazdagság,
         Kötölékben kötve ruhák és több jószág,
         Vélém, szüléitől jött mind ez pompaság,
         Azért, hogy elhinnék, hogy nem paraszt ágyság.

360   Írások, sőt s bötők mellette voltanak,
         Mi nyelvünki módra amelyek szóltanak,
         Gyermek ott-létének okáról mondtanak,
         Irgalmat ővéle tenni kívántanak,
         Hogy fel is tartassék, azon imádtanak.

361   Ezt azért megértvén, ki volt és honnajd jütt,
         Mit kíván, s árva sors rajta mi bút is nyűtt,
         Fölvevém és tartám én udvaromban űt,
         Pásztor felesége emlébűl étke gyütt,
         Mindaddig, míg illett, és bölcsőben feküdt.

362   De elröjtém s őrzém az ő csomólékját,
         Hogy valaha kárát ne látnám s bosszúját,
         Így titkolám szépen gyermek nyavalyáját,
         Míglen fölsördüle, s vevé világ módját,
         Szépséggel, terméssel érlelé formáját.

363   Azonban naponkint hogy így tellesednék,
         Nagyobb félelemmel tartásaért lennék,
         Mint őrizzem tovább, módot nem is lelnék,
         Elveszteni szánnám, kárt is elkerülnék,
         Ily dolgot javalla elmém, hogy gyötrődnék:

364   Követséget vők föl Égyiptus földére,
         Bizonyos okokból indíttatván erre,
         A gyermeket hozám idegen mezőre,
         Ne lenne valahogy másoknak értére,
         Kicsoda s micsoda, gyermeknek vesztére.

365   Melyet, ím, kezedben ajánlok, s Istennek
         Adom az szép szüzet gondviselésének,
         S ha titkos dolgai én követségemnek
         Megengedik, mondom többit is ezeknek,
         Még ma, mind rend szerint, de most siettetnek.

366   Hanem vedd kezedhez minden ékességgel,
         Valahol mi övé, kinccsel és szépséggel,
         De meglásd, hogy légyen szabados testével,
         S ne tartsd, mint egy rabot, hanem ő szívével
         Bírjon önnönmaga szabad elméjével.

367   Sőt ha házasságra akaratja lészen,
         Azt az időt éri, Isten oly jót tészen,
         Ahhoz menjen, azkit szíve kíván, vészen,
         Arra szabad légyen magával, így tészen
         Isten jól véled is, s álld meg hited ezen.

368   És azmint esküdtél nékem Apollóra,
         Úgy tarts ezeket meg, ű is minden jóra
         Így segéljen érte, vagy viszontag kárra,
         Ha meg nem mívelnéd! Eljött időm, vár rá’,
         És ím, el kell mennem, azmi dolgom, arra.

369   Hanem holnap reggel Isis templománál
         Egyött lévén, többet érthetsz, szent házánál
         Isten lész véletek! Ű nagy oltalmánál
         Mert nincsen hasznosabb kegyelmes voltánál,
         Gonosz fut tőletek, nincs erősb karjánál.

370   Ekképpen a leánt fogám, s vím házamban,
         Azhol lakásom volt, egy kies cellámban,
         Tartom vala őtet nagy szép tisztaságban,
         Valék istenekhez ily hálaadásban,
         Hogy szép szerencsével lőnék megáldásban.

371   Mert mintha meg sem holt volna én gyermekem,
         Úgy ítéltem, mivel mást helette vettem;
         Másnap jó hajnalra, mikor immár értem
         Isis templomához igyekeztem, fértem,
         Hagyott helen szólnom véle mert kedveltem.

372   S midőn már nagy sokat ott járnék alá s fel,
         Azonban sohonnat nem látnám jőni el,
         Sohol nem kaphatom nézhetni szememmel,
         Az kapitán háza felé érék evvel,
         Ott kérdezém néptől, ha látták-é szemmel

373   Szerecsen követet, és ha volt-é nálok?
         Mondának énnékem mindjárt ajtó-állók:
         Ma az jó hajnalban ment el; mert viszálok
         Vélünk, félt uramtól, hogy meg leszünk zárlók,
         Többé meg sem fordul, mivel éltek kárlók.

374   Kérdém okát, s monda: Mert azt kérték, járták,
         Hogy az smaragd-likat mieink, kik ásták,
         Elhagyják s ne szedjék, mert övéknek tartják,
         Azt mondják, hogy haddal azt ők oltalmazzák,
         Ezzel a tanácsot fölharagították.

375   Mert szerecsen király tartja ő földének,
         Ennek az mieink nem engedhetnének,
         Ha ily rettenetes hasznot vesztenének,
         Valyon az hadaknak honnét fizetnének?
         Régen egymással is mind veszekedének.

376   Elijedék, hallván ez beszédet tűlök,
         Az sok gondolattól majd úgyan elhűlök,
         Mint egy betegségtől, fáradok, hevülök,
         Hogy ingyen sem tudnám, mint megyek, kerülök,
         Elrémöltem, szinte hidegedten ülök.

377   Mert nem tudom vala még az gyermek nevét!
         Sem ű édes apja és anyja nemzetét!
         Mond Cnemon: Hitemre, keserülem igyét,
         És magam is szánom ilyen történetét,
         Mert igen kívánom hallnom nevezetét.

378   Calasiris monda: Meghallod idővel,
         Csak légy egy kevéssé csöndesz, békességgel
         Hadd mondjam végig el igyenes beszéddel,
         Mint járt Charicles az gyönge személlyel,
         Amint ő énnékem mondotta nyelvével.

379   Héában fáradván így hadnagy házához,
         Meg haza fordult volt, s mond: Hogy már cellámhoz
         Közelíték, juték az kis leánkámhoz,
         Előmben futamék, mint édes apjához,
         Térdet-fejet hajta, mint illett leánhoz.

380   Csudálkozám igen ilyen jó elméjén,
         Szépségéhez illő maga-viselésén,
         Gyönyörködém benne, drága jó erkölcsén,
         Mint enszülöttemet, oly igen szeretvén,
         Elvégezém, sokat ne legyek ott ülvén,

381   Hanem hazafelé fordítsam utamot,
         Hogy el ne veszessem édes leánkámot,
         Egy hajóban rakám holmi holvalómot,
         Az leánnyal egyött indítám utamot,
         Nílus vizén alá-bocsátám hajómot.

382   Míg az tengert érém, mind azon evezénk,
         Melyhez hogy hajómmal csendeszen érkezénk,
         Istennek áldozám, gályára férkezénk,
         Azon én hazámba menni igyekezénk,
         Nem oly sok munkával hová békeszönénk.

383   Csakhamar leányom görögül tanula,
         Termete, szépsége mindenkint javula,
         Az ott való népnek szeme rá fordula,
         Idegen nép közt is jó neve indula,
         Mind az egész váras véle megújula.

384   Ékes vala véle Diana templomja,
         Minden, azki látja, kedveli; summája:
         Öröl szívem rajta, mint lettem volna ma,
         Ki nem látta, az is kívánná látnia,
         Mint egy új csodára, rá forrnak mindulta.

385   De ott is keservem énnékem nő vala,
         Mert férjet ösmérni, mondja, nem kívánna,
         Hanem szüzességben élnie akarna,
         Dianának penig mindenkor szolgálna,
         Mellyel a szívemnek sérvére fordulna.

386   Télben-nyárban széllel kerget csak vadakat,
         Azok után veti az erős hálókat,
         Pórázokon hordja futó agarakat,
         Nógatja, biztatja az zajgó kopókat,
         Lövöldözi sebest szigonyos nyilakat.

387   Meg kezdém útálni evvel e világot,
         Hogy nem akar kérni leány házasságot,
         Eltökéltem vala, hogy egy társaságot
         Szörzene öcsémmel, egyes nyájasságot,
         Nénémnek fiával édes ágyasságot.

388   De ő semmiképpen nem akar egyezni,
         Kedvemért ővéle nem kíván felezni,
         Távol kezde hozzá s hidegen helezni,
         Mind éjjel és nappal csak erdőn szellézni,
         Mondja, hogy fírfival nem kíván vétkezni.

389   Ehhez sem ajándék, sem szép szó nem használ,
         Mert a szíve távul néki ezektől áll,
         Mondja, szüzességben hogy mindörökké hál,
         Dianától soha külöm ő el nem vál,
         Azt mondja, senkihez társolkodni nem száll.

390   Meggyőze engemet philosophiából,
         Érdemesb hogy lészen, ha ez tisztaságból
         Ki nem hág, s nem vészen mást is társaságból,
         Megvetvén szerelmet, mely jön házasságból,
         Menyegzőt, táncokat s lész mi pompaságból.

391   Ezeknek okaért, szerelmes barátom,
         Közeld vélem eszed, vedd el sok bánatom,
         Adj nékem tanácsot, érted, akaratom
         A’ volna, sok szóval időm nem múlatom,
         Hogy öcsémé lenne, minden kívánatom.

392   Lássad, szép beszéddel vedd reá érettem,
         Mert sok bölcsességet tebenned esmértem,
         És hogyha akarod, bizonnyal elhittem,
         Kedvem telik abból, ezért jelentettem
         Meg is kegyelmednek, mert jót reméllettem.

393   Módod penig vagyon jó néked ezekhez,
         Mert örömest beszél s szól vén emberekhez,
         Nem idegen tőlök, sőt nyájas kedvekhez.
         Mit veszti így magát? Térjen szerelmekhez,
         Hiszem ő sem tigris, hogy fene tüzekhez.

394   Nem messze is penig lakása házadhoz,
         Oda érhetsz menni mindenkoron ahhoz,
         Az Istenért kérlek, ez akaratomhoz
         Járulj te is, mindjárt légy kész a dologhoz,
         Ne késsél, hanem fogj én kívánatomhoz.

395   Sírva mondja vala hozzám ez igéket,
         Én is nem tűrhetém, és ejték könyveket,
         Ráfelelék mindjárt, hogy hamar ezeket
         Meg is cselekedném, noha nagy terheket
         Erő fölött veték rám és nehezeket.

396   Hogy peniglen legjobb beszédekben volnánk,
         Ily igen meghitten egymáshoz szólanánk,
         Egy idegen embert jőni közénk látánk,
         Mondja, egy követtől azon imádtatnánk,
         Hogy az áldozatra őnéki szolgálnánk.

397   Eneas városa ezeknek hazájok,
         Kértem Chariclest, hogy ott kinn ne hadnájok,
         Hanem áldozatra bébocsátanájok,
         De előbb ki volna, szükség, hogy tudnájok.
         Felelé Charicles, azt ne vitatnájok,

398   Ez igen nagy nemzet szép Görögországban,
         Tekintetes, gazdag az ő hazájában,
         Vagyon sok földe is az ő hatalmában,
         Őmaga is penig szintén virágjában,
         Achillestől vagyon ő ágozásában.

399   Nem tagadhatja meg, valaki azt látja,
         Mert nyilván mutatja minden állapatja,
         Fejedelmi módon való ábrázatja,
         Vitézi nézése ezt alkolmaztatja,
         Ehhez szívessége, kegyes akaratja.

400   Mondok: Hát jól vagyon, ennyivel is méltó,
         Hogy ne légyen zárva előtte az ajtó,
         Hanem jöttön-jöjjön, s te légy szén-indító,
         Áldozathoz mindent készítő, nódító,
         És ím, én béhozom, leszek boldogító.

401   Mert fölötte igen akarom látnia,
         Kezdé ez tanácsot vén is javallnia,
         Elmenék, sok jóval fogám imádnia,
         Szép üdvözlésekkel őtet áldania,
         Achilles hírével fölmagasztalnia.

402   Megtetszék énnékem minden állapatja,
         Az ő veres-fejér teljes ábrázatja,
         Kinnülő szemeit amiként forgatja,
         Gyors kezét és lábát hogy miként lógatja,
         Szívesen, elmésen magát hordogatja.

403   Köszöntések után nem sok szókat tévénk,
         Az híres templomban azonban bélépénk,
         Az nagy isteneknek tiszteleteket ténk,
         Az több jövő néppel egyött békésérénk,
         Magának illő helt választánk és lelénk.

404   Charicles énmellém adá mindjárt magát,
         S monda: Majd meg fogod látni Charicliát,
         Hogyha még ezkedig nem láttad formáját,
         A szép leánzóban e világ csudáját,
         Egyszersmind megnézhetd földnek, mennek javát.

405   De én azelőtt is immár láttam vala,
         Egykor szekeréből hogy mikoron szálla,
         Mert csak közel hozzám akkoron ő álla,
         De Charicles abba nem érte, nem halla,
         Azért nézésével engemet kínála.

406   Sőt, hogy áldozott is, űnéki szolgáltam,
         Az tűzben is véle én egyszersmind nyúltam,
         Az ő szépségével majd mintha újultam,
         De nagy tisztességgel mindenekben voltam,
         Mert már sok károkkal effélét tanultam.

407   Meglévén az áldás és hosszú idvözlés,
         Azmi Apollóhoz illik, oly tisztelés,
         Elkezdeték mindjárt amaz nagy éneklés,
         Sok szántalanféle minden barom-ölés,
         Valami ezekhez szükség volt és illés.

408   Az oltárhoz érvén kezdé imádását
         Az úrfi Isishez s könyörgés-ádását,
         Emellett kezével illő áldozását,
         Az pap is végezé tömjénnek rakását,
         S Pythia ekképpen tevé ű szólását:

409   Azkit az szerencse követ jó szelekkel,
         Az igen nagy messze fog menni ezekkel,
         Kész minket megvetni, él az jó egekkel,
         Megpróbálja tengert, nem gondol vészekkel,
         Vív sőt ellenkező sok történetekkel.

410   Ez egy oly országra fordítja őmagát,
         Azmely verőféntől veszi szárazságát,
         Annak hévségétől igen izzóságát,
         Mert elnyeri, higgyed, szép jutalomságát,
         Fekete időn is rózsa pirosságát.

411   Ezt mondatá néki az Pythia által
         Apolló előttünk. Ugyanazon úttal
         Vala vigassággal, mind az több társokkal,
         Erről ki-ki oly nagy sok magyarázattal,
         De vaj, ki mely távul esének ők azzal!

412   Mert álmot s jövendő-mondást akkor értünk,
         Mikoron bételik, s már reá is költünk,
         Addig csak héjában azokon mi sírtunk,
         Mert ezer közül is egyet meg nem fejtünk,
         Mivel homályosak, s nem az, amit véltünk.

PARS TERTIA


1   Az ékes Delphosnak várasa lokosi
     S minden abban lévő jövevény bóltosi,
     Papjai, vénei és sok alakosi,
     Pórjai, szolgái, napi szakványosi,
     Értvén ez nagy pompát, lőnek mind közösi,

2   Egész a templomig utcákat béfogván,
     Szép renddel kétfelől házak alatt állván,
     Közöttök tág menést áldozóknak hagyván,
     Oly nagy böcsöletet mindeneknek adván,
     Mondja Calasiris, lőnek csendeszt várván.

3   Cnemon nem tűrheté, szóla: Édes apám,
     Sok szapora szódot hallgatnom elunám,
     Mert látom, utamot ma fel nem találnám,
     Ha utánad mennék, sőt tovább bujdosnám,
     És azmit kedvelek s várok, nem kaphatnám.

4   Jóllehet nagy kedves beszéded előttem,
     S különben sem tartom, mint látnám mellettem,
     De amit kívánnék letinkább, nem nyertem
     Azt beszédedből még, azért vagyon kértem,
     Arra felelj nékem, hogy ne essék sértem.

5   Mi haszon számlálni az dolog elejét,
     Nagy hosszú beszéddel elvégezni végét,
     Elhagyod peniglen szintén a közepét,
     Titkolod, elröjtöd az kívánt velejét,
     Homályban fekteted így minden értelmét.

6   Calasiris szóla: Szóval nem terhellek,
     Illetlen dolgot is, higgyed, nem beszélek,
     Hanem szükségesnek valamit ítélek,
     Azt fejezgetem meg, mit méltónak vélek,
     Abban is peniglen rövidséggel élek.

7   Mert azt úgy akarnám teelődben adni,
     Hogy többé elmédet ne fogná elhadni,
     Sőt fottig kedvesen abban megmaradni,
     Jó ítélet után rád haszon áradni,
     Nem mint harmat fűről, főből kiszáradni.

8   Azért mégis szómot én arra térítem,
     Az pompa mint lett meg, néked azt megfejtem,
     S hováhamarb lehet, szómot én úgy ejtem,
     Hogy csak summa szerint essék, és kerítem
     Arra, azmit kívánsz, mert el nem felejtem.

9   Legelőször azért száz ember fejérben
     Áldozatra méne mind egyenlő színben,
     Mindeneknek éles kép az ő kezekben,
     Azt nagy fennyen s tartják ű viselésekben,
     Melyekkel barmokat vernek metszésekben.

10   Ezeknek száz ökör vala még nyomokban,
       Kövérek, szép horgas egyenlő szarvokban,
       Ezüsttel, arannyal festett sok azokban,
       Tisztelkednek igen szép koszorújokban,
       Nyakasok, húsosok és híztak faggyokban.

11   Meginten sok nyájak, áldozatra valók,
       Azok mindenfélék, száz-száz számból állók,
       De mindenik száznak számát általgátlók
       Tizenkét fírfiak, muzsikákkal hallók,
       Más-más szín köntösben száznak hátát zárlók.

12   Ismét ezek után száz bokor kegyesek
       Kettősön ballagnak, oly igen ékesek,
       Ruhájok egyszínő, azzal csuda frisek,
       Egy móduk, egy koruk, avval is helesek,
       Csakhogy nem egyenlő dologgal terhesek.

13   Mert azkik jobb felől valának a rendben,
       Azoknak pálmafa-ág vala kezekben,
       Kedves virágokkal ékes sok ezekben,
       Sőt még gyömölccsel is terhesek kedvekben,
       Szemnek víg szemlélést adván nézésekben.

14   Mely szüzek peniglen bal felől menének,
       Azoknak mindenik égő szenet vínek,
       Annak jó szagától illatokat vének,
       Sok drága füekből, gyökerekből lőnek,
       Hogy fejeken hordják, több csudálást tőnek.

15   Nem vala bánatos ezeknek hágások,
       Hanem mesterséges ő lábok rakások,
       Mintha táncolnának, oly vigadozások,
       Módjával taktusra lépések, hajlások,
       Ehhez igen kedves éneklő szólások,

16   Mellyel az nagy Thetis és Peles nevére
       Mondának éneket ő tisztelésére,
       Szava mindeniknek illett a versére,
       Amellett nótája zöngött illésére,
       Minden újult véle, lett ha értésére.

17   Ezek követői száz vitéz ifiak,
       Kiknek oldalokon fénlenek kézíjak,
       Lovok válogatott, magok is, férfiak,
       Frisek, mind deliák, igaz anya fiak,
       Vélnéd, hogy mind egyig gróf és herceg fiak. 

18   De mindenek előtt az szép Theagenes
       Jó lovát ugratja, dereka igyenes,
       Nemkülönben, mint Nap, égen amely fénes,
       Többi között illő szerszámával ékes,
       Arannyal, kövekkel igen tündökletes.

19   Jobb kezében éles metélő dárdája,
       Oldalán peniglen türkéses puzdrája,
       Nincs sisakja fején, tündöklik orcája,
       Testszínő, aranyas bárson ő ruhája,
       Sok képre, virágra ékesölt formája.

20   Csillagló paizsa arannyal íratott,
       Az Gorgonis feje reá ragasztatott,
       Hosszan hagyott haja széltől fúattatott,
       Mint lassú víz habja, úgyan ingattatott,
       Szép kinnülő szeme vidámon láttatott.

21   Lovának szerszáma áll sok szép kövekből,
       Aranyból, ezüstből és hímes selemből,
       Épéttetett igen kazdag eszközökből,
       Mert fölötte bölcs, szép ő mesterségéből,
       Rá nézőt ingerlé, s fosztja idejéből.

22   Ez jeles úrfinak lova sem illetlen,
       Igen szép almás-kék, ahhoz nem heletlen,
       Úszóvánul festett, nem lumha, kedvetlen,
       Hanem igen vidám, ugró s telhetetlen,
       Kevély járásában, nem megfeledetlen.

23   Majd ugyan jól tudja, ura hogy rajta ül,
       Nyakával egyfelé s hol meg másfelé dűl,
       Zabláját faldozza, füle mozog jelül,
       Mintha ugrásából nem mozdulna helbűl,
       Oly nagy mesterséggel csendeszt hágcsál elül.

24   Űtet azki látja, rá fordítja szemét,
       Mert ugyan ingerli az emberek kedvét,
       Vidámítja igen vitézeknek szívét,
       Szeretteti avval nyeregben ülőjét,
       Magasztaltatja így mindkettőnek nevét.

25   Az szabados kedvő s főrendű asszonyok,
       Látván Theagenest, nem bírhatják karjok,
       Virágokat hányván rá; jó akaratjok
       Mutatják hozzája, áldja ékes szájok,
       Narancsot gördétnek alá szép leányok.

26   Mindenek szerelme görjed őhozzája,
       Hogy őtet szeresse, ki-ki azt kívánja,
       Szívét akármely is nékie adnája,
       Csak avval magához őtet vonhatnája,
       Mert mását annyi közt senki nem látnája.

27   Harminckét trombitás megyen ezek után,
       Két soron leányok vadnak azok nyomán,
       Apró poroszkákon rendbe iramtatván,
       Bársanyos, aranyos ruhákban villagván,
       Kedves ékességgel magok mutogatván.

28   Az szép Chariclia ezek után járván,
       Csak magán, szekérben egyedöl nyomtatván,
       Két aranyas szarvú fejér ökör vonván,
       Vörös bárson hámmal fel is ruháztatván
       Valának, s szüzektől igazgattattatván.

29   Arannyal szőtt fejér bársony volt ruhája,
       Hiácint virágnak rajta szép formája,
       Arra följegyezve Pomona példája,
       Az vidám Florának csillagzó órája,
       Igen mesterséges, aranyas rózsája.

30   Nem volt az Arachne szövése ilyen szép,
       Noha mesterséggel vala az igen ép,
       Mert ezt Dryadesek szűtték, erdei nép
       És istenasszonyok, s volt rajta nagy szép kép,
       Gyönggyel, kővel ékes, fogott szemet, mint lép.

31   Sárarany és zsafír-kőből öve vala,
       Kit amely nép láta, minden megcsudála,
       Hallhatatlan bölcsen mestere formála,
       Soha mást, hasomlót senki nem talála,
       S leán derekához oly ékesen álla.

32   Szárnya közt két sárkány vala általnyújtván,
       Farkokkal derekát leánnak bésújtván,
       Mindkettőnek feje mellyén egybenfutván,
       Fulánkjokkal mintha őtet volna fujtván,
       Horog helett ezzel őtet békulcsulván.

33   Szemei ezeknek rubintok valának,
       Fogai mind fényes gyémántból állának,
       Zöld, fejér, fekete, sárgát mutatának
       Héjai, melyekkel zománcoztatának,
       Azzal is fölötte szépnek láttatának.

34   Haja megeresztett szüntén teljességgel
       Nem vala, béfonyva sem is, illőséggel
       Feküdt illő vállán, oly igen szépséggel,
       Melyet az kis szellő érvén, köllőséggel
       Játsztatott villagva nagy gyönyörűséggel,

35   Fejér és testszínő rózsakoszorúja,
       Zöld laurus levele közeit kinyitja,
       Fejér öreg szép gyöngy közepit jovítja,
       Leánnak fris voltát igen szaporítja,
       Mindenek szemeit ingerli, bódítja.

36   Jobb felől aranyas és köves puzdrája,
       Bal felől oldalán kék zománcos íja,
       Ű kezében fennyen lángozó fáklyája,
       Ekképpen öltözött, ilyen volt ruhája,
       Sólyom-szeme villag, mint égnek gyertyája.

37   Mond Cnemon: Jaj, nékem tetszik, mintha látnám,
       Úgyan szemlátomást szemlélném, csodálnám!
       Felel Calasiris: Bizony, azt akarnám,
       Hogy bár itt volnának, most kezek csak fognám,
       Mert alégság várom, hogy őket kaphatnám.

38   Sőt az istenekre téged készerítlek,
       Hogy mondd meg, őnékik hol lakások-helek,
       Világnak mely részén fújják őket szelek,
       Tudod, felbiztattál, hogy érnek jó jelek
       Felőlök: de semmi, héában szemlélek.

39   Várom vala őket ez mai nap látnom,
       Édes kívánságtól de kezdém csalatnom,
       Jó reménségemben rútul botránkoznom,
       Nem foghatom őket immár ma láthatnom,
       Mert sötét étszakát kezdém rám várhatnom.

40   Maga ajándékot is kértél érette,
       Én is ígéretet tettem volt helette,
       De mind haszontalan, kedvemet mi tette,
       Látom, hogy szófi-szó ezt cselekedtette,
       Nyalánkságos mazzag számat iszlítette.

41   És én vén fejemet, ímé, arra vetted,
       Hogy én esetemet így kibeszéltetted,
       Nem kicsin kedvedet ezekben érzetted,
       Újabb kínokkal is szívemet sértetted,
       Hogy az én dolgomot meg emlegettetted.

42   Mert mi nagy fájdalom az sérelmes szűben,
       Gyakor emlétése ha tűnik eszében
       Sérves dolgainak: mint bajos sebében
       Hogyha gyakran vájkálsz spóttal a völgyében,
       Felújul fájdalma s fájása testében.

43   Cnemon emberséggel felele atyának:
       Vegyed bátorságát szíved fájdalmának,
       Nem illik, bánatit mutassad orcádnak,
       Rettenjen elméje jó okosságodnak,
       S hamis reméléssel tégy is kárt dolgodnak.

44   Mert minden bizonnyal azok majd megjűnek,
       Sőt ezt is csudálom, hogy ennyit kerülnek,
       Meg nem érkezhettek, vagy talántán ülnek,
       Egymás szerelmére égő kedvvel fűlnek,
       Gyaloglást nem szokták, vagy az szellőn hűlnek.

45   Hanemha valami történet késlelné,
       Mely reménség fölött őköt ott érdesné,
       De ha nincs félelmes dolgok, azt ne vélné,
       Hogy elmaradjanak, mert majd megszemlélné,
       Azmit szűbűl kíván, mindkettőt ölelné.

46   Mivel penig ilyen szomjan várja őket,
       Hát ne is késlelné mondani igyöket.
       Ez számlálás alatt ezök is heleket
       Elérik, csak beszéld végig, amelyeket
       Láttál áldozatban, s mi érte ezeket.

47   Felel Calasiris: Noha vagyok fáradt,
       Sok beszédeimtől az szám is elszáradt,
       Reménségem csúfolt, gondom búal áradt,
       Nem ok nékül vetek vala számra zárat,
       Mert elhiggyed, kedvem igen hátra maradt.

48   De látom, hogy tetszik szép dolog értelme
       Néked, és azokkal újul benned elme,
       Hízik okosságod, s bölcs szíved vélelme
       Nagy dolgokkal újul, s nincs is már félelme,
       Semmi teelőtted üdő késedelme;

49   Meg újonnan kezdem azért, s hol elhadtam,
       Minthogy is estvére, jól látod, jutottam,
       Világot kívánok, mert azt én úgy szoktam,
       Hogy az áldozatot mindenkor megadtam
       Az nagy isteneknek hálákat nyújtottam.

50   Mert úgy lészen boldog étszakánk illetes,
       Ha az isteneknél lölkünk kellemetes,
       Úgy szokott szavam is lenni, higgyed, édes,
       Ha azok segítik erőnk, mikor terhes
       Vállunk nyavalyánktól, s igyünk félelmetes.

51   Ezalatt elhozák az égő gyertyákat,
       Nagy fennyen az após ad szíből hálákat
       Az nagy isteneknek, s kéri, nyavalyákat
       Távoztasson tőlük, s bujdosó árvákat
       Térítse hozzája, láthassa azokat.

52   Sőt Mercuriust is ezek felett kéri,
       Mivel gyermekiért vagyon szíve séri,
       Hogy lágy, édes álom ha vén fejét éri,
       Mutassa meg néki őket, mert isméri,
       Melyek hol nyom utat, mert fogy értek véri.

53   Ezeket végezvén fordula Cnemonhoz,
       Monda: Immár térek te kívánságodhoz,
       Fordítom nyelvemet az kezdetett szómhoz.
       Mikor azért e mód érnének templomhoz
       És márványkő színő Neoptolemushoz,

54   Az lovas s gyalog nép nagy sírást kezdének,
       Vének, menyek, ifjak mind úgy könnyezének,
       Keserves énekkel nótát üvöltének,
       Úgy tetszik, hogy menny, föld már mind zöngenének,
       Mert az muzsikák is fölemeltetének.

55   Egy kevéssé tarta ez, mintegy óráig,
       Vagy ha továbbadlan, de nem is sokáig,
       Azonban nagy lassan szűnének, s minden víg,
       Megtörlék orcájok, és ki karja nem híg,
       Ölik az sok kecskét, juhot, ökröt végig.

56   Rakják oltárokra az elholt barmokat,
       Mondnak Apollónak oly nagy diskántokat,
       Nagy farakásokra az vagdalt tagokat
       Felhányják tüzelni az áldozatokat,
       Mint midőn tábor nép hordja zsákmányokat.

57   Végre Calasiris szóla ilyen szókat:
       Mivel istenektől várunk minden jókat,
       Halljátok meg tahát az mi szózatinkat,
       Értsétek, ti népek, mi akaratinkat,
       Mivel az imádság illet mimagunkat.

58   Én mondom el azt mind, mit ma imádandunk,
       Afölött ölöm meg elsőt, kit áldazunk,
       De az tűz-lángadást, ez mi akaratunk,
       Adjuk hogy hercegnek, mert avval tartozunk,
       Evvel megböcsöljük, s tiszteletet adjunk.

59   Azt is ilyen okból engedénk őneki,
       Minthogy férfiak közt nincs illendőbb senki,
       Az fáklyát elfogni hogy tudná valaki,
       Avagy fris szépséggel illendőbb akárki
       Nincsen, s szüzeket meg-dúl minden jókkal ki;

60   Avval köll gyújtani mert áldozatokat,
       Hogy hamarb égjenek s vegyék romlásokat!
       Ezt mondván, tén a pap sok térdhajtásokat,
       Amellett suttogva bű imádságokat,
       Elkezdvén oltárnál már az áldásokat.

61   Theagenes penig a kegyeshez mene,
       Amaz is nagy bátran felkéle ellene,
       Az fáklyát kívánja, hogy abban engedne,
       Kegyes megfelele, ellene nem lenne,
       Venné el, áldoznék véle, mint szeretne.

62   Halljad azért immár, mint lén ez az eset,
       Micsoda véletlen tőrben két szűz esett,
       Kis Amor mely móddal az kettőre lesett,
       Szerelem micsodás, miként bódít eszet,
       Nem remélt, nem gondolt úttal két fél veszett.

63   Szemközben egymással hogy jutottak vala,
       Mindkettő megnémult, egymás előtt álla,
       Szemeknek csillaga szikrázik, újula,
       Tüzök fészki szűben hevüle, indula,
       Nem tudom, mi erő bennek fölbuzdula.

64   Az fáklyát szűz nyújtá, vitéz kézben vevé,
       Azon szemhunyásban Amor rabbá tevé
       Mindkettőt, már foglyok, mert őket ellövé
       Egy lövéssel, s tüze hatalmában nyűgvé,
       Két testbéli szívet mindjárt eggyé szövé.

65   Nemkülönben nézék, mint ösmérők, egymást,
       Kik ha nagy ideig változtatnak szállást,
       Elunják sokáig az egymás nem látást,
       Csak alégság tűrék az nagy hosszú várást,
       S hertelen kaphatják ha az egybejutást,

66   Hogy hol mosolognak, hol meg megrémülnek,
       Néha pirosulnak, hol elfejérednek,
       Úgy tetszik, egyszersmind hogy űk elhevülnek,
       Hertelen meginten fáznak, hidegülnek,
       Mert az szerelemtől kettősen gyötrődnek.

67   De ez változások oly hirtelen lének,
       Oly nagy gyorsasággal köztök történének,
       Hogy ugyan senkitől nem ismértetének,
       Minthogyis oltárra a népek nézének,
       És az áldozatra figyelmeződének.

68   Sőt Charicles sem tud semmit ez dologban,
       Forgódik erősen ű az áldozatban,
       Juta Theagenes fáklyával azonban
       Oltárhoz, és vagyon imádság-mondásban,
       Gyújtogatván fákat buzgó lángadásban.

69   De én teljességgel csak reájok néztem,
       Mert az jövendölést őfelőlek véltem,
       Minthogyis nagy méltán azt reájok mértem,
       Istenek kegyelmét rajtok megismértem,
       Azért annak végét hogy láthatnám, égtem.

70   Hogy már végeződött vala ez áldozás,
       Ki-ki eloszolván keresé, hol szállás,
       Kedve ellen, ímé, az szegín nyavalyás
       Theagenes is, ki-fordul, mert az állás
       Nem adatik tovább, sem leánnyal szólás.

71   Hanem fájdalmával szívének kiindul,
       Noha nem örömest, heléből kimozdul,
       Mert benne a szíve ég, forr, lángal, bódul,
       De kételen menni, gyakran hátrafordul,
       Hogy már oltárra néz, mellyel kínja újul.

72   Vendég nép talpig víg, úgy oszolnak széllel,
       Az lakosok is mind mennek haza evvel,
       Chariclia magát egy fejér köntösvel
       Béburítja, siet sok szép fraucimmervel,
       Érhetni házában de görjedt elmével.

73   Ennek lakó-helye volt a cinteremben,
       Kinek ablakán sok madár szól zöngésben,
       Mert nem akart messze lakni, hogy tisztében
       Annál gyorsabb lenne, s nagyobb szerelmében
       Volna Dianának és dicséretében.

74   Így, hogy már utamon hazafelé mennék,
       Esék, Chariclessel én szemközbe érnék.
       Monda: Édes uram, tudd-é, miket mondék,
       Úgy tetszik, véteni abban nem is tudék,
       Szép Charicliámról mit elmédre adék.

75   E’ volna hiszem, lám, Delphis ékessége,
       Ez, mondom hitemre, minden kedvessége,
       Olyan, mint fejér Hold ékes fénessége
       Több csillagok között, vagy Napnak frissége,
       Minden asszony-rend közt ily ő kegyessége.

76   Mondék: Nem most láttam, uram, leányodat,
       Sőt sokszor egyött is raktuk oltárodat,
       Ölte vélem egyött meg áldozatodat,
       Istent is tiszteltük s gyújtottuk fáklyádat,
       Ha mit nem értett jól, kérdette azokat.

77   Viszont szóla: De most tenéked mint tetszett?
       Nem úgy viselte-é magát, amint illett?
       Mondék: Mint a szép Nap több planéták felett,
       Minden dolga, többit haladván, így fénlett,
       Maga-viselése akképpen tündöklett.

78   Megint monda: Nyert-é utána jobb nevet
       Az thessaliai úrfi böcsöletet?
       Mert az egész néptől vett emlékezetet,
       Hogy igen illendőn viselte a tisztet,
       Nem mondhatsz bizonnyal felőle egyebet!

79   Ezek voltak színe, veleje, tüköre,
       Mondék. Vén paternak lőn nagy örömére,
       Mosolyog magában, mert esett kedvére
       Ilyen dicséretem. Válék tűlem, s tére
       Leányához, mondván, látná, lett-é sére.

80   Kérvén azon, mennék hogy én is lányához,
       Mert fél, az sok nép szeme nyavalyájához
       Ne lett volna mi ok káros ártalmához,
       Mert gyönge, és férhet ő állapotjához
       Minden kis igézés férhet fájdalmához.

81   Mintha nem örömest venném föl az menést,
       Tétetem előtte; mondék: Sok végezést
       Kell egy barátommal szerzenem, s nehezlést
       Hoznék leányodtól, együld de kedvezést
       Teszek kegyelmednek és szódnak engedést.

82   Igen megköszöné, immár egyött menvén,
       Az kegyes házához hamar közelítvén,
       Béméne Charicles, ajtót előbb érvén,
       Köszöne, hogy ére szobában bélépvén,
       De véletlen leánt lőn ágyában lölvén.

83   Megbetegült tahát, s nyoszolyácskán fekszik,
       Minden teste tüzes, és semmit sem nyugszik,
       Szemei ragyagnak, mint aki haragszik,
       Így szerelemtől ég az, és úgy bágyaszik,
       Orcája könyvétől kedve ellen ázik.

84   Mindazáltal fölkel és köszönti apját,
       Fogadja kedvesen, meg is adja módját;
       Általlátja benne mindjárt nyavalyáját,
       Elijede rajta, esméri bágyadtát,
       Nem tűrheti, mondja, mi vesztette gondját.

85   Felel Chariclia erre, hogy feje fáj,
       Nem használ arról víz, ír avagy hogy ó háj,
       Néki nyugodalom kell, forró benne máj,
       Úgy tetszik, szívében valami vermet váj,
       Az mint keseréti, meg sem mondhatja száj.

86   Szegín Charicles ezt hallja, szomorodék,
       Megrémölt, elijedt, vére fölpozsdódék,
       Kinyitá az ajtót, nagyot fohászkodék,
       Az szolgáló-rendre sokat zúgolódék,
       Nem viselték gondját, azokkal feddődék.

87   Igen oltalmaznák, hagyá, asszonyokat,
       Engemet melléje vén, s monda ily szókat:
       Ülj le, jó barátom, s nézzed romlásunkat,
       Látd-é, a szerencse mint újítja búnkat,
       Szomorítja gyakran a’ vidám napunkat.

88   És ha tudod, kéllek, ennek orvosságát,
       Avagy ismérhetnéd néki nyavalyáját,
       Mi tekeri belit, hervasztja orcáját,
       Használj, mert elhalok, látván ennyi kínját
       S ily hertelenséggel szomorú óráját.

89   Felelék: Ne csudáld, mert sok nép között volt,
       Talám némely gonosz szem ártott s varázsolt,
       Ahhoz ártalmas nyelv bűbájat néki szólt,
       Melyből nagy nyavalya rá esett, s oly, mint holt,
       Ím, látod, mint fekszik, elég elzsarátolt.

90   Somolyogva monda: Most vészem eszembe,
       Hogy az asszonyember gyarló természetbe
       Néked is részed lött, kaptál erkölcsökbe,
       Kiknek tulajdona, hogy higgyenek ebbe,
       De férfi lévén, nem hiszek effélékbe.

91   Hogy megértsed, mondék, ím, ez megtörténik
       Gyakorlatossággal rajtunk is lévődik,
       Erről éntőlem majd példa is hozódik,
       Mellyel értelmedre s tudtodra adódik,
       Az, amit mondottam, meg is valósodik.

92   Tudd-é, az bészívó eget, mellyel élünk,
       Orrunkon, szájunkon azkit bé is vészünk,
       Sőt szemünk és fülünk tel avval, s több részünk,
       Mely éggel telhető, éltet abból szívünk,
       Belső tagainkra innen részesölünk.

93   Úgy, mint szívnek, májnak, tüdőnek, velőnek
       Ez ad vidámságot, életet mindennek,
       Már az jó vagy gonosz úgy segét ezeknek,
       Valamint a szívás hogy esik embernek,
       Aszerint vagy megárt, vagy használ szegénnek.

94   Immár ha megveszett ember mellé állasz,
       Abbúl kijütt eget te magadban zárlasz,
       Megrothadt párából részt venni találhatsz,
       Gondold meg, magadnak használsz-é vagy árthatsz,
       Főképpen, ha gyönge natúrád, mit várhatsz?

95   Mert valamely tagja annak nyavalyával
       Bűves, és ártható rút rothadásával,
       Sebhető béható dögletes voltával,
       Azon téged megveszt belészívásával,
       Mert azt veszed, akit ő kifútt szájával.

96   Vedd eszedben magad, s nézz a szemfájókra,
       Kik sok fájdalmakot szenvednek, azokra
       Csipalyagosság s vér száll nyavalyásokra,
       Hogyha sok ideig néznek ők másokra,
       És az két fél szemek ütköznek magokra,

97   Mindjárt az ép szemnek sérelme történik,
       Csak az nézésbűl is nyavalyája nyílik,
       Verhennyel szegín szem sötétöl, megbomlik,
       Sokra a nagy fájás csak innen nehezlik,
       Hogy orvos kell néki, és szemére sínlik.

98   Az mérges kelevény hát mennyivel inkább,
       Ki az jó életből mérges halálra lább,
       És az ég-szívással akad belénk, mint hab,
       Bár se szóljunk, igyunk avval, ki abba kap,
       De csak dögétől is megvész vérünk, s lész rab.

99   Mivel az bészívó eget megmérgíti,
       Azki azt béveszi, mindjárt férgesíti,
       Mert a szívét érvén megöli, sebhíti,
       Szörnyű dolog, mely nagy hamar elmeríti,
       Életből halálra emberét téríti.

100   Hallottad-é avagy, az édes szerelem
         Hogy szemektől esik kedves szív-sérelem,
         Noha nem szólhatnak ünközt, s nincs értelem,
         Sőt egymást sem látták előbb, görjedelem
         De látásból esvén, kész kedves gyötrelem.

101   Szóltalan egymással értik szívek titkát,
         Szemmel meghunyítják lelkek akaratját,
         Szívek megjelenti a nyelvek szólatját,
         Fülök semmit nem hall, s tudja kívánatját
         Mindkét fél személnek belső indulatját.

102   És az unhatatlan szerelmet görjesztik,
         Noha gyakran őket egymástól rekesztik,
         Hazájokból atyjok kikergetik, vesztik,
         De egymást soha űk ugyan nem tévesztik,
         Szemekből ily álló kötések eresztik.

103   Amaz basiliscus undok bestiának,
         Tudd-é, mely hatalmas volta látásának,
         Hogy halált hoz hamar minden állatoknak,
         Szeme nézésében mérges mivoltának,
         És azáltal esik kára romlásának.

104   Több példát hozhatnék philosophiából,
         Melyek valósítnak bennünket azokból,
         De nem szükség, érthetsz immár mondásunkból,
         Magad is peniglen Plato írásából
         Tanultál sok dolgot az mély physikából.

105   Ezt mondottam vala én az Chariclesnek,
         Mindjárást nagy gondot szerzék vén fejének,
         Hallgat és játékot indít elméjének,
         Mert igen furdalja közepit szívének,
         Látja való voltát beszédem rendinek.

106   Végre monda: Látom, nagy méltó okokkal
         Megbizonéttad szód s argumentomokkal,
         Ahhoz illendő hasomlatosságokkal,
         Nem fárad az elmém ennyit már gondokkal,
         Ha te tanácslóm léssz, járhatok hasznokkal.

107   Adná az Úristen, hogy venne szerelmet,
         Illő fírfi-rendhez mutatna kegyelmet,
         Lenne egészsége, érhetnénk örömet,
         Vetne ki szívéből idegen-félelmet,
         Mert fölötte igen szánom én egyemet.

108   Sőt mindenek felett az te tanácsodat
         Kívánom értenem ebben mondásodat,
         Nem futom elmédet és okosságodat,
         Követni akarom sőt javallásodat,
         Megböcsölöm s veszem hív barátságodat.

109   Minem kicsin dolog, kiért így gyötrődik,
         Higgyed, nagy fájdalom, amelyben kínlódik,
         Nem ok nékül esett ágyban, hogy verődik,
         Futja az szerelmet, mind éjt-nap törődik,
         Nagy tétemény, vélem, azkiben sínlődik.

110   Circének valami pohári voltanak,
         Kik sok ördöngösségekből állottanak,
         Melyekből útjárók ha midőn ittanak,
         Mindjárást barmokká tűntek, változtanak,
         Bölcs okosságoktól megfosztattatának.

111   Medea hasomló ördögi bűbáj volt,
         Megelevenedett keze után az holt,
         Megrekedt s kötött nyelv, ha ő akarta, szólt,
         Jégesőket csinált, szeleket bézárolt,
         Mindent kötött, oldott és egybenvarázsolt.

112   Azért talám ez is valami oly lehet,
         Édes leányomon mely megtörténhetett,
         Minthogy akárkin es úgyan megeshetett,
         Segéts, uram, kéllek, ne hadd az gyötröttet,
         Istentől s éntőlem várd érte béredet.

113   Ígérem magamat, örömest szolgálnék,
         Valamire tudnám s elégséges volnék,
         Abban nyilván semmit hátra is nem hadnék,
         Szorgalmatossággal, szeretettel járnék,
         Hasznos végezésre erőt égből várnék.

114   Ez ily csevegésünk s beszélgetés közbe
         Egy ember talála béjönni közinkbe,
         Megállapék, s vala minket köszöntésbe,
         Mondván: Ó, tudósok az szép bölcsességbe,
         Mire vadtok ennyit itt veszteg ülésbe?

115   Talám azt vélitek, hogy üstök-vonyásra
         Vadtok hivattatva és nem jó lakásra?
         Mért hogy nem siettek az kappan-falásra,
         Sok szép puha madár-hús és hal rágásra,
         Ahhoz nyers és füves jó bor megivásra?

116   Theagenes régen várakozott rátok,
         Neoptolemussal küldött tihozzátok,
         Jertek el, mit késtek s magatok vonjátok?
         Mi szükség, étszakát hogy erre várjátok?
         Majd ezennel dél lész, hiszem jól látjátok.

117   Fejenkint vendégek csak tirátok várnak,
         Fazokakban étkek elposhadnak, áznak,
         Majd több követek is utánatok járnak,
         Utcákról utcákra keresnek, sórálnak,
         Nem tudom, mint esett, hogy föl nem találnak.

118   Charicles énhozzám fordulván, fülemben
         Súgá: Nésze, hiszem vagyon kevélségben
         E tudatlan bolond, lá, hogy bölcsességben
         Nincs része, mely paraszt szólása nyelvében,
         Mégis oly, ha egyik füge volna vízben.

119   De ne késsünk, menjünk el az hivatalra,
         Együd e goromba szól gyalázatunkra,
         Vagy pácát is ejthet nem szokott hátunkra.
         Felelék: Nem szükség gondolkodni arra,
         De bátron elmenjünk a lakodalomra.

120   Ezalatt elmenvén jutánk a népekhez,
         Tűlünk ösméretlen sok fő vendégekhez,
         Érkezénk az kívánt és hívott helyekhez,
         Ékes asztalokhoz, rakott tál étkekhez,
         Vígan, szeretettel ültetnek melyekhez.

121   Chariclest rendelék mindjárt az főhelre,
         Engemet is mellé, ű böcsöletére,
         Theagenes üle az asztal szélére,
         Rend szerint s mindennek nagy tiszteletére,
         Kinek-kinek hele esék érdemére.

122   Renddel így ülének az hivatalosok,
         Kiknek az ő számok vala ugyan nagy sok,
         Amellett azok is, kik váras-lakosok,
         És kik messzül jüttek s egy társaságosok,
         Theagenes népe és extráneusok.

123   Mely lakásnak módját ha előszámlálnám,
         Annak ő pompáját míg én elmondanám,
         Ételét, italát értésedre adnám,
         Nagy sok múlatságit az elmédre hoznám,
         Tudom, füleidet ugyan meg untatnám.

124   De nem kívánom azt, hogy úgy terheljelek,
         Mert szánlak bántani, mivelhogy szeretlek,
         Mindazáltal arról, mint illik, úgy intlek,
         Mert tudom, szükséges, és el nem felejtlek,
         Az dologról épen tanítlak, értetlek.

125   Az dolgot különben mivel nem értenéd,
         Sőt jó módjával csak észbe is nem vennéd,
         Ez is segít hozzá, hogy örömed vennéd
         Ennek értéséből, s tudom, nem szenvednéd,
         Idővel is hogy azt te meg ne kérdenéd.

126   Halljad azért, mint lén az dolog továbba:
         Immár Theagenes ég, lángol; magába
         Elvégezé, légyen vígság-mutatásba,
         Hogy többit is evvel indítsa lakásba,
         Légyen dicséretes a vendég-tartásba.

127   Evvel édesítvén a népet magához,
         Utat irtogatván elkezdett dolgához,
         Tudja, sok dolog kell mert kívánságához,
         Nehéz, tőkés úton jut akaratjához,
         Azért keres így is barátot dolgához.

128   Mert nem eszes ember, ki csak szerencsére
         Hanyatt-homlok hagyja magát s kerekére,
         Nem veti az fülét és szemét jól részre,
         Nem vigyáz az külső erkölcsre, nyerésre,
         Minden akadalmi és ál-út szerzésre.

129   Amaz bölcs vadásszal egyez Theagenes,
         Igen jól tudja mert szívében, hol az les,
         Megnézi, hálója hogy ha jó egyenes,
         Azt is, ha állása jó-é és ha heles,
         Kopója, hajtója, szele is ha jeles.

130   De én eszemben vém hamar kívánságát,
         Ellátám szeméből a szíve állását,
         Mert gyakorta hallám fölfohászkodását,
         Fel s alá szemének forgó vigyázását,
         Örömre, bánatra gyakor változását.

131   Orcájának színe szüntelen változik,
         Hol nékipirosul, hol elhervadozik,
         Tüzesül egyszersmind, el is halványozik,
         Kettősön jár dolga, ámul, feledkezik,
         Mint megcsábult ember, aki csalatkozik.

132   Annyira lőn végre az ű állapotja,
         Vén Charicles is el-vélé, hogy mi bántja,
         S mond: Nézzed, a legént de mi háborgatja?
         Mi dolog, hogy magát ű így változtatja?
         Alégha eztet is új kín nem szaggatja!

133   Azt tartom, ezent is azon veszély lelte,
         Amely Charicliát, szegént, megsértette,
         Csodáld, ha szerelem ezt is nem ejtette,
         Vagy valamely gonosz szem ha nem sértette,
         Mert nyilván ok nékül ezt nem cselekedte.

134   Magunk között titkon így beszélünk vala,
         Hogy hallgatna, kérém, intém igen róla,
         Charicles én szómra oly hamar meghajla,
         Már hallgat és eszik, más felé fordula,
         Az ital, jó lakás közben megindula.

135   El kell vala immár az pohárt rendelni,
         Avval vendég népet gazdának tisztelni,
         Hogy minden jó példát fogna róla venni;
         Theagenes hamar hagya jó bort kérni,
         Aztot mindenünkre ékesen köszönni.

136   Az rend énreám is érkezék azonban,
         Köszöné bort reám, illő ajánlásban,
         Elfogadám tűle magam mutatásban,
         Mintha igen kedvvel volnék megivásban,
         De nem lők az pohárt kezéből fogásban.

137   Látván, megbúsula ez cselekedeten,
         Köszöntő poharát nem fogám kedvelten,
         Tartja nagy szégyennek, haragszik meginten,
         Forgatja szemeit nagy kegyetlenképpen,
         Énreám rútul néz, neheztel szívében.

138   Ez dolgot Charicles de eszébe vévé,
         Hogy meglátá, erről ilyen szavát tévé
         Úrfihoz fordulván, mond: Az bort, ha lév-é,
         Étel-é, nem tudja, hideg avagy hév-é,
         Mert világra hogy lött, nem kóstolta többé,

139   Sőt valamely véres és oktalan állat,
         Abba is nem kóstolt semmit, étt csak halat
         És édes gyümölcsöt; nőtt Memphis fal alatt,
         Isisnek főpapja, ad űnéki hálát,
         Égyiptus hazája, fedé haja vállát.

140   Ezt hallván úrfiú megöröle rajta
         (Hogy égyiptumbéli vagyok, úgy akarta,
         Annál inkább, hogy ezt felőlem hallotta,
         Főpapsággal bírok, érthette, hallotta),
         Mint véletlen zsák pénzt ha szűkült kaphatta,

141   Avagy nagy várással megterheltetett szű,
         Mely jó barátjához igaz és igen hű,
         Távollétésében annak mely sérves ű,
         Untalan reméli, várja, hogy majd eljű,
         Véletlen érkezvén, mely vigasságot szű’.

142   Ily hasomlatosan Theagenes vigad,
         Magát bátorítja, már ina nem higgad,
         Egy pohár vizet kér, noha tűle puffad,
         És reám köszöni, megissza, s mond: Magad
         Az előtt nem szükség, uram, hogy vonyogadd,

143   Te bölcsességekkel fölékesíttetett,
         Minden áldásokkal megteljesíttetett,
         Reád ez az ital azért köszöntetett,
         S tűlem, ím, másszor is arra rendeltetett,
         Hogy légyen barátság köztünk felvétetett.

144   Oly légyen peniglen ez az kötelesség,
         Ki most az asztalnál kezdessék, de végség
         Mindéltünkig tartson, s légyen ebben szentség,
         Megbomolhatatlan és igaz szövetség,
         Szeretetből való igazságos épség.

145   Felelék: Jó uram, az áldjon bennünket
         És teljesítse bé kötelességünket,
         Aki bírja s tartja éltünket-lölkünket,
         Meg is helesítse jó reménségünket,
         Vigye véghez minden igyekezetünket.

146   Az fejében azért ez italt elköltöm,
         Sőt az söprejét is a fejemre töltöm,
         Te szolgálatodra én magamot kötöm,
         Istennek nagy nevét ezekre említöm,
         Azmit mondtam, érted bé is tellesítöm.

147   Pohárból az vizet megivám, ezt mondván.
         Vacsora véget vén, lakásunk elhagyván,
         Azonban minden rend lén búcsúkat mondván,
         Asztaltól, étektől el-fölugrándozván,
         Mindenik házához széllel takarodván.

148   Én is búcsút vevék Theagenesemtól,
         Kinek orcám teljes lőn ű sok csókjától,
         Mely származék kedves szű-indulásától.
         Megyek hazafelé terhes étszakától,
         Elmúlt előálmom vártam az hajnaltól.

149   S házamhoz érkezvén lenyugvám ágyamban,
         Egy kisded zsoltárkát elmondván magamban,
         Mikor volnék szintén édesebb álomban,
         Fáradt tagaim is kedvesebb nyugtokban,
         Felébredém ugyan véletlen azonban,

150   S gondolkodni kezdém a meglett dolgokról,
         Theagenesemről és Charicliámról,
         A sok különbféle céremóniákról,
         Ahhoz Pythiának adott válaszáról,
         Napestig elforgott dolgok mivoltáról.

151   Azonban világos fölyhőt láta szemem,
         Megnyílék az ajtó, ki jön bé, ugy nézem,
         Hát sok fénességgel Apollót szemlélem,
         Véle Diana is, amiként ismérem,
         Nem álom, úgy tetszik énnékem, lött vélem,

152   Sőt Apolló kezén vagyon Theagenes,
         Dianának penig Chariclia kegyes,
         Mindkettő hát pirul és igen szemérmes,
         Fejeket hajtották földre. Lén beszédes
         Így Apolló hozzám, mondván: Vén, érdemes

153   Calasiris! Halljad tehozzád mi szónkat,
         Vegyed és fogadjad most akaratunkat,
         Meg is teljesítsed parancsolatunkat,
         Mert nyilván megérzed érette bosszúnkat,
         Hogyha elhallgatod hozzád mondásunkat!

154   Ideje immáron, hogy hazádban fordulj,
         Azért siess vissza, és innejt elmozdulj,
         Istenek akarják, hogy hamar kiindulj,
         Igen gyorsalkodjál, az határból sadulj,
         Párkák így végezték, kik ellen ne mordulj!

155   És ez két személt is elvigyed magaddal,
         Az ifjat és szüzet, köz társaságoddal,
         Mint te magzatidat, úgy neveld gondoddal,
         Tartsad, őrizzed szorgalmatosságoddal,
         Igazgasd és építsd aggott tanácsoddal.

156   Isteneknek gondja is lészen ezekre,
         Jűnek őmelléjek buzgó kérésekre,
         Segétséget tesznek ő előmentekre,
         Te is mindjárt készülj, ne várj más szelekre,
         Mert eszköz léssz az ő elmenetelekre.

157   Ezt mondván, énreám fejekkel intének,
         Mindjárást látható jeleket tevének,
         Melyből, hogy valóság, megesmértetének,
         Nem álom, sem árnyék, azmit míelének,
         Kivel vén szívemben igen röttentének.

158   Ütközém fölötte ezen meg magamban,
         Reszket minden testem, ereim agyamban,
         Hol fázom, hol hévség vagyon tagaimban,
         Nagyon verétkezém az orcolatomban,
         Nem tudék rémöltem sok gondolatimban.

159   Másképpen is értém én az eseteket,
         Elmélkedtem rajta, hová tégyem őket,
         Mely felé forduljak, lássak mely népeket,
         Mint őrizzem, ójam ifjú személyeket,
         Rám ne haragítsam hogy az isteneket.

160   Cnemon nem állhatja, mond: Én édes apám,
         Ha értéd, tetűled örömest hallanám,
         Hová kell menniek, most azt meghallhatnám,
         Mely földnek részére, s mint jártak, akarnám
         Nagy örömest tudnom, mert alégság várnám.

161   Felelé: Megérted, de hogy gondolkodtam,
         Tovább hát újulni részéből láttattam,
         Ítélvén magamban, oly kincsre akadtam,
         Azmelyet én ingyen ugyan nem is vártam,
         Véletlen újuló örömre jutottam.

162   Ugyan várom vala hazafordulásom,
         De az Chariclesen lén szánakodásom,
         Látom, leányától fosztatik, lopásom
         Mint légyen, arrúl is sok gondolkodásom
         Vala, így kettőző elmés fáradásom.

163   Mert nem tudom soha, melyre vigyem őket,
         Ha földön fussak-é s fárasszam ezeket,
         Vagy habos tengerre ejtsem szegényeket,
         Próbáltassam vélek az szörnyű szeleket,
         Ebben hogy mi móddal viseljem igyöket.

164   Így sarkallnak vala engem gondolatim,
         Nem is múltak szintén az éjjeli álmim,
         Hajnal felé vagyon, érnek szunnyadásim,
         Virrasztatnak vélem étszaki látásim,
         Hallván én ajtómon lett csikorodásim.

165   Mindjárást szólétám egyik inasomat,
         Kérdém, honnan vették azok járásokat,
         Kicsodák zörgették, nyitották ajtókat.
         Mondja: Theagenes kívánja láttunkat,
         Közleni s nyújtani vélünk szólásokat.

166   Örülék fölötte az ő nevezetin,
         Theagenesemen, ű emlékezetin,
         Hagyom, hogy béjöjjön, üljön le szegletin
         Ágyam karéjának, s mindjárt ítéletin
         Forog elmém dolga és ű készületin.

167   Kívánom nagy igen néki jelenteni
         És ő elméjének tudtára ejteni,
         Mint törtínt az látás, szépen megfejteni,
         Az áldozatot mert el kell készéteni,
         Kedves Charicliát felémeléteni.

168   Béjöve az ajtón, engemet köszöntvén,
         Nagy tisztességesen, szépen üdvözölvén,
         Hagyám, ágyacskámra lenne már leülvén,
         Kérdezém, oly reggel mért volna fölkelvén,
         Engemet, barátját, ily korán is lelvén.

169   Kevés gondolkodás után hozzám szóla,
         Minekutána így egy falkáig álla,
         Engemet ily szókkal ű orcol talála,
         Újult barátságban nagy sokat szólala,
         Kedvet ő magához kapcsola, formála.

170   Én, uram, fölötte háborodott vagyok,
         Árjai szívemnek olyan igen nagyok,
         Bánatban, sok gondban hátra nem is hagyok,
         Szégyenlem is penig, hogy ezekre vágyok,
         De medgyek, mert mint víz télben, úgyan fagyok.

171   Néked jelenteni peniglen általlom,
         Viszont ha nem mondom, ér együld fájdalom,
         Melynek idő előtt létét is sajnálom,
         Azért nincs mit tennem, dolgomot megvallom,
         Éltemet-holtomot tenéked ajánlom.

172   Így szólván némula nagy hertelenséggel,
         Mint egy hal, úgy hallgat, csak nagy reszketséggel,
         Gondolám, ne késsem, hanem csöndességgel
         Szóljak őnékie, lassú merészséggel,
         Mert tudom vala már, mi bántja hévséggel.

173   Víg színnel szóm nyújtván, űreá tekintvén
         Mondék: Látom, titkolsz ez dologgal késvén,
         Nékem nem jelented, magadban félemvén,
         De elhidd, mindenek lesznek tűlem értvén,
         Melyeket istenek adnak napra költvén.

174   És ezzel felkelék, hajamot simítám,
         Kezemet, orcámot megharmatosítám,
         Újonnan igéim előszaporítám,
         Mint jövendőmondó, magam úgy fordítám,
         Mert az varázslóktól én gyakorta látám.

175   Mondék néki: Fiam, te nagy szerelemben
         Égsz, halsz szívedbéli kínzó gyötrelemben,
         Mert ezt hozta a sors jövendölésemben.
         Melyet hallván, ugyan szökött örömében,
         Tapsolván kezével vigadott szívében.

176   És hogy Charicliát megemlítém néki,
         Nevét hallá annak, mely ő lölke széki,
         Csak földre nem esék, minthogy szíve fészki,
         Térdre hajol, imád, mintha volna vétki,
         Ellenzém de igen, s megzablázám féki’.

177   Melyektől hogy tiltám, fejem apolgatá,
         Nagy sok tisztelettel magát mutogatá,
         Orcámot énnékem váltig csókolgatá,
         Istentisztelésben ű magát forgatá,
         Áldja, minthogy szavát ebben meghallgatá.

178   Könyörög énnékem, őtet megsegítsem,
         Eszemmel, erőmmel lábára építsem,
         Nem élhet kívülem, megelevenítsem,
         Ilyen szörnyű tüzét, mint lehet, enyhítsem,
         Elveszett és bolygó útból kitérítsem.

179   Mert, mondja, véletlen történet találta,
         Az mérges szerelem veszélyét formálta,
         Szigonyos nyilával ki szívét furdalta,
         Nagy láng és sérelem köziben pólálta,
         Nem tudja, mint esett, hogy így elprédálta.

180   Soha nem kóstolta a testi szerelmet,
         Nem ösmérte többé abbéli gyötrelmet,
         Ingyen sem gondolta világi örömet,
         Hogy ennyi méreggel nevelje félelmét,
         És mégis vágyazza szűben gyötredelmét.

181   Esküvéssel mondja, futotta szüzeket,
         S igen elkerülte a gyönge menyeket,
         Ingyen sem kívánta látni kegyeseket,
         Hanem csak lovokat és szép fegyvereket,
         Madarat, ebeket, híres vitézeket.

182   De most mind letette azoknak szerelmét,
         Nem követheti mert abbéli gyönyörvét,
         Viszálkodik dolga, és érzi gyötrelmét
         Abban, miben látta előbb nagy örömét,
         Természeti ellen fárasztja elméjét.

183   Házasságra soha nem vala szándéka,
         Nem kellett nékie Venus ajándéka,
         Az igen szép szűz oly volt nála, mint béka,
         De most fölindítja annak csak árnyéka,
         Tudatlan mindenben, Amor nyomoréka.

184   Mert szép Chariclia szívével kötötte,
         Csillagó szemével tömlöcbe ejtette,
         Maga-viseléssel oly igen sértette,
         Hogy szíve merő seb, kedvét eldöjtötte,
         Szíves vitézségét majd elfelejtette.

185   Sőt erejében is tisztán elváltozott,
         Mert az ellen noha ő sokat birkózott,
         De avval nem használt, mert elbágyaszkozott,
         Szerelem hatalma rajta áradozott,
         Híres-neves volta már elfogyatkozott.

186   És így erőszakkal nagyobb hatalmátúl
         Bíratik, vezetik más akaratjátúl,
         Mint zabla nélkül ló nyargal ő urátúl,
         Nem vár semmit, zabla mert távul szájátúl,
         Ekképpen vitetik Amor hév habjátúl.

187   Sír felette igen, kemény szepegéssel,
         Orcáján vizes könyv vagyon legörgéssel,
         Mint egy sűrű eső, abban csöpögéssel,
         Ha eszterha lészen bőves leeséssel,
         Az ő mellye ilyen könyve lenyeléssel.

188   Mondja, kín-kíntelen már szeretnie kell
         Az szép Charicliát, ő szeme szüzekkel
         Isten gyanánt tartja, imádja versekkel,
         Követi szívesen, más helyette nem kell,
         Ha az nem adatik, fog halni méreggel.

189   Ezt hallván, az ifjat biztatnia kezdém,
         Szómat őhozzája én ekképpen ejtém:
         Tudtam nyavalyádat, előbb is értettem,
         Mert az isteneket érette kérdettem,
         Az ujjomon aztot hamar megvetettem.

190   Ne félj azért semmit, merthogy reménséged
         Énbennem vetetted minden ..........,
         Azon leszek, higgyed, legyek segétséged,
         Rövidnapon vegyed te kívánt szépséged,
         Meggyőzöm az leánt, lész gyönyörűséged.

191   Nem lehet ő erősb mi okosságunknál,
         Meghajol mert kedves mi barátságunknál,
         Nem is lészen tudósb mi méltóságunknál,
         Minem kegyetlenb ő az több asszonyoknál,
         Megbírjuk, nincs hasznosb gyakor ostromoknál.

192   Te penig ne gondolj semmit szerelmeddel,
         Mivel nem is állhatsz ellene eszeddel,
         Mi szükség is vínod már természeteddel,
         Ha látod, nem bírhatsz nagy lángas tüzeddel,
         Elvesztheted magad könnyen két kezeddel.

193   Mások még különben víttak erejekkel,
         Soha nem is szóltak az asszonynépekkel,
         Elbúttak és laktak magok, ő szüzekkel
         Csaknem mindhalálig víttak szerelmekkel,
         De végre mind rabbá löttenek ezekkel.

194   Noha azok nagyobb elmével bírtanak
         Náladnál, keményebb próbában hágtanak,
         De mégis Amornak tőrében juttanak,
         Mint az hím szarvasok, hálókban hulltanak,
         Kik elég sokáig attúl futottanak.

195   Mindent megkésértek, elhiggyed, kedvedért,
         Valamire Isten és az üdő segét,
         Azon leszek, ennek hogy érjem jó végét,
         Te is barátodnak megfogadd beszédét,
         Megcselekedd méltán tanácsát, intését.

196   Nem akarja néked, higgyed, ő károdat,
         Követi te jódat és akaratodat,
         Abból várjad azért immáron hasznodat,
         Csak viseljed addig jó okkal magadat,
         Hogy te ártalmadra ne órázd károdat.

197   Ajánlja erősen én szóm fogadását,
         Vidítja orcáját, venné bátorságát,
         Megviselné holtig, mondja, barátságát,
         Mint édes magzatom, hozzám fiúságát,
         Hasznos szolgálatért adná bő jószágát.

198   Ekképpen hogy szólnánk csak ketten egymással,
         Folyó-követ juta hozzánk gyorsasággal,
         Monda: Charicles hív téged hamarsággal,
         Mert az isteneknek vagyon imádással,
         Rút álmai miatt nagy háborúsággal.

199   Igen kedve ellen való álmat látott,
         Mondja, annak mérge szívére béhatott,
         Mind virradtig osztán semmit nem alhatott,
         Jó reggel Istennek érte imádtatott,
         Azért siess hozzá, mert azért futtatott.

200   Felelék: Elmegyek mindjárást ezennel,
         Csak hogy visszamenjél, mondd, légyen jó kedvvel!
         Theagenesemnek szólék: Uram, menj el,
         Vigyázz jól magadra, és légy csendességgel!
         Charicleshez menék hamar, sietséggel.

201   Az templomban tehát egy zeccel-székben ül
         Agg Charicles apánk, csuda azmint hevül,
         Gondoktúl vén feje rakódott, dől s szédül,
         Nagy sok fohászkodás szívéből is pözsdül,
         Úgy sír, könyveződik, csupacsak egyedül.

202   Hozzája járulék s mondék: Mit bánkódol,
         Bizodalmas uram, de mire aggódol?
         Szemed siránkozik, s igen nyavalygódol,
         Hagyj békét ezeknek, nem jó, hogy búskodol,
         Lelkemre, nem használsz, sőt inkább fogyódol!

203   Szégyen az főpapnak e mód kesergeni,
         Világi embernek példáját követni,
         Tudod, hogy lelkére köll többire lenni,
         Azki nagy Istennek akar tisztelkedni;
         Rút szót kezdesz, uram, most magadra venni.

204   Hiszem másokkal is közlöd tanácsodat,
         Egyebeknek adod jó okosságodat,
         Szégyen ilyenképpen forgatnod dolgodat,
         Másokban mit feddesz, abban hogy magadat
         Tapasztalják, lássák nagy excessusodat!

205   Monda: Ne bánkódjam és ne keseregjek?
         Hát, édes barátom, valyon inkább medgyek?
         Álmom egyik oka, mely miatt rettegjek,
         Ahhoz Charicliám ijeszt, inkább féljek,
         Mert ő betegsége mind nő, s hová legyek?

206   Az elvégezett nap, tudod-é, előttünk,
         Arra, mint fő papot, őtet el kell hínunk,
         Az pálya-futásra föl is öltöztetnünk,
         Mert ő tiszti tartja, nem mód eltitkolnunk,
         Az futókat véle kell megszenteltetnünk.

207   Azért vagy az lészen, hogy házánál marad,
         Mivelhogy beteges, oda ki nem fárad,
         Mellyel régi szokás elvész és elszárad,
         Így istenektől is reánk harag árad,
         Köznép penig megöl, vagy elrontja szárad.

208   Vagy hogyha kiviszem az sok nép köziben,
         Félek, több nyavalya éri azonközben,
         Elvésztem egyemet, s elvészek testemben
         Én is őmiatta, most azért ezekben
         Fáradván az elme, vagyok gyötrelemben.

209   Azért, mint azelőtt, most is úgyan kérlek,
         Az mi szerelmünkre téged kénszerítlek,
         Mert csak hozzád bízom, tebenned reménlek,
         Isteni hatalmat mivel benned vélek,
         Segéts tanácsoddal, mert ezektől félek.

210   Jó orvosságokkal használhatsz őnéki,
         Mivel böcsülettel meg nem előz senki,
         Enged is mindenben, úgy, azmint akárki,
         Noha nagy sérelmes, de szólj csak őnéki,
         Meglátod, dolgában nem tész hibát vétki.

211   Köszönöm s veszem is hozzám intésedet,
         Megfogadom azért tanács-beszédedet,
         Csak viseljék, kérlek, ebben ő igyeket,
         Bizony megfordítom te verítékedet,
         Sok jóval tisztelem érte személyedet.

212   Felelék: Megkéstem, látom, az dologgal,
         Ki nincsen ok nékül, mert feles gondokkal
         Vagyok terheltetve sok fáradtságokkal,
         Melyektől ürülnöm nem tudtam mi okkal,
         Azért holt el, s nem élt az orvosságokkal.

213   De mégis egynapi nyugalmat kívánok,
         Mivel sok könyveket én azért felhányok,
         Különb-különb füvet szedek, egybevágok,
         Azokból hasznosan kenőket csinálok,
         És azmi szükséges ehhez, abban járok.

214   Efféle sok szómmal szegént rábeszélém,
         Hogy leányhoz menjek, arra is ingerlém,
         Mert az nyavalyáját magátúl érteném,
         Sőt módját ismérvén, magátúl kérdeném,
         Vigasztalván, dolgát ekképpen kivenném.

215   Sőt azt is tanácslám, leánynál dicsérjen,
         Jó módjával néki ajándékot tégyen,
         Hogy nagyobb hitelem az kegyesnél légyen,
         Tőlem orvosságot bátrabb kedvvel végyen,
         Hozzá bátorságos utat egy nap tégyen.

216   Meghagyja őnéki, hogy szómat fogadja,
         Az én kezem alá önnönmagát adja,
         Minden tanácsomat sőt helen is hagyja,
         Bizodalmat végyen, azt elhiggye s tudja,
         Hogy hamar használok néki, ha akarja.

217   Mert az orvos ember személye nagy soknál,
         Ha annak hitele vagyon és az használ,
         Hasznosb volt betegnek az orvosságoknál,
         És az persvasio többet tett sirupnál,
         Gyakrabban szerencse jobb volt Galenusnál.

218   Helyen hagyá szómat, leányhoz indulánk.
         Mindaz tévő leszek, mond, s hamar eljutánk,
         Mit mondjak, kedvetlen ábrázatot látánk,
         Mert szíve lángtúl sült az leánynak, kapánk,
         Szeme is könyvet ejt, síróban találánk.

219   Elveszett és ürült piros rózsa színe,
         Elhervadott minden szépségének képe,
         Megkedvetlenedett víg voltának színje,
         Tisztán elmáslódott ő szép verőfénye,
         Szomorúan lévén, nincs régi jó kedve.

220   Mindazáltal látá az mi személyünket
         Elközelíteni, emberle bennünket,
         Hagyá, hogy leülnénk, megkínála minket,
         Kérdezé erősen jó egészségünket,
         Szerencséltetéssel áldja mi fejünket.

221   Őmagát peniglen módjával viseli,
         Mintha nem nagy volna szíve sebe neki,
         Orcáját, homlokát nagy erősen törli,
         Az apját erősen köszönti s öleli,
         Ereje felett is magát felemeli.

222   Charicles leányát szépen apolgatja,
         Nyakát megölelvén, száját csókolgatja,
         Mézes édes szókkal élteti s biztatja,
         Magát hogy ne hadná, kedven bátorítja,
         Szerelmes szavait hozzá így bocsátja:

223   Ó, én szerelmetes, én édes leánykám,
         Ó, én szép magzatom, testszínő rózsácskám,
         Mire hervadozol, köllő virágocskám,
         Mit titkolsz éntőlem, szép Charicliácskám?
         Hogy nem mondod mind meg, én fényes napocskám!

224   Mondd meg, az Istenért, holott sér tenéked,
         Miből lett nyavalyád, mi terheli béled,
         Színed miért hervad, és mi szeli mellyed,
         Micsoda bánatok újulnak ellened,
         Ember-é vagy csak kín, mi adja gyötrelmed?

225   Nem szükség előttem semmit eltitkolnod,
         Mi haszna tagadnod, magadat bántanod,
         Ne szégyenljed nékem nyavalyád vallanod,
         Mind jót és mind gonoszt szükség megmondanod,
         Hogy hamarb az kínok s búkbúl szabadulnod.

226   Nincs világon téged ki inkább szeressen,
         Ki betegségedben szánjon oly sérvesen,
         Tudod-é, siratlak sokszor keservesen,
         Ha csak fejed fájt is, könyveztem sebesen,
         Nem leltem helemet, forgottam kedvesen.

227   Sok napi-étszaki fáradtságot tűrvén,
         Nyughatatlanságot éretted felvevén,
         Édes álmaimtól szememet felvervén,
         Gondold, mennyi pénzzel voltál neveltetvén,
         Bő kéncsemet érted kedvvel kitöltetvén.

228   Méltó mindezekért énnékem engedned,
         Intő, parancsoló beszédemet tenned,
         Azmit kedvem kíván, arra megfelelned,
         Tanácsomat gyenge szívedben bévenned,
         Beteg, lágy, erőtlen voltod megkímélned.

229   És ha valamely szem tégedet megsértett,
         Vagy ördögi bűbáj ejtett, mérgesétett,
         Bátran valljad meg azt, azmi sebesített,
         Ne pirulj mondani, meg ki férgesített,
         Szépségedtől fosztván, így betegesített.

230   Ím, az főpapot is azért hoztam vélem,
         Mivel tudós ember, s jámbor, mint ítélem,
         Néked hogy használjon, érjen segedelem,
         Ő orvosságátúl azért az gyötrelem
         Megszűnik terajtad most kínzó sérelem.

231   Tudod, isteneknek hogy ez hű barátja,
         Vagyon kedve hozzá és jó akaratja,
         Tevéled jól tészen, lészen használatja
         Ő orvosságával, más azt nem tudhatja,
         Mert ő Hermenesnek írásit forgatja.

232   Az egyéb doktorok mind semmik ez ellen,
         Arra is én vettem, hogy téged kéméljen,
         Gyenge orvossággal tartson s ollyal éljen,
         Azmi néked hasznos; hamar felsegéljen,
         Régi állapotra emeljen s felvégyen.

233   Ehhez énnékem is oly kedves barátom,
         Hogy mása itt nincsen, bizonnyal jól látom,
         Mintha egy vér volna vélem, úgy is tartom,
         Használ, általláttam és méltán alítom,
         Mivel erkölcsödre én is rá tanítom.

234   Tudván azért s értvén minden erkölcsödet,
         Az komplexiódat és természetedet,
         Üvegekben vévén étszaki vizedet,
         Ha meglátogatja kezedet s eredet,
         Mindjárást megmondja belső sérelmedet.

235   Ezek után szabja az orvosságokat,
         Előbb megvizsgálván te állapotodat.
         Ne félj, minem ad ő sűrű sirupokat,
         Hanem csak illatos, gyenge italokat,
         Igen kedves, könnyű fő orvosságokat.

236   De az szófogadást igen megkívánja,
         Hogy engedelmes légy, az ő akaratja,
         Mit mondand, kövessed, néked ő azt hagyja,
         Mert gyógyulásodra magát okkal adja,
         Ha ezekben engedsz, meggyógyét, fogadja.

237   Szabad légyen néki házadba menése,
         Reggeli, estvéli, étszaki nézése,
         Ágyodnak ott légyen az helheztetése,
         Holott ő mutatja, magadnak fekése,
         Mert nem jó szellőnek tehozzád férése.

238   Cseléded is ehhez igen szót fogadjon,
         Hosszabb nyavalyádra hogy okot ne adjon,
         Kiért ő is tovább ne aggjék s fáradjon,
         Serény légyen minden, környüled maradjon
         Étszak gyertya, házból ki is ne szaladjon.

239   Teljességgel bízzad magad ő kezére,
         Hagyjad mindenekben uramat kedvére,
         Ajánld magad Diana kegyességére
         És te orvoslódnak ő mesterségére,
         Meglátd, viszi dolgod emberöl helére.

240   Elfeledtem vala ezt is megmondani,
         Ha böjtökkel akar téged orvoslani
         Vagy valamely szókkal olvasni s áldani,
         Elszenvedd, mert úgy is jól tud varázsolni,
         In summa: bizonnyal tud néked szolgálni.

241   Azért bátorsággal beszélgess ővéle,
         Semmit el is ne röjts vagy titkolj előtte,
         Nem szükség tenéked futnod őmellőle,
         Mert az istenek is forognak körüle,
         És jövendőmondás adatik belőle.

242   Ezt mondja Charicles az áldott leánnak,
         Amaz nagy csendesen hallgatója annak,
         Öszvevonja hegyit ő gyenge vállának,
         Fejét lefüggesztve szemei hunyának,
         Alázatossággal tagai állának.

243   Szavát felemelvén ............................
         ...........................................................
         ...........................................................
         ...........................................................

         [A többi elveszett]

Jegyzetek

Aeneas városa – Trója

agebnő – gaz vénasszony

agg – aggódik

agy – fej

a’ helben – arra a helyre, oda

alakos – alakoskodó, mutatványos

alégság–alig

alít – vél, gondol

áldottan – törvényes házasságban

állásodat – könyörgésedet

álló – állhatatos

almozsna – alamizsna

általgátlók – (a csoportokat) egymástól elválasztók

alomban – alattomban

a’ mód – azon mód, ugyanúgy

Antipodes – a látóhatár; antipódus: ellenláb (gör.), a földgömb pontosan ellenkező oldala

apol – csókol, ölel

argumentom – érv

áspiskigyó – vipera

aszú hal – szárított hal

azonban – 1. abban; 2. azonnal, rögvest

azontól – azonnal, rögtön

azzal – arra

bábának – vénasszonynak

bajolkozott – gyötrődött, vívódott

bajos – sorsüldözött

bál – bála

bár senki – bár valaki is

barom–élő föld – legelő

Basiliscus – Már idősebb Plinius is említi (Historia naturalis, VIII, 21) mint olyan csodálatos állatot, amely a szemével tud ölni. Kígyó–sárkányszerű lénynek képzelték el, szárnyas törzzsel, koronás fejjel, többnyire tyúklábakkal.

bátokkal – bádoggal

bátor – ámbátor

béállhatsza – ma használatos nyelvi szerkezettel vissza nem adható forma: ható ige + felszólító mód

bészívó eget – levegőt

béves – bővelkedő, gazdag

bíbor – ruhaanyag

bizonnyal – bizonyossággal

bocsátkozék szélnek – a vakvéletlenre, a szelek kénye-kedvére bízta a hajót

bokor – pár

boldog nap – a nász napja

boldogbnak – a legboldogabbnak

bolondol történte – bolondságból esett

bosszúmra – bosszúságomra

bótban – boltíves rejtekben

böcsi – becsülete, értéke

bötők – betűk

bő – sok

Chemmis – Khemmisz, település Alsó-Egyiptomban, a Nílus deltájában

cinteremben – a szentély melletti temetőkertben

consciencia (conscientia) – lelkiismeret

csak egy ember–búás ő bémeneteli – csak egy ember fér be (a rejteknyílás) bejáratán

csellegve kémeljen – igen óvatosan kémkedjen-kémleljen

csépet elkötötte – a szövetséget, a megbeszélteket, a szerződést megszegte

csipalyagosság – gennyes váladékozással járó szembaj

csitkó – csikó, átvitt értelemben: kölyök

csomólék – kis batyu

csöppig ég – (a szigeten a nád) tövig ég

csudák – csodás lények, szörnyek

deliák – daliák, deli legények

diskántokat – szoprán énekléseket

döllyel – dölyffel, kevélységgel

éggel élők – levegővel élők, azaz emberek, s nem kísértetek, túlvilági alakok

egy unomban – egységben, egyetértésben

egy votumban / Zárkózott – eljegyezte magát

egybeavatkozik – fogadalmat tesz

egybesürget – egybehord

egyemben – (velük) egyetemben

egyes – egyező, azonos

egyimet–egyetlenjeimet

egyőd, egyűd, együld – talán

egyszersmind – egyszerre

együgyőven – bután, eszetlenül

éhomra – éhségemre

élés – élelem

éltető ég – levegő

el nem másolhatja – el nem titkolhatja

elalut – elaltat

elbír – lebír

elevent – élve, elevenen

elég szemem nézte – elég, hogy szememmel nézhettem

elég hogyha vételére nem vagy – ha nem vagy elég gazdag ahhoz, hogy megvedd

elégvén – elégedvén

elgyőződik – legyőzetik

elhívüle – felforrósula

elholthús-élők – dögevők

elismér – felismer

elkeljen – elinduljon

ellátván – észrevevén

elmerétnek – elmerítenek, elborítanak

előálom – a szokásos elalvási időponttól kb. éjfélig tartó időszakban álmodott „első álom”

előbbi étszak – előző éjszaka

elörölék – megörülék

elpántolódott – civódott, veszekedett

elront – 1. legyőz, felülmúl 2. betör

elszéledj – takarodj, tűnj el!

elvegy – elegyes

elvegyen – elegyedve, elvegyülve

elvíd – elvevéd v. elvivéd

elzsarátolt – elhamvadt, elerőtlenedett

emberle – emberségesen, illő módon üdvözlé, tisztelé

émed – ébred

emelledék – emelkedék

emle – emlő

emlős gyermekeknek – csecsemőknek

engedelem – bocsánat

epeség – epedtség, bánat

építed – biztatod, vigasztalod

érdemek – értékük

eröm – öröm

értegetne – érdeklődne, kérdezősködne

érts – értsd

eszében venni – észrevenni, megtudni

eszterha – eresz

ét-nap – éjjel–nappal

étt – evett

excessusodat – 1. kimeneteledet, elmenésedet 2. magad elhagyását

extráneusok – idegenek, kívülállók

ével – éjjel

ez ellen – ehhez képest

ez nehezem – ezt nehezményezem

ezben – ekkor, ezennel

ézekre – ízükre

ezen nyomra – azon nyomban

ezen – ezennel

ezenben – ekkoron

ezennel – azonnal, rögtön

ezkedig – eddíg

ezzel – ezáltal

faggat – tép, szaggat

falka – darab

feje s béle – esze és természete (belső tulajdonságai)

fekése – fekvése

felébb – felettébb

felem – honfitársam

felémeléteni – felébreszteni

feles – fölös: nagyszámú, sok

feles– feleség

fék – kötőfék

fékemlőmet – zablámat

fémlett – fénylett

fittyel – „felhajtással”

fodrát raggatja – fodros ruháját ölti magára

folyó-követ – futár

fottára – végére, elfogytára

fölépétvén – fölnevelvén

fölpozsdódik – fölforrósul, fölpezsdül

fölvallott – odaígért

fönnlátó – ébren lévő

fördő – ’büntetés’, ’bosszú’ értelemben is!

förteng – verteng, vergődik, fetreng

förtős – fertős, ingoványos

fraucimmer – szobalány, szolgálóasszony

fris – elegáns, dfszes, cifra

fris étkek – drága csemegék, ínyencfalatok

fundus – az örökséget képező vagyon

funt – font: súlymérték, kb. 0,5 kg

fuss – kerülj

futván társolásit – kerülvén társaságát

fúria – őrjöngés, düh, átkozódás

fűtözni – tartózkodni, időt tölteni valahol

garad – garat

gazdálkodás – kínálás, vendéglátás, gondoskodás

gonosz történet – szerencsétlenség

goromba – tudatlan, „paraszt”

gyalom – húzóháló, kerítőháló

gyersze – gyere

gyorsalkodása – sürgésforgása, nagy igyekezete

gyönyörvét – gyönyörűségét (a gyönyör szó nyelvújításkori elvonás)

ha arra kélek – ha arra (az elhatározásra) jutok

ha hol – ha valahol

ha lesznek? – lesznek-e valaha?

hacsaknem – majdhogynem

haddjárjék – hadd járjék, ám légyen úgy (ejtsd: haggyárjék)

hagyott – a meghagyott, a megbeszélt

hal-vésznek rajtok – halálba, veszedelembe kergetik

hamis mondók – hamisat mondások, hazugságok

hanemha – talán

harács – kótyavetye

harmad – a harmadik

hatható – hathatós

hazaadván – megházasítván

hálóra vevén – behálózni, csellel elveszejteni

hálózás – behálózás, csellel bekerítés

hárpiák – rablók. Nevük az ’elrabol’, ’elragad’ jelentésű görög igéből származik.

hátának (...) nem lész jó – elverik

ház – ágyasház

Heracleus – Ez a császár a magyar forditó elmeszüleménye.

hertelen újét – hamar elmulaszt

héjai – (a sárkányok) pikkelyei

hiácintkövek – jácintkövek

hidor – söpör, kotor

hidró – hamu, pernye

hirteren (...) történet – váratlan, véletlen esemény

hit – 1. házassági eskű 2. esküvel fogadott egyezség, fogadás, fogadástétel

hitelvén – édesgetvén, hitegetvén

hivatalra – meghívásra, vendégségbe

híg – erőtlen

hol – ha

holdni – holdnyi, hold: távolságmérték, 1 hold kb. 225 m

holmi holvalómot – mindenféle holmimat

holott – ahol

holval – napfölkeltekor

hováhamarb – mihamarább

hul – hol, valahol

hurítja – hurrogatással elűzi, riogatja

igyenes – egyenes

illetes – illendő, megfelelő

illetlen – ide nem illő, fölösleges

imád – kér, könyörög

in summa – összegezve

inas – fiatalember

indítsam hozzám mint – miképp kelthessem föl vonzalmát magam iránt

ingván – ingovány

ingyen sem remél – egyáltalán nem gondolja

ingyen nem is alít– egyáltalán nem is gondolja

inkábbatlan – sőt inkább

iránzom – vélem

íratott – díszíttetett

ismég – ismét

iszlítette – ízesítette

jakabol – szélhámoskodik, becsap (bibliai eredetű kifejezés)

jargalt– nyargal, vándorol

javallják – jónak, igaznak tartják

javallják is köröl – a körülállók is jónak, helyesnek tartják

jámborság – szüzesség

jegyez – jelképez

jele – jelentése

jobb része – többsége

jó falka ideig – hosszú ideig

jó falkája – jó (darab) ideje

jó kedvemből – önként, önszántamból

jó rend – jó rendből való, előkelő származású

Jovis – Jupiter

jószágok – jó tulajdonságok, jóságok

jószágos – jóságos, erkölcsös

juttunk – jutottunk

kapánk – rajtakapánk

kapzsit hány – prédán osztozkodik

kar – elágazás, szűk járat

kár elmaraszt – károdra válik (a késlekedés)

kárral fülök fűzni – kárukra lenni

kebeli – belső része

kedven akadnának – kedvükre volna, ha akadnának

kellemetes – kellemes

kellő – kedves, szép, ékes

kerteltet – bekerít, kerítéssel körül vesz

kettős társaság – párkapcsolat, házasság

kéllek – kérlek (ritka hasonulás)

kémél – kémlel, megvizsgál

kép – tőr, kés, lándzsa

késértő – megkísértő, elcsábító

ki csuda – mely csodálatos

ki – valaki

kies – kellemes, szép

kifolyó kutakkal – forrásokkal

kiföldi – külföldi, idegen

kín-kíntelen – kénytelenül, akarva-akaratlan

kisebb idejőn – fiatalabb

kit leszek uralván – kit uramnak (férjemnek) fogok tartani

kizuldulás – kizúdulás

kísértet – kísértés

kockán lopott – csalárdul, becstelenül szerzett

komplexiódat – bőrszín-árnyalatodat

konc – nagyobb húsfalat, többnyire comb, de jelentett csontot is

kopp – éhkopp

köllő – kellő; ironikus értelemben: semmirekellő

könnyhül – megkönnyez

könyves – könnyes

köröle – kerülgeti

köz társaságoddal – vedd be társaságodba

közbe bocsáttam – közössé tettem, beadtam a közösbe

közelben-közelben – közelebb-közelebb, egyre közelebb

közép üdőt fölyül múlá – idősebb vala

közlött – közössé tett, megosztott

közösi – részesei

község – közösség, társadalom

kőt – költ, talál ki

kőv – drágakő

kucslódik – kulcsolódik, összefonódik

kukorodik – kuporodik

kútya – kunyhó, kalyiba

külön – különböző

lakás – lakoma

lakozánk – lakomázánk

lappag – lappang, bújik

lappagva – lappangva, meglapulva

lassú merészséggel – óvatosan

lá – lám

lább – lábal

lábokra kapdosván – amint járni kezdtek

lesben is szállítá – lesbe is állítá (vö. harcba száll stb.)

letinkább – leginkább (Balassi által is használt, nyelvjárási alak)

léh – lehel, liheg

léhve-pihve – lihegve-pihegve

léssz – lészesz: leszel

Lészen-é valaha ebből tágodalom – elmúlik-e ez valaha?

lév – lé, leves

lők (...) ítélő – ezt ítélő levék

lúgot én nyakamban – Régen „lúggal” mostak fejet, e kellemetlen procedúra emlékét őrzi a „megmossa a fejét” =’megszidja’ szólás

lumha – lomha

maga – noha

magamra is vallom – én is így vélem

magán – magányosan, egyedül

magánvaló – magányos, egymagában álló

maradékot – utódot, sarjat

Margol, Tengon – A kontextusból következően valószínűleg istennevek. Azonosításuk nem sikerült.

mazzag – madzag

más úttal – más alkalommal, máskor

máslódnám szómval – megmásítanám (adott) szavamat

másszor – másodszor

másua – máshova

medgyen – mit tegyen?

meg – megint

megállapék – megállapodék, megálla vmit

megbájol– varázslással megtéveszt (nem a mai ’elbájol’ jelentésben!)

megbúdul – megbódul, megzavarodik

megesik – megszán, megkönyörül, megesik rajta a szíve

meggúgol – megcsúfol, megtréfál

megimád – fölöttébb kér

megintlek – megintleg: megint

megkérem vétkemet – bocsánatot kérek vétkemért

meglátogat – megméri (a pulzust)

megnyugotván – pihenni hagyván

megszállott – (meg)enyhült

megtréfál – megcsúfol, megszégyenít

megütközik – nagy baj éri

megvárhatja – beteljesedik rajta

megveszett – beteg

mennyivel – értsd: mennyivel inkább

messzül – messziről

mesterséges – 1 betanított, művészi 2. fortélyos, mesterkélt

mesterséggel – 1. mesterségesen, nem a természet által létrehozottan 2. csellel, ravaszsággal, fondorlattal

meztelen – fegyvertelen

mégis oly, ha egyik füge volna vízben – Olyan, mintha be lenne rúgva

méltó – méltóbb

mi – 1. valami, bármi 2. milyen, mifajta, valamilyen

mi helben – hol

mi kívántom? – mit keresek itt?

mia, miá – miatt, miatta

mindenünkre – mindnyájunkra

minem – nemde nem

mint légyen tromfolván – hogyan győzze le

mód nékül – 1. szerfölött 2. senkit és semmit sem tekintve

módjával – illendően, fegyelmezve magát

morha – kincs, érték

múlatások – időtöltésük

múlattat – elmulasztat, elűzettet

muskatálkörtvél – muskotályos körte

mutatnunk – küldenünk

muzsikákkal hallók – muzsikát hallatók, azaz zenészek

nagy szemérmét – igen szemérmetes voltát

nagy vizes s háború – igen izzadt s feldúlt

nagyon salutála – nagy tisztelettel üdvözlé

napi szakványosi – napszámosai

napot hagy – meghagyja, hogy melyik nap legyen

násfa – függő (ékszer)

natúrád – természeted, egészséged

nám – lám

nehézkes – terhes

nem kíván felezni – nem akar felesége lenni

nem megfeledetlen – fegyelmezett

nem ismértelek – nem lettél az enyém, nem történt meg az elhálás

nem futom – nem kerülöm, figyelembe veszem

nemzetünket – nemzetségünket, családunkat

neszez – figyelmez, ügyel

nevelte – (engem) felnevelt

nevése – növekedése

négyszegre – négyszögletűre

nékem (...) occurrált – ért engem

nincs medgyek – nincs mit tegyek

nyers és füves – fűszerezetlen és fűszeres

nyers – fiatalos, erős testű

nyersen – valóságosan, „élethűen”

nyerssel tusakodik – nyers fával, hajlékony, friss vesszővel ütlegel

nyólni – nyúlni

nyomokkal – lábnyomokkal, azaz léptekkel

nyugova – nyugodva

ocsódék – felocsúdék

ohajt – 1. sóhajt, 2. szán, sirat

ó háj – avas szalonna; a korábbi századokban az orvoslás alapvető kelléke

olyha bocsátkozott – majdhogynem, csaknem egészen ráborult

orcázó szerencse – balsors

orcázván – szidván, pirongatván

ódal – hegyoldal

ódal felé – félre

órázd – növeld

öcsém – unokaöcsém, húgom, általában: fiatalabb rokon

öreg – nagy

örölik – örülik, örvendeznek neki

övis – ő is

palástos – kurva

paraszt ágyság – alacsony származású

persvasio – elhitetés, „placébó-hatás”

piarc – piac

pofa – arc

poroszka – szabályosan lépkedő ló

portus – kikötő

próba, szerencse – megpróbáltatás, hányattatás

puzdra – nyíltartó tok, tegez

ragadvány – zsákmány, préda

raggatja rá – kapja magára

rajta – érte

rakott – megrakodott, sok áruval rendelkező

rá tarta – arra tarta

rá merészíték – rábírá, hogy meg merészelje tenni

rá árul – megalkudik, megegyezik

reáforr – lecsap

rövidnap – hamarosan, néhány napon belül

rúha – lihege, pihege (?; szótáraink e szót nem ismerik)

sadulj – tűnj el, lódulj

sajdítván – sejdítvén

sárarany – színarany

sebes – sebesült

sellyeszt – süllyeszt (a bánatba)

sem funtra, singre – értsd: nem mérleget és mérőlécet használva, ahogy rendszerint szokás

semmi teelőtted üdő késedelme – nem sajnálod rá az időt

semmit nem múlatván – semmi időt nem vesztegetvén

sententia – ítélet

sér – fáj

séri – bánata, szenvedése

sértvén nyavalyájok – érzékenyen érintve őket

sérvei – (lelki vagy testi) sérülései, sebei

silledtek – süllyedtek; földre sújtattak, elestek

sing – 1. hosszmérték (kb. 60 cm), 2. mérőrúd

Sirénét – szirének énekét

situs – fekvés

sík – 1. síkos, csúszós; 2. fortélyos, cseles

sínlik – sínylődik, megbetegszik

síre – sírja

skóla – iskola

slejt – 1. selejt 2. alacsony származású

smaragd-lik – smaragdbánya

soha csak meg sem gondolja – még csak nem is sejti

sonkoly – propolisz

sors szerint – szavazással

sórál – sétál

spót – ispót, sebkanál

summa – 1. összefoglalva, a lényeg 2. (pénz)jutalom

suttomban – suttyomban, titokban

súhajt – sóhajtozik

súhajtottad – sóhajtoztál fölötte

súly – súlyos

sútol – sújt, ver

szakványos – napszámos (aki szakmányban dolgozik)

szállíttatá másról – leszállíttatá a másikról (lóról)

szállj meg – itt: nyugodj meg (vö. a harcba száll, magába száll stb. szerkezetekkel)

szántalan – számtalan

szár – lábszár

szárny – ruhalebeny, hasíték

szelezni – lélegzeni

szellézni – szellőzködni

szem közbe – szem elé, látókörbe

szemes – figyelmes, kifigyelő

szemfínt vesztettél – szemfényvesztő módra cselekedtél

szerelem – szeretet, barátság jelentésben is

szerelmes – szerető, szeretett

szerelmes vér – szeretett vér (= honfitárs)

szerencse -1. balszerencse 2. a kiszámíthatatlan véletlen, sors

szerencsétlenségnek s fátumnak alítják – véletlennek, a sors szeszélyének vélik

szertelen – módfelett

széki – székhelye, lakóhelye

szélhedt– (szét)széledt

szélin – partközelben

széllyel – széjjel

szén – 1. parázs 2. tűz

szén–indító – tűzgyújtó

szilleszt – süllyeszt (a bánatba)

szinte – szintén

szín alatt – ürüggyel, színleg

színe – arca

színlelődni – elszíneződni

szítófa – piszkafa

szíves – bátor, merész

szívetlen – félénk, gyáva

szívő eget – levegőt

szófi–szó – fölösleges („szófia”) beszéd

szőnyeggel – abrosszal

szükség késziretre – szükségből, a szükség kényszerítésére

szüntén – szinte

takarosznak – sietnek elrejtőzni

találkozott – találtatott, volt

tart – 1. tart tőle, hogy... 2. (fel)nevel

tágít – elhagy

teljesítve – telítve, telitöltve

testszínő – piros, (az eredeti értelemben vett „rózsa-szín”)

tetemet – testet, szervezetet

térdére (...) könyöklő – letérdelő

térni – magához térní

tisztán – teljességgel

tisztódék – tisztult

Titán – Héliosz, a napisten, itt: a Nap

tizenhatszáz – 1600

toldó – 1. toldozó, foltosító, 2. sújtó

torlásokra – megtorlásokra

több sentenciától – a többség ítéletétől

többise – többese, többsége

tőkés úton – rögös úton

türkéses – türkizzel kirakott

tűz-lángadást – tűzgyújtást

udvarosan – udvari jó módon, udvariasan

ugy – ugyancsak, fölöttébb

ugyanon – ugyan, valóban

untalan kezekben hordozván élteket – szüntelenül kockára téve életüket

untatunk – unszolunk

ura kívöl – urán (férjén) kívül

utol – utoljára

újon – újólag, ismét

úszóvánul – hullámosan, habosan

ülenünk – megülnünk, megünnepelnünk

ürült – kiürült, megszűnt

üstök-vonyásra – hajbakapásra

ütközőkkel – harcosokkal

vadíthat – ijeszthet

vala a fejedben egy öreg bokor tall – vala a fövegeden egy pár nagy toll

valamért – miért

valík – valék (itt egyes szám harmadik személy!): vala (ott)

valósítnak – meggyőznek

valyon inkább mint lén az? – Vajon nem fölöttébb így volt?

vádolgatja – bevallja, fölfedi

választ – válasz

választig – váltig

verdődni – vergődni, vonaglani

vereténk – értsd: partra vereténk

verétezvén – verítékezvén, izzadván

verétkeztél – verejtékeztél, itt inkább: zokogtál

verődik – vergődik

vesztegj – értsd: maradj veszteg, várj csak (még nem tudsz mindent)

véletlenség – meglepetés

vém – (be)vevém

vér fiók – vér szerinti fiú (fiók: fióka)

vérek, vérségek – rokonok, testvérek

vért – testvért

világgal – világossággal

villamást – villámlást

visszavesznek – megváltoznak, a visszájukra fordulnak

viszont – újra

vizével érdeglé – könnyeivel áztatá

vín – vivén

víz – vizelet

voksot – szavazatot; itt inkább: a szavazatok arányát, végeredményét, vagyis az ítéletet

vondozzák – vonszolják, húzzák

vontattatom – halasztattatom

votum – fogadástétel, ígéret

völgyében – a (seb) belsejében

zajos – megzavarodott

závárjában – bezárva

zeccel-székben – karosszékben