Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

2. fejezet - A második reformtól a rendszerváltozáson át a szociális piacgazdaságba (1970-1996)

2. fejezet - A második reformtól a rendszerváltozáson át a szociális piacgazdaságba (1970-1996)

Csaba, László

E mába érő áttekintés fő vonala a valóságban lezajlott eseményeket, s a róluk való gondolkodást követi nyomon.[26] Nem feladata az egyes személyek fejlődésének bemutatása, a gyakorta változó álláspontok minősítése, még kevésbé az időközben más területre „átrándult” kollégák pályaképének megalkotása. Ha van főszereplő, az a korszellem, egy-egy időszak gondolkodásának fő sodra. Elemzésünk leíró jellegű, s távol áll tőlünk a post hoc, ergo propter hoc szemlélet, vagy az, hogy bármely irányzatot győztesnek minősítsünk. Nem sugalljuk, hogy csakis a megtörtént úton, eleve elrendelten lehetett haladni. Kétségtelen viszont: nehéz lenne a történetiségnél immanensebb rendező elvet találni egy tudományszak - belső értékrendje szerinti - bemutatására.

Minél kevésbé véljük úgy, hogy egyfajta „helyes” álláspont és „egyedül üdvözítő” szemléletmód helyett meglelhetjük - netán már meg is leltük - a másikat,[27] annál kevésbé tekinthető tudományon belülinek az az egyre terjedő szemléletmód, amelyik során egy-egy iskola - a saját axiómarendszerének meghirdetésével - már eleve kizár a szakmából (esetleg az egész tudományból) más megközelítéseket. Szomorú, hogy ezt az eljárást egy-két tekintélyre - netán konvencióra vagy divatáramlatra - hivatkozva, sokan igazoltnak látják. Nincs tehát olyan objektív vagy közösen elfogadott külső vagy belső mérce, amihez elemi eljárásokkal mérve, kétséget kizárólag megállapíthatnánk - az atlétikához vagy az úszáshoz hasonlóan - a reálteljesítményeket.

Fő sodornak tekintjük egy-egy gondolat első megfogalmazását, legnagyobb hatású vagy (legalább a korszakot) jellemző kifejtését. Ennek föltárása nem mindig egyszerű, és nem is mindig egyértelmű, hiszen a minden nyomtatott termékre vonatkozó többszintű cenzúra csak 1989-ben szűnt meg. Ezért jelentős művek időnként nem a szaklapokban, vagy nem a keletkezésük által indokolt időben jelentek meg. Ezért gyakori, hogy a kor ismeretszintjét nem a vezető szakfolyóiratok és a hivatásos szakirányú kiadók tevékenysége jelzi.

A rendszerváltozást követően a kiadás és a terjesztés összeomlása folytán az összkép tartósan mozaikszerűvé válik, feltárását nemcsak a kellő történelmi rálátás hiánya nehezíti. E fejlemények mellett azonban az időről időre erősödő, egymással összhangban sem lévő korabeli ideológiai és/vagy gazdaságirányítói buzgalom - a korszak kézenfekvő tabuin túl - is akadályozza egyes kérdések nyílt tárgyalását. Különösen a külkereskedelem, a nemzetközi pénzügyek és a döntési rendszer határterületei bizonyulnak politikailag kényesnek. A rendszerváltozástól pedig az „üzleti titok” bűvös szava válik Jolly Jokerré, és korántsem csak a privatizációs és más vagyonfüggő kérdésekben. A nemzetgazdasági információs rendszer tartós szétziláltsága ugyancsak megnehezíti a tájékozódást és az érdemi eszmecserét.

A közgazdasági eszmecsere célja részben e korlátok tágítása, utóbb ledöntése és újrafelállításának megakadályozása volt. E tények ismeretének híján nehezen érthető, miért (volt) szükségképp oly más a magyar és más a nemzetközi közgazdasági fő sodor. Továbbá az is, hogy a bevett tudományos mutatók - így a vezető kiadók és lapok kínálata vagy épp az idézettség[28] - miért csak kevéssé megbízhatóan igazítanak el a korszak termésében. Az eredeti formájában korántsem véletlenül csődbe ment Akadémiai Kiadót sem hazai, sem nemzetközi kínálata alapján nem lehetett az Oxford, a Cambridge University Press vagy az MIT Press magyarországi megfelelőjének tekinteni. Ugyanígy egy-egy közlemény megjelenési helye - például irodalmi, társadalmi vagy szamizdat lapban - elmélettörténetileg sem minősít úgy, ahogy a nemzetközi tudományos világ az American Economic Review vagy az Economic Journal márkajelét minőségtanúsítványként értelmezi. Mindez magyarázza, hogy a tárgyalt korszak összképe csak a szokásosnál szélesebb forrásból merítő, szuverén feldolgozás alapján rajzolható meg.

Az értékelés paraméterei pedig az általános tudományfilozófiai és módszertani szempontok betartása mellett magának a korszaknak, a történelmi átalakulásnak a természetéből adódnak. Ez persze azt is jelenti, hogy - Konrád György nyomán - sem a korabeli, sem az utólagos értékelés nem lehet az adott időszak cenzúrájától függő. A cenzor hol idegesebb, hol engedékenyebb hangulata az elmélettörténet mércéjén végképp külsődleges szemponttá válik.

A reform rehabilitálásával a piacgazdaság lényegének megértéséig

Az első - és máig egyetlen - tudománymetriai elemzés formai jegyek alapján az 1976 előtti szakasz egészét illeti a „tudomány előtti időszak” jelzőjével. [Such-Tóth (1989), 1238. o.] Saját értelmezésünkben azért van ugyanitt a szakaszhatár, mert 1975-től jelentek meg azok az írások, amelyek analitikai értelemben is szembeszálltak a korszak helyes elképzelések-torz végrehajtás sémájú hivatalos dogmájával. A Nyers Rezső és Fehér Lajos képviselte[29] reformszárny 1972 novemberi bukásával az új mechanizmus politikai elhalálozását csak az gátolta meg, hogy teljes körű és nyilvános visszavonása a párt tévedhetetlenségének dogmájába ütközött volna.

Pártberkekben a reform kudarckénti beállítása, az 1968-as bukott csehek és a jugoszláv elhajlók túlzott „liberalizmusának” ostorozása közhellyé vált, a gazdasági elemzők ezzel ellentétes következtetésre jutottak semlegesnek tűnő, technikai elemzéseikben. Helyzetüket erősítette a tervirányítás híveinek súlyos tévedése. Utóbbiak a külvilágtól való elzárkózás mellett a növekedés felgyorsításával próbáltak a négyszeresére nőtt világpiaci olajárhoz és az utóbbi kiváltotta világgazdasági recesszióhoz alkalmazkodni. A Szovjetunió azonban már 1975 februárjától részlegesen érvényesítette a külpiaci áremelkedést. A statisztikai számítások azt is kimutatták, hogy a növekedésgyorsítás végső soron nettó nemzetijövedelem-vesztéshez vezetett 1974-ben [Tardos (1975)]. Ezért a politikailag győztes irányvonal alól gazdaságilag - szinte győzelme pillanatában - kifutott a talaj. A két évtizeddel korábbi helyzettől eltérően sem gazdasági, sem politikai értelemben nem jött a testvéri szovjet segítség. Komócsin Zoltán, a pártütők vezére rákbetegségben meghalt, az utódjelölt Németh Károly pedig már a pártkongresszus előtt átállt a Brezsnyev által személyesen megtámogatott Kádár Jánoshoz. így - tipikus kompromisszumként - a győztes baloldalra maradt a reformpolitika folytatása, az ebben rejlő számtalan abszurditással.

A világgazdasági változásokra való sikertelen válasz megerősítette a új mechanizmus szakmai kritikáját, ami a megvalósított tervezet félénk, felemás jellegét hibáztatta. Az érvelés egyik síkja a nemzetközi összefüggésekkel érvelt. Egyrészt a sikeres alkalmazkodás pontról pontra az ellenkezőjét igényelte mindannak, amit a kormány éppen csinált, azaz recentralizálás helyett decentralizálást, árrögzítés helyett árliberalizálást, növekedésgyorsítás helyett az alkalmazkodási recesszió vállalását [Tardos (1975)]. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy egyszerűen nincs, sőt többé soha sem lesz visszaút a „növekedési aranykorba”, ahol „a minél nagyobb, annál jobb” szemlélet határozhatja meg a gazdaságpolitika és az irányítás értékrendjét [Bognár (1976)]. Mint az utóbb idézett kötet kissé csapongó fejtegetései sokszálúan igazolták, egyszerűen véget ért az autonóm célkijelölés és eszközválasztás időszaka, ami pedig a politikai és a gazdasági rendszer lényegi vonásaiból adódott. Gazdaságilag ez egyenértékű volt azzal, hogy a növekedés rendszerspecifikus, szocialista típusa [Kornai (1993a) 224-227. o.] - az erőforrások mozgósításán, központosításán és újraelosztásán alapuló kiegyensúlyozatlan fejlődés stratégiája - vált fenntarthatatlanná.

Az új mechanizmus elégtelenségét másik síkon a belső - inherens, saját céljait számon kérő, nemzeti és az adott modell keretein belüli érvekkel operáló - tényfeltáró módon bírálták. Ennek megbízható hátterét jelentette az ún. zöld-fehér kritikai elemzés [Nyers-Nagy (szerk.) (1973)], aminek elkészítésében szinte „mindenki” részt vett, aki (a döntéshozatal szempontjából) számított. Ez a közel kétszáz ember azért dolgozott pártfeladatként a gazdasági rendszer kritikai elemzésén, mert az 1966-ban kialakított rendszertervnek csak egy részét vezették be. Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása után a már jóváhagyott második szakasz bevezetését elnapolták.

Az 1971-1972-ben jelentkező beruházási feszültségekre hivatkozva, a moszkovita csoport ezt az elemzést kisajátította, és a reformerek ellen fordította. Tehette, hisz a hivatásos reformerek maguk is kritikusan, kendőzetlen nyíltsággal szóltak a rendszer felemás voltáról és csekély eredményeiről is. Míg azonban ők a piaci irányú radikalizálódást várták e kendőzetlen hangtól,[30] a balosok a - korabeli „munkásmozgalomban” valóban nem szokásos - kritikai élt a reform kidolgozói ellen fordították: a moszkvai, kelet-berlini és prágai hátszéllel ezt tették meg botránykővé, egész fellépésük megalapozójává.

Bár győzelmük pirruszinak bizonyult,[31] az egypártrendszer lényege miatt egy ilyen „népfrontos” munkát, amiben „mindenki” benne volt, nem lehetett egyszerűen meg nem történtté tenni, különösen nem a kádári stabilitásorientált káderpolitika mellett. Sőt, a dolgok természete folytán pontosan a balosok érdekében állt, hogy az amúgy éppen megregulázás alatt álló sajtó némely termékei - a „bármit, csak ártson” alapon - teret ad(hat)tak a kritikai elemzés szellemét idéző, annak fonalát felvevő és továbbvivő írásoknak is. Míg tehát a Pozsgay Imre és Benke Valéria fémjelezte Társadalmi Szemle a munkásosztály rovására élősködő vállalkozók és más kispolgári elemek ellenében a többi testvérország tapasztalatának átvételére és a szocialista életmód „elmélyítésére” ösztönzött, másutt egy ideig még teret kapott a szakmai kritika is.

A beruházások decentralizálását, a vállalatok fejlesztési szabadságát elemző cikkében a Beruházási Bank vezérigazgatója kiemelte: a cégek számára megmaradó pénz a pótlásra és a cserére sem elég. így a korábbi időszakból öröklött aránytalanságok kiigazítása meg sem indulhatott az 1968-1974 közti időszakban [Deák A. (1975) 103. o.]. A brusi modell pedig a folyó döntéseket egyértelműen a vállalatokra telepítette volna. De nem működtek jobban a híres fő arányokat biztosítani hivatott makroszintű döntések sem. A nagyberuházások indítása kellő műszaki és gazdasági előkészítés nélkül történt, a beruházási piac egyensúlya pedig véletlenszerűen, a húzd meg, ereszd meg politika szerint alakult [Huszárné-Mandel (1975)]. A mikrogazdasági elemzések nyomát sem lelték a vállalatok megjavult adaptációs készségének, annál is inkább, mert a szaporodó egyedi beavatkozások jellege kifejezetten struktúrakonzerváló volt [Laki (1976)]. Mindebből a rendszerszerű közelítés már levonhatta azt a következtetést, hogy az 1968-as kompromisszum - a korabeli vélelmek fordítottjaként - nem önkiteljesítő, hanem önfelszámoló jellegű volt. Az intézményi rendszer, az árrendszer és a hatalomgyakorlás változatlansága - azaz a „beépített fékek” természete - lételemétől fosztotta meg a piacot. Iránytű nélkül pedig a decentralizálás csak ront a teljesítményen, azaz a visszarendeződés, a központosítás szükségszerű volt, nem pusztán politikai/végrehajtói tévedés [Bauer (1975)].

A rendszer alapvető megreformálhatatlanságának gondolata is ekkortájt fogalmazódott meg két, merőben eltérő zsánerű műben. Kozma Géza (1976) pénzügytechnikai munkája a KGST-t a háború előtti és alatti, piacgazdaságok közti klíringgel állította párhuzamba. Ebből világosan kirajzolódott a KGST zárt, reformálhatatlan jellege, mivel nemcsak a technikai, hanem a rendszerbeli előfeltételei is hiányoztak bármiféle áthidaló/közbenső megoldás kialakíthatóságának. A megreformált tervgazdaság oly messze volt a piaci rendtől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A másik művet filozófusok írták [Bence-Kis-Márkus (1972/1991)]. A röviden Anti-Tőkeként is hivatkozott mű átfogó bölcseleti jellege miatt vált a Kádár-korszak 32 éve alatti egyetlen valódi boszorkányüldözés tárgyává.[32] Közgazdasági elmélettörténeti szempontból az Überhauptként - végső soron, egyáltalán lehetséges-e - emlegetett kötet fő üzenete az, hogy a szabad termelők társulása, az önigazgató és demokratikus köztulajdon, ami a piaccal vegyíthető, nemcsak önellentmondásos, hanem eleve lehetetlen (294-382. o.). Ez ugyan - például az osztrák iskola műveiből - korábban is tudható volt, a mű azonban több szempontból és mai mércével mérve is korszakalkotó.

Először: a Lukács György tanítványaiból álló, neomarxista kör jutott saját logikája szerint olyan felismerésre, amit korábban csak az ideológiai ellenfelek, a rendszer ellenlábasai állítottak. Ebből a szempontból a kötet a hatvanas évek közepén megindult magyarországi olvadás egyenes következménye, ha tetszik, eszkalálódása volt. Végső soron a politikai és a gazdasági rend közti összhang követelményét [33] fogalmazta meg az egypártrendszer viszonyai között. A marxi logika ellentmondása egyben a politikai egyöntetűség megőrzése és az - elvileg megcélzott - gazdasági pluralizmus kibékíthetetlen ellentétét is jelenti.

Másodsorban tartós érvénnyel válaszolt meg olyan kérdéseket, amelyek a nyilvánosság számára csak másfél évtized múltán a tulajdonreform és a privatizálás összefüggésében kezdtek[34] tisztázódni. Sőt, az önigazgatás sok tekintetben váratlan és ellentmondásos reneszánsza révén, a nyolcvanas évek közepének magyar reformgondolkodása számára külön is hasznos lehetett volna ez a könyv, ha hozzáférhető lett volna az „átlagos rendszertervező” számára is.

Végül - harmadszor - az Überhauptnak az az üzenete is igazolódott, hogy valóban kritikai, a rendszer alapjait érintő gazdaságtan csak a diktatórikus hatalom lebomlásakor, e lebomlás mértékében vált lehetségessé. A reformjavaslatok eszkalálódása, majd rendszerváltozásba történt átcsapásuk ezt kézzel foghatóvá tette. És viszont: a történeti események - ha bennük nem pusztán a szovjet vezetés hibáinak halmozódását vagy világméretű összeesküvést, netán puszta véletlent látunk - visszamenőleg, induktíve is igazolták a hetvenes évek elején még csak deduktíve megfogalmazott felismerést. Az pedig, hogy e kérdésnek van közgazdasági, fejlődéselméleti jelentősége, az évtizedünkben folyó Kína-vita, a kínai-kelet-európai párhuzamok kedveltsége pótlólag is szemlélteti.

A hetvenes évek derekán azonban - jórészt a geopolitikai kötöttségekre tekintettel - a magyar közgazdaságtan fő árama még nem volt ily radikális. A kor gondolkodása a hangsúlyt nem a - politikailag épp lehetetlen - gyökeres, 1966-os jellegű piacosításra tette, hanem elfogadta: egyensúlyi árak híján nem kerülhető el az állami beavatkozás. Ekkor fogalmazódott meg először határozottan, hogy a reform súlyos, konstrukciós hibája - koncepcionálisan is - a bankreform hiánya, közelebbről az, hogy a Nemzeti Bank elsősorban hitelbankként működött, és csak másodsorban makroirányítási szervként [Hoós (1976) 200. o.].[35] Márpedig - Széchenyitől tudható - önálló hitelintézetek híján nem működik a piacgazdaság. Mivel azonban nem piacos időket éltek, másfajta megoldások után néztek.

Eredetileg üzemgazdasági, marketingszemléletű javaslatként vetődött fel a műszaki-gazdasági kritériumok alkalmazása a nyereség kiegészítésére, hosszú távú döntések vállalati szintű megalapozására [Simán-Varga (1976)]. Nem meglepő, hogy a vállalatok helyett az ágazatok tűzték ezt zászlójukra, mert így a tervutasításos rendszert vélték formálisan is visszacsempészhetőnek. A másik irányzat a vállalatméret szakadatlan növekedését vastörvénynek, technikai, szervezési adottságnak tekintette [Hoós (1976) 78-104. o.]. Ez - a központosítás - ugyancsak az irányító szervek kényelmét fokozta. A kettő ötvözeteként, a KGST-ben ekkoriban érlelődő hosszú távú célprogramok mintájára megfogalmazódott a műszaki-gazdasági kritériumokra alapozott, 10-15 éves szelektív, alágazatra lebontott állami fejlesztési tervek víziója, természetesen KGST-orientációval [Kozma F. (1978) 282-344. o.].

Aligha meglepő, ha az említett törekvés mindhárom eleme ellenkezésbe ütközött, s ez fontos, tartós felismerések forrásává vált. Számos részletes elemzés cáfolta a nagyság varázsát, különösen a sorozat- és szervezetnagyság fetisizálását találták megalapozatlannak a legkülönbözőbb területeken [(Varga György (1977); Inzelt (1978); Kevevári (1977); Révész (1978); Schweitzer (1980).] Mind műszaki, mind kereskedelmi oldalról kérdésessé vált: igaz-e, hogy a mai világban a választék, a rugalmasság, a testre szabottság elhanyagolhatóvá válna. Nem ellenkező-e a helyzet, hogy lejárt a mutatószámrendszer kora [Tardos (1980a); Kevevári (1981)]? Élesen vetették fel, hogy indokolt-e és fenntartható-e a keleti külgazdasági orientáció, valamint az ehhez kötődő beruházáspolitika, hiszen ebből közvetlenül adódott a nyugati eladósodás - ekkorra már veszélyessé váló - mértéke [Köves (1977); Tardos (1980b); Köves-Oblath (1981)].

E viták nyomán formálódott ki a kis, nyitott gazdaság felfogása, ahol is a belső irányítási módszerek, a választható rendszermegoldások többé nem lehetnek függetlenek a külvilágban történtektől. Ez utóbbiak határozzák meg a sikerrel kitűzhető célokat, eszközöket. A tervezéshez szükséges stabilitás és előrelátás (kalkulálhatóság) nem adottak, s a szándékolatlan hatások sokszor túlsúlyba kerültek a „fő célokkal” szemben [Bognár (1979)]. Ez nagyjából a fordítottja volt mindannak, amire a szovjet hadiiparosítás a tervgazdaságot életre hívta volt. Az ágazatok és a piacot pótló mutatók káros volta, a vállalatméret relativizálása, valamint az állami szelekcióval szembeni kétely a kis, nyitott gazdaság tükörképeként tartós érvényű felismerésnek bizonyult (ha időnként a közélet soros újoncai meg feledkeznek is róla).

A feszültségek halmozódása, a KGST-től remélt segítség helyett a feltételek keményedése, végül a pártütők megleckéztetésének szándéka együttesen megérlelte Kádár János újabb fordulatát (a Berend T. Iván által belső kurzusváltásra keresztelt politika- és személycserét). Ennek jeleként 1978 elején sorra jelentek meg az évek óta csak csepült új mechanizmust rehabilitáló cikkek. Csikós-Nagy Béla (1978, 14. o.) például odáig ment, hogy naivitásnak nevezte azt a vélelmet, miszerint az állami irányítási gyakorlat „bármikor is” letért volna a reform jól bevált útjáról. E jelre tovább szaporodtak a kritikai elemzések, különösen azután, hogy az 1978 decemberétől meghirdetett egyensúlyi politika reformretorikával és -szándéknyilatkozatokkal is társult. Úgy tűnt, az alkalmazkodás = piacosítás azonosságot immár a politika sem vitatja.

A beruházások központosított rendszeréről kiderült: árnyékárak ide, jobb áttekintőképesség oda, tudományos előrelátás ide, erő-összpontosítás oda: a központi döntések egyáltalán nem ésszerűbbek gazdaságilag, mint a sokat szapult vállalatiak [Deák A. (1978)]. A döntésekben fennmaradt az ötvenes és a hatvanas években már sokat bírált, naturális célválasztáson és hierarchikus döntéseken alapuló rend. A feszültségeket pedig nem pénzügyi úton, hanem egyre részletezettebb mutatószámrendszerrel próbálták enyhíteni. [Soós (1979) 800. és 803-804. o.]. Pártberkekben megfogalmazódott: a szocialista tervszerűség korabeli posztulátumai ellenében a beruházási folyamat a gyakorlatban elkerülhetetlenül ciklikus maradt [Hoós (1978) 122-123. o.]. Ez figyelemreméltó megfigyelés volt, hiszen nemcsak Marx, de utóbb Keynes, sőt Tinbergen is épp a piaci ingadozások ellenében szorgalmazta az állami irányítást e téren. Az elvileg megtérülési szempontokat (is) követő hitelezés teljesen a beruházások naturális teljesítésének és az ezekről hozott (nem banki) döntések függvénye maradt [Kazinczy (1981)]. De nemcsak a beruházásokat határozták meg központilag, hanem a profit 83 százaléka is szubvenciókból származott a pénzügyminisztérium korabeli elemzése szerint [Kónya (1978) 104-106. o.]. Az elvi tilalmak ellenére az ágazatok egyes tervmutatókat vállalati mélységben is lebontottak, saját terveket készítettek, a versenyt még a versenytárgyalási formában meghirdetett exportberuházások esetén is alig 10 százalékban engedték érvényre jutni [Bartha (1977) 897. o.].

De nem maradt el ettől a magát a felvilágosultság bástyájaként láttatni szerető pénzügyi bürokrácia sem. Egy vállalati ember az általa kitöltendő bizonylatok összegzésével igazolta: azokból sem makro-, sem mikroszinten nem lehet semmilyen döntésre jutni [Szabó B. (1977)]. Az értelmetlen és betarthatatlan szabályokkal nem lehetett azonosulni, ezért mindenféle koordinációs mechanizmus felpuhult, megjelent a szabályozási düh és ellenszereként a korrupció [Bogár (1980)].



[26] Köszönet illeti mindazokat, akik e könyvrészlet előzetes angol nyelvű kéziratát elolvasták és bírálták. Megjegyzéseivel lényeges átdolgozásra sarkallt Antal László, Bauer Tamás, Becsky Róbert, Morris Bornstein, Karsai Gábor, Kovács János Mátyás, Marie Lavigne, Lányi Kamilla, Pekka Sutela és Hans-Jürgen Wagener, akitől az egész kutatási koncepció/kérdésföltevés származik. 1996. június 27. és 30. között Berlinben nemzetközi tanácskozáson vitattuk meg a kéziratot. Ez, valamint szerzőtársam baráti kritikája sokat használt. A fennmaradó tévedések és pontatlanságok már kizárólag a szerzőt terhelik. A jelenlegi, az eredeti írást terjedelmében és tartalmában is kétszeresen meghaladó magyar változat létrejöttét a Pénzügyminisztérium kutatási támogatása tette lehetővé Az államháztartási reform tudományos megalapozása című téma keretében.

[27] Utóbbiról lásd Kornai János (1992b), Lányi Kamilla (1994/1995) és Nagy András (1996) fejtegetéseit.

[28] Ha korábban a szertartásos citatológia és a művitákat gerjesztő szélsőséges nézetek hatása torzította a hivatkozási indexet, a kilencvenes években a közlési kultúra rémisztő hanyatlása, a forrás- és előzményfeldolgozás elemi követelményeit mellőző publikációk tömegessé válása viszi tévútra a tudománymetriai közelítést.

[29] A rendkívül befolyásos Vályi Péter miniszterelnök-helyettes tragikus halála (üzemlátogatás során a diósgyőri olvasztóműbe esett) és Aczél György parkoló pályára állítása tovább erősítette a Moszkvából is bátorított Komócsin Zoltán-Biszku Béla-Pullai Árpád-csoportot, amit a feltörekvő káderek ekkoriban - így Grósz Károly, Berecz János és Pozsgay Imre - is támogattak.

[30] Így ezt írta alig néhány héttel a hírhedt, visszovunulót fújó 1972. novemberi párttanácskozás előtt megjelent cikkében Csikós-Nagy Béla (1972), az egyik bizottság vezetője is, a hivatalos reformelképzelések beharangozójaként. (Az általunk idézett eredeti dokumentumszöveg ugyanis később sem került nyilvánosságra.)

[31] E folyamatok és fordulatok leírását - korabeli dokumentáció alapján - lásd [Berend (1988) 316-366. o.].

[32] A szerzőket párthatározatban bélyegezték meg, elbocsátották, s mindent megtettek azért, hogy elüldözzék őket az országból. A „tudományos világnézet” tanszékein külön tételként is oktatták, számon kérték a - kiátkozása miatt ekkor Magyarországon még ki sem nyomtatható - mű bírálatát. Ez az eljárás 1957 után egyedülálló volt.

[33] Mint ismeretes, e követelményt Walter Eucken (1940/1965) fogalmazta meg elsőnek.

[34] A vagyonérdekeltséget tárgyaló kötet zárótanulmányában az MTA-tag szerkesztő külön is hangsúlyozta, hogy ezt a kezdeményezést összhangban állónak vélte - még ekkor is - a marxi önigazgató hagyományokkal [Szabó Kálmán (1987)], ami a fejlemények ismeretében jól mutatja, mennyivel előzték meg korukat az Überhaupt szerzői 1972-ben.

[35] Jól mutatja ezt a jegybanki hitelfelvét és a jegybank eredménye körül 1991 óta fel-fellángoló vita, vagy az az 1996. novemberi javaslat, amely - a jegybanktörvény módosításával - „feltőkésítette” a bankok bankját, holott ennek nyilván csak üzleti bank esetében lett volna értelme.