Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

A harmadik reform modelljének kibontakozása

A harmadik reform modelljének kibontakozása

A gazdaságpolitika egészét és főbb prioritásait korábban is gyakorta bírálták külkereskedelmi és nemzetközi témájú írásokban, melyek közül néhányat már idéztünk. Kádár Béla (1984) monográfiája azonban a korszak gazdaságpolitikáját minden részletében és egész megközelítésmódjában kérdésessé tette. A sikeresen alkalmazkodó fejlődő és OECD-országok ellenpéldáival bizonyította: az ellátásbiztonsági szempontok előtérbe állítása, a kitermelő- és az alapanyagiparok egyre növekvő beruházási részaránya, a műszaki-gazdasági sebezhetetlenséget célul tűző fejlesztéspolitika, valamint a közvetlen tőkebefektetésektől, az intézményes és főleg a vállalatközi integrációtól elzárkózó hazai gyakorlat a lemaradás biztos receptje volt. Külön is kiemelte: összetettebb terméket, műszakilag igényesebb árucikket nem lehet a nemzetközi értékesítési láncokon kívül sikerrel exportálni, még ha rendre „önmagában véve” olcsó és kiváló termékekről lenne is szó. Ez a gazdaságpolitika egyfajta horizontális, minden részterületét átfogó bírálatát jelentette, s az exportvezérelt növekedési alternatívát vázolta.

Korábbi elemzéseit összegző nagysikerű könyvében Antal László (1985a) a gazdaságpolitika mélységi/vertikális bírálatát adta. Kifejtése az állam-vállalat viszonyra és a pénzügyekre korlátozódott, azonban az egyes eseményeken/tévedéseken túlmutató, a döntések mélyrétegét, a hibák ismétlődését magyarázó elméletalkotásra vállalkozott. Kiemelten szólt a szabályozási illúzióról (146-166. o.), ami szemben áll a valóságos döntéshozatal kölcsönös függőségek formálta végkimenetével. Kötete második részében a szerző kiemelte: az új mechanizmus 1968-ban nem pusztán végrehajtási hibák miatt akadt el, hanem elméleti modellje bizonyult illúziónak, méghozzá a kulcspontokon. A vállalati dolgozók jövedelmének nyereségfüggősége és az általánosan érvényesíthető pénzügyi szabályok kivitelezhetetlen elveknek bizonyultak. A nagyvállalati körben a tervalkut szabályozóalku, a tervfeladatok lebontását a pénzügyi feltételek testre szabása váltotta fel. A harmadik részben a szerző kérdésessé tette - konkrét tapasztalatok alapján -, hogy a magyar mechanizmusban a feszültségek minimalizálásának törekvésén túl fellelhető-e bármiféle ésszerűség vagy szabály, ami azt rendszerré tenné. Ahogy elapadtak a növekmények, a kormányzatnak nem maradt mit újraelosztania, a folyamat szétzilálódott, a központi szervek pedig többé nem voltak abban a helyzetben, hogy a reálfolyamatokat érdemben befolyásolhassák. Ez a fejlődési zsákutca látlelete, ahol a szétesés - nem annyira a robbanás - elkerülhetetlen.

Amit Antal elméleti modellként vázolt fel, azt Szegvári Iván (1988a) empirikus tényként írja le. Az 1979-1986-os időszakot tárgyalva, bevezeti az implicit gazdaságpolitika fogalmát, amit a valós - és a meghirdetett elvekkel és törekvésekkel legfeljebb távoli kapcsolatban álló - gazdaságpolitikai prioritások jellemzésére használ. Az intézményesült, formális célok és eljárások, valamint a reáldöntések és -folyamatok közt egyáltalán nem maradt kapcsolat. A szabályozási rítus egyre inkább irrelevánssá vált a valós folyamatok szempontjából. A tervhivatalt belülről is jól ismerő Szegvári által adott plasztikus leírás meggyőzően dokumentálta a túlérett szocializmus egész makrorendszerének elkorhadását. Ahol a szándék és az eredmény már köszönő viszonyban sincs, ott az irányítás szétzilálódott, és nem kell ahhoz Gorbacsov vagy máltai megállapodás, csak a külső katonai beavatkozás veszélyének elmúlta - és szétesik magától. Erre utalt az, ahogy az egyetlen valódi tervcélt, a fizetési egyensúly megőrzését sem sikerült elérni, pedig a sokat várt növekedésről csak beszéltek, az nem valósult meg az évtized közepén.

Az általános krízishangulatban az elemzők figyelme részint empirikus kérdések felé fordult, részint annak kifejtésére, miben is állna konkrétan a jól működő piacgazdaság. Eközben a hatóságok a legváratlanabb helyeken és időpontokban tettek - e „technikai” részkérdések némelyikében - olyan engedményeket, amelyeket voltaképp senki sem várt. Ez megváltoztatta a korábbi játékszabályokat, s ezáltal a végkimenetelt is. Az egyes elemzésekben felbukkanó nosztalgia ellenében érdemes felidéznünk e döntések rögtönzött, részleges, kifejezetten rendszertelen voltát, ami önmagában is arra utal, hogy az összfolyamat minőségi ugrásaiban a szándékolatlan mellékhatások túlsúlyát lehetett megfigyelni.

Amíg tehát az elmélet síkján egyre konzisztensebben és határozottabban rajzolódott ki a piacgazdaság - mint bonyolult szabályozási és működési rendszer - összképe és ennek feltételrendszere, az irányítási gyakorlat ezzel egyáltalán nem számolt. Ezért a legmeglepőbb - és a kor értékrendjébe legkevésbé illő - helyeken és módokon tett engedményekkel végső fokon maga járult hozzá az áttöréshez. Előbb a pártállásfoglalás ellenében végbement egy - harmadik - gazdasági reform léptékű átalakulás 1987-1989 között, utóbb pedig ez rendszerváltozássá terebélyesedett.

De már az 1985-1987-es időszak gyakorlati változásai is jelentősen túlléptek a pártállásfoglalás tétovaságán. A vállalati tanácsok megalakulásával a káderhatáskör és a tulajdonosi jogok gyakorlása kikerült az ágazati tárcák kezéből, és így a pártirányítás is rászorult a - helyi - konszenzusépítésre. A később tárgyalandó 1986. évi csődtörvénnyel a tőkekivonás, azaz a vállalati kezdeményezésű struktúrapolitika vált lehetővé, amit az 1984. évi versenytörvény monopolellenes rendelkezései is támogattak. Az adóreform pedig a pénzügyi hatóságok egyedi mérlegelési lehetőségét korlátozta radikálisan. Mindez együttesen reálváltozás volt - a stagnáló politikai felépítmény alatt - a gazdasági „alapban”. Ezért nem is tudjuk a következőkben élesen elválasztani az elméleti lépcsőfokokat, hiszen az a gyakorlat, amihez képest a javaslat megfogalmazódott, egyre változott: nem lehetett többé az 1957-es vagy az 1966-os modellelképzelésekhez hasonló „1984-es modellről” beszélni. A tulajdoni, a vagyonérdekeltségi és az önigazgatási vita ama ága, amely mégis így tett, már menet közben érdektelenné vált.

A pártállásfoglalás kompromisszumát elméleti szintre emelő, az önigazgatás, a központi vagyongazdálkodó szerv és a vagyonérdekeltség hármasának összebékíthetőségét hirdető felvetés [Szabó Kálmán (1985)] ellentmondására nyomban élesen rámutattak. Egyfelől az önigazgatás és a vagyonérdekeltség - motivációs és koordinációs rendszerükből adódó - egymást kizáró voltát, másrészt az állami vagyon egyetlen központban történő összpontosításában rejlő bürokratizálódási tendenciát, harmadrészt e megoldás tőkepiacot csonkító voltát vetették fel [Nagy Aladár (1986)] - ma már tudható, teljes joggal. Az állami szerepvállalás módjáról és mértékéről ugyanis nyílt és egyértelmű, intézményekkel alátámasztott döntést kell(ett volna) hozni, különösen a korábbiakban már vázolt szétesési folyamat megállítására. Ekkor pedig a gazdaságpolitika három alapeleme és az ezek ellátására hivatott intézmények közt világos funkcionális elkülönülés kialakítása szükséges. A „gyakorlatias kompromisszumok”, a „politikus megoldások” önfelszámoló, önsorvasztó jellege a következő évtizedben egyértelművé vált. A különféle elméleti megoldások tetszés szerinti vegyíthetősége a gyakorlatban is veszélyes illúziónak bizonyult.

A funckionális elkülönülés és a rendszerszemlélet - már-már Niklas Luhmannt idéző - határozottsággal fogalmazódott meg a plurális gazdasági rendszer lényegét megragadni szándékozó írásokban. A későbbi pénzügyminiszter és jegybankelnök a pénz történeti szerepéről szóló közös kötetében az intézményi és szerkezeti válság - hivatalosan mindig is tagadott - tényét kiindulópontként vette [Bokros-Surányi (1985)]. A válság fő oka a bürokratikus koordináció túlsúlya, a piac csökevényessége, a pénz elfojtottsága, hiszen - és ez volt a kötet fő üzenete - a piaci koordináció minden körülmények közt hatékonyabb (volt) a bürokratikusnál. A kötet második része a piaci rendszer fő betegségével, az inflációval foglalkozik. A szerzők megszigorították a Kupa Mihály kötetében (1980) még elfogadhatónak tekintett „természetes deficittel” kapcsolatos álláspontot. Bizonyítják: az államháztartás hiánya valószínűleg - az esetek túlnyomó részében - inflációt eredményez, és csak kivételképp nő meg az eladható termékek termelése [Bokros-Surányi (1985) 280-289. o.]. Ebből adódóan a külgazdasági/fizetési egyensúly fenntarthatóságának elengedhetetlen feltétele a belső pénzpolitika semleges (korlátozó) jellegének megőrzése.[68]

Érdemes felidézni ennek az összefüggésnek a technikai jellegét, aminek érvénye nem függ attól, hogy a kormányzat neokeynesianus, strukturalista, monetarista vagy eklektikus[69] irányzatot követ. A zárófejezetben a szerzőpáros kifejti: a pénzügyi intézményrendszernek - mind mikro-, mind makroszinten - központi szerepe van az önjáró alkalmazkodás[70] feltételeinek életre hívásában, méghozzá makro- és mikroszinten egyaránt. A szerzők kiemelik: az e korszakban bevettnek számító [Pulai-Vissi (szerk.) (1984)] kalkulációs és bérszabályozási előírások, egyedi adók és elvonások, külkereskedelmi árkiegyenlítés és szubvenció, hitelpreferenciák és kontingensek, forgalmazási kényszerpályák s hasonló megkötések teljes eltörlése elengedhetetlen. Ez azonban náluk - a korabeli reformerek többségétől eltérően - nem vezetett az inflációval szembeni elnéző megközelítésre.

E gondolatkör gyakorlati elágazásaként a monetáris és a fiskális szféra és funkciók intézményes elválasztásának szükségessége fogalmazódott meg [Asztalos-Bokros-Surányi (1984) 325-327. o.]. A jegybank teljes, intézményesen alátámasztott függetlensége nélkül a közérdeknek számító pénzstabilitás bizonyára áldozatául esik a „pillanatnyilag elháríthatatlan” politikai és lobbyérdekeknek, mert nincs, ami a fiskális túlköltést megfegyelmezhetné. A jegy- és hitelbanki funkció elválasztásán túl, az ágazati és területi megkötések felszámolása, valamint a bankrendszeren kívüli tőkejuttatás formáinak kialakítása vetődött fel követelményként.

Ez utóbbi annál fontosabb, minél inkább felismerik: a szerkezeti változásokat nem lehet főleg nagyberuházásokkal megoldani. Sőt, az azóta is állandóan hallható „általános pénztelenség” emlegetése is a tőkeallokáció és a pénzügyi közvetítés megoldatlanságát tükrözte, hiszen az makroszinten sosem (volt) értelmezhető [Bélyácz (1985) 109-110. o.]. Mindez - a korszak gyakorlatával történő gyökeres szakításként - véget vetett (volna) az egyszer már jóváhagyott - politikailag kierőszakolt - beruházási tervek automatikus finanszírozási gyakorlatának. Ezáltal lehetetlenné vált (volna) a pénzügyi lehetőségektől független, pusztán az „önmagában vett szükségesség” érvére épülő beruházásmegvalósítás és intézményfinanszírozás. Csak e feltételek együttese mellett jött (volna) létre az egymással versengő üzleti bankok működéséhez szükséges tér.

Az említett gondolatokat általánosítva, a pénzügyi szférában megszületett felismeréseket a gazdálkodói szféra egészére terjesztették ki. A pénz ugyanis csak akkor integrálja a gazdaságot, ha nem pusztán egy-egy ágazatban/területen van hatalma, logikája nemcsak részterületeken érvényesül. Ez azt követeli meg, hogy ne csupán a pénzemberek érdekeltsége kötődjön a tőkeérték növekedéséhez, hanem minden vállalkozásé.[71] Ez egyfelől az új mechanizmus nyereségérdekeltségi elvének, az évente egyre csak növekvő nyereség kényszerének, továbbá a szerkezetformáló és a folyó beruházási döntések közti különbségtételnek a teljes feladását jelentette [Antal (1985b)].

Másfelől - a pártállásfoglalásból kinőtt furcsa társadalmi kompromisszum éppen kibontakozó megoldásai ellenében - a tőketulajdon és a menedzseri felelősség intézményes elválasztását is követelménnyé teszi [Tardos (1985) 1295-1296. o.]. Ha ez megvalósul, akkor a tulajdoni kérdés annál élesebbé válik, minél kevésbé tekintjük a tulajdonosi és a vállalatvezetői feladat szétválasztását a piaci szocialista hagyományba illeszkedve technikailag megoldhatónak, számítógépesítéssel menedzselhetőnek, formáját és szerveződését tekintve külsődlegesnek a „reálfolyamat” szempontjából.

Az ekkortájt megfogalmazódó megoldás - a szabadpiaci gazdaság geopolitikai kizártsága folytán - még mindig csak az intézményi tulajdon és a plurális tulajdonlás lehetett. Az intézményi tulajdonnal kapcsolatban fogalmazódott meg először a társadalombiztosítás vagyonhoz juttatása [Tardos (1987)], a menedzseri és a dolgozói tulajdon kiterjesztése [Lengyel (szerk.) (1988)]. Ez később a gyakorlatban súlyos társadalmi és gazdasági visszásságok forrásává vált. Látni kell azonban, hogy a kényszerhelyzetre kiötlött megoldás és az elméletileg legjobb változat reálissá válása közötti időszakban alapvető kontextuális változás ment végbe. Eközben a kézenfekvően átmenetinek, illetve pótléknak szánt javaslatok - intézményesülve - önálló létre kelt gólemként járkáltak tovább a rendszerváltozás éveiben is.

Korábban az osztatlan szocialista tulajdon differenciálatlan tömbjében fel se vetődött a vállalatalapító és -megszüntető személye. Ez részint „történetileg adott” volt az államosítást megelőző időszakból, részint pedig - magától értetődően - csakis az alapító szervezetek, azaz az ágazati tárcák vagy a helyi tanácsok hatáskörébe tartozott. 1995-ben éppen ezek veszítették el - a hatásköri listával együtt - alapítói jogaikat. Márpedig az önigazgató körön kívülre lépve, minél lényegesebbnek tűnik - a fönt tárgyalt makroösszefüggésekben is - a vállalati kezdeményezésű tőkekivonás és -átcsoportosítás, annál fontosabbá válik a vállalatalapító és -megszüntető kiléte.[72]

A többszektorú, egyenjogú tulajdonformák elvén álló vegyes gazdaság korabeli ideológiájába az új alapítások még csak-csak belefértek, különösen amíg a margón maradtak (beljebb pedig az ágazati és a méretbeli korlátozások miatt eleve nemigen juthattak). A piacról való kilépés viszont a piactisztításhoz nélkülözhetetlen. Ha ugyanis az egyszer létrehozott cég „nem tud meghalni”, akkor állandóan az újraelosztás „vastüdejére” kell kapcsolódnia, s az életképesebbtől rendre elszívja a forrásokat. Minél szűkösebbek ez utóbbiak, annál súlyosabbá válik ez az ellentmondás, ahogy ez a nyolcvanas évek elejére közismertté vált.

Látszólag mi sem könnyebb a totális állam számára, mint bárminek a megszüntetése, ami elvileg bármely - így a krónikusan veszteséges - vállalatra is érvényes. Gyakorlatilag azonban - különösen az 1978. végi gyárbezárási kísérletek kapcsán - kiderült, hogy az efféle fellépés minden társadalomban súlyos érdekütközésekkel jár. Ráadásul 1985 után már a választott vállalati tanácsok és a vállalati törvény előírásai is szavatolták a vállalat önállóságát. Így - a tulajdoni reformot kézzel foghatóvá téve - egyetlen államigazgatási szervnek sem volt joga egy céget - például veszteségesség vagy vagyonvesztés miatt - bezárni. A vállalati tanácsi formában pedig még az igazgató visszahívását sem kezdeményezhette senki a beosztottakon kívül.

Így aztán nem is meglepő, hogy a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottságban nyíltan megtárgyalták a nyugati típusú csődeljárások intézményesítéséről mint a vállalati válsághelyzetek decentrális alku útján történő megoldási módjáról [Matolcsy (1984)] szóló javaslatot. Ekkor fogalmazódott meg: a hitelezők képesek a legjobban megítélni - és kellő felhatalmazás esetén kikényszeríteni - a reménytelenné vált adósaik felszámolását. A Magyar Nemzeti Bank elemzői erre teljes joggal válaszolták: addig, amíg a fizetőképesség megőrzése nem olyan érték, ami szó szerint minden mást maga alá rendel, addig nem reális azt várni, hogy a visszafejlesztésre és a tőkeelemek újrafelhasználására irányuló kényszer lebírhatatlan legyen [Jánossy (1985)]. A Pénzügyminisztérium szakértői emellett a csődbe jutott cégek átalakítására és felszámolására szakosodó szervezet felállítását is javasolták [Asztalos (1985)]. Nem kellett sokáig várni, hogy a gazdasági jog szakértői nyugati szabású csődtörvénnyel rukkoljanak elő [Török G. (1985)]. Ebben a - meglehetősen puha - nyugat-európai megoldásokat vették irányadónak.

Az 1986 augusztusától (!) hatályos csődtörvény elsősorban a magántulajdonú kisvállalkozásokat és a nem mezőgazdasági szövetkezeteket érintette. A témát elsőként monografikus jelleggel feldolgozó Veress József (1986, 175. o.) az adott társadalmi-gazdasági viszonyok közepette elkerülhetetlennek tekintette a csődtörvénykezés puha, veszteségminimalizáló jellegét. A beépített biztosítékok azonban túlságosan is jól működtek.[73] Az előzetes várakozások - az utólagos ténybeli elemzés alapján [Kúti-Móra (1990)] - „maximálisan” teljesültek, ugyanis senki sem vált érdekeltté e drasztikus piactisztító formák mozgásba hozatalában. Inkább az volt a jellemző, hogy szanálták - állami pénzből talpra állították - a „bajba került” cégeket; ha ez némi fogyókúrával járt is, ámde az alaptevékenységet mindenképpen megőrizték.

A felszámolások és csődök csekély száma ellenére már az első szakaszban feltűnt a vagyonvédelem megoldatlansága és a bankok passzivitása [Gálik-Veress (szerk.) (1988) 171. és 187. o.]. A politikai vállalatok vezetői nyílt levelekkel, sajtófellépéssel és politikai kapcsolataik mozgósításával védekeztek minden fenyegetés ellen, és ekkortájt a pénzügyi szervek is rendre a „jobb a békesség” álláspontjára helyezkedtek. Mindazonáltal a folyamatosan keletkező veszteség és a fizetésképtelenség - rendszeressé vált - nyilvános taglalása aláásta az érintett nagyvállalatok presztízsét és befolyását. Egyre többen és egyre hangosabban tárgyalták a „ki fizeti a révészt” kérdését. Elfogadottá vált - a kor ideológiája ellenében is - az, hogy nincs előrelépés úgy, hogy az senkinek se fájjon: a kádári konfliktuskerülés láthatólag maga vált a hanyatlás okává.

Az állam diszkrecionális gazdaságirányító szerepét alapjaiban érintette a korábban teljesen háttérben maradt, a közteherviselés jellegét és arányait - legalább részben - nyílttá tevő adóreform. A személyi jövedelemadóztatás bevezetésével [Kupa (1987)] létrejött az az egész társadalmat megmozgató információrobbanás, ami feltárta az egyes ember által teljesített befizetések és a közszolgáltatások közt korábban teljesen rejtve maradt kapcsolatot.[74] Az általános forgalmi adó bevezetése [Koltay (1987)] a közterhek behajtását jórészt megkerülhetetlen automatizmussá tette. Ez egyrészt korlátozta a kivetők önkényét, másrészt ellensúlyozta az adóbehajtás gyakori lazaságát, ami különösen az átmenet időszakában vált fontossá. A költségvetési kiadások tervezésénél a behajtható adójövedelemmel is számolni kellett: ez korlátozta a célok megválasztásának korábban abszolút szabad szárnyalását.

Ez a szigorú, átlátható költséggazdálkodási eljárás nemcsak a több évtizedes, irányított gazdaságban kialakult hagyományokkal, hanem az egypólusú politikai rendszer természetével is ellentétes volt. Áthidaló megoldásként az adókulcsok nagy száma, az adómértékek változékonysága és egészében magas szintje, a mentességek és külön szabályok burjánzása adódott. Az viszonylag hamar kiderült, hogy e kompromisszumok és a társadalombiztosítási járulék magas szintje az adórendszert túlzott mértékben alakítja - az átmenetinek szánt kompromisszumok révén - a kiinduló helyzethez [Koltay (1989)]. Utóbb erre rárakódott az infláció révén növekvő implicit terhelés és a más adófajtákból kieső kincstári jövedelem pótlásának feladata [Koltay (1993)]. Ez az, ami végső soron rendkívül magas közteherszintet, vállalkozásellenes (beruházásgátló) klímát és önkényes bevételi szerkezetet tartósított egy évtizeden át [Gáspár (1996)].

Az eddig vizsgált rendszerelemek - így a tulajdonlás, az adózás, a vállalatalapítás és -megszüntetés, a banki és a tőkepiaci reform, az adóreform - kapcsán rendre megfigyelhetővé vált az a patent, amelyben a rendszer alapelemeit meghaladni próbáló, technikailag szükséges újítások rendre a politikai rendszer szerkezetéből adódó korlátokba ütköztek. Ez a második reformhullám gyakorlatában és az ennek kapcsán - részint az azt megelőző, részint az arra reflektáló - elméleti felvetésekben is megjelent. A gazdasági teljesítőképesség javításához az állami szerepvállalás alapvető átértelmezése, más szóval a szocialista tervgazdálkodás - a szovjet birodalmi alrendszer - kereteit egyre inkább szétfeszítő intézkedések váltak logikusan szükségessé. Ezért kevéssé meglepő, hogy az évtized végi harmadik reformhullám utóbb fokozatosan rendszerváltozássá teljesedett. A következőkben a harmadik reform négy fő terepét: a szervezeti reformot, a pénzintézeti reformot, a tulajdonreformot és a világgazdasági nyitást tárgyaljuk behatóbban.

A szervezeti reform

1957-ben, 1966-ban és voltaképp még 1984-ben is[75] a szervezeti rendszer a reformviták kevés számú tabuterületének egyike maradt. Az irodalomban nagyjából egységes volt az a felfogás, ami az 1962-1964-es szervezeti összevonással összetákolt nagyvállalati rendszert a piackonform magatartás kialakulásának akadályaként tartotta számon. Az ágazatok és a nagyvállalatok szövetségét joggal tekintették a visszarendeződés fő hajtóerejének [Laky (1979); Antal (1979); Szalai (1981); Voszka (1984)]. Ennek ellenére kisebb átszervezéseket leszámítva, mint például a három iparági minisztérium egységes hivatallá olvasztása (1980-ban), vagy a kül- és belkereskedelmi tárca összevonása (1986-ban) nem sok minden történt. Eközben a reformbizottsági gondolkodásban - a résztvevő egykori tanúbizonysága szerint [Sárközy (1986)] - két fő irányzat rajzolódott ki. Az egyik tábor - benne Sárközy Tamás maga - az ágazati és a pártirányítást tekintette a nagyobbik rossznak. Ezt kívánta minden áron korlátozni. Ennek érdekében központosított, funkcionális kormányzati felépítést szorgalmazott, s megvalósíthatósága érdekében hajlandónak mutatkozott a szocialista nagyipari lobby szövetségét keresni. A másik tábor Hetényi István pénzügyminiszter körül tömörült. Ők a lobbysták hatalmát akarták mindenekelőtt megtörni, és ezért a pénzügyi szektor reformját és a kisvállalkozások - köztük a magán- és a szövetkezeti vállalatok - felfuttatását pártolták.

Az utóbbi irányzat közvetlenül is épített a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottságban már megfogalmazódott dekoncentrációs elképzelésekre, s ennek alapján központosított vállalatszétszedési kampányt indított [Vince (1986); Voszka (1988)]. Az első tábor az utóbb Treuhand-modellként ismertté váló felfogást követte, s tulajdonosi minisztériumban, illetve központi vagyonalapban gondolkodott. A második tábor a vállalkozások alulról építkező felnövése, azaz szerves módon kialakuló piaci verseny révén kísérelte meg a dinoszauruszok hatalmának megtörését. Az első tábor hívei a szervezeti méretek növekedését - az egy évtizeddel korábbról már idézett irodalommal összhangban - a modern világ általános technikai törvényszerűségének tekintették. A második tábor a kisvállalkozás és a verseny pártolását nemcsak gazdasági szempontból, hanem társadalmi megfontolásokból is támogatta [Csillag-Lengyel (1985)]. Ez bizony szakított az új mechanizmus pusztán megengedő álláspontjával, ami a mezőgazdaságra korlátozódott; s túllépett az 1982-es leiratok általános, immár minden tevékenység felett „szemet hunyó”, jóindulatú közönyén is. Most már kimondottan veszélyes, a fennálló alá-fölérendeltségi viszonyokat alapjaiban kikezdő - a beosztottakat potenciálisan főnökké tévő -, tétre menő, éles és kíméletlen versenyre szólítottak fel.

A Csillag-Lengyel (1985) kötet keményen bírálta a korszak slágerének számító vállalaton belüli gazdasági munkaközösségeket, hisz azok teljesen beépültek a szocialista nagyszervezeti rendszerbe. A hierarchiát erősítették. Nekik potenciálisan és távlatilag sem lehetett (volna) versenyt támasztani. Ez a hangsúlyváltozás egyáltalán nem volt mellékes akkor, amikor már 4 millió embert érintett a magántevékenység valamilyen formája, s ezeknek csak a fele volt a mezőgazdaságban [Révész (1985) 96. o.]. A mesterséges tiltások, adókedvezmények együttesen a versenyt, a hatékonyságot és az ésszerű allokációt egyaránt torzították, viszont az új elemek rendszerbe építésével a túlérett „tervgazdaságot” átmenetileg még stabilizálták.

Így aztán a szervezeti rendszer átalakításának témája joggal vált az évtized közepének slágerévé.[76] A szervezeti rendszert empirikus, ágazati szempontból kutató tanulmányok a monopolrendszer felszámolását számos területen a piaci szabályozás életképességét megalapozó előfeltételként mutatták be. Ez részletes igazolást nyert a belkereskedelemben [Karsai G. (1988)], a termékforgalmazásban (nagykereskedelemben) [Köbli és szerzőtársai (1988)], a mezőgzadaságban [Lányi (1984) és (1985); Sipos-Halmai (1988) 277-290. o.], sőt még a korábban érinthetetlen - „elvi” - kérdésnek számító külkereskedelemben is [Pete (1984); Salgó (1989).

Így a már említett, az MTA Közgazdaságtudományi Intézete által szervezett kutatás 234 empirikus felmérésnek tanulságait összegző Sipos Aladár és Tardos Márton (1986) cikke immár nemcsak elméleti érvek alapján állíthatta: a szervezeti rendszer a piacorientált magatartás kialakulásának legfőbb gátja, méghozzá minden tulajdoni formánál egyaránt. A szerzők erre vezették vissza azt is, hogy az 1979-1984 közötti pénzügyi megszorítások nem hoztak szerkezeti alkalmazkodást, s - bár a korabeli gazdaságpolitika a nyugati analógiák alapján ezt várta volna - nem vezettek az új növekedési pálya kialakulásához sem. Kiemelték: vagyonérdekeltség és csődfenyegetettség híján a decentralizálás csak az inflációt növeli, a hatékonyságot nem.

E felismerések alapján a kormányzat a nagyvállalati szervezet ellen egyszerre indított támadást alulról: a kiválásokat is okozó vállalati tanácsok és a csődeljárás révén; valamint felülről: a vidéki gyáregységek kiválásának ösztönzésével és külön átszervezési bizottság segítségével megkísérelt vállalatfeldarabolásokkal. Ez a gondolat később is megfogalmazódott a hatékony privatizálás előfeltételeként [Newbery (1991)], a gyakorlatban azonban megbukott. Nem pusztán azért, mert az ellenérdekelt erők - így az ágazati irányítók, a területi pártszervek, a szakszervezetek, sőt a hagyományos KGST-partnerek is - összefogtak. Nemcsak azért, mert az állami irányítás voltaképpen egyáltalán nem bánta, ha kevés számú nagyszervezettel lehetett „elrendezni az ügyeket”. S nem is csak azért, mert a kádári 32 év egyik titka a konfliktusok kerülése volt. A folyamat empirikus elemzése [Vince (1986); Voszka (1988)] a központi döntések eredendő önkényességét állította előtérbe, ami bármely centralizált eljárás velejárója. A felvilágosult hivatalnokok a vállalati ügyekben éppen oly véletlenszerű döntésekre jutottak, mint bárki más, hisz nem a tőkeérték hosszú távú gyarapítása volt a fő szempontjuk, nem ismerték belülről az adott céget, s nem is saját vagyonukról döntöttek. Ez a felismerés magát az irányítást is igen óvatossá tette a kilencvenes években felbukkanó iparpolitikai kezdeményezésekkel szemben.

A nyolcvanas évtized sikertelen dekoncentrációs kampányán alapul az a - szociológiai irodalomban máig is népszerű - gondolat, ami a politikai szférával összefonódott nagyvállalati hatalmi szerkezetnek különös vitalitást, sőt mindent túlélő képességet tulajdonít [Szalai (1989)], és ezt a rendszerváltozás időszakára nézve is fenntartja, sőt megerősíti [Szalai (1992)]. E szerint semmilyen konstruktivista ötlet nem lehet képes e szövevényt feloszlatni: inkább az (fog) minden reformot a maga logikájára formálni.

A mai ismeretek szerint ez a megközelítés alábecsülte a vertikális függőségek rendszerének döntően politikai tartalmát, amit Kornai János (1993a, 380-399. o.) a rendszer genetikai programjaként, Csanádi Mária (1995) pedig működési elveként meggyőzően bizonyít. Az idézett szociológiai megközelítésből teljesen kimaradt a szovjet birodalmi beágyazottság és meghatározottság, aminek kiesése pedig a korábban mindenható magyarországi függőségi viszonyokat teljességgel kiüresítette. A kilencvenes években a csődtörvény kiélesítése, a külgazdasági nyitás, a felértékelő árfolyam-politika és az üres kincstár együttesen megrendítő erejű csapást mért e nagyvállalati szektorra. Ami ebből életben maradt, az átalakult, feldarabolódott, nyugati partner alvállalkozója lett, technológiát, piacot és terméket váltott, s ha még a cég neve meg maradt is , más már semmi sem. A Rába traktorgyár és a Suzuki autógyár egyaránt SITC 7 a statisztikában, egyébként semmi közük egymáshoz. Az amerikai piacra szállított Ikarus már szervezetileg sem kötődik a mátyásföldi maradéküzemhez, és természetesen az Ipari Minisztériumra sem úgy hat (és viszont), mint ahogy az a Kohó- és Gépipari Minisztérium és az MSZMP Központi Bizottság összefüggésében megszokottá vált.

A nyolcvanas évek szétdarabolási kampányának kudarca inkább a gazdasági rend komplexitását állíthatta előtérbe, ami minden egyes részelemnél fontosabb, ez utóbbiak egyenkénti cseréjével pedig nem módosítható. Arra is rámutatott, hogy az emberi tervezeteknek eleve csak alárendelt szerepe lehet a spontán rend kialakításában.[77] Ezért nem véletlen torzulás, hanem szükségszerű fejlemény, hogy az ágazati-technikai reformtervezetek radikalizálódása, politikailag érzékeny területekre történő átcsapása - így a tőkepiac, a tulajdon, az állami irányítás, a külgazdasági orientáció előtérbe kerülése - magának a szovjet birodalmi/tervgazdasági modellnek a megkérdőjelezésébe torkollott, méghozzá annak rendszeregészét (totalitását) érintően.

A pénzügyi intézményrendszer reformja

A pénzügyi rendszerben gyors, lineáris és önerősítő reformok történtek. A bankreform szükségességét - a nemzeti bank, valamint az egyetemi tanszéki munkatársak jó részének ellenállása dacára - a hatalom egyre inkább elfogadta. Ennek egyik magyarázata a monetáris politika jelentőségének felismerése, a másik pedig a szűkös beruházások jobb elosztásával elérhető, azaz a beruházásnövelés nélküli gazdasági fejlődésnek egyre erősödő kényszere. Mivel az 1984-1985. évi növekedésgyorsítási kísérlet mind a hazai reformerek, mind az IMF tanácsa ellenében bontakozott ki, a törekvés összeomlása mindkettőjük pozícióját megerősítette. A magyar hatóságoknak jobban figyelniük kellett az IMF tanácsaira és követelményeire; a Valutaalap pedig az 1984. évi rendszermátrixba[78] foglalt lépéseket kérte számon. Belföldön eközben egyre megkerülhetetlenebbé vált az allokációs hatékonyság növelésének kényszere, mert ez maradt a - fogyasztáscsökkentés nélküli - növekedésgerjesztés egyetlen forrása.[79]

Hosszas bürokratikus belharcokat követően [Antal-Surányi (1987)] s a Nemzeti Bank ellenkezését legyűrve, 1987-től megalkották a kétszintű bankrendszert. Ennek módja a jegybank három ágazati főosztályának önállósítása volt. Mint a folyamat korabeli leírásából [Bácskai (1989)] kitűnt, az új kereskedelmi bankok a régi adósságok és a kényszerűen szétosztott régi ügyfélkör kettős terhét cipelték. A bankokat nem tőkésítették fel.[80] Mind infrastruktúrájuk, mind személyi állományuk képzettsége siralmas volt (a piacgazdaság szempontjából), hiszen mindkettő a „tervgazdaság” kiszolgáló és ellenőri feladatának betöltésére jött létre. A hitelezés automatikus volt, kockázati elemek nélkül (legalábbis a bank számára; legfeljebb az ügyfél prémiumát vonták néha meg a beruházás elhúzódása vagy a költségterv túlzott mértékű túllépése esetén). Az árrendszer torzulásait a szubvenciók és más pénzügyi hidak „korrigálták”. így önálló kockázatértékelésre, hitelminősítésre, adós- és adósságtörténetekre, bankközi információs szolgálatra, jelzálogra, biztosítékra és utóbbiak behajtására nemigen volt szükség.

Ráadásul a bankreform kidolgozói is világosan látták [Bokros (1987a)]: a szervezeti változással a magyar bankrendszerben még egyáltalán nem jöttek létre az üzleti viselkedés feltételei. A hitelpolitikai irányelvekben továbbra is ágazati, sőt vállalati mélységű tervlebontás valósult meg. Ezzel szemben a hitelbírálat lényege szerint kizárta volna a tervszerű hitelezés továbbfolytatását. Nem lett volna mód a kormányzati elképzelések keresztülverésére és az előre meghatározott ügyfélkör megtartására sem. A jegybank képviselőinek is kész volt a válaszuk: ekkor még a bankreform mint szervezeti intézkedés nem hozta létre az önálló központi bankot. így a kereskedelmi bankok elvileg sem válhattak önálló és felelős pénzmenedzserekké, akikre rá lehet bízni a döntést [Bódy (1988)]. Ekkor - a jegybanki és az államháztartási törvény mellett - szaporítani kellett volna a pénzkölcsönző intézeteket, magánintézmények és külföldiek piaci belépésének engedélyezésével, továbbá a pénzpiac - közte a deviza- és az értékpapírpiac - kibontakoztatásával [Bokros (1988)].

A makrodöntések piacivá válása - elméletileg - a Rubicon átlépését jelenti a bürokratikus gazdaságból a piaci koordináció túlsúlya felé vezető úton. A reform utáni bankrendszer monografikus elemzése [Antal-Várhegyi (1987)] bebizonyította: két évtized piacosító kísérletezése sem volt képes megoldani a növekvő vagyonértékű, jó profitkilátású vállalkozások új tőkéhez juttatását (a hitel ugyanis csak átmeneti, nem végleges forrásszerzés). Ez a megtakarítások nem kellő allokációja mellett a kínálat hosszú távú merevségét, az alkalmazkodás rendre elégtelen voltát közvetlenül kiváltó tényező. A könyv valóságos tárházát adja azoknak a kísérleteknek, amelyekkel a végleges tőkejuttatást szimulálni és/vagy helyettesíteni próbálták - csekély sikerrel. Minden szimuláció zsákutcának bizonyult - ez pedig a piaci szocializmus bármely elméletileg tételezhető formája feletti halálos ítélettel egyenértékű. Ha kísérleti alapon bebizonyosodott, hogy a tőkepiac nem helyettesíthető, a „hátha mégis” tudományos értéke - akár elvont formális modell szintjén - sem több, mint az örökmozgó vagy a halhatatlanság gyógyszerének kikísérletezésére irányuló játszadozásé.

E megközelítésből a tőkepiac kialakításának hogyanjára közvetlen következtetések adódtak [Asztalos (1987) 204-213. o.]: 1. a vállalati vagyont általános jelleggel értékpapír formájában kell megjeleníteni; 2. ezek forgalmazását központilag szervezett értékpapírpiac (tőzsde) formájában kell megszervezni, méghozzá alapos szabályozás és szigorú felügyelet mellett; 3. az állam összes adósságát értékpapírosítani kell (kamattal és lejárattal);[81] 4. szükséges az értékpapírok forgalmazására külön, szakmai szűrőn átengedett szakértő (bróker-) cégek megalakulása, megfelelő szabályozás, befektetővédelem és felügyelet mellett; 5. az értékpapír formájú megtakarításokat - a lakosság esetében is - adókedvezményekkel kell ösztönözni. Ez a vállalati és az intézményi szféra átmenetileg felszabaduló eszközeit is mozgásba hozhatja; 6. a megtakarítást gyűjtő intézmények sokszínűségét kell biztosítani, a befektetési alapok és más, nem banki intézmények kiépítése révén.

Amíg a decentralizált tőkegazdálkodás feltételei nem jöttek létre, mind a szerkezeti döntések központosítása, mind a kínálat és a forráselosztás rugalmatlanságából adódó ellentmondások újratermelődése elkerülhetetlen volt. Hosszabb távra is figyelemre méltó, hogy az 1986-1996 közötti évtizedben viszonylag milyen lassú volt a fejlődés e téren, ami a magyar gazdaság növekedési problémáinak bizonyára jó részét megmagyarázza. Kiemelendő, hogy ebben az időszakban jelent meg a hitelpiac és a pénztőke idődimenzióját gyakorlati szempontból is tárgyaló monográfia Száz János (1989) tollából, ami a tárcaberuházás és az értékpapír-forgalmazás gyakorlati kérdéssé válását jelezte.

Meglepő lett volna, ha e hullámból a költségvetési reform kérdése maradt volna ki [Hetényi (1988a)]. Az elemzés kiinduló pontja az a tapasztalat volt, hogy az állami cégek minden szektorban kevésbé hatékonynak bizonyultak, mint a nem államiak. Az állam gazdasági szerepvállalása, különösen a versenyszférában volt túlzott. Az állam kivonulása és a bankszektor tartós gyengélkedése[82] megerősítette az alternatív forrásszerzés lehetőségét biztosító tőzsde kialakításának igényét - az ezzel kapcsolatos munkálatok hamarosan eredményre vezettek [Járai (1989)]. Ugyanakkor elmaradtak azok a reformlépések, amelyek alapján a költségvetés már nem rendelte volna maga alá a monetáris politikát, a gazdaságpolitika célkitűzéseinek természete pedig összhangba került volna a pénzgazdálkodással [Huszti (1987) 195-196. o.].

Részben ettől is maradt kevéssé hatékony a monetáris politika, s ezért ragadt felerősítésének híveire a „monetarista” szitokszó. Pedig a monetáris irányítás erősítése és a monetarizmus egyáltalán nem ikerfogalmak. Mint akadémiai székfoglalójában Erdős Tibor (1988, 786. o.) kiemelte, a monetáris eszközök - például a kamatláb - aktivista használatát épp a keynesianusok támogatják lelkesen, míg a monetáris iskola ennek pontosan az ellenkezőjét javasolja. Míg tehát a szocialista és az onnan kivezető reformok ezeknek az eszközöknek az aktivizálását célozták, a monetarizmus ezek használatában nagyfokú önmérsékletet tart szükségesnek, és ellenzi az egyedileg mérlegelt pénzügyi intézkedések alkalmazását.

A tulajdoni reform

A megváltozott környezetben, mint láttuk, lényegi - hatalmi, döntési és motivációs - kérdéssé lépett elő a megelőző évtizedek terméketlen skolasztikájában kissé megkopott tulajdoni kérdés. Mivel a geopolitikai korlátok 1947-1987 között az önigazgatást és a magántulajdont nemzetgazdasági szinten nem tették komolyan mérlegelhető alternatívává, a tulajdonvitának ekkor nem volt tétje. Ha mégis, az pusztán a mindenkori szovjet ideológiai éberség begyűrűződését jelentette. Megjelentek a szövetkezeti és magántulajdont elmarasztaló cikkek, a zaklatások, beolvasztások, államosítások mellett akcióba léptek a rendőrhatósági, adóügyi és közigazgatási szervek. A reformgondolkodásnak tehát nem volt nehéz elkerülnie a Kádár-rendszer eme tabuját. A második reformhullám intézkedései hatására azonban a tulajdoni viszonyok kérdése kiéleződött. Lassan tétre ment az, hogy a tulajdon „kit miként talál meg”. Az elméleti felismerések túlnyomóvá válása egybeesett az ország geopolitikai nagykorúsodásával és a kérdés gyakorlativá válásával is.

Az évtizedeken át mellőzött alapkérdések felvetésének fordulópontjaként a pártkiadónál megjelent könyvében Sárközy Tamás (1987) a csúcsminisztérium örökzöldje mellett úgy érvelt, hogy a társaság a vállalatirányítás politikailag közömbös technikai formája. Ez a tézis talán a korábban taglaltak fügefalevele is maradhatott volna, ha a szerző hamarosan nem kerül igazságügyi államtitkárként a törvény-előkészítés egyik kulcspozíciójába. Az általa kidolgozott társasági törvény alapján ezerszám alakultak át társasággá az állami vállalatok, két évvel a privatizációs törvény elfogadása előtt. Ezáltal az egykori osztatlan szocialista tulajdon előbb a kereskedelmi jog, utóbb a kereskedelmi ügyletek tárgyává vált.

Különösen Tardos Márton (1985) korábban már tárgyalt reformprogramja nyomán, az összes piacra és tényezőre kiterjedő piaci koordinációval kapcsolatban vált sarkalatos kérdéssé a magántulajdon. Ugyanis a többi változás csak ezen a bázison nyerhet értelmet és tartalmat, mert ez hozza létre a működtetésük feltételezte motivációkat és késztetéseket. Kornai (1990a) cikke már nyíltan ki is mondta ezt: ha valaki piacot mond, magántulajdont is kell mondania, és viszont, egyik tagadásával a másikat is tagadja. A magyar közgazdasági gondolat ily módon a piaci elemek elfogadásától eljutott a piaci rend mint totalitás [83] igenlésére.

A tulajdonelmélet új dimenzióját nyitotta meg Szabó Katalin ekkoriban közreadott munkája, amelyben túllép a tulajdon szokásos, leegyszerűsített és tagolatlan felfogásán. A kötet számos mezzoökonómiai kérdés újszerű tárgyalása mellett az információs hiánygazdaságra vezeti vissza a magyar gazdaságban megmaradt kemény tulajdoni elemek túlsúlyát: ez az informatizált társadalomban az elmaradottságnak jele és alapja [Szabó (1989) 176-180. o.]. Ez a felismerés túlmutat a korszakban túlnyomóvá váló tulajdoni dichotómián, és fontos előzménye a tulajdon és a hatékonyság közti sokszálú közvetítési lánc felismerésének, amit a korai privatizációs megközelítések utóbb teljességgel elhanyagoltak.

A rendszerváltozás időszakára a különféle informáltsági szint, az eltérő háttér, az eltérő politikai kötődés és az eltérő vitázási szintek miatt utólag is nehezen állapítható meg, hogy egy-egy javaslatot ki, mikor és milyen mély meggyőződéssel képviselt.[84] A meglehetősen egyenetlen és szerteágazó tulajdoni vita mai napig is legjobb összegzése [Kőhegyi (1991)] azt a következtetést vonja le, hogy ez a vita - elsődleges politikaformáló hatásán túl - kevés eredeti vagy elméletileg új felismeréssel gazdagította a közgazdaságtudományt. Ez Magyarország (sajátosságainak) felfedezésére épp úgy igaz, mint az elméleti közgazdaságtan és a piacműködés világszerte érvényes összefüggéseire. A sokféle végiggondolatlan és taktikai megfontolás mellett Kőhegyi joggal hiányolta a megbízó-ügynök viszonyból adódó szerteágazó kérdéskör tárgyalását, s az ebből fakadó megoldási javaslatokat. Nem is meglepő, hogy ez a témakör - a hosszú reformelőzmény ellenére - a magyar privatizációnak is tartósan kényes kérdése maradt; a szabályozásban - úgy tűnik - a mai napig sem sikerült kielégítő válaszokat találni [Vince (1996)]. Az előadottak miatt indokoltabbnak tűnt a tulajdonosváltozások konkrét módja és eszközei körüli vitákat a rendszerváltó politika egyik fejezeteként, s nem itt, az elméleti kérdések körében tárgyalnunk.

Kulcsszerepben a külgazdasági nyitás

A külkereskedelem volt az a terület, ahol egész a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig az elméleti tudás és a gyakorlat között a legmélyebb volt a szakadék. Miközben az e területen dolgozók idegen nyelveket beszéltek, külföldre jártak és a világ szakirodalmát is olvashatták (volna), az irányítási gyakorlatot kőkorszaki megoldások jellemezték. Mint Salgó István (1989) könyve részleteiben is bemutatja, ez a káderkiválasztástól a területet átható államvédelmi és politikai ellenőrzéséig és az ott alkalmazott parancsgazdasági eljárások végletes értelmetlenségéig terjedt. Ráadásul nemcsak az 1966-os reform, hanem az 1984-es reformintézkedési együttes is egy sor kimondottan szovjet ízlésű megoldást tartalmazott. Magyarország jelentős - statisztikai - nyitottsága intézményi zártsággal társult, ahol egészen 1989-ig a külvilágban történtek nem gyakorolhattak közvetlen hatást az ár-, a jövedelmi vagy a beruházási folyamatokra. Ez annyiban indokolt is volt, hogy egy kis, nyitott gazdaság eleve alkalmatlan a tervgazdálkodásra, főleg hosszabb ideig. Ha pedig a szovjet birodalmi alávetettség ezt mégis megkövetelte, akkor nemcsak a tervszerű környezetben - a KGST-ben -, hanem az ellenséges külvilággal szemben még fokozottabban fenn kellett tartani a külkereskedelmi és a devizamonopólium zsiliprendszerét. Ezen annak összes mikro- és makrogazdasági ésszerűtlensége és az utóbbiakkal kapcsolatos hatékonysági és versenyképességi veszteségek sem változtathattak. Ha ugyanis ezt a vastörvényt mellőzik, a parancsgazdaság rendszere nyomban összeomlik - lényegében ez történt 1989/90-ben.

Ezért egyáltalán nem meglepő az a - különben felfoghatatlan - tény, hogy az amúgy főleg világlátott, felvilágosult és külgazdasághoz értő emberek által kiötlött 1966-os új mechanizmus egy sor bénító féket épített a külkereskedelembe, holott ezzel közvetlenül és előre láthatóan behatárolta a piaci koordináció lehetséges hatókörét. Ezt részben igazolta a KGST elmaradott együttműködési rendszere, hiszen 1956, 1968 és 1981 világosan jelezte, hogy a szovjet birodalmi nagyvonalúságnak jól kitapintható határai vannak. Az elméletileg érdekesebb nyugati forgalomban az árfolyamnak a deviza-átlagkitermelési költségek szintjén való megállapítása már eleve kizárta, hogy közgazdasági értelemben árfolyamként működhessék a devizaszorzó [Lakos-Oblath (1979)]. Ezen túlmenően elkerülhetetlenné vált a pénzügyi hidak - az elvonások, a támogatások, az árkiegyenlítések, a viszonylati terelő eszközök, az engedélyezés, a kvóták stb. - áttekinthetetlen rendszerének kiegészítő alkalmazása. Utóbbit 1973-tól egy hasonlóképpen önkényes mértékű, szintű és szóródású vámrendszer teljesítette ki [Kozma G. (1981)]. Az 1929 óta működő devizabeszolgáltatási rendszer „természetes követelménnyé”, sőt „elvvé” magasztosult. Az enyhítését célzó javaslat [Deák J. (1987)] még a harmadik reformhullám idején is hisztérikus válaszreakcióra vezetett a jegybanki vezetők részéről. A gazdasági szükségállapot idején a rendszer még átláthatatlanabbá vált, s a többes árfolyamrendszer gyakorlata az évtized végéig fönnmaradt [Oblath (1988)] - az 1976-ban deklarált egységesség ellenére is.

Mint korábban láttuk, a hivatalos álláspont [Tarafás (1981)] a termelés, az export és a behozatal rugalmatlanságával érvelt az árfolyam „aktivizálása”, azaz antiinflációs célú felértéklése mellett. Ez az érvelés empirikusan megalapozatlan volt. Mint Halpern László (1989) számításai igazolták, a támogatásokkal és elvonásokkal korrigált árfolyam a nyolcvanas évtizedben is aktív szabályozója maradt a külkereskedelem volumenfolyamatainak.

Ugyanakkor - mint a Riecke-Szalkai-Száz (1985) monográfia a teljes nemzetközi irodalomra támaszkodva bemutatta - az árfolyam sosem önmagában, hanem a költségvetési és a hitelpolitika, valamint a külkereskedelmi mérleg hatásának együttesében fejti ki szabályozó hatását. A szerzők kiemelik: a korlátozó keresletszabályozás mellett a szabad tőkeáramlás is elengedhetetlen feltétele az árfolyam szabályozó hatása kibontakozásának (217-219. o.). Mivel az utóbbi feltétel a „tervgazdaságban” sosem teljesülhet, a passzív árfolyam, s az exportorientált/importkiváltó döntések ebből adódó rendszeres torzulása nem volt elkerülhető. A torzulások tényét részletes empirikus felméréssel igazolta Török Ádám (1986, 201-210 o.) monogárfiája, ami ezért a magyar fejlesztéspolitika tényezőadottságokkal ellentétes vonásait hibáztatta. Simon András (1988) az export jövedelmezősége és mennyisége közti kapcsolat hiányát igazolta, ami önmagában minősíti a központi struktúrapolitika eredményességét.

Az említett eredmények nem igazolják azt a régóta hangoztatott szkepszist, hogy a valuta leértékelése csak cserearány-veszteségre vezetne [Szalkai (1980)]. Még teljes rugalmatlanság feltételezése esetén sem mindegy, milyen a tájolási pont az exportra vagy hazai piacra termelő, illetve az importáló vagy hazait vásárló döntés meghozója számára. Az persze igaz, hogy az árfolyam csak a makrokereslet szabályozásával együtt szabályoz, de akkor sem igazán autonóm eszközként [Riecke (1985)]. Az elmondottak alapján belátható, hogy a gyakorlat harmincéves helyben járása ellenére az elmélet művelői a nemzetközi irodalom szintjén és szempontjai szerint vitatták az országban megfigyelt, illetve bizonyos feltételek mellett várható fejleményeket.

A gyakorlat elmaradottsága és a változ(tat)ás reménytelensége miatt a világgazdasági alkalmazkodásról szóló írásokban gyakorta fogalmazódtak meg olyan nagy ívű kritikai elemzések és javaslatok, amelyek túlmutattak a belgazdasági irodalom - az ideológiai tabuk és az irányítói fogadókészség korlátozta - horizontján. Ezért a hazai gazdasági gondolkodás egészének teljesítményszintje egyáltalán nem ítélhető meg reálisan a külgazdasági írások mellőzésével.

A korábban jórészt[85] apologetikus világgazdasági irodalom új szakaszát nyitotta meg Kádár Béla (1979) kötete, ami a reformpolitika rehabilitálásakor jelent meg. A szerző szembesítette a „béketábor” filozófiáját, gazdaságicél-választását és irányítási eszköztárát az olajválságok utáni világgazdasági realitásokkal. Az egybevetés minden egyes pontján az derült ki, hogy „az emberiség leghaladóbb társadalmi berendezkedése” többszörösen elavult, fejlődésben visszamaradott képződmény. A nehézipar első világháborús korszakot idéző túlsúlya, a technológia, az elektronika és az informatika elhanyagolása és cenzúrázása/korlátozása, a kontraszelekció és az elzárkózás mind-mind a jövő hajtóerőit kioltó gyakorlatot jelzett. Mi több, a nemzetközi versenyben egyre jelentéktelenebbé vált mindaz, ami a KGST előnye volt, s eközben egyre súlyosabbá vált minden hátránya. A világot a szerző egypólusúnak láttatta, ahol a KGST lemarad versenytársai, a fejlődő újonnan iparosodó országok mögött. Az importhelyettesítést ostorozó Kádár Béla a lemaradás halmozódó és visszafordíthatatlan voltát mutatta be, amit a változásokkal szembeni védekezés gyakorlata csak súlyosbított.

E felismeréseket támasztotta alá és bővítette ki Köves András (1980) nagy jelentőségű monográfiája, amely a kelet-európai országok - különösen Oroszország és Magyarország - világgazdasági beágyazódottságának következményeit taglalta. Az afganisztáni szovjet bevonulást követően megjelent könyv az elzárkózó politika gazdasági lehetetlenségét bizonyította, s ennek alátámasztására az orosz gazdaság szerkezeti függőségével érvelt. A kötet külön is taglalta az importkiváltó célú KGST-nagyberuházások kártékony következményeit, s rámutatott ezek jelentős szerepére a cserearányromlás állandósulását előidéző tényezők között. Az eladósodás újratermelődésében is meghatározó volt az, hogy az exportképesség növelése helyett mindig az importkiváltás - sokszor névleges - előnyeit szorgalmazó fejlesztések uralták a beruházási folyamat egészét, s a tervezhetőség rendre a versenyképességnél fontosabb szempontnak bizonyult.

Az évtizedforduló elemzéseit Inotai András (1980) kötete foglalta keretbe. Ebben a regionális együttműködés - végső fokon a KGST - törvényszerűen csökkenő világgazdasági jelentőségét mutatta be. A regionalizmus korlátai a pénzpiacok és a vállalatközi hálózatok globalizálódásával függenek össze, ami leértékelte a korábban túlnyomó földrajzi és történelmi tényezők szerepét a partnerválasztásban. E megközelítésben a keleti blokk gyengesége sokkal alapvetőbbnek mutatkozott, mint ahogy az együttműködési rendszer hiányosságait tárgyaló korabeli irodalomból az kitetszett volna. Végső fokon mindhárom kötet - többé-kevésbé nyíltan - a gyökeres külgazdasági irányváltás követelményét fogalmazta meg.

Ez a felismerés összhangban volt a korábbiakban már ismertetett pénzügyi és mikroökonómiai irányzatok következtetéseivel is. Az olajválság utáni időszakot elemezve a hivatalos álláspontot kifejtő Wiesel-Wilcsek-szerzőpáros (1978, különösen a 46., 77., 163. és 213. o.) kiemelte: a devizális megkötések révén nem lehet(ett) megvédeni egyetlen gazdaságot sem a külső megrázkódtatásoktól. A szerzők eloszlatták azt a korabeli tévhitet is, ami a valutakonvertibilitást a fejlettségi szint, nem pedig a gazdaságszervezési elvek függvényeként állította be. A külkereskedelem és a keleti kapcsolatok pénzügyeit taglalva, három pénzügyi szakértő rámutatott arra, hogy a versenyviszonyok rendszerszerű kizárásában végső fokon a szocialista nagyvállalatok érdekviszonyai jelentek meg. A pénzügyi szabályozás konkrétumaiban ugyanis leginkább ez jelentkezett, nem ideológiai vagy elméleti megfontolások [Botos-Patai-Szalkai (1980) 240-244. o.]. A vállalati érdekek minden másnál erősebbnek bizonyultak a sajátos „szocialista komparatív előnyök” kialakításában és fenntartásában is, mert ez megóvta a cégeket a világpiac jeges - és változó irányból fújó - szelétől.

A térségbeli országokban egyedülálló módon a magyar közgazdasági gondolkodás hangot adott annak, hogy a szovjet erőpozíció mellett és azon túl saját(os), „nemzeti” érdekek is kötődtek az önálló létre kelt KGST-világ fönnmaradásához. Ez pedig nagy hatással volt arra, hogy a szakma miként értékelte a tapasztalati úton felmért rendszert és az ezzel szemben alternatívát kínáló megoldásokat.

A KGST kényelmes világát elemezve, Bauer Tamás (1979) e közeg innovációellenességét emelte ki. Tardos Márton (1980b) eloszlatta a 350 milliós KGST-óriáspiac mítoszát, amikor kiemelte: ez kétoldalú viszonylatokra és árucsoportokra darabolódott, valós nagysága és fizetőképessége nem is volt mérhető. A működése olyannyira - minden elemében - idegen (volt) a piaci követelményektől, hogy az ilyesfajta „piac” legfeljebb menedékül szolgálhatott a világpiacról kiszorulók számára, de semmiképp sem lehetett alkalmas edzőtere a felfutó új iparágaknak és vállalatoknak a valódi világpiacon való megmérettetés előtti megizmosodásukhoz. Egy másik írásában a szerző felhívta a figyelmet arra, hogy a nem piaci környezetben alkalmazott megszorítások további torzulásokra vezetnek a vállalati viselkedésben, amennyiben a növekményi és a mennyiségi szempontok túlsúlya, a választék, a minőség és a vevőszolgálat elhanyagolása a KGST-ben felfutó céget eleve vesztessé tették a saját pályáján kívül [Tardos (1981)]. A KGST-szakosítás termékei sokszor már a korabeli magyar piacon sem voltak kelendők, ez pedig intő jel volt a világpiaci versenyképesség (és a szükségessé vált külgazdasági nyitás következményei) szempontjából is.

A változó világban a változatlanság megőrzését lehetővé tevő környezet torzító és káros, még akkor is, ha az érdekeltek átmenetileg jól érzik magukat e kényelemben - mutatta be Köves-Oblath (1981). Nem a behozatal növekedése volt patologikus, hiszen anélkül nincs korszerűsödés és versenyképesség, hanem az, hogy az importigényes tevékenységek nem fordultak sosem termőre (dollárbevétellel mérve az eredményt). Egy másik cikkében Oblath (1980) bemutatta: a világpiaci versenyárrendszer révén a vállalatok minden korábbinál torzabb és tévesebb jelzőrendszerbe kerültek, hiszen az árfolyam létesítette természetes kapcsolatot egy sor mesterkélt hivatali elrendezés és ezek bürokratikus kiigazatítása váltotta fel. Ezáltal tehát a korábbinál is nagyobbá vált a pénzügyi önkény, és végképp lehetetlenné vált az export és az importhelyettesítés közötti megalapozott választás.

E felismerést erősítette meg Pásztor Sára (1983) könyve, amelyben a magyar gazdaságban megfigyelt önellátási törekvések, a befelé forduló gazdaságpolitikai irányzat megerősödése és a hivatali függőségi viszonyokra épülő intézményi rendszer kölcsönös összefüggését állította a középpontba. A kölcsönös egymásra épülés miatt a rendszer önreprodukáló hajlama függetlenné válik az eredményességtől, ráadásul ami az egyik összefüggésben okozat - például a keleti orientáció -, az utóbb maga válik okká.

Hasonló szellemű kötetében e sorok szerzője két szempontból emelte ki, hogy zsákutcába vezetett a KGST-re épülés. Egyrészt: az integrációs rendszer a bürokratikus koordináció természete és a hatalmi elrendezés jellege miatt nem volt javítható. Másrészt: a kibontakozó válságjelenségek elfedésével növelték a bajt. Amikor a válság magvait már elvetették, az ebből - az évtizedes nem alkalmazkodásból és a fonák reagálásból[86] - adódó krízistüneteket a mindent rendben lévőnek mutató felszín elfedte [Csaba (1984)].

A szakmai közgondolkodás szempontjából rendkívül fontos volt a külföldi működőtőke szerepéről folytatott vita. Ha a regionális elzárkózás lehetetlenné válik, a nyitással kapcsolatban azonnal felvetődik a függőség, a sebezhetőség kérdése. Ez a multinacionális vállalati munkamegosztás természetéből is adódik. Ez a kérdés különösen izgalmassá vált, hiszen a hagyományos marxista felfogás mindig is ellenségesen szemlélte a transznacionális vállalatok térnyerését, a hivatalos világgazdasági oktatásban pedig hagyományosan - még ma is - a függőségi iskola uralkodik. A nyolcvanas évtized eleji vitákban - összegzését lásd Krasznai-Laki (1982), valamint Krasznai (1983) - sokan cáfolták meg ezeknek a hagyományos félelmeknek a realitását, és ezzel megalapozták, hogy az évtized végére a transznacionális munkamegosztás iránt meglegyen a fogadókészség. Ezt a felfogást teljes lendülettel fejtette ki Inotai András (1990) akadémiai doktori értekezése, ami a multinacionális munkamegosztásba történő beépülést a felzárkózás egyetlen reális útjaként mutatta be. Ez a szemléleti fordulat alapozta meg azt, hogy Magyarország lett az egyetlen olyan rendszerváltoztató ország, amely a külföldi tőkével szemben a nyitott kapuk politikáját alkalmazta.

Ennek hatására Magyarország olyan átalakulási stratégiát választhatott, amelyben a nagyvállalati kör korszerűsítése nem függ közvetlenül a belföldi megtakarítások növekményétől. Ez pedig - a nemzetközi irodalom egészében - a piacgazdaságra való áttérés legfőbb akadályának minősült, hisz elégtelen megtakarítás mellett csak mesterkélt eljárásokkal lehet privatizálni.[87] Ez egyben megmagyarázza azt, hogy a nemzetközi irodalomban egy időben oly népszerű nem hagyományos privatizációs eljárásokat[88] miért fogadta oly egyöntetű távolságtartással a hazai szakma. Az ezek által megoldandó problémát ugyanis - joggal - nem létezőnek, illetve pusztán politikai természetűnek tekintették [Major (1994)]. Az 1978-at követő évtized elhúzódó válságjelei - és az ezekhez társult kilátástalanság - együttesen leküzdötték az idegen tőke elleni fenntartásokat, s meggyőzték a szakma - ha nem is a közélet - túlnyomó többségét arról, hogy a külföldi tulajdon alternatívája a kilátástalan vergődés, az elhúzódó és visszafordíthatatlanná váló lemaradás.

Ez a meggyőződés csak megerősödött azáltal, hogy a nyolcvanas évtizedben a hatóságok oly kilátástalanul próbáltak a KGST vonata után futni, ami - szükségszerű okokból - nem vett fel bennünket. Ez a képtelen törekvés abból a vágyból táplálkozott, hogy ne kelljen alkalmazkodni a megváltozott világgazdasághoz. A realitások elleni szélmalomharcot elemző Köves (1984) kimutatta, hogy ez a törekvés maga vált okává annak, hogy ekkoriban a válságba jutott szovjet piacoktól való egyoldalú magyar függőség még erősödött is. Ráadásul - tehetjük hozzá a történtek ismeretében - ez nem pusztán egy újabb évtized elvesztegetésével járt, bár felgyorsult világunkban ez sem épp mellékes. Ezenfelül az alkalmazkodást és a piacváltást épp ez tette az elkerülhetetlennél is sokkal költségesebbé, mégpedig a KGST-piac - korábban bemutatott - bénító sajátosságai következtében.

Meglepő lett volna, ha e radikális felismerések nem váltottak volna ki semmilyen visszhangot a korszak ideológiájának éber őrzői között. A pártfőiskola professzora, Hoch Róbert (1986) akadémiai székfoglalójában teljes mellszélességgel szembefordult a külgazdasági nyitást pártoló korszellemmel. Előadásában a nyitás értelmét tette kérdésessé. Itt, majd utóbb - állandó szerzőtársával közreadott - monográfiájában a belső piac élénkítésére alapozott növekedésgerjesztő politika mellett érvelt [Hoch-Radnóti (1989)].[89] Ez végső fokon a régi vágású keynesi receptura újrafelfedezését jelentette. Ő nevezte először „monetaristáknak” a pénzügyi egyensúly híveit - ez a terminológia utóbb (tudattalanul) a populista jobboldal szótárának vált szerves részévé.

Valószínűleg inkább az idők jele, semmint az elméleti kifinomultság bizonyítéka volt az, hogy ezen - újszerűnek már akkor sem mondható - gondolatok csaknem kétéves intenzív elméleti vitát váltottak ki a nyitás értelméről. A témánk szabta terjedelemben legyen elég két jellemző nézetet felidéznünk. A kereskedelemelmélet egyik vezető személyisége, aki - nem is meglepően - a liberális gondolkodás egyik meghatározó alakja országunkban, vitriolos kritikával illette a felvetést [Nagy András (1986)]. Már az is példátlannak mondható, hogy a tudományos rituálé efféle végtermékét vitacikkel illessék, továbbá hogy ennek a vezető akadémiai lap adjon teret. Nagy András kimutatta: az elméleti irodalom és a megelőző két évtized nemzetközi tapasztalatait Hoch Róbert - „új” elméletének felépítése során - egyszerűen mellőzte.

Nagy András a külgazdasági nyitást, a kifelé forduló gazdaságpolitikát és a piacosítást egyetlen csomagterv részeként javasolta. Ezért - mai szempontból - úgy értékelhető, hogy ez volt - Jeffrey Sachs színre lépése előtt három esztendővel - az első radikális rendszerátalakítási program térségünkben.[90] Igaz, Nagy András - évtizedek reformtapasztalata birtokában - elkerülte az e felfogást utóbb lejárató olyan képtelenségeket, mint az intézményi nagy ugrások szorgalmazása vagy az álprivatizálás. A radikális átmenet valójában a változás komplexitását, az intézkedések egymásra épülését és egyidejűségét jelenti, a stabilizáció léte vagy hiánya ehhez képest külsődleges [Csaba (1994) 5. fejezet; Balcerowicz (1995) 13. fejezet].

E felfogással szemben Szegvári Iván (1988b) fejtette ki a másik jellemző érvrendszert. Maga is a kereskedelmi elmélet művelője lévén, Szegvári elutasította Hoch megalapozatlan felvetéseit, ugyanakkor szembefordult Nagy András érvelésével is, mivel az - szerinte - elvont elméleti modellekből közvetítő lépések nélkül jutott gazdaságpolitikai ajánlásokra. Megítélése szerint a lényeg nem a végcél - az intézményileg is nyitott gazdaság és a konvertibilitás -, hanem az oda vezető út.

Cikkében Szegvári előadta mindama érveket, amelyeket utóbb az evolucionista vagy fokozatos átalakulás programja mellett érvelők hoztak fel álláspontjuk védelmében, és ezért többéves átmeneti stratégia részletes kimunkálására szólított fel.[91] Ez az elméleti szembenállás már a kilencvenes éveket előlegezte meg, miközben Lengyelországban a korlátozott devizapiac, Csehszlovákiában a külkereskedelmi árak hatásának részleges begyűrűztetése volt a reformviták tárgya, a Szovjetunióban az 1987. júniusi vállalati törvénnyel épp a korlátozott vállalati önigazgatást vezették be.

Eközben újabb, térségszerte unikumnak számító kutatás is véget ért. A tényfeltáró [Rácz-Richter (1987)], majd a normatív analitikai megközelítés [Richter (1989)] egyértelművé tette: a birodalmi központ kereskedelmi túlsúlya összeegyeztethetetlen a (belső) piacgazdaság kiépítésével (és viszont), ezért mindenképp le kell szakadni a szovjet Titanicról. így a piacváltás és a redszerátalakítás kérdése összeért.

Az elmondottakból érthetővé válik, hogy a közgazdasági gondolkodás fejlődése és a szovjet birodalom válságának nyílttá válása miért épp 1988/89 fordulójára érlelte meg a magyar külgazdasági rezsimben az áttörést. Már 1988 során óvatos, de egyáltalán nem mellékes lépések történtek az állami külkereskedelmi monopólium oldására, a külső és belső piacot elválasztó szervezeti rendszer átalakítására, a diszkrecionális elemek korlátozására [Náray (1987)]. Az a - korábban teljesen visszhangtalanul maradt - felismerés, amely szerint azonos nemzetiségű vállalatok külföldi versenye egyáltalán nem eredendően rossz, ahogy azt a korábbi irányítás már-már hittételszerűen hirdette, hanem sok szempontból kedvező [Kozma G. (1980)] - most hirtelen áttört a gyakorlatban is.

Az 1987. októberi KGST-ülésszakon végképp egyértelművé vált: Gorbacsov alatt sem lesz KGST-reform. 32 évi uralkodás után 1988 májusában Kádár Jánost is eltávolították a hatalomból. Az elmélet és a gyakorlat párhuzamosan lódult meg: a Nyers Rezső államminiszter vezette külgazdasági reformbizottság a Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes koordinálta reformcsapatok szerves részeként dolgozott a maga radikális javaslatain.

Hirtelen minden megváltozott: a pártállami rendszer s a vele összefonódott nagyvállalatok hatalma - amivel a megelőző két évtized gyakorlati helyben járását magyarázták [Nagy András (1988)] - megroppant. Hetek alatt többségi állásponttá vált a gyökeres külgazdasági irányváltás és az intézményi reformok ikerstratégiája [Szamuely (szerk) (1989); Köves (1989)]. A szabad gazdálkodási rend részeként megfogalmazódott a devizagazdálkodás liberalizálásának és a konvertibilitás bevezetésének az igénye is [Nagy András (1989b)].[92]

Két évvel a KGST felszámolása előtt, 1989 márciusában a magyar kormány kezdeményezte a Szovjetunióval a „dollárelszámolás” bevezetését. Mint a korabeli vita számtalan szálát egybefoglaló máig legjobb áttekintésből kitűnik, ez nem pénzügytechnikai, hanem rendszerváltó kezdeményezés volt, az általános liberalizálás szerves részeként, a hazai piaci rend megalapozhatósága érdekében [Lányi (1990)]. De bármilyen érv és ellenérv született is a nyitást és a „dollárelszámolást” övező parttalan vitában, gyakorlatilag a lényeg az állami kereskedelmi rendszer egészének kártyavárszerű összeomlása volt [vö. Lányi-Szabó (szerk.) (1993) kötetben leírtakkal].

A változás mindkét relációban földrengésszerű volt. így az elvontan jogos - és a korabeli nyugati elemzők egy része által is panaszolt - szakaszosságot indokló érvek megfogadásának egyszerűen nem maradt tere. Az utóbb megfogalmazott kételyek [Oblath (1991a); Gács (1993)] ellenére mind a nyitás egyoldalúsága, mind sebessége a reform rendszerváltozássá terebélyesedésével, valamint a régi rend összeomlásával elkerülhetetlenné vált. Ráadásul az ekkor már hat évtizedes elzártság viszonyainak felszámolása, új magatartási minták kikényszerítése aligha lett volna reális más módszerekkel. Az 1992-es orosz külgazdasági nyitás - a fokozatos visszarendeződés iskolapéldájaként - emlékeztet e régi összefüggés hazai érvényére is. A korabeli elemzés részletes érvanyaggal cáfolta a nemzetközi szervezetek által ekkoriban szorgalmazott átmeneti kereskedelemtechnikai megoldások értelmetlen és sehova sem vivő voltát [Köves (1991)]. Az összeomlás logikája maga alá temette a tankönyvízű bölcsességeket.



[68] Már 1987-től szembetűnővé vált, hogy e - technikai minimumként értelmezhető - felismerés a közvéleményben mily kevéssé ismert, ezért érvényesítése a modellszinten beláthatónál lényegesen nagyobb politikai erőfeszítést igényel Magyarországon, ahol a monetarizmus és a liberalizmus szitokszavakká váltak.

[69] Az utóbbi összefüggés elhanyagolása vezet(ett) ahhoz a terminológiai zűrzavarhoz, ami a külgazdasági egyensúly helyreállítását és megőrzését célzó gazdaságpolitikát keresztelte át „monetarizmusnak”, függetlenül annak valódi tartalmától, a stabil pénzmennyiségre épülő, nem diszkrecionális gazdaságpolitikai magatartástól [Friedman (1986); Pete (1996)].

[70] Ez annál fontosabb felismerés, minél inkább belátják: a válságkezelő részintézkedések többnyire egymás hatását oltják ki, s maguk válnak az újabb beavatkozást „követő” közvetlen okká [Csikós-Nagy (1986b) 8. o.), azaz a stratégiát nélkülöző, s lehetetlenné is tévő válságkezelés állandósul, újraszüli magát.

[71] Az nyilvánvalóan értékrendi és közösségi választásra tartozó kérdés, hogy a közhasznúnak tekintett szféra határait hol vonják meg, továbbá hogy utóbbin belül milyen mértékben és miképpen kívánják a kereskedelmi szellemet érvényre juttatni. Az OECD-országok gyakorlatában e tekintetben csak a sokféleség a közös [vö. Bara-Szabó (szerk.) (1996)].

[72] Ez fontos lépés volt a tulajdon „megszemélyesítésének” és a tulajdonlás intézményi kérdéseinek tisztázásához vezető úton, amire hamarosan sor is került [Tardos (1988)].

[73] Ekkoriban az OTP rendkívül büszke volt arra, hogy Magyarországon nem létezik a csekkbűntény - ugyanis ez a fizetési forma még egy évtizeddel később sem vált elterjedtté, részben éppen a csekkbűntényeket megakadályozó biztosítékrendszer és eljárási bonyolultság miatt.

[74] Ennek a jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy azokon a területeken, ahol hasonló kapcsolat nem jött létre - elsősorban a nyugdíj- és az egészségbiztosításban - a polgárok túlnyomó része egy évtizeddel később sem érzékelte, hogy a tőle elvont közterhek és a közszolgáltatások (szintje) közt kapcsolat létezne. Általában a munkáltató által lebonyolított elvonások tényéről nem vettek tudomást, a közszolgáltatás ingyenességét pedig szó szerint elhitték [Csontos-Kornai-Tóth (1996)].

[75] Az ágazati tárcák kezéből ugyan kivették a tulajdonosi és az alapítói jogosítványokat, időről időre elvettek tőlük pénzalapokat is, de létüket semmi sem veszélyeztette. Közepes és nagyvállalatok létesítése sem volt gyakori, legfeljebb átszervezésekre került sor.

[76] Ne tévessze meg az Olvasót, hogy e nagyjából azonos tőről fakadó, egy időben keletkezett elemzések utóbb meglehetősen nagy késéssel, ötletszerű helyeken és időpontokban láthattak csak napvilágot.

[77] Eredetiben és részleteiben lásd Hayek (1967/1995, 292-301. o.).

[78] Antalóczy-Kinczer (1995, 67. o.) szerint ez nagyjából az IMF szokásos - stabilizáló és piacépítő - intézkedéseit tartalmazta, táblázatos formában felsorolva az egyes intézkedések ütemezését és egymásra épülésüket is. Ezenkívül felszólította a magyar kormányt az 1973-ban vállalt GATT-kötelezettségek (az importliberalizáció) betartására is. Ezt 1984-ben - a szükséghelyzet elmúltával - a magyar kormány amúgy is megígérte (de nem tartotta be, mert nem is gondolta komolyan). A mátrix egyébként a mai napig is titokvédelem alá tartozik, közvetlenül nem hozzáférhető és így nem is idézhető.

[79] Ez a felismerés közvetlenül is formálta a már említett válsághangulatot. A tervhivatal vezetője ezt a növekedés és egyensúly, a szerkezetváltozás és beruházásínség, a decentralizálás és kézben tarthatóság dilemmájaként írta le [Hoós (1988)]. Nem meglepő módon ő határozott struktúrapolitikára szólított fel, ezzel mellőzve mind a rendszer szétzilálódásának gyakorlati, mind a tőkepiac kapcsán már megismert elméleti megfontolásokat. Eközben - mint Bélyácz (1986) dokumentálta, a döntések tovább centralizálódtak, a vállalatok csak irreális - évi 30-40 százalékos (!) megtérülést - vállalva juthattak (volna) külső forráshoz, különben a központi preferenciákat kellett követniük.

[80] Erre csak a botránykővé vált bankkonszolidációban került sor 1992-1994-ben.

[81] Ez a javaslat 1997. január 1-jével valósult meg.

[82] Az elmondottakhoz képest a megvalósult bankreform igen szerénynek mondható. Már a pénzügyi rendszer többi elemének megváltozása is egy második bankreformot indokolt volna [Asztalos (1988)], erre azonban később sem került sor. Ehelyett a bankkonszolidáció, majd 1994-1996 során a privatizálás keretében (részint azt megelőzően) kerítettek sort a nyolcvanas évek közepéről visszamaradt lépésekre. így aztán a gazdaság 1985-1987 között pénzügyileg is és hivatali parancsokkal is irányíthatatlanná vált [Balassa-Vértes (1988)].

[83] Érdekes, hogy az - itt nem tárgyalt - tananyagreform is ekkorra jutott el odáig, hogy a marxi(záló) elméletek helyett az általános egyensúlyi elmélet teljes apparátusát és fontos szerzőit (Arrow, Dixit, Debreu, Leontief, Morgenstern) tartalmazó, sőt az apparátus alkalmazását kötelező rendben számon kérő alaptankönyv született Zalai Ernő (1989) tollából. Ez áttörést jelentett a korábban az ideologikus tárgyak (szigorlati) túlsúlyával jellemzett tanrenddel szemben.

[84] Diczházi (1988) fölvetése, akárcsak Matolcsy (1988) eklekticizmusa [megjelent a Lengyel (szerk.) (1988) kötetben] inkább taktikai jellegű volt (a szerzők későbbi tevékenysége ismeretében), míg például Liska (1990) vagy a Hoch-Radnóti (1989) szerzőpáros nyilvánvalóan mélyebb személyes meggyőződésüknek adtak hangot.

[85] Kivételt jelentett mindenekelőtt Ausch Sándor (1969) KGST-könyve, amely a szervezet feloszlatásáig bibliája volt a téma minden komoly kutatójának. Ausch - a többi 1966-os reformerhez hasonlóan - a piaci szocializmus regionális elterjedését várta, ami nyilvánvaló ellentmondásban volt a „szovjet birodalmi” logikával. Ennek ellenére szókimondása, tömörsége és letisztult érvelése messze fölötte áll a téma nagy mennyiségű irodalmán - és ez magyarázza tartós hatását. Más országban hasonló mű nem született. A hatvanas évtized néhány más jelentős írását - így Ádám György, Becsky György, Ehrlich Éva, Jánossy Ferenc, Kádár Béla és Bognár József korabeli munkáit - Szamuely (1986) áttekintése taglalja.

[86] A kérdést kibontó akadémiai doktori értekezésében Bekker Zsuzsa (1995) visszatérően fordított késztetésekről beszélt, amikor az 1970 és 1990 közötti időszakban a kelet-európai országok alkalmazkodási reakcióját a nyugat-európai normával veti egybe. Ezzel azt hangsúlyozta, hogy a versenykövetelményekkel ellentétes reakció nem egyszeri tévedés/kisiklás, hanem törvényszerű volt. A szovjet birodalmi rendszer működési módjából fakadt az alkalmazkodó-képtelensége is.

[87] Hunya Gábor (1992, 507-510. o.) e vonást kiemelve rámutat a működőtőke beáramlásának multiplikátorhatására. Egyrészt a vásárlás újabb - reorganizációs - befektetéseket vált ki, másrészt a belső tőkeképződést gyorsítja, harmadrészt - a hálózati hatás révén - az állóeszköz tőkeértéke nő, végül felgyorsítja a kínálati oldal alkalmazkodását is.

[88] Az átalakulás irodalmában az eladáson alapuló vagy brit módszert hagyományosnak, az osztogatásos, kedvezményes eljárásokat nem hagyományosnak nevezték el.

[89] Hasonlóképpen - de más érvrendszerrel - Mandel Miklós (1987) is.

[90] Kovács (1996b, 16. o.) Liskának ítélné e címet. Ám - mint láttuk - Liska nem kívánt a kapitalizmusba való visszmenetet, mellőzte a gazdságpolitikai kérdéseket (főleg a külgazdaságot) és a rendszerszemléletet is. így a mai nemzetközi konvenciók szerint semmiképp sem tekinthetjük - pusztán harsánysága okán - a „sokkterápia” hírnökének.

[91] Figyelemre méltó, ahogy mindkét szerző meghaladta a kor jellemző gazdaságpolitikai szemléletét, ami a piaci és a szabályozási kudarcok egyidejű létéből az eklektikus megközelítés elkerülhetetlenségére következtetett [Csikós-Nagy (1987) 276. o.]. Ebben a felfogásban természetesen bármely minőségi változás - így a rendszerváltozás és az importliberalizálás is - csak „ideológikus túlkapás”, amint ezt a szerző a már többször idézett születésnapi emlékkötetben [Halm (szerk.) (1995)] tiszteletre méltó következetességgel ismételten ki is mondott.

[92] Igaz, az illetékes albizottság ezt egyáltalán nem támogatta [Timár-Tenner (1989)], sőt évek múlva is megfogalmazódott még a lépés elsietettségét taglaló álláspont [Oblath (1991b)], ami főleg a fizetési mérleg instabilitásából adódó veszélyekkel érvelt.