Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

11. fejezet - EMLÉKIRATOK

11. fejezet - EMLÉKIRATOK

A latin nyelvű humanista emlékirat-irodalom mellett és mintájára megjelent az írói és befogadói igény a műfaj magyar nyelvű változatai iránt. Ha Heltai Krónikáján (amely, mint tudjuk, nem önálló mű) kívül átfogó történelmi munka nem íródik is, születik számos magyar nyelvű történeti jellegű emlékirat, feljegyzés, memoár, gyakran forrásértékű beszámoló. Dokumentum voltuk mellett személyességük, esetenként a retorikai tudatosság érdemel figyelmet. A 17. századi Magyarország egyik reprezentatív műfajának, az önéletírás-irodalomnak kezdeményei, csírái ezek. Bizonyára nem véletlen, később is jellemző lesz a műfajra és hazai művelőire, hogy az emlékiratok-önvizsgálatok többnyire sarkított élethelyzetekben íródnak, börtönben vagy éppen kivégzés előtt. Szerzőjüket nem az irodalmi becsvágy teszi íróvá, hanem az a lelki igény, hogy valljon életútjáról, politikai vagy katonai szerepléséről, sikereiről vagy kudarcairól.

Az Landorfejírvár elveszésének oka e vöt, és így esött címmel írt magyar nyelvű emlékiratot Zay Ferenc (1505–1570). Délvidéki család sarja, padovai képzettségű humanista, aki jelentős katonai pályát futott be. Ott volt a mohácsi csatában, majd Ferdinánd hívéül szegődött, s több dunántúli csatában harcolt. 1548-ban Dobó István tiszttársa Egerben, 1550-ben az újonnan épített szolnoki vár parancsnoka. Érdemeit Tinódi is említi. 1553–1557 között Verancsics Antal portai követségének tagjaként Konstantinápolyban és Kis-Ázsiában járt. Hazatérte után a naszádosok, majd Kassa főkapitánya. Haláláig hűen kitartott Ferdinánd pártján, írásai nyíltan Szapolyai-ellenesek. Humanista műveltségére vall, hogy a korban jelentősnek számító, közel százkötetes könyvtárat gyűjtött – ő az első nemesúr, akinek könyvjegyzékét ismerjük. Állítólag Macchiavelli Il Principéjét utazásai alatt is magánál tartotta. Megőrizte és megjelentette Galeotto Marzio Mátyás királyról szóló művének kéziratát. A mai Ankara területén járva társaival együtt megtalálta és lemásolta az Augustus császár politikai végrendeletét tartalmazó feliratot. Az itt részletben olvasható munkája nyomán az irodalomtörténet a legutóbbi időkig egyműves szerzőként tárgyalta, jóllehet János király árultatása című írása sem volt teljességgel ismeretlen, csak sokáig nem azonosították szerzőjét.

Mindkét történeti beszámolója az emlékirat és a történetírás közti mezsgyén mozog: bennfentesnek látszó, ám nem mindig s mindenben megbízható munkái személyes hangú, szépírói erényekkel s az élőbeszéd hűségével előadott alkotások. Elbeszélői technikája, közvetlensége, a dialógus-helyzetek remek megörökítése révén prózája azt a benyomást kelti, mintha az események szemtanúja szólna az olvasóhoz.

Szövegközlésünk alapja: Verancsics Antal összes munkái, közli Szalay László, Pest, 1857, II, 158–180 (Monumenta Hungariae Historica, II).

A Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról szerzője nem feltétlenül Mindszenti Gábor. Szapolyai János király környezetében egyetlen egykorú forrás, számadáskönyv sem tart nyilván ugyanis ilyen nevű személyt. Barta Gábor vetette fel nemrégiben, hogy e név mögött a humanista fordító Pesti Gábor személyét lehet feltételezni, akiről tudni való, hogy megfordult Szapolyai budai udvarában, bejáratos lévén a Corvina-könyvtárba.

Címe ellenére nem napló e „diárium”, hanem Szapolyai életének utolsó fél esztendejét megörökítő, visszatekintő emlékirat, s mint ilyen, „az első – fennmaradt – magyar nyelvű történeti mű” (Makkai László). Horváth János megállapítása szerint: „Nyelve, stílusa a korhoz képest kivételesen szép folyású, csinos, közvetlen és meleg. Csaknem azt mondhatni: Mikesig nem találni párját. Szinte kételkedünk, nem simított-e rajta jóval későbbi kéz.” A gyanút erősítette Eckhardt Sándor, aki a 18. századra valló szavakat, szóösszetételeket fedezett fel a szövegben, a másoló Benkő József (1740–1814) erdélyi történettudós beavatkozásának tulajdonítván a módosításokat. Kulcsár Péter nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az eredetileg latin nyelvű, 1540. július 22. után keletkezett munkát a 18. század folyamán ültették át magyarra. A szöveg hitelességét azonban tartalmi vonatkozásai, állításai – János király melleti egyértelmű elfogultsága ellenére is – igazolják. Az eredeti kézirat ismeretlen helyen lappang, vagy megsemmisült.

Szövegközlésünk alapja: Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról, Bp., 1997, 18–22, utószó: Makkai László (Bibliotheca Historica).

Közember, sőt tanulatlan közember tollából való az az emlékirat, amelyet Martonfalvay Imre deák (Martonfalva, 1510–Pápa, 1591 után) rótt nehézkes írással papírra. A tragikus sorsú enyingi Török Bálintnak és leszármazottainak számtartója, bizalmi embere, ügyvivője volt, hatvanöt évig szolgálva urait. Öregkorában, 1585-ben, szécsényi betegágyában kezdi meg e hosszú, fáradságos és küzdelmes szolgálat eseménytörténetét leírni, azzal a céllal, hogy Török Bálint István nevű unokájától e nagy, jámbor és igazán hű szolgálat jutalmát, némi birtokadományt megszerezzen. A fájó személyes sérelem, hogy a szolgálatai fejében egyszer már nekiadományozott birtokot visszavették, íratja meg vele – Bitskey István találó jellemzése szerint – a „század legnagyobb szabású kérvényét, amelyben egész életére visszatekintve sorolja fel munkálkodásának legfontosabb területeit és eseményeit, így válik a magasabb képzettség és írói szándék híján levő deák az emlékírás egyik kezdeményezőjévé, a szubjektív hangú magyar próza egyik úttörőjévé”.

Szövegközlésünk alapja: Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI–XVIII. századból. Martonfalvai Imre deák emlékirata, közli Szopori Nagy Imre, Bp., 1881, 140–143 (Monumenta Hungaricae Historica). Felhasználtuk még Bitskey István jegyzeteit a Magyar emlékírók 16–18. század című kiadványból (Bp., 1982).

Gálffy János rabságában készített önéletiratát közvetlenül kivégzése előtt (1593), a huszti várbörtönben vetette papírra. Székelyföldi nemesi családból származott, s annak a harcnak lett az áldozata, amely Báthory Zsigmond és unokatestvére, Báthory Boldizsár közt dúlt a trónért. Feljegyzéseivel azt szerette volna elérni, hogy Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem – akinek nevelője és udvarmestere volt, s akit ő segített a trónra – kegyelmét elnyerje. Ilyen értelmű levele is fennmaradt. Az írásmű nem érte el célját, a szerzőt a várbörtönben lefejezték. A fejedelem később megbánta tettét...

Szövegközlésünk alapja: Kemény József–Nagyajtai Kovács István, Erdélyország történeti tára, I, Kolozsvár, 1837, 77–81.

Zay Ferenc: Az Landorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött

(1535 körül)

[...]

Annakokaért midőn immár császár es az ő hadával Fejérvár alá jutott vóna, és az Száva vizin által a hidat megcsináltatta vóna, Piri pasa es érközik hozzá örömmel és jó hírrel, hogy Sabács várát megvette vóna; császár mindjárást az Száván általköltezík minden hadával, akivel ő vót, hogy Magyarország felől es megszállja, mert onnét jobban törhetné, Piri pasát kedig azon haddal és azon jancsárokkal, akikkel Sabácsot megvette vót, onnét Törökország felől hagyá, mind kedig azon öreg álgyúkkal, és Fejérvárat mindkét felől nagy erősen megszállja, és töretni kezdi, kiből mind a két Sulyok, hallván, hogy császár közelgetne, kimentek vót, és a várasbeli polgárokban es az kazdaga és a véne az több benne megmaradt polgárok feleségével kimentek vót, maradt vót benne csak a két vicebán, az udvarbíróval és a kevés szolgáló néppel és drabanttal, az várasbeli polgárok nélköl és egy kevés szerőmi parasztnép nélköl, kiket a bánok hívattak vót bé hozzájok segítségeül, kevessé vótak többen hétszáz embernél benne szolgáló nép, oly nagy házba és várasba, és olyan nagy ellenség ellen, egy törek császár ellen, ki többel jütt vót reá háromszor százezör embörnél, és az idő alatt nemcsak Fejírvárat vítatta, hanem egy munkával egyszörsmind kettőt, Fejírvárat és Zemlínt, kiben tiszttartó vót egy jámbor régi, hírös, vitéz embör, Szkoblith Markó, csak negyedfélszázad magával, annak es nagyobb része mind a várasbeli nép vót, kit ha jó szörrel megtakarítottak vóna mind néppel, álgyúval, porral, éléssel, nem vehették vóna meg talám fél esztendeig es, vagy ugyan meg sem vehették vóna, kiből annyiat használtak az fejírváriaknak, hogy még azt meg nem vették, addig Fejírvárat az lövés miá, akit belőle míveltek, soha jómódon és közel meg nem szállhatták, maga három taracknál, ki jó vót vóna, benne nem vót, ha kedig jobb szörrel vótak vóna benne és jobb álgyúkkal, hinnivaló dolog, hogy még csak úgy sem hadták vóna megszállani. Annakokaért császár erősen vítatta és törette éjjel-nappal, hogy azt megvehesse, és abbul az ellenségöt kivethesse, hogy abbul az tábornak ne árthassanak. És midőn immár a sok lövéssel és ostromlásokkal mind az népet s mind az port belőle elfogyatta vóna, kilencednapra hogy megszállatta vót, nagy ostromot tétet reá, minden hadának nagyobb részét reá indította vót, ki ellen nem állhattak a bennevalók, hogy bé ne eresztötték vóna őket a törésen, hanem nagy viadallal a várba bészaladnak, szintín a vár piacára. Kit midőn meglátott vót Szkoblith Markó, ami kevesen benne vót még, mintegy száz embörrel egybeöti magát, és nagy biztatásokkal az ő népét biztatva reájok öt, és mindaddig vítt velök, még csak egy fennállott bennök. A törökben három vagy négy annyi es hullott el, mint az magyarba, de végre a sokaság a keveset elnyomja, és mind egyig levágják őket, addig magokat meg nem adták, még elevenségbe lehettek. Ő maga pedig, Szkoblith Markó, víttába sok sebbe esik, annyira, hogy holtelevenöl vonszják ki az vár piacárul, hogy ingyen sem szólhatott; de osztán az törökök az sátorba vízzel, mivel, és legyezéssel megélesztik, annyira, hogy szólani fog. Osztán megmondják császárnak, hogy annyira megéledött, hogy immár szólhatna, de azért meg nem élhetne, mert halálos sebek vónának rajta. Miérthogy annakelőtte es őneki a törököknél nagy híre vót az ő vitézségeért, osztán hogy ott es Zemlyénbe olyan emberöl tartotta vót magát, császár meg akarta látni szömélyét, mert sok török holt vót annak előtte az ő keze miá meg, eleibe vitette vót, és kérdette, miért nem adta meg neki az házat, mire tött az ő népében es kárt, magát es miért vesztötte el? Ha megadta vóna, ő es élt vóna, annakfölötte őnála nagy uraságot nyert vóna. Azt mondják, hogy felelte vót, amint mondhatta: Én a házat nem császártul tartottam, hanem a magyari királytul, annak esköttem vót megtartani a házat, nem császárnak; azt mast sem bánom, hogy akkor meg nem adtam neki a házat, hanem azt bánom, hogy engömet elevenön vontak ki belőle. Császárnak hogy megmondják ez elyen kemény választételét, megharagszik rajta: egy, hogy elyen kemény választ es tött vót az ő izenetére; más, hogy sok népet, mind jancsárt, mind lovag rendön való törököket, jeleseket vesztett vót el a várbul; harmad, hogy a magyarokat rettentse vele, hogy amely várat jüvendőre megszállana és kéretne, féltökbe inkább megadnák, meghagyá, hogy mindjárást az elefántnak vetnék, azzal öletnék meg. Vót kedig akkor császárral két öreg elefánt, kinek az egyikének az két agyarára, vagy mondjam, fogára, két ahhoz csinált szablyát kötnek, és az oktalan belluát megbúsítják, hogy inkább vagdalja és szaggassa, és megkötözve mindkét lábát, nekivetik, amaz, a bellua, az orrával felvetötte, és a két szablyás agyarával fogta el, mindaddig felhánta és vagdalta vót. Így lött az jámbor tiszttartó vitéz embörnek mind halála, mind mártíromsága.

Császár ezt megmívelvén és elvégezvén, Zemlint meghagyá, hogy tőből kitörjék, jelesben az várát, Fejérvárat kedig szabadobban és erősben szállja meg, hogynem annakelőtte, és mindkét felől erősen fogja töretni, és mind vízről, szárazrul ostromlatni. És midőn látta vóna, hogy a töréssel nem annyiat árthat neki (mert igen temérdök fala vót), ásatni kezdi két helyen, és midőn mind a két helyen a falt porral felvettette vóna, mind az egész hadat ostromnak bocsátja, de miérthogy még az várbeli népbe nem sok kár lött vót, a törést erősen állották, és jóllehet, hogy nem kevés vérük hullásával és halálokkal lött, de azért az ellenséget bé nem hagyják jűni. Mely ostrom reggöltül fogva mind estig tartott, a töröknek nem kicsin veszedelmével. Mely ostromra a császárt ő magát mondják, hogy nógatta vóna a népet, de az éj es elérközvén, azt es látván, hogy nem tehetnének semmit a várasnak, népét császár hátrahívatja és megszámláltatja császár, mennyi népe veszött vóna el aznap az ostromon, úgy találták vót, hogy ötezör emböre veszött vóna el az első ostromon, kin császár megbúsulván, annál inkább kezdi mind töretni és mind vítatni mindönfelől mind várasát, mind várát. És minduntalan ostromlatván az benne való népet (ki análköl es keves vót) naponként mind fogyatton-fogyatta, porokat, golóbisokat azon képpen. És midőn a várasnak a mező felől való falát többire mind letörette vóna, és a benne valók nem gyűzték vóna sem tőteni, sem vót vóna mivel betataraznik, fájok es arra való elfogyott vóna, nyitva marad a törés, kire esmeg újonnan császár minden hadát ostromnak bocsátja, kire nemcsak közhadát bocsátotta vót, hanem egynehány beglerbéget és sok szandzsákot, kik ellen az szegény kevés magyar, amég őtőlök lehetett, erősen oltalmazták a törést. De végre olyan nagy nyílást és törést a kevés nép a sokság ellen nem oltalmazhatott, végre a sokság őket elnyomja, a várast nekiek kelletik engednik mind a két félnek nem kevés vére hullásával, de a török a várasba mindenfelől a sok törésen bészaladván, mind kalastromot, egyházat és a várasbeli házakat elfoglalták, és az sok törökkel megrakodott vót, kiből a kevés magyart lassan-lassan mind beljebb-beljebb szorítják vót mindannyira, hogy mind az egész várasbul kikergetik, és a magyarokat mind a várba szorítják. A várast császár övéé tevén, mind az egész várast néppel megtölti és álgyúkat vonyat bé, hogy onnét es a várasbul a várat töresse. Mely várasbul a vízvárat es nem nagy munkával megveszi, a bennevalókba nem sok szaladhatott vót a felső várba, ugyanottan mind levágták vót őket. A várat osztán mindenfelől erősen fogja vítatni és töretni, és minduntalan ostromlatni, hogy csak inkább a bennevalók fáradjanak és fogyatkozzanak, de azért a várbeliek minden ostrom ellen nagy emberséggel magokat megtartván, az törést mindenkoron megállották és oltalmazták, jóllehet, nem kevés emberhalállal. A két vicebán az egyik részét a népnek felével a várnak őrzette, a másik azonképpen a másik részét a népnek megint felével őrzötték a várat. Látván császár azt, hogy afféle aprólék ostromlásokkal nem tehetne semmit neki, végezi azt magában, hogy úgy es megkésértse, hogy valahol mi népe vagyon, egyszörsmind nekibocsássa, és úgy ostromlassa, hogy vagy úgy megvehesse, kire mind urakat és minden rendbeli népét reája őzi, és önnenmaga fogta vót a népet reá verni és biztatni, melyen annyi szántalan nép vót, hogy úgy bamlották vót el az egész várat mindönfelől, hogy egyebet a várba semmit ki nem láthattál vóna a tetejénél, ami szántalan nép ostromlotta. De azért az magyarok es, noha kevesen vótak, de látván az utolsó veszedelmet, mind éltöket, hótokat egybetevén, erősen oltalmazták mind a törést, mind a fokot, annyira, hogy jóllehet, a nagy erő és a sokság egynehányszor a törésen bément szintín a vár piacára, de mindenkor a szegény magyarok a törököket nagy szégyenökre, sok szántalant bennek levágván, belőle kivágták. Aznap es mind napestig az ostrom tartott vót, és midőn a várbul a töröket mindenfelől kiverték vóna, az ostromrul es tisztán elverték és kergették vót őket szántalan sok törek halálával, nemcsak köznépével, de sok törek urakéval es, de azért ők es, a várbeliek, nem keves ember halálával, főembörökével es mívelték vót azt. Mert őközőlök es az egyéb főnép közől az udvarbíró és az egyik vicebán, Móré János elveszett vót. Látván azt a császár, hogy azzal sem tehetött vóna semmit neki, és nem hogy ártott vóna az várbelieknek, de sőt inkább szívet adott vóna nekiek, rajta igön elbúsul, annyira, hogy búsultába sírnia fogott vót, és őhozzá képöst, akik látták, és csak hallották es, hogy a császár sírt vóna, mind az egész hadban sírtanak, mert annak a népnek a törvénye és szokása, hogy midőn látják vagy hallják fejedelmöket sírnia, úgy kell, hogy ők es mindnyájan sírjanak, egymást reá ingörlvén: sírj, atyámfia, te es, mert a császár es sírt. Ezönképpen császár látván, hogy ennyi vítatással és ostromlással és töretéssel semmit neki nem tehetött vóna, és annyi szántalan népe alatta elveszött vóna, kinek summája több vót sokkal negyvenezer embernél, azt es látja vót, hogy az ő népét immár az ostromra semmiképpen nem verhetní, és hogy annyi ideig, amég alatta vót, kinek immár harminchatod napja vót, hogy megszállotta vót, mindönnel megkésértötte vóna, amivel meg kellött késérteni, de mind heába lött vóna, és mindazzal sem vehette vóna meg, gondolta azt es, hogy a várast mennyi nagy munkával és népe halálával vette vóna meg, a várat, ki a várasnál tízször es erősb vóna, lehetetlen vóna megvenni: eltekéli magában, hogy elmenjen alúla, és heába ne veszesse népét alatta. Mondják, hogy azt mondta vóna, hogy nem heába vallott vóna mind kárt s mind kisebbségöt, mert nem gondolt vóna az ő déd ősi, szultán Mehmet átkjával, ki midőn negyven nap vítatta vóna, és nemcsak hogy meg nem vehette vóna, de még szégyünével, kárával és magának megsebösölésével, kit az ő népe holtelevenöl vittek vót el alúla, és ott elvesztvén mind fővezírit, mind álgyúit, mind jancsárit és minden táborát, megátkozta vót, hogy valamely császár aztán reá menne és megszállaná, átokba lenne Istentől és az ő prófétáiktul: hogy nem egyéb verte vóna meg, hanem az átok, az Isten és a prófétáknak haragja. Meghagyá, hogy azon éjjel mind elvonják alúla az álgyúkat, ő nem akarná heába több népét alatta elveszteni; és mindjárást az álgyúkat az törökök alúla el fogják vonni, még ugyan estönnen, kit az szegény kevés megmaradt magyar örömmel nézik vót, hogy elkészölnek vót alúla, mert alig várják vót, hogy megszabadulhassanak; ki alúl császár bizonnyal és mindön kétség nélköl harmadnapra elment vóna, ha egy gonosz embörbe az ördög belíje nem bútt vóna és nem ingerlette vóna az árultatásra, mind annak a végháznak s mind az országnak és körösztyénségnek veszedelmére, egy főlegént, Morgay Jánost, kinek annyi böcsöleti vót a fejírváriaknál, hogy a két vicebán után és az udvarbíró után másodszemélynek tartották, régi szolga es vót Fejírváratt, kihoz mind a főbán s mind a vicebánok nem kölönben biztanak, mint ő magokba, kit mindenkor hívnek véltenek, mindön dolgokat vele közlötték, mert jó nemessége es vót. Ki midőn látta vóna a törökök szándékát, hogy el akarnának alúla szállani, és elkészölnének alúla, látván azt es, hogy ott benn immár mind népök elfogyatkozott vóna, s mind porok, s mind élésök, hogy ha el nem hadnák az vár szállását, hogy negyednapig vagy ötödig általánfogva megvehetnék – mert immár annyira elfogyatkoztak vót benne, hogy ő magok, kik sebösök nem vótanak vóna, és kik még fegyvert vehettek vóna, alig vótak négyszázan, azok es mind fáradtak, porok kedig kétmázsányi alig vót, vizök a csatornábul teljességgel kifogyott vót, élésök valami régi főlt kölesnél egyéb nem vót, a főnép közőlök mind kiholt vót, hanem vót az vicebánnak, Oláh Balaskónak még egy hordóba egy kevés maradék bora, kit csak az betegöknek és az sebösöknek tartottak, ő magok a csatorna fenekéről ami kevés sáros vizet kaphattak, nagy szőken azt es – ezöket Morgay János mindönöket igaz ugyan jól értött és tudott, mint szintín ő maga a vicebán, gondolta vót azt magában, hogy ő magának nagy uraságot nyerhetne, ha ő kiszöknék császárhoz, és császárnak ezeket megmondaná, hogy az ő tanácsábul Fejírvárat megvehetni. Az gondolatot téteménnyel es bételjesíti, mert mindjárást az törésre megyen, és onnét aláfutamik az törökök közí (kinek igön kinnyű vót kiszökni, mert senki őtet attul nem tiltotta, hogy a törésre ki ne menne, kihoz senki nem tudott vóna semmi gonoszt vélni). A törökök látván olyan főembert kiszökni közikbe, nagy örömmel császárhoz viszik, mert ő maga es azt mondotta nekik: vigyötek engömet császárhoz, mert ő magának akarom megmondani, amiért jüttem. És midőn császárhoz vitték vóna, a császárnak azt mondotta vót: Hatalmas császár, azért jüttem tefölségödhoz, ím, látom, hogy el akarsz Fejérvár alúl menni, midőn immár többire megvetted, miért mégy el, ne menj el, ha harmad- vagy negyednapig tejed nem leszön, fejemmel érjem meg. Meg kell adnik, mert igön elkevesedtek benne, a fő-fő nép mind elveszett, négyszáz ember alig vagyon benne, az es mind elfáradt, élés es semmi sincs benne, vizök es elfogyatkozott, porok es, ami alig vagyon benne, hogy csak egy ostromot érnének meg vele. Azért töresse tefelségöd a vízvár felől, onnét a fala es vékony, könnyebben es ostromlhatják, nem tehetnek egyebet, ha éltöket szeretik, meg kell adnik, ha meg nem adnák es, meg nem tarthatják, megvehetöd tőlök. Császár azt nagy örömmel hallja, és Morgayt két aranyas ruhával, egy szkuffiával, egy lóval és sok pénzzel megajándékozja. És az álgyúkat megint helyre hagyja vonni, akiket immár elvontak vót alúla, a vízvár felől es, ahonnét Morgay mondta vót, az álgyúkat alája vonatja. Az szegény magyarok, akik a várba vótak, mind a vicebánnal egyetömbe, látván az Morgay kiszökését és az álgyúk visszahozását, és a vízvár felől való szándékot es, mindnyájan elijednek, mert tudták, hogy az áruló mindent megmondott vóna, valamint a várba vónának, és lehetetlen vóna immár, hogy ő magokat megoltalmazhatnáják, mondják, hogy Oláh Balázs azt mondta vóna: Atyémfiai, vitézek, immár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló, látjátok, elárula bennönk, de azért, atyémfiai, legyünk embörök, tisztösségönkkel öttük eddig a kinyeret, tisztösségönkre haljunk meg es, a mi hitönk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszönk, sok pogánnak kell elesni. Császár a várat újonnan mindönfelől töretni kezdi, legfeljebb kedig az vízvár felől, ahonnét legerőtlenb vót, és csakhamar onnét a falát mind földig lerontatja (mint kinek vékony fala vót), és mindjárást hadát ostromhoz bocsátja; a szegény magyarok, amint elvégezték vót, hogy halálokkal adják meg a várat, nagy embörséggel megtartják aznap es a várat mind annyi nép ellen es és olyan erős ostrom ellen, mely ostromon sok töröknek lött halála, őközőlök es nem kevés hal meg, és sok esik sébbe bennök; ami keves porok vót es, többire mind elfogy, csak egy igön kevés marad benne. A törökök az ostromrul, látván, hogy nem hagyják magokat mindhalálig es a magyarok, elállnak, császár Morgayt hozzá hívatja, mond neki: Mi dolog, hogy igen tartják magokat, többen vadnak annál, hogynem te mondottad, és porokat es, amint látjok, nem kémélik, több vagyon, hogynem te mondottad. Morgay császárnak azt mondotta vót: Meghiggye tefelségöd, hogy nincs kölönben, hanem amint én mondottam, de az Oláh Balázs, a vicebán egy keményszívő ember, ami kevesen vele vadnak a várban, jó legényük, halálig nem akarnák magokat megadni, mert félnek attul, hogy ett kinn es levágnák őket, inkább akarnak ott benn kezökön meghalni, hogynem ett kinn vágják le őket; de ha tefelségödnek tetszik, hadd menjek hozzájok egy főemberével tefelségednek, hadd szóljak velök, ha tefelségöd biztatja őket, hogy mind fejükkel és marhájokkal békével bocsátja őket Magyarországba, talám megadják. Császárnak az ő szava tetszik, mert análköl es minduntalan kiátották és kérték tőlök a várat, a népkárt császár igön szánta, aki az ő népébe leszön vót naponként. Elbocsátja Morgayt egy főtörökkel, nagy sok ígírettel és fogadásokkal, hogy nemcsak békével őket kibocsátaná marhájokkal, fejükkel, de még meg es ajándékozná őket az ő császári méltóságához képest. Amazok elmennek, és hitöt kezdnek kiátani, hogy szólhatnának Oláh Balázzsal egynehány szót. Oláh Balázs meg akarván érteni, micsoda beszédök vóna vele, hogy a törés mellé jünnének, és ott a törésön szömbe leszön velök. A császár izenetét és fogadását azok neki és mind az vitézöknek megbeszélik, hogy ha megadná a várat, akik meg akarnának nála maradni, mind urrá tenné őket, akik kedig ki akarnának menni, azokat az ő méltóságához képest megajándékozná, és mind fejükkel, marhájokkal, nagy erős hitre fogadván az ő törvényök szörint, hogy mind békével eresztené őket; ő magoktul es kedig mind Morgay s mind az török sok kölöm-kölömféle szókkal, hol ígíretökkel, hol az ő veszedelmöket eleibe hányván, intik vót, mondván: kár vóna nekik, olyan vitézeknek, meghalni heába; ki mi jutalmat adna nekiek? Nem eleget míveltek vóna-e az ő tisztösségök mellett, hogy többire mind elölették vóna magokat, és csak egy igön kevesen maradtak vóna meg immár, és mind poroknak, golóbisoknak, élésöknek, vizöknek fogytáig tartották vóna magokat, kit ő maga Morgay János szintín úgy tudna, mint ő maga Oláh Balázs, mihoz képöst tartoznának, ő magok csak egy igön kevesen vónának, azok es mind elfáradtak, és sok közőlök elsebösödett, a vár falát mindenfelől letörték vóna, élésök semmi benne nem vóna, porok, golóbisok elfogyott vóna, vizök es elfogyatkozott vóna: elég vóna az ő tisztösségöknek. Nem jobb vóna, hogy immár e kevesen akik megmaradtak, élnének, és az ő jó hírökkel-nevökkel élnének és tisztölködnének, vennék a császár kegyelmességét és ajándékját, látnák azt, mit mívelt vóna ővele, Morgayval. Mutogatván magán az aranyos bársonyokat, ezistös pártaövet és fejibe az szkuffiát, kit mind magára rakott vót, és azonképpen mind pénzét, akit császár adott vót, jó lovát, előtte beszélvén kérködött vele, hogy csak inkább reá hozhatta vóna őket, hogy a várat megadták vóna. De Oláh Balázs, ki mind az több jámborral egyetömbe, akikkel még ugyan vót, eltekélötte vót, hogy ha lehetségös, inkább benne meghaljanak, hogyne nekik a várat megadnák, a választ tette vót Morgaynak: Te nem jámborul cseleködél, elárulád mind Istenödet, mind hitödet, mind kedig minket. Mink es olyan árulójá akarsz-e tennöd, mint te vagy? Mondd meg az császárnak: hogy nem ő adta énneköm Fejírvárat, hanem a magyari király. Én őneki esködtem, hogy halálig senkinek meg nem adom, hanem neki tartom. Azért még mi bennönk csak egy fennáll, soha addig meg nem adjuk, de még megveszik tőlünk, sok tar fűnek kell addig elesni. A török es, aki vele vót Morgayval, az es mindönképpen intötte őket, hogy ne akarnák magokat elveszteni, adnák meg a császárnak a házat, látnák, hogy nem tarthatnák, mit használnának az magok halálával, nem jobb-e, hogy élnének? Tisztösségöknek és az jó híröknek-nevöknek eleget tettek vóna, jobb, hogy az hatalmas császár őket mind fejönkint megajándékozza, és békével, aki közőlök ki akarna menni, kibocsássa, akik kedig a hatalmas császár kinyerét akarnák önni, azoknak nagy thimarokat és uleffet adna, kár vóna olyan vitéz népnek elveszni. Morgay János esmeg újonnan kérni és inteni meg nem szőnik, mondván: Mit használtok, hogy engem szidalmaztok, jobb vóna, hogy szót fogadnátok, ne vesznetök el, én a ti jótokra szólnék. Mert tudom, mint vadtok benne. A császár hatalmassága ellen meg nem állhattok. Miért akarjátok vesztötöket? Ki segejt meg bennetök? Én es tudnám, mint igaz ti, kihoz való bíztotokba akartok meghalni. Minek mívelné ezt a császár tiveletek, mert jól tudja, hogy análköl es megveheti titőletek, hanem én könyürgöttem az hatalmas császárnak, hogy ne vesztene el bennetök, kegyelmezne meg. Az császár az én kenyergésömre mívelte ezt, azért fogadjatok szót. Oláh Balázsnak es mond: Tudod, Balázs uram, hogy én tekegyelmednek mindenkoron jó barátja vótam, mast es a vónék, nem akarnám veszedelmödet, mit használsz vele, hogy mind magadat s mind a sok jámbor vitézt elveszessed; császárnak csak immár egy ostroma ellen sem állhattok, csak egy sem marad bennetök. Oláh Balázs megint a választ teszi neki: Nem szökség erről szólanod, mert énneköm annyiat nem ígírhetsz, sem ijeszthetsz úgy, hogy soha halálig a házat mi megadjok. Látván azok azt, hogy eltekélötték vóna magokba, hogy benne halnának meg, és nem akarnák megadni semmiképpen a várat, császárhoz mennek, és neki megmondják aminemő választ adtak vóna, hogy soha kölönben a házat meg nem akarnák adni, hanem hogy mind benne elébb meghalnának. Kin a császár erősen megbúsul, és meghagyja, hogy esmeg lőnék erősen, és hótakelvére minden ember ostromhoz készölne, és vagy mindnyájan elvesznének, vagy megvennék. Az lövés mindenfelől meglévén, hótakelvére császár az ostromot reá bocsátja, amennél nagyobbat és erősbet lehetött; a magyarok es, kiknek az Úr Isten után a halálnál egyéb reménységök semmi immár nem vót, kik igön kevesen es vótanak, azok es mind elfáradtak, töröttenek, porok es kedig igen kevés vót, és csak annyi sem vót, kevel csak egyfelől való ostromra megérték vóna. De mindazáltal nem gondolván sem keves vótokkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó köresztyének, kik az ő hitök mellett és tisztösségök mellett a halált eltekélették vót, az ostrom ellen erősen tartották magokat, mind a két félnek nem kevés halálával; de miért hogy az török ereje nagy vót, ki mind újulton-újult, a magyar kedig mind fotton-fogyott, porok es, ami keves vót, az es teljességgel elfogyatkozott vót, a törést, aki az vízvár felől vót, kit mindaddig, még porokba tartott, erősen tartottak vót, nem tehetnek egyebet az nagy erő ellen, hátra kelletik lépniük, ami kevesen megmaradtak vót a törésen, azok es többire megsebösedvén, mely törésön a törökök egynehányszor béötöttek, de az magyarok őket sokszor onnét kivágták, végezetre osztán az törököknek sokasága miá, az ő fogyatkozások miá, és az Oláh Balázs megsebösülyése miá, ki nyíllövés miatt megsebösült vót, a vár piacárul el kelletik állaniok, kin sok ideig víttak vót; hol ők nyomták el a törököket, hol a török őket, és csak a két toronyba állnak bé a török előtt, az Nebojszába és a kapunál való toronyba, és amely rend házak a két torony között vótak, és onnét immár sem álgyú-, sem puskalövéssel, sem kézívlövéssel oltalmazhatták magokat, kiknek sem porok, sem nyíljok nem vót, mindönből kifottak vót, hanem csak hagyigálással, kővel, fával és az apró kősóval (akit kamarasónak szoktak hívnia), azzal oltalmazták magokat. És afféle hagyigálásokkal a két toronybul és a palotábul es nemcsak megoltalmazták magokat, de még a törököt es a piacrul kiverték vót, kik, az éj es elérközvén, az hagyigálást es nem állhatván, az ostromrul elállnak, és táborokba mennek, kin a császár igön elcsudálkozik, hogy olyan igön elromlott várat oly kevés megfáradt néptől olyan erős ostrommal meg nem vehetött vóna. Morgay Jánost hozzá hívatja, és azt mondta neki: Mi dolog ez, hogy ezök így tartják magokat? Amint te mondtad vala, hogy kevesen vadnak, porok es kevés vagyon, élésök es immár elfogyott vóna, ha az úgy vót vóna, ezök így nem tarthatnák magokat elyen elromlott várba. Morgay azt felelte vót a császárnak: Amit én mondtam tefelségödnek, hatalmas császár, az mind úgy vagyon, de ennek ez oka, hogy ígyen tartják magokat, hogy ezek eltekélötték magokba, hogy mindnyájan benne haljanak meg, mert attul félnek, hogy ha kijünnének es, ennyi sok ember halálaért, amennyi ember őmiattok megholt, hogy ett kinn es levágják őket érette. De ha tetszik tefelségödnek, hadd menjek még es egyszer hozzájok, szóljak velök, tefelséged legyen kegyelmes nekiek, talám meggondolták magokat, és ennyi sok gonosz után, akit szönvedtek, talám megadják a várat felségödnek.

[...]

Nem minden ember érti az mi szökségönket, hogy így vagyunk; nem azt fogják mondani, hogy szökség miá adtuk meg a várat, hanem az mi embörtelenségönk miá. Azért, atyémfiai, ne adjuk meg, hanem haljunk meg itt mindnyájan együtt. Ím, én sebös vagyok, de hónap, ha akarjátok, jertök utánam, össönk ki reájok, és még csak egy fennáll bennönk, mindaddig vívjunk velök. De a több velevalónak az ő tanácsa és szándéka nem tetszött. Azon előbbi megadásra kezdik szorgalmaztatni. Ki midőn látta vóna, hogy az ő szava semmit nem fogna, és a vóna akaratjok mindnyájoknak, hogy megadnák a várat, mond Morgaynak és a töröknek, a torony ablakárul szólván velök, ezt mondta vót: Ha a császár fogadása erős vóna, és őnekik császár erős hitlevelet adna, aminemőt ők kívánnának, hát megadnák a házat. És fogadná az ő császári beszédére és hitére, és mind a pasákéra és mindön rendbeli népének hitére, hogy őket mindnyájokat, kicsint, nagyot békével kieresztené, és békével kihadná mennik Magyarországba, és sem marhájokba, sem szömélyökbe meg nem bántaná, és mezőn való hadakozó fegyverekkel, szablyájokkal, paizsokkal, sisakokkal és páncélokkal elhadná mennik, és amég a török közől kitisztulnának, az ő népével elkésértetní őket; ha ezökbe mindönekbe erősen megbizonyosodnának császár levele által, hát elyen ok alatt a házat megadnák; ha kedig elyen fogadás nem lenne, hát készek vónának mind egyig benne meghalni, és kezökön veszteni inkább, hogynem ott barom módra magokat levágatni. Ezzel a válasszal Morgay az főtörökkel egyetömbe császárhoz mennek nagy hamarsággal, és császárnak megbeszélik az ő kevánságokat, minemő okokkal akarják a házat megadni, azonkível inkább meg akarnának benne halni, hogynem megadni. Császár a választ örömest hallja, ki csak alig várja vót, hogy a ház kezéhoz kelhetne, és a nagy sok emberhalálba vég lenne, mindenhoz kész leszön, és mindent megígír mívelnik. És Morgayt nagy hamarsággal esmeg hozzájok köldi, megizeni nekiek, hogy mindent megmívelne, és reggelre ők es készek lennének az házat megadni, császár es a levelet nekik megadná. Hótakelvére jó reggel a levéllel a várhoz mennek, és megkiátják nekiek, hogy a császár fogadáslevele ott vóna. Oláh Balázs a választ teszi nekiek, hogy jó az es, hogy a levél ott vagyon, de ő még annál es jobban meg akarna a császár fogadásába bizonyosodni, mert nem tudná azt, hogy ha a levelet a császár adta-í, vagy valaki császár híri nélköl adta vóna a levelet; hanem hogy ő két embörét bocsátaná császárhoz, kik ő magával szólanának, és az ő maga szavábul lennének bizonyosok, és adná azok kezébe a császár levelét. Kik örömest lesznek azon, hogy kiköldje két emberét velök császárhoz, kiket midőn elbocsátott vóna császárhoz, nemcsak a fogadást mívelte meg, mindent, amit kívántak, de még meg es ajándékozta mindkettőt két aranyas bársonnyal, és a fogadáslevelet es kezökbe adják. Kik midőn császártul megtértek vóna, megbeszélik a császár fogadását, és biztatják mind Oláh Balázst, s mind a többit a császár fogadásárul; kik a császár fogadásának hívín, a várbul kikészölnek, és a jó végvárat császárnak megadják, amely nap császár hadával alája jütt vót, negyvennegyed napra, hogy kedig töretni kezdte vót, harmincnyócad napra. Kiket midőn császár eleibe vittek vóna, nem vótak többen fegyverfogható embörek, asszonyállatok nálköl és gyermök nélköl hetvenkettőnél, azok es nagyobb részére mind sebösök, kiknek császár a fejit Oláh Balázzsal egyetömbe megajándékozza, Oláh Balázsnak egy igön kazdag aranyas bársont adat, a több főlegénynek egy-egy alávaló bársonyt, akit kenderbársonymak szoktak hívnia, mindennek egyet-egyet adat; és az szenderei szandzsák kezébe adatja őket, hogy ő viselné gondjokat aznap étellel-itallal, és másodnapra vinní által őket a Száván, és adná az bozniai bég, Bali bég kezébe, ki őket a táborbul kikésérné, és békével kieresztené, addig kedig késértenék meg mindöniket, főképpen Oláh Balázst, hogy ha meg akarna császárnál maradni és törökkí lenni, vagy ő, vagy a többi valamely, császár mind úrrá tenní őket, főképpen Oláh Balázst, ha kedig nem akarnának ott maradnik, hogy eleresztenék őket. Kiket midőn odavitt vóna az ő sátorához az szenderei szandzsák, vót ott a szenderei bég háta megött egy fővajdája a bégnek, Oláh Balázsnak hitös atyjafia, ki Oláh Balázst egynehány főlegénnyel az ő sátorához viszi, a több népet egy sátorban szállítják le. És Oláh Balázst az vajda jól tartja, sebét bekötteti, és nagy sok ígyéretökkel és kérésökkel fogja fogdosni, hogy köztök megmaradna, és lenne törekkí, a többet es azonképpen, kiket császár mind fejenként úrrá tenní. Kinek Oláh Balázs a választ tötte vót: Hallod-e, atyémfia, azt én soha nem mívelöm, hogyha immár tisztösségömet elvesztöttem (hogy a várat elevenségömbe megadtam, kibe énnekem meg kellött vóna halnom, és úgy megadnom, kire kezes valék, ha a több jámbor akarja vala), hogy lelkömet es elveszessem. A több főlegény es azonképpen mindenik választ teszön, hogy egy sem akarna köztök megmaradni. Mond Oláh Balázsnak esmeg az atyjafia: Ha immár ett meg nem maradsz köztönk, havá mégy? Tégöd mind a király s mind az urak megöletnek, de jobb vóna, hogy ett maradnál, ett senki nem bántana, ottan ne lennél törökké. Arra Oláh Balázs a választ tötte vót: Inkább akarom, hogy ott öljenek meg az én népem közett, hogynem én soha töröket szolgáljak. Azt tudom én es, hogy nincsen neköm hová mennöm, mert soholt énneköm tisztösségöm nem leszön, hanem egy végvárba valahol bészorulok, és amég élök, tiellenötök, a török ellen hadakozom mindaddig, még nem megöletöm magamat, és a mastani kisebbségömet halálommal akarom elfödözni. Kire a vajda azt felelte vót. Lám, mégsem elégödtél meg a törökök veszedelmével, meg es tübbet akarsz-í bennök elveszteni? Ezt ez szót, akit Oláh Balázs mondott vót, mind a vajda s mind az egyéb törökök igön nehezön hallották vót Oláh Balázstul. Másnapra kelve jó reggel az szenderei bég őket az Száván a hídon általkéséré, az bozniai Bali bég kezébe iktatja őket, hogy ő a táborbul, amint császár meghadta vót, kikésértesse és elbocsássa. Mondják, hogy Bali bégnek megbeszélötték vót az estennen való szavát Oláh Balázsnak, kit mondott vót, hogy törökön akar meghalni. Azt mondják, hogy mondotta vót, hogy kár vóna az ebeknek ennét kimennik, hogy még ennél nagyobb kárt tegyenek a császár népébe, amennyit ekkédig míveltek. Törököket ad melléjük képmutatásképpen, hogy kik őket a táborbul kikésérnék; másfelől meghagyja, hogy mihelyt a táborbul kijutnak, mind egyig levágják őket. Kiindulnak velök, kik nevolyások mindnyájan gyalog vótak, hanem csak őmagának Oláh Balázsnak vót egy paripája, kin ki akart menni, kit a hitös atyjafia adott vót neki, ki az paripán ölvén a császár levelét kezébe tartja vót nagyobb bizonyságért, kiknek mennyit használt legyen az császár fogadása, hiti, levele, pecséti, és mind a pasákí, azután, hogy a táborbul kiindultak velek, két órát nem ért megesmerték, kiknek a császár oly erős fogadást mívelt vót, és annak bizonyságára nekik nagy hitlevelet adott vót, pecsétével egyetömbe, eskövén az élő Istenre és az ő prófétájára és az ő szentökére, mindnyájokra, és az ő megholt ősei és atyja lelkére, az ő buzloman hitire és mind az pasákéra, és minden rendbeli népének hitére, és az ő császári beszédére, hogy őket mindnyájokat, akik nála meg nem akarnának maradni, békével és tisztösséggel mind marhájokkal, fejükkel egyetömbe kieresztené és kieresztetní mind fegyverökkel, senki sem szömélyökbe, sem marhájokba meg nem bántaná őket. Elyen negy fogadáshoz bíznak vót nevolyások, kikkel midőn a táborbul kiindultak vót, mihelyen a táborbul velök kijutnak, Zemlyénön túl egy kis völgyen, nem messze a Dunához, mindnyájokat, a fírfiát Oláh Balázzsal egyetömbe, mind egyig levágják, minden marhájokba és a gyermökökbe és az asszonynépekbe zsákmánt tevén; a császár levelét, hogy senki azt többí se lássa, se olvashassa, mind foltonkint szaggatják. Ezt használja nekejek mind a fogadás s mind a levél.

Ezönközbe a várat és a várast es a sok rútságtul, dügtül, holt néptől megtisztítják a császár bémentére, kibe osztán császár es bémegyen, és mind várát, várasát megjárja, és mindjárást épejteni kezdeti erős és temérdök kőfalakkal, és tizenötöd napig ott lakott vót, még az épejtésnek a dereka megkészölt vót.

Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról

(1540 körül)

Az gyűlés napjára pedig eljőve Balassa uram is egy sárga lovon, nagy alázatoson, Keresztúri urammal együtt; szolgáit az Keresztesmezején hagyván. Voltának mintegy tízen. Eljővén pedig az palotára, azhol sok számos urak és népek valának, térdet hajtott, és engedelmet könyörgött könnyes szemekkel urunktól, őfelségétől. Őfelsége monda penig néki: „Keljen fel tekegyelmed előttünk, mert istenek nem vagyunk; lám, kardot nem öltünk magunkra, miből ítélheti tekegyelmed, hogy az irgalomtól és kegyelemtől nem vagyunk idegenek; az áruláshoz hozzászoktunk már ugyan, azmint tekegyelmed is tudhatja az múltakról, de azért ne higgye tekegyelmed, hogy szívünk-lelkünk az ez iránti fájdalomtól elszokott volna. Isten tölt ez órában balzsamot szívünkbe; kenje tekegyelmed keze azzal ezután sebeinket, hogy az múltról elfelejtkezvén, ez óráról kegyelmesen megemlékezhessünk.” így bocsátá el az jámbor király megtért szolgáját.

Urunknak nyavalyája ezek közben mindinkább inkább terhesedvén; vége is lévén majd az tordai gyűlésnek: elküldöttek az urak műnket Gyulafejérvárra előre, hogy urunknak őfelségének az számára készítenők el az szállást; el is indultunk tüstént, de az nagy zápor mia aznap csak Tövisig meheténk vala, és ott találkozunk vala Eszek urammal őkegyelmével, ki meghozá az hírt, hogy Mayláth uram Fogaras várát miképp erősíti vala, és az brassai uramékkal alattomban miképp practicál vala.

Másnap délre Gyulafejérvárra megérkezénk, és mindent gyarló értékünk szerént az legjobban elrendeltünk vala.

Vége lévén az gyűlésnek, eljőve urunk őfelsége is Fejérvárra nagy lassan; de jaj, hogy vala megváltoztatva szegény urunk képe! Nem is marada ott hosszason, mert javasolják vala az urak őfelségének, hogy jó volna az levegőt változtatni, rossz lévén Fejérváratt az sok sánc miá és víz miá az levegő. Azért elindulánk július első hetében Szászsebesre. De ott mind gyengébb-gyengébb lőtt jámbor urunk; meg is búsulának ezen erősen az urak; sokat is tanácsolkodtak vala magok között arról, hogy mit tegyenek, ha az véletlen halál meglátogatná jámbor urunkat. Valának penig az főurak közül ezek ott: Verbőcz István uram, Török Bálint uram, Petrovics Péter uram, Eszek János uram, Vrantius uram és György fráter barát uram.

Azonközben megjőve Budáról az bizonyos hír, hogy királyné asszonyunknak július 7-ikén fia született légyen. Ez hírre urunk őfelsége lóra ülvén, nem tekéntvén veszedelmes nyavalyás voltát, kimene az városból az táborba, azhol is az hír már elterjedt vala. Vala is aznap nagy öröm városban, táborban, mert szeretik vala az népek az jámbor királyt, mű kegyelmes urunkat.

Estvefelé penig visszajővén az városba, midőn urunk lováról le akarna szállani, szegény urunk igen nagy nehezen jöhetett le az lóról; ott állván penig az urak, monda nékiek vidám arcával: „No, atyámfiai, nagyon megnehezedtünk, de nem is csuda, mert már gyermekünk is nyomott gondot nyakunkra; de tekegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk.”

Jár vala penig az is akkor urunknak eszében, hogy Budára menne fiát meglátni, de másnap oly nyavalyás lőtt urunk, hogy fel nem kelhete. Aznap penig bennünket rendre magához parancsol vala, és beszél vala bőven mindenekről. Másnap penig rosszabbul lévén urunk, magához parancsolá György barát uramat, kivel igen hosszason tractál vala az országról, fiáról és az jövendő dolgokról. Ezeknek utána béparancsolá személyünket magához; monda: „Tekegyelmed készüljön, mert ígéretünk szerént küldjük tekegyelmedet Budára; mondja kegyelmed ott: rosszul vagyunk ugyan, de ha Isten meggyógyít, megyünk majd mű is Budára.” Ez szavak után megfordulván nagy nehezen urunk, mondja azután ezt: „Vagy halva Székesfejérvárra, azhol élve koronánkat kaptuk.” Ez szavak után elhallgata urunk, és nemsokára ezután halljuk vala mondani: „Uram segíts! Uram segíts!” Visszafordulván penig egy fertály múlva, int vala urunk, hogy adnék vizet, de nem ivott, ámbár nagy melege vala.

Harmadnap reggel hívatá magához urunk az urakat; inti vala őket az egyezségre; ajánlja vala nekik hazáját, feleségét, gyermekét; fő bizodalmát penig György barát uramban vetvén, reá bízá gyermeke dolgát.

Másnap szentmise áldozatját kívánván urunk, felállíttaték szobájában a szent oltár, és midőn már György barát készen várná az gyertyáknak meggyújtását – mert ő mondja vala az szentmisét –, hosszason nem akartak azok meggyűlni. Ennek utána aludni kívánt az urunk, de nem alhatott; nem szólott szinte többet haláláig, és nyolc kínos napok után, július 21-ik napján meghala jámbor urunk szép csendesen.

Ez lön vége jámbor magyar királyunknak, kit minden népek siratnak. Mű penig még aznap az urak rendeléséből – jámbor szegény urunk többszöri ígéred szerént – az levelekkel Budára indultunk, ez szomorú gyászhír megvitelére.

Martonfalvay Imre emlékirata

(1585)

1541

[...]

Továbbá az hitetlen terek császár az német fejedelem ellen Buda vára, várasa megszállásáért basáját bocsátá nagy hadával; az német hadat az Szent Gellért högyén megveré, és azután ő maga is, terek császár, szömélye szerint fölérközék minden hadával, Buda várának fölül az Duna mellett táborba szálla, és az magyar urakat hozzá hívattatá, de az én kegyelmes uram betegsége miatt nem akar vala kimenni. De a kincstartó barát, ki azelőtt elárulta volt az én uramat, egyebet nem akara benne, hogy az én uram is kimenjen az urakkal az terek császár táborába; az én kegyelmes uram kész vala Buda várába csak Batthyányi Orbánnal és Podmaniczky János uramékkal megmaradni Buda várasába, és megesködni kincstartónak és az uraknak, hogy mindezen romlással megtartja Budát az terek ellen keresztyén fejedelemnek Isten segítségével, de ugyan nem akarja engedni a kincstartó barát semmiképpen, kiért az én uram nagy sok jámbor előtt az Buda kapuin belől tudományt is tén, úgy mene el az én uram az több urakkal. Én is az én uram után jelön voltam, az urak bemenének az terek császár sátorába, mi az szolgákkal kiül vártok az urakat, de egy keveset várván, az urak kijövének, de az én kegyelmes uramat ott benn tartóztatták, azonközben az terek tábor megzendüle, és Buda várasa felé sietének; egy ember kár néköl bementenek Buda várasába, az volt jobb az magyarok közől, ki hová futhata az terek elől.

Én Sándor Mihály társammal megmaradék, várván az én kegyelmes uram kijövetelét az sátorból, de ugyan nem jeve, estvele felé az János király fiát is hozák az császárhoz, azt is békével bocsáták, híttak minket is, hogy velök elmennénk együtt, de reménylöttök vala, hogy az mi kegyelmes uronkat is elbocsátják, de azután, hogy beestvélödék, az terek császár sátora elől az terekek elözdének; találkozánk valami esmerő terekekhöz, kik szín alatt jóakaratot mutatának hozzánk, sátorokba bevínek, és valami hitvány étket hozatának, de én abba semmit nem ehetém, végre dönnyét hozának, abba evénk valami keveset, s bort kérönk vala reája, azt mondák, hogy nem árulnak ott bort az ordeyán, etc., lefekevénk az terek sátorában, azon éjjel ellopák az én főlovamat, azt költék, hogy ugyan ő maga szaladott el az kötőfékről, úgy keresteték az táborban képutalásképpen, szolgámat is Buda felé köldék két szolgájokkal keresni, hogy talán az szállásra bolongozott, szolgámnak is elvonták lovát alóla; megjevének, azt mondák a két terek, hogy az tolvaj terekek vették el, ő magokat is csak meg nem ölték mellette, ha módjok lehetett volna benne. Magonkat is rabbá akartak tenni az rovasz, hitetlen árulók, de az jó Isten tizednapra csodaképpen szabadíta meg az terek császár táborából. De míg én hazaérkeztem sok keröngéssel az veszödelmes úton Somogyvárra, addig innét hazól az én keserves asszonyomnak valamely nem barátim azt mondották, hogy szömökkel látták, hogy engemet az terek császár sátora előtt levágtanak, ahhoz képöst Somogyváratt az én asszonyom híre nélköl mind marhámba és pénzembe zsákmányt tettenek volt sok káromra, kibe nekem semmi meg nem térült, most is odavagyon, valaki uralkodik rajta, ám éljön belőle az jámbor (ha élhet), én is amint azért vajuszom, Isten kegyelméből csak immár az hitetlen pogán terek császár az én kegyelmes uramat fogságra nem adja vala hiti ellen, semmi navalyámat nem mondom vala, káromról sem emlékeztem volna soha, maga kétezer forintnál több kárt vallottam házamnál, de az hatalmasnak minden adatik, példabeszédben azt mondják.

Hogy az terek császár Budába mindeneket elrendele, pasát választa az helynek gondviselésére, és egynehány békségöt ada hatalma alá, kikkel óltalmazá Magyarországot, mint az koronás király etc.

Azután János királynét kisfiával és minden hozzátartozókkal egyetemben Buda várából békével bocsátá, és az Tiszán túl birodalmat engede nekik, Budáért penig lakóhelyől Erdélységöt adá nekik az terek császár, kit mastan is bírnak az János király neve alatt etc.

Hogy az Buda dolgáról török császár immár mindeneket elvégezött volna, hazamene Constantinapolba jó falka hadával, sok nyereséggel, minekönk nagy nyomorúságinkra és veszödelmönkre, kiből az Úristen az ő szerelmes szent fiáért szabadétson meg, amen.

Gálffy János rabságában készített önéletirata

(1593)

Ártatlan Gálffy János: az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében legyenek minden dolgaimnak kezdeti és végezeti.

Gondolkozván, emlékezem az én születésemnek kisded voltáról; de dicsérem az Istent, kedves áldása volt rajtam.

Az én születésemnek helye Aranyos földén, Kocsárdon volt, ki székelység között vagyon; de az én eleim ezen a földön jövevények voltanak; jó Magyarországról búdostanak erre a földre. Itt megtelepedvén Kocsárdon, az helynek szépségéért és jó voltáért, summán vötte volt az ősem azt a jószágot és örökséget; tudniillik az Aranyos vize és az Maros vize között vagyon ez az hely. Az Úristen penig megékesítette ezt az helyt szép folyóvizekkel és drága szép mezőkkel, kit különb-különbféle szép vadak és madarak laknak. Ennek felette penig kedves búzatermő földe, úgyannyira, hogy kedves és gyönyörűséges hely.

Ebben a helyben lött születésem. Tiszta nemes és igaz embereknek maradéka vagyok. Az én atyám tanított engemet az ő házánál; nem tanultam idegen országban, hanem azmely haza szült engemet, ugyan az tanúságban is annak jovát vettem; nem töltöttem időmet heában; nem laktam sem oloszak között, sem egyéb idegen nemzetségek között.

Az én erkölcsömet és tudományomat megkedvelé ama szent és dicséretes emlékezetű (II.) János királynak cancellariusa, Csáki Mihály, kinek udvarában laktam; kedves volt nála szolgálatom.

János király, természet szerént való fejedelmünk, mikor ez világból kimúlt volna, ki az magyar nemzetnek nagy kár lőn: mert jó és dicséretes fejedelmök vala, igazságban és törvény szerént való dologban gyönyörködik vala; hadakozik vala; abban mindenkor szerencsés volt; sok jámborokat más országból béhoz vala; valakinek vitézségét, jó hírét-nevét hallja vala, azokat akarja vala, hogy mind országában legyenek; jó lovakban és katonaszerszámokban gyönyörködik vala; jámbor tanácsinak tanácsán jár vala; az eszes embereknek becsületek vala nála; ennek az természet szerént való fejedelemnek kimúlása után küldé hozzám az én kegyelmes uram, Báthori Kristóf – kit azután az Úristen érdeme szerént erdélyi fejedelemségre választott vala – az én meghitt barátomat, Kendi Ferencet, és kérete engemet sok ígéretivel, hogy lennék őnagysága szolgája és híve. Sok szerencsék előttem állván, elhagyám, és adám az én kegyelmes uram, Báthori Kristóf szolgálatjára magamat; kinek az én vékony erőm szerént igaz híve és jó szolgája voltam. Váradon lakván őnagysága mint olyan beteges és romlott ember, tisztet adó, látván az én vékony erőm szerént való szolgálatomat: kedves lőn őnagyságánál az én hívségem.

Történék azonközben amaz ártatlan Békes Gáspárnak házából – mint énnékem – kibúdosni. Mikoron az őrajta lött gyalázatért és kárért bosszút akarna állani, és béjöve az országba haddal, az én kegyelmes uram, Báthori Kristóf mellett voltam Váradon; pogánnyal volt közünk. Őnagysága penig kapitányát, Géczi Jánost Erdélybe bocsátotta minden hadával a vajda (Báthori István) mellé. Őnagysága mellett, Báthori Kristóf mellett én voltam; olyan megbúsult állapotjában őnagyságának sokat is szolgáltam. Megnyugvék az én kicsid szolgálatomban; lőn őnagyságának ígéreti rajtam: hogy ha az erdélyi vajdát, Báthori Istvánt elviszik királyságra az lengyelek, őnagysága sokképpen megmutatja kegyelmességét rajtam. Az Úristen az lengyelek szívét arra vette, hogy az erdélyi vajda legyen az ő királyok. Ebben is az Isten a szegény magyar nemzetséghez nagy hatalmasságát mutatá meg, és az Báthori nemzetségnek csillagát így hozá fel az István király fejedelemségével, és az én szerencsémnek is így lőn öregbülése.

Mikoron az lengyel király bévitetett volna az királyságra, egyenlő akaratból és szeretetből választák az igaz és istenfélő Báthori Kristófot (erdélyi vajdának); szereti vala penig egész ország, mert igaz és tökéletes vala minden dolgában; országát törvénytelenséggel nem bántja vala; a törvény igazán szolgáltatik vala.

Mikoron látta volna körüle való forgolódásomat és szolgálatomat: ajándékoza meg őnagysága engemet aranyosföldi királybírósággal; ezt őnagysága minden dézmájával együtt nékem adá, hogy úgy bírhassam, mint sajátomat, énutánam az én maradékim is azonképpen. Azután őnagysága vőn bé tanácsába, és akará őnagysága, hogy a tanácsurak közül egyik légyek. Esmét őnagyságának vőm oly kegyelmességét: Várad mellett ada négy falut; Váradon jó házat és jeles szőlőket. Ismét őnagyságának vőm oly kegyelmességét: ajándékozá őnagysága nékem Bolkácsot és Zsitvét, melyek szász faluk; bora, búzája, erdeje sok vagyon. Ismét őnagyságának kegyelmessége lőn rajtam: adá énnékem Bolia kastélyát minden hozzátartozó jószággal; mely Boliához én is sok ezer forint ára jószágot vöttem.

Látván naponként az én kegyelmes uramnak ilyen nagy jó voltát rajtam: intém azon őnagyságát, hogy őnagysága az ő egyetlen egy fiát, Báthori Zsigmondot hagynája örökössé utána. Mely dologról őnagysága engemet sokszor megfedde, és azt mondá: „Lehetetlen dolog az, azminémű nyomorult ország ez, gyermek fejedelmet választana; mert ha ő magok akarnák is az országbeliek, de én mégsem engedném, ha látnám utánam való maradékimnak romlását. Az lengyel királynak, ím, írok felőle; meglátom, micsoda válaszom lészen.”

Elméne az posta, és az lengyel király megolvasván az levelet, csudálkozik azon, kicsoda merne ilyen practicát indítani, és ki kívánhatja az gyermek fejedelmet: mert jajt kiált Isten annak az országnak, melynek gyermek fejedelme vagyon. Nagy haraggal íra az lengyel király az erdélyi vajdának, az én kegyelmes uramnak.

Parancsolá énnékem az én kegyelmes uram, hogy tractálnám mind tanácsinál, mind az városoknak, mind penig az ország népével. Az Úristen sok törekedésemnek és intésemnek (utána) az országnak szívét hozzáhajtá, és az fejedelemséget megígéré Báthori Zsigmondnak.

Mikoron immár ebben vég válna, az Úristen az ő jámbor, tökéletes, jó hírű feleségének (Bocskai Erzsébetnek) óráját eléhozá. Az én kegyelmes uram, Báthori Kristóf, látván kimúlását az ő szent feleségének, megkeseredvén rajta, megbetegedék, és vivé az ő fiát Kolozsvárra, Báthori Zsigmondot, és ott megmutatá országának, ki volna az örökös holta után.

Nagy betegség jöve reá, és betegen vivők Fejérvárra. Ott őnagysága nagy betegségekben lévén, megkeserété sok jámbor szolgáit. Hívatá az ő papját, pater (Leleszi) Jánost, ki jámbor, istenfélő és tudós ember vala, és tőn sietvén testamentumot előtte, ezt mondván: „Hagyom az én szerelmes fiamot, Báthori Zsigmondot Gálfi János gondviselése alá; kérem és intem: hogy nevelje isteni félelemben, igaz tökéletes beszédben; az véneket vele megbecsültesse; tanácsinak szaván járjon; törvénytelenséget fel ne végyen; özvegyeket, árvákat meg ne nyomorétson; az régi szolgáknak háládatlan ne légyen. Gálfi Jánosnak hagyván Marosújvárat az ő jó és hű szolgálatjáért, tudom: ha Isten élteti Báthori Zsigmond fiamat, nem ennyi jószággal tartozik neki, akit neki adtam.” Ilyen kevés testamentummal múlék ki ez világból.

Az lengyel királynak mindjárást megírók halálát az mi kegyelmes urunknak Bocskai urammal együtt. A lengyel király hagyá az testet az föld színén sokáig tartanunk, tudniillik két esztendeig, és mikoron az ő testét eltemettük volna, lőn én gondom az én kegyelmes uramnak, Báthori Zsigmondnak gondját viselnöm.

Ismét rendele (a lengyel király Erdélynek) három praesest: Zsombori Lászlót, cancellariust (Kovacsóczi Farkast) és Kendi Sándort. Ezek nem viselék úgy magokat, mint az bölcs lengyel király rendelte vala; elhívék magokat, csak az magok hasznát keresvén. Kevés üdeig [viselék] az méltóságot.

Jegyzetek

általánfogva – összesen, föltétlenül

análköl – anélkül

beglerbég – török tartomány (vilajet) élén álló vezető

bellua – fenevad

bizonyos – biztos

bolongozott – bolyongott

buzloman – muzulmán

dézma – adótized

diárium – napló, feljegyzés

dönnye – dinnye

drabant – darabont

egybeöti – egybeüti, egyesül

egyességre – egységre

egyetembe – együtt

egyház – templom

ekkédig – eddig

élésök – élelmük

elhivék – elbízták

elözdének – elűzének

engedelmet – bocsánatot

épejteni – építeni

falka – sok, nagyszámú

fertály – negyed

foltonkint – darabokra

fő lovamat – legjobb lovamat

fölt – főtt

fűnek – fejnek, főnek

gyortya – gyertya

György fráter barát – Martinuzzi (Fráter) György

hagynája – hagyná

ház – vár

hiti – esküje, fogadása

holteleven – ájult, ájultán

hótakelvére – holddá kelve, azaz másnap reggelre

iktatja–juttatja

ingyen sem – egyáltalán nem

János király fia – Szapolyai János fia, János Zsigmond

János királyné – Szapolyai János felesége, Izabella

kalastrom – kolostor

kazdag – gazdag

képutalásképpen – képmutatásképpen

keserves asszonyom – megkeseredett, gyászoló: Török Bálintné

kézívlövéssel – kézíjlövéssel

kezökön – kezükben fegyverrel, harcolva

kével – kivel

kincstartó barát – György barát, Martinuzzi (Fráter) György

Landorfejírvár – Nándorfehérvár, Belgrád

legfeljebb – leginkább, legerősebben

lön – lett

maga – noha, ámbár

marhájok – vagyonuk

megkésért – megpróbál, megkísért

mia, miá – miatt

negy – nagy

nevolyások – nyavalyások, szerencsétlenek

ordeyán – a török csapattest konyháján

ölvén – ülvén

öreg – nagy

öregbülése – növekedése

öreg János király – I. János, Szapolyai János

őzi – űzi

port – puskaport

practica – titkos ügyeskedés, tervezgetés

praeses – elnök

soholt – sehol

summa – szám, összeg

summán – pénzösszegen

szandzsák – oszmán közigazgatási egység

szerőmi – szerémi, szerémségi

szkuffia – szkófium, arany-, ezüstfonal

tanúság – tanulás

tarack – mozsárágyú

tejed – tied

temérdek – vastag

testamentum – végrendelet

thimar – török szolgálati birtok

többire – többnyire

tőn – tett

tractál – tárgyal

tudományt tén – protestált, tiltakozott

uleffet – fizetést

vajuszom – kínlódom, szenvedek

végre – végül

vöm – vettem