Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

Egy alternatív tervgazdasági modell keresése

Egy alternatív tervgazdasági modell keresése

1956-1957-ben nemhogy a piacgazdálkodásra való áttérés, de a tervutasításos rendszerről való letérés sem sikerült.

A Varga István vezette Közgazdasági Bizottság - egyébként sokféle kompromisszummal meggyengített - elképzeléseit mellőzték, majd ideológiailag elítélték. Ez gyakorlatilag hosszú évekre száműzte a mechanizmusprobléma komplex vizsgálatát a magyar szakirodalomból és közgazdasági kutatásból. Igaz, még egy rövid ideig eltartott az elvetett reformelképzelések utóvédharca: szakemberek, tudósok - Varga István (1957, 1958), Varga György (1957), Bácskai Tamás (1957) - megpróbálták megértetni és ismertetni a tartalmukat, mentegetőzve és magyarázkodva, de megvédeni őket. Ezeket a kísérleteket a konkrét javaslatok és az őket megalapozó koncepciók elleni ideológiai-politikai hadjárat váltotta fel.[15] A „revizionizmus” elleni kampány a hatvanas évek elején maradt abba.

Törekvések a tervutasításos rendszer racionalizálására

A hamvába holt reformpróbálkozást követő 5-6 éves időszak közgazdasági kutatásainak jellegét, célját a (tulajdonképpen meg sem szűnt, csak az 1956. októberi-decemberi időszak viszontagságaiban felbomlott) tervutasításos rendszer racionalizálására való törekvés adta meg. Ez a törekvés több vágányon futott.

Az egyik: a tervutasításos rendszer működési zavarainak átszervezésekkel, a vállalati méretek és szervezeti keretek megváltoztatásával történő áthidalása. Ez a szervezési szemlélet, kezelésmód újra feléledt Magyarországon az ötvenes évek végén (nem függetlenül a többi szocialista országban akkoriban általános átszervezési kampányoktól). 1958-tól kezdődően ez csaknem folyamatosan állami vállalatok összevonásában, többnyire monopolhelyzetű nagyvállalatok alapításában nyilvánult meg, de legfőképpen az 1962-1964-es iparátszervezési akcióban bontakozott ki. Noha e folyamatnak nem volt különösebben gazdag a hazai szakirodalmi lecsapódása, a néhány elméleti-általánosító igényű írásnak - közülük kiemelkedik Balázsy-Varga (1959) elemzése és Gadó (1963) cikke - az az érdekessége, hogy szerzőik az iparvállalatok összevonását lényegében az elmaradt reform helyettesítőjeként, pótlékaként fogták fel. Így vélekedtek, hogy a megnagyobbodott méretű vállalatok sokkal nagyobb önállósággal fognak gazdálkodni, csökkenthető lesz a központi előírások száma és részletezettsége, a döcögő vállalatközi kooperációs szállításokat immár a kevés számú nagyvállalaton belüli racionális munkaszervezés válthatja fel. Valójában - mintegy igazolandó azt, hogy a pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve - talán semmi sem nehezítette meg annyira és nehezíti részben ma is a hatékony, versenyképes gazdasági szerkezet kialakítását, mint az akkori összevonásokkal - a szocialista országok között is kiugró módon - túlcentralizált vállalati szerkezet.

A másik irány: az anyagi ösztönzés, a vállalati pénzügyi érdekeltség - 1956-ot követően némileg módosult - részmechanizmusainak a leírása, elemzése, a központilag meghatározott tervfeladatok teljesítésére való aktívabb felhasználása. Ez irányú szakirodalmi tevékenységből kiemelhető Hegedűs András (1960a) könyve a munkásbérezésről, Ozsvald László (1963) könyve a műszaki dolgozók anyagi érdekeltségéről, Gergely István (1961) és Schmidt Ádám (1961) könyvei a vállalati jövedelemszabályozásról. Ehhez a vonulathoz sorolható voltaképpen a nagyszámú, sok tekintetben úttörő jelentőségű vizsgálat is az újonnan létrejött mezőgazdasági nagyüzemek (állami gazdaságok, szövetkezetek) érdekeltségi viszonyairól Erdei Ferenc (1959), Fekete Ferenc (1959), Komló László (1962a), (1962b), Erdei Ferenc-Csete László-Márton János (1963), Csendes Béla-Vági Ferenc (1964) és mások tollából.

A racionalizálás egy harmadik útja: a központi tervezés minőségének megjavítása korszerű matematikai módszerek és számítógépek alkalmazásával. Bizonyos értelemben az ötvenes évek vége s a hatvanas évek első fele Magyarországon a matematikai gazdaságtan „aranykorának” nevezhető. Nem a matematikai eljárások elterjedtsége vagy ismertsége és természetesen még kevésbé a rendelkezésre álló elektronikus számítógép-kapacitás nagysága miatt. „Aranykor” volt ez a matematikai eljárások hasznosításához fűzött remények és illúziók tekintetében. Részben önként és őszintén, részben kényszerűségből, mert - úgy látszott, hosszú időre - bezárult a gazdálkodási rendszer átfogó megváltoztatásának lehetősége, a közgazdászok jó része a lineáris programozás, az input-output elemzés, az ökonometriai modellezés és más, általuk akkoriban megismert matematikai módszerek alkalmazásától várta a társadalmi termelés gazdaságosságának megjavítását, a gazdasági bajok, hiányosságok megoldódását - a társadalmi és gazdálkodási viszonyok lényegében változatlan fenntartása mellett. (Nyugaton később - főleg más szocialista országok törekvései nyomán - ezt szellemesen „komputópiának” nevezték.) Nem véletlen, hogy e korszak legélénkebb vitái (nemcsak Magyarországon, hanem a többi kelet-európai országban is) módszertani viták, még pontosabban, a gazdaságossági számítások elveiről és módszereiről való viták voltak, amelyek különféle irányba ágazódtak el: külkereskedelem-gazdaságosság, beruházásgazdaságosság, műszakifejlesztés-gazdaságosság stb.

Teljesen logikus és szükségszerű volt azonban, hogy a tervutasításos rendszer racionalizálásának mindkét utóbbi útja ugyanabba a problémába ütközött, nevezetesen: a gazdasági életben használatos mérőeszközök, mértékek, azaz az árak kérdésébe. Ezért végeredményben az egész időszakot jogosan lehet az árvita korszakának nevezni. Így látszott ugyanis, hogy mind a központi tervezés, mind az anyagi ösztönzés nehézségei, a gazdaság racionális működésének, a pontos számbavétel és ésszerű allokáció gondjai, sőt ezen túlmenően még a KGST-országok közötti együttműködés akadályai is el fognak hárulni akkor, ha az árrendszer helyesen tükrözi mind a ráfordításokat, mind az erőfeszítések eredményét, lehetővé téve a kettő torzításmentes összemérését. A megoldandó feladatot ily módon abban látták, hogy az árnak a gazdasági tisztánlátást kell szolgálnia, azaz pontosan ki kell fejeznie a termékek társadalmi költségét (a marxi értelemben vett értéket). A vita tehát nem akörül volt, hogy mi legyen az ár szerepe, funkciója a termelés szabályozásában (hiszen ezt a funkciót egyes-egyedül a naturális alapon összeállított központi tervnek és a belőle az egyes vállalatokra háramló követelményeknek, „tervutasításoknak” kellett ellátniuk), hanem akörül, hogyan történjék a termékek társadalmi költségének a megállapítása, vagyis hogyan kell kiszámítani - hazai szóhasználattal - az árcentrumot, azt az eszmeileg megkonstruált árat, amelytől az állam árhatóságai a valóságos árakat különféle gazdaságpolitikai megfontolásokból eltéríthetik.

Minthogy a hatósági árképzés addigi elvei és módszerei kétségkívül rengeteg irracionális elemet és torzítást tartalmaztak, a vita ennyiben elősegítette a társadalmi ráfordítások mibenlétének és összetevőinek a tisztázását, mindenekelőtt az eszközlekötés (a tőkekamat) figyelembevételét az ár- és egyéb kalkulációkban, s ennek nyomán az eszközlekötési járulék bevezetését 1964-ben. Nagy Tamás és Esze Zsuzsa (1963), a Közgazdaságtudományi Intézet vezető kutatóinak tanulmánya igen világosan mutatta be a termelői árak képzésére vonatkozóan akkoriban nemzetközileg felvetett javaslatok fogyatékosságait, és fejtette ki a marxi termelési ár képletén nyugvó ama árképzési sémát, amely a hazai szakirodalomban a többcsatornás ártípus elnevezést kapta. (Ezt az árképzési elvet javasolta akkoriban hivatalosan is a magyar fél a KGST-n belüli külkereskedelmi árak ún. saját - a világpiaci áraktól független - árbázisának a képzésére.)[16] De hangsúlyozzuk: az árvita eredetileg nem az árak szerepét akarta megváltoztatni a szocialista gazdaság működésében, nem a gazdálkodási feltételek felülvizsgálatára törekedett. A lényeg az a törekvés volt, hogy az árak helyesen orientálják a központi szerveket gazdasági döntéseik meghozatalakor, vagyis jól töltsék be a számbavétel és tervezés eszközének a szerepét.

De még ez a korlátozott és alárendelt szerepkör is belső ellentmondást tartalmazott, amelyben voltaképpen az egész ún. önálló elszámolási rendszernek a feszítő ellentmondásossága jutott kifejezésre. Ha ugyanis a központi népgazdasági tervezés naturális szükségletek kielégítéséből indul ki, naturáliákban kifejezett célok eléréséhez kíván biztosítani ugyancsak naturális mértékegységben kifejezett erőforrásokat, kapacitásokat, akkor a gazdaságosság mint cél, eleve csak másodrendű lehet, hiszen használati értékeket mint eredményeket és mint ráfordításokat naturális mértékegységben nem lehet összemérni, összevetni, megállapítani az elhatározott fejlesztés összgazdasági hatásfokát. A naturális formában hozott döntések értékvetülete, akár torzít az árrendszer, akár nem, más gazdaságosságot mutat ki, mint a naturális-műszaki paramétereken alapuló számítás. A döntés ugyan kötelező volt a népgazdaságra és a vállalatra, de a végrehajtáshoz fűzött anyagi konzekvenciákat elvben a vállalatnak kellett viselnie (hiszen ez az önálló elszámolási rendszer veleje) vagy végső soron - ahogyan ez lenni szokott - az egész nemzetgazdaságnak. A halmozódó diszkrepanciák pedig krónikus vagy időről időre kiéleződő hiányhelyzetek kialakulásához, belső és külső egyensúlyarányok megbomlásához vezettek.

Mind az elvont formában folytatott gazdaságossági viták, mind az árvitában a társadalmi ráfordítások valóságos mértékéről konkretizálódó elképzelések ezért elkerülhetetlenül egyfajta - nemritkán absztrakt és spekulatív - gazdaságossági kritériumok, végső soron olyan gazdaságossági szemlélet kialakulásához vezettek (nemcsak nálunk, hanem más szocialista országokban is), amely megkérdőjelezte magának a döntéshozatalnak a rendjét, módját, majd célját és tartalmát is. Vagyis újra napirendre került az egész gazdálkodási rendszer, a gazdasági mechanizmus komplex felülvizsgálatának a szükségessége.

Magyarországon a hatvanas évek elején ez a folyamat ismét rendkívüli gyorsasággal zajlott le.

A reformgondolat újjáéledése

A hatvanas évek legelején is akadt ugyan olyan hazai szerző, aki két tanulmányában is hangsúlyozta a szocialista gazdaság termelési viszonyainak komplex kezelését (beleértve ebbe fejlesztésüket, sőt a komplex felülvizsgálatukat, a konkrét gazdálkodási rendszerek közötti választás alternatíváit is),[17] de minthogy az akkori körülmények között ezt csak elvont filozofikus módon, mondhatni ezópusi nyelven tehette, az írásoknak érdemleges társadalmi visszhangjuk nem volt.

Alig két évvel később viszont nem is visszhangot keltett, hanem valóságos vihart kavart nyers szókimondásával Liska Tibor (1963) híres cikke. Liska Tibor vitairata forma szerint az ún. árvitához szólt hozzá, de nem valamiféle új „ártípust” javasolt, hanem magának a hatósági ártípus-megállapításnak, azaz az addigi árvitának az értelmetlenségét tette szóvá. Az összes árképzési séma ugyanis a hazai ráfordításokból (önköltségből) indult ki, azokat tekintette „társadalmilag szükségeseknek” olyan gazdaságban, amelynek léte, fejlődése a külkereskedelemtől, termékeinek világpiaci versenyképességétől függ. A magyar gazdaságpolitika - legalábbis szándékaiban, megnyilatkozásaiban - már az 1953. júniusi párthatározattal, az első Nagy Imre-kormány kormányprogramjával kezdődően elvetette az autark gazdaságfejlesztés önpusztító koncepcióját (más kérdés, hogy az azt felváltó „KGST-autark” fejlesztésnek, az importhelyettesítés priorizálásának a gazdaságpolitikai következményei súlyos teherként nehezedtek később a gazdasági növekedés új pályáját kereső magyar gazdaságpolitikára), de árpolitikájában - mint ezt elsőként Lista Tibor bizonyította - rendületlenül az autark fejlesztést támasztotta alá, s ezzel az elmaradottságot védelmezte, konzerválta. Liska tehát az egész szemlélet felülvizsgálatát követelte egy általános mechanizmusreform keretében.

Liska egyfelől - érvelésében, javaslataiban - megismételte az ötvenes évek reformelképzeléseit a tervutasításos rendszernek szabályozott piacgazdálkodáson alapuló rendszerrel való felváltásáról. Másfelől, e reform alapelveit, céljait illetően jóval túlment rajtuk, sőt több tekintetben jóval radikálisabb volt a hatvanas évek második felének megvalósított vagy meghirdetett reformkoncepcióinál is.

Miben állt javaslatainak és kritikájának - akkoriban hallatlan - merész újító volta?

- Szerinte a szocialista gazdaságot nem a nemzeti határok közé bezárkózva, hanem a világpiacra orientálódva kell fejleszteni, mert különben elkerülhetetlenül lemaradunk a gazdaság korszerűsödésében, a műszaki fejlesztésben, a társadalmi termelékenység szintjében.

- A világpiaci orientációnak a belső pénzügyi, árképzési és a többi értékmechanizmust is meg kell határoznia, amibe a valuta konvertibilitásának a szükségessége is beletartozik (tudomásunk szerint Magyarországon írásban ezt szintén Liska Tibor vetette fel először).

- A reformnak egy következetes és konzisztens piacgazdálkodási modellt kell megteremtenie (noha ezt a fogalmat a szerző nem használta), amelyben a hatósági árképzést a kereslet-kínálathoz igazodó rugalmas árak váltanák fel, a világpiaci árak pedig nem egy új kalkulatív (fiktív) „árbázist” jelentenének, hanem valóságosan érvényesülnének a belföldi piacon. Liska ugyan nem fejtette részletesen ki, de több utalásból arra következtethetünk, hogy a szerző a beruházási tevékenységet, a beruházási források allokációját is az elérendő legnagyobb nyereség, a hosszú távú gazdaságosság kritériumának kívánta alárendelni, bevezetve a vállalatok versenyeztetését a tőkeforrások megszerzéséért. Szemlélete tehát markánsan különbözött mind az ötvenes években meg nem valósult, mind a hatvanas években megvalósult koncepcióktól egyaránt, s inkább a 10-20 évvel későbbi elképzelésekkel volt rokon.

Liska Tibor írásában természetesen jó néhány vitára ingerlő vagy kellően ki nem fejtett, nem eléggé bizonyított elképzelés, társadalomfilozófiai, gazdaságelméleti tétel is megtalálható volt. Gondolunk itt olyanokra, mint a minden állampolgárt megillető személyi pénzjáradék bevezetése, vagy annak eldöntése, hogy vajon a szocializmusban vagy a modern kapitalizmus körülményei között kell fejlettebbnek lennie a piacgazdálkodásnak („árubb áru”, „pénzebb pénz”) stb. A nagy vihart és a hivatalos megnyilvánulásokban egységesen elutasító, megbélyegző és ideológiailag „címkéző” állásfoglalásokat azonban nem a szerző eme „különcködései”, hanem írásának érdemi, pozitív mondanivalója váltotta ki. Ez a mondanivaló olyannyira szemben állt a megelőző 6-7 év hivatalos gazdaságpolitikai és ideológiai kurzusával, hogy tulajdonképpen a megválaszolandó kérdés: hogyan és miért láthatott egyáltalán napvilágot ez a tanulmány. Egy bizonyos: publikálása nem a véletlen műve, nem holmi szerkesztői feltűnéskeltési buzgalomnak, hanem hosszasan megfontolt, felsőbb szintről inspirált döntésnek volt az eredménye.[18] Bármi is volt e döntés mögött, Liska Tibor cikke mindenesetre ama közmondásos fecskére emlékeztet, amely nem csinál ugyan nyarat, de jelzi az évszakváltás eljövetelét, ennek pedig 1963-ban már mindenképpen érlelődtek a külső és belső feltételei.

Ami a külső feltételeket illeti:

A hatvanas évek elején megváltozott mindenekelőtt a nemzetközi kommunista mozgalom uralkodó ideológiai vonulata. A döntő mozzanat e tekintetben a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1961 októberében megtartott XXII. kongresszusa volt, amely hitet tett az 1956. évi XX. kongresszus irányvonala mellett, immár nyilvánosan is feltárta és elítélte a sztálini korszak bűneit, egyben nyilvánvalóvá tette a Sztálin örököseként fellépő Mao Ce-tung ideológiai-politikai vonalával való szakítást.

Fontos változások indultak meg a közép- és kelet-európai szocialista országok belső gazdasági életében is. A korábbi gyors mennyiségi jellegű növekedés lelassulása, némely országban kifulladása (Csehszlovákia), a minőségi-hatékonysági követelmények nyomasztó szorítása több országban napirendre tűzte a működő gazdasági mechanizmus felülvizsgálatát. Elkezdődött - vagy némely országban hosszabb szünet után újraindult - a mechanizmusvita. Az első lökést Liberman (1962) harkovi professzornak a Pravdában megjelent cikke adta meg, amely példátlan belső és nemzetközi visszhangot keltett.[19] A Szovjetunióban megindult a reformvita, különféle kísérletek kezdődtek el, s mindez összességében az 1965 szeptemberében elhatározott Koszigin-féle gazdaságirányítási reformhoz vezetett el. Az NDK-ban (Kelet-Németországban) a Liberman-cikknek különösen gyors és közvetlen hatása volt: ott már 1963 júliusában minisztertanácsi határozattal életbe lépett a NÖS (az új gazdasági rendszer). Ugyanebben az időben elkezdődtek a csehszlovákiai reform előkészületei is.

Ami a magyarországi belső feltételeket illeti, a legszembetűnőbbek a politikai konszolidáció eredményei voltak. A parasztságot kibékítette a rendszerrel a mindjárt 1956 után követett agrárpolitika, amelynek sikerült elérnie, hogy a kollektivizálás - a szocialista gazdaságok történetében egyedülállóan - nem járt a mezőgazdasági termelés visszaesésével. Igaz, ez nem csekély - előre be nem tervezett - állami támogatást igényelt, s a termelés fellendülése is még jó ideig váratott magára. (Viszont a későbbi reformnak köszönhetően, a magyar nagyüzemi mezőgazdaság eredményei aztán szintén egyedülállóknak bizonyultak a szocialista „táborban”.) A kiegyezést kereső politika feltétele volt a múlttal, a Rákosi-féle kurzussal való végleges szakítás is, amit megpecsételt - már jórészt szimbolikus jelentőséggel - az MSZMP Központi Bizottsága 1962. augusztus 14-16-i ülésének határozata a Rákosi-Gerő-féle csoportról és a pártból való kizárásukról. A politikai konszolidáció jele volt s egyben a nemzeti megbékélést szolgálta az 1963. márciusi általános amnesztia is, amelynek nyomán visszanyerte szabadságát az 1956-os felkelés csaknem összes bebörtönzött résztvevője.

Gazdasági téren a sikerek nem voltak ennyire egyértelműek. Igaz, a mezőgazdaság kollektivizálása mellett is sikerült 1961-1964-ben fenntartani a nemzeti jövedelem gyors, évi 5-6 százalékos növekedési ütemét, de ez csak a belső és külső egyensúlyhiány fokozódó halmozódása mellett mehetett végbe. A gyors növekedés ugyanis hagyományos módon - több beruházással, több munkaerő bevonásával -, a hagyományos tervutasításos rendszer mennyiségi növekedést preferáló szellemében és módszerével történt. Ennek következtében - úgyszintén hagyományosan - évről évre elmaradt a termelékenységi, hatékonyságjavítási előirányzatok teljesülése. Ezt csak az erőforrásoknak más területekről - az infrastruktúra fejlesztése, az életkörülmények javítása elől - való elvonásával, no és természetesen külső források igénybevételével - az országnak a nyugati bankokkal szemben fokozódó eladósodásával - lehetett ellensúlyozni.[20] Magyarországon is - más szocialista országokhoz hasonlóan - a gazdaságvezetés előtt, legalábbis annak legfelső szintjén, egyre világosabbá kezdett válni, hogy a gazdaságfejlesztés addig követett útján s a gazdaságirányítás 1956 után is alkalmazott módján változtatni kell.

Magyarország történelmi fejlődésének sajátossága azonban, hogy a nemzetközi feltételekben bekövetkezett változások, a belső társadalmi és politikai konszolidáció sikerei és a gazdaságirányítás felülvizsgálatának sürgető igényei úgyszólván nyomtalanul, észrevétlenül maradtak az 1957-ben felülkerekedett ideológiai kurzus, az ideológiai és propagandaszféra, valamint az őket irányító apparátusok számára. Mi sem mutatta jobban ezt a furcsa diszkrepanciát, mint az az ideológiai tanácskozás, amelyet 1963 decemberében (!) hívtak össze, hogy a magyar közgazdaságtudományt az elavult nézetek és dogmák „eszmei tisztaságának” megőrzésére ösztökéljék. A tanácskozás kijelölt előadója, Háy László már beszámolójának legelején leplezetlen nyíltsággal figyelmeztette a gazdasági élet és a tudományos kutatás legkülönbözőbb területeiről összehívott nagyszámú közgazdászt: „Az 1957-1958-as évek harcai politikát és ideológiát vittek a tudományos művek megítélésének szempontjaiba, ... akkori mondanivalónk ma sem vesztette érvényét, jelentőséggel bír a jövő számára is, ... ma is az egyik legnagyobb veszély az, hogy a közgazdaságtudományból mesterségesen kilúgozzák a politikát és az ideológiát.” [Háy (1964) 137. o.] A közgazdaságtudomány „politikátlanságának”, a „pártosság mellőzésének”, a polgári közgazdaságtan előtti „hajbókolás” vádját emelte éppen a magyar közgazdasági kutatás két legeredményesebb területe, a matematikai módszerek alkalmazása és a gazdasági empíria, a gazdaság valóságos működésének a vizsgálatával szemben.

Viszont nyilvánosan először ezen a tanácskozáson a meghirdetett „eszmei offenzíva” helyett mély defenzívába szorultak a gazdasági-politikai-nemzetközi változásokat ignoráló ideológiai purifikátorok; itt derült ki, hogy a magyar politikai és gazdaságvezetés más irányban keresi a kibontakozás útját. Az MSZMP KB tudományos és kulturális osztálya, valamint az agitációs és propaganda osztálya által összehívott tanácskozáson ugyanis Nyers Rezső, a gazdaságpolitikai kérdésekért felelős központi bizottsági titkár elnökölt. Nyers - aki funkciójába egy évvel korábban került - itt igen világosan határolta el a pártvezetés álláspontját az 1957-ben kialakított ideológiai sündisznóállás védelmezésétől. Szavaiból azonban nemcsak a megkövesedett ideológiai irányvonaltól való elhatárolódás szándéka derült ki, hanem ennél valamivel több is: a gazdasági mechanizmus továbbfejlesztésén való konkrét munkálkodás megindulása. Azóta nyilvánosságra került, hogy Nyers már 1963-ban (tehát az ideológiai pártaktívát megelőzően) egy személyes informális tanácsadó testületet, „agytrösztöt” hozott létre elméleti és gyakorlati szakemberekből, amelynek megbeszélésein már akkor formálódott, alakult egy radikális gazdasági reform terve. [Vö. Berend (1983) 452. o.]

Nyers Rezső arra kérte az „agytröszt” tagjait, írják le, hogy egyéni véleményük szerint mit kell tenni a magyar gazdaságban. Így tudjuk, hogy összesen nyolc írásmű érkezett be 1964 második és 1965 első felében. Szerzőik (a megírás sorrendjében) Kopátsy Sándor, a Pénzügykutató Intézet igazgatóhelyettese; Wilcsek Jenő, ugyanazon intézet igazgatója; Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Zala Júlia, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője; Turánszky Miklós, az Országos Tervhivatal szakértője; Vajda Imre, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi tanszékének vezetője; Hont János, földművelésügyi miniszterhelyettes; Erdei Ferenc, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatója és Bognár József, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatója voltak. Érdemes felfigyelni arra, hogy a pártvezetés a hatvanas évek közepén ugyanazt az összetételi mintát követte, mint az 1957-es Varga-féle Közgazdasági Bizottság felállításakor. Csaknem minden felkért személy közreműködött a Varga-bizottság munkálataiban és az 1945-1947-es időszakban a koalíciós kormányokat alkotó különböző pártok tagja volt. így ismét betartották a „népfrontpolitika” elvét az egypárti politikai rendszer keretei között.

Nem minden tanulmány volt érdekes. Némelyik nagyrészt a Varga-bizottság ajánlásait ismételte el vagy azt, amit a szerzők már másutt publikáltak. Talán leginkább azok a gondolatok voltak figyelemre méltók, amelyeket az agrárgazdasági szakemberek fejtettek ki. Hont János és Erdei Ferenc nem egyszerűen a szövetkezeti szektor állami szektorral való „egyenjogúsításának” szükségességéről írtak, hanem arról is, hogy a termelőszövetkezetek olyan előnyökkel rendelkeznek az állami formával szemben (a dolgozók közvetlen jövedelemérdekeltsége, rugalmasság és alkalmazkodóképesség stb.), amelyek miatt célszerű lenne ezeket az intézményi formákat, megoldásokat a gazdaság más területeire is átültetni. Szokatlan volt Erdei (1986) ama véleménye is, hogy külön kellene választani az állam közhatalmi-hatósági szerepkörét a tulajdonosi rendelkezési jogától. Szerinte meg kellett volna szüntetni a minisztériumok közvetlen igazgatási és érdekképviseleti szerepét is, hogy betölthessék a valódi feladatukat, a gazdaságpolitika alakítását. Érdekes, hogy Erdei még azt is javasolta, hogy az igazgatási szervek mellett szakértői és képviseleti testületek alakuljanak, amelyek „mint független és az össznépi tulajdon képviseletében eljáró szervek véleményezzék az illető vállalatcsoport tevékenységét”. Ezek a gondolatok vagy csak elsatnyult formában kaptak helyet, vagy teljesen elsikkadtak a hatvanas években kidolgozott reform alapelveiben.

Az 1963. decemberi ideológiai tanácskozás volt az utolsó komoly és nyilvános kísérlet arra, hogy érdemi viták helyett pusztán ideológiai-politikai alapon állják el a gazdasági reform útját. Utána ugyanis megkezdődött - a pártvezetés kezdeményezésére és közvetlen irányításával - a reform tényleges előkészítése. Erre az MSZMP KB Államgazdasági Bizottsága 1964. július 21-én hozott határozatot, amelyet a Központi Bizottság 1964. decemberi ülése is elfogadott. Ezután a reform kialakítandó koncepciója körüli belső és publikus viták már érdemi kérdésekről folytak, az ideológiai dogmákra való hivatkozást már nemigen használtak érvként ezekben a vitákban. (Ez a fajta érvelésmód azután a hetvenes évek elején bukkant fel újra a magyar tudományos és közéletben.)

Viták a „terv” és a „piac” viszonyáról

Eltérően az ötvenes évek irodalmától, az 1968. évi reform előkészítési időszakában viszonylag kevés volt a nyilvános vita, de a reform kidolgozásával foglalkozó előkészítő és döntéshozó testületekben is a viták főleg gyakorlati és részkérdésekről folytak. Így látszik, a koncepcionális „nagy” kérdések eldöntését meggyorsította és viszonylag könnyűvé tette egyrészt a megelőző évtized igen gazdag és sokirányú hazai tapasztalata, másrészt a nemzetközi feltételek már említett kedvező alakulása.

Magáról a reformról szóló döntés két lépésben történt. Az MSZMP Központi Bizottságának 1964. decemberi ülése után alakult munkabizottságok 1965 nyaráig elvégezték az addigi helyzet kritikai vizsgálatát, és az értékeléseik alapján összeállított alapkoncepciót a Központi Bizottság 1965. november 18-20-i ülése emelte határozattá. [Lásd Az MSZMP Központi Bizottságának kiinduló... (1968).] Az akkor elfogadott kiinduló irányelvek lényegében eldöntötték a reform jellegét és irányát. A második lépés a részletes irányelvek kidolgozása volt, ez a munka 1966 tavaszán zárult le, s a végső döntést a Központi Bizottság 1966. május 25-27-i ülése hozta meg. Az 1968-ban életbe lépett reform koncepciója tehát már 1966 májusában öltött végső formát. (Ezért beszél a magyar szakirodalom nem 1968-as, hanem 1966-os koncepcióról.)

Noha nyilvános viták nem folytak a reform alapkoncepciójáról, alapvető jellegének az eldöntése távolról sem volt vitamentes a munkabizottságokban. A legfontosabb vitatott kérdés, amelyet már 1965 nyarán, a kiinduló irányelvek meghatározásakor eleve el kellett dönteni, az volt, hogy a magyar gazdaságirányítás megtartsa-e a tervgazdálkodás tervutasításos formáját (törekedve természetesen a központi tervmutatók számának csökkentésére, jobb összehangolására, a vállalati jogkör bővítésére és a minőségi-gazdaságossági mutatók teljesítéséhez fűződő vállalati és egyéni érdekeltség fokozására - tehát a legtöbb szocialista országban elhatározott, illetve javasolt reformokhoz hasonlóan járjon-e el), vagy indirekt gazdaságirányítási mechanizmust vezessen-e be.

Ebben a fő kérdésben éles nézeteltérés osztotta meg az előterjesztést összefoglalóan előkészítő ún. Mechanizmus Bizottság háromtagú titkárságát is. Olyannyira, hogy a kiinduló irányelvek tervezetének a népgazdasági tervezésről szóló fejezetére a titkárság két változatot készített el, amely a két koncepció kifejtését tartalmazta. A két variáns leglényegesebb eltérése abban foglalható össze, hogy a Nagy Tamás és Havas Péter által írt ún. első variáns a vállalatok irányításában a közvetlen állami utasításokat - s ezen belül különösen a tervutasításokat - kivételnek tekintette, a Morva Tamás által írt ún. második variáns viszont a tervutasításokat az irányítási rendszer lényegéhez tartozó, annak integráns részét alkotó elemnek tartotta, bár emellett a mutatószámok körét jelentősen szűkíteni kívánta, és nagyobb teret akart engedni az áru- és pénz- (azaz piaci) viszonyoknak, a vállalati érdekeltségen alapuló közgazdasági szabályozásnak.

Az első változat előterjesztői érvelésükben rámutattak a második koncepció belső ellentmondásosságára, tudniillik arra, hogy ha a piaci eszközökön alapuló közgazdasági szabályozás (amelynek fontosságát a második variáns is elismerte) hatásirányában egybeesik a társadalom érdekeivel, a népgazdasági terv fő célkitűzéseivel, akkor a kötelező mutatók előírása felesleges. Ha viszont a kettő között eltérés van - s nyilván erre az esetre vonatkoznék a csökkentett számú mutatók valamelyikének az előírása -, akkor az a jól ismert helyzet állna elő, hogy mást kíván a központi tervutasítás, és mást diktál a vállalat érdeke. Azt, hogy miféle megoldásokban oldódik fel ez az ellentét, túlontúl jól ismert a tervutasításos rendszer működésének magyarországi és nemzetközi tapasztalataiból, s éppen ezeknek a károknak az elhárítását, a hatásfok javítását akarták szolgálni a tervbe vett reformok. Ezt az érvelést tette magáévá előbb a Mechanizmus Bizottság, majd később a Központi Bizottság novemberi ülése is, amikor a kiinduló irányelvek alapjául, azaz a magyar reform jellegét meghatározó koncepcióként lényegében az ún. első variánst fogadta el.

Nem érdektelen viszont ezen időszak egyetlen olyan publikus szakirodalmi terméke, amely már a magyar reform jellegének eldöntése után látott napvilágot, de a reform okairól, jellegéről, céljairól a hivatalostól markánsan eltérő álláspontot foglalt el. Sík Györgynek (1966), az Országos Tervhivatal főosztályvezetőjének nyomtatásban kifejtett nézetei azért érdemelnek figyelmet, mert hasonló álláspontok a későbbi években meglehetősen népszerűvé váltak több szocialista országban is. Sík György ugyanis nem tagadta a tervutasításos gazdaságirányítás addigi gyakorlatának bajait, fogyatékosságait, és egészében egyetértett átfogó reformjának a szükségességével is. De a hiányosságok okát ő végső soron a központi tervezés által használt tervszámítási eljárások fejletlenségében vagy kidolgozatlanságában, megfelelő matematikai apparátusának és számítástechnikai bázisának a hiányában látta. Amíg tehát a központi döntéshozatal módszertana és számítástechnikai megalapozása nem üti meg a kívánatos mértéket, a központilag megbízhatóan el nem dönthető feladatok megoldását célszerű a gazdasági ösztönzőkre hagyatkozva a vállalatokra bízni, megengedve ezáltal egy bizonyos szférában az értéktörvény termelésszabályozó szerepének (azaz a piacnak) az érvényesülését is. Minthogy azonban - a szerző szerint - a tudomány már megtalálta a központi döntéshozatal matematikai eljárásait, vagy legalábbis rohamosan közeledik e feladat megoldásához, a reform kidolgozásakor sokak által javasolt decentralizálás, a vállalati önállóság növelése visszafelé tett lépésnek bizonyulhat. A reform tehát „a szocialista gazdaság irányításában... egy nélkülözhetetlen és látszólagos visszalépés, amely képes megalapozni a gyorsabb gazdasági fejlődést, de a tervezés - a döntések - tudományának a fejlődése a még hatékonyabb, a centralizált döntések irányába mutat”. (408. o.) S mivel Sík szerint „bizonyított” a programozási és optimalizálási eljárások ez irányú gyors fejlődése, a népgazdaság fejlesztési kérdéseiben ez a „látszólagos” visszalépés „igazivá” válhat. „Ezért (vagyis a tudomány fejlődése okából, nem pedig ideológiai szempontokból, mint ezt az ötvenes években mondták - Sz. L.) a leghatározottabban ellent kell állni az ösztönösséget kibontakoztató, a vállalati döntések mindennél jobb voltát hangsúlyozó..., mégoly »népszerű« álláspontoknak, javaslatoknak.” (414. o.)

Felesleges belebocsátkoznunk annak taglalásába, miért utópisztikus az az elképzelés, hogy a szocialista népgazdaság racionális működését egy szuperkapacitású komputer automatikus vezérletével szinte tökéletesen meg lehetne oldani. Elegendő utalnunk azokra az érvekre, amelyeket Szabó Kálmán-Mandel Miklós (1966) hoztak fel Sík koncepcióját bírálva. A két szerző rámutatott a technokratikus elképzelés fő bajára, arra, hogy nem számol azzal: a termelésben különböző helyet elfoglaló emberek gazdasági érdekei eltérnek egymástól, ezek összehangolására pedig a tervgazdaságban nem a központilag kiadott közvetlen utasítások, hanem az áru- és pénzviszonyok közvetett szabályozása az alkalmasabb. A szerzők hangsúlyozták a gazdasági döntéshozatal három szükségszerűen létező - makroökonómiai, vállalati és egyéni - szintjét, és rámutattak arra, hogy a döntéshozatalnak alsóbb szintekről felsőbb szintekre való helyezése nemhogy felesleges, hanem bizonyíthatóan hatékonyságrontó, veszteséggel jár.

A Szabó-Mandel-tanulmány érdeme, hogy miközben a vállalati önállóság bővítése mellett álltak ki, elméleti érvelésükben azt bizonyították, mennyire káros, a reform céljainak ellentmondó az újratermelés egységes folyamatának olyasfajta kettészakítása, amely az egyszerű újratermelést a vállalati hatáskörbe utalja, de a bővített újratermelésről (a beruházásokról, fejlesztésről) hozott döntéseket a gazdaságirányítási hierarchia felsőbb szintjein koncentrálja. (Mint tudjuk, az 1950-es évek elképzeléseihez hasonlóan, az 1968-as reform megvalósítása is ezt az utat járta.)

Ám a két szerző sem tisztázta egyértelműen, pontosabban megkerülte azt a kérdést, hogy milyen legyen a makro- és a mikrodöntések egymáshoz való viszonya. Miközben ugyanis a szerzők leszögezték, hogy „a makroökonómiai összefüggésekre irányuló központi akarat - a népgazdasági terv - érvényre juttatásának módszere semmiképpen sem lehet a vállalatokra lebontott egyedi tervutasítás”, azt is hangsúlyozták, hogy „sem az egyszerű, sem a bővített újratermelés területén nem szabad a vállalatok gazdálkodását - és a vállalatok közötti áru-pénz kapcsolatokat - kívül engedni a központi szabályozás hatókörén”. (288-289. o.) Összefoglaló megállapításuk pedig: „A tervgazdaság olyan szabályozási rendszerére van tehát szükség, amely... összhangot teremt a népgazdasági és vállalati struktúraváltozások irányai, arányai között.” (291. o.) Ebből nem derült ki világosan: vajon a központi döntések tervutasításos „lebontásáról” való lemondás és a közvetett szabályozókkal való helyettesítésük csak a központi tervdöntések rugalmasabb és ezért hatékonyabb megvalósításának módját jelenti-e, vagy megváltozik magának a központi döntéshozatalnak (tervnek) a szerepe, funkciója, tartalma, a népgazdasági optimum kialakításának módszere, azaz a „terv” és a „piac” viszonya is?

Ezt a kérdést a reformmal kapcsolatban egyedülálló világossággal Csikós-Nagy Béla (1966) fogalmazta meg. Mint írta, a tervutasításos rendszer azon a hipotézisen nyugodott, hogy „a terv minden részletet felölelő szabályozó, a tervszerűséget a központilag kiszámítható népgazdasági optimum és az erre épülő tervutasításos mechanizmus jelenti” (399. o.). A tervszerűség ilyen koncepciója a piacot szükséges rossznak tekintette, amelyet csak a lakossági áruforgalom szférájában tűrt meg (átmeneti jelleggel). A gazdasági mechanizmus reformjáról való vita kezdetben Magyarországon (s ehhez a kezdethez az ötvenes évek időszakát sorolhatjuk) - mint ezt Csikós-Nagy helyesen hangsúlyozta - azt kívánta bizonyítani, hogy a népgazdasági terv teljesítését alapvetően gazdasági eszközök igénybevételével, tervutasítások nélkül is lehet biztosítani. A hatvanas évek közepére nálunk ez a vita pozitíven dőlt el. De az általánosan elfogadott közvetett szabályozás koncepciója is abból a hipotézisből indult ki, hogy objektíve létezik egy központilag kiszámítható népgazdasági optimum, amelyet akkor lehet realizálni, ha a vállalatok a jól megállapított gazdasági szabályozók hatására, nekik megfelelően cselekszenek. „Ez a koncepció a piacot lényegében a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekinti, és ezért alapjaiban megmarad a terv és a piac hagyományos értelmezésénél. Előre lehet látni - írta Csikós-Nagy -, hogy ha a gazdasági reform e koncepció szerint valósul meg, rendszerré kell tenni az operatív állami beavatkozást. Teljesen bizonyos ugyanis, hogy a gazdasági szabályozó eszközök hatására a vállalatok nem cselekedhetnek teljesen úgy, ahogyan ezt a terv (különösen pedig annak számítási anyaga) központilag feltételezi.” (400. o.)[21]

S Csikós-Nagy megadta a terv és piac viszonyának másfajta értelmezését, amely tulajdonképpen az egész megvalósítandó reformnak is egy másfajta koncepcióját jelentette: „a népgazdasági optimum ... a központi terv szabályozása alapján, de a tényleges piaci folyamatok végeredményeként alakul ki objektíve. Teljes egészében lehetséges tehát, hogy amikor a vállalatok reagálnak a gazdasági szabályozó eszközökre, nem produkálják minden részletében a népgazdasági tervet. Ezt egyébként a tervutasításos mechanizmusban sem teszik. A tervet tehát a tervgazdaság mindkét konkrét rendszerében időről időre felül kell vizsgálni. A lényeges különbség azonban az, hogy az új gazdasági mechanizmusban feltételezhető, hogy amikor a piac a központi elképzelések irányában működve visszahat a tervre, ezzel lényegében a népgazdasági optimum felé tereli a gazdasági folyamatokat.” (uo.) A terv és piac viszonyában e szerint a második koncepció szerint tehát a piac nemcsak a népgazdasági optimum teljesülésének, hanem meghatározásának is az elengedhetetlen eleme.

Vajon a terv és piac viszonyának Csikós-Nagy Béla vázolta kétféle koncepciója közül végül is melyiket tekinthetjük az 1968-as mechanizmusreform alapjának?

Ha a reform 1966 májusában elfogadott irányelveinek szövegéből[22] indulunk ki, az a következtetés kínálkozik, hogy a reform kidolgozásakor ezt a kérdést nyitva hagyták; legalábbis a szövegben olyan megfogalmazásokat találhatunk, amelyek a tervutasítások nélküli tervgazdálkodás mindkét fajta értelmezését egyaránt megengedik.

Ha viszont az 1968. évi reform után kialakult gazdasági mechanizmus működésének történetéből indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyakorlatban az első koncepció valósult meg. A tervutasítások rendszerét ugyanis a gazdasági szabályozó eszközök roppant kiterjedésű rendszere helyettesítette, amely ténylegesen képes volt biztosítani a népgazdasági tervek teljesítését, de a piaci viszonyok közvetett módszerekkel való szabályozása a központi gazdaságirányító szervek rendszeres és operatív beavatkozásával is párosult.

Teljesült tehát Csikós-Nagy előrejelzése arról, hogy ha a piacot a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekintik, akkor az operatív állami beavatkozás rendszerré válik? Igen is, meg nem is. Egyfelől a bonyolult és szövevényes szabályozó rendszer léte - amelyet ráadásul sűrűn (rendszeresen és soron kívül is) felülvizsgáltak és változtattak, s amelyet az irányító szervek formális és informális operatív beavatkozásának különféle csatornái egészítettek ki -, úgy tűnik, az igenlő válaszra jogosít fel. Másfelől azonban a piacot nálunk semmiképpen sem lehetett csupán a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekinteni, afféle cinkelt kártyapaklinak a mindent előre elrendező kártyabűvész kezében. (Emlékezzünk Varga István találó hasonlatára még 1957-ből!). Már csak azért sem, mert a hagyományos értelemben tételesen részletezett népgazdasági tervet Magyarországon a központi tervező szervek már nem is készítettek; az állam széles körű és közvetlen beavatkozását a vállalatok tevékenységébe más okok indokolták, s ezeknek rendszerint nem is volt közük az eredeti központi tervelőirányzatok teljesítéséhez. Mindenesetre ez arra is feljogosít, hogy Csikós-Nagy jövendölését nemlegesen is megválaszolhassuk.

A központi tervgazdálkodás harmadik modellje

Az 1968. évi reform eredményeként létrejött új gazdasági mechanizmus elemzői egyetértenek abban, hogy a tervutasításos rendszer megszüntetése nem vezetett a valóságos piacgazdaság valamilyen formájának kialakulásához.[23] A több mint két évtizedig működött magyar gazdasági mechanizmus története leginkább azt igazolja, hogy Magyarországon a központi tervgazdálkodásnak egy új, harmadik válfaja (ha úgy tetszik, modellje) jött létre az addig ismert központi tervutasításos (szovjet) és az önigazgatási (jugoszláv) típusú gazdálkodási rendszerek mellett. Ez indirekt módon, mindenekelőtt pénzügyi szabályozókkal irányított központi tervgazdaság volt. Ez az eredmény részben szándékolt cselekvésnek, részben tudatosan vállalt kompromisszumoknak, részben lényeges tényezők tévesnek bizonyult mellőzésének és elhanyagolásának, részben előre nem látott vagy nem látható nemzetközi és belgazdasági fejleményeknek az eredőjeként alakult ki.

Vizsgáljuk meg e fejlemények azon részét, amelyek koncepcionális okokra, tehát az 1966-os reformkoncepció által tudatosan vállalt vagy mellőzött célkitűzésekre vezethetők vissza! Kezdjük azokkal, amelyeket joggal - és nemzetközileg elismerten - tekinthetünk az 1968-as reform nagy újításának, vívmányának, pozitív eredményének!

1. Megvalósult a központi szervek volumen- és választéki előírásai, tervutasításai nélküli tervgazdálkodás. A nehézkes és költséges tervlebontásos rendszer megszűntével racionálisabb, egyszerűbb lett a központi elképzelések keresztülvitele. Friss Istvánnak, a magyar tervgazdálkodás és gazdaságpolitika több mint három évtizeden át vezető szerepet játszó „nagy öregjének” teljes mértékben igaza volt, hogy a reform tízéves mérlegét megvonó utolsó tanulmányában [Friss (1978)] ezt tekintette a magyar reform differentia specificájának, a többi kelet-európai országban bevezetett reformoktól megkülönböztető jegyének. Ami az ötvenes évek közepe óta a szocialista országok reformer közgazdászai számára csak elméleti feltevés, hipotézis volt, az Magyarországon realizálódott - minden pozitívumával és negatívumával együtt.

2. A másik tartósnak bizonyult eredmény a termelőeszköz-kereskedelemre való áttérés volt a korábbi naturális gép- és anyagkiutalásos, keretlebontásos és egyéb formájú naturálisan kötött forgalmazás helyett. A fogyasztási és termelési javak egyfajta piaca jött létre. Ez teremtette meg ugyanis a vállalati önállóság alapját, amely egyébként más szocialista országok reformjainak is fontos célja volt. De e feltétel - azaz a szabad és közvetlen vállalatközi szerződéses kapcsolatok, a vevők és eladók közötti választás, a vállalati pénzek szabad elköltésének lehetősége - nélkül a vállalati önállóság, nyereségérdekeltség és kezdeményezés követelménye nem lehetett több tiszteletre méltó óhajnál. A naturális formában előírt tervfeladatokat felváltó pénzügyi mutatók magukkal hozták a pénzben, költségekben és elérhető haszonban való gondolkodást (még ha az utóbbiak nagysága központilag manipulált is volt). A vállalatok és vezetőik, bár korlátolt, de valóságos önállóságot kaptak, más szóval központi utasítások végrehajtóiból döntéshozókká váltak, hiszen az indirekt irányítás lényege éppen az ő döntéseik befolyásolása, manipulálása volt. Ezáltal az indirekt irányítási rendszer elvben jó iskolának, közbeeső - talán elengedhetetlen - tanulási szakasznak bizonyult a valóságos piacgazdálkodáshoz vezető átmenetben.

3. Elismerést nyert - s a kitérők és visszalépések ellenére jórészt megvalósult - a gazdaság többszektorúsága, pluralizmusa. Az állami, a szövetkezeti, az ipari és a kereskedelmi vállalatok, az egyéni kisgazdaságok, a magánkisipar stb. egyenjogúságát nemcsak elvben fogadták el, hanem a gyakorlatban is érvényesítették. 1966-ban az előrelépés mindenekelőtt és hangsúlyozottan az állami és a szövetkezeti tulajdonforma egyenjogúsításában történt meg. Mi több: az 1966-os reformkoncepció nem egyszerűen az állami tulajdonforma felsőbbrendűségéről mondott le az egyenjogúság javára, hanem tudatosan arra törekedett, hogy a szövetkezeti szektorban jól bevált üzemszervezési, gazdálkodási, vállalkozási formákat az állami tulajdonú vállalatokban is hasznosítsák. Később, már inkább a nyolcvanas években, az egyenjogúsítás nyíltan vagy hallgatólagosan (az ún. második gazdaság formájában) a magánvállalkozási szféra kiterjedéséhez vezetett el. Az utóbbit a hatalom hol tiltotta, hol tolerálta, hol támogatta. Ez a kétértelmű, „húzd meg-ereszd meg” viszony már benne rejlett a reformkoncepcióban, amely a központi tervgazdálkodás megőrzését a piacorientált vagy piacszerű gazdasági formák fejlődésével kívánta összeegyeztetni. A Kádár-rendszer reformpolitikájában végső soron „a kecske és a káposzta” problémáját akarta valamiképpen megoldani.

4. Legkevésbé következetesen (befolyásolhatatlan világpiaci fejlemények és téves hazai gazdaságpolitikai vonalvezetés miatt) valósult meg az 1966-os koncepció másik fontos törekvése a külső és a belső piac összekapcsolására, a belföldi termelést a külpiacoktól elválasztó válaszfal lebontására. Mégis, az 1968 utáni gyakorlat a reformkoncepció ez irányú megvalósulása útján indult el, és sok mindent el is ért e téren: az egységes devizaszorzók, illetve később valutaárfolyamok bevezetését; a bel- és külpiaci beszerzés, illetve eladás közötti választás (még ha gyakran csak elvi) lehetőségének megteremtését; a külkereskedelmi jogok megadását belföldi termelő és forgalmazó vállalatoknak, szövetkezeteknek; a világpiaci árak fokozatos érvényesítését a belföldi árképzésben stb. Mindezek - bár igen lassan és távolról sem elegendő mértékben - a hazai termelők külpiaci tájékozódásának, érdekeltségének kialakulásához, erősödéséhez vezettek.

Vajon az 1968-as reform fogyatékosságai, gyenge oldalai közül mi az, ami már az 1966-os koncepció kialakítására vezethető vissza?

1. A reform - mint azt az 1966. májusi párthatározat címében is kimondta - a „gazdasági mechanizmus reformja” volt. Vagyis szigorúan a gazdaság szférájára korlátozódott, de azon belül sem járt együtt a gazdaságpolitika céljainak, a fejlesztési stratégiának a felülvizsgálatával. Éppen ellenkezőleg, a párt- és állami vezetés szinte axiómának, azaz vitán felülinek tekintette azt a tételt, hogy a gazdaságpolitika helyes, csak a célok megvalósítására szolgáló eszközökön, módszereken (a mechanizmuson) kell javítani. Holott ez a gazdaságpolitika a „KGST-autarkia” megvalósítását, azaz a KGST-piac igényeinek kielégítését tartotta az ún. második iparosítási hullám stratégiai céljának. Nem a világpiaci versenynek kitett, korszerű, műszakilag szüntelenül fejlesztendő termékek gyártása volt a tulajdonképpeni cél, hanem a nagy volumenű, hosszú időre változatlan összetételű vagy konstrukciójú, nem túl szigorú minőségi igényeknek megfelelő termékek mennyiségének a növelése. Ezt szolgálták a hetvenes évek állami költségvetésből finanszírozott nagyszabású központi fejlesztési programjai is. Ennek a gazdaságpolitikának viszont éppen az indirekt gazdaságirányítási rendszer volt az adekvát gazdasági mechanizmusa, de semmi esetre sem az önszabályozó piac.

2. Az 1966-os koncepció is a beruházási döntések meghozatalát és finanszírozásukat túlnyomórészt a központi állami szervek hatáskörében hagyta meg. Lényegében változatlanul vette át az 1956/57-es elképzelések egyik pontját a beruházások szükségszerű centralizációjáról a szocialista gazdaságban. Ez alá csak elméleti bázist adott a hatvanas évek elején Brus (1967) lengyel közgazdász elmélete a szocialista gazdaság két, centralizált és decentralizált modelljéről. Brusnak a hatvanas években Magyarországon ismertté vált írásai egyébként kiváló elméleti muníciót nyújtottak a magyar reformereknek a piacellenes elméleti dogmák és előítéletek leküzdésében. Miközben azonban nálunk átvették a decentralizált mechanizmus előnyei mellett szóló érvelést, magukévá tették ama tételét is, hogy az egyszerű újratermelést a vállalatokra kell bízni, míg a bővített újratermelés ebben a modellben is az állam hatáskörébe kell hogy tartozzék. Az 1966-os Irányelvek nem mondták ugyan ki kerek perec az egyszerű és a bővített újratermelés különválasztását, de ez derül ki abból, hogy miután a nagy egyedi beruházásokat eleve a költségvetési finanszírozás körébe utalták, a többire vonatkozóan az Irányelvek a következőket tartalmazták: „Szinttartó és kisebb fejlesztő beruházásaikat a vállalatok maguk fogják meghatározni és saját eszközeikből (amortizáció, nyereség egy része) finanszírozni. A beruházások jelentős része viszont vállalati nyereségből visszafizetendő bankhitelből fog történni olyképpen, hogy a bank által nyújtandó beruházási hitelek globális összegét s ennek ágazati (részben célok közötti) megoszlását nagy vonalakban a népgazdasági terv határozza meg...” [Az MSZMP KB irányelvei... (1968) 312. o.]. A reform tehát kiterjesztette a vállalati beruházások visszterhességét, de mivel a róluk szóló döntést, az eszközök allokációját hagyományos módon a népgazdasági tervre bízta, a hiteleknek célok (és nemritkán címzettek) szerinti „pántlikázása”, a különféle „népgazdasági érdekből” nyújtott kedvezmények a gyakorlatban a visszterhesség követelményét formálissá tették. Ilyen körülmények között a vállalatok „beruházási éhsége” nem csillapult, s az egész beruházási tevékenység hatékonysága, az állóeszköz-gazdálkodás eredményessége nemigen különbözött a hagyományos tervutasításos rendszerben megszokottól. De miért is különbözött volna? Hiszen a gazdasági tevékenység e szektorának intézményes rendszerét, döntéshozási folyamatait az 1968-as reform lényegében alig érintette.

3. A reform nem kívánt hozzányúlni a gazdasági és politikai intézményrendszerhez, a társadalom hatalmi struktúrájához sem, bár némileg változtatni kívánt a hatalomgyakorlás módján. A reform nyomán megoldatlanul maradt vagy keletkezett kérdések közül a szakirodalom akkoriban leginkább a szűken vett gazdasági intézményrendszer összefüggéseit tárgyalta. A hazai elemzők bőven foglalkoztak azzal, milyen ellentmondások, milyen visszahúzó hatás származott abból, hogy a gazdasági döntéshozási autonómiával felruházott állami vállalatok továbbra is az állami gazdaságirányítási hierarchia részei, pontosabban alsó láncszemei maradtak. Azzal azonban csak később - jórészt a nyolcvanas évek elején elindított gazdasági intézményrendszeri változásokkal összefüggésben - kezdett foglalkozni a szakirodalom, hogy a reform nem érintette a párt és az állam közötti munkamegosztást, pontosabban a munkamegosztás hiányát, nem szüntette meg a politikai és a gazdasági szféra egybeolvadását, a döntéshozás gazdasági kritériumainak felcserélését politikaiakkal (és viszont). Érintetlen maradt a pártállam hatalmi struktúrája is.

Pető Iván (1987) helyesen mutatja be, hogy a reformról 1966-ban hozott döntés lényegében csak a pártmunka stílusát és formáit illetően hangoztatott kívánalmakat, mert a pártirányítás mindenre kiterjedő szerepén nem kívánt változtatni. A vezetés különös gondot fordított arra, hogy mind a reform lefolyása, mind a megreformált gazdaság működése a pártszervek irányítása és ellenőrzése alatt maradjon. Ezért nem szükséges külön okokat keresni annak indoklására, miért nem kapott további impulzusokat a reform első „lépcsőjében” kialakított indirekt irányítási rendszer átlendítése a valóságos piacgazdálkodás valamilyen formájává (a szabályozottat is beleértve). A piaci ellenőrzés ugyanis már nem egyeztethető össze a pártellenőrzéssel, legalábbis nem úgy, ahogyan azt az 1966-os párthatározat elgondolta.

4. A reform lefékezésének másik beépített „garanciája” a hivatalos ideológia változatlansága volt, amely átörökítette a reform utáni időszakba is a szocialista társadalomról és gazdaságról Sztálin által kanonizált felfogást. A magyar reform jó néhány elméleti újítását (a szocialista gazdaság többféle modelljének, a tulajdonformák pluralitásának és egyenjogúságának, a szocialista gazdaság árutermelő természetének, a vállalat állammal szembeni önállóságának stb. az elismerését) a hivatalos ideológia nem adoptálta. A reform kidolgozásával vette kezdetét az az állapot, amelyet régebbi írásunkban „két malomban őrlésnek” neveztük[24]: a gazdaságirányítás a felismert szükségszerűségek útján haladt, míg az ideológia a maga hatalmas propagandaapparátusával a szocializmusnak olyan eszmeképét igyekezett fenntartani, amely egyre távolabbra állt a valós problémák megoldásától.

Ez az állapot nem spontán módon, valamiféle agitpropos mulasztás vagy inercia következtében jött létre. A Kádár-rendszert több mint harmincéves fennállása alatt alapvetően a stabilitásra törekvés jellemezte, csak kivételesen vállalta a folyamatosság részleges megtörését, ha pedig erre kényszerült, ezt mindenkor a bevált irányvonal kisebb korrekciójaként interpretálta.[25] A reform kidolgozása is a nyilvánosság kizárásával történt, maga a radikális változtatás szándéka is jó ideig rejtve maradt a közvélemény előtt. Az ideológiának, a propagandának mindig is a folyamatosság, a kontinuitás, az addig követett politika helyességének és töretlenségének az igazolása volt a feladata. Ez magyarázza meg például azt a ma már érthetetlen tényt, hogy mind a hatvanas, mind a hetvenes években nyilvánosan mélyen hallgattak arról, hogy az 1968-as reform lényegében az 1956-1957-ben megfogalmazott elképzeléseket valósította meg, illetve később arról, hogy ezeket az elképzeléseket 1957 után „revizionistának” bélyegezték. A kényes kérdéseket ugyanis elsősorban presztízsokokból mindig gondosan kerülték, de azért is, nehogy irritálják a szovjeteket.

A reform után - merre tovább?

Magyarországon valójában sohasem próbálták ki a gyakorlatban azt az elképzelést (amely a nyolcvanas évek közepe óta Kínában látszik érvényesülni), hogy lehet-e fokozatosan, lépésről lépésre a piacgazdaság irányában haladni, miközben megtartják a pártállami berendezkedés kellékeit. Már az 1968-as reform elindulásának pillanatától ezt lehetetlenné tette a nemzetközi feltételek romlása Közép- és Kelet-Európában (az ellenzéki véleménynyilvánítás erőszakos elfojtása Lengyelországban, Csehszlovákia katonai megszállása stb.). A reform folytatása nálunk a hetvenes évek elején került le a napirendről, sőt visszájára fordult.

Ennek ellenére a közgazdasági kutatásban még jó néhány évig folytatódott az 1966-ban elfogadott általános reformkoncepció által kevéssé vagy egyáltalán nem érintett területek további vizsgálata, a velük kapcsolatos elképzelések vitatása, tehát az újabb reformlépések egész sorozatának az előkészítése. Ezek a további lépések ugyan logikusan következtek és szervesen illeszkedtek az 1968-ban életbe lépett új gazdasági mechanizmusba, de már túlmentek az 1966-ban megfogalmazott elhatározásokon. A kutatók a következő megoldandó problémákat vetették fel:

a) A beruházási döntéseket decentralizálni kell, azaz ki kell venni őket a központi állami szervek kezéből. Ez azt jelentette (volna), hogy a reformnak el kell vezetnie a tőkepiac megteremtéséhez a már létrehozott árupiacok mellett. Kopátsy Sándor (1969), a Pénzügykutató Intézet vezető munkatársa új gondolkodási irányt jelző cikkében felvetette mind a tulajdon feletti felügyelet, mind a vállalatvezetés funkciójának a leválasztását az államigazgatás feladatköréről. Mindaddig a szocialista gazdaság története csak az utóbbi leválasztást ismerte - s ezt sem következetesen - az ún. vállalati önálló elszámolás (hozraszcsot) formájában. Kopátsy viszont közgazdasági érveket hozott fel az előbbi szükségessége mellett is - követve tulajdonképpen Balázsy Sándor 1956-os, Liska Tibor 1963-as és Erdei Ferenc 1965-ös elgondolásainak fonalát. Elképzelése szerint a vállalatokat részvénytársaságokká kellene átalakítani, és részvénypiacokat (értéktőzsdét) kellene létrehozni. Kezdetben a részvényeket 20 tulajdonkezelő bank között osztanák szét egyenlő arányban, de a tulajdonkoncentráció elkerülése végett törvényileg 20 százalékban korlátoznák egy-egy tulajdonkezelő bank részesedését egy vállalat tulajdonában. Akárhogy is látjuk ma Kopátsy ötletét, az mindenképpen az állami tulajdon átalakítására tett igen korai javaslat volt, hiszen maga az átalakítás csak húsz évvel később került napirendre az egykori szocialista országokban.

b) Egy Magyarországhoz hasonlóan külkereskedelem-függő országban a monetáris rendszernek a világgazdaságba való illeszkedést kell szolgálnia. Csikós-Nagy Béla (1970) a magyar gazdaságpolitika hosszú távú céljának a konvertibilis forint megteremtését nevezte meg. (A forintkonvertibilitás mint célkitűzés az 1966-ban elfogadott hivatalos dokumentumokban még csak fel sem bukkant.) Mivel az ország külkereskedelmi forgalmának kétharmadát akkoriban a KGST-országokkal bonyolította le, egy sajátos, nem monetáris elszámolási rendszerben, a konvertibilitás felé haladást a szerző csak hosszadalmas folyamatként képzelte el. S valóban, Csikós-Nagy várakozásainak teljesülése több mint huszonöt évet vett igénybe, és csak a KGST kereskedelmi rendszerének, majd magának a KGST-nek a kilencvenes évek elején bekövetkezett összeomlása után válhatott valóra.

c) A gazdasági fejlődés sikeres útjának megtalálásához nemcsak a régi gazdasági mechanizmussal, hanem a régi gazdaságpolitikai koncepcióval is szakítani kell. Ez volt Jánossy Ferenc (1969) nagy port felvert tanulmányának a következtetése. Szerinte el kell vetni az extenzív (termelésitényező-igényes), mennyiségi jellegű, lényegében autark fejlesztés koncepcióját, amely csupán a gazdaság kvázifejlett állapotát eredményezte: az alacsony minőségi színvonalú javak növekvő kibocsátását. Jánossy csaknem profétának bizonyult, amikor arra figyelmeztetett, hogy a kvázifejlett gazdaság nem tud helytállni, ha majd ki lesz téve a világpiaci erők versenyének.

A hetvenes években, miután a reform továbbfejlesztése elakadt, a közgazdasági kutatás figyelme a központi tervgazdálkodás Magyarországon kialakult addig nem ismert sajátos rendszerének a működése felé fordult. Ekkor született újjá a magyar gazdasági szociográfia is - némileg hasonlóan az ötvenes évek második feléhez -, mert a közgazdászok, szociológusok érdeklődése a modellektől és elvektől az empíria, az új jelenségvilág feltérképezése, megismerése felé fordult. A kutatók, jóllehet kiemelték az új gazdálkodási mechanizmus azon sajátosságait is, amelyek kedvezően megkülönböztették a szovjet típusú tervgazdálkodástól, meglehetősen korán rámutattak az új gazdasági mechanizmus belső ellentmondásaira. Alapos elemzésnek vetették alá azokat a visszásságokat, gazdaságilag káros következményeket, amelyek abból a körülményből származtak, hogy a döntéshozási autonómiával felruházott állami vállalatok változatlanul betagolódtak az állami gazdaságirányítás hierarchizált rendszerébe, annak részei (pontosabban: alsó szintjei) maradtak [vö. Tardos (1972); Bauer (1975)]. Azokkal az ellentmondásokkal már csak később, a nyolcvanas években foglalkozott a szakirodalom, amelyek a politika és gazdaság intézményi egybeolvadásából, elválasztatlanságából adódtak.

A magyar reform ugyanis azzal, hogy - különféle, részben még indokolt okokból is - a pártállam hatalmi felépítését érintetlenül hagyta, végső soron céljainak megvalósítását blokkolta le - legalábbis a létező rendszer keretein belül.

Hivatkozások

Andorka Rudolf (1994): A Központi Statisztikai Hivatal szerepe a demográfiai, szociológiai és közgazdaságtani tudományban Péter György elnöksége idején. Megjelent: Árvay-Hegedűs B. (1994), 121-126. o.

Árvay János-Hegedűs B. András (szerk.) (1994): Egy reformközgazdász emlékére. Péter György, 1903-1969. Cserépfalvi-T-Twins, Budapest.

Bácskai Tamás (1957): Az értéktörvény jobb felhasználása még nem revizionizmus. Népszabadság, augusztus 14.

Balázsy Sándor (1954): Javítsuk meg tervezési módszereinket. Többtermelés, 11. sz., 2-12. o.

Balázsy Sándor (1955): Válasz a hozzászólásokra. Többtermelés, 5. sz.

Balázsy Sándor (1956): Üzemi munkástanács, vállalati önállóság, iparvezetés... Közgazdasági Szemle, 11-12. sz., 1293-1306. o.

Balázsy Sándor-Varga György (1959): A szocialista iparirányítás szervezeti kérdéseiből. Közgazdasági Szemle, 8-9. sz., 826-847. o.

Bauer Tamás (1975): A vállalatok ellentmondásos helyzete a magyar gazdasági mechanizmusban. Közgazdasági Szemle, 6. sz., 725-735. o.

Berend T. Iván (1983): Gazdasági útkeresés 1956-1965. Magvető, Budapest.

Blaug, Mark (szerk.) (1986): Who's Who in Economics. A Biographical Dictionary of Major Economists, 1700-1986. Second Edition. The MIT Press, Cambridge, MASS.

Brus, Wlodzimierz (1967): A szocialista gazdaság működésének általános problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Brus, Wlodzimierz (1986): Institutional change within a planned economy. Megjelent: Kaser (1986).

Brus, Wlodzimierz-Laski, Kazimierz (1989): From Marx to the market: Socialism in search of an economic system. Clarendon Press, Oxford.

Csendes Béla-Vági Ferenc (1964): Jövedelmezőség és termelés a szövetkezeti gazdaságokban. MTA KTI-Kossuth, Budapest.

Csikós-Nagy Béla (1963): Kritikai megjegyzések a világpiaci árbázisú árrendszerhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 1077-1084. o.

Csikós-Nagy Béla (1966): A magyarországi árvita két szakasza. Közgazdasági Szemle, 4. sz., 393-404. o.

Csikós-Nagy Béla (1970): Gazdasági mechanizmusunk fejlesztésének főbb kérdései. Közgazdasági Szemle, 4. sz., 448-458. o.

Csikós-Nagy Béla (1995): Gazdaságpolitikai elképzelések a második világháború utánra. Magyar Tudomány, 2. sz.

Csikós-Nagy Béla-Jávorka Edit-Schmidt Ádám (1963): A szocialista világpiac ártípusának kérdése. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 114-155. o.

EGB (1955): Economic Survey of Europe in 1954. United Nations, Economic Commission for Europe, Genf.

Erdei Ferenc (1959): Mezőgazdaság és szövetkezet. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Erdei Ferenc (1986): Ajánlások a gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztésére vonatkozó munkához. Megjelent: Szamuely (1986a), 331-340. o.

Erdei Ferenc-Csete László-Márton János (1963): A mezőgazdaság belterjessége. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Erdős Péter (1956): A népgazdaság központi irányítása és a gazdasági mechanizmusok. Szabad Nép, szeptember 14.

Fejtő, François (1974): A History of the People's Democracies. Eastern Europe since Stalin. Penguin Books, Harmondsworth.

Feladataink... (1955): Feladataink a Központi Vezetőség márciusi határozatának megvalósításában. Közgazdasági Szemle, 3-4. sz., 260-268. o.

Fekete Ferenc (1959): Bővített újratermelés a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Friss István (1957): Népgazdaságunk vezetésének néhány gyakorlati és elméleti kérdéséről. Az MSZMP Központi Bizottságának Politikai Akadémiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Friss István (1978): Tíz év gazdasági reform. Valóság, 7. sz., 1-14. o.

Gadó Ottó (1963): Az iparvállalatok összevonása és a vállalati önálló elszámolás. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 156-168. o.

Gergely István (1961): Tiszta jövedelem a szocialista iparban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Háy László (1964): Közgazdaságtudományunk helyzete és feladatai. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 137-150. o.

Hegedűs András (1960a): A munkásbérezés rendszere iparunkban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Hegedűs András (1960b): A tervgazdálkodás konkrét rendszeréről. Közgazdasági Szemle, 12. sz., 1422-1438. o.

Hegedűs András (1961): A tervgazdálkodás konkrét rendszere kutatásának néhány elméleti és gyakorlati kérdése. Közgazdasági Szemle, 12. sz., 1412-1429. o.

Hegedűs András (1988): A történelem és a hatalom igézetében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Hegedűs B. András-Rainer M. János (szerk.) (1989), A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. I. Két közgazdasági vita. Kelenföld Kiadó-ELTE, Budapest.

Hevesi Gyula (1955): A termelés gazdaságosságának feltételeiről. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 188-198.o.

Jánossy Ferenc (1969): Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz., 806-829. o.

Judik József (1947): A hároméves gazdasági terv. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 1-2. sz., 1-49. o.

Káldor Miklós (1979): Interjú. Valóság, 12. sz., 74-81. o.

Kaser, M. C. (szerk.) (1986): The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975. Volume III. Clarendon Press, Oxford.

Kemenes Egon (1955): A gazdaságosság szempontjainak érvényesülése a vállalati tevékenységben. Közgazdasági Szemle, 3-4. sz., 402-411. o.

Komló László (1962a): A munka értékelése és díjazása a termelőszövetkezetben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Komló László (1962b): A háztáji gazdálkodás szükségessége. Közgazdasági Szemle, 12. sz. 1484-1495. o.

Kopátsy Sándor (1969): A vállalati tevékenység komplex és többéves értékelésének problémája. Pénzügyi Szemle, 11. sz., 929-936. o.

Kornai János (1956): Gyökerestől írtsuk ki a bürokráciát! Szabad Nép, október 14.

Kornai János (1957): A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok alapján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Kornai János (1987): A magyar reformfolyamat: víziók, remények és a valóság. I-II. rész. Gazdaság, 2. sz. 5-46. o., 3. sz., 5-40. o.

Kornai János (1990): A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Második kiadás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Kornai János (1994): Péter György, a reformközgazdász. Megjelent: Árvay-Hegedűs B. (1994), 75-89. o.

Kornai János-Richet, Xavier (szerk.) (1986): La voie hongroise. Analyses et expérimentations économiques. Calmann-Lévy, Párizs.

Kovács János Mátyás (1992): Compassionate doubts about reform economics (Economic science, ideology, politics). Megjelent: Kovács, J. M.-Tardos, M. (szerk.) Reform and Transformation in Eastern Europe. Routledge, London and New York, 299-333. o.

Liberman, J. (1962): Plan, pribil, premija. Pravda, szeptember 9.

Liska Tibor-Márias Antal (1954): A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás. Közgazdasági Szemle, 1. sz., október, 75-94. o.

Liska Tibor (1963): Kritika és koncepció. Tézisek a gazdasági mechanizmus reformjához. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 1058-1976. o.

Mátyás Antal (szerk.) (1994): Magyar közgazdászok a két világháború között. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Molnár Endre (1957): Revizionista nézetek a szocialista állam gazdasági szerepéről. Társadalmi Szemle. 2. sz., június, 44-59. o.

Az MSZMP KB irányelvei a gazdasági mechanizmus reformjára (1968), Megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963-1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 301-450. o.

Az MSZMP Központi Bizottságának kiinduló irányelvei a gazdaságirányítási rendszer reformjára (1968): Megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963-1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 233-264. o.

Nagy Tamás (1956): Előszó. Megjelent: Péter (1956).

Nagy Tamás (1963): Egy kritikáról és koncepcióról. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 1085-1093. o.

Nagy Tamás-Esze Zsuzsa (1963): A „többcsatornás” ipari termelői ártípus. Közgazdasági Szemle, 1. sz., 15-29. o.

Nagy Tamás-Ozsvald László (1963a): Rentabilitás és anyagi ösztönzés. Pénzügy és Számvitel, 1. sz.

Nagy Tamás-Ozsvald László (1963b): Vita az iparvállalatok tervszerű irányításának rendszeréről a Szovjetunióban. Közgazdasági Szemle, 3. sz., 332-342. o.

Nemény Vilmos Béla (1948): Gondolatok korunk átalakulásának kérdéséhez. Közgazdasági Szemle, 90. köt., 1-4. sz., 115-128. o.

Ozsvald László (1963): A műszaki dolgozók anyagi ösztönzési rendszere. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Péter György (1954): A gazdaságosság jelentőségéről és szerepéről a népgazdaság tervszerű irányításában. Közgazdasági Szemle, 3. sz., december. Megjelent: Péter (1956), 31-69. o.

Péter György (1956): A gazdaságosság és jövedelmezőség jelentősége a tervgazdálkodásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Péteri György (1994): A Központi Statisztikai Hivatal és a gazdasági reform. Megjelent: Árvay-Hegedűs B. (1994), 111-120. o.

Pető Iván-Szakács Sándor (1985): A hazai gazdaság négy évtizedének története. 1945-1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. 1945-1968. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Pető Iván (1987): A gazdaságirányítási mechanizmus és a reform megítélésének változásai a hatvanas évek közepén. Medvetánc, 4. sz.

Propagandista (1986): A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata a párt politikai irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hibákról s az ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról. 1953. június 28. Propagandista, X. évf. 4. sz., 136-167. o.

Schmidt Ádám (1961): A vállalati jövedelemelvonás kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Schumpeter, Joseph (1942): Capitalism, Socialism and Democracy. HarperaBros., New York.

Sík György (1966): A tervezés tudományos színvonalának és a gazdaságirányítás reformjának kapcsolata. Közgazdasági Szemle, 4. sz., 405-416. o.

Szabó Kálmán-Mandel Miklós (1966): Az állóeszköz-gazdálkodás helye az új mechanizmusban. Közgazdasági Szemle, 5. sz., 525-538. o.

Szamuely László (szerk.) (1986a): A magyar közgazdasági gondolat fejlődése, 1954-1978. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Szamuely László (1986b): Bevezetés. Negyedszázados vita a szocialista gazdaság mechanizmusáról Magyarországon. Megjelent: Szamuely (1986a), 9-56. o.

Szamuely László (1987): Szocializmusfelfogás, modernizáció és reform Magyarországon, I. rész. Világosság, 4. sz.

Szurdi István (1958): Néhány észrevétel a Közgazdasági Szakértő Bizottság elgondolásaihoz, javaslataihoz. Közgazdasági Szemle, 7. sz., 688-695. o.

Tardos Márton (1972): A gazdasági verseny problémái hazánkban. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz., 911-927. o.

Theiss Ede (1947): Dinamikai közgazdaságtudomány és társadalmi folyamat. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 3-4. sz., 129-155. o.

Varga Edit (1958): A tervezés módszereinek megjavítása. Közgazdasági Szemle, 7. sz., 696-705. o.

Varga György (1957): Gazdasági mechanizmus „vagy” gazdaságpolitika? Közgazdasági Szemle, 7. sz., 759-770. o.

Varga István (1947): A gazdasági élet fejlődése és a közgazdaságtan. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 5-12. sz., 257-274. o.

Varga István (1957): A Közgazdasági Szakértő Bizottság elgondolásai. Közgazdasági Szemle, 10. sz., 997-1008. o.; 12. sz., 1231-1248. o.

Varga István (1958): Néhány gondolat a népgazdasági tervezés módszereinek megjavításáról. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 151-161. o.

Vincze Imre (1955): Tervezési módszereink tökéletesítésének néhány problémája. Közgazdasági Szemle, 10. sz., 1215-1225. o.



[15] Néhány mérvadó publikáció a hadjárat első évéből magas állású pártfunkcionáriusok tollából: Molnár (1957), Friss (1957), Szurdi (1958), Varga E. (1958).

[16] Vö. Csikós-Nagy-Jávorka-Schmidt (1963).

[17] Lásd Hegedűs (1960b), (1961).

[18] E sorok írójának (akkoriban a Közgazdasági Szemle szerkesztőségi munkatársának) személyes emlékei szerint Liska Tibor kéziratát a laphoz egy másik, széles profilú társadalomtudományi folyóirattól irányították át (amelynek a szerző eredetileg szánta) azzal az indoklással, hogy a szaklap „illetékesebb” tartalmának elbírálásában, olvasóközönsége pedig alkalmasabb a „megfelelő” értékelésre. Liska kéziratát azután a Közgazdasági Szemle szerkesztőbizottsága vitatta meg (amely testületileg csak igen ritka esetekben vitatott meg közlésre benyújtott kéziratokat), s az a furcsa határozat született - amely olvasható a cikkhez fűzött lábjegyzetben is -, hogy a cikket közlik, noha a szerkesztőbizottság nem ért vele egyet. Ez a határozat azért volt furcsa, mert a lap nem szokott közölni olyan cikkeket, amelyekkel a szerkesztőbizottság nem értett egyet (erre akkoriban nem egy példa akadt). Ráadásul Liska Tibor cikkével együtt, ugyanabban a lapszámban a szerkesztőbizottság két prominens tagjának is megjelent a Liska nézeteit elutasító írása. [Vö. Csikós-Nagy (1963), Nagy (1963).]

[19] Egykorú magyarországi elemzését, kommentálását lásd: Nagy-Ozsvald (1963a), (1963b).

[20] A mind több ponton éleződő egyensúlyhiányról - az eladhatatlan hazai termékek készleteinek kritikussá váló halmozódásáról, az eladósodás növekedéséről s ezen belül a rövid lejáratú kereskedelmi hitelek törlesztésének már-már likviditási válságot okozó gondjairól - rövid, de szemléletes összefoglalás található Berend T. Iván (1983) művében (406-447. o.).

[21] Kovács János Mátyás (1992) mai liberális alapállásából tör pálcát a megelőző négy évtized reformer közgazdászai felett. Abban marasztalja el őket, hogy a tervet „steril (politikailag semleges) intézménynek” (313. o.) fogták fel. Szerinte „a közgazdasági elmélet szintjén ezeket a fogalmakat a legjobb esetben is csak szimmetrikusan ábrázolták. Jól ismert, hogy kezdetben a tervszerűség felsőbbrendűsége, vagyis a »jó« terv javára való aszimmetria a reformista körökben vitán felül állt... A nyolcvanas években a reformerek kezdték elfogadni azt a nézetet, hogy a »jó terv« és a »jó piac« között egyfajta absztrakt szimmetria van. A reform-közgazdaságtan uralkodó diskurzusában mellőzték azt a gondolatot, hogy a tervet és a piacot nem lehet egyenlővé tenni egy elképzelt egyenletben, például azért, mert a szovjet típusú gazdaságokban a terv »fertőzőbb« a piacnál: a tervezés cseppje egy hordónyi piacot tehet tönkre.” (314. o.) Kovács figyelmét - irigylésre méltó szakirodalmi tájékozottsága ellenére is - úgy látszik, elkerülte Csikós-Nagynak ez a még 1966-ban kifejtett álláspontja. De meglehet, hogy a magyarázat másutt keresendő: egyszerűen nem illett volna bele a merészen szárnyaló általánosításába.

[22] Vö. Az MSZMP KB irányelvei... (1968).

[23] Vö. például Kornai (1987), Kornai-Richet (szerk.) (1986), Brus-Laski (1989).

[24] Vö. Szamuely (1987) 211. o.

[25] Vö. Pető (1987) 63. o.