Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

A párt fékez - a reform elszabadul

A párt fékez - a reform elszabadul

A kormánybizottságokra épült operatív irányítás elburjánzása semmiképp sem minősíthető az indirekt irányítási rendszer és az ezt működtető bürokrácia kiteljesedésének, mint Révész Gábor értékelése véli [Révész (1988) 669-670. o.]. Ellenkezőleg: 1983/1984-re a válságkezelés már az 1968-ban juttatott kis szabadságok teljes körű visszavételével volt egyenértékű. Ez kiterjedt az uralkodókra, a terebélyes - ám a szűk körű konventek által mellékszerepbe kényszerített - állami és pártbürokráciára. De kiterjedt az alattvalókra is, akikre - a papíron sosem visszavont - 1968-as szabályok vagy az 1977-es vállalati törvény szerint a beszámoltatás, a számonkérés és a telefonos gazdaságirányítás sokféle formája - elvileg - semmiféle kötelező erővel nem bír(hatot)t volna. Az ágazati, a funkcionális és a területi irányítás legtöbb szintjén dolgozók - inkább több, mint kevesebb - joggal úgy érezhették: kihúzták lábuk alól a talajt, munkájuk és funkciójuk lényegét vonták el tőlük.

Ráadásul ezt a csendes puccsot semmi sem legitimálta: nem volt erre nézve semmilyen (párt- vagy állami) határozat, törvény vagy eljárás, amelynek keretében az alávetettek együttműködési készségét kivívták volna. Ez nagy szerepet játszott abban, hogy a piacosítási törekvésekkel szemben korábban kimondottan ellenségesen viseltető helyeken, így a tervhivatalban, a külkereskedelem irányításában, a jegybankban és még a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán is csöndes hangulati, felfogásbeli fordulat ment végbe. A napi tapasztalat, a sikertelenség és a tehetetlenségre szorítottság élménye szülte meg a decentrális döntések elkerülhetetlen túlsúlyát, a decentrális ismeretek pótolhatatlanságát középpontba állító neoliberális felfogás [Hayek (1945/1995) 241-252. o.] gondolkodási fő árammá válását, méghozzá az államigazgatásban is, különösen a fiatalabb és a képzettebb rétegekben.[59] Ez a fordulat kellőképpen széles körűvé vált ahhoz, hogy a lengyel szükségállapot és a szuperhatalmi szembenállás bénító hatásainak enyhültével a reformpolitika radikalizálódására vezessen - az egyre inkább elaggott politikai felépítmény ellenében is. Márpedig az önmagát túlélt és újításképtelen politikai keret az 1983-1988-as időszak kemény adottsága maradt.

Ugyanakkor az évtizedforduló fejleményei igazolták: a Szovjetunió sem a régi. A világ egy tucat legszegényebb országa közé számító Afganisztánban a Vörös Hadsereg ugyanúgy pórul járt, mint az amerikaiak Vietnamban. Lengyelországban a puccs után a helyzet sokkal inkább kikerült a párt ellenőrzése alól, mint 1968-ban Csehszlovákiában, invázióra mégse került sor. Sőt, Jaruzelski tábornok jórészt megvalósította az eredetileg tervezett reformok gazdasági részét [Mizsei (1990) 202-267. o.].

Ezzel megtört a magyar reform „táboron belüli” másfél évtizedes elszigeteltsége, sőt Andropov is reformokat helyezett kilátásba. Míg 1956-ban gazdasági segítség érkezett, 1981 októberében egyoldalúan csökkentették az évek során már kialkudott olajszállítási mennyiséget. 1981 decemberében pedig - a szovjet geopolitika kiváltotta fizetési válság kellős közepén - a KGST bankja a magyarországi betétekből fedezte a lengyel számlát. Az 1982-es fizetési válság leküzdésében is az angol konzervatív kormány, nem pedig a szovjet szövetséges segített. Mindez gyengítette azok pozícióját, akik külgazdaságilag és a rendszer alapvonásai tekintetében is a KGST-hez kívántak közelíteni, s megerősítette az ellentábor érveinek befolyását. A hatvanas és a hetvenes évtized megismételhetetlenségének belátása az 1983-1984-ben felerősödőben lévő reformhajlandóság fontos magyarázó elemévé vált.

A reformirodalom - mint láttuk - ekkorra már egyértelműen túljutott a piac - korábban túlnyomó - instrumentalista felfogásán, ami a monetizálást és a döntési hatáskörök egy részének leadását csupán a központi állami irányítás hatékonyságát fokozó eszközként értelmezte [Csikós-Nagy (1980b) 21-22. o.; (1982) 816. o.]. Ez - a Varga István-féle indirekt tervgazdálkodás [60] - ekkorra már az önszabályozó piac koncepciójának adta át a helyét, amint a korábban hivatkozott művek [Antal (1982); Bauer (1982); Tardos (1982); Kornai (1982)] ezt egyértelműsítik. A második reformban tehát „már csak” az maradt a kérdés: milyen úton és milyen piacgazdasági rendet kell kialakítani? Az összes tényező, különösen a tőkepiac, továbbá a külkereskedelem és a mezőgazdaság bevonása, valamint a bankreform szorgalmazása révén az ekkor kirajzolódó második reform mind szélességben, mind mélységben messze túlmutatott - a párt által visszavett 1968-as modell mellett - az „eredeti 1966-os” koncepción is.

A korszak ellentmondásosságát mi sem jelzi jobban, mint a következő kettősség. Egyfelől az idézett radikális reformerek kis példányszámú szaklapokba lettek szorítva - a Gazdaságot például csak előfizetők kaphatták. Megjelenése esetenként háromnegyed évet is késett (ami az elitlap döntés-előkészítő funkcióját enyhén szólva nem erősítette). A szerzők közül többen időnként tilalmi listákon szerepeltek, a szélesebb nyilvánosság előtt nemigen publikáltak. Szórványos egyetemi fellépéseiket feljelentések és pártvizsgálatok kísérték. Másfelől a Magyar Nemzeti Bankban Bácskai Tamás szellemi védnöksége alatt viszonylag széles körű reformviták folytak, főleg 1981-1983-ban. A szellem kiszabadult a palackból. A korábban említett egyetemi Liska-viták mellett a Közgazdaságtudományi Intézetben és esetenként más helyeken - például a Pénzügyminisztériumban - is viszonylag sokan és viszonylag nyíltan tárgyalhattak a radikális reformelképzelésekről, gyakran magas beosztásúak részvételével.

E „partizánakciók” hátterében az állt, hogy a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság (GKB) több ismert „revizionistától” is rendelt hivatali használatra elemzéseket; Bauer (1982) második reformról szóló cikke is ide készült eredetileg.[61] Tardos (1982) reformprogramja is egy kiemelt központi finanszírozású kutatási program indító, irányadó írásaként született meg. Utóbbi minőségében kapott helyet az - akkor már egyre inkább területi és népfront-politikai szempontok szerint szerkesztett - Közgazdasági Szemle hasábjain. E - részben hivatalos csatornákon is gerjesztett - gondolati pezsgésben született meg az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének átfogó reformcsomag-javaslata is [KTI (1983)]. A programnak, amelyet a következőkben ismertetünk, egyik fontos vonása az volt, hogy benne sokkal radikálisabb elképzelések nyertek polgárjogot (és némi védelmet), mint amit a hivatalos pártirányítás, különösen pedig annak az ideológiai tisztaság felett őrködő korifeusai jónak láttak (volna).

A szellem úgy szabadult ki a palackból, hogy 1954-1956-hoz hasonlóan, egyszerre több helyen, több témán, több szálon indult el az erjedés. A folyamat és a vita fontosabbá vált a vitázó felek által konkrét részleteiben képviselt javaslatok tartalmi kiérleltségénél. Bármit cikkelyezett ugyanis be a hatalom - általában inkább kevesebbet, mint többet -, a vitákat többé sosem lehetett olyan értelemben lezártnak nyilvánítani - mondjuk egy párthatározattal -, mint például 1966-ban, 1972-ben, vagy akár még 1978-ban is. A párt elvesztette a megvitatandó témák kijelölésének és a vita szabályozásának korábbi monopóliumát. Ezért a politikai és a hivatalközi kompromisszum pillanatnyi eredményét - a korábbiaktól élesen eltérően - senki sem tekintette „véglegesnek”. A kérdések továbbvitatása és az újabb javaslatokból kialakult gondolati folyam sokszor fontosabbnak bizonyult - főleg elmélettörténetileg - a korszak törvénykezése és irányítási gyakorlata által bevezetésre méltónak ítélt megoldások körénél.[62] Utóbbi rendkívül földhözragadt, tétova jellege épp azzal függött össze, hogy a politika a szellemi gátszakadást, és ennek potenciális következményeit ösztönösen megérezte.

A megvalósított és a szükségesnek ítélt (szakmai) javaslatok közti eltérést jól szemlélteti a Közgazdaságtudományi Intézet (!) jegyezte tervezet és az elfogadott pártállásfoglalás szembesítése [KTI (1983); Pártállásfoglalás (1984)]. A KTI tervezete a diszkrecionális, egyedi mérlegelésre épülő döntéshozatali gyakorlat elleni frontális támadásra épült. Elutasította ezt mind a napi beavatkozások, telefonok, utasítások és megrendelések, mind az egyedi pénzügyi szabályozók - immár hagyományos - vállalati és ágazatspecifikus megoldásai, mind az ágazatokkal kötött megállapodások (és a fejében nyújtott pénzügyi kedvezmények) formájában. Határozottan kifejtette: a versenyszférában a piaci önszabályozásnak feltétlen alapelvként kell érvényre jutnia. Ezért a behozatal és az árak egyidejű felszabadítását szorgalmazta, szemben azzal a korabeli dogmával, ami ezt csak az egyensúly „tervszerű” eszközökkel történt helyreállítását követően tartotta mérlegelendőnek. Javasolta, hogy a beruházási döntéseket a várható jövedelmezőség alapján a vállalatok hozzák meg, töröljék el a bérszabályozást, sőt egyenjogúsítsák - a szövetkezetek mellett - a valódi magánvállalkozásokat is. Szorgalmazta mind a bel-, mind a külkereskedelem demonopolizálását.

Ebben az összefüggésben rendkívüli előrelátásra vallott az a felismerés, amely szerint a piacra lépés szabadsága, az új versenytársak megjelenésének esélye a piac működőképessége szempontjából fontosabb a nagyszervezeti rendszer hivatali úton történő feldarabolásánál. Ez - a nyolcvanas évek közepének vállalati dekoncentrációs kampánya ismeretében - különösen időszerű felismerés volt. Hasonlóképpen a kilépés, az elbukott vállalkozás megszűnésének lehetősége e szerint sokkal fontosabb, mint az „optimális” szervezeti rend[63] kialakítása. A csődeljárás és a felszámolás tehát a piactisztítás és -működés conditio sine qua nonja. A KTI (1983) elemzői külön is vitatták az ekkor új erőre kapó önigazgatási törekvések indokoltságát, mivel az mind a tőkeérték maximálásával, mind a tőke - megtérülési szempontot követő - ágazatközi áramlásának követelményével ellentétes, piacidegen megoldás.

A korabeli döntéshozók átvették a KTI-javaslat nyelvezetét, ámde elutasították annak összes lényegi, tartalmi elemét. A vállalati tanácsok bevezetésével győzelemre jutó önigazgatási iskola képviselői [Csillag (1983)] közül kerültek ki. Felfogásuk szerint működő tőkepiac híján a vállalatvezetést csak a felügyelettel szembeni társadalmi ellensúly [64] tudja megvédeni a hivatali önkénytől, annál is inkább, mert az állami tulajdonú holdingok a politikai visszaélések melegágyai világszerte. E megközelítés győzelemre jutásából az évtized végi átalakulások során egy sor gazdasági és társadalmi diszfunkció adódott. Igaz, akkorra épp azok a politikai változások teljesültek be, amelyekre az évtized elejének javaslattevői nem számítottak, így pedig az egyes megoldások tartalma - a változó környezeti összefüggésben - alapvetően átértelmeződött.

A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság belső használatú záródokumentuma [Gadó-Varga (szerk.) (1984)] az elméleti viták színvonalához mérve kiábrándító kompromisszumnak bizonyult. Ebben a párt ideologikus szárnyának nagy erejű és nyilvános ellentámadása is tükröződött [Kozma (1982); Szegő (1983)]. Ennél fontosabb volt azonban a korosodó pártfőtitkár antiinflációs törekvése, amit kizárólag az árellenőrzés szigorításával és a megkötések kiterjesztésével vélt elérhetőnek. Az 1984. áprilisi vitazáróként a párt nem határozott, azaz nyitva hagyta a vitás kérdéseket: az állásfoglalás - nem tekinthető a tanítóhivatal megfellebbezhetetlen álláspontjának. A pártállásfoglalás (1984) alapjául szolgáló elemzés általános része [Gadó-Varga (szerk.) (1984), különösen a 83-91. o.] az indirekt irányítás meghaladott filozófiáját ismételte. Ez az álláspont elmaradt például az óvatosságáról ismert gazdaságpolitikus korabeli vélekedésétől is, aki ellenezte ugyan az ár- és importliberalizálást, de abszurdnak tartotta, hogy a beruházásokat nem megtérülési, hanem műszaki-gazdasági kritériumok szerint sorolják még ezután is [Csikós-Nagy (1983) 730. o.]. Ezzel szemben a Gazdasági Koordinációs Bizottság tervezetének azon kitétele, hogy a központi beruházásokat is nyereségelven kell allokálni - Lange szellemében -, üres normatív követelmény maradt [Gadó-Varga (szerk.) (1984) 286. o.]. Mind a bel-, mind a külkereskedelem rendkívül aprólékos hivatali szabályozása maradt fenn, amiben a kontingensektől az utasításokig, a forgalmi kényszerpályától az egyedi - és persze szóródó - adómértékekig minden megmaradt, ami az addigi gazdaságpolitikát jellemezte. Az árak felét központilag szabályozták, a tisztességtelen árképzés tilalma, a kalkulációs szabályok és a bérszabályozás is érintetlen maradt. A megcélzott javaslatok leginkább „előremutató” elemei a költségvetési kiadások mérséklésére irányultak.

Három területen terveztek érdemi változást [65] olyan kérdésekben, amelyek a modellszerű gondolkodást, illetve az állami szerepvállalást érdemben érintették. 1. Elvi szinten elfogadták a kétszintű bankrendszer modelljét, és ezzel a globális keresletszabályozás elvét. Igaz, ebből csak három év elteltével vonták le az első következtetést, már az új fizetési krízis kényszerének hatása alatt, akkor is felemás módon (lásd később). 2. A hivatalos dokumentumokban először jelenik meg a vagyonérdekeltség elve [Gadó-Varga (szerk.) (1984) 105-106. o.], bár ebből ekkor még konkrétan semmi sem következett. 3. Elfogadták a „vállalatvezetés demokratizálódását”, a vállalati tanácsok (vt) megalakítását. Ez utóbbi a politikai stabilitás magabiztosságának kinyilvánítása mellett a napi gondok leadásának, a reformellenességéről ismert vállalatvezetői kör megzabolázásának eszközeként tűnt elfogadhatónak.

Ahol tehát a Gazdasági Koordinációs Bizottság anyaga előrelépést vagy annak esélyét tartalmazta, ott a pártállásfoglalás az erők egyensúlyát, a döntetlent (pontosabban a kettős vereséget) jelenítette meg. A 3. pont azonban maga is olyan volt, hogy - ellentmondásos tartalma dacára - maga vált a gondolati és cselekvési folyam fenntartásának, továbbgördülésének közvetlen kiváltójává, nem maradt pusztán hivatkozási alap. A vt-választásokat meg kellett szervezni, le kellett bonyolítani, utasításokat és eljárásokat kellett kidolgozni, s mindez lekötötte a népes propagandaapparátust, valamint az ágazati és a területi pártirányítás figyelmét.

Az eldöntetlenségből fakadó továbblépési kényszer jelent meg a Gazdasági Koordinációs Bizottság két operatív vezetőjének cikkében, ahol új középtávú reformprogram körvonalazódott [Pulai-Vissi (1984)].[66] Ez néhány fontos, az államigazgatást is kötő határidőt is tartalmazott (például a közös piaci országokban használatos áfa- és szja-rendszer bevezetésére az 1987. évet). Az alig hat hónappal korábbról keletkezett GKB-beli összefoglaló dokumentumban nem szereplő, azon túllépő fontos új elemek is megjelentek. Ezek közé tartozott a nagyvállalatok szétszedését célul tűző központi kampány meghirdetése, a tulajdonosi és a szabályozási funkciók szétválasztása, a piacépítés és a tőkepiac kérdéseinek napirendre vétele.

Szinte felfoghatatlan lenne ez a fordulat, ha eltekintenénk az uralkodó korszellemtől, amit a válságtudat hatott át. A távlat, különösen a jólét kézzelfogható, belátható időn belüli és jelentős növelési esélyének hiánya írás volt a falon. Különösen a Kádár-rendszer számára, amely az alattvalók türelmét 1956 után a fogyasztás szerény, de tartós növelésével vásárolta meg. Ehhez képest 1984 már a hatodik sovány év volt. Ha ekkor sikerült volna megalapozni azt a - politikai vezetők által már-már látni vélt - távlatot, amiben helyreáll a gulyáskommunizmus rendje, akár az önkizsákmányoló másodállások és vgmk-k helyén vagy révén is, akkor fel is lehetett volna sóhajtani: a neheze mögöttünk van, a fizetési válságot leküzdöttük. Erről azonban szó sem volt. Mint a tervhivatal államtitkára, Hoós János a közép- és hosszú távú tervszámítások eredményeit ismertetve, nyíltan beismerte: 1990 előtt a belső felhasználás növekedésére nem lehetett számítani [Hoós (1984) 16. o.]. Ez pedig nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy az 1956 után létrejött társadalmi kompromisszum alól kicsúszóban volt a talaj. [67]

Mások ezzel szemben azt hangsúlyozták: van alternatíva. Igaz, ez a Nyers Rezső és Tardos Márton (1984) által körvonalazott stratégia pontról pontra az ellenkezője lett volna a pártfőtitkár által épp kijelölt irányvonalnak. E szerint 1. nem célszerű szerkezetmegőrzési célból és életszínvonal-politikai megfontolásokból további eladósodást vállalni; 2. a politikai és intézményi stabilitás megőrzése (mint önérték) helyett a tőkeérdekeltség és a tőkeáramlás új intézményeit célszerű kialakítani; 3. fel kell adni a koncentrált beruházások gyakorlatát; 4. az önszabályozó piacot védő, nem pedig az állami önkényt óvó biztosítékokat kell kialakítani; 5. a kialakult jövedelemarányok védelme helyett azok teljesítményelvű átrendeződését kell előmozdítani; 6. fel kell adni a munkahelyvédelmet; 7. ne a terv szabja meg előzetesen és hivatali úton az inflációs rátát; 8. az ideológia ismerje be a kormányzati kudarc lehetőségét (és tényét). Ez egészében az 1956 után kialakult állami szerepvállalás és prioritásrendszer átrendezését jelentette volna. A gazdasági reformot azonban összhangba kívánták hozni a „társadalom” - azaz a kommunista párt - befogadókészségével; márpedig az állami tulajdonnak de facto a vállalatvezetésre történt átruházása ekkorra már „épp elégnek” tűnt [Faluvégi (1984) 12. és 16. o.].

A gazdasági reform tehát fokozatosan és minden elemében kikezdte az 1956 után kialakult, „bevált” társadalomirányítási módszer minden elemét. Az 1945-1946. évi hiperinfláció emléke miatt Kádár János rettegett az árszint utólagos, piaci jellegű kialakulásának esélyétől. Az életszínvonalat immár sem a beruházások megkurtításával, sem a „kisvállalkozás” engedélyezésével, sem a növekedés felgyorsításával nem lehetett emelni. Az ismét várva várt szovjet segítség elmaradt: mint a kudarcba fulladt 1984. márciusi KGST-csúcstalálkozón részt vevő magyar delegáció egyik irányítója megrendülten írta, a szovjet fél segítségnyújtás helyett nyíltan azzal az igénnyel állt elő, hogy a korábbi támogatásért cserébe ekkortól a „testvérországok” segítsék ki a „nagy testvért” a gazdasági nehézségeiből - akár saját kereskedelmi érdekeik ellenében is [Bartha (1984)]. A keleti kapu bezáródott, s ezzel megnyílt az út a gazdaságpolitikai újítások előtt, bármit is gondoltak ezekről Moszkvában. Ez bizony szakítást jelentett e megelőző negyven év (!) gyakorlatával. A reformok ideológiai gátjai leomoltak, bár a kereskedelmi és szerkezeti függőségből csak a dollárelszámolás és a külgazdasági irányváltás 1989. évi meghirdetésével nyílt meg a kiút.



[59] Nagy András (1993, 10-11. o.) épp ebben a mentalitásváltozásban látja a későbbi rendszerváltozás békés voltának egyik legfőbb magyarázatát. Eközben megjegyzi: a nyolcvanas évekre kialakult, monopolhelyzetre épülő, a vagyonbefektetés és -kockáztatás szempontját kiiktató közegben való előre törtetés aligha érdemli ki a „polgárosodás” jelzőt, amit pedig több jeles szociológus is megelőlegezett számára.

[60] W. Brus 1961-ben, eleve évekkel később vetette papírra művét, mint ahogy Varga István hozzászólása 1957-ben a Közgazdasági Bizottságban elhangzott. S közel egy évtizeddel a magyar javaslat elhangzása után jelent meg magyarul (1966), Varga pedig nem tudott lengyelül. Az 1983-tól ismét Magyarorszára látogató Brus személyes közlése szerint ő az Acta Oeconomicában ekkortájt megjelent reformtörténeti cikkekből ismerkedett meg Varga István és Péter György 1954-1957 között kialakított koncepciójával, amelyek sok tekintetben párhuzamosak voltak, és időben egybeestek saját nézeteivel. Varga sorsa azonban a periferizálódás és az elhallgatás volt; a közgazdásznemzedékek a koncepciót Szabó Kálmán (1967) tankönyvfejezeteiből ismerhették meg. Tanulságos, ahogy Sárközy (1973) és Bauer (1981) is ezt használja a fogalmi tisztázás során, eközben Varga István munkásságára hivatkozni - a nyolcvanas évek közepéig - önmagában is bátorságra vallott.

[61] Kulin Ferenc leváltását a - Bauer-tanulmányt végül is közlő - Mozgó Világ éléről egyebek mellett az is indokolta, hogy az illetékességi körön kívüli terület belső anyagát szivárogtatta ki. Igaz, a kiszivárogtatás oka a reformmunkák jegelése volt, ámde ez csak súlyosbító körülménynek bizonyult.

[62] Ez a feltartóztathatatlan szellemi dinamizmus, a javaslatok eszkalálódása és ennek következményei, úgy tűnik, némiképp háttérbe szorultak Kornai János (1987) híres reformtörténeti cikkében, ami a szakma abszolút csúcsának számító Journal of Economic Literature legelegánsabb - survey article - rovata számára készült. A szerző válogatásában a publikált és a megvalósított javaslati körre szorítkozott, amiben - érthető okokból - a napi és geopolitikai kompromisszum elemének túlsúlyát lehetett kimutatni a fundamentális kérdések rovására.

[63] A főleg ipargazdasági és üzemszervezési írásokban és az ágazati programokban felkarolt optimális üzemszervezet kialakítása elméletileg értelmezhetetlen - mutatta be Schweitzer (1982), ezzel mind az 1962-1964-es összevonási, mind az 1985-1986-os szétbontási kampány időtálló kritikáját adva.

[64] Érdemes felidézni azt, hogy Magyarországon - Lengyelországtól és Jugoszláviától eltérően - sosem volt számottevő az önigazgató irányzat, mivel az öntörvényű szocialista mozgalom történetileg mindig gyenge maradt. Az egyetlen komoly ilyen tervezet a Nagy-budapesti Munkástanácsé volt 1956-ban [Pető-Szakács (1985) 343-368. o.], ami a kádári konszolidációval az irattárba került. A nyolcvanas években ez már nem ideológia, hanem a vállalati tulajdonjogot az ágazatoktól és a pártszervektől elvitató puszta harci eszköz volt a kidolgozók kezében.

[65] Haladásnak ezt - a ténylegesen megvalósult lépések töredékessége, illetve a mögöttes elvek zavarossága miatt - inkább csak a korabeli hatalom tekinthette (érdeme szerint).

[66] Így a Gazdasági Koordinációs Bizottság, illetve a pártállásfoglalás nyomán kirajzolódó „új rendszer” [leírását lásd: Pulai-Vissi (szerk.) (1984)] jórészt már kihirdetése pillanatában idejétmúltnak volt tekinthető.

[67] Ez fogalmazódik meg Kozma Ferencnél (1987, 255-257. o.) a fogyasztásmaximáló politika kényszere és az ehhez szükséges teljesítmény elérhetetlensége közti áthidalhatatlan ellentmondásként.