Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

Az újrakezdés reményei (1953-1957)

Az újrakezdés reményei (1953-1957)

A társadalom magához térése és a közgazdasági kutatás feltámasztása

Mint ez a második világháború óta eltelt évtizedekben nemegyszer megesett, a kelet-közép-európai országok sorsában egy, a régión kívül történt esemény hozott fordulatot. A diktátor halálával a sztálinista lidércnyomás is enyhülni kezdett. A szovjetunióbeli belpolitikai változásokat rövidesen kül- és gazdaságpolitikai kurzusváltás követte. A Szovjetunióban ezt az emberek „olvadásnak” nevezték (Ilja Ehrenburg író akkoriban nagy feltűnést keltett kisregényének címe nyomán).[5] Magyarországon a hivatalos szóhasználatban egy idő után az „új szakasz” megjelölés váltotta fel az eredetileg használt „új kormányprogram” elnevezést. A szóhasználat változása nem volt véletlen, jelentése volt.

A magyarázat arra a szokatlan módra nyúlik vissza, ahogyan az ország életében beállott fontos változásokat a mit sem sejtő lakosság tudomására hozták. 1953. július 4-én ült össze a másfél hónappal korábban megtartott (egypárti) választások után az új országgyűlés. Ezen a megnyitó ülésen vált ismeretessé, hogy a mindenható pártvezért, Rákosi Mátyást miniszterelnöki posztján a pártvezetés másodvonalába tartozó politikus, Nagy Imre váltja fel. És Nagy Imre volt az, aki bemutatkozó beszédében radikális változások programját jelentette be. Az új kormányfő az ipari autarkiára törekvő gazdaságpolitika felülvizsgálatát, a lakossági szükségletek nagyobb mérvű kielégítését, a magánvállalkozás támogatását ígérte meg; bejelentette a jobb módú parasztgazdákkal szembeni diszkriminatív intézkedések (az ún. kuláklisták) megszüntetését, a termelőszövetkezetek szabad elhagyásának, sőt feloszlásának az engedélyezését, az internálótáborok és a kitelepítés intézményes megszüntetését és más, hasonló irányú lépéseket. Az csak később derült ki, hogy Nagy Imre a párt Központi Vezetőségének 1953. június 27-28-i ülésén hozott titkos határozat főbb pontjait hozta ily módon az ország tudomására. Mivel a határozat súlyosan elmarasztaló volt a megelőző időszak egész politikájával szemben, és személy szerint is élesen elítélte az akkori csúcsvezetés tagjainak tevékenységét, a Központi Vezetőség elhatározta, hogy szövegét nem hozza nyilvánosságra. S ami meglepő, de tény: a szöveget több mint harminc évig titokban tartották, pedig azok között, akik fogalmazták és elfogadták, a szó szoros értelmében élethalálharc dúlt, amelynek végső kimenetele köztudott. A nyilvánosság csak a nyolcvanas évek második felében ismerhette meg a nevezetes párthatározat szövegét [Propagandista (1986)]. Rákosi és sztálinista hívei, valamint Nagy Imre reformer irányzata között azonnal kitört a hatalmi harc, s ebből következett, hogy az „új kormányprogram” elnevezést a semlegesen hangzó „új szakasszal” kellett felcserélni.

Ami viszont nem derült ki egyhamar, az az a körülmény volt, hogy a magyar vezetés nem jószántából cselekedett, hanem Moszkvából kapott utasítást hajtott végre. Mind a vezetésbeli személyi változásokat, mind a politika revízióját a kremlbeli főnökség határozta meg a magyar vezetőkkel 1953. június 13-14-én[6] Moszkvában megtartott tárgyalásain.

A történelem alakításának szeszélyes, nemritkán faramuci, sőt visszatetsző módja nem homályosíthatja el az 1953. júniusi döntések igazi jelentőségét. Ezek valóban új szakaszt nyitottak a magyar társadalom életében, megújulást hirdetve és hozva a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos tevékenység csaknem minden területén. Különösen nagy volt a jelentőségük a közgazdászok számára, hiszen a hivatalos állásfoglalás az ország gazdasági fejlődésének égető kérdéseire fordította a fő figyelmet, elítélve a gazdaságpolitikában érvényesülő voluntarizmust, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását, az ország adottságaival nem számoló iparosítási kurzus irreális célkitűzéseit, a lakosság életszínvonalának csökkentését. A hangsúly természetesen a politikai és a gazdaságpolitikai hibák és torzítások „kijavításán” volt. De napirendre került a tervgazdálkodás módszereinek az ésszerűsítése, a túlzott centralizáció megszüntetése, az adminisztratív módszereknek anyagi ösztönzéssel, személyes érdekeltséggel való felváltása is.

E kérdések rendszeres elemzésének elősegítése végett (amely csakhamar rendszerelemzésbe csapott át) a Nagy-kormány nekilátott a közgazdasági kutatás és szakmai diskurzus intézményeinek a helyreállításához. 1954 végén létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia új (voltaképpen második) Közgazdaságtudományi Intézetét. Valamivel korábban, októberben megjelent a hagyományos közgazdaságtudományi folyóirat, a Közgazdasági Szemle (új folyamának) első száma. A régi folyóiratnak csupán címét tartotta meg, mert meghirdetett célja szerint a marxista közgazdaságtan folyóirata kívánt lenni. Mind az intézet, mind a folyóirat központi helyet foglalt el a hazai közgazdaságtudományi életben, különösen az ötvenes-hatvanas években.

1954 végén már megjelentek az első olyan elemzések, amelyek nem az ideálisan elképzelt, hanem a valóságban működő tervgazdaság objektív, tudományos vizsgálatának tekinthetők. Már a Közgazdasági Szemle első száma olyan tanulmányt közölt, amely a szovjet típusú tervgazdaság fájó pontjáról szólt. Liska Tibor-Máriás Antal szerzőpáros a gyenge világpiaci versenyképességét és külkereskedelmének alacsony fokú gazdaságosságát vizsgálta. Az erősen külkereskedelem-függő magyar gazdaság számára ez mindmáig létfontosságú probléma. Liska és Máriás a gazdasági autarkia okozta veszteségeket és annak káros következményeit mutatták be, hogy a belföldi árrendszer a külpiaci áraktól függetlenül, tőlük elszigetelve működött. [Liska-Máriás (1954).][7] Mind az ő tanulmányuk, mind két másik publikáció - Balázsy Sándoré (1954) a Többtermelés novemberi és Péter Györgyé (1954) a Közgazdasági Szemle decemberi számában igen fontos kérdést vetett fel. Ez a kérdés az akkor létező gazdasági rendszer működési módjának a racionalitása volt. Később ezt nálunk a gazdasági mechanizmus problémájának nevezték.

Noha a társadalomtudományokban nincs különösebb jelentősége egy-egy írásmű megjelenési időpontjának, hiszen a tudományos értéket, a kutatási eredmény színvonalát nem az időbeli prioritás határozza meg, érdemes felfigyelni az időpontra: 1954 októbere, novembere és decembere. Ugyanis a hasonló irányú és szellemű elemzések, javaslatok a többi szocialista országban (mindenekelőtt a lengyel, az NDK-beli, a szovjet közgazdászok írásai) csak 1955-ben kezdtek napvilágot látni. A néhány hónapos különbség mindössze azt jelzi, hogy a meginduló mechanizmusvita Magyarországon hazai tőről sarjadt, a hazai valóságban gyökerezett. Eltérően a közgazdasági elmélettörténet sok korábbi vagy későbbi szakaszától, a mechanizmusprobléma megjelenése a magyar szakirodalomban nem kívülről kapta az inspirációt, nem külföldi példákat követett, hanem a hazai társadalmi és gazdasági feszültségek, ellentmondások megoldásának közvetlen igénye szülte. Minden jel szerint a „gazdasági mechanizmus” kifejezést is írásban először a Nagy Imre-kormány számára dolgozó szakértők (Fekete Ferenc, Kopátsy Sándor, Móré András) használták egy gazdaságpolitikai programtervezetben 1954 vége felé.[8]

A mutatószámok javítgatásától a gazdasági mechanizmus felülvizsgálatához

Az akkori legfiatalabb közgazdásznemzedékhez tartozó Balázsy Sándor eleve vitaindítónak szánt cikke a Többtermelésben egy nem nagy horderejűnek látszó javaslatot vetett fel: a vállalati tervek fő mutatószámaként előírt bruttó termelési érték helyett nettó termelési értéket kellene használni, azaz a vállalati teljesítmény mutatójaként nem a vállalat által előállított összes termék értékét, hanem csupán ebből a vállalat által felhasznált anyagok, mások által beszállított félkész termékek, valamint az épületek, gépek amortizációjának levonása után megmaradó részt kellene venni, tulajdonképpen a vállalatnál keletkezett új értéket kellene eredménynek tekinteni.

Valójában arról volt szó, hogy a kor egyeduralkodó mennyiségi szemléletét (amelyet jól tükrözött a ma már elfeledett szaklap nevéül választott szörnyűséges szóképződmény) a minőségi és gazdaságossági szempontok figyelembevételének kellene felváltania. Balázsy sorra vette cikkében azokat az - akkori kabarétréfákba bevonult - vállalati törekvéseket, hogy például minél nagyobb súlyú öntvényeket, minél nagyobb méretű edényeket, de lehetőleg minél kevesebb szerelvényt, pótalkatrészt gyártsanak, mert a bruttó termelési értékben előírt terv teljesítése a nagy anyagfelhasználásban, a minél drágább és minél magasabb fuvarköltséggel terhelt részegységek, félkész termékek beszerzésében tette érdekeltté a vállalatokat. Az irányítószervek által alkalmazott „gyógymódot” - a még részletesebb, tételes választéki tervek, szigorú anyagnormák stb. központi előírását - Balázsy teljes joggal tüneti kezelésnek nevezte. Persze, ha Balázsy javaslata csak egyik tervmutatónak egy másikkal való felcserélését tartalmazta volna, jellegzetes és tisztességes példája, sőt - időpontját tekintve - előfutára lett volna a gazdasági mechanizmus „tökéletesítésére” törekvő szemléletmódnak. E szemléletmód úgyszólván általánossá válik a későbbiekben a szocialista országokban. Figyelemre méltó azonban, hogy Balázsynak e mutatószámosdihoz kapcsolt okfejtése és javaslata ezen jócskán túlment, s olyan radikális elképzeléseket is tartalmazott, amelyek a későbbi átfogó magyar reformkoncepciók lényeges elemei lettek.

Balázsy ugyanis a központilag jóváhagyott tervmutatószámok körének „szűkítése” címén azt javasolta, hogy szűnjön meg a termékkibocsátási terv központi előírása a vállalatok számára, vagyis a tervutasításos rendszer leglényege: a naturális terméktervek kötelező „lebontása” vállalatokra. A vállalatok pedig kötelező elszámolási bázisul csak két mutatót kapnának meg: a nettó termelési értéket és az állami költségvetésbe befizetendő akkumuláció abszolút értékét, azaz az elérendő bruttó jövedelem nagyságát és a nyereségadó fix tételét. (A cikkben futó utalások voltak a nyereségrészesedési rendszer bevezetésére is.)

Ugyanakkor Balázsy koncepciójában elejétől fogva nagy szerepet tulajdonított a „profilozásnak”, azaz a vállalatok által gyártható és gyártandó cikklista központi előírásának, a vállalati „profilhoz tartozó termékekben jelentkező szükségletek kielégítésére vonatkozó általános kötelezettségnek”. Ez a kötelezettség, párosulva a „kötelező fejlesztési (beruházásra, kapacitások létesítésére, illetve bővítésére, új gyártmányok bevezetésére stb. vonatkozó) tervfeladatok egyértelmű, címzett meghatározásával”, biztosítaná szerinte a szocialista állam gazdasági irányító szerepét, az „anarchia” elkerülését. [Vö. Balázsy (1955) 31. o.] Nem nehéz észrevenni a szerző álláspontjának felemás voltát. Hiszen mindaz, amit a folyó termelés tételes központi előírásának szükségtelenségéről súlyos érvekkel alátámasztva kifejtett, mutatis mutandis a termelés bővítésére, a beruházási-fejlesztési tevékenységre is vonatkoztatható. Ugyancsak érdemes felfigyelni a naturális tervezési és szabályozási szemlélet továbbélésére a „profilozás” szerény palástjában megbújva. A hetvenes évek „ellátási felelősségének” az anticipációjáról volt szó. A tervutasításos mechanizmustól átörökölt mindkét mozzanat azután is jelen volt a különböző kidolgozott reformjavaslatokban és azoknak az 1968-ban és utána - egészen az 1990-es rendszerváltásig - realizálódott minden változatában.

Balázsy elgondolásai tehát valóban túlmentek a tervmutatószámok puszta manipulálásán, valóban úttörő, nemcsak gondolatébresztő jelentőséggel bírtak. Mégis látnunk kell javaslatainak viszonylag szűk, mikroökonómiai jellegét. A szerző lényegében a vállalat és az őt irányító szervek viszonyára korlátozta vizsgálódásait. A vállalat egész gazdasági környezete csak elmosódott háttérként volt jelen, vele nem foglalkozott különösebben (igaz, egy rövid tanulmánytól ezt nem is jogos számon kérni).

A piacorientált reform széles ívű koncepciójának kialakulása

Balázsy Sándor cikkével csaknem egyidejűleg jelent meg Péter Györgynek, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének híres tanulmánya 1954 decemberében [Péter (1954)]. Mondanivalójának, javaslatainak tartalma és iránya egybeesett Balázsyéval, de szemléletét, tárgyalásmódját éppen a széles ívű makroökonómiai megközelítés, az aktuális gazdasági problémák megoldásán túlmenő elméleti-ideológiai általánosításokra való törekvés jellemezte.

Péter György is a termékek minőségének, a termelékenység, a költségek alakulásában rejlő krónikus fogyatékosságokból indult ki. ? is a nagyszámú tervutasítás hatástalanságának okait elemezte, rámutatva, hogy az előírt feladatok, mutatószámok nem a fő célt - a társadalmi szükségletek minél gazdaságosabb módon való kielégítését - tartalmazzák, hanem csupán a cél eléréséhez alkalmazandó egyes eszközök (termelési erőforrások) használatát szabályozzák. Nem a cél elérését, hanem különféle munkák elvégzését követelik meg. A cél eléréséhez, azaz a gazdaságosság érvényesüléséhez a nemzetgazdaság fejlődésében Péter szerint át kell alakítani a vállalati működés egész gazdasági környezetét, a vállalatok tevékenységét pedig nyereségérdekeltségükre kell alapozni.

Péter György ebben a cikkében tulajdonképpen a szabályozott szocialista piacgazdálkodásra való áttérést javasolta, noha cikkében a „piac” szó jó, ha egyáltalában előfordult. (A piacgazdálkodás emlegetése az ötvenes évek magyar irodalmában legfeljebb csak pejoratív értelemben volt használatos.) Tanulmányában ugyanis vörös fonalként húzódik végig az a gondolat, hogy a termelők tevékenységét az irányító szervek nem tudják érdemben ellenőrizni és értékelni, ezt a kontrollt csak a vásárlók, a fogyasztók képesek elvégezni. Ehhez pedig meg kell teremteni a feltételeket. Mint írta: „Annak a helyzetnek megvalósításához, hogy a termelővállalatok működését maguk az érdekeltek (a fogyasztók vagy általában a vásárlók) ellenőrizhessék, az szükséges, hogy azok, akiknek termelői vagy fogyasztói szükségletük kielégítésére, akiknek szolgálatában a termelés folyik, ne legyenek kiszolgáltatva az őket kiszolgálóknak.” (47. o.)

E piaci kontroll működésének Péter két előfeltételét látta: 1. kellő tartalékok és készletek létezését, azaz hogy a kínálat valamelyest meg is haladja a keresletet, vagyis a vevők piacának létrejöttét; 2. olyan költségarányos árrendszer működését, amelyben érvényesülnek a kereslet-kínálat viszonyai. Péter György nem vonta kétségbe a hatósági árképzés szükségességét, de az árképzés alapelveit illetően két szempontot hangsúlyozott. Az egyik, hogy az ár járuljon hozzá a kereslet és kínálat egyensúlyának megteremtéséhez, tehát egyensúlyi ár legyen, mert csak így szüntethető meg a „hiánycikkek” folytonos keletkezése. A másik, hogy az árarányok az önköltségek közötti arányokhoz igazodjanak, vagyis fedezzék a termelési költségeket, szűnjön meg a tartósan ráfizetéses, illetve mesterségesen megdrágított cikkek széles köre. Péter ugyan sehol sem részletezte, hogyan kell kiszámítani az „átlagos önköltséget”, de abból, hogy egy helyütt az árarányok helyes kialakításában használt „korrekciós tényezők” kapcsán megemlíti: az iparvállalatokat meg kellene terhelni „az igénybe vett forgóeszközök és állóeszközök valamiféle díjával”, „kamatával” (58. o.), arra lehet következtetni, hogy már akkor sem a hagyományos önköltség típusú árrendszer fenntartására gondolt.

A társadalmi érdek - a gazdaságosság, a társadalmi jólét növekedésének - teljesülését Péter György nem a személyi vagy csoportérdekek elnyomásával, valamiféle látszatharmónia megteremtésével, hanem a „különböző partikuláris érdekek szembeállításával” vélte elérhetőnek. A vállalatok közötti „egészséges versenyről” írt, amely a fogyasztónak jobb minőségű és olcsóbb áruval való kielégítéséhez vezetne el. Ezáltal - megfelelő feltételek megteremtése esetén - a vállalatok anyagi érdekeltsége egybeesne a népgazdaság érdekeivel.

Mai szemmel és füllel talán már nem is érzékelhető kellően e gondolat merész volta, az akkori politikai gazdaságtani és ideológiai dogmáktól való eltérés mértéke. Balázsy (1954) például egy hónappal korábban megjelent cikkében azzal indokolta, miért a nettó termelés mutatóját tekinti a vállalati tevékenység eredményességi mércéjének, hogy a nyereség a kapitalista termelés kategóriája. Ezért szerinte „az akkumuláció (ez volt a nyereség „fedőneve” nála - Sz. L.) önmagában való előírása... nem felelne meg a szocializmus gazdasági alaptörvényének”. Balázsy ezzel egyszerűen kitért a lehetséges ideológiai vádak elől. Péter György viszont nevén nevezte a gyereket. Tanulmányának vége felé azt írta: „Az ismertetett szempontokkal kapcsolatban felmerülhet az az aggály, hogy nem jelentkezik-e ezekben valamiféle jobboldali elhajlás: mert a »haszon«, a »nyereség«, a »jövedelmezőség«, a »kereslet és kínálat« kihatásai stb. - mind e tényezők hasonlóak azokhoz, amelyek a kapitalista társadalomban fellelhetők és érvényesülnek.” Péter, a kommunista mozgalom veteránja nyilván jól tudta, hogy ilyen „aggály” fel fog merülni, s jobbnak látta, ha elébe megy. Elismerve e kategóriák hasonlóságát, ahhoz az érveléshez folyamodott, amelyet a szocialista gazdaság minden reformere kénytelen volt használni, hogy eszméit elfogadhatóvá és a hivatalos hipokrita ideológiával összeegyeztethetővé tegye. Azt magyarázta, hogy a hasonlóság csak formai, és nem kell félni tőle: „A jövedelmezőség követelményeinek érvényesülésével, a pénz szervező és ellenőrző funkciójának következetesebb felhasználásával nem veszélyeztetjük sem a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmi helyzetét, sem a szocializmus alaptörvényének vagy a tervszerű arányos fejlődés törvényének érvényesülését, a végzett munka arányában történő elosztás elvét; nem fékezzük, hanem elősegítjük a szocialista népgazdaság rohamos fejlődését... Abból, hogy a vállalatokat abban az irányban befolyásoljuk, hogy sok és jó termék olcsó előállításával minél több »jövedelemre« tegyenek szert, még nem lesz semmiféle kapitalizmus.” (64-65. o.)

Ennek ellenére Péter György tanulmánya is ideologikus bírálatok tárgya lett. Hevesi (1955), Kemenes (1955) és Vincze (1955) lényegében azt olvasták Péter fejére, hol és miben térnek el elgondolásai a szocialista gazdaság hagyományos felfogásától, mintha az eltérés ténye már önmagában elképzeléseinek téves voltát bizonyítaná. Mint csaknem minden, ami pártállami feltételek között történt, a három bíráló cikk megjelenése is közvetlenül a politikával, pontosabban a politikában bekövetkezett fordulattal függött össze. A Rákosi- és a Nagy Imre-féle irányzatok közötti küzdelemben az utóbbi alulmaradt, és a gazdaságpolitikai irányvonalát is „jobboldali elhajlásként” ítélték el az MDP Központi Vezetőségének 1955. március 2-4-i ülésén. Rövidesen a miniszterelnöknek hivatalából is távoznia kellett, és helyét Hegedűs Andrással töltötték be. (Később Nagy Imrét a pártból is kizárták.)

Ezután a vesztes oldalt támogatók rituális „önbírálata” következett. Jóllehet ezúttal tisztogatásra a közgazdász kutatók körében nem került sor, a Közgazdasági Szemlének vezércikket kellett közölnie a lap márciusi-áprilisi számában, amelyben elismerte az elkövetett „hibákat”. A vezércikk ugyan elsősorban az agrárpolitika téves értelmezésében marasztalta el saját szerzőit (Gyenes Antalt, Erdős Tibort, Szabó Kálmánt és Kopátsy Sándort), de meglehetősen átlátszó utalás volt benne „egyes” vitacikkekre (Péter György tanulmánya „vitacikk” megjelöléssel jelent meg a lapban), amelyek „odáig mentek az értéktörvény szerepének túlbecsülésében, hogy lényegében ki akarták terjeszteni e törvény hatását a szocialista ipar termelésének szabályozására is”. (Mint ismeretes, az „értéktörvény szerepe” a marxista közgazdaságtan szóhasználatában a piac fedőneve volt.) A vezércikk szerint az effajta álláspont „szűkíteni akarja a tervszerű, arányos fejlődés követelményének, a népgazdasági tervezésnek a hatókörét”. [„Feladataink...” (1955).]

1954 ősze és 1956 nyara között azonban, a politika fordulataitól függetlenül, a magyar közgazdaságtudományi kutatás - igen gyorsan - olyan fejlődési utat futott be, amely az elvont elméleti kérdések körüli vitát már egy más szakmai közegbe helyezte. A gazdaságpolitika átfogó felülvizsgálata, a gazdaságirányítási rendszer ésszerűsítése körül elkezdődött munka ugyanis új és sürgető feladatokat támasztott. A közgazdászok felismerték, hogy a szocialista gazdaság működésének szak- és tankönyvekben található absztrakt-normatív leírása többnyire az óhajtottat tüntette fel valóságosnak, s ezért nem is tartalmazott útmutatást az országot gyötrő gazdasági gondok megoldására, nem adott választ a közvéleményt foglalkoztató kérdésekre sem. Hogy megismerjék, miként is működik valójában a szocialista gazdaság mechanizmusa, hogyan szolgálja a szocialista fejlődés fennen hirdetett társadalmi és gazdasági céljainak teljesülését, miként érvényesülnek tulajdonképpen a szocializmus ún. gazdasági törvényei, amelyekről annyi skolasztikus disputa folyt a korábbi években, figyelmüket a konkrét valóság tanulmányozására fordították.

Különösen gyümölcsözőnek bizonyult a gazdaság empirikus kutatása, amely az akkoriban alakult Közgazdaságtudományi Intézetben 1955 elején indult meg. Bródy András, Erdős Péter és mások vizsgálódásai mellett az intézet fiatal kutatója, Kornai János által írt kandidátusi disszertáció már nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű volt. Ez A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel készült el 1956 nyarán, és könyvalakban 1957-ben jelent meg. A monográfia jellegét pontosan tükrözi alcíme: „Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok alapján”. Kornai (1957) könyve az 1945 utáni irodalmunkban az első gazdaságszociográfiai írás volt. Egyben ezáltal a szocialista gazdaságról szóló egész nemzetközi irodalomban az első olyan mű, amely nem azt fejtegette, milyennek kell lennie, hanem azt, hogyan működik a valóságban a központi tervutasításos gazdálkodás mechanizmusa, s miért nem biztosítja a szocialista gazdaság fejlesztésének elvárt tervszerűségét és hatékonyságát.

Kornai a jelenségvilág ugyanazon vonásaiból indult ki, mint előtte Péter, Balázsy és mások. De Kornai előtt senki sem végezte el pontról pontra való tényszerű elemzésüket, összefüggéseik láncolatának komplex leírását. Ha Balázsyval vagy Péterrel szemben vitapartnereik még felvethették (alaptalanul természetesen), hogy nem a jellemző, hanem a sajátos, egyedi vagy esetleges jelenségeket ragadták ki, Kornai könyve után ezt már nem lehetett megtenni. Kornai tudományos körültekintéssel és következetességgel végigvitt okfejtése egyben bizonyította azt is, hogy a tervutasításos rendszerben rejlő ellentmondásokat nem lehet a mutatószámok „finomításával”, „pontosabb” előírásával, netán újabbakkal való felváltásával megoldani. A későbbi magyarországi és más szocialista országokbeli törekvések szempontjából szinte látnokinak bizonyult Kornai figyelmeztetése, hogy még a nyereségnek fő tervmutatószámként való bevezetése sem oldja meg a bajokat, ha nem jár együtt olyan feltételek megteremtésével, mint 1. a helyesen orientáló, a kereslet és a kínálat viszonyait tükröző, azaz piactisztító árak rendszere; 2. a vevő piacának kialakulása, a vállalatok közötti verseny; 3. a gazdasági vezetők anyagi ösztönzésének olyan rendszere, amely reálisan tükrözi teljesítményüket; 4. a népgazdasági irányításban olyan közvetett eszközök (beruházási rendszer, pénzügyi és hitelrendszer, árpolitika stb.) fokozott igénybevétele, amelyek biztosítják, hogy a jövedelmezőség alapján gazdálkodó vállalatok beilleszkedjenek a tervgazdaság kereteibe [Kornai (1957) 229-233. o.].

Figyelmet érdemel, hogy harminchárom évvel később, a könyv második kiadásához írt előszavában Kornai fenntartotta az ezekben a pontokban összefoglalt közgazdasági teendők fontosságát. Mint hangsúlyozta, a könyvében körvonalazott reform azokhoz az elvekhez kapcsolódott, amelyeket Péter György fogalmazott meg elsőként a magyar irodalomban, s ő (mármint Kornai) csupán egy lényeges gondolatot adott hozzájuk: azt, hogy a radikális változásnak a gazdasági mechanizmus egészére kell kiterjednie. Ebből következően a változást összehangolt módon egyszerre, egy csapásra kell véghezvinni. Visszapillantásában Kornai mai tudásával természetesen rámutatott arra is, mi hiányzott az egykor ajánlott „reformcsomagból” [Kornai (1990) xi-xii. o.]. A hiányosságok azonban az ötvenes évek reformereinek egész szemléletét jellemezték. (Erre a továbbiakban még visszatérünk).

Tetőzés és apály

Az 1956-os forradalom bizonyosan Magyarország második világháborútól az 1990. évi rendszerváltásig terjedő történelmének legfontosabb eseménye volt. Történészek dolga megítélni, hogy az októberi felkelés véres összecsapásainak, kegyetlen elfojtásának, majd a széles kiterjedésű megtorlásoknak azt követő időszaka miért vezetett végül is ahhoz, hogy Magyarországon a szovjet tömb legkevésbé elnyomó politikai rendszere („puha” diktatúra) alakult ki, az egyetlen, amely gyakorlati kísérletet tett a „létező” szocializmus megreformálására - legalábbis itt Közép- és Kelet- Európában, a Szovjetunió uralta övezetben -, bő két évtizeddel megelőzve a kínai reformokat. Erre sokféle magyarázat lehetséges. Közülük az egyik legfontosabb az, amely az új vezetés legitimációs törekvéséből, azaz abból a szándékából indul ki, hogy elfogadtassa a lakossággal a népszerűtlen rendszert. Ahhoz, hogy ezt elérje, a Kádár-kormány leginkább csak gazdasági tényezőkre hagyatkozhatott, olyanokra, mint az életszínvonal javítása, mert a legitimálás más eszközeinek az alkalmazását, például a nacionalizmus tűzének a felszítását, a helyzet természetszerűleg kizárta. A gazdasági helyzet érdemleges megjavításához azonban a csődbe került gazdasági rendszert kellett megreformálni, és felül kellett vizsgálni a gazdasági fejlesztés célkitűzéseit, prioritásait is. Ez az oka annak, hogy a gazdasági reformok kérdése úgyszólván állandóan napirenden volt a Kádár-rendszer három évtizede alatt.

Először maga a forradalom tűzte a kérdést napirendre. Már az 1956. novemberi-decemberi mozgalmas napokban a központi kormányhatalom de facto hiányában különféle szervek és testületek - üzemi és területi munkástanácsok, központi gazdaságirányító szervek (minisztériumok) hivatali apparátusai - spontán módon, saját kezdeményezésre javaslatokat és tervezeteket dolgoztak ki a gazdasági élet szereplőinek hatásköréről és működéséről. Mivel ezek a dokumentumok mindmáig csaknem teljesen publikálatlanok maradtak,[9] a továbbiakban Pető-Szakács (1985) által adott elemzésre (343-350. o.) hagyatkozunk. E szerint a javaslatok abból a tényből indultak ki, hogy a vállalatokat a választott munkástanácsok igazgatják, tehát az önigazgatás elvét vették alapul. Ilyen feltételek között a központi tervutasításos rendszer értelmét vesztette, s a tervezetek a megszüntetését javasolták. A kormányzati irányító szerveknek ehelyett - a tervezetek szerint - a vállalatok gazdálkodását ár- és adópolitikával, devizális és külkereskedelmi szabályozókkal kellene befolyásolniuk, terelniük. Az ármegállapítás többnyire a vállalatok hatáskörébe kerülne át. Az önállóan gazdálkodó vállalatok tevékenységének összehangolására a budapesti munkástanács különféle ágazati és szakmai kamarák, szövetségek felállítását javasolta, önkéntes vagy kötelező tagság mellett. Sok tervezet a beruházási döntések jelentős részét a vállalatok hatáskörébe utalta.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a spontán kidolgozott javaslatoknak 1956 végén legalább két olyan elemük is volt, amelyek csak harminc évvel később, a nyolcvanas években jelennek meg újra a hazai szakirodalomban. Az egyik a radikális intézményi reform eszméje, azaz annak szükségessége, hogy a vállalatok leváljanak az államról, s legyenek tőle teljesen függetlenek (ami értelemszerűen a tulajdonviszonyok megváltoztatását foglalja magában). A másik a valóságos, nem pedig csak imitált vagy szimulált piacgazdaság megteremtésének a gondolata.

Az új Kádár-kormány közvetlenül a fegyveres ellenállás felszámolása, a tömegsztrájkok letörése és a területi munkástanácsok feloszlatása után átfogó gazdasági reformprogram kidolgozását kezdeményezte. Ez meglepő, paradox lépésnek tűnhet, pedig érthető és logikus volt. A kormány a gyökeres változtatások iránti széles körű igény kielégítését a tervgazdaság áramvonalasításával akarta összekapcsolni, még ha az utóbbi mibenléte nem is volt eleve világos.

Már 1956 végén, 1957 elején kilenc szakbizottság kezdett munkához, hogy javaslatokat dolgozzon ki a megrendült nemzetgazdaság konszolidálására. A szakbizottságokban a szakemberek széles köre vett részt, s benne megtalálhatók voltak mind a kormányzati intézmények vezető szakemberei, mind egyetemi oktatók, tudományos kutatók, mind a megelőző években félreállított szakemberek. Egy-egy szakbizottság vagy egy nemzetgazdasági ággal (ipar, mezőgazdaság, belkereskedelem, külkereskedelem stb.), vagy a funkcionális szabályozás valamely területével (bér- és munkaügy, árképzés, pénzügyek stb.) foglalkozott. Részben e bizottságok munkájának koordinálására, részben egy átfogó jellegű kormányprogram kidolgozására a Kádár-kormány 1957 februárjában Közgazdasági Bizottságot állított fel.

A Közgazdasági Bizottság elnöke Varga István egyetemi tanár, titkára Antos István, a pénzügyminiszter első helyettese (később pénzügyminiszter) volt. Harminctagú listájának összeállítását nemcsak szakmai, hanem szemmel láthatóan politikai szempontok is vezérelték. Ugyanis a kommunista párt (amelyet 1956 novembere után Magyar Szocialista Munkáspártnak hívtak) magas rangú funkcionáriusai mellett helyet foglaltak benne az egykori Kisgazda Párt, Szociáldemokrata Párt, Parasztpárt politikusai, szakértői is. (A szociáldemokraták csak néhány hónappal korábban hagyták el a börtönt.) Az összetétel a Kádár-kormány ama kiinduló szándékát tükrözte, hogy egyfajta konszenzusos, vagy inkább „népfrontos” gazdaságpolitikát kövessen. Ami az érdemi munkát illeti, a bizottság vitáinak jegyzőkönyveiből egyértelműen kitűnik, hogy tevékenységében Varga István mellett kiemelkedő szerepet játszott Péter György, egészében pedig a Közgazdasági Bizottság javaslatainak irányát, koncepcióját velük együtt a tagoknak egy szűkebb csoportja (Bognár József, Nagy Tamás, Antos István, Wilcsek Jenő, Csikós-Nagy Béla) alakította ki döntő módon.

Jóllehet tény, hogy a Közgazdasági Bizottságba az új párt- és államvezetés legjobb gazdasági szakembereit delegálta, akiknek nagy része mindvégig szívvel-lélekkel munkálkodott az új elképzelések kidolgozásán, mégis ezt a munkát elejétől fogva a kétértelműség szele lengte körül: hadd dolgozzanak az emberek, ez jó dolog, a kormány meg majd eldönti, hogy mit csináljon, ha eljön az ideje. A kormánynak és a pártvezetésnek (mint testületnek és nem mint egyes személyeknek) ezt az „el nem kötelezettségét” a reform ügyében egészen egyértelművé tette az a tény is, hogy a Közgazdasági Bizottság létrehozásával egyidejűleg elindított egy gazdasági hetilapot, a Gazdasági Figyelőt, egy régi vaskalapos pártkáder, Háy László szerkesztésében (a Közgazdasági Bizottság 1957. február 26-án ült össze először, a Gazdasági Figyelő első száma március 7-én jelent meg). A lap első számától kezdve egyre elfajuló hangvételű kampányba kezdett a gazdasági mechanizmus reformjának még a gondolata ellen is, a Közgazdasági Bizottság meg sem született javaslatai ellen.

Nem meglepő tehát, hogy 1957 nyarán ez a fajta reformmunka megszakadt. A Közgazdasági Bizottság elkészítette és június 1-jéig átnyújtotta előterjesztéseit a kormánynak, amelyekre választ nem kapott.[10] Nem kapott, mert hivatalosan nem is kaphatott. Mint Berend (1983) által ismertetett dokumentumokból is kitűnik, a reformtervezeteket érdemben semmilyen kormányzati szerv vagy politikai irányító testület nem vitatta meg. Az elhárító-elutasító magatartás okait mindenekelőtt a nemzetközi politikai fejleményekben kell keresni. A szovjet vezetés, amelyet megijesztettek a magyarországi és a lengyelországi események, ez idő tájt új kampányba kezdett a jugoszláv és más „revizionizmusok” ellen. Egyben arra ösztökélte a Kádár-kormányt, hogy keményítse meg a megtorlásokat. Ugyanakkor a Szovjetunió számottevő gazdasági segítséget is nyújtott Magyarországnak. Ez lehetővé tette a Kádár-kormánynak, hogy gyorsan talpra állítsa a gazdaságot, s ezzel mintegy megszűnt a reform sürgető kényszere is. A központi tervutasításos gazdálkodás rendszere helyreállt és fennmaradt, de nem lényegtelen módosításokkal. Csupán két fontos gyakorlati intézkedésre utalunk.

Az agrárpolitikában az 1956 októberében a második Nagy Imre-kormány által eltörölt beszolgáltatási rendszer helyett az önkéntes szerződéses és szabad felvásárlásra tértek át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetgazdaság olyan alapvető ágában, mint a mezőgazdaság, az árutermelő parasztsággal, a termelőszövetkezetekkel való kapcsolatokat az állam piaci alapokra helyezte, kereskedelmi módszerekkel kezdte szervezni, törekedve a csere egyenértékűségének betartására, ügyelve a mezőgazdasági termelők termelési kedvének, érdekeltségének biztosítására. Ezzel Magyarország az egyetlen olyan tervgazdaság volt - és hosszú ideig, egészen a hetvenes évek végéig maradt is -, amely ilyen módszereket alkalmazott. A magyar agrárpolitika 1956-ban megtett önálló nyitó lépése - a későbbi vargabetűk ellenére is - a magyar mezőgazdaság későbbi, hatvanas-hetvenes évekbeli sikereinek alapját vetette meg.

Hatásaiban az előbbinél ugyan jóval kisebb jelentőségű, mégis fontos mozzanat volt a nyereségrészesedési rendszer 1957. évi bevezetése. Az „egyébként változatlan” gazdasági feltételek között működő nyereségérdekeltségi rendszer, mint erre már Kornai is rámutatott, természetesen nem alakíthatta át a gazdasági mechanizmust, de felébresztette a vállalati dolgozók érdeklődését a jövedelmezőség, a gazdasági hatékonyság vállalati alakulása iránt. Bármennyire laza volt - s jórészt maradt is - a kapcsolat a vállalati munka valódi eredményessége és a vállalatnál megjelenő nyereség eredete között, a vezetőkre azután alulról, a munkavállalók részéről is nyomás nehezedett, hogy teremtsék elő, „hozzák” a megszokott, a jogosnak vélt évi nyereségrészesedést. Még ha ez csupán a vezetők jó személyi kapcsolatainak volt is a függvénye, a vállalat nyereséges volta a vezetők megítélésének, személyes presztízsének fontos elemévé vált, ami megint csak azt követelte meg tőlük, hogy a korábbinál sokkal nagyobb figyelemmel legyenek a vállalati jövedelmezőség alakulására, még ha az - ismételjük - jórészt fiktív volt is.

Néhány megjegyzés az ötvenes évek reformkoncepciójáról

Ejtsünk végül szót arról, hogy a kívánatos gazdasági mechanizmusnak milyen koncepciója alakult ki 1956 nyarára-őszére a megelőző viták és kutatások eredményeként. A teljes hitelesség kedvéért idézzünk egy akkori összefoglalást, amelyet Nagy Tamás írt Péter (1956) cikkgyűjteményének előszavában: „A termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján, a társadalmi szükségletekre szolgáló termék túlnyomó része fölötti központosított rendelkezéssel, a fontosabb beruházások központosításával, a külkereskedelem központi irányításával, az ár- és hitelpolitikával, szükség esetén a termelés mennyiségére és választékára vonatkozóan az egyes vállalatoknak adott központi utasításokkal és más eszközökkel a szocialista állam biztosítani tudja, hogy az anyagi érdekek ereje, az értéktörvénnyel kapcsolatos gazdasági mechanizmusok a népgazdaság központi tervszerű irányításának keretei között működjenek, azt szolgálják.” [Nagy (1956) 10. o.] A gondosan körülbástyázott és ezért meglehetősen nyakatekert megfogalmazás híven tükrözi a magyar reformer közgazdászok beállítottságát 1956 nyarán, mechanizmuskoncepciójuk erősségeit, de gyengeségeit is.

Mindenekelőtt a gazdasági mechanizmus milyen modellje rajzolódik ki a közgazdász kutatók akkori írásaiból és a kormányzat számára 1957 tavaszán készült tervezetekből? Valóban a tervutasításos modell elvetéséről és a decentralizált piaci modellre való áttérésről volt szó?

A válasz nem könnyű. Nemcsak azért, mert ilyen kérdésfeltevés nem létezett, nem is létezhetett akkoriban. Két okból sem. Egyrészt ezek az elméleti kategóriák csak a hatvanas években terjedtek el, váltak ismertté Magyarországon, főleg a lengyel Brus (1967) nagy hatású elméleti művének lefordítása után. Másrészt a Szovjetunióban kialakult tervutasításos rendszernek nem létezett szocialista alternatívája. A jugoszláv piacgazdálkodási és önigazgatási rendszer ugyanis - noha létezésének puszta ténye kétségtelenül ösztönzőleg hatott a magyar társadalomtudományi kutatásra és egy egészen rövid időszakban (1955-1956-ban) hivatkozási pontul is szolgálhatott számára - politikai és ideológiai okokból még hosszú ideig jobb esetben ignorálandó, rosszabb esetben elítélendő volt. Csupán egyetlen valóságos alternatíva volt ismeretes: a kapitalizmus. Egy marxista közgazdász vagy akár egyszerűen csak szocialista érzelmű ember számára tehát a tervutasításos rendszer elvetése akkoriban a szocializmus elutasításával volt egyenlő. (Ez volt egyébként a revizionizmus elleni ideológiai hadjáratoknak is a fő hivatkozási pontja: a tervutasításos rendszer bírálata a szocializmus bírálatát, tehát a kapitalista restauráció óhajtását jelenti, vagy legalábbis „objektíve” hozzá vezet.)

De nem könnyű azért sem, mert a korszak minden jelentős írásos dokumentumában megtalálható ugyan a kitétel a mennyiségre vagy a választékra vonatkozó központi utasítások megengedhetőségéről - „szükség esetén” (Nagy Tamás), „kivételes esetekben” [Varga (1957) 1233. o.], „néhány (igen kevés) anyag vagy termék termelésére és felhasználására vonatkozóan átmenetileg” [Péter (1956)] stb. -, ez azonban nem dönti el a kérdést, mert a dolog lényege nem az „esetek” számában vagy az „átmenetek” hosszúságában rejlik. Egyébként is ezeket a „megengedéseket” gyakran csak szépségflastromként illesztették rá a szerzők javaslataikra, ugyanis az összes javaslat, elképzelés érvrendszerének éle a tervlebontás rendszere ellen irányult, bizonyítva annak felesleges, költséges és nem hatékony voltát. Az 1954-1957-es évek reformerei valóban meg akarták szüntetni a mennyiségi és választéki tervmutatók kötelező központi előírását és vállalatokra való felbontását mint mindenre kiterjedő rendszert. De mivel akarták helyettesíteni?

Az egykori publikált és a belső használatra szánt dokumentumokból, a Varga István vezette Közgazdasági Bizottság vitáiból[11] kitetszik, hogy a mennyiségi-választéki előírások eltörlése nem járt volna a gazdasági döntéshozatal valamennyire is jelentős decentralizálásával.

Erdős Péter például, akinek - mint említettük - nagy szerepe volt a mechanizmuskutatás elindításában, 1956. szeptember 14-én a Szabad Népben, az MDP központi lapjában az értéktörvény „korlátlan szabadjára engedésétől” óvott [Erdős (1956)]. Kornai (1956) azt hangsúlyozta, hogy a népgazdasági terv teljesítése érdekében kétféle módszer alkalmazható: az adminisztratív, igazgatási jellegű, utasításszerű módszer és a gazdasági emelők. A kívánatos az, hogy az előbbi módszert minél nagyobb arányban az utóbbiak alkalmazása váltsa fel.

Tegyük ehhez hozzá Varga (1957) megfogalmazását: „A cél az, hogy az eddig fennállt központilag igazgatott gazdálkodás helyére, amelyet a vállalati terveknek a tervidőszak alatti sűrű megváltoztatása jellemez, valóságosabb »tervgazdálkodás«, tehát az eredetileg elgondolt tervek jobb megvalósításának rendszere lépjen.” (1001. o.) Azt, hogy ezen mit értett, szemléletesen mutatja az a szellemes hasonlat, amellyel a Közgazdasági Bizottság második ülésén, 1957. március 8-án élt, hogy megmagyarázza a tervgazdálkodás értelmét és racionális működési módját. Tudniillik a szóbeli vitában a központi tervező-irányító szervek szerepét ahhoz a bűvészéhez hasonlította, aki kártyacsomagot nyújt át a nézőnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag elejéről, közepéről vagy a végéről. A bűvész szerepe (és ügyessége) abban van, hogy akármilyen lapot húzzon is ki a néző, az mindig az legyen, amit a bűvész akar húzatni. A példabeszédet a gazdasági élet nyelvére lefordítva pedig Varga a lényeget a következőképp fogalmazta meg: „Tehát ha mi azt mondjuk: vállalatok, csináljatok, amit akartok, de ha saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez tervgazdálkodás.”[12] Ehhez persze még azt is hozzátehette volna, hogy a központi szervek akarata nem titok a vállalatok számára: a kidolgozott reformjavaslat szerint a népgazdasági tervek csak az irányító szervek számára kötelezők, a vállalatok számára nem, de - mint a Közgazdasági Bizottság végső javaslatában olvasható - „az irányító szerv a népgazdasági terv megfelelő részleteinek és egyéb adatoknak a közlésével kellő időben tájékoztatja a vállalatokat”.[13]

A vállalatok döntési hatásköre így csak meglehetősen szűk területre terjedt volna ki. Az összes publikált reformelképzelés szerzői ugyanis egy kérdésben teljesen egységesek voltak: a beruházási döntéseknek és eszközöknek a központi állami szervek kezében kell maradniuk. Ezzel a vállalatok nemhogy a bővített, de még az egyszerű újratermelési folyamatuknak sem lettek volna felelős gazdái.

Utaljunk még arra, ami - ugyancsak egységesen - hiányzott az összes reformjavaslatból, nevezetesen annak felvetése, hogy szükséges-e valamilyen változás a gazdaságirányítás intézményi rendszerében, az állami irányító szervek és a nagyobb önállósággal rendelkező vállalatok alá- és fölérendeltségi viszonyában. Balázsy (1956) már említett cikkétől eltekintve, a nyilvánosság előtt szereplő közgazdászok még csak utalást sem tettek azokra az elgondolásokra, amelyek az 1956-os forradalom idején vetődtek fel, de félre lettek söpörve. Kornai (1990) és más mai kutatók helyesen mutatnak rá, hogy a reformer gondolkozású magyar közgazdászok nagyon hosszú ideig - talán a hetvenes évekig - mellőzték a tulajdon, a politikai hatalom és a szocialista ideológia alapkérdéseinek, valamint kölcsönhatásaik elemzését és/vagy megvitatását.

E tartózkodás valószínű okai kézenfekvők és érthetők.

a) Az 1945 előtti és utáni közgazdasági kutatás és oktatás már tárgyalt diszkontinuitása következtében az ötvenes és a hatvanas években szereplő csaknem összes elméleti közgazdász a háború utáni nemzedékhez tartozott. Mindnyájan a marxista közgazdaságtant és filozófiát tanulták, sokan közülük harcos kommunisták voltak. Magukénak vallották a marxista ideológia alapelveit és a kommunista mozgalom értékeit. A gazdasági rendszerrel és gazdaságpolitikával szembeni bírálatuk éppen ezekből az alapelvekből és értékekből indult ki.[14] Nem látták és nem is láthatták a gazdaság, a politika és az ideológia azon összefüggéseit, amelyek hiányoztak elemzéseikből. Utólag, mai ismereteinkkel és tapasztalatainkkal, nem hibáztathatjuk ezért őket.

b) A magyar közgazdászok hagyományos pragmatizmusa egyfelől, a gazdaság működésében elérhető reális, kézzel fogható javulás akarása másfelől úgyszintén magyarázatot adhat arra, miért kerülték állandóan a politika vagy ideológia kényes, bonyodalmakkal járó kérdéseit. A 20. század katasztrófákkal teli története épp elég leckével szolgált számukra, és megtanulták, hogyan kell modus vivendit találni az ideológiailag motivált rendszerek feltételei között.

A magyar reformer közgazdászok elgondolásai, javaslatai megegyeztek néhány más közép- és kelet-európai szocialista ország reformereinek akkori közös álláspontjával, amelyet Brus (1986) a következőképpen foglalt össze: „Általánosan elfogadott volt, először, hogy bizonyos döntéshozási hatásköröket alsóbb szintekre (vállalatokra vagy azok csoportjaira) kell átruházni, s a vertikális hierarchikus kapcsolatokat a horizontális kapcsolódások javára csökkenteni kell. Másodszor, közös vélemény volt, hogy a részletezett tervmutatók számát csökkenteni kell, akár nullára is, a termelési tényezők közvetlen naturális allokációját pedig olyan pénzügyi mutatókkal, mindenekelőtt a jövedelmezőséggel kell helyettesíteni, amelyek az anyag- és munkaerő-felhasználást legalább részben pénzügyi eredményekhez kötnék. Egyetértés volt, harmadszor, abban, hogy az ösztönzést a vállalatok gazdasági eredményéhez kell kapcsolni, legalábbis olyan mértékben, hogy az a munkaerő-állomány elvárt reagálását váltsa ki.” (53. o.)

Mindebből az a következtetés adódik, hogy a magyar reformerek 1954-1957 között az akkor ismert tervgazdálkodási modell olyan értelmű racionalizálását akarták, amely lehetőleg formális tervlebontás nélkül, a vállalat érdekeltségének szabályozásával érné el a központilag kidolgozott tervek maradéktalan és kevesebb zökkenőkkel járó teljesítését. Ezekben az elképzelésekben háttérbe szorult a szabályozók normatív jellege, amely lehetővé tenné, hogy a vállalatok kizárólag a gazdasági hatékonyság szempontjaitól vezérelve, maguk alakítanák ki a termelés gazdaságos és versenyképes szerkezetét. Inkább fordítva: a termelés központilag elképzelt racionális szerkezetét főleg (de nem kizárólag) a vállalatok jövedelmi érdekeltségének alakításával érnék el. A tervutasításos rendszerről való letérés tehát nem jelentette volna szükségszerűen a szabályozott piacgazdálkodásra való áttérést is.



[5] A közép- és kelet-európai országokban Sztálin halála után lezajló folyamat kitűnő elemzését adja Brus (1986).

[6] A Moszkvába rendelés dátuma azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy a moszkvai döntés a június 17-i berlini munkásfelkelés előtt született meg. Minthogy a nyilvánosság számára összes ismert esemény - az MDP Központi Vezetőségének ülése, Nagy Imre parlamenti programbeszéde - a kelet-németországi felkelés után történt, a nemzetközi irodalomban hosszú ideig az volt az elfogadott vélekedés - lásd például Fejtő (1974) 38. o. -, hogy a magyarországi változásokat a berlini események lehetséges kihatásaitól megrettent szovjet vezetés határozta el. A szovjetek valóban aggódtak a magyarországi helyzet miatt, de már június 17-ét megelőzően is. Ezt a körülményt hazai történészek nyilvánvaló tényként kezelték a nyolcvanas években. [Vö. Pető-Szakács (1985) 241. o.] A moszkvai találkozó pontos időpontjáról lásd Hegedűs András visszaemlékezését [Hegedűs (1988) 199-200. o.].

[7] A Liska-Máriás-tanulmány nemzetközileg is feltűnést keltett. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága az 1954-ről szóló szokásos éves szemléjében az egyik fejezet függelékeként kivonatosan közölte a tanulmány angol nyelvű fordítását [EGB (1955) 131-135. o.]. Néhány statisztikaelméleti írástól eltekintve ez volt az első, tervgazdaságról szóló tanulmány, amelyet hazai szerző(k)től publikáltak Nyugaton. Elkezdődött a magyar közgazdaságtudomány reintegrálódása a nemzetközi tudományos életbe.

[8] Bővebben lásd Szamuely (1986b) 15. o.

[9] Legjobb tudomásunk szerint az egyetlen korabeli publikáció e témakörben Balázsy (1956) volt.

[10] Brus (1986) a közép- és kelet-európai országok 1950-1975 közötti gazdasági fejlődéséről írt, gazdag forrásanyaggal dokumentált összehasonlító elemzésében elmondja annak a reformtervezetnek a történetét, amelyet 1957 elején Lengyelországban dolgozott ki az ottani Közgazdasági Tanács Oskar Lange elnöklésével (97-99. o.). A végső tervezetet ott nyilvánosságra hozták, és azt a lengyel kormány is 1957 júliusában kedvezően véleményezte. A lengyel tervezet a jelek szerint erősen hasonlított a Varga-bizottság előterjesztéséhez, s a sorsa is hasonló volt: nem valósították meg. Brus csehszlovák reformtervről is ír, amelyet 1957 végén dolgoztak ki, és amelyet az ottani párt Központi Bizottsága 1958 februárjában jóváhagyott. Ez az okmány „céljait tekintve valójában sokkal korlátozottabb volt a Lengyel Téziseknél.” (99. o.) Brus azonban még csak meg sem említi a magyar tervezetet (bizonyára azért, mert a hivatalosság elhallgatta), holott meglepően jó bizonyíték a közgazdasági gondolat párhuzamos (akkoriban egymástól teljesen elszigetelt) fejlődésére a kelet-közép-európai országokban.

[11] A Közgazdasági Bizottság üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyveiből válogatást közöl Szamuely (1986a)193-263. o.

[12] Lásd Szamuely (1986a), 206. o.

[13] Lásd Szamuely (1986a), 259. o.

[14] Roppant tanulságos, mennyire bizonyítja ezt a Petőfi Kör két, 1956 májusában és júniusában rendezett közgazdasági vitájának néhány éve publikált jegyzőkönyve. A viták résztvevői bírálatukban valójában még addig sem mentek el, mint például a Közgazdasági Szemlében 1954-től kezdve megjelent néhány tanulmány szerzői. [Vö. Hegedűs B.-Rainer (1989).]