Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

8. fejezet - AESOPUS-TÖRTÉNETEK

8. fejezet - AESOPUS-TÖRTÉNETEK

Az oktató mese műfaja az ókortól kezdve népszerű volt, ám talán soha annyira, mint a 16. században. Aesopus meséit olvassák és fordítják a humanisták, idővel pedig a protestáns világlátás példatárává lesz. Igen jellemző Luther véleménye, aki szerint a Biblián kívül nincs más könyv, amely, mint írja, méltóbb lenne a megfontolásra. (Mármint, természetesen, a lelkiségi könyveket nem számítva.) Luther maga is lefordítja Aesopus fabuláit, s példáját az európai nyelvterület számos országában követik.

Miért e páratlan népszerűség? Egyrészt kétségtelenül azért, mert a didaktikus igényeket e történetek hiánytalanul kielégítették: a mese és a rá épülő értelmezés esetenként olyanfajta szerkezetet is alkothatott, mint a Bibliából felolvasott Szentlecke és a prédikáció. Másrészt azért, mert illedelmes: holott világi szöveg, nincs benne szó szerelemről, nemiségről; a reformáció minden pajzán elemet lehántott kedvenc történeteiről. Ne feledjük: a 16. században más volt illetlen, mint ma, a szószékről a hallgatók megbotránkoztatása nélkül lehetett csúnya szavakkal is hirdetni az igét, teológiai munkák, vitairatok használnak ma illetlennek tartott terminusokat. Az illő-illetlen szembeállítás természetesen létezett, de korántsem volt olyan kiforrott és olyan súlyú mint az erkölcsös-erkölcstelen. Az aesopusi mesék és szerzőjüknek sajátos életrajza az erkölcsös és világi össze egyeztethetőségét példázta: ez volt sikerének legfőbb titka.

És még valami: Aesopus életrajza sokakat szórakoztathatott; kétségtelenül illedelmesebb ugyan, mint a bevallottan mulattató céllal írt Markalf-történetek, ám azt nem mondhatnánk, hogy világok választják el a két írást egymástól...

Az aesopusi meséknek nem kis szerepe van az európai irodalmak fejlődésében. Erős leegyszerűsítéssel: 16. század első felében még inkább az a jellemző, hogy – hasonlóan a prédikációhoz – a textus, azaz a meseszöveg változatlan, az értelmezés azonban többnyire önálló, a szerzőtől-fordítótól származik. Később az aesopusi mesék szerzői, éppen mivel tárgyuk nem kanonizált, világi alkotás, magát a példabeszédet, az értelmezendő fabulát formálják át, bővítik ki, lassanként elsorvasztva az értelmezést: szöveg és értelme kettősségéből létrejön a kettőt egybeolvasztó mű, s a tanulság levonása immár az olvasóra bízatik.

Az első fordítást az Erasmus-követő Pesti Mizsér Gábor jelentette meg Bécsben, 1536-ban. Humanista öntudattal vallja munkájának (latin nyelvű) bevezetőjében, hogy a magyar nyelvet és szellemet akarta művével csinosítani. Ezt a célt szolgálták más munkái is: az Újszövetség (Új Testamentum, Bécs, 1538) Erazmus Novum Testamentum kiadását alapul vevő fordítása és hatnyelvű szótára (Nomenclatura sex linguarum, Bécs, 1538).

Pesti Gábor (vagy ahogy maga írta nevét:Gabriel Pannonius) pontos születési és halálozási évszámát nem ismerjük. Az 1520-as években Budán tartózkodott, később, 1530 után, János király udvarában, ahol a gyulafehérvári tudós humanista kör tagja lehetett. Ez időben gyulafehérvári kanonok és küküllői főesperes – holott pappá sohasem szentelték. Bécsben többször megfordult, baráti-ismerősi viszony fűzte az ottani katolikus-erazmista humanistákhoz. A 1536 és 1538 között, amikor is munkái megjelentek, Bécsben élt, 1536-ban az egyetemre is beíratkozott. Majd ismét János király és Izabella szolgálatába állt, életéről az utolsó adat 1548-ból való.

Aesopus-fordítása az első magyar nyelven kinyomtatott világi mű. Pesti humanistához illő filológiai hűséggel követi forrását, Martinus Dorpius Aesopi Phrygis fabulae című művét, saját alkotásainak az „értelme”-t tolmácsoló versikék tekinthetők. Érdemes odafigyelnünk nyelvére és stílusára: közelebb áll mai nyelvhasználatunkhoz és ízlésünkhöz, mint számos később alkotó szerzőé.

Három évtizeddel Pesti munkájának megjelenése után hagyja el a kolozsvári nyomdát Aesopus meséinek újabb magyar fordítása. A szerző, Heltai Gáspár (Nagydisznód?, 1510?–Kolozsvár, 1574), immár nem latinból, hanem németből fordít, a Stainhövel–Brant-féle változatból. Írt még számos vallásos munkát, A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógust (1552), antitrinitárius korszakában közzétette a katolikus egyház elleni legmerészebb támadások egyikét, a Hálót (1570), lefordította – ez legnagyobb szabású vállalkozása – Bonfini Rerum Ungaricarum decades...-ét Krónika az magyaroknak dolgairól címmel (kötetünkben részleteket közlünk belőle), hogy csak legjelentősebb munkáit említsük, ám mind a maga korában, mind később hihetőleg legnépszerűbb műve a Száz fabula, az aesopusi mesék volt és maradt

Heltai Gáspár a 16. században oly kevés számú polgár-íróink egyike. Sikeres vállalkozó, sörfőzde-, papírmalom- és nyomdatulajdonos, a városi közfürdő egyik építtetője, aktív politikus, gazdag közéleti férfiú. Katolikus papnak indul, majd fokozatosan elfogadja a lutheránus hitelveket; 1543-ban ővele küldik el Wittenbergbe a brassói zsinat határozatait. Találkozik Lutherrel és Melanchthonnal, az egyetemen elmélyíti teológiai ismereteit, de egy év múlva már ismét szeretett városában, Kolozsvárott van. Soha többé nem utazik külföldre: a szellemi kalandot jobban kedvelte a valósnál. 1550-ben betársul Georg Hoffgreff kolozsvári nyomdájába, majd 1559-től ő lesz az egyedüli tulajdonos. Ez időtől haláláig (lapszámban mérve) nagyobb terjedelemben ad ki magyar nyelvű nyomtatványokat, mint a század összes többi magyarországi nyomdája együttvéve. 1559-ben csatlakozik a helvét irány követőihez, egy évtized múlva pedig, talán közvetlenül Dávid Ferenc hatására, antitrinitáriussá lesz. Jelentős teológusi, egyházszervezői, tipográfusi, szerkesztői munkássága.

E 16. századi német anyanyelvű polgárember a magyar próza mestere.

A Száz fabula az aesopusi mesék legmodernebb felfogását követi: amikor a mese-sorba elegyítve már nem-aesopusi mesék tolmácsolnak világnézeti álláspontokat sőt aktuálpolitikai nézeteket, mesék, amelyek már inkább novellák, amelyekben már emberek szerepelnek az állatok allegorikus figurái helyett, mesék, amelyeknek már Heltai szavaival „Semmi szükség igen hosszú értelmet megjegyeznünk.” (99. fabula)

Heltaihoz képest persze visszalépés a derék debreceni iskolamesternek, Laskai Jánosnak Debrecenben, 1592-ben megjelent munkácskája, Az Aesopus életéről, erkölcséről, minden fő dolgairól és haláláról való história. Magyar nyelven ez a legteljesebb Aesopus-életrajz, hosszabb és részletesebb, mint Pesti Gáboré. Az eredeti ókori munka elveszett, de ránk maradt a Maximosz Planudes 13. századi görög szerzetes készítette, Európa-szerte ismert átdolgozás. Laskai láthatólag viaskodik a szöveggel: mint iskolamester, igyekszik erkölcsös szöveget adni olvasói kezébe, mint humanista képzettségű filológus, igyekszik hűen tolmácsolni eredetijét: a két szempont elég nehezen egyeztethető.

Amit Laskairól biztosan lehet tudni – már elmondtuk. Ismert ugyan a korban egy Laskai János (Laskó, 1554?–Nagyszeben, 1599), aki 1574-ben Wittenbergben tanul, Nagybányán tanít, majd 1579-től Kolozsvárott a református kollégium igazgatója, 1587-től Gyulafehérvárott hivatalnokoskodik, és többek között Werbőczy Tripartitumát magyarítja – de hogy azonos lenne a debreceni rektorral, több mint kétséges.

Az erazmista humanista Pesti Gábor mindenek előtt a magyar nyelvet akarja gazdagítani fordításával, a más-más jellegű és stílusértékű Aesopus életrajzot és a meséket egyaránt fordítva; az író-vénájú Heltait Aesopus életrajza nem érdekli, s a mesék közé is beleszövi a maga történetét; Laskai (elsősorban iskola oktatásra, mintegy segédkönyvnek szánt) munkája csak Aesopus életrajzát tartalmazza: a 16. század második felében diákoskodók elsősorban az ő szövegét olvashattak. Látható: a 16. századi Magyarországon az Aesopus-történetek minden árnyalata fellelhető.

Pesti Gábor és Laskai János szövegeinek közlésekor a facsimile kiadásra támaszkodtunk, Heltai meséit Imre Lajos betűhív kiadása nyomán (Heltai Gáspár esopusi meséi, Bp., 1897, Régi Magyar Könyvtár 4.) közöljük.

Pesti Gábor: Aesopus fabulái

melyeket mastan újonnan magyar nyelvre fordított

(1536 előtt)

Aesopusnak életi kezdetik revideden

Aesopus nemzetsége és eredeti támadott phrygiabéli tartománba, Amoriom neví várasból, ki az ő rendi szerint nem igen jeles ember, hanem szolga és rab vala. De az rabság az ő bölcs és szabad elméjét nem teheté rabbá, hanem mindvégiglen az bölcsességnek szabadságába marada meg. És vala nemcsak rab, de még az ő idejébe való emberek között mindennél rútabb és termeti szerint undokb. Mert néki feje csúcsos vala, orra lapos, nyaka rövid, ajakai szertelen nagyok, fekete, törpe, hasa nagy, ő maga görbe, és mely legnagyobb fogyatkozás vala benne, akadozva szóló és rekedezve, úgyannyira, hogy mindenitt méltán való rabnak mondhatták, de, noha testi állapatja szerint rút és éktelen, azért elméje szerint gyors és okos, és csodálatos mindennemí okos tréfabeszédnek megtalálására.

Azért ezt ez undok embert az ő ura el-kikildé mezejébe, hogy kapálna és munkálódnék, holott az munkát nagy gyorsan fogja vala.

És mikoron egyszer egy néminemí kertész ember az ő urának figét hozott volna ajándékon, adá azt az úr egy házidolgosának, hogy hazavinné és helyére tenné, de az dolgos tanácsot tarta más szolgatársával, hogy ők az figét megennék, és annakutána Aesopusra fognák, hogy ő lopta volna el, és megötte volna.

Mikoron azért az úr hazajött volna, bevádolák Aesopust, marokvesszőket hozának elő, hogy őtet igen vernék. Ott ez szegény nyavalyás urának lábaihoz esék, és kezde néki könyergeni, hogy egy kevés időt ádna néki, és ne sietne őtet ok nékil olyan szertelen bintetni.

Melyet mikoron az úr néki megengedett volna, hoza meleg vizet mindjárást elő, jól ivék benne, az többit kegyig az két szolgának adá, kik az figét megötték vala. Okádni kezdének. Aesopus az tiszta víznél egyebet semmit nem okádék, de az két szolga az vízzel egyetembe az figét is kiokádák, melyeket az úr mezítelen vetkezteté, és erősen meg vesszőzteté őket. Aesopusnak eszes voltán azonközbe igen csodálkozván és azt dicsérvén.

Annakutána, mikoron őtet az Diana istenasszonnak papjai az mezőbe megtalálták volna, és tőle utat kérdenének, nemcsak utat mutata nékik, de elkéséré és az várasba bevivé és jól tartá őket. Mely jótételért és tartásért az Diana papjai imádságra ádák magokat, kérék Dianát, hogy Aesopusnak ez ilyen jótéteményeiért méltó hálálatos fizetést tenne.

Ez meglévén, Aesopus megtére, és mikoron elaludt volna, látá álmába, tehát az Szerencse feje felett áll, és az ő akadozva és rekedezve való szavának és nyelvének köteleit ódozgatja és fabuláknak tudományát elméjébe bocsátja. Ezen Aesopus igen megörile, öremébe felserkene, és annak tulajdonítá az álmát, mit az Diana papjaival míelt vala. És ennek utána nem vala fogyatkozás nyelvébe, sem szavába, hanem szabadon és jó módon szól vala.

Vala kegyig az ő urának egy dolgosa, Zenas neví, mely minden mezejével és mezei marháival bír vala. Ez mikoron hallotta volna Aesopusnak eszes voltát és mint járt volna az két szolgával, kik az figét megötték vala, miérthogy sok álnakság vala dolgába, féli vala Aesopust, hogy megtudná, és az úrnak bevádolná. Akará azért dolgát elölvenni, méne az úrhoz, kezdé Aesopust nagy erős vádolásokkal vádolni, és olyakat reá mondani, hogy kik soha sem voltak, sem lésznek, úgyannyira, hogy arra bírá az urat, hogy Aesopust néki adná, akárhová tenné.

Annakokáért, mikoron immár Aesopus Zenas birtoka alatt volna, és egy időbe az ő ajtója előtt állana, jöve Zenashoz egy áros ember, és kezdé tőle kérdeni, ha volna valami eladó barma. Zenas Aesopusra mutata és monda: Ezt, ím, jól látod, nékem ennél egyéb eladó barmom mastan nincsen.

Melyet mikoron az áros ember látott volna, monda: Hol vőd ez fazokat? Soha nem tudhatom, ha tőke avagy ember, és ha nem szólna, nem tudnám egyébnek, hanem egy felfútt temlőnek alítanám. És nagy bosszonkodással, mintha ugyan megcsúfolták volna, kezde onnét dolgára menni.

Mikoron látta volna Aesopus, hogy elmenne onnét, kezde utána futni, és néki mondani: Várr meg, ember, várr meg! Amaz kegyig hátrafordulván, mikoron őtet meglátta volna, monda néki:

– Menj hátra, fertelmes eb!

Monda neki Aesopus:

– Végy meg engemet, áros ember, tudjad bizonnyal, nem lészek néked használatlan rabod. Mert ha otthon gonosz gyermekid vannak, és minden múlatság nékil sírók, bízd énreám azokat, és lészek nékik mint egy váz.

Ezen elfakada nevetve az áros ember, és monda Zenasnak:

– Min hadtad ezt ez rossz edént?

Amaz monda:

– Három fillyéren.

Az áros ember három fillyért kivete, és monda:

– Semmit sem vöttem, sem költöttem.

És mikoron szállására vitte volna Aesopust az áros ember, kezdének harmadnapnak utána útra készilni, hogy Ázsiába mennének. És mikoron az több szolgák elosztanák köztök, melik mennyi terhet vinne, kezde Aesopus könyergeni nékik, hogy őnéki ne adnának igen nehéz terhet, mert ő még új szolga volna, és nem szokta volna az tereh-viselést. Mikoron kegyig amazok kérdenék, mit viselhetne el, tehát azután kétfelé tekinte, láta egy nagy kosár kenyeret, melyet két embernek kell vala elvinni, és azt kéváná magának, hogy hátára emelnék. Amazok neveték és bolondnak ítélék őtet, miérthogy annak előtte könnyí terhet kért volna, mastan kegyig legnehezbiket választotta volna magának.

És mikoron hátára emelték volna, és a kosár szíja erősen nyomná az vállát, ide-s-tova rázza vala hátán az kosárt. Mikoron kegyig az áros ember látta volna, hogy olyan nagy terhet vinne, öril vala rajta, hogy olyan rabot olcsón vehetett volna, ki annyi terhet viselhetne, mint egy barom.

Mikoron azért ebédnek idején megszállottanak volna, meghagyák Aesopusnak, hogy mindenik szolgának megadná abrakát az kenyérből, és mikoron az kenyérnek nagyobb részét elosztotta volna, immár az kevés tereh alatt könnyebben megyen vala. Estvére kegyig hogy jutának, mennyi kenyerek vala, mind megevék, és másodnapon Aesopus iresen mégyen vala, melyet mikoron az több szolgák látnának, csodálkoznak vala rajta, hogy ez fekete emberkébe ennyi eszi volna, hogy magának oly terhet tudott volna választani, mely óránként elfogyna.

Annakutána jutának Efesumba, holott az áros embernek valának sok rabjai, kiket mind elada, ketteitől megválva, kinek egyik grammaticus vala, az másik kegyig cantor, melyeket mikor el nem adhatna, mene Samos neví szigetbe, és az kettőt igen szépen felöltöztetvén, állattá őket az rút Aesopus mellé kétfelől, és úgy kezdé árulni.

Mikoron őket ilyen módon árulná, oda jeve Xanthus philosofus, és mikoron mind az hármat állatjára megnézte volna, csodálkozék az áros embernek álnakságán, hogy az egy rútat az két széppel akarná eladni, és mimódon állatta volna az temlő emberkét olyan két jeles ifjú közé.

Kérdé azért az cantort Xanthus, honnét való volna, és az monda néki: Kappadokiából való vagyok. Azt is kérdé, hogy mit tudna, amaz azt monda, hogy mindeneket. Mely mondáson Aesopus csak nevete és semmit nem szóla.

Megkérdé Xanthus az grammaticust is, honnét való volna, és az lydiabélinek monda magát, és mikoron azt is megkérdette volna, mit tudna, az is azt monda, hogy mindent tudna. Ezen Aesopus ismég masolodék. És miérthogy az két szépet felette nagy áron tartja vala az áros ember, elméne onnét Xanthus, mert nem tetszék neki, hogy két embert olyan nagy áron venne meg.

És mikoron Xanthus onnét elfordult volna, hogy elmenne, kezdék kérni az ő tanítványi, hogy megvenné Aesopust, mert mikoron amaz két ifjak azt mondanák, hogy mindent tudnának, látták vala, hogy mosolodnék rajta Aesopus, ebből vélik vala, hogy volna valami benne. Megtére azért Xanthus és jeve Aesopushoz, és monda néki:

– Örill, mert megveszlek.

Monda Aesopus:

– Hiszem látnád, ha sírnék.

És monda néki Xanthus:

– Minden jóval köszentlek tégedet.

Monda Aesopus:

– Én is tégedet.

Elcsodálkozék Xanthus az ő hirtelen választételéről, és kérdé őtet, honnét való volna. Kinek Aesopus monda:

– Én fekete vagyok.

Monda neki Xanthus:

– Nem azt kérdem, hanem azt, honnét szilettél.

Monda Aesopus:

– Az anyám hasából.

Monda ismég Xanthus:

– Nem azt mondom, nem, de minemí helyen szilettél.

Monda Aesopus:

– Soha nekem anyám meg nem mondta, ha fenn avagy alacson helyen szilt engemet.

Megkérdé ismég Xanthus őtet, hogy mit tudna. Monda Aesopus:

– Semmit.

– Hogy lehet az? – monda Xanthus.

Felele Aesopus és monda:

– Mert imez kettő azt mondák, hogy ők mindent tudnának, és énnékem semmit nem hagyának.

Dicsérék azért Aesopusnak feleletit Xanthus tanítványi, miérthogy senki nem volna emberek között, akármely bölcs is, ki mindeneket tudhatna, és kinek minden dolgok és tudományok tudtára lehetnének. Mikoron azért Xanthus Aesopust meg akarná venni, kérdé őtet, mondván:

– Ha megveszlek tégedet, elszököl-e tőlem?

Monda néki Aesopus:

– Mikoron azt akarom míelni, soha nem kérdek tanácsot tőled, ha elmenjek avagy ne.

Mely feleletek mikoron Xanthusnak igen kellemetesek löttenek volna, azt is monda az ő beszédének végébe:

– De igen rút vagy.

Monda neki Aesopus:

– Ó, philosofe, ne színyemet, hanem szívemet és elmémet tekintsed, mi módon bölcsnek kell tenni.

Xanthus azért megvevé Aesopust, és az ő tanítványi megfizetének önnen pénzekből az áros embernek.

Mikoron kegyig egyszer az ura után menne, és nagy hévség volna, Xanthus mégyen vala az úton palástját utána vonván, és azonközbe vizelvén, melyet mikoron Aesopus látott volna, megkapá néki ruháját, és monda:

– Mennél hamarébb lehet, eladj engemet ismég, mert elszököm tőled.

Megkérdé Xanthus:

– Miért?

És monda néki Aesopus:

– Azért, mert ím, te úr vagy, és senkitől nem félsz, de maga még sem állasz meg az természetnek, de ugyan mentedbe vizelél; ha törtínik énnekem, szolgádnak, hogy valahová hirtelem kildesz, és valami ezféle dolgom törtínik, soha nem lehet egyéb benne, hanem futnom és kakálnom egyszersmind kelletik.

Monda neki Xanthus:

– Ne csodáljad ezt, mert három gonosztól akarom magamat megóni, hogy így cselekedem. Mert ha megállanék, az nap hévsége általverné fejemet, és az heví föld lábamat megégetné, az vizeletnek szaga is ártana illatozásomnak.

Monda Aesopus:

– No, ha jó okkal míelted, menj el véle, én vélem könnyí elhitetned.

Vala kegyig Xanthusnak házánál igen szép felesége, mikoron azért hazamentenek volna, és Aesopust látta volna, harag szemmel tekinte az urára, és monda néki:

– Honnét hoztad nekem ez csigabigát? Nám, mondtam, Xanthe, néked, hogy nem szeretsz te engemet, de átallod megmondani, hogy elmenjek tőled, ezt kegyig mastan, ez ebfejűt arra hoztad, hogy engemet kiízz házadtól véle. Add meg nékem, azmit vélem adtanak, és én elmégyek!

Feddi vala kegyig Xanthus Aesopust, mire nem szólna valami tréfa-beszédet, kiért az asszon kedvelné, nám, az úton ugyan meguntatta volna magát. Monda Aesopus:

– Ereszd el, pokolba, hadd menjen el!

Monda Xanthus:

– Veszteg, hitvánság, nem tudod-é, hogy ezt én úgyan szeretem, mint ennenmagamat?

És monda Aesopus:

– Szereted-é ez asszonkát?

Monda Xanthus:

– Szeretem, tat.

Aesopus lábát az földhez ité, és monda nagy felszóval.

– Ó, haj, íme ez bölcs embert is megbírta felesége! És azonközbe az asszonhoz fordulván monda néki:

– Asszonyom, akarnád-é, ha ez én uram ifjat, szépet vött volna néked, jó ruhákba öltöztet, elevent és gyorsat, ki mezítelen nézne tégedet az fördőbe, és véled játszódnék uradnak kisebbségére, de én azt mondom néked, asszonyom, hogy ne kévánjad az szép ifjak szolgálatját, ha uradnak bosszút nem akarsz tenni.

Mikoron az asszon ezek ellen semmit nem szólhatna, monda az urának:

– De hol vőd, én jó uram, ez szép marhát? Amint én látom, ez rakva tréfával, azért im már én sem gyílelem.

Monda Xanthus:

– Aesope, ím, asszonyod is jó kedvvel vagyon hozzád, megengeszteltem immár őtet.

Monda Aesopus:

– Bizon nagy dolog, hogy egy asszonyembert megengesztelhettél!

Monda néki Xanthus:

– Hallgass, mert nem arra vöttelek, hogy mindennek ellene mondj, hanem, hogy szolgálj!

Másodnapon elhívá Xanthus Aesopust véle, mennének egy kertésznek kertibe, hogy valami paréjt vennének, és mikoron immár Xanthus az paréj árát meg akarná fizetni, monda neki az kertész:

– Uram, ne fizess semmit, de kérlek, mondd meg nékem, azmit tőled kérdek.

Monda Xanthus:

– Micsoda az?

Felelé az kertész:

– Mi oka annak, hogy azmely paréjt avagy fivet elpalántálok és öntözek, hogy az mégis késébben nő fel az oly fiveknél, kik szabadon, minden palántálás és bánás nékil nőnek?

Xanthus erre (jóllehet philosophus volna) semmit felelni egyebet nem tuda, hanem hogy úgy volna megszerezve az isteni szerzésből.

Aesopus ezen mosolodék, és azt monda, hogy ami isteni szerzésből lenne, azt az bölcseknek meg kellene fejtenik (úgymond), azért, ha nem tudod, hadd énnékem, és én meg fejtem néki ez kérdést. Azonközbe hátrafordula Xanthus, és monda az kertésznek:

– Énnékem mastan dolgom vagyon, és nem alkolmas, hogy minden aprólékra megfeleljek, mert én nem kertbe, hanem főhelyen szoktam disputálni, azért, ha valami kérdésed vagyon, imez én szolgám elég tudós, meg tud néked felelni.

És monda az kertész:

– Ez rútságnál vagyon-é valami deákság? És monda Aesopus az kertésznek:

– Mikoron valamely asszonyállatnak urától gyermeki maradnak, és annakutána ismég oly emberhez mégyen, kinek felesége megholt, és gyermeki maradtanak, az ő gyermekinek anyja, de azkiket a második uránál talál, mustohája, azért kilemben tartja egyiket az másiknál, mert azkiket ő szült, azokat nagy szerelemmel, amazokat gonosz kedvvel tartja, és mindenkor rájok irégykedik, étkeket is megszakasztja, és az önnen fiainak adja. Azonképpen az föld is, akiket őmaga teremt és szül, azoknak anyja, azkiket kegyig te palántálsz, mustohája, azért az önnenit inkább neveli, a tieidet kegyig, mint kik nem őtőle szilettek, hanem tetőled, elhagyja, és nem ad annyi zsírt néki. Monda az kertész Aeso pusnak:

– Köszenem néked, hogy megfejtéd ez kérdést, azért valamennyiszer néked paréj kelletik, jövel ide ez kertbe, mint szinte tiédbe, és annyit vígy minden fizetés nékil, amennyit igaz akarsz.

Ennekutána Xanthus méne az fördőbe, és mikoron ott találta volna néminemí barátit, vendéggé hívá őket. Hazakildé Aesopust, és monda néki:

– Menj el, főzz lencsét, mert énnékem vendégim lesznek.

Aesopus el-hazaméne, vete egy fazék vízbe egy lencseszemet, és azt kezdé nagy erősen forralni. Hazajeve annakutána Xanthus barátival az fördőből, és kérdé Aesopust, hogyha megfőtt volna az lencse, melyet Aesopus egy kalánba kimeríte, és néki előhozá. Alítván azért Xanthus, hogy annakokaért hozta volna az egy szemet elő, mivelhogy meglátná, ha megfőtt volna, megnyomogatá kezei közett, és hagyá néki, hogy elhozná, mert meg főtt volna. És mikoron annakutána csak az levét tisztán hozná elő egy tálba, monda Xanthus:

– Hol az lencse?

Felelé Aesopus:

– Nám, kezedbe vala mastan, hová tőd el?

Monda neki Xanthus:

– Csak egy szem lencsét főztél-é?

Felelé Aesopus, monda:

– Bizon nagy dolog, hát mit főztem volna egyebet annál, amit nékem hadtál? Azt mondád, hogy lencsét főzzek, én azt főztem. Ha lencséket mondottál volna, azokat is meg főztem volna, mert az lencse csak egy lencse, de az lencsék sokan vannak néha.

Ezen Xanthus megbúsulván monda néki:

– Minden veszélt érdemlenél, de hogy barátim előtt gonosz kedvet ne mutassak, menj el igen hamar az vásárra, és vedd meg egy egész disznónak mind az négy lábát, főzd meg gyorson, hogy légyen mit ennik adnom barátimnak.

És mikoron az disznólábakat Aesopus főzné, akara Xanthus okot Aesopushoz keresni, hogy mindjárást igen verhetné, elméne, és az disznólábnak egyikét kilopá a fazékból és elrejté. Előjeve annakutána Aesopus, és mikoron eszébe vötte volna, hogy elkölt egyike az disznólábnak, megösmeré, hogy csalatság lött volna rajta, igen hamar a disznóólba futamék, és az legkövérbik disznónak elmetszé a fél lábát, csakhamar megmelyeszté, és az fazékba kezdé a többi között főzni.

Annakutána Xanthus kezdé magába gondolni, hogyha Aesopus eszébe venné, hogy elkölt a disznónak az fél lába, fogna ijedtébe elfutni tőle, azért azkit ellopott vala, ismég a fazékba veté.

Mikoron kegyig Aesopus feladta volna az disznólábat, látá, hát öt az disznóláb. Monda néki Xanthus:

– Aesope, mi dolog, hogy öt disznóláb vagyon itt?

Monda Aesopus:

– Nemde inkább két disznónak hán lába vagyon?

Felelé Xanthus és monda:

– Nyolc.

Monda Aesopus:

– Ihon azért öt láb és amott kinn az kövér disznó három lábon jár, három és öt nyolcat tészen, azért mindenek megvannak, semmi el nem veszett.

Többet is sokakat cselekedett, melyekkel hogy bántást ne tennénk azoknak, kik ezt olvassák, elhadtuk. Végre kegyig dolgát annyira vitte vala, hogy Lycerus királ oly igen megszerette vala őtet, hogy képét aranból önttette vala meg, és felcsináltatta vala az régenieknek szokások szerint.

Végre mikoron egész Göregországot eljárta volna, jeve Delfos neví szigetbe, holott az föld népe semmi tisztességet nem tőn néki, de minekutána azokat nagy sok jószágos tudományokra tanította volna, egy magas kőszálról veték le, és meg hala. Kinek halála után nagy döghalál következék az tartománba, és mikoron az Isteneket kérdenék, mi oka volna az döghalálnak, azt mondák, hogy Aesopus halála.

Mikoron ez Göregországba a fő népeknek tudtára lött volna, jevének Delfos szigetbe, és azkik Aesopus halálának oka valának, megállák azokon Aesopusnak halálnak bosszúját, őket is halállal illetvén.

Aesopus életinek revideden vége

Phrygiabeli Aesopusnak fabulái kezdetnek

Az kakasról és drágakőről

Egy kakas, mikoron a szeméten szedegetne, talála egy drágakevet, és monda:

– Minek találok én ilyen fénes marhát? Ha valamely drágakő-áros talált volna téged, senki nem volna nálánál vígabb, mert tudná, mit érne. Nekem kegyig semmire nem kell, sem nagyra nem böcsülem, sőt inkább minden drágakőnél nagyobban akarnék egy árpa avagy búzaszemet.

Értelme


A kakas minden bolond ember lészen,
Ki jó tudománt, mint drágakő, nem vészen,
No, azért a bölcseknél nem keveset tészen.

Az farkasról és a báránról

Mikoron a farkas az kútfőnek a feje felé innék, látá oda alá távol az báránt, hogy alól innék. Odaméne, kezdé feddeni a báránt, hogy felzavarná a vizet. A bárány reszketni kezde és könyergeni, hogy néki, ártatlannak, kedvezne, mert ide alá távol itt volna, és az vizet meg nem zavarhatta volna, sőt ingyen megzavarni sem akarta volna. A farkas viszontag keményen dörög vala:

– Mire mondod, szentségtörő (úgymond), ugyanis mindenkoron csak káromra járál, atyád, anyád is mindenkoron csak ellenem járának, de te ma megfizetsz nékem. És őtet legottan torkon ragadván megszaggatá.

Értelme


Ha az hatalmas gonoszt akar tenni,
Könnyí az nyavalyáshoz hamis okot lelni,
És azmint akarja, úgyan megítélni.

Az egerekről és békákról

Hadakozik vala az egér a békával, valami tolcsa víz végil, az had nagy vala és kétséges. Az egér, miérthogy okos vala, a fűbe elrejtezék, és a békára orozva szökellék. A béka, miérthogy erősb vala, és magát inkább bírja vala, ugyan nyilván az ellenségnek nékimegyen vala, kopjája kegyig mindkettőnek venyige-vessző vala. Mely hadat mikoron a kánya távol meglátott volna, odasiete, és mikoron a hadakozásra való igyekezetbe egyik sem venné eszébe, mind az két hadakozó jámbort felragadá és megszaggatá.

Értelme


Úgy leszen dolga minden bolond polgárnak,
Kik a tisztért nem engednek az kárnak,
Sőt halálokkal is értejárni akarnak.

Az ebről és árnékáról

Az eb, mikoron az vízen általúszna, a szájába vala egy darab hús. Az nap kegyig tiszta vala, és az húsnak árnéka nagynak tetszik vala az vízen. Melyet mikoron látott volna, gyorson hozzákapa, és ami szájába vala, azt is elveszté. Azért mikoron mind húsa, smind reménsége elveszett volna, először elálmélkodék, és annak utána magát megbátorítván imígyen ugata:

– Nem vala módja, fakó, az te kévánságodnak, igaz elég vala az, ami nálad vala, ha bolond nem léssz vala, mastan kegyig immár semmid nincsen.

Értelme


Az eben az telhetetlen embert érti,
Ki, mert sokat kéván, a keveset is elveszti,
És minden dolgába útát eltéveszti.

Az oroszlánról és egyéb vadakról

Az oroszlán az juhhal és egyebekkel megszerződék, hogy vadászni mennének, és amit foghatnának, köz lenne. Fogának azért egy szarvast, részre metélék, hogy mindenik felvenné az ő részét, mint a szerzés vala. Az oroszlán kegyig ordítani foga:

– Enyim (úgy mond) egyik része, mert méltóságos vagyok, az másik is enyim, mert erősb vagyok, és miérthogy a szarvas után többet futottam, a harmadikat is magam nak tulajdonítom, és ha a negyedik részét ide nem engeditek, megbomol az barátság.

Ezt a társi hogy hallák, iresen és veszteg hallgatással menének el onnét.

Értelme


Társaságba hatalmassal ha ki jár,
Amit kapnak, részt abból héjába vár,
Mert az hatalmas erős, mint az kővár.

A farkasról és daruról

Mikoron a farkas báránt ennék, az teteme, törtínet szerint, torkába akada. Keres, kér segétséget, nem míeli senki. Mindenek azt mondják, hogy mit torkosságával keresett, meglelte. Végre sok hízelkedő beszéddel reá bírá az darut, hogy az ő hosszú nyakát torkába nyútaná, és a tetemet kivenné. Mikoron kegyig a daru ki vöt te volna, és jutalmat kérne, megcsúfolá őtet, mondván:

– Éktelen, menj el elő lem, még sem elégedtél-e meg rajta, hogy élsz, nekem köszönjed azt, mert ha akarom vala, az nyakadat ketté haraphatom vala, mikoron az torkomba bo csátád.

Értelme


Ha valamit valaki hálálatlannal tészen,
Mint a darunak, munkája héjába lészen,
Mert jóért jót ember mastan ritkán vészen.

A parasztról és kígyóról

Egy parasztember egy kígyót talála a hóba, hidegnek miatta oly, mint ugyan megmerevedtet, hazavivé és tízhelyére tevé. Az kígyó a tűznek melegségétől erejét és mérgét visszanyeré, és annakutána, mikoron az láng sitné őtet, a házat betölti vala sívásával. Odafuta a parasztember botját felkapván, mind beszéddel, s mind vereséggel panaszolja vala neki ez bosszúságot, hogy ígyen hálálná-é meg néki a jótételt? Avagy meg akarná-é azt ölni, aki néki életit megadta volna?

Értelme


Törtínik gyakorta, hogy kinek ember javát akarta,
Attól gonoszt végyen, mert ez világ ígyen mégyen,
Hogy a gonoszságnak benne helye légyen.

A vadkanról és szamárról

Mikoron az rest szamár megnevetné az vadkant, amaz bosszonkodván kezdé fogát csikorgatni, és mond vala néki:

– Jóllehet, te tunya szamár, minden veszélt érdemlenél, de ha te méltó vagy is az bintetésre, én méltatlan, ki téged megbintesselek, nevess bátor, bízván míelheted a te szamári voltodért.

Értelme


Ha valakin hitvánság bosszúságot tészen,
Mikor elszenvedi, dicséretet vészen,
És amaz annyival utálatosb lészen.

Az várasi és mezei egérről

Kelle a várasi egér kedvének, hogy a mezőre menne. Látá ezt a mezei, vendéggé hívá. Elkészilének és az vacsorára menének. Az mezei előhozá mind, valamit télre gyíthett vala, hogy ilyen jeles vendéget jól tarthatna, de maga mégis a várasi homlokát ráncbaszedvén olcsárlja vala a mezőt, és az várasi bévséget dicséri vala. És mikoron hazamenne, el vivé vele a mezeit, és nagy frissen kezdé tartani. Mikor ott laknának, azonközbe hallák, hogy az kúcsot az ajtóba tennék, kezdének félni és ide-s-tova futosni. Mikoron kiment volna a házból az ember, kérdé, amint kérdheté a mezei a várasit:

– Hogyha gyakorta törtínnék ez?

Monda:

– Mindennapon.

Monda az mezei:

– Bizonyjával ez étekbe több méreg, hogy nem méz vagyon. Azért inkább akarom bátorsággal az én kevesemet, hogynemmint ennyi nyavalyával az te sokadat.

Értelme


Jóllehet a kazdagságok gyenyeríséget mutatnak,
De jaj, sokaknak keseríséget fordítnak,
És annakutána még ugyan ordítnak.

Az keselyről és csókáról

Mikoron az kesely egy csigát talált volna, sem ereivel, sem tudományával nem veheti vala ki belőle az halat. Odaméne az csóka, tanácsot áda néki, hogy nagy fel repillene, onnét bocsátná egy kőre, és megtörnék. Azonközbe kegyig a csóka az földen marada, várja, hogy levesse, és mikoron levetette volna, megtörék, kiesék belőle a hal, melyet a csóka felragada, és megőn mindjárást.

Értelme


Mindenek tanácsát eszedbe ne végyed,
Mert válik, ki mondja, hogy ő hasznát tégyed,
Ugyanazon hozzád osztán huszonnégyed.

Az hollóról és rókáról

Az holló valami húsfultot felkapván kezde az ágon vele csergeni. Hozzá méne a róka, és monda néki:

– Hallottam vala gyakorta, hogy hamis volna a hír, de mastan látom, hogy igaz, mert azt mondják vala, hogy az szuroknál feketébb volnál, de mastan látom, hogy fejérb vagy az hónál. Hogyha a szód ilyen szép, mint tennen magad, bizon minden madaraknak királnéasszonyának merlek mondani.

Ez hízelkedésre az holló énekelni akara. És az hús kiesék szájából, melyet a róka nagy kacagással felkapa és megőn.

Értelme


Sokan, kik dicséretet emberektől kévánnak,
A hízelkedőktől károkkal megválnak,
A varjú szép fejér, de az róka álnak.

Az agg oroszlánról

Az oroszlán, mikoron magát bírná, az ő kegyetlenségével sok ellenséget szerzett vala magának, de vénségének idején néki is ugyanolyan mértékkel mérének az vadak, mellyel ő mért vala azelőtt. A vadkan fogával, a bak szarvával öklöldezik vala, sőt még a szamár is lábbal rúgja vala őtet. És egy barátja sem akarja vala segéteni, akinek jóval volt is azelőtt.

Értelme


Ember mikor magát bírja, ha kegyetlenkedik,
Fordul a szerencse, néki minden ellenkedik,
Még kinek jó volt is, segéteni nem hirtelenkedik.

Az ebről és szamárról

Az eb, mikoron mind urának, mind a háznépének hízelkednék, jól tartják vala őtet, melyet mikoron a szamár látna, felfohászkodék, kezdé bánni az ő szerencséjét, hogy az eb jobban laknék játéka után, hogynemmint ő nagy munkája után. És gondolá magába, ha (úgymond) a hízelkedésnek ilyen jutalma vagyon, tehát én is kezdem magamat arra fogni. Mikoron azért egyszer az ura hazajőne, megkésérté az dolgot, elejbe futa urának, kezde rászökni. És az ura ivölteni foga. A szolgák előfutának, és az éktelen szamárt jól megpálcálák.

Értelme


Valaki magát oly dologba foglalja,
Melyet természeti semmiképpen nem vallja,
Azt a cserpálca, mint a szamárt, meghuallja.

Az oroszlánról és egérről

Mikoron az oroszlán hévségnek és futásnak miatta megfáradott volna, egy zöld fa árnékába nyugoszik vala. Az egerek hogy hátán általfutnának, felserkene, a sok kezil egyet meg kapa bennek. Ez szegén fogoly kezde könyergeni, hogy ő méltatlan volna, kire az oroszlánnak meg kellene haragodni. Az oroszlán is gondolá magába, hogy semmi dicséret nem volna benne, ha ilyen kis férget megölne, elbocsátá azért. És nem sok idével annakutána, mikor az oroszlán az hegyeken járna, a tőrbe esék, ordítani foga. És midőn olyan nyomorúan kiáltana, meghallá az egér, megösmeré szavát, odafuta, és a tőr kötelét elrágá, és az oroszlánt megszabadítá.

Értelme


Jó az kegyelmesség, mert véle az segétség,
Mint itt a kicsinség lött nagynak menetség,
Mikor az ellenség jelen volt mint ínség.

Az beteg kányáról

Kánya megbetegilvén, mikoron halálához nem távol volna, kezdé az anyját kérni, hogy el menne az istenekhez, és könyergene őérette nékik. Felelé az anyja, és monda néki:

– Bátor, az istenektől semmi segedelmet ne remélj, fiam, mert tudod, mennyiszer törted meg az ő oltárokat ragadozásoddal.

Értelme


Az mennyeiket mindenek tiszteljék,
Hogy mikoron szikség, csak bízván reménljék,
És az ő terheket mellettek emeljék.

Az fecskékről

Mikoron az lenmagot kezdették volna vetni, a fecske kezdé mondani a több madaraknak, hogy elhordanák a magot, mert abból lenne az len, kiből osztán nekik megfogásokra való szerszámot csinálnának. Amazok meg neveték mint bolondot. A fecske, mikor a len megért volna, elhagyá a madarakat, és kezde az emberek házába lakni. Annakutána az lenből a több madaraknak hálót és tőrt csinálának, és kezdék őket azokkal fogdosni.

Értelme


Vannak, kiknek mikor jó tanácsot adnak,
Miérthogy bolondok, tőle megfutamnak,
És ez után az kárba torkiglan maradnak.

A békákról és az ő királyokról

A béka-nép, mikoron szabadságba volna, könyerög vala Jupiternek, hogy királt adna nékik. Jupiter neveti vala a békák reménkedését, amazok kegyig untatják vala az királyért őtet, mind aggyig, míg nem vete nekik egy nagy tőkét alá mennybél. Mely nagy zúgással belezsuppana a vízbe. Előszer megfélemlének tőle, de azután ugyan hátára szökdösnek vala és megcsúfolják vala. Ismég eluntaták Jupitert, hogy adna oly királt nékik, ki ugyan vitéz és magabíró volna. Adá Jupiter az eszterágot nékik, mely ugyan vitéz módra jár vala köztök, és amelyet talál vala, megeszen vala. Ennek kegyetlenségéről panaszolnak vala Jupiternek, de héjába. Mikoron ideje vagyon, eznapig is mind azt panaszolják a vizekbe rekegvén, de nem hallja Jupiter, mert megutálák először a kegyelmes királt.

Értelme


Mely népnek királya mikoron kegyelmes,
Lássa meg, ne utálja azt, a gonosz fertelmes,
Mert ád néki Isten, lészen ki veszedelmes.

A galambokról és a kányákról

Régenten az galambok hadakoznak vala az kányákkal. Választák magoknak királyul az ölyvöt. Mely, hogy királlyá lőn, kezde lenni nem királ, hanem ellenség, mert nem kevésbé kezdé őket hordani és megszaggatni, mint a kánya. Bánják vala téteket, és mondják vala, hogy jobb volt volna az kánya-hadat elszenvedni, hogynemmint az ölyvnek kegyetlenségét.

Értelme


Isten kit mivel szeret, nem kell igen bánni,
És eltírhető szerencsét távol tőle hánni,
Mert talán fejére fog nagy veszélt vájni.

Az lopóról és az ebről

Hogy az eb veszteg hallgatna, az lopó ád vala néki egy darab kenyeret. Monda az eb:

– Aha, kenyeret adsz nékem, hogy ne ugassalak, de ösmerem én az te ajándékodat, mind csalárdságodat, mert ha én ez kenyeret elvenném, te az házból mindent elvinnél!

Értelme


Egy kevés haszonért sokat el ne veszess,
Akaratod gonoszra legyen ugyan feszes,
Úgy mondják rólad, hogy töttél mint eszes.

A farkasról és a kis szildisznóról

Szül vala az kis szildisznó, a farkas oda méne, kezdé magát ajánlani, hogy ő meg őrizné az ő fiát. Felelé néki az szildisznó és monda, hogy a farkas szolgálatja néki nem volna szükes, de ha kedvét akarná tenni, tehát távol járna, mert az ő szolgálatja akkor volna néki hasznosb, mikoron távolb volna.

Értelme


Mindent mindenekre vaj, hogy nem kell bízni,
Mert sokan akarják önnen hasznokat ízni,
Öremest szolgálnak, de kévánnak meghízni.

A hegyeknek sziléséről

Egyszer egy időbe nagy híre vala, hogy a hegyek szilnének. Az emberek odafutának, várván ez csodát nagy félelemmel. Végre szilének az hegyek, és egy egérke jöve ki belőlök.

Értelme


Sokan, kik igen nagyokkal kérkednek,
Várd végre a dolgot, hát csak veszekednek,
És mint hegyek egérrel, úgyan szégyenkednek.

A vadászebről

A vadászó eb, mikoron megaggott volna, inti vala az ura és kénszeríti vala az elébbi dolgára, de héjába, mert lábai immár nem valának gyorsok, s nem siethet vala. Foga mégis egy vadat, de az hitván fogai kezil az is kiszalada. Az ura kezdé bintetni mind beszéddel, mind vereséggel. Az eb azt mondja vala, hogy meg kellene néki bocsátni a keveset, mert immár megaggott volna, és nám, idejébe ő is elég eb volt volna.

– De amint látom (úgymond), semmi nem kellemetes haszon nékil. Míg szolgálhatálak, szeretél, immár látod, hogy nem lehet tőlem és gyílelsz. Ha hálálatlan nem volnál, kit ezelőtt a haszonért szerettél, mastan is szeretnél akkori téteményemért!

Értelme


Mindenitt kellesz, míg hasznod vehetik,
De ha az elkelend, kedved nem tehetik,
És mi azelőtt volt, elő sem vehetik.

A nyulakról és békákról

Egyszer, mikor az erdő szélnek miatta igen nagyot csattant volna, az nyulak mind kifutamának belőle. Jutának egy víz mellé, ott kezdének szomorkodni, hogy által nem mehetnének, és (ki legnagyobban ijeszti vala őket) látják vala, hogy a békák magokat elmerítenék a vízbe. És egy kezilek, kinek jobb szíve vala, monda:

– Mit félönk (úgy mond) héjába? Szikség, hogy szívönk legyen, mert nám megvolna gyorsaságonk, ez csattanást nem kell vala félnönk, hanem megutálnonk.

Értelme


Bátor az természet sok jóval szeressen,
És az jó szerencse, hol akar, íltessen,
De ha szíved nincsen, mégsem vagy ékesen.

Az kecskeollóról és farkasról

Mikor a kecske kimenne enni, a fiát bérekeszté, meghagyá néki, hogy az ajtót senkinek meg ne nyitná, mígnem ő megjőne. A farkas, ki ezt hallja vala, hogy elmene az anyja, odajeve az ajtóra, kezde szólni kecskéül, és mondani, hogy megnyitná az ajtót. Az olló látá, hogy csalárdság volna a dologba, s monda:

– Meg nem nyitom, mert jóllehet az szód kecskézik, de maga a hasadékokon farkast látok!

Értelme


Mit az szilék mondnak, abba légy foglalatos,
Úgy lészen néked dolgod használatos,
És te életed mindenkor állhatatos.

A szarvasról és farkasról

A szarvas az juhot a farkas előtt törvénbe éré, hogy egy köböl búzával volna néki adós. A juh, jóllehet semmit nem tud vala ez adósságba, de maga a farkastól való féltébe bínessé hagyá magát, és fogadá, hogy megadná. Napot tőnek a fizetésnek, a szarvas kezdé megkérni, mikor a nap előjött volna. Amaz azt mondja vala néki, hogy nem tartoznék véle, mert az farkastól való féltébe fogadta volna, és az olyan erővel való fogadásnak nem volna helye.

Értelme


Hamisnak hamisat ha valaki tészen,
Ez csak bocsátandó bínnek vétke lészen,
Mert olyanért olyant hazug ismég vészen.

A parasztról és a kígyóról

Egy parasztember tartott vala fel egy kígyót. Egyszer megharagvék reája, és kezdé szekercével érelni. Amaz elszalada, de sebesen. Annakutána a parasztember meg szegénile, és azt alítja vala, hogy azért volna gonosz szerencséje, miért hogy az kígyón az bosszúságot míelte volna. Annakokaért kezde könyeregni a kígyónak, hogy ismég hazajőne. Az kígyó azt felelé, hogy jóllehet őnéki töttét öremest megbocsátná, de maga nem öremest maradna avval egyitt, kinek otthon szekercéje volna. Mert noha a seb begyógyult volna, de maga az emlékezeti még ugyan nála volna.

Értelme


Ki megcsal, annak másszor hinni nem bátorságos,
De bínét meg bocsátni azért irgalmasságos,
És osztán eltávoztatni használatosságos.

A rókáról és az eszterágról

Róka az eszterágot egyszer vacsorára hívá, az étket az asztalra önté, mely mikoron híg volna, az eszterág héjába vág vala hozzá az ő hegyes orrával. Azonközbe a róka felnyalja vala mind az nyelvével. Onnét megcsúfoltatva méne el a madár, bánván és igen szégyellvén az rajta lött bosszúságot. Egy kevés idő múlván ő is elhívá a rókát. Valának kegyig egy iveg-edénbe beszerezve, kinek a torka szoros vala, teljes jó étkek, azért ott róka látja és éhezik vala reá, de nem ehetik vala benne. Az eszterág kegyig orrával mind kiszedi vala.

Értelme


Régi mondás, szeget szeggel kell kiitni,
És ki mást megcsúfol, földre leiltetni,
És hasonlatos bosszúsággal illetni.

Az farkasról és írott főről

Képfaragónak míhelyébe talála az farkas egy szépen megírott emberfejet. Kezdé forgatni, megesmeré, hogy semmi értelem a főbe nem volna, s monda neki:

– Ó, te szép fő (úgymond), bezzeg sok mesterség vagyon te benned, de értelem semmi!

Értelme


Tudósok azt mondják, hogy semmi a szépség,
Holott a főbe nincsen, mi kell, az épség,
Mert az esztelenség ugyan éktelenség.

A szajkóról

Szajkó egyszer felékesíté magát a pávának tallaiba, és mikoron magának ő maga szépnek láttatnék, megutálá az ő feleit, és méne a pávák közibe. Amazok, mikoron megösmerték volna az ő csalárdságát, a balgatag madarat megfoszták a nem ő talljától, és vereséggel illeték, osztán el-hazaszégyengeték.

Értelme


Mindennek ő magát jól meg kell rostálni,
És önnen feleit meg nem kell utálni,
Ha szégyent fejére nem akar szirkálni.

Az légyről és hangyáról

Az légy vetekedik vala a hangyával, hogy ő nemes volna, de az hangya nemtelen, mert ő szárnyan járna, amaz a földen csúszna-mászna, és hogy ő a királyok házába múlatna, amaz kegyig a földnek barlangjába rágna valami vetemént, és vizet innék, de ő ugyan jóllaknék, és ezek őnéki csak múlatság szerint lennének mind így. Viszontag a hangya azt mondja vala, hogy ő volna nemes, mert ő megelégednék rajta, mit néki a szerencse parancsolt volna, és hogy ő tökéletes volna, de az légy állhatatlan és búdosó, és hogy a hangya mindenitt kellemetes volna, és jó munkálódásnak példája, a légynek kegyig életi nyavalyás és veszedelmes. A hangya nyárba télre valót szerezne, de az légy télbe vagy elnyomorodnék teljességgel, vagy bizon meghalna.

Értelme


Aki mind azt szólja, kit ő kedve akar,
Gyakorta fejére kisebbséget vakar,
És lészen válasza olyan, kit nem akar.

Az békáról és az ökörről

Mikor a béka oly naggyá akarna lenni, mint az ökör, nagyon felfújja vala magát. A fia mondton mondja vala néki, hogy ne vesződnék azon, mert a béka semmi volna az ökörhez képest. Amaz mégis fúalkodik vala. Monda neki a fia:

– Ha még ugyan megfakadnál is felfúalkodásodba, mégsem lehetsz olyan, mint az ökör.

Akkoron sem fogada szót, hanem mind aggyig fúalkodék, mígnem meghasada, és lelkét kifúvá.

Értelme


Kicsinnek kicsinségén meg kell elégedni,
És ereje felett nem kell senkinek erőlkedni,
Hogyha mint az béka, nem akar úgy veszekedni.

Az lóról és az oroszlánról

Hogy az lovat megenné az oroszlány, hozzáméne, de mikoron immár megaggott volna, és nem volna ereje. Kezde okkal cselekedni, és mit erejével nem bír vala, azt tudományával késérteni, és a lónak azt mondani, hogy ő orvos daktor volna. De a ló megösmeré az ő csalárdságát, és csalárdságot csalárdsággal, tudománt tudományával távoztatá el tőle, s monda az oroszlánnak:

– Minapon, mikoron teviskes helyeken járnék, az lábamba hátul egy tevisk gyakék, kérlek, vedd ki belőle.

Az oroszlány ez beszédnek engede, és mikoron hátul ment volna, az ló (tőle mint jobban lehete) úgy rúga hozzája, és mindjárást elfutamék.

Értelme


Ellenség, ha szép szót ád, minden rá gondoljon,
És ellenségéhez oly módon forduljon,
Hogyha lehetséges, ottan leboruljon.

Az lóról és szamárról

A ló, mikoron minden szerszámával szépen felöltöztetett volna, nagy nyerítéssel fut vala az úton. Vala kegyig, előtte hogy futna egy megterhelt szamár az úton, kinek nagy haraggal monda:

– Rest, tunya és késedelmes szamár, kelj ki előlem az útból, mert ha nem, téged lábaimmal megtapodlak. Amaz nem mere ellene tenni, hanem kitére előle.

Végre aggyig hányá magát a kevél ló, hogy inát megité és megsántula. Annakutána nem lőn jó, hanem megfoszták minden öltözetitől, és adák egy taligásnak, hitván áron. Látá annakutána a szamár, hogy a taligát vonigálná távol földen, megszólítá, és monda néki:

– É, te kevély ló, mint ölteztél mastan? Hol az aranyas nyereg? Hol a bogláros szigyelő? Hol a fénes fék? Így lészen ám annak dolga, barátom, ki magát elhiszi!

Értelme


Emberrel mikor vagyon minden jó szerencse,
Magát el ne higgye, mert utána fereferencse,
Osztán alávaló lészen, mint étkek között lencse.

Az madarakról és vadakról

Az madarak egyszer hadakoznak vala az vadakkal. Mindenfelől igaz elég félelem és reménség vala. Akkoron a puptenevere elhagyá az ő pártját, és méne az ellenség közé. Végre a madarak nyerék a dolgot, a sas őket vezérlvén. Annakutána az áruló pupteneverét megítélék olyan módon, hogy soha a madarak őtet közikbe ne fogadnák, és hogy napvilággal soha ne járhatna. Ez az oka, hogy csak estve jár.

Értelme


Méltán lőn így dolga pupteneverének,
Hogy őfelőle ilyen módon ítéletet tevének,
Mert gonoszok jókkal részesek nem levének.

Az farkasról és rókáról

A farkasnak mikoron, igaz, elég élése volna, csak veszteg nyugoszik vala. Hozzá méne a róka, kezdé tőle kérdezni, mi oka volna, hogy ki nem járna a farkas. Megérté, hogy az ő élésének kárára járna a beszéd. Azt monda a rókának, hogy beteg, és igen kéri vala őtet, hogy az istenekhez menne, és őérette imádna. Amaz látá, hogy nem csalhatná meg a farkast, méne a pásztorhoz, és kezdé néki mondani, hogy mastan a farkast megnyomoríthatnák. A pásztor rajta, megölé a farkast. Azután a barlang az éléssel egyetembe a rókáé lőn, de revid öreme lehete benne, mert ugyan azon pásztor megölé hamar azután a rókát is.

Értelme


Olyan az irégység, nemcsak magának árt,
De az irégynek is gyakorta tészen kárt,
Végre sem hadta vinni azt, mit akart.

A szarvasról

A szarvas, mikoron magát egy tiszta kútfőbe megtekintette volna, és látná, hogy szép szarvai volnának, kezdé homlokának és szarvának szépségét dicsérni, és lábainak vékony voltát olcsárlani. Mikoron ígyen elmélkednék, azon közbe odajuta a vadász, a szarvas elfutamék, utána az ebek, és mikoron egy sűrő erdőbe jutott volna, az ágba megakadának az ő szép szarvai, és lőn préda az ebeknek.

Értelme


Sokan olyanok vagyonk, kik igen okoskodonk,
Mert mi veszedelmes, arra vakarkodonk,
Végre meglátjuk, hát bolondoskodonk.

Az kígyóról és az reszelőről

A kígyó egy míhelybe mikoron egy reszelőt talált volna, kezdé azt rágni. Mevete rajta az reszelő, és monda néki: Mit csinálsz (úgymond), balgatag, elébb kitörik a te fogad, hogy nemmint éngemet megrágnál, mert én még a vasnak keménségét is elrágom.

Értelme


Embernek mindenkoron jól rá kell gondolni,
Nálánál erősbbel nem kell csúfolkodni,
Mert kárt vall, és fog szomorkodni.

Az farkasokról és bárányokról

Farkasoknak és a bárányoknak természet szerint való egyenetlenségek vagyon mindenkor. Egyszer frigyet szerzének és mindenfelől egymásnak zálagot adának. A farkasok adák túszon az ő kölykeit, a bárányok kegyig az ebeknek seregit. Mikoron immáran a juhok és bárányok semmit nem félnének, a farkasfiak az anyjokhoz kévánkoznak vala, és nagy ordítást tésznek vala. Akkoron a farkasok azt meghallván, mind frigyeket, mind hiteket megszegék, és az juhokat (miérthogy ebek nem vala, ki őket ótalmazná, mert túszon a farkasoknak adták vala) kez dék megszaggatni.

Értelme


Valakinek ellensége nagy vagyon,
Frigyet annak oly ok alatt adjon,
Hogy az önnen ereje kezénél maradjon.

Az erdőről és parasztemberről

Amely időbe a fák is szólnak, beszélnek vala, egy parasztember méne az erdőhez, kérvén őtet, hogy hadna belőle egy szekercenyélnek való fát vágni. Az erdő megengedé. A parasztember, mikoron fejszéjét megkészítette volna, kezdé az erdőbe a fát egyenként mind levágni. Az erdő magát eszébe vevé, és töttét igen megbáná, de késő penitentia vala, mert semmit nem használa bánatjával.

Értelme


Kérlek, vedd jól eszedbe, és tedd el-be tegzedbe,
És légyen mindenkoron ez emlékezetedbe,
Hogy mint az erdő, kárt ne vallj cselekedetedbe.

A hasról és egyéb tagokról

Az láb és a kéz egyszer megharagvának a hasra, hogy csak hivolkodnék, és amit ők lelnének, keresnének, azt mind fellakná. Azt végezék, hogy avagy ő is munkálódjék, avagy tőlök enni ne kérjen. Amaz kezde egyszer-másszor is könyergeni, de a kéz nem akara enni ádni néki. A has végre éhségnek miatta megfogyatkozék, kezdének a több tagok is megfogyatkozni. Végre a kéz örömest ételt ád vala a hasnak, de immár nem veheti vala bé, és ezenmódon, mikoron a hasra irégykednének, a has elveszvén, ők is elveszének.

Értelme


Látod-é, hogy egy tag más nékil nem lehet,
Azonképpen ember baráti nékil keveset tehet,
És ő szerencséje csak vékonyon mehet.

A majomról és rókáról

Kezdé egyszer a majom a rókát kérni, hogy a farkának felét néki ádná, hogy lenne néki is mivel befedezni az ő hátulsó feleit. Mert ugyanis a rókának nehézségére volna az, és a földen vonódnék utána, de őnéki szikséges volna és tisztességes. Felelé a róka néki és monda, hogy inkább akarná ő, hogy az földen vonódnék utána, hogynemmint a majomnak hátulsó részeit fedezné bé véle.

Értelme


Így jár ez világ, noha én bévelkedem,
Azért hogy mással osztoznám, úgy nem cselekedem,
Sőt, hogy több lehessen, azon incselkedem.

A szarvasról és az ökrekről

A szarvast, mikoron egyszer a vadászok kergetnék, csak alég szaladhata bé egy ökrek istállójába. Kezdé ott kérni az ökreket, hogy hadnák őtet ott elrejtezni. Amazok mondják vala néki, hogy az nem bátorságos hely volna, mert majdan mind az úr s mind az szolgája unos-untalan béjönnek. Amaz azt mondja vala, hogy ő semmit nem félne, csak ők el ne árulnák. Azonközbe bejeve a szolga, amaz elrejtezett vala a szénába, és nem vevé eszébe. Akkoron a szarvas kezde nagyon erilni, mintha immár minden veszedelemtől megmenekedett volna. Akkoron az ökrek kezil egy, ki a többinél idésb vala, monda néki:

– Nem nagy dolog, ha ez vakondak szabású szolgától megmenekedél, de ha az úr őmaga bejevend, ki oly szemes, mint egy Argus, akkoron válik meg dolgod.

Azután bejeve az ura is, mindeneket elnéze, és az széna közett kezébe akada a szarvas szarva. Szolgái után kezde ivölteni, és megfogák őtet.

Értelme


Sok veszedelem közett ha valaki lészen,
Ott menedéket nagy nehezen vészen,
És önmagával jót igen vélte tészen.

Az oroszlánról és rókáról

Beteg vala egyszer az oroszlán, a vadak sokan mennek vala oda meglátogatni őtet, de a rókát semmiképpen oda nem vihetik vala. Kihez az oroszlán kevetet bocsáta egy levéllel, hogy odahínák, mert semmiképpen nem lehetne nála nekíl, és hogy semmit ne félne, mert vadak között néki az róka legszerelmesb barátja volna, azért igen kévánna egyszer immáran véle beszéleni, és hogy semmit ne félne, mert ha akarna is, semmit neki nem árthatna, oly igen beteg volna. A róka ismég megírá néki, hogy az oroszlánnak kévánna minden jó egészséget, és öremest imádná érette az isteneket, hogy megvigasznék, de ő maga semmiképpen oda nem menne, mert sok vadaknak nyomát látta volna, kik oda be őhozzá mentenek volna, de kijevő nyomot egyet sem látott volna. És annak az volna jele, hogy sokan mentenek volna be, de egy sem jött volna ki azokba.

Értelme


Ember, aki dolgát elő akarja vinni,
Amit néki mondnak, nem kell mind elhinni,
Kik elmúltanak és jevendők, azokból kell ítélni.

A rókáról és menyétről

A róka sok éhségnek miatta mikoron igen megvékonyodott volna, találkozék egy keskeny likon egy kamarába, holott sok búza vala, mellyel mikoron magát jól megrakta és töltötte volna, akar vala kimenni ugyanazon likon, de a megrakott hasát nem vonhatja vala ki rajta. Mikoron őtet távol egy menyét nézné, hogy ott vesződnék, monda neki:

– Ha ki akarsz menni azon likon, kin ösztevéren jöttél be, tehát ismég megösztevéredjél.

Értelme


Ember míg marhájával ösztevéril vagyon,
Nincsen, mi őneki jeles gondot ádjon,
Megtelik, lészen oly, ki soha nyugodni ne hágyjon.

Az lóról és szarvasról

Az ló viadalt tart vala a szarvassal, és mikoron az szarvas őtet elízte volna az eledelről, az embernek kezde segétségért kenyergeni. Megtére az emberrel ismég a mezőre, és az szarvason gyézedelmet vőn, de maga készerítteték az embernek mindenkoron kötele alatt lenni, zablát felvenni, és az embert nyergestől hátán viselni.

Értelme


Micsoda, mit nem míelönk a jó kazdagságért,
Hogy már cselekedtönk a jó szabadságért,
Végre meglátjuk, hát törekedtönk fogságért.

Az két ifjúról

Két ifjak, mikoron megéhiltenek volna, menének egy főzőhez, és úgy jelenték, hogy valami ennikvalót vennének. Mikoron kegyig a főző egyéb dolgát tartaná, egy remek húst gyorsan ellopának tőle a szatyorból. A főző megösmeré, hogy elkölt volna a remek hús, kezde mind a kettőhez kétségeskedni. Aki ellopta vala, Jupiter istenre eskeszik vala, hogy őnála nem volna. Akinél vala kegyig, az meg ugyan eskeszik vala, hogy ő semmit el nem lopott volna. Kiknek monda a főző:

– Jóllehet nem tudom, kicsoda a lopó, de az tudja, akire eskesztek.

Értelme


Vajha meggondolnók, hogy Isten mindent lát,
És végre megkérdi, mi jót töttél, hol hát,
Nem mernénk olyan igen vétkeznie tehát.

Az ebről és a mészárosról

Mikoron az eb a mészárszékbe a mészáros elől egy darab húst elvonított volna, amint tőle legjobban lehete, úgy iramék el onnét. A mészáros, hogy látá, mert kárt vallott volna, előszer veszteg hallgata. Annakutána ígyen kezde távol az eb után ivölteni, mondván:

– Ó, te lopó eb, fuss el bátran, ne félj semmit, elszaladhatsz, mert gyors vagy, de tudjad, hogy ennekutána reád vigyázok én is!

Értelme


Azt mondják, hogyha elhagyod eszedet,
Fogja kár nagy megnyitnia filedet,
Osztán okosban viseled minden életedet.

Az ebről és az juhról

Az eb a juhot a törvénybe hívá, és azt kezdé nagy iveltéssel ellene fellelni, hogy egy ke nye ret adott volna kölcsön néki, mellyel adós volna. Bizonságul hozá elő a kányát, a farkast és a sast. Ott a juhot kárhozatra ítélék, melynek az eb kapá egyik részét, és megevé.

Értelme


Sokakat megnyomorít a hamis tanúság,
Mert nincsen ott semmi jó atyafiúság,
Hol az ártatlannak lészen nyomorúság.

Az bárányról és farkasról

Mikoron a bárány a kecske után járna, a farkas elöltalálá őtet, kezdé kérdeni, mi ért, hogy anyját elhadta volna, és az bides bak után járna. Mert azt alítja vala, hogyha őmagát találná, inkább megszaggathatná őtet. De a bárány monda néki:

– Ó, jó far kas, ennek hadta az én anyám, hogy megőrizzen engemet. Inkább kell énne kem szilémnek engednem, hogynemmint tenéked, ki engemet meg akarnál csalni, és annakutána szaggatni.

Értelme


Embernek (ki farkas) soha nem kell hinni,
És semmi tanácsát néki elővenni,
Mert ha lehetne, meg akarna enni.

Az ifjúról és macskáról

Mikoron egy ifjú egy macskát igen szeretne, kezde kenyergeni Venus isten asszonnak, hogy azt asszonyemberré változtatná néki. Megkeserilé Venus az ő szerelmét, és elváltoztatá egy szép és fejér asszonnyá. Bémenének az ágyasházba, ott vígan kezdének lenni és játszani. De nem sok idével annakutána meg akará Venus késérteni, hogyha a macska az ábrázattal erkölcsét is elváltoztatta volna. Bocsáta oda bé egy egeret, melyet mikoron a szép asszon meglátott volna, utána futamék, és azt kezdé ízni. Melyet mikoron Venus alkolmatlan dolognak ítélt volna, ismég macskává változtatá őtet.

Értelme


A természetet bátor ugyan bottal kergessed,
Mégsem teheted, hogy őt elveszessed,
És hogy mit megszokott, abból kivehessed.

Az atyáról és a fiairól

Egy szántóembernek sok fiai valának, mind ifjak, melyek önnenközettek visszavonók valának. Kiket mikoron az ő atyjok egymáshoz való szeretetre akarna vonni, tőn eleikbe egy kötés vesszőt, melyet kötéllel által kötött vala, és monda nékik, hogy azt eltörnék. De amazok, miérthogy ifjak és erőtelenek valának, nem teheték. Végre az atyjok megódá, és mindeniknek egy-egy szálat áda benne, melyet mindenik csak könnyen eltöre. És annak utána monda nékik:

– Ó, én szerelmes fiaim! Hogyha ti igyenesek lesztek, akarattal senki tikteket meg nem gyézhet, de ha egymást kezditek gyílelni és ildezni, lésztek végre préda minden ti ellenségteknek.

Értelme


Minden dolgok nevekednek a jó egyezséggel,
Mindenek elromolnak igyenetlenséggel,
Mennyországot is megleljük a szent békességgel.

A lóról és szamárról

Egy parasztember egyszer egy lovat tereh nekil, egy szamárt kegyig jól megterheltet vőn véle az útra. A szamár igen megfárada a tereh alatt, kezdé kérni a lovat, hogyha azt akarná, hogy meg ne halna, segétene néki elvinni az terhet. A ló semmiképpen nem akará. Végre a szamár leesék és meghala. Az ember mind az terhet, kit a szamár viszen vala, még a szamárnak bőrét is, hátára raká a lónak, mely tereh őtet mikoron igen megnyomná, monda:

– Bezzeg méltán szenvedem ezt, ki a szamárnak nem akarék segétséggel lenni, és ím, mastan az ő terhének felette még bőrét is el kell viselnem!

Értelme


Nyomorultat meg kell segétenönk,
És arról gyakorta meg kell emlékeznönk,
Hogy gonosz és jó szerencse mind egyitt jár velönk.

Heltai Gáspár: Száz fabula

melyeket Aesopusból és egyebünnen egybegyűtett és öszveszörzett a fabuláknak értelmével egyetembe

(1566 előtt)

HELTAI GÁSPÁR MINDEN JÁMBOR OLVASÓKNAK KÉVÁN ISTENTŐL

MIND LELKI S MIND TESTI JÓKAT!

Szerető uraim és szerelmes atyámfiai! Ím, gyűtöttem és egybeszedtem száz fabulát, régieket és újakat. Mi okból műveltem légyen ezt, minden jámbor olvasó meg értheti az értelmekből, melyeket minden fabula mellé szerzöttem és utána vetöttem. Senkinek e munkámmal nem akartam ártani, senkit nem akartam bosszontani, senkit is megküssebbíteni: és vélem, hogy ha valaki e fabulákat jó szűvel meg akarja olvasni, hogy sok jó hasznot vehet belőle. Mert noha e fabulák embertől talált és meggondolt dolgok, de azért ugyan velejesek, és külenb-külenb szép és hasznos tanóságok vadnak benne.

De noha ídes és igen jó akaratból felvöttem ezt e munkát (mely bizony nem igen kicsiny és alávaló), és noha nem kevés haszon jő a jámbor olvasóknak be lőle: de mindazáltal tudom, hogy sokan lésznek, kik az én jó szándékomat és nehéz munkámat mind vissza és gonoszra magyarázzák. Mert a szájaveszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik: mert a szájoknak íze elveszett. Olyan az irigységnek természete is. Ezeknek ezokaért semmit nem mondok, hanem ezt: hogyha az én munkám nekik nem tetszik: ottan üljenek le, és csináljanak jobbat. Én bizon nem irillem.

Ha ezokaért én is úgy járok, mint a szegény ember fiával és szamarával járt volt: nincs mit tennem. Mert mikoron a szegény vén ember hozzávötte volna az ő gyermek fiát, és elejbe vötte volna az ő egyetlen egy szamarát, hogy a városba hajtaná eladnyi, megláták őket az út mellett cselekedő és munkálkodó emberek, és megneveték a szegény vén embert, mondván:

– Bezzeg, bolond ageb ez! Lá, mint hajtja előtte a szamárt! Nem tud az ageb reája ülni, avagy a gyermeket reá ültötni. Mely nehezen járhat ő maga is, csak alég ballaghatik.

Hallván azt a szegény ember, felültöté a gyermeket a szamárra, és őmaga utána ballaga. Látván azt az út mellett való dolgozók, mondának:

– Bezzeg, bolond vén ember ez, mert csak alég ballaghat, mégis nem ült fel a szamárra, hanem a gyermeket ültötte fel reája: maga a gyermek könnyebb volna és könnyebben járhatna, hogynem őmaga.

Hallván ezt a szegény vén ember, ismég megmásolá tanácsát, és leszállítá a gyermeket, és őmaga üle fel a szamárra. Látván azt az út mellett munkáló emberek, mondának:

– Micsoda hitván, kegyetlen vén ember ez! Ím, őmaga felült a szamárra, és utána kell gyalogalni a szegény gyermeknek. Lám, ugyan rabbá tötte az önnen fiát, és semmibe nem kímíli a szegény gyermeket.

A vén ember, hallván e beszédöket megharagvék, és felvoná a gyermeket, és háta megé ültötte azt a szamárra, és elindula a város felé. Mikoron ezt látták volna az út mellett való dolgozó emberek, mondának:

– Micsoda bolond és kegyetlen vén ember ez! Lám, a természet dolgát sem érti meg. Mert azért vagyon a szamárnak oly rövid háta, hogy csak egy ember üljön reá; ez kedig másodmagával hágott a szegény szamárra. Kár, hogy olyan vén ember és bolond.

Hallván ezt a szegény vén ember, mondá:

– E nagy dolog, hogy semmiképpen nem találhatom a módot, hogy cseleködhessem, hogy az embereknek tessék.

És megharagván, mind a négy lábát egybeköté a szamárnak, és egy rudat nyújta által, és monda a fiának:

– Jer, vigyük el: netalám e mód tetszik nékik. És ketten vinni kezdék a rúdon a szamárt. Látván ezt az út mellett való emberek, kacagni kezdének, és mondának:

– Ó, bolond vén ember, mind fiastól, ím mint viszik a szamárt! Ki látott soha olyan dolgot? Maga mindketten ülhetnének a szamár hátára, és szépen elhordozná őket a szamár. De látod-é, mint bolondultanak meg mindketten!

Hallván ezt a szegény vén ember, igen megbúsula, és monda a fiának:

– Ördeg győzi ezeknek kedvekre cseleködni! Ha imezt műveljük, nem jó; ha amazt műveljük, az sem jó; ha imígy cseleköszünk, nem tetszik nékik, ha amúgy cseleköszünk, az sem jó. Sem ekképpen, sem amakképpen nem jó. Jer, vessük a vizsla szamárt a vízbe, hogy megmeneködjünk tőle!

És beveték oda a vízbe, és meghala a szegény szamár a vízbe. És ekképpen a szegény vén ember az ő fiacskájával pénz nélkül és szamár nélkül hazatére.

Ha ezokaért énfelőlem és az én munkám felől így kezdnek ítílni, nincs mit tönnem: el kell azt is tűrnem. Miérthogy tudom, és bizonságot vöttem róla, hogy az emberek olyanok, hogy senki kedvekre nem cseleködhetik semmit: de mind azáltal nem szinte olyan kába leszek, mint a szegény vén ember, hogy munkámat efféle harapásokért és mérges ítíletekért a tűzbe vessem, avagy a vízbe hányjam. Vaj nem. Hanem megérem avval, hogy jószándékból és jó lelkiismeretből cseleköszem; és afféle írigy lángú irigyöknek mondom: dicatis meliora.

De mindazáltal hiszem, hogy vadnak jámborok, kiknek fog tetszeni e munkám, és kik jó hasznot vesznek belőle, miérthogy nemcsak a puszta fabulákat szörzettem egybe, hanem minden fabulának az értelmét is melléje töttem, melyet megspéköltem és megékesítöttem szentírásokkal és egyéb szép bölcs mondásokkal és közbeszédökkel.

Ajánlom magamat a jámboroknak minden munkáimmal egyetembe, kiknek mindnyájan kévánok Istentől mind lelki s mind testi jókat.

A BÖLCS AESÓPUSNAK FABULÁI ÉS BÖLCS OKTATÓ-BESZÉDI

1. fabula. A kakasról és a gyöngyről

Egy kakas a szeméten vakargatván, keres valamit ennyi. És talála egy szép gyöngyet. Látván kedig, azt monda:

– Bezzeg szép fénes állatot találtam! De metszek véle? Nem adnék egy árpaszömet rajta! etc.

Értelme

A bölcs Aesopus e fabulával megcsúfolja a tudatlan és goromba népeket, kik sem mi írást avagy egyéb szép mester és bölcs dolgokat nem tanoltanak, és miért hogy ítélet nélkül valók, nem tudják azokat megböcsülleni; avval kedig megelégösznek, hogy valami foldozással ételt-italt és a mindennapi életre valót találhatnak. Mint a szebeni szőcs mondja volt, midőn a szép török lovat dicsírik volt előtte:

– Bizony szép és kellemes marha volna, ha ködment tudna csinálni! De nem tud. Mire való ezokaért?!

2. fabula. A farkasról és a bárányról

Egy farkas igen szomjú, elméne innya a patakra. Midőn ijutt volna, alátekénte a patakon nagy messze, és láta ott egy báránt, hogy innék a patakból. Alá siete ezokaért a bárányhoz, és monda annak:

– Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?

Monda a nyavalyás bárány:

– Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ide alá ittam légyen, te kedig tova fel, honnég aláfoly ide a víz!

Monda a farkas:

– Micsoda? Lám szömbe mersz szökni velem? Miért szidogatsz?

Monda a bárány:

– Jaj, nem szidlak, jó uram!

Monda a farkas:

– Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségim voltanak énnékem. Az apád is ugyanezen bosszúságot művelé rajtam hat holnappal ezelőtt!

Monda a bárány:

– E világon sem voltam én akkor!

Monda tovább a farkas:

– Mindenütt kárt téssz! Vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod!

Felele a bárány:

– Hogy-hogy rághatom el vetésedet, holott nincsen fogam?

Megbúsulván a farkas, monda:

– Pokol érne okadásoddal! Bezzeg megfüzetsz! És ottan megfojtá s megövé.

Értelme

E fabulával írta meg Aesopus e világi dúzsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával: a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják; dühös nevet költnek az ebnek, csakhogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat, avagy nem: de pálcát keresnek néki! Ugyan bűnes a csörc: vagy vétközett a szegény ember, avagy nem. Pauper ubique jacet. Jaj e nagy hamisságnak!

46. fabula. A nyúlról és a kékkáposztáról

A nyúl előmenvén az úton, egy kert mellé juta. És békakocsola a kertbe, és igen szép kékkáposztát láta a kertbe. És mind elkörülé a kertet, de sem rést, sem hágcsót soholt nem talála, hol bémehetne. Előtalálá őtet a róka, és megkérdé a nyulat, mondván:

– Miért nem mégy ím e kertbe? Lá, mely igen szép kékkáposzta vagyon benne!

Monda a nyúl:

– Jól láttam, de nem éri meg. Nem jó őtet enni, mert megcsömerleném tőle.

Monda a róka:

– Ezennel én is így jártam. Mert szép szőlőgerezdöket találtam vala. Azokban sem merék ennem, miérthogy érötlenek valának.

Maga a szegény róka eremest ött volna benne; de nem ére fel oda, ahol lefüggnek vala.

Értelme

E fabula azt jelenti, hogy az emberi természet igen kévánatos, és sok dolgok után vágyódik. A bolondok, hogy az ő kévánságoknak eleget tehessenek és mindenekben kedvek megtöljék, nagy sok veszedelmekre vetik magokat. De e fabulák erre tanítják az embert, hogy eszébe végye magát, és eszesen cseleködjék. És ne induljon mindenkoron kévánsága után, hanem amit lát, hogy tisztességgel és Isten szerént nem érhet, és meg nem találhat: annak ugyan békét hagyjon, és kivesse fejéből, és semmi számot ne tartson arra.

66. fabula. Egy farkasról és a pórokról

Egy farkas méne ki az erdőből a mezőre múlatni, és láta ott valami szántó embereket, kik közett egy csorda disznó, járván, gyükeret túr vala. És egy varjút láta ott, hogy egy igen szép disznónak a hátára ült volna, és ott téregetné magát, és a disznó csendesen járdogálna alatta. És mondá a farkas:

– Bizony, szép dolog ez! Mely szépen hintózik a vizsla varjú a szép disznónak a hátán! Bizony, én is odamegyek és egyikre felülek. Lám, senki nem szól semmit érötte.

És igen lassan odaballaga ő is, és hertelen felugornék egy igen szép ártánra, hogy ő is azon járna, mint a varjú. De megijede az ártán, és futni és ríni kezde. Megláták a pórok, hogy a farkas az ártánra hágott volna, és elhagyák a szántást, és körülvevék az farkast, és hurogatni kezdék őtet, és pálcákkal ütni, és szekercékkel és kövekkel hagyigálni, annyéra, hogy ugyan jól verve csak alég mehetne el. És elmenvén, talála egy rókára. Az kérdenyi kezdé, mondván:

– Mi dolog, farkas uram? Amint én eszembe veszem, nem jól költ kölesed. Bizony, igen megszakadozott a subád. Igen kidöllyedett a két szömed!

Felele nyegéssel a farkas:

– Jó atyámfia, róka: nem jól jártam. Nem sok híja, hogy meg nem ölének. Bizony, nincsen igazság ez világban.

Monda a róka:

– Mint lőn?

Felele a farkas:

– Nagy dolog ez. Egy igen hegyes orrú varjú egynyíhány óráig egy szép ártányon üle, és az oly csendesen hordozá a varjút; és egyet sem ríva. A szántók is ugyan mindnyájan jól láták, de egyet sem szólának érötte. Én is kévánkozám oda, hogy egy szép ártánnak a hátán járhatnék. De mihelyt reájahágék, úgy kezde az átkozott disznó ríni, mint ha a kést belé ver ték volna. A szántók kedig mindnyájan hertelen egybefutának és környülvevének, és pálcákkal igen kínálának, és szekercékkel és kövekkel igen meg hagyigálának. Kelle az Isten nek, hogy nem maradék oda! Lássad ezokaért, én ídes atyámfia róka, ha ez igazság! A varjú napestig mind rajta jár a disznókon, és senki egyet sem szól érötte, senki nem hurogatja, sem hagyigálja. Engemet kedig mindgyárást meg akarának ölni. Maga jól tudod, mely igen jámbor és ártatlan vagyok.

Monda a róka:

– Bezzeg, igen magagondolatlan vagy. Nem hallottad-é közmondásba: agebet nem illeti a hintószekér! Ki ördeg vitt reá, hogy kévántad a hintót? – maga sem az apád, sem a jobbapád soha nem járt hintóba.

Értelme

E fabula azt jelenti, hogy külenbség vagyon az emberek közett. Némely ember jó természetű, szép, csendes erkölcsű, kivel noha egybetársalkodol és egybebarátkozol, azért ugyan semmi kárát nem vallod; mert jó természetű és nincsen álnak és ártalmas szüve. De némely ember képmutató, színtartóbéllet. Kívül mínden jót mutat, sima beszédű, de belől rakva álnoksággal, ártalmassággal és bosszúságra űző méreggel. Annak ha adod magadat és egybetársalkodol véle, nyilván kár nélkül meg nem meneködel tőle.

Ezokaért megoltalmazd magadat efféle farkas-természetűektől, és idején meg vessed barátságokat. Ha morognak érötte, te ne gondolj véle: te olyanokkal cimborálkodjál egybe, kiknek isméred természetöket, hogy jó és békösséges. Haddjárjon az, aki ördeg hámába vonsszon: mert efféle nem tehet egyebet gonosznál, miérthogy olyan Káin-természet vagyon benne.

Miért ölik meg a farkaskölyköket? Lám, egy báránt sem öttek meg. Há: benne a gonosz természet, annak kell eleit venni!

71. fabula. Egy farkasról

Vala egy farkas. Ez mikor reggel felkölt volna és huzakodnék az álom után, nagyot szalaszta egyet, hazugnak valót. Ottan nagy örömmel mondá:

– Bizon, jót jövendöl a hasam. Immár jól tudom, hogy ma jóllakhatom. Nem félek semmit!

Mikoron ezokaért útra indult volna, talála az úton egy bevarrott hájat, melyet egy szekeres elejtett vala. És forgatni kezdé azt az úton, és monda:

– Bezzeg, jó volnál megenni, de meg nem észlek, mert minap is igen elveszett vala és igen mégyen vala a hasam efféle miatt.

És midőn tovább ment volna, talála az úton egy szalonnát. Látván azt, monda:

– Ugyan jól tudom, hogy ma jól kell laknom, mert a hasam megjövendöllette. De e szalonnába sem észem, mert igen sós: egen megszomjúhoznám utána.

És elhagyá a szalonnát. És mikoron tovább ment volna, talála egy kabalát egy csitkóval, és monda:

– Lám, mondám, hogy jóllakhatom ma, mert a hasam megjövendöllette ennékem.

És megszólítván a kabalát [monda]:

– Húgom, jó helyen találtalak. Ma ugyan jóllakom véled, mert megészlek!

Felele a kabala:

– Bátor, jó farkas uram. De énvelem nem igen jól lakhatol, mert én igen esztevér vagyok. De ím, a fiam elég kevér, azt adom oda. Minekelőtte kedig megennéd, tedd ezt az irgalmatosságot vélem az Istenért: ím, tegnap egy utolsó lábommal egy tevisbe hágtam. Kérlek, vond ki a teviset a lábomból, és másszor ismég hasznomat veheted.

Monda a farkas:

– Tartsd fel tehát a lábodat.

És midőn oda körült volna, hogy a teviset kivonnája, úgy rúgá a kabala a farkast homlokba, hogy ottan hátraesék és elájula. A kabala kedig elfuta a csitkóval egyetembe. Jó idő múlva, mikoron a farkas felébredett volna, látá tahát: sem a kabala, sem a csitkó. És monda:

– Úgy kell, agebnek. Sem íred, sem szelencéd, azért ugyan barbéllyá tötted magadat! No, ez megvagyon. De azért ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom, mert a hasam megjövendöllette énnékem ma reggel.

Mikoron tovább ment volna, talála egy szép szénarétet, azon öklele két kos egymással. Látván azokat a farkas, igen örüle nékik, és monda:

– Ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom. Ezeknek az egyikét megészem. És hozzájok menvén, monda őnékik:

– Vagyon-é híretökkel, hogy az egyiket megészem közületek?

Mondának a kosok:

– Bátor, jó farkas uram. Csakhogy ne siess véle. Mert ketten egybevesztünk, és vívunk egymással e szénarétért. A mi eleünktől maradott reánk, és nem igazodhatunk rajta. Mert egyik is kévánja, a másik is kévánja. Te kedig, jó farkas uram, bölcs vagy, és sokat pörlettél. Ezokaért légy bíránk és tégy ítíletet köztünk; és aki vétkes köztünk, azt megbüntössed. Ez tetszenék minékünk, hogy kezép-arányt állanál a szénaréten, és egyik közülünk menne a szénarétnek az egyik szélére, a másik a másikra, és hozzád sietnénk egyszersmind; és aki előszer hozzád érközik, azé lönne a szénarét. A másikat kedig annakutána megbüntötnéd és megennéd.

Monda a farkas:

– Jó lészen; tetszik énnékem is a tü végezéstek. Elmenének ezokaért a kosok, egyik egyfelé, a másik másfelé; és a farkas megálla a kezepin, hogy igazlátó és bíró lenne. Egy be kezdének ezokaért a kosok menni, és egyszersmind megöklelék nagy sebességgel a farkast, és a szarvak közibe szoríták, annyéra, hogy mind elhánná a hazugnak valót, és minden oldala csontjai porcognának belé, hogy ottan is mindjárást elájula. És a kosok békével elmenének. Sok idő múlva, mikoron ismég felébredett volna, monda:

– Úgy kell bolond agebnek, ki nem akar kárával is tanolni. Még az apám sem volt soha bíró, én kedig eszesb akarok lenni az apámnál; úgy kell esztelen latornak! No, ez is megvagyon. De mindezáltal jól tudom, hogy még a mai napon jóllakhatom, mert a hasam megjövendöllette énnékem.

És tovább menvén, talála egy réten egy emse disznót hét malaccal. És monda:

– Ihol, megvagyon immár! Lám, mondám, hogy ugyan jól kell laknom ma, mert a hasam megjövendöllette énnékem.

És mondá a disznónak:

– Húgom, mint vagy? Bezzeg jó helyen találtalak. Vagy tégedet, vagy fiaidat meg kell ennem, mert jól kell még ma laknom.

Felele a disznó:

– Én nem jó leszek arra. Mert látod, hogy koros vagyok immár. Hanem ihol vadnak a malacok, ezek jó kevérek, azokat megeheted igen jóízűn. De nem tiszták még, mert még nem avatták be őket. Kérlek ezokaért, hogy jövel, és avasd be őket, mert annakutána megtisztulnak, és meg nem fertelmeztetöl általok. Monda a farkas:

– Hol kell őket beavatni? Nem látok semmi vizet.

Felelé a disznó:

– Jere, megmutatom a vizet, igen szépet s tisztát. És egy malom félibe vivé a farkast, az őrzsilip mellé, hol a víz igen sebesen alámégyen vala a malomkerékre.

És monda néki:

– Ez arravaló hely. Ez a szenteltvíz; nézzedsze, mely igen tiszta! Egy pénzt meglátnál a fenekén; és úgy tetszik, hogy látok amott egy pénzt a fenekén.

Midőn a farkas aláhajolna, hogy meglátná a pénzt, a disznó erősen megtaszítá a farkast, és az őrzsilipbe esék bé; és a sebes víz a kerék alá vivé, és a lapickák megnyomák őtet a deszkás fenékhöz, annyéra, hogy minden tetemi porcognának beléje, és holt-elevenen kiháná őtet a víz.

Mikoron annakutána a parton ismég felébredett volna, monda:

– Latrul jártál, ageb. Úgy kell, bolondnak. Lám, soha nem akarsz eszesülni. Pappá tötted magadat, és be akarsz avatni, magad semmit nem tanoltál hozzá! No, ez is megvagyon. De azért jól tudom, hogy még ma jóllakhatom, mert a hasam reggel megjövendöllette énnékem.

Mikoron ezokaért igen megéhezett volna, méne egy falu felé. És az utcán bétekéntvén, láta négy kecskét egy sütőkemencén állani. És monda:

– Ihol immár: ugyan jól tudom vala, hogy még ma jóllakhatom. A pórok nincsenek honn, mind az aratóba vadnak; ezokaért bémegyek, és vagy kettőt elővonszok bennek, és megészem azokat, és ugyan jóllakom.

És a kemence felé kezde ballagni. De mihelyt a kecskék megláták a farkast, alá szekellének a kemencéről, és a kemencébe bébúának, és félelemnek miatta béegni kezdének. A farkas a sütőkemence elejbe jövén, monda:

– Mi dolog, jó húgaim: mit éneköltek a kemencébe? Jöjjetek ki, mert megész lek benneteket!

Felelének a kecskék:

– Bátor, úgy légyen, jó farkas uram. Szabad légy vélünk, mert te vagy urunk. De ím, egy kis dologra kérünk. Minekelőtte megennél minket, hadd mondjunk egy dícsíretet; te is segétsed mondani a lélekváltságot a mi lelkünkért. Tödd ezt a jót mivelünk. Annak utána jól lakjál.

Monda a farkas:

– Bátor.

Béegni kezdének ezokaért a kecskék a kömencébe, és a farkas ordítani kezde a kömence előtt. Mikoron a pórok hallották volna a farkasnak ordítását, kitámadának mindnyájan a házakból, pálcákkal, dorongokkal, fustélyokkal, és erősen megverék a farkast, és az ebek reája támadának, és erősen mardossák vala, és a bőrét megszaggatták, és csak alég szalada el közülek. És midőn elszaladott volna, igen lassan kullaga a hegy oldalára fel; és felmenvén egy nagy fa alá feküvék, és erősen nyege. Annakutána valamennyére megújulván, panaszolni és gyónni kezde, és monda:

– Ó, én ídes istenem, mely igen sok nyavalyába és nyomorúságba estem ma! De ez mind reámjött az én gonoszságomért. Mert igen kövély voltam és igen kegyetlen. Mennyi báránt öttem mindéltig, de egyikre sem mondottam a Benedicerét; keresztet sem vetöttem rá, és addig megöttem. Mely szép bevarrott hájat és szalonnát találtam vala az úton, és megutálám és nem akarék bennek enni. Nemde, kevélység-é ez? Sem az apám, sem a jobb-apám nem volt orvos, én sem tanoltam orvosságot, mégis én orvossá töttem magamat, és a lovat akarám megorvosolni és a lábából a teviset kivonni. Bíró sem volt az apám soha: én is sem tanoltam soha a törvény dolgát, mégis bíróvá töttem magamat a kosok közett. Egy sem volt pap minden eseim közett, én is paraszt és minden írás nélkül való vagyok. Honnég ördegbe indíttattam erre, hogy béavassam a malacokat? Deákol sem tanoltam soha, mégis a kecskékkel vecsernét és lélekváltságot akartam mondani és énekölni. Ám lásd, ha nem nagy akarat és kövélség ez! Ó, Jupiter isten, nem bánnám, ha fegyverrel megbüntötnél az égből, hogy ugyan itten meghalnék: jobb volna énnékem!

Egy pór kedig felhágott vala egy fejszével ugyanazon fára, hogy azt megnyesnéje. És midőn mind meghallotta volna a fáról a farkasnak panaszolkodását és gyónását, hertelen aláhagyítá a farkasnak a hátába a fejszét, oly erősen, hogy eltántorodék belé. És midőn felébredett volna, felkele és feltekénte a fára, és monda:

– Ó, Jupiter isten! Mely igen szentséges s búcsós hely ez?! Ereklés ez a fa: mely igen hamar meghallgattatnak az imádságok e fa alatt!

És látván azonközbe az embert a fán, megijede, és elfutamék onnég igen alázatoson az erdőben, ki annakelőtte igen kövélyen kijött vala belőle, és – tisztességgel mondván – egy fingba vetötte vala reménségét.

ÉRTELME

E fabula minden embert tanít, és erre int: hogy senki ne értsen feljebb ő maga felől, hanem amint illik. Mert az ördegnek vesztése által, melyet az emberi nemzeten művelt, a bűnnek általa vagyon ez e visszafordultság az emberekben, hogy mindenik több gyönyörűséget keres és kéván, hogynemmint illenék avagy szükség volna őnéki. És senki meg nem elégszik az ő hivataljának állapatjával, hanem kiki mind feljebb, nagyobb pompaságra és dücsőségre siet, és ezeknek nagy kévánságából oly dolgokhoz kezd, és oly cselekedetökbe avatja magát, melyek sem hivataljának állapatjához, sem szömélyéhöz, sem erejéhöz vagy tehetségéhöz ingyen sem illenek. Ott nyer az ember annakutána olyan nagy előmentet, oly nagy tisztességet, mint ez a fingó farkas. Ennekokaért eszes és alázatos légy. Eszes: gondold meg, micsoda hivatalban vagy az Istennek akaratjából; abban megmaradj. Alázatos: mert mennyével feljebb hágsz, annyéval nagyobbat esel. Ha Isten nagyobbra akar vinni: talál ő módot hozzá. Te ne kapjad, ne kergössed!

86. fabula. Egy férfiúról és annak két feleségéről

Vala egy férfiú, kinek felesége, kit igen megunt vala, télben meghala; kinek halálán a férfiú igen örüle. És mikoron a tavasz elkezdene érközni, tanácsot kezde kérdözni barátitól, kit volna jó házastársul választani és venni magának. Egyik barátja ezt mondja vala néki:

– Szerető barátom! Ha meg akarsz házasodni, tahát igen ifjat ne végy, hanem olyant, ki a te idődhöz hasonló. Mert te is immár koros szabásó vagy és lisztes immár a fejed. Ha ifjat véssz, az ottan kezd ész hajaidat megutálni, és nagy nyomorúságokban és bánatokban kezdesz miatta lenni. Tied leszen a bárány – akárkicsoda volt a kos!

Másik barátjához menvén, attól is tanácsot kezde érteni. Az eképpen szóla néki:

– Szerető barátom! Koros asszonyállatot ne végy. Tudod-e, mint untad vala a másikat, mely jó szerencsédre meghala. Ha korost véssz, az bírt az elébbéli urával; és amint avval bánt, szinte azonképpen véled is akar cseleködni. Soha nem győzéd kedvét keresni. Ha bejő a házba: morog véled. Ha kimégyen: posszogással vészen búcsút tőled. Ez okaért végy ifjat: azt kezedre taníthatod és gyönyörűséges lészen véle lakásod etc.

Elbúsula a férfiú a két tanács miatt és monda:

– Meggyek? Elveszett eszem ezeknek tanácsok miatt! No, tudom, mit művelek.

És elméne és két feleséget vén magának. Egy korost és egy igen ifjat. Mikoron immár együtt laknának, mindenik a feleségek közül hízelködni kezde férjének. De a férfiú inkább kezde szeretetit megmutatnia szép menyecskéhöz, hogynem a koroshoz: melyen a koros igen bánkódni kezde. De álnakságot gondola és elméne a férfiú mellé és hozzá kezde magát törleni, és nagy szeretetet hozzá mutatni. És miérthogy untalan fejébe néz vala, gondola ő magában: Bizony az én férjemet én hoz zám hasonlóvá tészem; és midőn a térdén alonnék a férje, ki kezdé lassan-lassan a fekete hajakat tépni, mondván:

– Énnékem is ész a fejem, de ez ezennel hozzám hasonlatos lészen, mert bizony mind kitépem a feketéket!

Látván azt a menyecske, gondolni kezde: Bizony ebből jó nem követközik, mert az uram meglátja a tükörben, hogy teljességgel ősz haja vagyon, és ottan meg kezd tégödet, miérthogy igen ifjú vagy, utálni, és a vén vigyorhoz ragaszkodik: ottan nem jól leszen dógod. És elméne, és hizölködni kezde a férjének. És midőn a térdén alonnék, mind ki tépe néki az ősz hajokat, annyéra, hogy a feje megkapaszula és sima lőn, mint egy vakart tök. És mikoron kijött volna a házból, megláták őtet a szomszédok és mondának:

– Mi ördög lelte a szomszédot? Ím, mint fénlik a taréja! Azelőtt Fürtes Gálnak vala neve, de immár Kopasz Gálnak híják. Agebül járt!

ÉRTELME

E fabula megjedzi és megcsúfolja a vén embereket, kik eszeket hátra hadván, és természetöknek fogyatkozását nem mértékölvén, magagondolatlanul testi gyönyörűségöket és kévánságokat követik és vénkorokban megházasulnak. Ezek nagyobb bolondságot nem cseleködhetnek, és kárt nagyobbat magoknak soha nem tehetnek. Mert ha aggot vészen az ember, mi haszon jő abból? Nemhogy szolgálna néki, hanem szükségesb volna, hogy ő maga szolgálna annak. Aminémű erkölcset hozott az előlbeli urától, azt soha el nem hadja. Ez is nagy nyavalya. Ha ifjat vészen: az sem illik egybe, mert a tehén és borjúhús nem fő meg egyaránt. Onnég lészen, hogy övé lészen a bárány, de más volt a kos.

87. fabula. Egy asszonyállatról és farkasról

Egy farkas igen éh lévén, kijöve estvefelé az erdőből, hogy látná, ha valami ragadománt kaphatna, melyet hazavinne az ő farkasnénak és fiainak. És a falu felé tartván, kerengeni kezde egy házat. Midőn kedig egy gyermecske a házban igen sírna, az anyja megbúsulván fenyegöti vala a gyermecskét mondván:

– Veszteg, gonosz gyermek, hallgass és aludj el, mert ezennel kivetlek a farkasnak.

Hallván azt a farkas, hiszen vala az asszonyállatnak, és éten éjszaka mind ott virraszta az ablak alatt, várván, hogy az asszony kivetné a gyermeket őnéki. De mikoron a gyermek eleget sírt volna, elaluvék mind anyástól. Midőn kedig megvirradott volna, kijövének a pórok a faluból, hogy ki-ki mind dolgához kezdene. És látván ott az ablak alatt a farkast, kiáltani kezdének és szekercékkel hagyigálni fogának, és pálcákkal a farkast jól megderecskölni, és csak alig szaladhata el. Mikoron kedig az erdőben ment volna az ő barlangjához, monda a farkasné:

– Mint jössz, én ides farkasom? Lám, nem hozsz semmi ragadománt. Mint jártál? Igen felborzadott a szér a hátadon. Jaj, ki szomorú vagy! Mi lelt?

Felele a farkas:

– Egy ebagné miatt csaknem elveszék. Kerengék egy házat, tehát igen sír ott benn egy gyermek. Az anyja fenyegeté a gyermeket, mondván: Hallgass, mert ezennel kivetlek a farkasnak. Ezt hallván, mind ott lestem az ablak alatt. És mikoron hertelen reám megvirradott volna, ott tapasztolának a pórok, és kelle az Istennek, hogy oda nem ölének. Így jártam a vizsla ebagné miatt.

Monda a farkasné:

– Bolond vagy és bolondul cseleködtél. Nem hallottad-é, hogy valaki az asszonyi állat szavának hiszen, hogy az a gyégre fondálja házát?

ÉRTELME

E fabula erre tanít, hogy az asszonyállat szavának nem kell mindenkor hinni. Mert valaki asszonember szava után indul, az gyakorta megcsalatkozik. Mert az asszonyi állatoknak hosszú a hajok, de igen rövid az eszek. Igen hamar meggondolják magokat, és igen gyors lovok vagyon. És miképpen az ebek akkoron sántál nak, mikoron ők akarnak, azonképpen az asszonyállatok akkoron sírnak, mikoron ők akarnak. És mihelt sírnak, ottan megója magát a férfi: mert akkoron keres utat, miképpen megcsalhassa. De ő köztek is külenbség vagyon. Mert a jámborát Salomon igen dicsíri. Proverb. 31.

88. fabula. A tekenésbékáról és köseléröl

A tekenésbéka magában panaszolkodván monda:

– Nem tudom, micsoda állat vagyok én, ím, mely rövid lábaim vadnak, de mindazáltal ezt a nagy pajzst a hátamon kell viselnem, és mindéltig a földen mászkálnom. Mennyi sok madár vagyon az ég alatt, mely igen szép magasan röpülnek és senkitől semmit nem félnek. Vaj, ha én is ezenképpen felmehetnék!

És elméne a madarakhoz, és monda nékik:

– Valaki engemet felvinne az égbe közületek, annak nagy titkot jelenteném rneg, miképpen megtalálhatni a szép gyöngyeket a csigáknak házaiban.

Maga őmaga sem tudja vala, hol kellene azokat megtalálni. Monda a köselő:

– Ím, én felviszlek.

És körme közé vévé, és felvivé magason az égbe. Ott fenn immár megkezdé kérdeni a tekenésbékát, hol kellene a szép gyöngyeket találni? És midőn meg nem mondhatnája, körmelni kezde a köselő a tekenésbékát és kénszeríteni, hogy megállaná a fogadást. És jajgatni kezde és monda:

– Jaj, énnékem! Mit műveltem? Bolondul cseleködtem, hogy ide fel, hol semmi járásom nincs, kévánkoztam. Ha a földen maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelemben. Jaj, énnékem!

Eluná a köselő a tekenésbékának panaszolkodását, és megharagván, alá hagyítá. És az a földre esvény, mind elszélede és elvesze.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy kiki mind az ő Istentől elrendelt állapatjában megmaradjon és szertelen abból ki ne hágjon. Mert bölcs az Isten. Miképpen hogy tudta az embert terem töni: azonképpen jól tudta, minémű állapatba helyheztesse őtet. Avval ha az ember meg nem elégöszik, hanem kevélységből kihág belőle: amennyével feljebb akar hágni, annál nagyobbat esik alá. Igen jó ezokaért az embernek az ő állapatjában isteni félelemben megmaradni.

89. fabula. Két rákról

A gyermekdid rákot látta az ő atyja, hogy a vízbe mind visszamenne és igen megháborodék rajta. És megszólítá a fiát mondván:

– Jó fiam! Ne járj oly formán, mert rút vagy véle. Elő járj, mint az egyéb lelkes állatok!

Felele a fiú az atyjának, a nagy ráknak:

– Vallom, ides apám, hogy a fiú tartozik az atyjának engödni, és annak példáját követni. De miérthogy rákot soha nem láttam, ki elő járt volna, hanem csak hátra, ezokaért a mi nemzetünknek példáját követtem eddig. De ha te, ides apám, jó és szép példát adsz énnékem, és előttem elől mégy, én is igyeközem példádat követnem!

Mikoron az öreg rák jó példát igyeköznék adni az ő fiának, és elől akarna menni, igen lassan kezde ballagni, miérthogy nem szokta volna. Monda a fia:

– Ha a halászok kergötni kezdenek, igen hamar elérnek és megfognak, ha így kezdesz ballagni.

Felele az atyja:

– Más módon mégyek akkor.

Kérde a fia

– Mint mégy akkoron?

És monda az atyja:

– Így. És gyorsan hátra méne.

Monda a fia:

– Ides apám, ha ez a járás hasznosb, tehát csak emellett maradok meg. Ám valaki elő akar menni, menjen.

ÉRTELME

Előszer e fabula ezt jelenti, hogy nehéz a természetből vött szokást megváltoztatni. Amint az Isten az embert teremtötte, és az ő életének módját tisztességgel elrendölte, ha így jár és cseleköszik, jól vagyon és igen illik hozzája. De ha finnyáskodik, és az elrendelt útból kihág, ottan kitör belőle, és kimutatja magát a kövélység, mely igen szidalmas. Annak utána e fabula arra inti az embert, hogy ha mást akar megfeddni és igazgatni, tahát előszer őmaga köbelébe nézzen és megismérje magát, ha afféle vétökben részes, melyről mást meg akar feddni. Mert nem illik külenben!

90. fabula. Két társról

Ketten egybetársolkodának, és egyik a másiknak erős hittel megesküvék, hogy halálig egyik el nem állana a másiktól. És midőn egy nagy erdőn általmennének, talála egy nagy medve reájok. Látván azt, az egyik társ mindjárást elfutamék, és egy nagy fára felhága. A másik kedig látván, hogy el nem szaladhatna, ledőle a földre és holttá tévé magát. Mikoron a medve odaérközett volna, megkörülé az embert a földen, és bízelni kezdé, és az orrát a füleihöz tartá és szájához. De mikoron leheletet nem érzene, miérthogy az ember erősen megtartja vala leheletét, elhagyá őtet és elméne, megholt dögnek alítván az embert. Minek utána a medve elment volna, leszálla az egyik társ a magas fáról és odamenvén, megszólíta a társát, mondván:

– Kelj fel! Menjünk el, mert elment a medve!

Felkele az, és elindula a társával. Mikoron az úton mennének egymással, meg kérdé ez a társát, mondván:

– Szerető társom! Mit beszél vala veled a medve? És mit súg vala füleidbe, mikoron a földen fekszel vala?

Felele az:

– Sok jó oktatásokat és tanításokat ád vala előmbe, és a többi közett erre is inte, hogy másszor eszesb légyek, és igen jól meglássam, micsoda emberrel társolkodom egybe, mert igen vélta talál az ember egy hívés állhatatos társra, – úgy monda.

És ottan elválának egymástól.

ÉRTELME

E fabula megmutatja, mely igen nem kell az embereknek hinni, avagy az ő ígéretökben bizodalmot vetni. Mert ha a nyavalya elérközik, az próbálja meg annakutána az embereknek az ő mivoltokat. Ezokaért meglásd, kivel egybe társolkodol. Mert ha nyavalyád és szükséged tertényik, ottan megválik, melyik volt a jó és a hív társ.

91. fabula. A páváról és daruról

Egy páva vendégségbe híva egy darut. És mikoron immár jól laktanak volna, a beszédek közett egybevészének a külemb-külemb ajándokokért, melyekkel őket megékösítötte volna a természet. A páva monda:

– Micsoda vagy te énhozzám képest?

És azonközben felveté a farkát és megmutatá az ő szép tükeres festett tollait.

– Micsoda szép kék bárson érne az én mellyemmel? És nézzedsze, mely szép korona vagyon (úgy monda) a fejemen. Semmi vagy énhozzám képest! Rút, undok, szürke madár vagy etc.

Felele a daru:

– Úgy vagyon. Szép fénes tollaid vadnak és ugyan szép madár vagy. De mit használsz szépségöddel ? Mit használnak tenéked a szép tollaid, noha tükeresek és fénesek? Mind éltig csak itt alatta földen, a sárban és nagy bűzben kell laknod, mert szép tollaiddal nem mehetsz fel az égbe. A disznók is gyakorta reád támadnak, és kítépnek benne. De engemet e rút, szürke tollak felemelnek az égbe, és ott fenn járok az égben, kezel az Isten séghöz, és onnég az égből nézem az Istennek csodáit a földen nagy gyönyörűséggel és vigassággal. Ha egy tollam kihull, azt örömmel kapják az emberek, és a nagy hősek feltészik süvegben és avval ékösítik meg magokat. Senki kedig nem becsüli a te tollaidat, ha nemhogy legyözőt csinálnak belőie. Eredjél immár és kérködjél szépségöddel. Bizony szépen vagy véle!

ÉRTELME

E fabula minden embert inti, hogy ne légyen kevél, és ha látja az Istennek ajándékit nála, hogy azok miatt senkit meg ne utálja. Mert az Isten szabad véle, kinek mint és micsodát ád. Ha tenálad egy jószágos ajándék vagyon: másnál más vagyon; és kedig olyan, amely sokkal hasznosb, hogynem az, amely tenálad vagyon. Hadd férjen el ezokaért más ember is melletted és alázd meg magadat!

92. fabula. Négy ökerről és egy oroszlánról

Négy egyarányú szép szarvasöker vala egy társaságban és mindenkor együtt mennek vala ki a mezőre és semmi fenevad nem mere reájok támadni, miérthogy igen egyenlő akaratúak valának, és egyik a másik mellett támad vala. Az erős oroszlán egyníhányszor feléjek kezde menni és noha igen éh volna, azért látván az egyenességet köztek, nem mere hoz zájok kezdeni. Végre álnokságot gondola, és az egyik ökerhez menvén, monda neki:

– Tudod-e mint vagyon dolgod? A te társaid igen meggyűlöltenek tégedet és végözést végöztenek ellened. Kirekesztnek a társaságból. Ezokaért megójjad magadat tőlek. Az öker meghívé az oroszlán beszédét és kétséges kezde társaihoz lenni és idegenséget hozzájok mutatni. Ezenképpen mene az oroszlán mind a többihöz, és áltatván egybeveszté őket. Mihelyt ezokaért idegenek löttenek volna egymáshoz, ottan eljöve az oroszlán és az egyiket, magának levent, megkezdé és lemará azt, és megövé. Annakutána mind a többet is. Mikoron kedig a negyedikhöz és az utolsóhoz kezdett volna, monda az:

– Ó te álnaksággal megtölt fenevad, mely igen megcsaltál minket! Ha a kétségnek és gyűlölségnek magvát nem hinted vala közünkbe, bizony győzedelmet nem vöttél volna rajtunk. De immár oda vagyunk. Minden lelkes állat megtanoljon tőlünk, hogy álnakságos hízelkedő beszédöknek ne higgyen és a régi barátságot és társságot minden apró véleködésért meg ne vesse! Mert ha mi a mi barátságunkban és társaságunkban állhatatoson megmaradunk vala: bezzeg ez fene oroszlán egyet sem ött volna bennünk. De ez a mi bolondságunknak jutalma!

ÉRTELME

E fabula előszer igen dicsíri az egyenességet a társaságban. Mert addig méglen az emberek, kik egy társaságban vadnak, egyenlő akaratúak és egyik szereti a másikat, igen nehezen fér valaki hozzájok, hogy kárt tenne, avagy ártana nékik. De ha kétségösek lésznek egymáshoz és kezdik egymást gyűlölni: ottan odaveszett minden dolgok. Ezokaért hamar ne adjad füledet a rágalmazónak és nem minden okért megvessed régi barátodnak barátságát.

93.fabula. A fenyifáról és galaganyáról

Egy igen szép egyenes és magas fenyűfa álla egy galagonya tevis mellett. És az meg utálván a galagonya tevisét, monda:

– Bezzeg sűrő, bojtos tevises bokor vagy és igen alacson: ugyan nem vagy méltó, hogy együtt mellettem állj. Mert én szép egyenes és magas vagyok, annyéra, hogy tetejem a fellegöket feléri. Nagy böcsületben is vagyok, mert engemet a hajókban kezéparánt felállatnak és az árbószfát csinálnak belőlem, és énhozzám kötik a vitorlákat, és nagy becsületben vagyok. De te kicsoda vagy ? Ott állasz, mint egy méhkaptár, alacsony és minden ember megutál. Ezokaért nem vagy énhozzám hasanló.

Felele a galaganya tevis:

– Igazat mondasz. Szép vagy és én igen hitván termetű vagyok. Sem vagyok hozzád hasonlatos. De mit tehetek róla, holott a természet így, és olyan termettel látogatott meg. Mostan, úgy vagyon, igen fenn vagy véle, és teljességgel megutáltál éngemet, és a dücsőség mind néked áll. De ha kevés idő múlva eljő a favágó és megkezd kerengeni és éles fejszével tevedet kocogtatni, és a földre leejteni, és szép ágaidat lenyesni, vaj mint akarnád, ha te is olyan bokor tevis volnál! Mert engemet nem bánt senki, de tégedet nagy gyönyörűséggel levágnak. Mit használ ezokaért tenéked a te kérködséged?

ÉRTELME

E fabula inti azokat, kiket az Isten meglátogatott külemb-külembféle szép ajándékokkal, hogy az ő ajándékok miatt el ne higyjék magokat és meg ne utálják a szegény együgyűeket. Mert az Isten gyűlöli a kevélyeket: abból lészen az, hogy gyakorta elesnek és nagy szégyent vallnak. Az együgyűek kedig megmaradnak etc.

94. fabula. Egy síró gyermekről és egy orvról

Egy gyermek üle egy igen mél kút mellett igen sírván és nagy szomorúságot és bánatot megmutatván. És ehhöz találkozék egy igen okos orv, ki nagy szorgalmatossággal kezdé kérdözni a gyermektől az okát, miért sírna és bánkódnék oly igen. A gyermek álnakságot gondolván, monda az orvnak:

– Jaj, egy aranyvederkém vala, és avval merítek vala vizet, és belészakada a kútba. És immár semmiképpen nem lelhetek módot hozzá, hogy kivehessem a kútból.

Örüle a kévánatos orv a beszédnek, és mindjárást leveté felsőruháját, és lehága a kútba, és keresni kezde az aranyvedret. Méglen ő ott keresi vala az aranyvedret, az inas felkapá a felsőruhát az orvnak, és elfuta véle az erdőbe. És midőn sokáig még kereste volna az aranyvedret, láta, hogy hajábavaló volna keresése: és kihágván a kútból nem talála meg a letött felsőruháját. És bánatba esvén, egy kőre leüle, és igen kezde sírni és mondani:

– Vaj, bolond, hogy nem elégöszel meg a tieddel? Ím, mást keresvén, egy sincsen immár!

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy, ki-ki mind avval megelégödjék, amit az Úristen néki adott és amivel megajándékozta őtet. És hogy a más ember marhájának kévánságától megoltalmazza magát. Mert az Isten igaz, ki hamar az ő igazságának ítíletiből ezt műveli, hogy úgy rendeli a dolgot, hogy ha a másét álnaksággal és hamissággal magadnak akarod koporítani, hogy a tiedet is utána veszted. Mert míhelt igyedet és keresményedet az Isten meg nem áldja, ottan megkábulsz és egyik kárból a másikba esel, és abból megbúsulsz.

95. fabula. Egy lúdról és arany ludmonyról

Egy családas jó major ember vala, kinek sok ludai valának. A többi közett vala egy, mely minden nap egy aranymonyat tojik vala. Ennek igen örüle a családos ember. De látván az aranymonyokat, aranynak nagyobb kévánságába esék, és gondolkodni kezde, honnég jönnének ez igen szép aranymonyok ? Gondola ez okaért, hogy a lúd belől rakva volna arannyal, és nem győzi vala várni, hogy minden nap egyet-egyet tojnék, hanem megteke ré a lúdnak a nyakát, és egy éles késsel nagy kévánsággal meghasítá a ludat, hogy az aranyat kivennéje egyszersmind belőle. És, íme, semmit nem talála benne, így vesze el a hasznos lúd tőle, az ő nagy kévánságának általa.

ÉRTELME

E fabula feddi meg a telhetetlenséget és a sok heábavalóknak kévánságát, holott az emberek meg nem elégödnek avval, amivel az Úristen megajándékozza őket, hanem azoknak kövüle olyanokra űznek, és olyanokat keresnek, amelyeket az Isten nekik nem engödett. Ennekokaért az Istennek ítíletiből az esik rajtok, nem hogy többet nyerhetnének az ő telhetetlenségöknek kévánságok szerént, hanem azt is elvesztik, ami nálok vagyon. Ezokaért ne légy telhetetlen!

96. fabula. Egy pórról és szép madárkáról

Egy pórnak vala egy ígen szép széna kertje, melyben szép gyümölcsfák valának és egy igen szép kútfő. Mikoron egynémelykort munkájáról megtért volna, béméne a szénakertbe és lefekvék egy szép almafa alatt, hogy ott megnyugodnék. Jöve egy igen szép madárka az almafára és ott kezde énekelni ides és igen gyönyörűséges szóval. Hallván azt a pór, igen gyönyörkedék abban, és nagy sok helyen kezde hurkokat és lépet vetni, méglen megfogá a madárkát. És midőn immár megfogta volna és kezében hordoznája, megszólítá a madárka a pórt, mondván:

– Miért szörzettél ennyi munkát magadnak én éröttem, hogy megfognál engemet? Látod-é, mely igen apró madárka vagyok?

Felelé a pór:

– Azért fogtalak meg, hogy énekelj énnékem.

Monda a madár:

– Bizony én soha nem éneklek tenéked.

Felelé a pór:

– Tehát megeszlek.

Monda a madárka:

– Hogy ennél engemet, nem látod-e mely igen kicsin vagyok? Mind tollastól egyszersmind benyelhetnél engemet. De mit használnál véle? De ha elbocsátasz, így nagy hasznamat vészed, mert szabadulásomat hálaadással megfüzetem és háromféle jeles tanóságot jelentek tenéked, mellyel többet használsz, hogynemmint három kevér borjút adnék ajándokba tenéked.

Hallván a pór ezt az ígéretet, elbocsátá a madárkát. A madárka elmenvén egy fára üle, és onnég kezde alászólani, mondván:

– Hallod-e poremus: megmondom a tanóságokat. Első: ne higgy mindent, amit hallasz, kiváltképpen, ha eszedbe veheted, hogy az igazsággal ellenközik. Ami nálad vagyon, és amivel bírsz, azt megtartsad és el ne bocsássad. Harmadik: amit elvesztöttél és vissza nem hozhatsz, az után ne bánkódjál, hanem elfelejtsed. Ezeknek utána felszóval kezde a madárka énekölni és az Istennek hálaadással dicsíretet mondani, mondván:

– Dicsírem az én Istenemet, ki rólam gondot viselt és megkábította poremus bátyámat, hogy nem tudta eszébe venni a szép rubintot, mely az én gyomromban vagyon, kinek nehézsége egy egész latot nyom, melyet ha poremus bátyám kaphatott volna, mindjárást nagy úrrá lött volna. De énnékem ezért meg kellett volna holnom, mostan kedig élek: hála légyen az Istennek!

Hallván ezt a pór, sírni és jajgatni kezde, és bolondsága felől igen panaszolkodni. Monda ezokaért a madárka őnéki:

– Ó, bolond pór! Miért gyötred szűvedet bánattal? Elfeledköztél-e immár olyan hamarsággal a jó tanulságról? Tudod-e, mint mondám, hogy ne hinnél mind azt, amit hallasz! Kéváltképpen, ha oly dolog leend, mely az igazmondáshoz nem hasonló. Hogyhogy lehetne ez, hogy gyomromban egy latot nyomó robin volna, holott ennenmagam csak alig nyomok egy nehezéket? És ha szinte igaz volt volna, amit megmondottam vala: tehát meg kellett volna engemet tartanod és el nem bocsátnod. Ennek fölötte, ha igaz volt volna, immár elvesztötted volna, nem kellett volna bánkódnod, miérthogy oda vagyok és vissza nem hozhatsz. Ez oka ért, pór bátyám, hadd el a gróbiánságot és tanold meg a bölcsességet!

ÉRTELME

E fabulának nem szükség sok beszéddel az ő értelmét megadni. Mert az értelme benne vagyon, megjelentvén: tudniillik, hogy mindent ne higyjünk mindjárást, amit hallunk, hanem mértékre vessük, és meglássuk, ha egyeránt jár az igazságnak lineájával. Ezért mondották a régiek: Qui facile credit, facile decipitur. Aki hamar hiszen, kész megcsalt ember az. Másszor, hogy Istentől nekünk adott ajándékokat megőrizzük és bolondságból azokat el ne veszessük. Harmadszor, hogy az elmúlton és mi elveszett, ne bánkódjunk. Mert ez bolondság!

97. fabula. Egy pórról, farkasról, rókáról és egy sajtról

Egy szántó ember méne ki a mezőre szántani oktatlan ökrökkel. És midőn té-s-tova búdosnak vala a barázdából, erősen szídja vala őket a szántó ember, a farkasnak adván őket gyakorta. Mikoron azt egy farkas meghallotta volna, ott lesé az ökröket mind napestig, hogy a szántó ember néki adná őket. Midőn immár estvefelé volna, kibocsáta a szántó ember az ökröket az járomból és hazafelé kezde őket hajtani. Elejbe körüle ezokaért a farkas és monda a szántó embernek:

– Igen sokszor adtad immár ökreidet énnékem, ezokaért add ide immár őket és megálljad beszédidet.

Felele a szántó ember és monda a farkasnak:

– Nem ígértem tenéked semmit, csak pakocsáltam beszédimmel. Nem vagyok ezokaért semmiből köteles tenéked.

Monda a farkas:

– Vaj ezt akarom,hogy eleget tégy ígéretödnek.

Mikoron kedíg így pámpolodnának egymással, talála egy róka odajönni és megkérdé őket, mondván:

– Mit vesszetek egymással?

Felelének azok, és megbeszélék néki a dolgot, miért pámpolódnának egymással. Monda a róka:

– Ha akarjátok, én szólok közitökbe, és megítílem a dolgot közöttetök és egybebékéltötlek.

Mondanak azok:

– Bátor.

Monda a róka:

– Menjél te, szántó ember, amoda és megállj ott. Te kedig farkas imide állj. Mikoron kétfelé állatá volna őket, elméne a szántó emberhöz és lassan monda néki:

– Hallod-e! Ha egy jó tyúkot ádsz énnékem, feleségemnek is egyet, tehát módot lelek a dologban, hogy megmeneködjél a farkastól és szabadon hazahajthatod az ökröket.

Örüle a szántó ember néki, és megígíre néki a két tyúkot. Elméne a róka annakutána a farkashoz is, és monda néki:

– Ím barátságodért műveltem, és a pórt reá bírtam, hogy egy igen nagy, szép, jó sajtat ád, ezokaért hadd menjen el békével az ökrökkel, másszor is megtalálod őket.

Tetszék a szerződés a farkasnak is. És a róka elküldé a pórt az ökrökkel haza. És monda a róka a farkasnak:

– Jere te énvelem, én oda viszlek, ahol találod a nagy jó sajtat.

Elhordozá ezokaért a farkast mind hegyen-völgyen, annyéra, hogy beestveledék és a holdvilág jól jött vala. És jutának egy mély kúthoz, melyen két veder függ vala, egyik feljöve, a másik aláméne. És beléje tekintvén a róka, meglátá a holdnak képét a kútbéli vízben. És megszólítván a farkast, monda néki:

– Ihol atyámfia, farkas, a nagy szép sajt. Szállj alá és vedd el!

Monda a farkas:

– Vaj nem úgy, hanem ádd kezembe! Mert avval tartozol. Ezokaért temagad szállj előszer alá, és ha szükség lészen, én is segítek annakutána.

Felele a róka:

– Bátor.

És mindjárást alábocsátkozék a kútba, és sokáig lőn oda alá, mert a vederben ülvén, nem jöhete őmagától fel a kútból. És a farkas gondolkodni kezde, mondván ő magának:

– Ím, a róka aláment a kútba és igen hallgat, talám a ravasz vizsla mind megeszi a sajtot ott alatt.

És alá kezde a farkas kiáltani a kútba, mondván:

– Mit késel oda alá? Hogy nem jössz fel véle?

Felelé a róka:

– Bizonyában jeles és igen jó ízű sajt, de igen nagy, nem bírok véle, ülj a másik vederbe és jöjj alá, és segítsed felvinni!

Örüle a farkas a nagy jó sajtnak, és mindjárást a vederbe üle, és miérthogy sokkal nehezebb vala a rókánál, mindjárást alá kezde szállani fenék felé: és a másik vederben feljöve a róka és mindjárt kiszeköllék belőle, és a farkast megkezdé csúfolni és nevetni a kútba. A farkas kedig ott alant ülvén, erősen kezde bánkódni és bolondságáról panaszolkodni.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy az ember eszes légyen, és ha valami igye vagyon, tehát az álnokoktól tanácsot ne kérdjen, és nem minden bírára hagyja ottan igyét. Mert a bírák emberek, kiket az adomány igen hamar megvakítja és az igazságnak útából kitántorítja. Ezokaért jó idején lásd dolgodhoz, hogy azt, ami előtted vagyon, kezedről hertelen ki ne bocsássad és ugyan kötve higgyed komádat. Minden ember ember: de nem minden ember jámbor! Egyníhányszor a szép szín alatt igen hatható méreg van elrejtve.

98. fabula. Egy madarászról és a madarakról

Egy madarász szérűt csinála a mezőn, és hálóját megvette, és önni vete a madaraknak a szűribe. Látván azt egy rigó, monda:

– Jó ember! Mit munkálkozol itt és mit csinálsz?

Felelé a madarász:

– Várost építek itt.

És a rigó elhívén madarásznak beszédít. Elméne onnég a madarász, és elrej tezék. Odamenvén a rigó, hogy megnézegötné a madarásznak épiletit, láta ott az önnivalót. És midőn reáment volna, ottan reája burítá a madarász a hálót, és megfogá a rigót. Midőn odafutamnék a madarász, hogy kivenné a rigót a hálóból, monda a rigó:

– Ó, ember, ember, bezzeg hitván építő vagy! Ha te olyan várost építeni akarsz, nyilván nem sok polgárokat avagy lakosokat találsz beléje!

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy a közenséges társoságnak, és annak ő hasznájának semmi nincsen nagyobb ártalmára, mintha a fejedelmek megváltoznak az ő tisztekben és kegyes gondviselőkből kegyetlen nyúzók-fosztók és tirannosok lésznek. Efféle vérszopó fejedelmek alatt nem sokáig állandó a közenséges békösség és a közenséges társoságnak ő állapatja nem állandó, hanem elbomol, és nyavalyás élet lészen belőle. Ezokaért e fabulából tanoljanak ez urak, hogy elhagyják a kegyetlenséget és a sok nyúzást. Mert ha esztelen kegyetlenségből megrontják a szegény alattvalókat és mindenütt hálót vetnek azoknak, mi lészen végre benne? Pusztaságban lészen birodalmok, hová marad meg az Istennek kemény haragja és bosszúállása. Jaj, mond az Isten, annak, aki prédál: „Nyilván ismég megprédáltatol.” De e mostani veszett időben nem hiszik azt az emberek. A pap költötte, úgy mondnak: hányd is el ezokaért a csörcet!

De az Isten sem siet, sem késik.

99. fabula. Egy nemesemberről és az ördögről

Egy kegyetlen és szegényekre éhezett nemesember vala, ki igen kegyetlenül nyomorgat ja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külenb-külenb színek alatt való saccoltatásokkal és bírságokkal, annyéra, hogy teljességgel megnyomorodtanak vala a szegény jobbágyok az ő kegyetlensége miatt. Ez egyszer a mezőre lovon ki menvén, megláta a szegény jobbágyokat, hogy magoknak egy keveset szántanának. Morogván ő magában, monda:

– Latrok az én szolgáim: egy sem jár el benne, amibe bocsátom őket. Kedveznek a pesti póroknak. Magam meghagytam, hogy hetedszaka énnékem szántsanak, kapáljanak, arassanak, kaszáljanak. Szinte elég, ha a pestiek szombaton délután és vasárnapon magoknak szántnak, kapálnak, aratnak, kaszálnak. Ó, hogy nincsen egy jó hispánom, kire bízhatnám a dolgot, hogy ugyan valóba hajtaná a pestieket a mindennapi dologra! Ugyan jól megfüzetnék néki, ha olyant kaphatnék!

Azonközbe elejbe kezde jönni lovon egy emberszabásó, veres, nagy-agyarú, hasított süvegben, és egy igen széles, galléros mente vagyon rajta. Nagy a szöme, és azokra bartoson alávonta a süvegét. Megkérdé azt a nemesember:

– Hová mégy?

Felele az:

– Szolgálatot keresni megyek.

Monda a nemesember:

– Honnég való vagy és kicsoda vagy? Mert énnékem kellene olyan szolga.

Felelé azt:

– Én vagyok a pokolbéli ördeg. Ha ezokaért kell szolgálatom: meglátod, hogy híven szolgállak.

Monda a nemes ember:

– Légy hispánom, hogy gyöterhessem e pesti pórokat. Mert nem találok igaz szolgát. Mindnyájan kímílik a pesti pórokat.

Monda az ördeg:

– No, hadd reám. Sok időtől fogva forgottam efféle tisztbe. Meglátod, hogy esztendeig elég marhád leszen.

Monda a nemesember:

– Mit adjak tenéked esztendeig a te hívséges szolgálatodért?

Felele az ördeg:

– Semmit ne adj. Hanem esztendő múlva, amit a jobbágyok ingyen és jó szüvekből ajánlanak énnékem, az légyen jutalmam és bérem.

Monda a nemes ember őmagában: „No, jó szolga lészen ez: ingyen szolgál énnékem! Ám a pórok ha ajánlonak valamit néki avagy nem, mit gondolok én véle! Csak ő szolgáljon énnékem híven!”

És monda az ördegnek:

– Ámbátor úgy légyen: az légyen béred.

És midőn a nemes az új hispánt ajánlotta volna a jobbágyoknak, ottan hozzájok kezde a szegény jobbágyokhoz, és igen kegyetlenül bánik vala vélek. És naponként új-új fortélyokat talála ellenek. Megfogá a szegény jobbágyoktól a borárolást. Az önnen szőlővizeket elvevé tőlek négy-négy forintért, és rajtok árolá három-három pénzért pintét! És midőn vízzel elegyítvén, megvesztötte volna a bort, reájok veté, és házonként osztogatta azt nekik füzetésre. Hazajővén, ugyan tanisztrával hozá vala a pénzt az urának. Annak utána elméne, és az özvegyasszonyokkal égetett bort égettete a bor söprőből, és azt is a szegény jobbágyoknak osztogatá drága pénzért. Mennyi faggyú esik vala, mind ökerből, mind juhból, azt is mind az úrnak foglaltatá. És az özvegyasszonyokkal györtyát csináltata belőle, és azokat a jobbágyokra osztogatá. Kerteket is kapáltata a jobbágyokkal, és annakutána mind a hagymát s mind a petresolyomat a jobbágyokra veté. És midőn annak a pénzét felszedte volna, ugyan süveggel vivé bé a nemes asszonyának, mondván:

– Ihol, tisztelendő asszonyom! Kegyelmed végye jó néven! Kegyelmed más ruhákat végyen. Mert kegyelmed nemes asszony! Nem illik kegyelmedhöz a braszlai köntes és szoknya: hanem tabit légyen, és ugyan szép tafota inneplő ruha légyen, szép virágos kamoka, ötször való bársonyos perémmel. A fedél ne légyen fejér: hanem sárga-veres, alakos és slógos. Kezed légyen rakva villámló szép aranyos gyűrőkkel. Inged csinadoff és legvékonb gallér, gyolcsból. Lá, minemű sarúd vagyon! Fekete, széles, mint egy sulyok. Szép karmazsin bőrből csináltat vegyenek, vereset, vékonyt, rakvát szép körek hegyes szegekkel. Ne hadd magadat, asszonyom! Mert ekképpen nemcsak uram teként gyönyörűségeképpen kegyelmedre, hanem még a szomszédságbéli nemes uraim is. Hadd csak, hadd: még uramat is felruházom és felékösítem!

És azonközbe megjuta a nemesember, mikoron a hispán elment volna. És monda az asszony az urának:

– Bezzeg jámbor hispánra találtál, ím ugyan süveggel hordja bé a pénzt! Onnég is terempti a pénzt minékünk, honnég mi soha nem tudtunk volna várni. Bezzeg bé kell menned a városba, vásárlani. Mert én immár egyszer kiöltözem e jászruhákból! Én is ugyan megmutatom, hogy nemesasszony vagyok!

Egynyíhány nap múlva ismég eljöve az hispán, és hoza egy turba pénzt, és monda:

– Ihol a bor ára: majd elég pénz esik. Ezennel elérköznek szép gyermek-lovokkal és kevér ökrökkel: ezeket patvarkodásból vöttem a jobbágyokon, mert megbírságoltam őket. A gyermek-lovak közül válassz ki a jovát, és oszd el a kazdagokra a jobbágyok közül, hogy neveljék és kiteleljék őket. Ha megmaradnak, vedd őket udvarodba. Ha kedig meghalnak, avagy a farkas megeszen bennek, mindenikért végy tizenhat forintot rajtok, és ezt mondjad, hogy nem jól bántak vélek, és hogy éhhel ölték meg őket, és meg nem őrezték. Az kövér ökröket béhajtasd a városba: azok kész pénzek. A hitványokat vágasd meg vélek, és a húst osztogasd reájok. A bőrekből bocskorokat metéltess, és nyolc-nyolc pénzen osztogasd nékik. Ím előttünk a böjt; hozass sós halat, vizát, pontyot, veszett herénget. Azt is vesd reájok, azon is szép pénzt nyerhetünk. Mikoron a gabonát meg aratják, megdézsmálom előszer, annakutána az ötödét kiveszem, annakutána a földvámot; a bejövő köveket is lehányatom vélek; asztal-búzát is veszek rajtok. Emellett kántor-ludat, kappant és tyúkot vészek rajtok. Szent Balázs malacát meg kell adniok, méglen Szent György a bárányokkal elérközik. A nyomást is, az erdővel egyetemben tilalomban [vetem]: csak odatekintsen a csörc, bizony béhajtom! Meglátod, ezennel meggazdagítlak. Te kedig ugyan úr-módra öltezzél, és szép ékösen felruházd magadat! Bár a szomszéd zászlósúr légyen: te semmiből ne engedj néki etc.

A nemesember örüle néki, és monda szépen-felruházott, koppogó feleségének:

– Bizony, jó szerencse talált evvel az hispánnal! Immár elélhetünk, szép hölgyem. Már az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörűségben és uraságban. Ám sokat csácsognak a prédikátorok a mennyországnak boldogsága felől, de bár övék légyen! Én nem kévánkozom oda!

És midőn ezek renddel mind meglennének, történék beteljesedni az esztendőnek. És midőn a nemesember lovon menne, és az hispán utána menne, és közelgöttenek volna egy falujához, mondá az hispán az nemes embernek:

– Tisztelendő uram! Tudja kegyelmed, hogy az én időm bétölt, és esztendőm immár elmúlt, és mindeddig is semmi jutalmom nem volt. Jó volna ezokaért, ha énnékem is lenne valami füzetésem ennyi munkámért. Mert tudja kegyelmed, hogy jámborul szolgáltam kegyelmedet. És sok dologra tanítottam te kegyelmedet s mind asszonyommal egyetembe, kiket tükegyelmetek annakelőtte ingyen sem tudott vagy értett; annyéra, hogy immár kegyelmed alkolmas gazdaságban vagyon.

Felele a nemesember:

– Jó szolgám, jámbor vagy és jámborul cseleködtél. De jusson eszedbe, mint szegődtünk egymással, mikoron hozzám állottál ennekelőtte esztendővel. Azt mondád, hogy éntőlem semmit nem kérsz. Hanem ha az jobbágyok ingyen és jó akarattal néked valamit ajánlonak, hogy azt tiédnek mondod, és azt vészed el és tartod magadnak. Mit vársz ezokaért éntőlem? Én semmivel nem tartozom tenéked!

Felelé az hispán:

– Úgy vagyon, jó uram. Ottan abban maradjon. És azonközbe előbb-előbb menvén, jutának a faluba. És mikoron a faluba bémentenek volna, kifutamék egy ökör egy udvarból, és egy ember utána, ki szidja vala az ökret, miérthogy nem hagyja magát béfogni a járomba, mondván:

– Hők, vizslának jószága, el-hová mégy? Vigyen el az ördeg!

Hátranéze a nemes ember, és monda:

– Hispán, hallod-e, mit mond a pór? Neked ajánlá az ökret: tiéd az!

Felele az:

– Nem engemet illet, mert nem jó kedvéből ajánlá nékem az ökret. Megbúsult szegény, búsultából műveli.Tovább menvén, igen síra egy gyermek egy ház ban, és az anyja rengeti vala a bölcsében. És midőn nem akarna elalonni, szidja vala a gyermeket, mondván:

– Vaj, síró, gonoszné fia, vigyen el az ördeg! Lám, semmit nem tehetek miattad!

Hallván azt a nemes ember, monda:

– Hispán, hallád-e, mit monda az asszony? Néked ajánlá a gyermeket. Tiéd ez!

Felelé az hispán:

– Vaj nem, mert nem jó akaratból ajánlja énnékem, hanem búsultából műveli szegény.

Mikoron a faluba tovább mentenek volna, vala egy ház előtt egy kis leánka. És az látván a nemesembert, megijede tőle, és befutamék az udvarba az anyjához, hol az ünőt fej vala, és kiáltván monda:

– Anya, anya, ihol jő a nemesember, a mi urunk!

Felele az anyja:

– Ördög vigye el a vérszopó, kegyetlen árolót! Talám valami dögöt érzett valahol, és arra jő a bírságra!

Hallván azt az hispán, monda a nemesembernek:

– Hallod-e, mit mond a szegény asszony?

Felelé a nemes ember:

– Hallom, de nem szüve szerént mondja, hanem csak pakocsából. Ki tudja, miért búsult meg, ebagné!

Felele az hispán:

– Bizony nem pakocsából mondja, hanem szüve szerént ajánla tégedet énnékem. Ezokaért enyim vagy, és elviszlek!

És megragadá az üstekét, és ki kezdé emelíteni a nyeregből. Ez monda:

– Mit csinálsz, ároló? Nem tudod-e, min maradsz a dekrétom szerint, miért hogy nemesembert mersz fogni?

Felele az hispán:

– Nem gondolok a te dekrétomoddal és ítílő mestereddel! Más dekrétoma vagyon annak, aki eleibe én viszlek, kinek én poroszlója vagyok.

Monda a nemesember:

– Jaj, ha még csak egyszer láthatnám az szép veres karmazsin saruba koppogó nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám meg!

Felele az hispán:

– Ne bánkódjál! Utána vagyon társom: majd melléd hozza! Együtt ültök a feredőben, a kénköves, tüzes tóban.

Monda a nemesember:

– Megelégödném feleségemmel egy feredőkáddal. Minek való egy egész tó?

Felele az hispán:

– Minek a tó? Még az is kicsin immár! Mert ennyi sok urakat, nemeseket, kegyetleneket, hamisakat, vérszopókat, dúló-fosztókat hordottam társaimmal belé. Bizony, kik még hátravadnak a földen nemesek, minekünk nagy munkát szöreznek: mert a tót nagyobban kell ásnunk, hogy azok is beléférjenek. Miért hogy a Nagymester erősen prédikáltatja nekik a szent Evangéliomot, de mint látjuk, egyik fülén bémegyen, másikon ki. És senki ki nem tér a mi utunkból penitenciára, noha jól tudják, hogy a hamis, kegyetlen nagy urakat és több nemeseket mind elhordottuk. Ez a jele, hogy mind a többit is a kénköves tóba kell hordanunk.

Monda a nemesember:

– Vaj, bolondságom, mit műveltél! Ám hallám, hogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon, és hogy az Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget, de én nem hittem. Azt gondolám, hogy csak a szegény prédikátorok gondoltak volna afféle beszédöket.

És monda az hispánnak:

– Hadd tekéntsek hátra, mert valaki jő utánunk!

Monda az hispán:

– Bezzeg jönnek! Mert ez az út soha nem üres.

Monda a nemesember:

– Malomtaligát látok, és valami emberek vadnak rajta. De ondok, rettenetes lovat látok, aki vonssza. Lám, fekete, tüzes szájú és szömü sárkány, bezzeg rettenetes taligás ül rajta! Ám két férfiú is és egy asszonyi ember vagyon a taligába.

Monda az hispán:

– Ez a társom, kiről emléközém ennekelőtte. Nem ismered-é ezeket a taligában?

Monda a nemesember:

– Ez mindenik szomszédom vala a világban; bezzeg sokáig pörlöttünk egy mással!

És megszólítván őket, monda:

– Hojsz ide, hojsz! Lám, egyszer vége lehetett a sok perpatvarnak!

Felelnek azok:

– Jaj, vége vagyon, szánja az Isten! Nem látod-é, ki ül itt köztünk?

Monda:

– Kicsoda? Nem ismerhetem, mert elrejtőzik előttem. Ah, te vagy-é, ídes Kata asszony, én ídes hölgyem?

Monda az hispán:

– Nemcsak a te hölgyed volt. Hanem mind ezek ketten éltek [véle] ez világban. Azért ültötték őtet közikbe a taligában.

Monda a nemesember:

– Bezzeg, ördegi dolog ez!

Felele az hispán:

– Ugyan is nem angyali!

Monda a nemesember:

– Jaj, ki nagy, temérdek, fekete, sürő, lángos füstöt látok amott messze! Lám, az égig ér fel! Micsoda az?

Felele az hispán:

– Ott vagyon a kegyetlen nemeseknek föredőjek.

Monda a nemesember:

– Jaj, vesztünk! Oda vissz-é?

Monda az hispán:

– Bezzeg oda! Mert a Nagymester kezdetben készítötte ezt a feredőt minékünk és tünéktek, hamisaknak és kegyetleneknek.

És monda az hispán a taligásnak:

– Elfáradott a karom, eluntam hordozni e kegyetlen latort! Vedd fel a taligában!

És a taligában ültöté. És a taligás elrándula vélek. Mikoron még távoly volnának a rettenetes tüzes füsttől, meg kezdék hallani a nagy kiáltást, ordítást, panaszolkodást, sírást, jajgatást mindazoknak, kiket feresztenek vala a kénköves, tüzes tóban. És monda amaz hispános nemes ember:

– Uraim, bizony nem trufa! Bizony, erről a rettenetes feredőről szólt az Isten fia, mikoron az Evangéliomban azt mondotta: „Vessétek ki a külső setétségbe; ottan lészen sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása.” Jaj minékünk, bolondoknak, hogy szót nem fogadtunk a jámbor prédikátoroknak! Ó, esztelen emberek: jobb volna, ha soha nem születtünk volna!

És monda az Kató asszony:

– Lám, oly álnakok és patvarosok valátok az világban; lám, mindjárást a sok perlődésben excepciót találtatok vala, és haladást a pörben. Ezt e rettenetes ügyünket vegyétek apellációra, és addig, míg kérdőre mégyen a dolog, talám valami módot találhattok a megszabadulásunknak.

És szóla a nemesember az hispánnak:

– Nagyságos urunk, kegyelmes urunk, légy kegyelmes hozzánk! Találj módot hozzá, hogy visszavihess: mindörökké te szolgáid lészünk. Minden jószágunkat és marhánkat néked adjuk. Bár ugyan örökké szánts rajtunk, csak ments meg e rettenetes föredőtől!

Felele az hispán:

– Tarde fabulare! Oda vagyon ez, elköltötek arról! Ahol jő urunk!

Monda a nemes ember:

– Ah, ah! Lám, nincsen ennyi légy a széles világban, mennyi rút és ondok szolgái vadnak ennek! Kicsoda ez?

Felele az hispán:

– Ez a sátán, kit Lucifernek neveznek. Ez a mi királyunk. És elejbe méne az hispán, és térdet-főt hajtván, monda:

– Felséges uram! Ihol vadnak te szolgáid. Ennél többet nem hozhatánk most, de majd többet hoznak a te-felséged szolgái. A Nagymester váltig prédikáltatja az evangéliomot nékik, de semmit nem gondolnak véle, hanem eljárnak az ő dolgokban, és erősen készülnek ide, a feredében.

Monda Lucifer a kegyetlen nemeseknek:

– Bene veneritis, domini! Jó szerencsével, jámbor, hív szolgáim! Igen szennyesek vadtok, de kész a feredő!

És monda:

– Bolondul cseleködtél, te hispán! Miért hoztad el az asszonyembert? Szép kurva volt ez; még sok hasznot tött volna ez minékünk, és sokat csalt volna cifrázásával a feredőbe!

Felele az hispán:

– Felséges uram! Megéri véle, mert sok latrai vadnak még hátra. És ugyan sok társai vadnak hátra az világban, szebbek és cifrásobbak ennél. Azok eleget ingerlenek felségödnek szolgálatjára. Sőt nemcsak a nemesek közett, hanem minden városokban; holott efféle cifrázással, és felségödnek szolgálatjában, majd meggyőzik még a nemeseket is!

Felele a Lucifer:

– Doborsa! Jól vagyon. No, vigyétek latrokat a föredőbe. Tü kedig kisiessetek is még az világba! Mert kétséges vagyok a Nagymesternek fiához. Mert müvelhogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az ő Evangéliomát, félek, hogy véget tészen az világi dologban, és eljő ítílni az eleveneket és holtokat. Siessetek ezokaért véle. Mert mikor hámlik a hárs, akkor kell őtet hántani. Hordjatok ide bőven bennek: ugyan ama kevérökben is hozzatok!

Felele az hispán:

– Felséges uram! Annyéra hordottuk immár őket, hogy a kevérekben és nagyságosokban nem igen sok vagyon hátra. Hiszem felséged jó néven veszi az egregiusokat is, elegy csepkékkel.

Monda Lucifer:

– Nem gondolok véle, csak hogy bőven hordjátok, és hogy a tó megtöl jék!

ÉRTELME

Ennek a fabulának semmi szükség igen hosszú értelmét megjegyzenünk. Mert minden ember jól veheti eszébe, hogy inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne légyenek a szegényekhöz, és semmi törvéntelenséget ne műveljenek rajtok. Mert a szegények megkeserödnek és megbúsulnak a nyomorúságokban, és fohászkodnak az Úristenhöz. És az Úristen meghallgatja fohászkodásokat, és megbüntöti a kegyetleneket az ő törvéntelenségökért és nyomorgatásokért. Mert ő maga azt mondja Mózes által: „Meg ne bánt sátok és ne szomorítsátok az özvegyeket és árvákat! Mert ha megbántandjátok őket: ottan kiáltnak énhozzám. És én kegyelmes Isten vagyok, és hamar meg hallgatom a szegényeknek kiáltását. Megverlek tüteket. A tü feleségtök özveggyé és gyermektök árvákká lésznek.”

De mindez kevés volna, ha a dolog csak ebben megmaradna. De szent Pál azt mondja, hogy „egy kegyetlen ragadozónak sincsen az Istennek országában része!”

100. fabula. Egy pacsirtáról és annak fiairól

Egy pacsirta fészket raka a szántófölden való búzában. És midőn monyait ülte volna, monda az ő fiainak:

– Eszesek légyetek és a búzából ki ne menjetek. Maradjatok a fészökben, méglen jó szárnyosok lésztek. Én önnetek hordok. De addig, még én nem lészek jelen, vigyázzatok és hallgassatok rája, ha valaki valamit itt a búza mellett szóland, hogy meg tudjátok énnékem mondani.

És mikoron a pacsirta elment volna, eljöve a búzának az ura ő küsebbik fiával, és megállván a búza mellett, monda az ő fiának:

– Jó fiacskám, látod-e, hogy megért a búza és hogy idő azt aratni. Ezokaért még ma elmenj és megszólítsad a mi barátinkat és hídd el őket, holnap reggel eljöjjenek sarlókkal és megarassák a búzát.

És azt mondván, hazafelé indula. Eljővén a pacsirta az ő fiaihoz, megkérde őket, ha valakitől valamit hallottanak volna? És mondanak a fiai:

– Óh, ides anyám! Igen megijödtünk vala, mert idejött vala a gazda egy fiával és meg hagyá néki, hogy holnapra elhíjja az ő barátit a búzát learatni. Ezokaért siess ides anyánk, vígy minket innég máshova, mert igen félünk.

Monda a pacsirta:

– Jó fiaim, ne féljetek. Ha a gazda az aratást bízta az ő barátira, nyilván meghiggyétek, hogy holnap nem lészen semmi benne. Nem szükség ezokaért, hogy elvigyelek ma inneg.

Másodnap ismég elméne a pacsirta, hogy önniek hozna fiainak. És igen reggel jöve a búza mellé a búzának az ura, és mind elvára barátit a búza-aratásra, míglen immár a nap igen meghevült vala, de ímé, senki nem jöve.

Monda ezokaért a gazda az ő fiainak:

– Nem tudom, mit csinálnak az barátim, hogy nem jönnek aratni: elkezdnek ezek engemet késtötni. Ezokaért menj el jó fiam, és hídd reggelre a mi rokoninkat, hogy eljöjjenek aratni. Mert igen megért a búza.

És hazafelé indula. Mikoron a pacsirta fiaihoz jött volna, megmondák reszkötve az anyjoknak, hogy a gazda ott volt volna, és ekképpen parancsolt volna fiainak, hogy reggelre a rokonságit híná el az aratóba. Monda a pacsirta:

– Ne féljetek, jó fiaim, semmi nem kell benne, ezúttal is elmúlik az idő heába.

És másodnap jó reggel ismég eljöve a gazda, és erősen vára az ő rokonságit az aratásra. De senki nem jöve afelé. Monda ezokaért a gazda:

– Jó fiam! Látod, hogy nincsen hívség sem barátinkban, sem rokonságinkban, mind süketségre vészik a dolgot. Ezokaért ne együnk más ember szájával, hanem mi magunk kezdjünk és nyúljunk hozzá. Hozd holnap két sarlót, egyiket énnékem, a másikat tenéked, és mi magunk learassuk a búzát, hogy ide ne vesszen.

És ezt mondván hazamenének. Mikoron a pacsirta hazajött volna, nagy félelemmel megmondák a fiai, amit mondott vala a gazda. És felele az anyjok és monda:

– Jó fiaim, ezt immár ne vegyük süketségre: immár szükség elmennünk. Mert im már a gazda dolga előmégyen. Miérthogy ő maga hozzányúl. És felvevé fiait, és elvivé onnég más helyre.

Másodnap kedig eljöve a gazda az ő fiával, és az aratáshoz kezdvén, szépen levevék a búzát és kévékbe kötvén kalengyába rakák azt a szántófölden. És monda a pacsirta az ő fiainak:

– Látjátok, jó fiaim, hogy szükség volt eljőnünk onnég. Lám, mondám, hogy mihelt a gazda őmaga hozzákezd, ottan előmégyen a dolog.

ÉRTELME

E fabula előszer azt jelenti, mely igen véltán találtatik egy hív barátja avagy rokonsága embernek az emberek közett. Azért szoktanak közbeszédben mondani: „Mikor barát ja kél embernek szükségére: akkor ötven fér egyfontos mértékre.” Annakutána arra tanít e fabula, hogy ki-ki mind ő maga lásson dolgához és másra ne bízza, mert ottan megcsalatkozik. Másnak nem fáj a te károd: bizony nem gondol véle, mert nem övé. Ezokaért ha ünőd a sárba dől, te magad fogd a farkát és erősen emeljed. Mert ha temagad hozzá nem nyúlsz, kétség nélkül odahal a sárba. Ha ezokaért a gazda azt akarja, hogy jó előmente légyen az ő dolgának, tehát szükséges, hogy ő maga légyen a szolga és az asszony ő maga légyen a szolgálóleány. Ezért mondották a régiek: Micsodától hízik igen a ló? Feleltenek: a családos embernek szömétől, azaz, ha ő maga látja szüntelen, mint bánnak a szolgák a lovokkal. Mert ha a gazda ő maga nem lát hozzá, csakhamar olyan lészen, hogy minden oldala csontját megszámlálhatnád. Ismég: mitől zsíródik igen a szántóföld? Felelének: a ganétól, melyet a gazda sarujával reája viszen. Ennél azt jelentötték, hogy ha a gazda gyakorta a szántóföldre mégyen, és hozzálát, miképpen a béresek szántnak, mint vetik bé a földet és mint boronálják bé, tehát nyilván jó gabonája leszen.

A fabulák könyvének vége.

Laskai János: Az Aesopus életéről, erkölcséről, minden fő dolgairól és haláláról való história

kit Laskai János, az debreceni mester, görögből és deákból magyar nyelvre fordított

(1592 előtt)

Az Aesopust, ki az bölcs beszédeknek fő gondolója volt és írója, találjuk, hogy születtetett az öregbik Phrygiának Morium nevő városában, jóllehet nagy sokan rác nemzetnek mondják, és hogy születtetett Mesembriában, némelyek peniglen Samus szigetbélinek mondják. De ez mindeneknél bizony dolog, hogy az Aesopus élt, és szolgája volt egy samusbéli Xanthusnak az időben, mikoron Lüdiát bírja Chroesus király, mely időben sok egyéb bölcs emberek is éltenek, kik közül főképpen hét bölcsnek olvassuk nevét, kiknek hírek azután is az emberek között megmaradott. Ez korban az jó elmés embereknek bölcsességöket megböcsüllötték, nem annyira az ékesen szólásból és az hosszú prédikációból, mint sőt inkább az ő beszédeknek hatható voltából, melyből az emberek az ő megjobbulásokra hasznos tanúságot vehetnének. Ugyanezen dolog kitetszik az hét bölcs embereknek szavokból és mondásokból, kikkel tulajdonképpen éltenek, mint az Solon bölcsnek szokott beszéde volt, hogy az embernek az ő életének utolsó végére kellene tekinteni. Az Bias filozófus peniglen látván az embereknek gonoszságokat, gyakorlatossággal csak erről panaszolkodott, hogy ez világon az gonoszok többen élhetnek, hogynemmint az jámborok. Az Thales bölcs peniglen ezt mondotta, hogy ha kárt akarsz vallani, felelj avagy légy kezes más emberért. De az Pitthacus bölcs az mértékletességet minekünk ajánlván gyakran ez beszédeket szokta mondani: Hallad, igen fenn ne híjázsz. Avagy amint némelyek magyarázzák, ezt adta tanácsul, hogy az időnek mivoltát mindkét felé megtekintsük, és úgy cselekedjünk valamit. Periander peniglen az haragnak megtartóztatására intette az embereket, és hogy szorgalmatos igyeközettel és munkával minden dologhoz hozzáférhetünk. De az Lacedaemon várasbélieknek az Chilo bölcs csak azt mondotta, hogy minden ember önnön magát megismérné, és úgy ítélne mást. Az Cleobulus peniglen ezt értötte, hogy az mértékletösség minden jóságoknak kútfeje. És ezféle rövid, értelmes beszédet az régi emberek annyira megböcsülték, hogy még az templomokban is mindenütt felíratták, úgy, mint nem embereknek, hanem Istennek beszédit.

De mostan vegyük elő az Aesopus históriáját. Őtet azért Herodotus az ő második könyvében nevezi Samus szigetbéli Iadmonnak szolgájának, mely fő embernél ugyanakkoron egy Rhodope nevő szolgáló is lakott. Ezt peniglen Herodotus ilyenképpen bizonyítja, megmondván: mikoron az Apollo templomából ilyen szózat adatott volna ki, hogy az Aesopust meg kellene büntetni, egy ember sem találtaték egyéb, ki őtet megbüntethetné, hanem csak egy samusbeli polgár, kit az ő szépatyjának nevéről Iadmonnak hínak vala. Ebből azért megtetszik, hogy mind az atyjának s mind az fiának szolgája volt az Aesopus, kinek életéről és erkölcséről miérthogy akarok szólani, azmint az régi írásokból őfelőle érthetek; summa szerint ez közönséges értelemben vagyok én is, hogy Samus szigetben Aesopus pénzen vött szolgája volt az Xanthus filozófusnak, ki annakutána Aesopust ugyan akaratja ellen jó szabadossá tötte, mivelhogy az samusbeliek csak reá üvöltnek volt az ő szolgálatjáért. Minekokaért ez szegény Aesopus szolga volt, és igen rút termetű, undok és fekete színű, honnét az görögök őtet Aesopusnak neveznék, azért, hogy oly fekete orculatú volt, mint egy szerecsen. Továbbá és feje teteje hegyes volt, az nyaka csak egy kicsinke, az ajaka lepittyedt, ő maga peniglen oly törpe és rút volt, hogy ember nálánál soha rútabb nem lehetett. De viszontag soha senkinek jobb elméje és élesb ítíleti nem lehetett minden dolog felől, mint Aesopusnak volt. Azért az ő ily goromba teste oly csudálatos elmének hajloka volt, mineműt igen ritkán találhatunk, és ebből az emberek eszekbe vegyék, hogy nemcsak az külső dolgoknak állapatjából kelljen akárminek is mivoltát megböcsülni, jóllehet gyakorlatossággal igaz ez, hogy az elmének ékessége az testnek szépségéből és formájából ugyan kitetszik, viszontag peniglen az rút testnek állásából sokféle gonosz erkölcsnek jelét eszünkbe vehetjük, miképpen az bölcs Homerus is így előnkbe veti az ő második könyvében az hitvány Thersitest, hogy az ő rút ábrázatjából elméjének is alávaló voltát megérthessük, holott ilyenképpen szól az poéta:

Az Thersites, úgymond, sokat csácsog vala, és az ő beszédi mind keresztül esnek vala, mikoron az fejedelmek ellen gyalázatot szólana, hogy csélcsapásával az görögöknek magát kelletné, és az több vitézeknél mind rútabb vala, valamennyien Tróját megszállották vala. Az szeme elpersedt vala, az egyik lába sánta. Az háta kigörbedt vala, az mellye penig csak kicsiny vala, az feje teteje csúcsos vala, és kopasz vala.

Ilyenképpen írja meg az hitvány Thersitest, ki az fejedelmek ellen csak dörgölődik vala.

De viszontag ugyanezen Homerus az görög fejedelmeket ezért is dicséri, hogy királyi ábrázattal ékesek voltak, és szép termetök volt. De mindazáltal ez nem szükségképpen követközik, hogy minden főembernek szép teste és orcája állása legyen. Mert sokféle híres-neves embereket olvasunk, kiknek ékes ábrázatjok nem volt, mint régen egy görög fejedelöm, Philopoemen nevő, igen alávaló formájó volt, ki mikor egy főembörnél megszállott volna, az gazda felesége ezt gondolván, hogy ő az vendég úrnak csak szolgája volna, kéré őtet, hogy segítséggel lenne őmellette az ételnek és egyéb szükséges dolgoknak elkészítésében. Az fejedelem szolgálatját ígéré az gazdaasszonnak, és azontul egy fejszét ragadván fát kezde hasogatni az szénre; mely dolgot az szállásfogadó gazda látván, felette igen megháborodék, és magát megszégyenlé, hogy az úr neki fát vágna. De az fejedelem őtet bátorítá, hogy abban semmi vétek nem volna, azt mondván, hogy az ő orcájának rút voltáért egész testét akarta volna ez munkával megbüntetni és fárasztani.

Hasonlatosképpen az Socrates bölcs is nemigen szép formájú volt, de igen tudós és fő volt minden filozófusok között. Ezen dologról az bölcs Homerus az ő második írásának negyedik könyvében ilyen módon szól:


Az Isten, úgymond, egy embernek nem ad mindent,
hogy szépsége is, eszessége is legyen,
avagy ékesen és mindenkoron bölcsen szólhasson,
mert némely embernek szép ábrázatja nincsen,
de az Isten az szépségért ékesszólást ad neki,
és mind az egész tanács erre veti szemeit,
mikoron nagy szép renddel fő dolgokról beszél,
és mind az egész községnek dolgát tanácsával bírja,
és őtet minden úgy nézi és böcsöli, mint egy félistent;
viszont azkinek szép orculatja vagyon,
ez szépségével mint egy angyal dicseködik,
de az ékesen való szólásban ritkán lehet előmeneti.

Diodorus Siculus tizenharmadik könyvében írja, hogy Agrigentinában volt egy rút testeállású ember, Gellias néven, ki felől azt vélhetted volna, hogy semmirekellő volt volna. De mindazáltal jeles elméje és mindenféle jóságnak követésében dicséretes volt dolga.

Ugyanezent fejezhetjük az Aesopus históriájára is. Az Gellias peniglen hogy ha eleitől fogva ilyen volt-e, avagy öregkorában Isten őtet tötte ékesen szólóvá, erről azki mint akarja, ámbátor olyan értelemben legyen, kiről én többet nem akarok szólani és írnia, de ezt veszem elő, miképpen Samus szigetben jutott Aesopus, és minemű cseleködetivel és beszédivel még szolga lévén jó hírt-nevet kezdett viselni, azután peniglen mi módon szabadságot nyert magának, és az Samus szigetbéli embereknek jóakaratjok által az szolgai állapatból nagy dicséretet nyert.

Történék egyszer, hogy Aesopus több rabokkal egyetemben és szolgákkal küldetnék az Ephesus várasbéli sokadalomba. És mikoron az terehhel osztoznának az több szolgák, mennyit kik közülök elvihetne, Aesopus kéré őket, hogy megtekintvén az ő erőtlenségét, és miérthogy még új szolga volna, őreá oly terhet adnának, azkit elbírhatna. Az több szolgák reá tekintvén, szívökben ugyan megesének rajta, és reá szabadíták, hogy azmit legkönnyebbnek vélne, azt venné fel.

Akkoron Aesopus az terhet mind elnézelé és kezével megemelgeté. Imhelt látá, hogy az ház közepett egy nagy kenyeres málha volna, kit két embernek kellene hordozni, azt ő magának választá, s az több szolgák örömest néki engedék, s meg igen kacagák, hogy ez bolond az legnehezebbik terhet magának választá, holott annak előtte az könnyebbiket keresi vala, és ilyenképpen az útra eredének.

Immár fél napot mentenek vala, és mindnyájan leülvén, Aesopussal az kenyeret renddel osztogattaták, és ezképpen az málhának egyik része megüresüle. Annakokaért Aesopus immár könnyebben járhat vala. Másnap ismétlen az maradékját mindenféle ételnek véle elköltetvén, az ő málhája megüresedék, és üresen az több szolgák előtt messze földön könnyen mégyen vala. Kiből megérték az szolgák, hogy őtet méltatlan neveték meg, és hogy jövendő könnyebbségnek okaért Aesopus előszer eszesen akarta volna felvenni az nehezebb terhet, honnét példabeszédbe költ az Aesopus terhe, mely szón azok értettetnek, azkik eszesen magokat meg tudják menteni valami erős munkától és nehéz terehtől. De minekutána a sokadalom elmúlt volna, és az kalmár egyéb marháját eladta volna, marada nála két gyermek, kiket Ephesusban el nem adhatott vala. Ezeknek az egyik(e) jó énekes vala, az másik peniglen ékesen szóló, kikkel egyetömben az Aesopust is akarja vala eladni. Annakokaért az kalmár Samus szigetben általméne, és ott az váras piacán az gyermekeket felöltöztetvén, az ő tudományok szerint megállatá. Aesopust peniglen őközikben helhezteté, mely állásnak módját sokan nem javallják, de az kalmár ezt azért cseleködé, hogy az rút Aesopus köztök lévén, az gyermekek szebbeknek látszanának, jóllehet önnönmagokban is elég ékesek valának.

Ezenközben jutának oda sok ottvalók, és ezek után egy híres-neves Xanthus nevő fő ember, ki után egynéhány tanítványok járnak vala. Ez, megtekintvén az gyermekeknek szépségét, közeljárula, és az énekes gyermeket kezdé kérdezni, mit tudna. Felele az gyermek és monda néki, hogy mindent tudna, valamit kívánna, mely szón az Aesopus nagy hahótát üte. Azután Xanthus másikát is kérdé, mit tudna, ki ugyanazont felele, melyen Aesopus annyival inkább nevete. Az Xanthus tanítványi ezt csudálván, küldének hozzája, hogy megkérdenék, miokaért hahótálna Aesopus. Kiknek ő semmit nem felele, de sőt inkább szidalommal hátrakülde, várván, hogy az Xanthus önnönmaga őtüle kérdené meg ez nevetésnek okát. Mikoron azért Xanthus akarná megvenni az gyermekeket, és felette nagy áron tartanák, úgymint az egyiket harminc forinton, az másikot húszon, nem akará megvenni ily nagy áron, annakokaért őket elhagyá, és onnét elindula.

De az ő tanítványi őtet kérék, hogy addig el ne menne, hanem amaz rút inast is kérdené meg. Xanthus azért őtet csak nevetségnek okaért akará megkérdeni, és hogy tanítványi kérésének engedne. Kérdé azért Aesopust, hogy micsoda mesterséget tudna. Felele néki, hogy ő semmit nem tudna , és mikoron Xanthus inkább kérdezné, és feleletinek okát akarná megérteni, monda: Én azért semmit nem tudok, mivelhogy az én társaim azt mondák, hogy ők mindent tudnak, és énnékem semmit az tudományban nem hagyának.

Akkoron eszekbe vevék az Xanthus tanítványi, Aesopus azelőtt azon nevetett volna, Xanthus peniglen gyönyörködvén az Aesopusnak felelésében, monda:

– No, ha megveszlek, jámbor léssz-é?

Felele Aesopus:

– Ha meg nem vessz is, az lészek.

Monda Xanthus:

– Nem akarsz-é elszökni tőlem?

Felele Aesopus:

– Hol láttál (úgymond), oly madarat, ki ha valamiképpen kiszaladhat az kalitkából, ura hírével menne el?

Ezt hallván Xanthus igen javallá az ő elméjét és felelésben való gyorsaságát, de azt monda, hogy oly rút volna, hogy kivel ember egy házban lenni nem kívánna. Itt Aesopus egy kevéssé megháborodván, monda:

– Bölcs ember lévén elmémet tekintsd meg. Mert mikor jó bort ihatol, nem gondolsz véle, ha kivöl rút hordóból veszik is.

Xanthus ezt hallván és Aesopusnak nem tréfa-beszédén, de bölcsességén csodálkozván, őtet akará megvenni, és kérdé, min adnák, mivel hogy ő azt kedvelné. Monda az kalmár néki:

– Metszesz ez rossz emberrel, ha megveszed is. Sőt inkább vedd meg akármelyik gyermeket, én ezt szerzésöl reá adom.

De az Xanthus ugyanazt felele, hogy ő Aesopust kedvelné, s azért kéré, hogy megmondaná néki az árát, mint akarná néki adni. Monda az kalmár:

– No, nem szólok többet, ha elvégezted magadban, hogy megvegyed, adj érette 40 sestertiust, ki magyar pénzt száz pénzt teszen.

Xanthus azért az Aesopus árát letévén, monda, hogy utána jőne. S mikoron ővéle hazajutott volna, tudván az ő feleségének gonosz erkölcsét, akará elölvenni az ő feddését ily módon, hogy ez rút Aesopust azontul elejbe ne vinné. Ennekokaért feleségének hízelkedvén kezdé jelentgetni, hogy immáron ő megvötte volna az ő kérésére azt az szolgát, kivel kedve szerint tudna szolgáltatni. Felele az felesége:

– Jól tötted, uram, hogy én kedvemért költségödet nem szántad, de kérlek tégedet, mondd meg, min vetted?

Felele néki:

– Nem igen nagy áron.

Monda az felesége:

– Hát miért nem hozatod elő?

Monda az Xanthus:

– Mert még az útnak mivoltaért hogy az por megeste és az nap megégette, ugyan feketének látszik, de ha kivánod, híják elő ottan őtet!

De az asszony, vélvén, hogy őtet csak beszéddel tartaná, az ura is az Aesopus rútságát fedezgetné, monda:

– Metszettél ez rút állattal, bizony csuda volna, ha szolgáknak tartásával valamiben énnékem akarnál kedveskedni.

Felele Xanthus, mondván:

– Gazdasszony, azmi énnékem tetszik, méltó, hogy tenéked is tessék, ha jó asszonyállat akarsz lenni!

Ezenközben Aesopus közelb járulván megálla, kire hogy szemét veté az asszony, nagy haraggal tőle elfordulván az urára kezde fél szemmel nézni, és monda:

– Abból mutatod meg, hogy engemet gyűlölsz és régen megutáltál. Mert soha nem hiszem, hogy emberek között és emberi formában ennél rútabb állat ez világon lehessen.

Monda Xanthus:

– No, most, te csácsogó jámbor, mit hallgatsz, és valami ékes beszéddel miért nem kérleled meg asszonyodat?

Akkoron Aesopus egy keveset hallgatván egy görög verssel felele, kinek summája ebben volt foglaltatva, hogy ez világon három veszedelmes dolog vagyon: tűz, víz és asszonyember. Mely feleletöt hallván az asszonya, kétannyival inkább kezde haragudni, sőt még az Xanthus is, úgy tetszék, hogy megháborodott volna rajta.

Annakokaért, hogy ne láttatnék bosszúságból szólani, Aesopus így kezdé feleletit megfejteni, hogy az gonosz asszonyállatokrúl kellene érteni azt az ő mondását, mely magyarázatot meg is bizonyít Euripides írásából, ki együtt ilyenképpen szól:


Nagy sebessége vagyon az mély tengernek,
És nagy sok ember vész el az habok miatt.
Minden ember fél sebes tűz lángjátúl,
Minden ember fél es az szegénségtől,
És az föld rakva sok sok ártalmassággal,
De semmi nincsen ez földön ártalmasb,
Mint gonosz asszony.

Továbbá, úgymond, asszonyom, magadat föl ne fújjad, de sőt inkább szeléd erkölcsöddel mutasd meg, hogy az jó és dicséretes asszonyállatok közül te is egyik vagy. Mely beszédet hallván szégyenletben magát megtartóztatá és reá nézvén kezdé mondani, hogy beszédéből jó elméjét és okosságát eszében venné, s annakokaért ezután mivoltában megböcsülné.

És ilyenképpen Samus szigetben szolgálá Aesopus az Xanthust nagy hívséggel az ő parancsolatinak engedvén, és izengetésében eljárván, végezetre őnéki szakácsa is és sáfára lévén, hogy egyedöl minden jó szolgáknak tiszteket elviselné.

Történék peniglen egykor, hogy Xanthus kimenne sórálni az várasból parét venni, és parancsolá Aesopusnak, hogy őtet követné, és mikoron az kertész látta volna, hogy filozófus ruhában volna, nagy erősen kezdé őtet kérni, hogy az ő kérdését, kiről régulta fogva kételkedett volna, fejtené meg. Az kérdés peniglen ez vala:

– Mi volna az oka, hogy az mely füvek az földből önnönmagok kezdenének kijönni, hamarsággal naggyá neveködnének, azmelyeket peniglen avagy vetnének, avagy plántálnának, gyakorta ki sem kelhetnének, gyakorta peniglen mihelyt kikelnének, azontul meghirvadnának, avagy peniglen teljességgel fel nem nevelkedhetnének?

Xanthus ez kérdést mikoron teljességgel meg nem fejthetné, csak ezt felele reá, hogy Isten így akarja. Mely feleleten Aesopus erősen nevete, úgyannyira, hogy Xanthus eszében vette, hogy őrajta nevetne, melyen felháborodván, monda:

– Mit nevetsz, te hitván ember?

De Aesopus őtet félfelé szólítván, monda:

– Az te mesteredet nevetem, akitől ilyen feleletet tanultál. Mert ki nem tudná ezt, hogy mindenek az egész világon Isten által lésznek, de szükség, hogy minden dolognak közelbvaló okait az bölcsességek megjelentsék az embereknek. Mostan azért szólíts elő engemet, hogy az kertész kérdését fejtsem meg, és tégedet ne ítíljen valami tudatlan embernek.

Xanthus tekintvén az kertészre, mondja:

– Ha ez te kérdésednek nyilvábban való okát kivánnád megérteni, kérdd meg ez én szolgámtúl, mert én magam egyéb fődolgokrúl való gondolatimnak miatta ilyen aprólékban fejemet nem törhetem.

Monda az kertész:

– Oh, Úrisen, ha ez is deákol tud, hát én az én életömnek rendiben mit tanultam? De hallá(m), mit felelsz az én kérdésemre, hogy kétségömet ez dologból kivegyem?

Felele Aesopus:

– Soha nem láttad, hiszem, hogy az mostohaanya oly szorgalmatossággal tartaná az ő mostoháit, mint az édesanya tulajdon magzatit. Bizony dolog peniglen, hogy az föld, úgymint édesanyja az őrajta termett füveknek, az plántáltaknak peniglen úgymint mostohája. Minekokaért az ő füveit anyai módon fölneveli, az többit peniglen csak lassan-lassan táplálja. Sőt inkább az plántáknak nedvességét is adja az önnön saját füveinek.

Akkor monda az kertész:

– Bizonyára nagy kétségből vevéd ki lelkemet, és annakokaért, hogy hálaadó voltamat megismérjed, valamennyi parét akarsz ezután innét vinni, arra reá szabadítlak.

Jó, immáron én nem akarom beszédemet azzal nyújtani, azmit némelyek beszélnek az Aesopus lencséjéről, ferdéjéről, és mint járt az disznólábbal, avagy miképpen tréfált az vendégekkel. Mert ezfelett az ember sokat gondolhatna, hogyha helye volna, de ez ilyen írásnak rendiben nemcsak azt kell megtekinteni, mi lehetett, avagy mi nem történhetött, de sőt inkább, mi eshetik helyén, és miből lehet az olvasóknak avagy az hallgatóknak bizonyos hasznok. Mostan azért csak két dolgáról emléközöm, először: miképpen szerzette haza az asszonyát, aki az urától elfutott volt, kiről szól Pausanias az Boetiának megírásában; másodszor peniglen megjelentem, mint járt az tehénnyelvnek vételében, melyről ír Plutarchus az hét bölcs embereknek lakodalmáról írt könyvében, holott az Bias bölcsnek ilyen cseleködetit említi.

Azért az Xanthus felesége főrendbéli asszony vala, és ki nagy kazdag lévén, az ő urát hozzáfogadta vala, melyekben magát elhívén, Simon bíró módjára az urának többet parancsolt, hogynemmint az ura őnéki. Ezmellett gyakorta vakmerőképpen sok dolgában cseleködött, frisen költött, cifrázta magát, azontul megharagudt és feddőzött, végezetre azzal is urát fenyegeté haragjában, hogy őtőle elválnék. Egykor peniglen Xanthus is, sok bosszútételét nem szenvedhetvén, asszonyunkat alkolmason elővevé, gondolván, hogy dorgálásával a kemény erkölcsből kivehetné, de amit hasznára gondolt vala lenni, ugyan azon kárára esék. Mert az feleségét megdorgálván, amivel kisebb dologban az urát fenyegeti vala, akkoron ugyanazonban eljára, és az urátúl elfuta. Xanthus peniglen, jóllehet tudja vala ez asszonyállatnak gonosz erkölcsét, de mindazáltal őtet szereti vala, azonközben szavától is tart vala, főképpen penig az jegyruháról és feleségének kazdagságáról szorgalmatos vala.

Mindennap azért alattomban felesége után küldöz vala, és szép szóval hazainti vala. De minekutána eszében vötte, hogy semmit ő azzal nem használna, fölötte igen kezde ez dolgon bánkódni, és szívében háborgani, mely dolgot mikor eszében vött volna Aesopus, kezde gondolkodni, mi módon szerezhetné haza asszonyát.

Kiben okot találván, kezdé az urát bátorítani, hogy semmit ne bánkódnék, mert ő azt megtehetné, hogy az asszonya önnönmaga hazajönne. Pénzt vőn azért hozzája és méne a piacra, mindenütt hirdetvén, hogy menyegzőre valót akarna szerzeni, és ezért feljárá nemcsak az egész mészárszéket, de még egynéhány házhoz be is tére, végezetre peniglen méne az asszonyának atyja és anyja házához, tettetvén, mintha az házat és háznépet nem ismérné, és ott kérdezkedik vala, ha volna eladó madarok, halok és egyéb efféle. Aesopust peniglen nemcsak az ház népe, de mind az egész váras immáron ösméri vala, és miérthogy az ház népe tudja vala, hogy az ő gazdájok asszonyleánya urának szolgája volna, szorgalmatoson kezdék kérdezni, miokaért vásárlana ilyen frisen. Aesopus, amint annakelőtte magában elvégezte vala, eszesen felele, mondván, hogy az ura házasult volna meg, mivelhogy az elébbi felesége tőle elment volna, és annakutána semmi módon haza nem akart volna jönni. Mostan peniglen, úgymond, az uram sok vendéget hívatott, kiket az menyegzőben jól akar tartani, és ezért hadta, hogy mindent felkeressek, valami ember kedvének kellemetös lehetne, megparancsolván, hogy az árával semmit se gondolnék, csak gyorsan találhatnék. Ezt hallván a szolgálók egymás előtt elfutamkodának, mit hallottak volna Aesopustúl, hogy kisebbik asszonyoknak tudtára ádnák, és még az beszédhez többet ádnának, azmint az csácsogó asszonnépeknek természetekhez ez igen hozzáillik. Annakokaért az asszony megharaguván és előbbi akaratját elváltoztatván, nagy gyorsasággal mégyen Xanthushoz haza, ki ez dologban még semmit sem tud vala, de mindazáltal mégis ővele keményen morgódék az asszony, és hogy mérgét inkább kivehetné, végre mondá, hogy Isten azt nem adja őneki érni, hogy ő éltében Xanthus más feleséget hozna; kiből Xanthus eszébe vévén az Aesopus cseleködetit, szép beszéddel feleségének haragját leszállítá és csendesíté.

Ez dolog után nem sok nap múlva, mikoron Xanthus vacsorára egynéhány bölcs embert hívott volna, küldé el vásárlani Aesopust, és őneki meghagyá, hogy valami legjobb, őneki azt venné meg. Aesopus ezen kapván, hogy az ő elméjének éles gondolatit meg jelenthetné, és megmutatná, hogy az ő ura nemigen értelmesen küldötte volna őtet az vásárra, elmene, és tehén nyelvénél semmit egyebet nem szerze. Mikoron immár vacsorára az vendégek eljövén leültenek volna, parancsolá Xanthus, hogy ételt fognának, gondolván, hogy mindent frisen Aesopus elkészítött volna. Akkoron Aesopus minden két-két vendégnek egy-egy sült nyelvet raka eleikben, és az bölcs emberek az vacsorának eleit dicsérék, mivelhogy az bölcsességnek kimagyarázó eszköze az nyelv volna.

Azután peniglen Xanthus monda, hogy más étket hoznának, de Aesopus egyebet nem hoza, hanem sóban főtt nyelvet. Ezt látván Xanthus mást kére, ő peniglen leves nyelvet vín elő, és minden étek csak tehénnyelv vala. Ezen Xanthus felette igen megháborodván, monda néki:

– Metszettél mind ennyi sok nyelvvel? Ezt parancsoltam vala-é én tenéked, avagy hogy azt vennéd meg énnekem, azmi legjobb volna?

Mely feddésen Aesopus meg nem rettenvén, monda:

– Nem bánom, uram, hogy engemet vádolsz ennyi tudós és bölcs embörök előtt, kiknek ítíletökre hagyom az én cseleködetemnek meglátását, ha eljártam-e avagy nem az te parancsolatodon. Mert mi lehet az nyelvnél jobb, mely által egyedül az mi elménknek jó gondolatit megjelöntetjük, mely által, valami jó dolog vagyon az emberi társaság között, minden lött és szereztetött? De mi szükség, úgymond, ennyi sok fő ember előtt sokat szólanom, avagy ki nem érti az Hesiodusnak fő mondását, ki még az hallgató nyelvnek is drága voltát nagy kincsnél nagyobbnak böcsüli, mikor ekképpen szól: Nem lehet, úgymond, semmi drágább dolog az nyelvnek megtartóztatásánál, ki mértékletösség szerint magát meg tudja tartóztatni és helyén viselni!

Nem lőn mit tenni Xanthusnak, miérthogy az vendégek is az Aesopus szavának mind engednek, s annakokaért monda, hogy holnap is űhozzá tartoznának.

– Mert (úgymond), nemcsak nyelvvel, hanem egyéb étekvel is akarnálak benneteket tartani. Te peniglen, kellemes, bölcs ember, menj, és holnap vacsorára mind azt készítsed, azmi leghitvánb és alábbvaló volna!

Másnap az vendégek eljövének, Aesopus peniglen, mint azelőtt, akkoron is minden étket csak tehénnyelvből készíte. Akkoron monda Xanthus:

– Rossz, hitván ember, immáron leghitvánbnak véled-e az nyelveket, kiket tegnap mindennél jobbnak dicsérsz vala?

Kinek Aesopus így felele:

– Uram (úgymond), megbizonyíthatom, hogy minden gonoszság, azki az emberek között lészen, úgymint emberöldöklés, árultatás, erőszak, csalárdság és ezekhez hasonlatos gonoszságok az nyelv által mennek véghez, mivelhogy először is az gonosz gondolatokra és cselökedetekre szoktunk tekinteni, és az szóbeszéd után követközik az gonosz cselökedet. Én penig semmi egyéb értelemben ez dolog felől nem lehetök, hanem mint sok időktűl fogván való példabeszéd megmutatja, holott az emberek így szoktanak szólni: Hová indulál nyelveddel? Várasépíteni és várasrontani.

Efféle dolgokon Xanthus igen haragszik, és miérthogy véli vala, hogy Aesopus őtet csak csúfolni akarná és játszódtatni, ő magában fölötte igen bosszonkodék reá. Sőt még egyik az vendégek közül monda:

– Én azt vélem, hogy ez akárkit is gyorsan bolonddá tehetne.

Mely beszéddel, vélé Aesopus, hogy az urát csak őreá akarná ingerleni, monda néki:

– Én hiszem, hogy az te dolgaidra semmi gondot nem viselsz, és azért szólasz énreám, hogy az gazdát az szolgával öszveveszthessed.

Xanthus peniglen ez alkolmatosságot látván az ő haragjának elfedezésére, ha Aesopust igen verné is, monda neki:

– Miérthogy ez fő bölcs embert más vizsgálónak mondod, ha te holnap oly embert nem találsz, ki különben cseleködjék, bizony levonyatlak az húsz körmödről.

Másnapon Aesopus az egész várason kezde szerte-szerint fel s alá járni, hogy találna együgyő és nem tudakozó embert, és őtet vihetní ura eleibe. Láta azért egy parasztembert, kinek ruházatja is semmi jó módon nem vala, és lusnya módon hogy együtt leült volna, kit ruházatjából vélé, hogy nemigen kérdezködő volna; szép beszédvel nékie szóla, és az urának vacsorájára elhívá. Az parasztember peniglen szívében Istennek hálát áda rajta, hogy költség nélkül jóllakhatnék, azontul ígéré magát, és semmit nem tudakozék felőle, ki volna az ő ura, hanem kérdé, ha azontul el kellene menniek. Monda Aesopus:

– Mindjárt menjünk el!

És ez kérdésen inkább megbízá magát Aesopus, és nagy öröme lőn rajta, hogy azkit keresett volna, arra reátalálkozott, s azért monda neki:

– Jöjj utánam!

Immáron jutának az vacsoráló-helyre, holott egynéhány vetett ágy vala, és az paraszt azmint sároson és poroson odajött vala, az egyikre leheverödék, kit Xanthus az vacsorára alájövén holott megláta, kérdé, micsoda jövevény ember volna. Felele Aesopus, és monda, hogy az volna az ember, azki tudakozni nem szokott volna, és kit parancsolt volt, hogy őhozzá hívna. Monda neki Xanthus: Jól vagyon, úgymond; és az feleségének megsúgá, hogy okot talált volna az Aesopus megverésére, kire régulta fogva igyeközött, és hogy ő abban eljárna, csak az felesége engedne annak, azmit ő parancsolna. Felszóval azért monda:

– Gazdasszony, hozz vizet be, és mosd meg ez vendég lábát!

Az asszony semmit nem késvén egy medencében vizet hoza, és járulván az ágyhoz, azkire feküdt vala az parasztember, monda neki, hogy hadná megmosni az lábát. Xanthus peniglen véli vala, hogy az parasztember ezt nem engedné, és az gazdasszonynak munkáját ebben fel nem venné. De monda az parasztember:

– Bizony, hogy az szolgálóknak kellene ezt hadnod, de miérthogy szabad az gazda s gazdasszony házánál, én ellened nem törekedem.

És lábait kinyújtván monda:

– Először, asszonyom, oldd le az bocskort, és úgy mossad meg!

Ez meglévén, minekutána jóllaktanak volna, kére egy jó öreg pohárt elő Xanthus, és azt jó borral megtöltvén adá parasztember kezébe, gondolván, hogy tisztességet értvén, először az gazdát kínálná, és ebből lehetne módja s alkolmatossága az Aesopus megverésére. De az parasztember jónak gondolván azt lenni, azmit az gazda parancsolna, egyszersmind megivá, és az üres pohárt adá Xanthusnak hátra. De mégis Xanthus Aesopusra való szándékában olyat igyeközik vala cseleködni, azkit az vendég megkérdene, és annakokaért mikor látta volna, hogy az egyik étekből nagy mohón ennék az vendég, monda, hogy az az étek sótalan volna, és előhívatván az szakácsot, ugyanott az asztalnál egy istránggal jól megvereté, azholott véli vala bizonnyal, hogy az parasztember oltalmazni akarná az szakácsot, de ő semmit nem szól vala ezenközbe, mivel hogy őneki semmi gondjának véli vala, hogy nem kellene lenni arra, azmit az gazda szolgáján cseleködnék. Végezetre mikor bélest hoztanak volna elő, és nagy mohón ennék az paraszt ember benne, minthogy őneki az felesége otthon azféle csemegét nem gyakran sütött; ezt Xanthus eszében vévén, előhívatá az sütőt, és igen megpirongatta, hogy minden étket és az bélest ízetlen hozná elő, úgymint azkiben sem méz, sem egyébféle fűszerszám elégséggel nem volna. De az sütő magát ebben mentvén monda:

– Méltán haraghatnál, uram, reám, ha ez béles vagy sületlen, avagy megégett volna, de hogy elég szerszám nincsen benne, az nem én bűnöm, hanem asszonyomé, mert vala mit énnekem előadott, én azt mind belészerzettem. Akkor monda Xanthus:

– Ím, értem, azmint mondod, hogy az én feleségem vétke, de Isten bizonságom, úgy megverem érette, mint egy rab szolgálómat.

És azontul monda feleségének, hogy azontul ugyanott vetné le ruháját. Mert reménli vala, hogy immáron az ő kívánságának ellene állana az parasztember, és nem engedné, hogy ilyen bosszúsággal illettetnék az gazdasszony, de sőt inkább az gazdának haragját kezével lecsendesítené. De az vendég monda magában:

– Azt mondják (úgymond), az én szomszédim, hogy azmely tűz őket nem égeti, annak békét hadnak, meg sem oltják. Azért én is nem egyelítem magamat az gazda dolgában.

És ezenközben Xanthust kezén fogván monda:

– Kérlek, ha tetszik, egy kevéssé várakozzál, hadd hozzam ide az én feleségemet is, hogy mind az kettőt egymás után verhessük!

Xanthus, jóllehet igen bánja vala, hogy oly igen együgyő és goromba volna az parasztember, ki semmit meg nem kérdene, semmiről nem tudakoznék, hogy ebből az Aesopust megverhetné, de mindazáltal végre ő maga is elfakada rajta nevetve, és megvallá, hogy oly emberre talált Aesopus, ki semmiről nem akarna tudakozni.

Ezután egy kevés nap elmúlván, valami dolga vala Xanthusnak az piacon, és azért küldé el Aesopust, hogy meglátnája, ha sokan volnának az piacon, őtet peniglen útában elöltalálá az főbíró, és kérdé, hová menne, kinek felelvén Aesopus monda, hogy ő nem tudná, akkoron hová menne. Az bíró peniglen gondolván, hogy őtet csak megcsúfolná, parancsolá az poroszlóknak, hogy őtet vinnék az váras tömlöcében. Akkor felele Aesopus, s monda:

– Véled-é, hogy házunkból kijövén én tudtam volna, hogy az tömlöcben kellene mennem?

Az főbíró gyönyörködvén az ő felelésében, elereszteté, és ilyenképpen békével juta az piachoz, holott számtalan sokaságot láta, és azok között egy embert, azki az adósságért az másikot igen harcolja vala, hogy az adósságot meg nem fizetné. Az adós hányja-veti vala az ő szegénségét, mindazáltal ígéri vala, hogy felének valahonnét szerét tenné, kinek az másik felele:

– Szép dolog, bizony, hogycsak felével unszolasz. De ámbátor csak felét add meg, az többivel ne légy adós, mert jobb felét megvennünk adósságonknak, hogynemmint egészlen elvesztenők.

Aesopus mikor ezeket nézné, hátratére, és megmondá az urának, hogy alig volna egy avagy két ember az piacon. De Xanthus ez dolgot nem értvén elcsudálkozék rajta, és egy kevés vártatva házából kiindula, és az piacra jutván sok számtalan sokaságot ott láta, és monda:

– Rossz ember, ez sokaság csak addig gyűle-é, azmíg kijövénk?

De Aesopus az egész dolgot őneki megbeszélé, és jelenté, hogy nagy sokaságot látott, de azok között ő egy embernél többet nem láthatott, azkiről ezelőtt szólánk. Hasonlatosképpen cseleködött régen az Diogenes bölcs is, kiről beszélik, hogy az athénásbéli várnak tetejéről nagy felszóval hívta volna hozzá az sokaságot, és mikor az község előtte megállott volna, azt üvöltötte, hogy ő nem olyan rosszakat hívna hozzája, hanem az kik bizonyára tökéletös emberek volnának.

De hogy ez kezdett dologról szóljunk, ez dolog után hívák Xanthust lakodalomban, holott sok bölcs emberek valának, és mikor egymásra kezdették volna az pohárt köszönni, Xanthus jó kedvet kezde venni, mivelhogy alkolmasan itt vala. Akkoron Aesopus látván, hogy az urát lassan-lassan elérné az bor, hátul monda néki:

– Hallád-e, uram, azt mondják, hogy az bor először megvidámítja az embert, azután megrészegíti, végezetre penig megbolondítja!

Xanthus megháborodván az ő intésén, monda:

– Tartsd dolgodat, és ilyen szép intésekkel fiaidat tanítsad!

De ez beszédet mondják, hogy származott az Anacharsistól, ki mikoron látta volna Görögországban az szőlővesszőt és az szőlőt, ilyenképpen szólott, hogy minden vessző háromféle szőlőt teremne: egyiket, kiben öröm és vigasság volna, a másikat, kiben részegség, harmadikat, kiben kegyetlenség és oktalanság elrejtetett volna.

Azután, hogy jobban laktanak volna, egyik az vendégek közül látván, hogy Xanthus megrészegült volna, különb-különb kérdésekkel kezdé őtet izgatni, melyekre Xanthus semmi jó módjával nem tud vala felelni, hanem csak azmi nyelvére jű vala, azt azontul kisüti vala. Annakokaért ez alkolmatosságot látván az másik, monda:

– Xanthe, olvastam együtt, hogy valami mesterséggel az egész tengert egy ember megihatná, de én azt soha el nem hihettem, s azért tetűled akarnám megérteni, ha igaz-e, avagy nem.

Akkoron Xanthus, azmint ki tudá mondani, felele, hogy az meglehetne csak őtőle is, melyet fel merne fogadni az ő háza vesztében. Tetszék ez az másiknak is, és az ház felől kezet csapának, meg annakfölötte nagyobb bizonságul egyik az másiknak gyűrőt áda, és azután késő éjjel egymástúl elválának. Mikoron penig regvel Xanthus felkelvén mosdani akarna, kezdé keresni és kérdezni gyűrőjét, miérthogy véli vala, hogy ujjából kiesött volna. Monda Aesopus:

– Nem tudod-é, hogy az estve mind az gyűrővel egyetemben házadat eladád és elnyerék tűled?

Ezen Xanthus csak elcsudálkozék, mert azmit ezelőtt cselekedett vala, semmi őneki eszébe nem jut vala abban, de hogy mindenestől fogva Aesopustúl megérté, hogy oly dologra kötötte volna magát, azkire elég nem lehetne. Erősen bánkódik vala rajta magában, és nem tudja vala, miképpen másolhatná meg az fogadást. Végre sok magatörése után kelleték az Aesopus segítségéhez folyamni, kinek jó intését azelőtt megutálta vala. Annakokaért nagy édes beszéddel szóla őnékie, és eszébe juttatá, minemő jó akaratját és hívségét ígérte volna Aesopus akkoron, mikoron őtet megvötte; végezetre magát is erre ígéré Xanthus, hogy ha mostani szükségében segítséggel lenne néki, soha azt el nem feledné, de sőt inkább több jóval azt megfizetné. Nem sok munkával reávevé erre Aesopust, ki felfogadá néki, hogy őtet megszabadítaná az fogadástúl.

– Mert (úgymond) jól látod, hogy lehetetlen dolgot fogadtál, és be nem teljesítheted, de én módot találok benne, hogy az fogadás véghez ne menjen, ez az te kötésed még dicséretödre essék. Ímé, azért az te fogadásodnak napja előjő, de te egy szál bánatot se mutass, hanem sőt inkább örülj, és hordozkodjál az tenger partjára, holott minekutána öszvegyűlend az váras népe, magyaráztasd meg hallottokra az te fogadásodat, azmelyben erre kötelezted magadat, hogy az tengert megiszod, melyet ha nem cselekedhetel, ám az te házad legyen oda, avagy peniglen fizess ezer forintot. Ezután kérj elő egy pohárt, ki tenger vizével rakva légyen, és azt kezedben tartván ilyen módon szólj: Meghallátok fejenként, mire kötöttem én magamat, és minemő büntetését vöttem fel, ha fogadásomat be nem teljesíthetném, és én magam is vallom, hogy az volt az mi fogadásunk, kinek eleget is akarok tenni, azmint látjátok. De senki nincsen tiközületek, ki jól nem értené, hogy ez földnek minden határiból nagy bő folyóvizek szakadnak be az tengerben, kiket az tengertől elszakasztván, minekutána csak az tenger vize marad, kész leszek beteljesítenem, azmit én fogadtam, mert az folyóvizek megivásáról én semmit nem fogadtam, azmiképpen az fogadásnak formájából fejenkint megértitek, és azzal nem tartozom, hogy azokat is megigyam!

Melyekben Xanthus mikoron ezképpen eljárt volna, mind az parton levő sokaság egyszersmind felkiálta, és azkivel az fogadás vala, sokáig csúfolák, és kénszeríték, hogy először az folyóvizeket az tengertől szakassza el, és annakutána úgy akarjon menni végére az fogadásnak. Az másik bölcs azért ott vallást tőn, hogy meggyőzettetött volna az Xanthusnak eszessége által. Továbbá őneki könyörge, hogy az fogadásnak lenne vége, és azmin marasztaná, annak ő is állana. De mivelhogy az Xanthust nagyobbnak vallá az bölcsességben, emberséggel ajánlá magát az meggyőzött bölcsnek, és minden kárát őnéki megengedé.

Ezeknekutának küldé Xanthus az Aesopust jövendő-látni az madaraknak röpöléséből. Mert ez az régi görögöknél és olaszoknál igen közönséges dolog volt, hogy az madaraknak vagy röpüléséből, vagy szólásából jó szerencsét látnának mindenféle dolgokról és cseleködetekről. Parancsolta vala peniglen Xanthus, hogy azt nézné meg, ha valahol egy bokor varjat láthatna, ki hogyha jobb kéz felől volna, jó szerencsét jegyzene, ha peniglen bal kéz felől, gonosz szerencsét. Aesopus azért kimenvén láta egy bokor varjat, azmint Xanthus mondotta vala, és megjelenté az urának, ki meddig kijöve, addig az egyik hát immár elrepült, és csak az egyiket láthatá. Aesopust azért igen meg akará verettetni, vélvén, hogy őtőle megcsúfoltatott volna; és mikoron ruhájából vetkeztetné, juta oda egy ember, ki Xanthust vacsorára hívá. Akkor monda Aesopus:

– Hogy higgyek én ezután az jövendőmondásnak, holott énnékem jó látásom után, ím, gonosz szerencsém lészen, uramnak peniglen, ki csak egyet látott, ím, mely jó szerencséje történék?

Mely mondással Xanthus megengedvén, nem bántá az Aesopust.

Nem sok idő múlván ezután, mikoron Xanthus bölcs embereket hívott volna ebédre, parancsolá, hogy Aesopus kapun álló lenne, és senkit az község közül hozzá ne eresztene. Ő azért ott ülvén, mikoron az vendégek lassan-lassan kezdettenek volna odajőni, először mindeniktől kérdést kérd vala, minekelőtte béeresztené, mondván:

– Az ajtón az eb miképpen jő be?

Az vendégek peniglen, gondolván, hogy őket akarná csúfolni, és ebeknek nevezné, megharaguván, mind hátramenének egyenként. Végezetre peniglen juta egy eszes ember, ki jó nyájas és tréfás beszédő vala, kit Aesopus kérdvén ugyanazon módon, felele:

– Mint jőne be, ha nem az négy lábán és farkát mozgatván?

Ezt azért csak egyedöl ereszté be. És mikoron immár az nap jó módon elmúlt volna, és az több vendégek mégsem jőnének el, Xanthus felette igen megharaguvék, és másnap az több vendégekre igen panaszolkodék, hogy őtet csak megcsúfolták volna, ígérkezvén és el nem jővén. De ők mondanak:

– Sőt inkább miénk volna a panasz, hogy te minket meg csúfoltál!

És megbeszélék, miképpen jártanak légyen az ő szolgájával. Csak ott közel áll vala Aesopus, és sem ez vádolással, sem az ő urának haragos tekéntetivel meg nem ijedvén monda:

– Én úgy cselekedtem, azmint parancsoltad vala, hogy kiválasztanám az tudatlan község közül a bölcs embereket.

Akkor Xanthus felele, mondván:

– Hát ezeket te bolondoknak vélted, hogy őket mint ebeket innét el merted űzni?

Monda Aesopus:

– Semmiképpen úgy nem vélekedtem, de bizonyára az egy embertől kiválva, azki nálad vacsorála, az többi mindenestől fogva csak igen vékony értelemben vadnak.

Kérdé ismét Xanthus, miért mondaná ezt, kinek így felele Aesopus:

– Azért mondom ezt, mert mikoron tűlök kérdeném, miképpen jőne be az kapun az eb, senki őközülök ez kérdést meg nem értheté ez egy fő és bölcs ember kívöl, ki teveled vacsorálék, és azt mondá, hogy farkát mozgatván az lábán jőne be. Itt az bölcsek nem tudának semmit szólani, hanem reáhagyák, hogy olyanképpen volt volna az dolog, amint Aesopus beszéli vala, és hogy ők akkoron annyi végre nem értették volna.

Ebben sok idő elmúlván Xanthus sétálni kiméne az temetőhelre, és azmint szokása vala, Aesopust is utána szólítá. Mikoron peniglen az kőkoporsókon való írást nézegetnék, Aesopus együtt találá, hogy az görög bötűket az kőre felmetszették: a, b, g, d, o, Q, e, Q, c és ezeket megmutatá Xanthusnak, és őtet inté, hogy jelentené meg, mi volna jegyzése. De Xanthus, jóllehet sokat gondolkodék felőle, mindazáltal soha eszében nem veheté, mi volna jegyzése. Monda azért Aesopus:

– Mi lészen jutalma, ha itt én ezentől eltött kincset találandok?

Xanthus felét ígéré neki, és hogy még annakfölötte szabadossá tenné. Itt Aesopus az írás mellett négy lépést tévén csak igen fenn egy korsó aranyat talála, melyet kivévén áda az urának, és őtet kéré, hogy fogadását teljesitené be. De monda Xanthus:

– Én azután teljesítem be, ha elébb megmondandod, mi légyen ez egynéhány bötűnek értelme, azkiből megtalálád az kincset, kit ha megmondandasz, ez kincsnél nagyobb néven veszem.

Aesopus azontúl az görög bötűknek jegyzését megmagyarázá, ilyenképpen mondván: Lépj négyet, ásd meg az földet, és találsz eltett aranyat. Mikoron Xanthus ezt is kivötte volna belőle, őtet megcsúfolván monda:

– Miérthogy aranyat is tudsz találni, nem akarlak tégedet tűlem elereszteni.

Akkor monda Aesopus:

– De uram, még más dolog is vagyon ebben, kit néked tudtodra akarok adni, mert ez bötűk azt is jelentik, hogy ez meglelt kincset az nándorfejérvári tiszttartónak kellene adni. Add meg azért ez meglelt kincset a Dionysius fejedelemnek!

Melyet hallván Xanthus, monda:

– No, ez kincsnek fele ámbátor tiéd légyen, csakhogy hallgass, és senkinek ne mondjad!

Ezt felfogadá Aesopus, és azért hazafelé hívá őtet Xanthus, hogy megosztanák önnön közöttök. Hazamenvén azért, mivelhogy fél vala az Aesopus csácsogásátúl, őtet láncra vetteté, de mikoron őtet meg akarnák fogni, tele torokkal ezt kezdé üvölteni:

– Ez volt-é az bölcs embereknek hitök?

Mely beszéden felindulván, Xanthus őtet elereszteté, és inté szép szóval, hogy befalná az nyelvét, ha szabadságot akarna nyerni. De erre azt mondá Aesopus, hogy ő soha nem könyörög szabadságáért urának, mivelhogy ő, vagy akarná, vagy nem akarná, de hamar való nap szabadossá lehetne.

Annakokaért én is írásomnak rendiben immáron azokról szólok az dolgokról, melyek által Aesopus kiszabadult az szolgálatból, és minden emberek között dicséretet nyert, az fejedelmeknél peniglen kedves emberré lött. Annakokaért minekutána Aesopus sok ideiglen elszenvedte volna az szolgai állapatnak terhét, jól tudván az ő maga eszességét és bölcsességét, módot akara benne keresni, miképpen magát megjelenthetné, és az emberek között jó hírt-nevet lelhetne. Ezenközben egy innepnapon, mikoron az samusbélieknek nagy gyűlések lött volna, történék ez, hogy az váras pecsétit egy saskeselyő közülök kiragadná, mellyel mikoron nagy messze felröpült volna, aláereszté, és esék egy szolgáló inasnak kebelébe. Mely dolgon az samusbéliek megrettenének, gondolván, hogy ez dolog valami veszedelmet jegyzene. Annakokaért minden bölcseket és tudós embereket előszólítván, főképpen peniglen Xanthust odahíván, felette igen kérék őket, hogy ez dolognak jegyzését őnékik jelentenék meg. Az több bölcsek ugyanott megvallák, hogy ők ezféle jövendőre szólani nem tudnának, de Xanthus egynéhány napot kére gondolkodásra, hogy közelb mehetne ez dologhoz. Időt ádának néki, és immáron otthon csak nagy gondban töri vala magát, és jegyzését meg nem találván, felette igen szomorkodik vala rajta. Aesopus peniglen, miképpen azelőtt is cselekedett vala, kéré őtet, hogy háborúságit jelentené meg, ezmellett peniglen szolgálatját ajánlá, ha valamiben urának használhatna. Xanthus elő kezdé beszélleni az dolgot, és igen panaszolkodik, hogy majd minden tisztességét és böcsületit elvesztené, de sőt még azon is félne, hogy az község haragjában őtet agyon ne verné. Monda Aesopus:

– Ne félj, uram, azmennyiben lehet, nem hadlak, és mint ennekelőtte, ezután is és ez mostani szorgalmatosságodból is kimentlek, csak azt cselekedjed, azmit, ím, mondok. Hiszem, hogy holnapi napon kelletik felelned, de te ilyenképpen szólj az községnek: Jól tudom, jó polgárok, hogy az emberek némelyeknek hírekről-nevekről különb-különbképpen szoktanak véleködni, azmint minden embernek az dolog fejébe fér, és elméjéhez illik. Ilyenképpen mikoron valaki bölcs embernek neveztetik, miképpen ti is énrólam szólotok, minden ember oly dolgoknak tudományát kívánja őtőle, és azt gondolja, hogy jól tudja, azmelyeket önnönmaga nem tud és nem ért. De sokkal kölönben kell érteni, mert miképpen hogy különb-különb mesterségek vadnak és tudományok, azonképpen az bölcsesség is nem mindenféle dolognak értelmét és tudását foglalhatja be. Mert jóllehet az bölcsességben vagyon minden isteni és emberi tudományoknak summája, de mindazáltal ő is úgymint csak egyféle tudomány. Mert kicsoda vélheti tiközületek, hogy az bölcs embernek kellene lenni borbélynak és tímárnak, mivelhogy ez mesterségek is az emberi értelemhez tartoznak? Kérdhetnének azért, mit mondanék én bölcsességnek? Semmit nem egyebet, hanem az isteni és emberi dolgokról való tudománt, mely foglaltatott az életnek és jó erkölcsnek mesterséggel és jó móddal való rendelésében, és annakokaért az bölcsesség ez világon való dolgoknak állapatját felhányja-veti és megérti, az isteni félelemre és minden igazságra úgymint természet szerint bennünket tanít és igazgat. Annakokaért az bölcsesség senkit jövendőmondóvá nem teszen, sem peniglen jóssá, s azért ti is ezféle tudománt mitőlünk ne kívánjatok. Ha peniglen valami kérdéstek vagyon az istenek felől, avagy az ő tiszteletekről, vagy az embereknek életekről és erkölcsökről, vagy másféle természet dolgairól, akkoron éljetek az mi munkánkkal. Most penig térjetek inkább azokhoz, azkik jövendőt tudnak mondani, mely tudománban én nékem otthon jeles szolgám vagyon, kit tinéktek tudtotokra akarék adni, hogy ez mostani háborúságból titeket kimenthetnélek. Jóllehet nem annyira tisztességesnek látszik, hogy ilyen fő dologban egy szolgátúl kérdetek tanácsot, s mit kelljen cselekednetek. Ha te (úgymond) ilyenképpen szólandasz őelőttök, minden bosszúság nékül békét hadnak néked, vagy akarják, vagy nem akarják hallani az én beszédemet, meg nem vetendik, és szóm után éngemet dicsérendnek, az a dicséret tiéd lészen; ha peniglen valami gyalázat jövend ki belőle, ez immáron csak énnékem tulajdoníttatik.

Ez tanács fölötte igen tetszék Xanthusnak, mert eszébe nem veheti vala, mire menne. Azért mihelt megvirrada, azontúl az tanács köziben méne, ahol az sokaság öszvegyűlt vala, és azmiképpen Aesopus őtet megtanította vala, azképpen szólván jelenté, hogy az ő szolgája az polgárok kérdését megfejthetné. Mindnyájan azért felkiáltának, és egyenlő akarattal kívánák, hogy mentől hamarabb lehetne, azt az szolgát odahívnák, sőt még Xanthusra is feddének, hogy el nem hívta volna véle.

Mikoron azért Aesopus az gyüleközetbe jött volna, és őreá tekintöttenek volna, mindnyájan elfakadának rajta nevetve, és némelyik mondja vala, hogy ő valami Isten embere volna, mivelhogy kevés emberi ábrázat volna őrajta. Némelyek peniglen azt kérdik vala, ha az ő hazájában tudnának-e az kövek szólani. De Aesopus ezzel nem gondolván, mihelt megálla közöttök, ilyenképpen kezdé el beszédét:

– Nem illik, samusbeli uraim, hogy az én rútságomért avagy éngemet megvessetek, avagy az énrólam való jó reménségtekben meghidegöljetek. Mert most nem valakinek szépsége nékül szűkölködtök, sem peniglen nem az szép ábrázatról, hanem az jó értelemről és elmének élességéről és jó ítíletiről tudakoztatok az bölcs emberektől. Soha nem láttátok-e, hogy még az rút hordóból is gyakorta jó bort ihatnak, az aranyas pohárból peniglen gyakorta alávalót? Mostan peniglen az jó értelemről és ítéletről vagyon szónk, nem penig avagy az erősségről, avagy az szép formájó emberekről, kiben látjátok, hogy én nékem kevés jutott, de az én elmémről, ki bennem vagyon, kérlek, elébb ne tégyetek ítéletet, hanem ha beszédimet megértenditek.

Ez beszéd után mindjárást lecsendesedvén, kívánák mindnyájan, hogy ha valami értelme volna, azt őnékik jelentené meg. Annakokaért ilyenképpen szóla Aesopus:

– Ti is éngemet ezért hívattatok, én is ily szándékkal jöttem ide, hogy értelmemet és ítéletemet megjelentsem. De miérthogy nem vélem illendőnek, hogy én, szolga lévén, közönséges gyűlésben ilyen fő dolgokról szóljak, tikegyelmeteknek is peniglen nem volna méltó, hogy oly szolga szavát hallgatnátok, kit az ura akármi aprólék szaváért is, avagy cselekedetiért elő szokott rántani, kérem azért kegyelmeteket, hogy engemet bátorítsatok, és jó módjával biztassatok, továbbá penig az ti méltóságtokat is megtartsátok, és annak öregbölésére az szolgai rendből engemet mentsetek ki, hogy szabad ember lévén kegyelmetek előtt bízvásbban szólhassak!

Ez szó hallván mindnyájan ítílék, hogy igazat kívánna, annakokaért végezék, hogy közönséges akaratból tegyék szabadossá, és meghagyák, hogy az váras kincs tartói tegyék le Xanthusnak érette az pénzt, azmelyen vötte volna. Xanthus, mikoron látná, hogy még akaratja ellen is Aesopust szabadossá tennék, szégyenlé megmondani, mely kevés áron vötte volna, de kedveskedni akarván az samusbélieknek, őnekik ajándékon adá Aesopust. Ez dolgot fölötte jó néven vevék tőle, és azontúl az főbíró az polgárok köziben vevé Aesopust, mindenütt meghirdettetvén, hogy mint az samusbéliek szabadosok volnának, azonképpen Aesopus is őköztök szabados polgárrá lött volna.

Akkoron azért Aesopus az meglött dologról ilyenképpen kezde szólani: Mindnyájan jól tudjátok, tisztelendő uraim, hogy az keselyő királymadár. Miérthogy azért az keselyő az váras pecsétit elragadván oly szolga kebeliben ejtötte, azkinek semmi szabadsága ő magában nincsen, hanem más embernek hatalma alatt vagyon, ez semmi egyebet nem jegyez, hanem hogy valamely hatalmas fejedelem az ti szabadságtokat meg akarja rontani, és ez várast hozzá akarja hódoltatni.

Mely szót hallván az samusbéliek felette igen megijedének rajta, és az ő közönséges állapatjok felől gondolkodni kezdvén, végét várják vala ez jövendőmondásnak.

Ezenközben nem sok idő múlván követek jövének Lüdiából, Chroesus királytól, kik azt kívánják vala, hogy az samusbéliek az adót bevinnék, mert ha ezt nem cselekednék, tűzzel, fegyverrel az király rajtok lenne. Mikoron erről tanácskoznának, mit kellene az királynak felelni, nagyobb része az tanácsnak az szolgálatra hajol vala. Aesopust penig kérdvén, mit értene, ilyen módon szóla:

– Tisztelendő uraim, az embereknek az szerencse utat ad eleikben ez világon, kik közül az egyik az szabadságra viszen, de az elei igen nehéz, az utolja penig igen gyönyörűséges; az másik út viszen az szolgálatra, kinek az elei igen gyenge és lágy, de az utolja megsanyarítja az embereket.

Ez szót hallván az polgárok, hogy szabadságokat megtarthatnák, egyszersmind felkiáltának, mondván:

– Szabadosok vagyunk, s azért akaratunk szerint soha szolgák nem leszünk!

És ilyenképpen elereszték az követeket. Mely dolgot az király megértvén, az samusbélieknek merészségöket igen csudálá, és hadat kezde ellenök hirdetni. De hogy megérté, hogy az hódolásra reáhajlottak volna, de egy embernek szentenciája verte volna el róla őket, akará azt az embert személye szerint látni és beszédét hallani, főképpen, hogy az követek azt mondák őneki, hogy csak egynéhány beszédével vitte volna erre őket. Izené azért a király az samusbélieknek, és őket kéreté, hogy azt az embert adnák kézbe, és békével maradnának. Ez dolgot megértvén Aesopus monda, hogy örömest elmégyen az királyhoz, de minekelőtte el akarna menni, jelenté, hogy egy beszédet akarna az tanácsbéliek előtt beszélleni, mondván:

– Egyszer volt egy idő, még mikoron az oktalan állatok is szólottanak; akkoron nagy had támada az farkasok és a barmok között. És miérthogy az barmok meggyőzhetik vala az farkasokat az komondorok segítségéből, az farkasok követség által békességet akarának szerzeni ily ok alatt, hogy az komondorokat adnák ő kezekben. Az barmok az szabadságnak örölvén, és az csalárdságot eszökbe nem vevén engedének az farkasok kívánságának, és ilyen módon annakutána az ebek mellettek nem lévén, az farkasok őket mind elszaggaták.

Az polgárok észben vévén, mit kellene érteni ez beszéden, mondák, hogy nem akarják Aesopust elereszteni, és az királyhoz küldeni. De önnönmaga szabad akaratja szerint elindula az követökkel, és Sardis várasába méne az királyhoz, hová mikor jutott volna, és az király őtet látta volna, monda:

– Ez volt-é az jámbor, azki ezt mívelhette, hogy az samusbéliek meg ne hódolnának?

És ezenközben megharagván, kegyetlenül kezde reánézni, mintha őtet halállal fenyegetné. Akkoron Aesopus a lüdiabélieknek szokások szerént térdre esvén az királnak tisztességet tőn, és monda:

– Nem az én polgárimtól kénszeríttetvén, de szabad akaratom szerint jöttem elődben, és annakokaért kérlek tégedet, felséges király, hogy végyed kegyelmes füleidben az én kevés beszédimet. Egykor (úgymond) egy gyermek tőrt vete, és foga egy prücsköt benne, melyet mikoron meg akarna ölni, kezde könyörgeni, hogy őtet ne bántaná, mondván: Én, jól tudod, hogy soha senkinek kárára nem voltam, sőt ingyen se lehettem volna, ha szintén arra igyeköztem volna is, hanem én ülvén az fáknak levelén, avagy peniglen az füveken az embereknek gyönyörűségekre szoktam énekelni. De mi hasznod lehet neked az én halálomban? Mert énbennem semmi egyéb nincsen, hanem csak ez kevés szó. Könyörülvén rajta az inas elereszté őtet. Ezképpen én is alázatosan kérem felségedet, hogy engemet, ártatlant, meg ne nyomoríts! Mert látod, hogy énbennem semmi egyéb nincsen, hanem hogy szólni tudok, és az embereknek szómmali haszonnal és gyönyörűséggel szolgálhatok. Megesék az királnak szíve ez ő szép szaván, és ugyan könyörülvén rajta életét megengedé, továbbá mindenre ígéré magát, valamit tőle tudna kérni. Monda Aesopus:

– Kérlek, felséges király, ne háborgasd az én polgárimat!

Erre reáhajla, és pecsétes levelet áda, dicsérvén Aesopust, hogy lakóföldéhez ilyen jó szándéka volna.

Hazamenvén azért és megjelentvén, hogy ő békességet szerzett volna, oly nagy örömre indítá az egész várast, hogy azontúl minden templomokban ez Istennek nagy hálát ádnának, és innepet illenének. De még Aesopusnak képét is ércből kiönték, és megírák, miokaért tennének őneki ilyen nagy tisztességet; de ez ő képét annakutána az sok hadak miatt, kik abban az szigetben voltanak, elvesztették, jóllehet Lisippus azután is egynéhányszáz esztendővel az Aesopus formáját az hét bölcseknek képével egyetemben felépítette volt.

Végezetre Samusból költözék Aesopus Chroesus királyhoz, kinek kedvéért írta ez beszédeket, azmelyeket mostanában is az ő neve alatt olvashatunk. Ez időben Asszíriában uralkodik vala, és Babilónia várasát bírja vala az Lycerus király, avagy azmint Herodotus írja, Labynetus, kinek frigye és társasága vala az Chroesussal, kivel még az Cyrus ellen is együtt hadakozott. Mikoron azért Aesopus földet, vizet látni fölötte igen akarna, és főképpen Babilóniát látni kívánná, kinek nagy voltáról, kazdagságáról és minden ékességéről sokat hallott vala, kéré az királt, hogy őtet az babilóniai fejedelömnek egy levelében commendálná. Az levelet azért hozzá vévén minekelőtte Babilóniában menne, Görögországon akara általmenni, főképpen, hogy az hét bölcs embert láthatná, kiknek ez világon mindenütt nagy hírek-nevök vala.

Ez bölcsekről különb-különbféleképpen szólnak az görög historikusok, és némelyek többnek, némelyek kevesebbnek mondják őket. Plato peniglen hetet számlál elő az ő szokott nevökön, hanem hogy az Periander helyett egy Myso nevőt mond elő, én hiszem, annakokaért, hogy őtet méltatlannak vélte az bölcseknek dicséretire ennekokaért, hogy hazáját kegyetlenül bírta, és sokat hamisan és méltatlanul cselekedött. Hogy peniglen ez időben csak hét fő bölcs embert tartottanak, ezen én gyakorta csudálkoztam, végezetre peniglen ilyen okát találtam magamban: Az tengör mellett egy Myletus nevő váras volt régen, holott mikoron az halászoktúl egy ember szakasztott áron megvötte volna azt, amit szerencsére kivonhattanak volna, az hálóban vontanak ki egy arany háromlábú széköt az halak között, és kezdenek rajta veteködni, ha az embernek adják-é, avagy ne, mert azt mondja vala az áros ember, hogy valamit ő szerencséjével az egy vonyásban kivonhatnának, azt ő mind megvötte volna. Ha peniglen semmit nem hoztanak volna ki, annak ő vallotta volna kárát. De miérthogy az Isten jobb szerencsét adott, méltó és illendő volna, hogy őtet meg ne csalnák az kivont marhából.

Nem akarák az dolgot törvény nékül hadni, miérthogy mind a két rész az ő hasznát keresi vala, és annakokaért veték az myletusbeli polgárok eleiben, kik ez dolgot el nem végezhetvén mondák, hogy az Apollo istentől kellene megérteni, mit végeznének önnön közöttök. Az Apollo peniglen az ő templomából ilyen szózatot áda ki, hogy annak kellene az aranyszéket adni, aki legbölcsebb volna. Gondolák az polgárok, hogy őközöttök tudósb ember nem volna egy Thales nevő bölcsnél, ki mindenféle tudományokban fő mester vala. Ez Thalest oly nagy böcsületben tartották az görögök, hogy ha valakit fölöttébb akartanak dicsérni, csak azt mondották, hogy második Thales bölcs lehetne; és ennekokaért az polgárok ajándékon őneki vivék, de ő az ajándékot semmi módon el nem akará venni ezokaért, mert nem vélé magát oly tudósnak, hogy az Apollo őneki akarta volna küldeni ez ily drága aranyból csinált háromlábú széket. Küldé azért Priene várasba az ő szomszédjának, Bias nevő bölcs embernek, de az is magát mentvén küldé Lacedaemon városban az Chilo bölcsnek, ez penig Solonnak, Solon peniglen Rodus szigetben Cleobulusnak, ki küldé Pitthacusnak, és az Periandernek, ki vagy tudatlanságából, nem értvén, hogy immár Thalesnél volt volna, vagy szabad akaratjából küldé Thalesnek, ki jól lehet elvevé, de mindazáltal nála nem akará tartani, hanem szentelé az Apollo templomának, mivelhogy az isten minden embernél bölcsebb és tudósb volna; és innét költ, hiszem, közönséges beszédben, hogy hét bölcs ember volna Görögországban. Jól tudom, hogy ez históriát némelyek különben beszélik, hogy tudniillik Solon szentölte volna az templomnak az aranyszéket, Thales peniglen egy aranypohárt, de én csak azt akarom előbeszélleni mostan, azmelyet több bölcs emberek, tudom, hogy jovalltanak.

Aesopus azért mikoron ezekhez való kívánságában Görögországban ment volna, mindnyáját együtt találá Corinthus városban, és ővelök egyetemben egy szitthiabéli Anacharsist több társaival és az bölcseknek követőivel. Hítta vala oda őket Periander bölcs, avagy hogy őket igen kedvelte az bölcsességért, avagy penig hogy ebből őneki valami dicsíreti lenne. Ezek is kívánják vala Aesopust látni, mivelhogy immár sok időtől fogva az ő bölcsességének hírét Görögországban hallották vala. Mikoron azért az városon kivöl az Periander majorjában jól laktanak volna, és különb-különbféle dolgokrúl szólanának, emléközék Periander az kegyetlen birodalomról, melyet az bölcsek fölötte igen kárhoztaták, ezokaért, hogy ez világon ártalmasb dolog annál nem lehetne, úgymint aki minden szabadságot és békességet megrontana. Ezenközben hogy ilyenképpen szólanának, Aesopus beszéddel ellenök álla, és őket kezdé igazgatni, hogy csak kevélségekben és hogy az községnek kedvében lehetnének, ilyenképpen akarnának szólani az királyok és fejedelmek birodalma ellen. Monda azt is, hogy őneki nem tetszenék az Solon szentenciája, ki semminek véli vala az Chroesus kazdagságát, és senkit halálának előtte bódognak nem mond vala. Mert, úgymond, méltatlan volna az jó szerencsét ez világon gonosz szerencsének mondani, és ismétlen az gonoszt jónak, ha senki halála óráiglan bódognak nem neveztethetnék. Továbbá monda, hogy ilyenképpen ez világon semmi bizonyos és állhatatos dolog nem lehetne, ha az emberek életekben bódogok nem lehetnének. De azmiképpen az tiszta nap szép üdőt szerez, ha peniglen felhőben mégyen, akkoron homályos időt szerez addig, azmíg az felhőben vagyon, azonképpen minden embert vagy bódognak, vagy bódogtalannak mondhatunk az ő szerencséire és állapatjára tekintvén, hanem ha valaki ebben akarná bölcsességét mutogatni, hogy az embereket jó szerencsésnek mondaná, de bódognak nem merné nevezni. Mikoron ezt szólotta volna Aesopus, egy boeciabéli inas az bölcsek seregéből az ő idejének mivoltával nem gondolván előszóla, és monda:

– Te vagy-e az, aki ez gyüleközetben az kazdagságot nagyobbnak böcsülöd, hogynemmint az bölcsességet és az jóságot?

De miérthogy az Aesopus beszédének nem az vala célja, hogy ez felrúgó ifjat egy kevéssé leültetné, ilyen beszédet kezde beszélleni:

– Lüdiában egy öszvér hogy látá az folyóvízben az ő képét, nagy erősen kezdé csudálni önnönmagát, és fejét, üstökét megrázván sebességgel futkosni kezde, mintha egy ló sem érne ővele. De ezenközben megemlékezvén róla, hogy ő miből termett volna, tudniillik az szamártúl és az lótúl, lecsapá mind fülét, mind farkát, és eszébe vevé, hogy ő nem futhatna. Ez beszéddel megfeddé az inasnak értetlen voltát. És az bölcsek ismétlen mély dolgokról kezdenek önnönköztök kérdezködni. Az kérdés peniglen ez vala: Mit tudna az király vagy az fejedelem legdicséretesb dolgot cselekedni?

Solon felele:

– Én azt mondom, hogy ha az birodalmat letenné, és az község parancsolna önnönmagának.

Monda Aesopus:

– Tehát tennenmagad miért parancsolsz házad népének, és az kazdagságot miért nem engeded az szolgának?

Szóla Bias a dologhoz:

– Én azt mondom, hogy ha a törvénnek, jó erkelcsnek és hasznos végezéseknek oltalmazója leend.

Monda Aesopus:

– Hát az kegyelmed értelme szerint kellene jovallni az indiabélieknek szokásokat, holott az fia az atyját felbárdolja és megeszi, az atyja isméglen az fiát.

Thales felele:

– Senki addig ne dicsérje az királt, hanem ha az ő birodalmának oly módját látandja, ki miatt időnap előtt semminemő okkal az tisztből le ne vettessék.

Aesopus monda:

– Én ilyenképpen inkább dicsérhetném az kormányosokat.

Anacharsis monda:

– Ha önnönmaga bölcsebb leend az többinél.

Monda Aesopus:

– Tahát az alatta valók bolondok volnának.

Cleobulus így szóla:

– Ha senkinek nem hihet.

Aesopus kivevé szájábúl az beszédet, és monda:

– Minem az uzsorásokról volna most beszédünk, akik mást meg nem hisznek.

Pitthacus szóla, mondván:

– Ha az ő jobbágyit úgy bírandja, hogy inkább szeressék őtet, hogynemmint félnének tőle.

Aesopus monda:

– Azt könnyen megcseleködheti lágy engedelmességével, ki miatt az atyáknak még jó fiai es gonosszá szoktanak lenni.

Monda Chilo:

– Ha (úgymond) ez földiekről az mennyei dolgoknak gondolatjára elméjét felemelendi.

Aesopus felele:

– Ezt annak kell cselekedni, aki jó szerencséjét a Naptól és Holdtól akarja várni. Mert minden embereknek ez közönséges tanúságok: Halandó vagy, ne érts feljebb az isteneknél.

Ez feleletek véghez menvén, mindnyájan kérék Periandert, hogy ő is ez ő értelmét jelentené meg, ki nagy gondolkodván monda, hogy azmit szólottanak az király dicséreti felől az böcsek, azok mind fő feleletek volnának, jóllehet Aesopus egyiket sem jovallná.

– Énnekem (úgymond) ez tetszik benne, hogy az dicséretre méltó király, aki az önnönmaga eszességéből az királyi méltóságot le akarja tenni.

Akkor Aesopus nevetvén monda:

– Ím, az királyi méltóságról és dicséretről disputálunk, szép dolog bizony, hogy az királyságból kegyelmed értelmével levonja. De csudálom még Solon uramnak is értelmét, ki az megholtakat nagyobbnak böcsüli az élőknél, tudván, hogy az holtak érzékönség nékül lévén semmit nem tehetnek.

De Solon gyönyörködvén az Aesopusnak ilyen bő beszédében, kezével fejét meg dörgölgeté, és miérthogy őelőtte ül vala, monda neki:

– Tehát nem tetszik tenéked, hogy jobb volna az királyi méltóságot elhadni, hogynemmint abban lenni?

Monda Aesopus:

– Bezzeg énnekem nem tetszik, miérthogy az Apollo verse is, amellyel tenéked szólott, ugyanezent tartja és bizonyítja, mondván: Csak az a bódog váras, akiben egy fejedelem lehet. És bizonyára soha jó fejedelem az nem lehet, azki az hadban inkább kíván veszteni, hogynemmint nyerni. És soha az jó pásztor nem lehet, akinek az nyájára gondviselése nincsen. Summa szerint valaki valamit jó akaratjából nem cselekeszik, minden dologban annak alávaló előmenetele lészen.

Ezféle beszélgetésöket az bölcseknek ezután az Chroesus királynak hát megvitték, ki jóllehet az bölcsek értelmét dicséré, de az egy Aesopust mindnyájánál főbbnek ítélte, és mikoron mondaná, hogy ő azokat mind felment embereknek ítéli, monda, hogy az phrygiabélit még feljebb valónak tartaná, mely beszéddel végezetre például sokan éltenek.

Ugyanezen lakodalomban, mondják, hogy a gazda is sok dolgokról kérdezkedett a bölcsektől, de Aesopus mindeneknek feleletit ékesen megcsúfolta. Az kérdések penig ilyenek voltanak: Micsoda, úgymond, legrégiebb? Mondanák, hogy az idő. Felele Aesopus: Sőt inkább az Isten, kinek sem kezdeti, sem vége nincsen. Továbbá kérdék, mi volna legnagyobb? Mondák, hogy ez világ. Aesopus felele: Sőt inkább az hely, ki ez világot béfoglalja. Micsoda, úgymond, legszebb? Az világosság. Aesopus: Inkább ez világ, azkiben mindenféle szépség vagyon. Micsoda legbölcsöbb? Az igazság. Aesopus: Sőt inkább az idő, melyben különb-különbféle dolgok találtattanak, és ezután is találtatnak. Micsoda legközönségesb? Az halál. Aesopus monda: Az reménség, mely megmarad, ha mindenünk elvész is. Micsoda legjobb? Az Isten. Aesopus: Inkább az jószág, amely nékül semmi jó nem lehet. Micsoda leggonoszb? Az gonosz szerencse. Aesopus: Sőt inkább az gonoszság, mely mindent megrútít és megvesztöget. Micsoda legerősebb? Az szerencse. Aesopus monda: Az szükség, ki mindent meggyőz. Micsoda legkönnyebb? Az gyönyörűség. Aesopus: Inkább azmi természet szerint való dolog.

Ezenközben penig mikoron az pohárt gyakran előkérnék, és egymásra nagy vígan köszönnék, Anacharsis arról kezde disputálni, hogy az részegség volna az italnak vége. Mely mondásról Aesopus ilyenképpen kezde szólani:

– Az pásztorok (úgymond) egy juhot metszének, és az kútyában jóllaknak vala vele, de az farkas az ajtó elől látván és eszében vévén, mit cseleködnének, monda: Ha én megenném csak az egyik bárányfiat is, ezentől mind reám támadnának, ők peniglen, ím, még az anyját is megeszik!

Mely beszéden nagy erősen kezdenek őrajta csudálkozni, és az ő szavában gyönyörködni, kiből az ő neve egész Görögországban elhírhedék.

[...]

Jegyzetek

ageb – vénség (sértő értelemben)

alít – gondol

alakos – 1. valamit formázó 2. csinos, formás

állat – lény

apelláció – kérés, könyörgés

apol – ölel, csókol

ártán – kandisznó

azontul – rögtön, azonnal

barbély – borbély, sebészorvos

bartoson – félrecsapva

bátor – ám legyen

béeg – béget

békakocsola – bekukucskála

Bene veneritis, domini – Isten hozott benneteket, uraim

Benedicere – Áldás-mondás

bevarrott háj – disznósajt

birtoka alatt – hatalmában

bízelni – bűzölni, megszagolni

boglár – díszcsat vagy más (nemesfém) ötvösdísz, többnyire drágakő arany vagy ezüstfoglalatban

bokor – 1. pár 2. bokros

braszlai köntes – egyszerű szabású köntös

búcsós hely – szent hely, búcsújáró hely

cantor – énekes,

commendál – ajánl

csalatság – csalárdság, megcsalás

csattan – mennydörög

csepke – pórnő

csiga – kagyló

csinadoffi – értékes, finom kidolgozású vászon

csörc – kiszolgáltatott szegény ember, nincstelen

deákság – tudósság

dekrétom – törvény

dicatis meliora – jobbat mondjatok

Doborsa – jól van

dúzs – gazdag

é – hé

ebagné – vénasszony, banya

égetett bor – törköly

egregius – méltóságos (a nagyságosnál alacsonyabb rangú)

egyarányú – hasonló

egybetársalkodni – megegyezni

egybevész – összevesz

egyelít – elegyít, belékever, belékeveredik

egyenesség – egyetértés

együtt – egy helyütt

együtt – egyszer

elhánná a hazugnak valót – összecsinálná magát

elő járj – előre menj

elölvenni – előhozni, szóba hozni

elpersedt – csipás, bedagadt

embertől talált és meggondolt dolgok – emberi kitaláció

emse disznó – nőstény disznó

érelni – vagdosni

es – is

ész – ősz

eszébe vegye – meggondolja

eszterág – gólya

éten éjszaka – egész éjjel

excepció – kifogás, óvás

Ezennel mostanság

fabula – oktató mese

fakó – sárgás, sárgásbarna szín, gyakorta az ilyen színű állat (ló és kutya) neve

fazok – ’tuskó’, ’bunkó’

fedél – 1. női fejfedő 2. vászontető, takaró

fék – fékemlő (lószerszám)

félfelé – félre, félrevonva

fereferencse – tréfásan: balszerencse

folyamni– folyamodni

frigyet szerez – egyezséget, szerződést köt

frisen – díszesen

fúalkodik – felfuvalkodik

fustély – furkósbot

gonosz szerencse – balsors

gróbiánság – neveletlenség, illetlenség, butaság

gyak – szúr, döf

gyégre fondál – jégre alapoz

gyíthett – gyűjthetett

gyors – éles eszű

Há – Hát mert

had – hadakozás

Haddjárjon – hadd legyen

hal – csigatest

hálálatos – hálás, hálaképpen járó

használatlan – használhatatlan, semmire sem jó

hátramenének – visszafordulának

házidolgos – háziszolga

hetedszaka – egy héten át

hispán – ispán

hurogatni – riogatni,

húsfult – húscafat

huzakodnék – nyújtózkodnék

igazságnak lineájá – igazságnak mércéje, az igazság szerint

igyenesek – nem békétlenek, nem haragvók

imád – imádkozik

imhelt – rögtön

inas – gyerek, fiatalember

ingyen – önként

ingyen se – semmiképpen sem, egyáltalán nem

irillem – irigylem

ítílő mester – bíró

jászruha – gyászruha

jegyruhá – hozomány

jegyzés – jelentés, értelem

job-apám – nagyapám

kabala – kanca

kalengyá – búzakereszt

kamoka – damasztvászon

kántor-lúd – kántör-böjt idején beszolgáltatott lúd

kapasz – kopasz

karmazsin – 1. piros, vörös 2. vékony, piros bőr

kecskeolló – kecskegida

kékkáposzta – vöröskáposzta

Kelle az Istennek – hála az istennek

kép – szobor

kesely – keselyű

ketteitől megválva – kettő kivételével

költ – kitalál

koporítani – kaparintani

koppogó – cifrálkodó

köselő – keselyű

kőszál – kőszikla

köz közös

közbeszéd – közmondás

közenséges békösség – társadalmi béke

közenséges társoság – társadalom

közönséges beszéd – közbeszéd

külenb-külenb színek – különböző módszerek

kútya – kunyhó, kalyiba

lakik – lakomázik

lakodalom – szümpozion, összejövetel

lapickák – a malomkerék lapátjai

legközönségesb – legáltalánosabb, legelterjedtebb, leggyakoribb

legyöző – legyező

lelkes állat – állat

léssz – leszesz

lusnya – trehány

magagondolatlan – meggondolatlan

magának levent – egyedül levőt

magát elhiszi – önhitt

malomtaliga – lisztes zsákok szállítására használt taliga, ’molnárkocsi’

marokvessző – vesszőnyaláb

másolhat – másíthat

megderecskölni – elpáholni

megéhil – megéhezik

megengedvén – megenyhülvén

megháborodott – felháborodott

meghuall – elpáhol

megírott – kifaragott

megjuta – megérkeze

megmelyeszt – megkopaszt

megösztevéredj – lesoványodj

megszakaszt – elvesz

meguntatta volna magát – csillogtatta az elméjét

menetség – menedék

menj el véle – ám légy boldog vele, legyen neked igazad

mértékre vessük – gondoljuk át, latolgassuk, fontoljuk meg

mester – mesteri, művészi

mesterség – csel, fortély

metszek – mit tegyek

metszesz – Mit kezdesz, mire mész

metszettél – Mit tettél?

mevet – nevet

Min hadtad – mennyire tartottad

min? – mennyiért?

Minem – de nem

mony – tojás

múlat – időt tölt

múlatság – időtöltés

nagy felrepillene – magasra felrepülne

Nagymester – Úristen

nem jól költ kölesed – nem jól megyen sorod

nyomás – a legelőváltó gazdálkodás során kijelölt terület

oktatlan – kezdő, nem betanított, gyakorlatlan

olcsárl – ócsárol

öltöztet – öltözöttet

önnenközettek – maguk között

óránként – időről időre

öreg – nagy

örill – örülj

orr – csőr

orv – rabló

pakocsál – tréfál, viccel

pámpolodnának – civódnának, vitatkoznának

paraszt – műveletlen, tudatlan, tanulatlan

paré – paraj

pauper ubique jacet – a szegény mindenütt sínylődik

penitencia – bűnbánat

perém – perem, szegély

petresolyom – petrezselyem

plánta – palánta

porcog – ropog

poremus – pór, szegény ember

posszogás – zsörtölődés, morgás

puptenevere – denevér

Qui facile credit, facile decipitur – Ki könnyen hisz, könnyen csalódik

ragadomán – zsákmány

rajta – érte

rakvát – kirakva, kiverve

ravasz vizsla – róka

renddel – rend szerint, sorjában

saccoltatás – sarcoltatás

sáfár gazdatiszt

Simon bíró – úrhatnám asszony

sívás – sivítás, sívás-rívás

slógos – islógos: fémpikkellyel, fémmel, lánccal díszített

sórálni – sétálni

sulyok – sujkoló fa

szabad légy vélünk – tégy, amit akarsz velünk

szabados – szabad (nem rabszolga)

szakasztott ár – előre kialkudott, meghatározott ár

szalaszt – szellent

szarvasöker – szarvasmarha

széna kert – rét

Szent Balázs malaca – Balázs napján malacot kellett beszolgáltatni

Szent György a bárányokkal – György napján bárányokat kellett beszolgáltatni

szentenciá – ítélet, vélemény

szér – szőr

szerszám – fűszer, töltelék (süteményé)

szerzés – rendelés, elrendelés

szigyelő szügyellő (lószerszám

szil – szül

szildisznó – sündisznó

szín – felszín

színtartóbéllet – kétszínű

szirkálni – hozni

szívönk legyen – bátrak legyünk

szőlővíz – must

szömbe szökni – szembeszállni

szükes – szükséges

szűri – szérű

tabit – habselyem

tafota – selyemszövet

Tahát – tehát

tall – toll

tanisztra – tarisznya

Tarde fabulare! – Vége a mesének!

tat – bizony, úgy van

tekenésbéka – teknősbéka

téregetné magát – tenné-venné magát

tereh – teher

teved – töved

tirannos – diktátor, kényúr

tisztelendő – tiszteletere méltó, nagyméltóságú

torka – nyaka (üvegnek)

törleni – törleszkedni, hízelegni

törtínet szerint – véletlenül

trufa – tréfa

tükeres – tükrös, fényes, csillogó

turba – süveg, kalap

úgyan – oly módon

untat – unszol

utolsó láb – hátsó láb

vakar – kapar

válik – elválik, megválik

Várr – várj

váz – csontváz

vecserne – esti istentisztelet

velejes – velős, tanulságos, tartalmas

vélta – ritkán

véltán – ritkán

vén vigyor – vénasszony, vén szatyor

vereség – verés

vesszetek – veszekedtek

veszett – romlott

veszteg hallgatással – mély csöndben

villámló – csillogó

vissza és gonoszra magyaráz – félre és rosszra magyaráz

visszafordultság – helytelenség, bűnre való hajlam

visszamenne – visszafelé menne

visszavonók – pártosok, veszekedők

vizsla – kotnyeles

vizslának jószága – ökör

zászlósúr – főnemes