Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ

A régi magyar irodalmat bemutató szöveggyűjtemény-sorozatunk második kötete a 16. század magyar nyelvű, világi irodalmából válogat. Kérdés persze: nem hamisítjuk-e meg az e századról alkotott képet, ha a vallásos műveket teljességgel mellőzzük? S ha már az első kötet címe „Humanizmus” volt, ezúttal miért nem a „Reneszánsz” terminust választottuk? Hosszan sorolhatnánk még a kérdéseket, amelyekre e rövid bevezetés keretében nyilván csak részleges válaszokat tudunk adni.

Jóllehet a világi és a vallásos irodalom szétválasztása benne gyökerezik a kor szemléletében (a 16. század embere maga is használja a világi/istenes megkülönböztetést), ám a világi/vallásos jelleg gyakran erősen keveredik. Néhány, úgymond, világi jellegű dráma, mint Bornemisza Élektrája vagy az ismeretlen szerzőjű Balassi Menyhárt árultatása ezt jól példázza: Bornemisza műve, a világias téma ellenére, szerintünk mindenek előtt vallásos munka, a Balassi-komédia, noha nyilvánvalóan a protestantizmus tételeit hirdeti, elsődlegesen világi mű: politikai szatíra. Balassi Bálint világi (sőt ezen belül: szerelmi témájú), fiktív önéletrajzát felvázoló versciklusaiban – retorikailag rendkívül hangsúlyos helyen, a ciklusok lezárásánál – istenes versek vannak; summa summarum: a korban a világi és istenes műfajok ezer szállal kötődtek egymáshoz, nemegyszer egymást tételezték. A világi munkák elkülönítése mellett szóló legfontosabb érveink tehát főképpen gyakorlatiak: az, hogy a közelmúltban megjelent Protestáns szöveggyűjtemény a 16. század vallásos műveinek nagy részét tartalmazza, így ezek a szövegek a felsőfokú oktatás számára hozzáférhetők, az, hogy a terjedelmi korlátok nem tették lehetővé a 16. századi vallásos és világi művek egy kötetben történő reprezentatív bemutatását, s végül az, hogy a világi munkák némely esetben pontosabban mutatják e kor magyar irodalmának sajátosságait, mint a vallásosak. Többségük archaikus, középkori hagyományt folytat (a históriás énekek például), kisebb részük, kivált Balassi Bálint kései költészete: reneszánsz irodalom. Az pedig, amit a Theagenes és Chariclia szerzője ír, a manierista jellegű, verses szerelmi regény, immár egy sokkal modernebb, kivált Gyöngyösit, de bonyolult áttételeken keresztül Arany Jánost is előlegező, az udvari–populáris kettősséggel már nem leírható irodalom.

A 16. században a szerelmi témájú alkotásokat, kivált az udvari szerelmi lírát minden felekezet és a közgondolkozás egyaránt elítélte; a históriás énekek (a „lött dolgok”) a fölöttébb kedvelt s morális szempontból tűrt kategóriába tartoztak, míg a támogatott, azaz mind a felekezetek papjai, mind a közgondolkozás által olvasandónak ítélt munkák főleg az olyan erkölcsnemesítő (vagy csak e pózban tetszelgő) művek voltak, mint az aesopusi mesék vagy például Heltai Gáspárnak A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusa (kötetünkben nem közöljük), illetve egyes iskolai olvasmányok. Mi leginkább az egykoron tiltott, illetve tűrt kategóriákból válogattunk, különös előszeretettel viseltetve a szerelmi témájú, fikciós művek iránt; a nem udvari szemlélet e kettő együttes meglétét (erkölcstelenség és „hazugság”, a „fabulás dolgok”) ítélte el a legkeményebben.

Noha nem lett volna érdektelen a támogatunk-tűrűnk-tiltunk nézőpont szerint csoportosítani a műveket, mi sokkal hagyományosabb, sőt nagyon konzervatív, ugyanakkor a régi magyar irodalmat bemutató szöveggyűjtemények esetében többnyire nem alkalmazott módszert választottunk: a líra, dráma, epika csoportosítást. Úgy láttuk, hogy sem a szigorúan kronologikus nézőpont, sem a tartalmi alapú csoportosítás, sem e kettő szokásos vegyítése nem ad áttekinthetőbb, strukturáltabb képet a század irodalmáról, mint az arisztotelészi műnemek szerinti. E nagy egységeken belül mi is figyelembe vettük mind a kronológiát, mind a tartalmi vonatkozásokat.

Valljuk be, a kényes ízlésű mai befogadó számára kötetünk szövegei nem mindig érdekfeszítőek, mi több, unalmasak lehettek már a 19. század olvasója számára is, hiszen a romantika utáni ízlés többé nemigen tud mit kezdeni eme jobbadán középkorias művekkel. Ne feledjük azonban, hogy e szövegekkel és ekkor, a 16. században kezdődik a magyar nyelvű irodalom tömegtermelése, s ezzel párhuzamosan az irodalom intézményesülése, ekkor kezdődik a modern (=fikciós, sokértelmű, világi) magyar irodalom, akárcsak az irodalmi-nemzeti mitológia, akárcsak az irodalomtörténet mint igény. Innen jöttünk.

A jegyzetelésben feltételeztük az ókori szereplőknek, a görög-római mitológiának, illetve a Bibliának az ismeretét, e vonatkozásokat nem jegyzeteltük. A mai olvasó számára nem érthető vagy félreérthető szavak jelentését egy-egy fejezet végén jegyzetszótárban foglaltuk össze, az „itt”-típusú kitételeket elhagyva: azaz pl. a víz ’vizelet’ jelentése nyilván az adott mű(vek) adott kontextusában igaz, s természetesen a víz a 16. században is elsődlegesen vizet jelent.

A szövegközlésben a mai helyesírást követtük, kivéve ott, ahol az a nyelvtörténeti logikával szöges ellentétben áll (széjjel helyett széllel vagy széllyel stb.), illetve ahol az írásképnek és a kiejtésnek jelentésmegkülönböztető funkciója van (fris/friss).

Holott számítógépes korszakunkban ez egyszerűen megoldható lett volna, a hangzóalakokat nem egységesítettük: a legkülönbözőbb szerzőktől, a legkülönfélébb nyelvállapotban fennmaradt szövegek esetében ez egyet jelentett volna egy kialakult 16. századi nyelvi norma, egy standardizált hangzásvilág feltételezésével. Tehát a jó hangzás igénye, ha megállapítható volt, a szerző nyelvállapota, végső soron a sajtó alá rendező ízlése döntött pl. az ad/ád formák, -tul/-túl ragok stb. választásában.

A dallamokat csak azoknak az énekeknek esetében közöljük, amelyek korabeli nyomtatott kiadása is kottával együtt jelent meg.

Budapest, 2000. január 22.

A szerkesztők