Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

Hogyan haladható meg a se terv, se piac rendszere?

Hogyan haladható meg a se terv, se piac rendszere?

Abból azonban, hogy sem az önszabályozás, sem a pénzügyi ösztönzőkkel történő szabályozás, sem a teljesítménymutatók számonkérése nem működött, még egyáltalán nem következett az, amit minden magyar diplomásnak életében többször is vizsgakérdésekre kellett hittételként megvallania, nevezetesen, hogy a rehabilitált új mechanizmus Magyarországán „tervgazdaság” működött volna, s hogy fejlődésében az egyensúly és „az arányosság tendenciái” törtek volna utat. Ehhez képest, mint láttuk, épp fordítva állt a dolog. A helyzet pozitív leírása azonban egyáltalán nem (volt) könnyű. A címben szereplő, Bauer Tamástól (1982) való frappáns szófordulattal jellemzett rendszer kifejtése pedig jeles szellemi erőfeszítéseknek adott alapot.

Ami a tervszerűséget illeti, az az elmondottak alapján nyugodtan ideologikus illúziónak nyilvánítható. A tervgazdaság tekintetében látszólag bonyolultabb (volt) az ügy, hiszen ha nem a piac és nem a pénz alakítja az allokációs döntéseket, akkor elvileg csak a terv lehet a főszereplő. Gyakorlatilag azonban nem így volt. Tömpe István a hazai beruházási gyakorlatot elemző könyvében (1979, 103-105. o.) bemutatta: az igazi gond nem a beruházási döntések központosítása, hanem hogy egyáltalán nem volt koordinációs centrum. A döntési „piramis” teteje valójában egy széles sík volt, vagyis bár központi döntések születtek, de az összehangolás elmaradt. Ugyancsak e kötet (213-230. o.) bizonyítja először empirikusan a beruházási ciklusban megjelenő negatív visszacsatolást, ami a feszültségek újratermelését elkerülhetetlenné teszi. Ezen az alapon az is belátható volt, hogy az 1966-os mechanizmuskonstrukció elméletileg is téves volt. A fejlesztési lehetőségeket nem a jelen, hanem a jövőbeli profitlehetőségektől kell függővé tenni a hatékony megtérüléshez, vagyis - Brus fölvetésével szemben - éppen nem a folyó, hanem a fejlesztési döntéseket célszerű a (jövőbeli) nyereség függvényévé tenni [Soós (1979) 809-810. o.].

Az elméleti felismerésektől függetlenül a gazdaságpolitikai gyakorlatban ekkorra már teljesen üres formasággá silányult az ideológiában még változatlan buzgalommal tömjénezett népgazdasági tervezés. Az évtizedfordulón már tervhivatali vezetők panaszolták, hogy a gazdaságot lehetetlen egységes tervvel irányítani. Mi több, a terveket a pénzügyi szabályozókkal sem lehetett egybehangolni, így pedig a vállalatvezetés számára koherens stratégiát még értelmezni sem lehetett [Horváth (1980) 4. o.]. A párt gazdaságpolitikai stratégája elvileg kizártnak tartott bármely hosszú távú tervet, amely konkrét intézkedésekre és ezek összehangolására terjedhetett volna ki, netán szerkezetátalakító döntéseket számszerűsíthetett volna; ezzel szemben a tervezés a gyakorlatban a bürokratikus alku egyik (de korántsem egyetlen) formájának bizonyult [Hoós (1982) 1305-1307. o.].

Ha pedig a terv nem koordinál és nem alakít struktúrát, akkor az bizony előrejelzés, a Sztálin becsmérelte tervtalálgatás, ami még politikai önigazolásként is gyenge, gazdaságirányítási eszköznek meg végképp az. Ez a - gyakorló közgazdászok hetvenes évekbeli tapasztalatából kirajzolódott - kép bizony messze esik még a revizionista vagy az indikatív tervezéselmélet hívei által propagált modellelképzelésektől is. Az 1979-ben megalakult s 1986-ig minden jelentős döntést szuprabürokráciaként magához ragadó két kormánybizottság, a Gazdasági és a Tervgazdasági, a maga folyamatos operatív irányításával és versengésével eleve értelmezhetetlenné tett bármiféle terv(szerűségi) ideológiát.[36]

A pénzfolyamatok, különösen a költségvetési rendszer közvetlen és többsíkú politikafüggőségét átütő erővel dokumentálta Kupa Mihály (1980) könyve. Részletesen igazolta: a pénzügyi szempontok jobb esetben is csak módosíthatták, ámde sosem formálták, még kevésbé fordították vissza a „magasabb szinten” meghozott döntéseket, legyen szó beruházásról, tervelőirányzatról vagy akár konkrét pénzügyi szabályozó beállításáról. A KGST-től való eredendő elzártságot a világpiaccal szembeni védekezés a nyugati kereskedelemre is „kiteljesítette”. Ez végső soron az egyedi előírások és mentességek páratlanul önkényes dzsungelét teremtette meg. A kötet a költségvetés áttekinthetővé tétele mellett az újraelosztás jelentős visszametszését szorgalmazta, méghozzá az egyedi vállalatspecifikus kivételek és szabályok egyidejű eltörlésével.

A részletek ismeretében már kevésbé meglepő, hogy az új gazdasági mechanizmus első évtizedét követően is kevesen vállalkoztak a magyar modell felvázolására. A reform bevezetését, visszavételét, majd a külgazdasági alkalmazkodás (későbbiekben ismertetendő) szükségállapotát egyaránt gyakorlatias megfontolások szerint alakították ki. A legtöbb megoldást minden szereplő - geopolitikai vagy hivatalközi - kompromisszumnak tekintette. így aztán elméleti általánosításra csak külföldiek, illetve azok vállalkoztak, akik az adott időpontban nem játszottak központi szerepet a reformpolitika alakításában. Öt jelentős, monografikus általánosítási kísérletet említünk meg.

Elsőként az akkor feltűnt ifjú kutató jogász, Sárközy Tamás (1973) kísérelte meg az 1968-ban bevezetett magyar megoldások elméleti általánosítását. Kötetének értéke a szovjet bírálatokkal szembeni szokásos magyarázkodásokon túlmutató offenzív kifejtésmód volt, ráadásul a többi KGST-ország irányítási kísérletezésével történő egybevetésre is vállalkozott. Mire műve megjelent, a magyar párt - mint láttuk - épp megszabadulóban volt reformereitől és a hasonló szellemiségű kritikai elemzőitől. Aligha meglepő, hogy a könyvet csak 1980-ban adták ki idegen nyelven, akkor is németül, nem pedig angolul vagy oroszul.

1979-ben megjelent könyvében a tervhivatal egyik szellemi meghatározója, Balassa Ákos[37] országhatárokon túlmutató érvényűként értékelte a közvetett tervirányítás modelljét (1979, 16. és 54. o.). Ekkorra azonban - a fizetésimérleg-nehézségekre való hivatkozással - már kiépült a két kormánybizottságra épülő, tűzoltó/válságelhárító rendszer [Voszka (1990)], ami az új mechanizmus egész formális építményét, sőt sok tekintetben a pártállami szolgálati utakat is teljességgel maga alá rendelte. Ebből következően - a reálhatalmi viszonyok ismeretében - a valóságosan működő magyar gazdálkodási rend leírása vagy elméleti általánosítása gyanánt az indirekt modell koncepciója az évtizedfordulón már kevéssé volt meggyőző. Értéke inkább a múltbeli viszonyok elemzésében és az ennek kapcsán kialakított, sok elemében normatív modellelképzelés részletes kifejtésében ragadható meg. Amilyen idegen volt az ekkorra kialakult, kormánybizottságokra épült rendszer az indirekt modelltől, olyannyira idegenné vált az indirekt modell mint elméleti konstrukció a reálműködést általánosító mechanizmusképtől. Mindazonáltal az 1968-at követő évtized törekvéseinek monografikus terjedelmű, elméleti igényű általánosításaként Balassa könyve maradandó értékű.

A magyar modell mibenlétéről értekezve, az első évtized tapasztalatai alapján Xavier Richet (1981, 34-35. o.) a következőket állapította meg. A gazdasági tevékenységek bővülő köre került terven kívülre, a tervlebontást felváltó alkurendszer visszafordíthatatlanná vált. Ugyanakkor a változás nem lépte át a piacgazdaság kritikus mértékét. Néhány évvel később megjelent magyar tárgyú monográfiájában a francia szerző - a később tárgyalandó, eszkalálódó változások ellenére - tartózkodott attól, hogy a magyarországi rendszert egyfajta szabályozott piaci modellként, a bürokratikus és a piaci rend közti harmadik út, a vegyes gazdaság példájaként értelmezze. A záró fejezetekben [Richet (1989) 181-189. o.] külön is óv attól, hogy az 1956 utáni társadalmi kompromisszum gazdasági lenyomatát összekeverjük a különféle piaci szocialista modellekkel. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kompromisszumok annyira sajátszerűek és rendszertelenek voltak, hogy azok Kádár János politikai hatalmát aligha élhették túl. így pedig csak az elméleti általánosításra alkalmatlan egyedi, sajátos konstrukció maradt.

A magyar modell kérdése azonban sosem maradt ártatlan elméleti felvetés. Különösen Csehszlovákia megszállását követően a magyar pártvezetés kifejezetten megtiltotta a modellkénti elméleti általánosítást. Az ez irányú kísérleteket, azok esetleges írásbeli felbukkanását rendre elfojtotta.[38] Ezzel szemben rendszeresen jelentek meg azok a hivatalos magyarázatok, amelyek a népviseletben vagy az étrendben megjelenő sajátosságok szintjén értelmezték a magyar gyakorlat - a tankönyvi és/vagy szovjet klasszikus modelltől való - elhajlását. Ez a védekező álláspont nemcsak nevetséges, de káros is volt, amennyiben önmagában véve gátjává vált a mindenkori reformtörekvések belső fejlődéséből kinövő radikalizálódásának/kiterjesztésének. Gátjává vált annak is, hogy más „testvérországok” reformerei hivatkozási alapul használhassanak - az 1957-es, illetve 1964-1966-os vitákban már megfogalmazott - néhány kézenfekvő felismerést, például az információk központosíthatóságának korlátairól vagy a központi döntések száma és hatékonysága közti fordított arányról.

E politizáltság elmúltával a kérdés úgy vetődik fel, hogy ha immár nem tilos, visszamenőleges hatállyal értelmes-e modellértékűnek tekinteni az 1968 utáni - de 1988 előtti - magyar gazdasági mechanizmust? A legtalálóbb e tekintetben Bauer (1983) fogalmazása, amennyiben ő a szovjet megoldás gyakorlati alternatívájáról beszélt. Itt - és politikai értelemben - a lényeg az, hogy a bizantinus, teokratikus birodalom kebelén belül létezett valami más, ami jellegzetesen nem olyan volt, mint az e rendszer szempontjából különösen lényeges önértelmezés. Ez pedig - a birodalom életerejének kimerülésével - egyre erőteljesebb kihívást jelentett, megmozgatta a hatalmon lévők és az alternatív erők gondolkodásmódját. Az 1981-es szovjet pártkongresszustól kezdve követelménnyé vált egymás tanulmányozása, azaz a magyar megoldásra történő pozitív hivatkozás is lehetségessé vált. Ami pedig az ellenzéki erőket illeti, tudható, hogy mind a lengyel reformerek vitáiban [Balcerowicz (1995) 51-122. o.], mind a cseh [Klaus (1989)] sőt, az orosz reformerek piaci radikalizmusában állandóan ott munkált a hosszú és ellentmondásos magyar reform - a fokozatosság - rossz tapasztalataira hivatkozás. A cseh esetben a reform-közgazdaságtan mainstreammel való felváltása vált - Klaus (1989) cikkének megjelenésétől kezdve - a hivatalos ideológiává (miközben a gyakorlat az elvtelenség határáig menően kompromisszumkész maradt éveken át). Az orosz privatizálás fő céljává nem a hatékonyság növelése, hanem a folyamat visszafordíthatatlanná tétele vált [Csubajsz-Visnyevszkaja (1993)]. Ebben - közvetve - az idézett szerzők magyarországi helyszíni tapasztalatai,[39] illetve azok sajátos értelmezése érhető tetten.

A magyar gyakorlat - önértékétől és konkrétumaitól, sőt eredményességének megítélésétől is jórészt független - erjesztő hatását emelte ki offenzív „revizionista” reformkötetében Bársony Jenő (1987). A szerző - ekkor már a kínai példára történő jogos[40] hivatkozással - a piacosítás elkerülhetetlenségét, főként pedig a félmegoldások elégtelenségét emelte ki fő, általánosítható tanulságul. A kötet a piaci koordináció általános érvényűvé tételét szorgalmazta, immár a matyó hímzéstől vagy a kantoni konyhától függetlenedő érvrendszerben.

A magyar gyakorlat elméleti és nemzetközi jelentőségére mutat rá Nigael Swain (1992) monográfiája. Ebben a szerző a késői magyar reformpraxist Alec Nove-nak a megvalósítható szocializmusról szóló utópiájával (1988) azonosítja. Ez - Nove személyes közlése, továbbá a peresztrojkairodalom neoliberális „túlkapásai” ellen írott cikkeiben foglaltak, vagy Kornai (1993a) szocializmuskritikájának elutasítása[41] alapján - nem is alaptalan. Mindkét esetben ugyanis arról van szó, hogy a „rendszertervező” tetszése (megítélése, értékrendje) szerint adagolhatónak, keverhetőnek véli a bürokratikus és a piaci koordináció elemeit egy emberinek, kényelmesnek vélt gazdaság és társadalom berendezéséhez.

Swain nagy elméleti és empirikus tárgyismeretre támaszkodva, részletesen igazolja azt, hogy a magyar tapasztalat - legfelvilágosultabb időszakát tekintve - a legjobb kísérleti cáfolata a tetszés szerinti vegyíthetőséggel kapcsolatos feltételezésnek. Ellenkezőleg: a magyar reformszocializmus dezintegrálódásában a vegyes rendszerek eredendő borulékonysága jutott kifejezésre, hiszen a geopolitikai kényszer elmúltával képtelenné vált önmaga újratermelésére. Más szóval, a gazdaságon kívüli - birodalmi - koordináció kiiktatása mellett a piaci koordináció abszolút túlsúlyra jutása elkerülhetetlen és szükségszerű volt, bár a kortársak egy részét ez is meglepetésként érte. Ez a felismerés - ismerve a harmadikutas törekvések elterjedtségét (térben és időben) - nyilván túlmegy a walrasi egyensúlytalanság egy különösen szélsőséges esetének megfigyelésekor adódó tudományos megállapítás jelentőségén, nemcsak mértékében, hanem jellegében is.

Végül a magyar gyakorlat modellértékűségének egy másfajta - nemzetközi - jelentőségére mutatott rá Mizsei Kálmán (1987, 1236. o.). E szerint a decentralizálás nem lehet ugrásszerű: a szovjet modellből nincs nagy ugrás a szabad piacgazdaságba, mert a félpiaci, alkudozó társadalom kihagyhatatlan közbülső lépcsőfok az úton. A nagy ugrás bajnokának tekintett Oroszország és Csehország kilencvenes évek közepére kialakult gazdasági rendszere közvetlenül is igazolja e megállapítás tartós és elméleti érvényét. Más oldalról pedig a kínai rendszer fejlődése is sok tekintetben e sémát követi, különösen az elmúlt évtizedben.

A „magyar modell” tartalmi vonásainak pozitív leírásához visszatérve: központi jelentőségűvé vált az a kérdés, hogy mennyiben valósult meg az első évtized gyakorlatában - a korábban már taglalt tervezésen és pénzügyi szabályozáson túl - a reform fő társadalmi célja, a vállalatok egyenjogúsítása. E kérdésre is csak kétértelmű válasz adható.

A politikai berendezkedés lenyomataként a pártirányítás és az úgynevezett tervdöntések (a bürokratikus alkuk) meghatározók maradtak - különösen a közepes és a nagyvállalati körben - a szabályozókkal, a pénzügyi játékszabályokkal és az önszabályozással szemben. Nemcsak a KGST-beli tervegyeztetés, hanem a vállalati stratégiai tervek/döntések kimunkálása is elképzelhetetlen lett volna a pártszervek „aktív gazdaságszervező tevékenysége” nélkül. A hetvenes évtized közepére bevett gyakorlattá vált az ún. tervzsűrizés, amikor is az ágazati tárca és a területi pártirányítás formálisan is jóváhagyta (vagy átdolgoztatta) a cégek tervét, holott az utóbbi - 1968 után - elvileg nem is volt része a népgazdasági tervnek. A terv - elvileg csak információs céllal készült - részletes számítási anyagát az irányító szervek rendre behajtották a jelentősebb vállalatokon. Az egyes nagyobb megrendelések, a hiánycikkek - különösen az importáruk - beszerzése továbbra is a kijáró pártemberek jóindulatától/eredményeségétől függött. Lakos Sándor és Jánka József írása szerint a vállalatok gyakorta maguk ragaszkodtak a pártszervek közbelépéséhez és/vagy a tervutasításhoz, mert így tudták a legkönnyebben csökkenteni a gazdálkodás kockázatát. Hasonló okokból váltak kedveltté a vállalati körben az állam vezérelte és szavatolta KGST-kapcsolatok is [Lakos-Jánka (1979) 144-147. o.].

A fenti visszásságokra reagálva, a tervezőapparátusban megfogalmazódott az ágazati minisztériumok felszámolásának ötlete,[42] valamint az a követelmény, hogy minden egyes nagy horderejű (szerkezetformáló) beruházási döntést csak a terv(ezési folyamat) keretében lehessen meghozni [Balassa Á. (1979) 106-111. o. és 116-119. o.]. Ez utóbbi természetesen naivitás volt, mert a totális rendszer lényegével állt volna ellentétben. Az előbbi pedig technikailag kivitelezhetetlen, hacsak nem hoznak létre keletnémet mintára egy nagy, középirányító szervekre épült „vállalati” szervezetet. Ott már valóban csak kézben tartható számú alattvaló marad, a többi pedig helyi (megyei) irányításba adott kisvállalat, ami makroszinten úgysem számít. Az utóbbi javaslatot többen is felvetették [Sárközy (1979) III. fejezet; Hoós (1976) 78-104. o.]. E megközelítés logikus betetőzése volt az, amikor a vállalkozás legfőbb alanyává maga az állam válik, s - Lenin nyomán - a népgazdasági tervező szerv egyfajta holdingközpontként működik együtt az óriásszervezetekkel [Kozma F. (1980) 334-335. o.]. Ez ugyan zárt logikájú rendszer, ámde olyannyira ellentétes volt a Magyarországon 1954 óta uralkodóvá vált közgazdasági felfogással, hogy bevezetésének reális esélye nem volt, retrográd jellegét pedig nyomban felismerték. Szupercentralizáció híján viszont nem volt nélkülözhető az ágazat mint a hatalmi központ és a vállalatok közti erőátviteli rendszerelem.

Az ágazatok fennmaradása és a közvetlen pártirányítás elburjánzása, sőt 1972 utáni szakadatlan erősödése a nagyvállalati körben általánossá tette a tervlebontás már bemutatott módon való továbbélését. Ehhez társult a politikai eredetű, rögtönzött központi fejlesztési (ágazati) programok terjedése, a központi prioritások elszaporodása, következésképp a „kiemeltség” és a „struktúrapolitika” tartalmi kiüresedése [Balassa Á. (1979) 207-214. o.].

A korábbiakban már idéztük azokat az elemzéseket, amelyek tényként állapították meg a magyar gazdaságban kialakult beruházásingadozás rendszeresen visszatérő (ciklikus) voltát. Bauer Tamás (1981) kétkötetes monográfiája két lépéssel ment tovább. Egyfelől bemutatta azt, hogy a beruházási ciklikusság nem magyar sajátosság. A beruházásoknak a fogyasztással vagy a külkereskedelmi mérleggel szimmetrikus kilengése rendszeres volt az összes tervgazdaságban. Másfelől azt is igazolta, hogy a szándékolatlan oszcillálás nem küszöbölhető ki: a beruházási folyamat utólagos és tervszerűtlen alakulása központosított döntéshozatal mellett épp oly elkerülhetetlen, mint a spontán rendben.

A befektetések központi kézbe vétele tehát nem jár kevesebb veszteséggel és nem vezet jobb műszaki/jóléti teljesítményre, mint azt a különféle tervezési iskolák előszeretettel feltételezték. Ezért a „szocializmusnak” tulajdonított különféle „gazdasági törvényekkel” elvileg sem lehet(ett) érvelni a „piaci ösztönösség és pazarlás” ellenében. Ez a felismerés - nemzetközi jelentősége mellett - közvetlenül is formálta a nyolcvanas évtizedben egyre inkább jelző nélküli piacgazdaságot igénylő elméleti megközelítéseket, és az általánossá vált szakmai befogadókészséget is. Ez mind a mai napig jelentős különbség például az orosz vagy a keletnémet, sőt még a lengyel, a szerb és a horvát közgazdasági gondolkodáshoz képest.

E felismerés tovább radikalizálódott Soós Károly Attila (1986) öt évvel később megjelent, hasonló léptékű kötetében, amelyben a szerző a reform utáni magyar és jugoszláv gyakorlat összehasonlító elemzését végezte el. A cikluselmélet számos részlete mellett Soós Károly Attila felvetette a reformok elégtelen hatékonyságát - makroszinten, hosszabb idő átlagában. Ebben az összefüggésben kiemelt helyet kapott a nagyberuhzások téves elosztása, amelyen a befektetések központi elrendezését megőrző brusi modell, valamint a folyó nyereségérdekeltség elvi okokból sem lehetett képes segíteni. A tőkepiac középpontba állításával így a piacgazdaságról szóló gondolkodás túllépett mindenféle szocializmuson és tervezésen, sőt a harmincas évek óta művelt (és egyetlen tartós megoldásként magasztalt) irányított gazdaságon is. Soós kötete emellett középpontba állította az egyensúlyőrző gazdaságpolitika - a pénzügyi megszorítások - és a decentralizáló rendszerbeli intézkedések egymásra épülését, egymást erősítő voltát.

A ciklus természetét vizsgálva, a szerző kiemelte annak döntően politikai jellegét.[43] Több példát is bemutatott, ahol nem a reformok, hanem már az arra irányuló puszta szándék megfogalmazódása is mozgásba hozta a politika ellenérdekelt erőit. Épp ebből vezette le a nyílt viták és - ezt követően - az explicit közösségi választás elkerülhetetlen voltát a reformirányzat fenntarthatóvá tétele érdekében. A fenntarthatóság kérdése a latin-amerikai tapasztalatok alapján a nemzetközi irodalomban a kilencvenes évek elejére került középpontba.

Az évtizedforduló folyamatai azonban a jaltai alkut felrúgó 1979. decemberi afganisztáni kaland és a politikai szférára is átterjedt lengyel pluralizálódás 1981. decemberi puccsal történt elfojtása mint határkövek kijelölte mederben ment végbe. A szovjet birodalmi keretek meghaladása - az amerikaiak vietnami megfutamodását (1975) követő csúfos iráni (1977) és nicaraguai (1979) kudarcai, valamint az eközben csak erősödő szovjet és kubai kalandozások idején - egyáltalán nem tűnt lehetségesnek.

Ugyanakkor a rendszer belső megújuló képessége mellett a megújíthatóságába vetett hit maradéka is elillant. Ezt a mindkét végén zárt alagútban vergődést és reménytelenséget az elemzők az önmagába záródó, önmagát újratermelő, ésszerűtlen és hatékonyságot nélkülöző zárt rendszer leírásával érzékeltették. Laky Teréz (1980, 37-39. o.) a recentralizálás belső törvényszerűséget követő elkerülhetetlenségéről írt. Ez végső fokon a vezetők és a vezetettek érdekközösségét jelenítette meg, azaz nem pusztán „sötét erők mesterkedtek”. A pénz szerepéről értekező Tardos Márton (1981) bemutatta: ahol a különféle területeken képződő egységnyi forint vásárlóereje nem azonos, ott lehetetlen a döntéseket lejjebb adni, mert az alacsonyabb szinteken - nem lévén mérce és iránytű - semmivel sem lehet jobban dönteni, mint a hierarchia felsőbb szintjein. A döntések visszavételével viszont az 1966-ra már a pártvonalon is megbukott parancsgazdaság állt helyre, a maga torzulásaival.

A hasonló témájú írásokat Kornai János (1980) könyve, A hiány tetőzte be. A kötet valószínűleg minden idők legnagyobb magyar közgazdasági világsikerévé vált. A siker titka - részben legalábbis - a szerző sajátos és sikeres hídverési kísérlete a Kelet és a Nyugat közgazdasági világa között. Előző - ugyancsak egy tucat nyelvre lefordított - kötetének, az Anti-equilibiriumnak (1971) a nyomába lépve, Kornai elemi ismeretekből építette fel saját rendszerét, eközben a hétköznapi megfigyelésekre és a nyugati közgazdaságtan bevett fogalmaira épített. Ily módon a szovjet birodalom - nyelvileg és intellektuálisan egyaránt - zárt világa megközelíthetővé vált a világ közgazdaságtana mint fogyasztóközönség számára. Bár egyes téziseinek magyarázó erejéről másfél évtizedes nemzetközi vita bontakozott ki, a könyv egészének koncepciója, továbbá az általa kialakított fogalom- és eszközrendszer a világ minden táján az elemzők közkincsévé vált. A puha költségvetési korlát, az állami paternalizmus, a gazdaság monetizálása és sok más tétele is a standard közgazdaságtan elemévé vált.[44]

Elemzésünk szempontjából nem az a perdöntő, hogy mennyire (volt) erős a birodalmi rendszer és a hiánygazdaság közti kölcsönös és egyértelmű megfeleltetés. Elmélettörténeti szempontból inkább azt érdemes kiemelni, hogy a kötet a parancsgazdaságot logikailag zárt rendszerként láttatta, ahol minden egyes rész összefügg egymással és a rendszer egészével. Ebből adódóan - a korszak gondolkozását térségszerte jellemző - részintézkedések, így az árreform, az átszervezés és hasonlók eleve zsákutcának minősültek. Mivel a részleges reformok ekkor már három évtizede az egész „béketáborban” a gazdaságpolitika fő csapásirányát jelentették, ez korántsem volt ártatlan - vagy pusztán technikai jellegű - felismerés.

Mi több, Kornai e ponton gondosan elkerült minden olyan megjegyzést, ami a politikai berendezkedésre vagy a gazdaságpolitikai célok megválasztásának jellegére és természetére utalt volna. Ezzel a megreformálhatatlanság mélyrétegét, strukturális jellegét állította előtérbe - maradandó érvénnyel. Ezt az üzenetet különösen egyértelművé tette a záró rész gondolatmenete, amiben az emberi tervezésnek és cselekedeteknek - a társadalom intézményi és szerkezeti tényezők alkotta szövetével szembeni - korlátozott mozgásterét emelte ki. Ez az üzenet pedig a közgazdászszakmán messze túl is visszhangra lelt.

Kornai 1956-os kötetét idéző, közvetlen politikai/intézményi elemzést is tartalmazó nagyhatású elemzésében a pénzügyminiszter tanácsadója Antal László (1979) alkudozó társadalomként [45] írta le az új mechanizmus világát. A hiány szerzőjétől eltérően, Antal László végső soron a politikai felépítmény természetére vezette vissza a hűbéries függőségi viszonyok visszaépülését. Ha a hiánygazdaság elméletét könnyen összhangba lehetett hozni a parancsgazdaság közkeletű nyugati felfogásával, Antal László inkább az alattvalók hatalmát domborította ki. Szerinte a vezetők sok tekintetben a vezetettek - a nagyvállalatok és a kijáró területi pártemberek - érdekszövetségének foglyai. Ahol a szovjetológia csak a kíméletlen utasítást látta, ott Antal kölcsönös függőséget és kölcsönös kiszolgáltatottságot dokumentált. Az érdekközösségek többnyire nem ideológiai töltetűek voltak, s nem fedték át a formális (érdek)képviseleteket sem. Miközben mindenkinek csurrant-cseppent valami, a hatékonyság és a racionalitás már látszatként se maradt meg, sem mikro-, sem makroszinten. Antal 1977-ben írt, de csak három év múlva megjelent diagnózisa, csakúgy, mint Laky (1980) szociológiai leírása részint robbanékonyabb volt Kornai száraz leíró fejtegetéseinél, részint viszont - szemben Kornai kívülállásával - jól illett az új mechanizmus feltámasztási kísérletébe. Ha a sokszereplős játszmában sosincs abszolút Fekete Péter, akkor a nép vezetésére hivatott kormánytól sem indokolt többet várni, mint ami „objektíve lehetséges”.



[36] A két kormánybizottság működéséről korabeli dokumentumok és levéltári kutatás alapján átfogó leírást ad Voszka Éva (1988) monográfiája; itt csak a makrorendszer egészének összefüggésében tárgyaljuk, mint a parancsgazdasági elmélet által is axiómaszerűen tételezett reálhatalmi központot és mint valós modellképző erőtényezőt.

[37] Az összefoglaló főosztály élén az ő kezében formálódott egységgé a politikai döntéseket rögzítő tervdokumentum.

[38] Szamuely (1986) történeti válogatását a kiadó a nyolcvanas évek reformhullámának kellős közepén két éven át visszatartotta a szerző által e kérdésben - visszamenőlegesen - képviselt „helytelen” álláspont miatt.

[39] Anatolij Csubajsz 1989-ben egy fél éven át a budapesti közgazdasági egyetem vendége volt; cikket is írt az intézmény lapjának 1990. évi folyamába.

[40] 1982-1984 között magas szintű kínai pártdelegációk zarándokoltak el a magyar „revizionizmus fészkébe”, a Közgazdaságtudományi Intézetbe, majd többször is népes magyar reformküldöttséget láttak vendégül Pekingben.

[41] Lásd a Külgazdaság hasábjain megjelent könyvbírálatát [37. évf. 1993. 9. sz., 75-78. o.].

[42] Ez korlátozott mértékben megvalósult 1980-ban, amikor a nehéz-, a könnyű-, valamint a kohó- és gépipari tárcát egyetlen ipari minisztériummá vonták össze. Hasonló átszervezésre Oroszországban például csak 1996 augusztusában került sor.

[43] Több más szerző kísérelt meg tisztán gazdasági magyarázatot adni, részben formalizált modellek segítségével is, megítélésünk szerint azonban átütő erő nélkül. Az említett értelmezések érdekesek, de a folyamat megszűntét és a mögöttes politikai tartalmat nem tudták kellőképp megmagyarázni.

[44] Ezt jelzi például az EBRD és a Világbank 1996. évi regionális jelentése: mindkettőben magától értetődő természetességgel használják Kornai terminológiáját és megállapításait.

[45] Ez a kifejezés eredetileg a korporativista jóléti államokat bíráló Nobel-díjas Leif Johansentől (1976/1981) származik. Az eredeti megjelenés helye a Kyklos. Ez a folyóirat a hazai szakirodalom egyik legritkábban idézett forrása, a magyar nyelvű változat pedig csak négy évvel Antal művének megszületését követően látott napvilágot a Gazdaságban.