Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

A közgazdasági irányzatok újjászületése - avagy milyen kapitalizmust akarjunk?

A közgazdasági irányzatok újjászületése - avagy milyen kapitalizmust akarjunk?

A társadalmi élet pluralizmusának a szellemi élet és a társadalomtudományok pluralizmusa felel meg, ha nem is közvetlenül egymást fedő kategóriákban. A magyar közgazdasági gondolatot hagyományosan jellemző eklekticizmus és prakticizmus, a geopolitikai diktátumokkal való hosszú együttélés közel lehetetlenné teszi, hogy a szó bevett értelmében iskolákról beszélhessünk. Igaz, immár Nyugaton is gyakori, hogy a vezető személyiségek köré szerveződő, szigorú felvételi eljárásokkal szabályozott iskolaképződés mellett és részben helyett megjelennek a korábbi kategóriákat szétfeszítő, s a szigorú elemző számára felfoghatatlan irányzatok. Ilyen a berlini monetáris keynesianusok köre vagy a főirány eszközeit és szemléletmódját magáévá tevő neoinstitucionalizmus. Sőt, a második világháború utáni közgazdaságtan fejlődését is a két fő iskola egymásra hatása, a másik eredményeinek beépítése, a sajátos szintézisre való törekvés jellemezte [Mátyás (1991)].

Ezzel együtt sem tűnik feleslegesnek a nézetek csoportba sorolása, s egy-egy tipikus mű vagy személyiség kapcsán történő bemutatása. Ez akkor is megkönnyítheti az áttekintést, ha a szigorúan vett iskola vagy irányzat nem minden követelménye teljesül, valamint ha egyes szerzők - más szerzőkhöz fűződő személyes viszonyuk, a csoport leírására szolgáló címkétől való idegenkedésük, vagy eltérő értékfelfogásuk alapján - bizonyára vitathatónak érzik a csoportba sorolást. Az elkerülhetetlen önkényességi elemek vállalásával végzett rendszerezés azonban még mindig hasznosabb lehet az Olvasó tájékozódásának megkönnyítésében, mint ha kezünket széttárva magára hagyjuk: „ha ránk hallgat, azt olvas, amit akar”.

Mint láttuk, az átalakulás természete számos olyan feladatot tett elkerülhetetlenné, s „állította” azt a gyakorlati cselekvés tengelyébe, amit általában a neoliberális főirány gazdaságpolitikai értelmezésének szokás tekinteni. E feladatok elvégeztével szükségképpen merül fel az a kérdés - amit többen szeretnének száműzni az akadémiai közgazdaságtan falai közül -, hogy megérte-e „helyesen” cselekedni. Nem volt-e elfogadhatatlan a - többek szerint csak elvont - előnyökért fizetett ár? Ez nem pusztán filozófiai, hanem empirikusan is felettébb releváns kérdés [Szamuely (1996)]. Talán nem is meglepő, hogy az utóbbi megközelítés először a térség hivatalos statisztikáinak rendszerezett és összehasonlító közreadására és elemzésére létrehozott ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának éves szemléjében vetődött fel 1991-től évenként. A megközelítés jellegéből adódóan az ENSZ elemzői a negatív mutatók[109] megfordításában látták a fő feladatot. Ezzel válságellenes politikát szorgalmaztak, növekvő állami szerepvállalással. Márpedig ez nem más, mint a keynesi megközelítés gazdaságpolitikai lényege.

Igaz, a keynesianizmus mint elméleti irányzat az évtizedek alatt sokat fejlődött és kifinomult elemzési eszköztárral is gazdagodott. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni: a keynesi felfogás mindenekelőtt válságkezelő javaslat. Ugyanakkor természetesen az is igaz, hogy nem minden, állami aktivizmust sürgető irányzat keynesi jellegű. Mégis, a hazai javaslatok egy jellegzetes csoportját, amely a diszkrecionális állami válságkezelés középpontba állításával jellemezhető - jobb híján - keynesi jellegű megközelítésnek tekintjük, függetlenül attól, hogy mondanivalójában mennyi az imitáció és az invenció aránya, és milyen a nyugati megjelenési formákkal való azonosíthatósága.

E megközelítés hagyományos változata sosem hiányzott a hazai színtérről, ahogy Hoch (1986), Mandel (1987), Hoch-Radnóti (1989) eddig idézett írásai, a Magyar Gazdasági Kamara átmenetprogramja [Balázsy és szerzőtársai (1990)], vagy a válságellenes politikát keresletbővítéssel azonosító egyetemi elemzések [Veress (1991); Rabár (1992)] ezt bőségesen szemléltetik. A közhangulat változását megjelenítve a korábban pénzügyi reformközgazdászként is[110] szereplő Kopátsy Sándor (1992) vette fel a Hoch Róbert által elejtett fonalat és a monetáris (sic!) gazdaságpolitika egyoldalúságára, az infláció elleni küzdelem bálványozására vezetett vissza minden rosszat. Kopátsy egy későbbi cikkében (1993) a monetarizmus téves koncepcióját hibáztatta azért, amiért - szerinte - a magyar fejlődés egésze tévútra siklott. Ebben az álláspontban a plebejus elitellenesség és a fősodorral szembeni különállás jelenti a korábbiakkal való konzisztenciát Lengyel (1997, 18-20. o.) értékelése szerint. Talán hasonló okok magyarázzák, hogy ez a felfogás utóbb - érdekes módon - a politikai küzdőtér mindkét oldalán állók számára fontos, értékítélet-alkotó tényező lett átfogó helyzetértékeléseikben [Matolcsi (szerk.) (1997); Szalai (1997)].

Más szerzők elméleti érveket vetettek be annak igazolására, hogy a „depresszióból” csak a keresletteremtő politika révén vezet kiút [Mandel-Szombathelyi (1995)]. További írásokban adócsökkentéssel kombinált belpiaci élénkítést és a jegybank által hitelezett, fiskális kereslet gerjesztette növekedésélénkítést szorgalmaznak [Gergely (1995), Matolcsy (1996)]. Ismét mások a szabadpiaci gazdaságpolitikát történelmileg megbukottnak láttatják minden perifériaországban [Berend (1995)]. A megközelítés filozófiai szintre emelkedve, a liberális piacgazdaság republikánus kiigazításaként jelentkezik, ahol a közjó megjelenítője és képviselője eleve és feltétlenül az állami hatalom, főként piackorlátozó voltában [Kende (1996)].-

Az idézett megközelítések közös vonása, hogy megfogalmazóik gyakorta egyfajta üldözöttségi, pálya szélére szorítottsági érzés hangján szólva küzdenek a „mindent elöntő” főirány ellen. Keynes - és egymás - munkáira vagy az adott iskola képviselőinek számosságára a hazai akadémia, az egyetemek és a tudományos társaságok vezetésében, a tananyagokban vagy a tömegtájékoztatásban nincs hivatkozás. Igaz, egyik újabb könyvében Kopátsy Sándor (1995, 209-239. o.) tesz általános jellegű hivatkozást a New Dealre és Ázsia állam vezérelte iparosítási sikereire, ez azonban nem azonos a nyugati tudományos diskurzusban kialakult hivatkozási szokásokkal.

Miközben a hazai agrárgazdaság válságát az elemzők [Lányi (1985); Szabó M. (1989); Csáki-Rabár (1990, 214. o.); Sipos-Halmai (1993)] régóta a piacépítés hiányára és a túlszabályozásra vezetik vissza, az ágazat érdekképviselői [Romány (1992)] a „magyar út” követése mellett érvelnek, mondván: ha ez a Szovjetunió ellenében lehetséges volt, miért ne lehetne az EU ellenében is az? Ismét mások a társasággá alakult állami gazdaságok és szövetkezetek további állami felkarolását szorgalmazzák, a falusi gazdálkodás kisüzemi formáinak - valóban fönnálló - korlátaival érvelve [Varga Gyula (1993)].

A keynesi irányzat korszerű megjelenítői elismerik az állami túlköltésből adódó infláció veszélyeit, főleg ha az tartósul. A megközelítés a deficitcsökkentést a hitelínség (credit crunch) megelőzésével társítaná, szelektív megszorításokkal [Erdős (1992)]. Elismeri a kiszorítási hatás jelentőségét hazai viszonyok között, s azt, hogy ezért nálunk a deficit maga is fellendülést gátló tényező [Erdős (1993), különösen 18-22. o.]. E szerint a fiskális expanzió önmagában véve káros; a kibontakozáshoz a beruházási rátát kell megemelni [Erdős (1994)]. Az iskola hívei a vegyes gazdaságpolitikát szorgalmazzák [Veress (szerk.) (1993)] abból a megfontolásból, hogy a radikális rendszerváltó stratégia középpontjában álló intézményépítés önmagában nem segít a strukturális gondokon [Mellár-Veress (1994) 90-92. o.].

E megközelítés jelentős állomásaként Köves András (1992) nagydoktori értekezése a visszaesést tekintette a rendszerváltozás kiváltotta legfontosabb fejlemények, szerte térségünkben. Ebből adódóan a szerző egyre nagyobb megértést tanúsít a - korábban reformellenesként elvileg ellenzett - szelektív és adminisztratív eszközökkel szemben, feltéve hogy azok hatása a „depresszió” leküzdéséhez segít [Köves (1994) 15-16. o.]. A Bokros-csomag filozófiájának más ellenzőivel [Augusztinovics (1996)] együtt a szerző kétségbe vonta az intézkedési együttesnek minden, a pénzügyi egyensúly helyreállításán túlmutató elemét [Köves (1995) 41-43. o.]. Utóbb pedig a jóléti állam meghaladását célzó kísérletek végleges feladásában jelöli meg a belföldi társadalmi béke - és így a demokratikus rendszer - megőrzésének zálogát [Köves (1996)]. Érdekes módon hasonló érvrendszerrel jutott el a jegybank leváltott elnöke [Bod (1995)] is a „sokkterápia” és az elsietett külgazdasági nyitás bírálatától a jóléti államot visszagöngyölni próbáló elképzelések elmarasztalásáig - igaz, ő egy konzervatív, jobboldali folyóirat lapjain. A megközelítés kitüntetően fontos érve az, hogy nem fogadja el a (nemzetközi) pénzügyi szervezetek ikerdeficit-elméletét, és ezért nem gondolja, hogy a hazai fogyasztás visszafogása lenne az exportképesség javításához vezető - fő vagy egyetlen - út [Oblath (1995)]. A megközelítést elméleti igénnyel Csáki (1997) foglalta össze, kiemelve az alapjául szolgáló szociális látásmódot is.

Az előző - és a többi „alternatív” - irányzat által rendre elmarasztalt főáramú, monetarista megközelítés jelenléte - az árfolyamelméleteken kívül - nem dokumentálható a hazai gazdaságpolitikai és gazdasági rendszerrel foglalkozó szakirodalomban.[111] A matematikai gazdaságtan nálunk főként a marxizáló és a tervezési kísérletekhez kötődött hagyományosan [Bródy (1969); Augusztinovics (szerk.) (1979); Zalai (1988)]. Ez persze nem volt kizárólagos, hisz érdekes kísérletek történtek többek közt a beruházási ciklus [Simonovits (1987)], a hiánygazdaság [Lackó (1980); Simon (1990)] és a második gazdaság [Lackó (1990)] modellezése és elemzése terén is. Az irányzatnak a tervezéshez való túl szoros kötődését már egy évtizede is (ön)bírálat érte [Ámon-Ligeti (1987)], míg mások ezzel hozták összefüggésbe a nagy, lineáris optimalizáló modellek elhúzódó túlsúlyát és a módszertani fejlődés lassúságát [Sivák (1987)].

Nem feladata a jelen áttekintésnek e sajátos tudományszak fejlődésének értékelése, amire nemrégiben két színvonalas írás is meggyőző kísérletet tett [Kőrösi (1996); Simonovits (1996)]. Legyen elég e helyütt emlékeztetni az irányzat alkalmazásának jelentős eredményeire a nyugdíjrendszer reformjával kapcsolatos problémák természetének és nagyságrendjének előrejelzésében [Augusztinovics (1992) (1993); Simonovits (1994)]. Ezzel számos illúziót oszlattak el, köztük azt, hogy ezen a rendszeren a folyó költségvetés - bármilyen megoldás mellett - nyerhetne. Fontos eredmények születtek a stabilizációs politika [Halpern (1991] és az átmenet modellezésében [Neményi (1994)], valamint a politikai küzdelem eszközévé vált árfolyam-politika korlátozott mozgásterének tisztázásában [Halpern-Wyplosz (1995)]. Ezen a nyelven fogalmazódott meg az evolúciós közgazdaságtan mint a jövőbeli elméleti szintézis egy lehetséges útja [Vincze (1993)] és a privatizálás makroökonómiai értelmezése [Simon (1992)] is.

A matematikai irányzat sokszálúsága mellett is szembetűnő, mennyire hiányzik a hazai kínálatból a valódi, kemény monetáris makroökonómia. Az irányzat első jelentős megjelenése Pete Péter (1996) tankönyvében dokumentálható; ennek a hazai közgondolkodást formáló hatása inkább csak a jövőben lesz.

Ebből adódóan a hazai gazdaságpolitikai neoliberalizmus [112] lényegi törekvése az állami szerepvállalás korlátozása, az igazgatás egyedi mérlegelési jogosítványainak lehetőség szerinti megszűntetése, továbbá a jövedelem-újraelosztás visszametszése, a vállalkozók és az öngondoskodás mozgásterének megteremtése céljából. Az elmúlt negyedszázad lényegi adottságai folytán ezek az elemzések az intézmények alakításához és átalakításához kötődtek. Míg tehát Amerikában vagy Franciaországban az intézményi közgazdaságtan hagyományos változata csak egy lépésre van a marxizmus és a dirigizmus fogalmától, Magyarországon a félmúlt történelemből - és a rendszerváltozás természetéből - adódik az, hogy neoklasszikus alapú institucionalisták, azaz az új intézményi közgazdaságtan elméleti irányzatába tartozók képviselik azt az értékrendet, amit Amerikában a monetaristák (és politikailag a konzervatívok).[113] Ami egy amerikai tankönyvben csak értelmetlenség lenne, esetünkben maga a realitás, az angolszász világban kedvelt „kemény tény” a társadalomtudományban. Ez - tetszik, nem tetszik - a hazai közgazdasági gondolkodás egyik nemzeti sajátossága, méghozzá leíró értelemben, és nem kizárólagos jelleggel.[114]

Az iskola képviselői nagy súllyal szólnak a rendszeres költségvetési hiány sajátos okairól [Kornai (1992a); Semjén (1996)]. Ez nem jelent engedékeny magatartást, nem tekinti a hiányt beépített stabilizátornak, mint a keynesiánusok, hanem az idődimenziót hozza vissza a közgazdasági elemzésbe. A piaci irányú változások ugyanis előbb hoznak bevételkiesést, és többnyire csak utóbb keletkeztetnek jövedelmet vagy a jövőben - e nélkül elkerülhetetlenné váló - pénzügy támogatásoktól mentesítik a következő évek adófizetőit és államháztartását. Ezzel szemben a költségvetési egyensúly minden pillanatban történő kikényszerítése lelassítja a reformot és vele ellentétes gyakorlatot vált(hat) ki a fiskális szerveknél.

A neoliberálisok fenntartásaikat hangoztatták a nemzetközi irodalomból származó egyenreceptekkel szemben. Kifogásolták a privatizáció szezonvégi kiárusítást idéző kampányjellegét (Laki (1993) a valós magántulajdoni viszonyok kibontakozásának hiányát. Visszatérő kritika tárgyává vált a privatizálás hivatali bürokratizmusa (Karsai G. (1993) az átláthatóság hiánya és a politikai szempontok túltengése (Major-Mihályi (1994). Az irányzat nagy súllyal szól az elosztó rendszerek reformjának és a korporativista gyakorlat meghaladásának szükségességéről [Békesi (1996); Kornai (1996) 205-226. o.]. Ebbe az irányzatba tartozik a külgazdasági nyitás félbemaradását bemutató elemzés: a vámszint csökkentése, a szóródó vámtételek egységesítése elakadt, a paratarifális eljárások elterjedtek, mindez pedig egyértelműsíti az elakadás tényét [Bock (1995)].

A kormányzat központosítási törekvései az irányzat örökzöld témaforrásai maradtak. Sárközy Tamás (1993, 179-196. o.) megfogalmazta a privatizáció gyorsításának módszertani követelményét, majd egy újabb írásában (1994, 94-95. o.) a folyamat (ismételt) decentralizálásának igényét. Ez utóbbi kötet negyedik részében fogalmazódott meg az új deregulációs program igénye is. Az irányzat egyes képviselői külön is kikeltek a szakelemet pótló, mindent maga alá gyűrő politikai gyámkodás káros volta ellen [Petschnig (1994) 228. o.]. Ez az - egy időben elterjedt - felfogás főként (csaknem kizárólag) a politikai akarat hiányát látta az államháztartási reform elmaradása okaként (uo. 184-210. o.). Az iparpolitikai kezdeményezéseket egyértelműen a bürokrácia önfoglalkoztatási igényére vezették vissza [Csillag (1992)]. Voszka Éva monográfiája (1995) részletesen bemutatta a privatizációs szervezetekben és körülöttük folyó - mindenféle stratégiát nélkülöző - politikai, hivatali és kenyérharcot, s felhívta a figyelmet a folyamat központosított és át nem látható rendjében rejlő veszélyekre is.

Miközben a hivatalos felfogás a bankkonszolidációt - a nemzetközi pénzügyi irodalomban szokásos és gyakorlati érvek alapján - utólag is elkerülhetetlen és végső fokon eredményes lépéssorozatnak látta [Balassa (1996)], a neoliberálisok a túlzott költségek, az erkölcsi kockázat és a terhek jövő nemzedékre hárítása okán felettébb kritikusak maradtak [Király (1994); Köbli (1994)]. Hozzájuk hasonlóan Várhegyi (1995a) monográfiája is nehezményezi, hogy az üzleti viselkedés feltételei még évek múltán sem - és főleg a konszolidációtól nem - alakultak ki a bankszektorban egészen a magánkézbe adás lezárultáig.

Érdekes - bár nem meglepő -, hogy az 1994. júliusi kormányváltozást követően a neoliberálisok ellenzéki szerepben maradtak. A balközép kormánynak is felrótták a kliensrendszert, az átláthatóság hiányát, a piaci eljárások mellőzését [Csillag (1995)]. Már a nagy 1995. évi karácsonyi vásárt[115] követően rámutattak a privatizálás tervmutatókénti értelmezéséből és központosított „vezényléséből” fakadó ellentmondásokra [Voszka (1996)], amelyek az idő múlásával nemhogy enyhültek volna, hanem előtérbe kerültek [Vince (1996)]. A kritika éle arra irányult, hogy a tulajdoni jogcím puszta átruházása önmagában nem teremt(ett) versenypiacot.

A hivatalos költségvetési reformtervek fő vonala a közpénzekkel való gazdálkodás központosítása [PM (1994)], ami az 1980 és 1986 között bátorított önállósulás - leben und leben lassen - visszavételét, így az intézmények túlélési stratégiájának keresztülhúzását jelentette. Ezzel szembeszállva a neoliberálisok ezt a hetvenes évek eleji pénzügyi bürokrácia visszatéréseként bírálták [Egri (1995)]. Megfogalmazódott, hogy az egyre inkább rögtönző/diszkrecionális és alkudozó politikai gyakorlat, valamint az eközben hirdetett neoliberális elvek között nincs összhang [Csaba (1995)] .

Az állami pénzügyek reformja - derült ki László Csaba (1994) kötetéből - elsősorban a bizalomépítésen, az átláthatóságon és az alávetettek együttműködési készségén múlik. Ezért a diszkrecionális döntéshozatal elterjedése a rendszerváltoztató (és az egész) politika valamennyi fontos területén alapjaiban rendítette meg a reformpolitika kivitelezhetőségét, a kiszámítható és szavahihető kormányzat kiépülésének esélyét. Ekképpen a fiskális kiadások GDP-n mért arányának 10 százalékpontos csökkentése nem járt együtt az állampénzügyek „maradékának” ésszerűbb megszervezésével [Gáspár (1996)]. Az államháztartási reform átfogó tervezete ugyan - másfél éves szakmai előkészítés után - végre konkrét formát öltött [Hetényi (1996)], ámde a politika egyre erősödő kompromisszumkészsége a nagy átalakítási programok elhalasztására vezetett. Választás előtt pedig nem szokás nagy átalakításokba fogni (ahogy az az oktatás, a helyi közigazgatás és az egészségügy területén már egyértelműnek tűnik).

Az események ilyetén menete néhány fontos új felismerést szült. Kornai János (1996) kötetének zárófejezetében megfogalmazódott a konszenzuális döntési gyakorlat korlátainak kérdése, amikor a rendszer működési elemeinek szükségessé vált átrendezése nem történhet közfelkiáltással. Az örökös halasztás ugyanis a költségeket utóbb elviselhetetlenné növelheti. Csontos László (1995) írása pedig rámutatott: az elfogadás pillanatában nem megjelenő, elköteleződés jellegű költségek terhelik leginkább és a legsúlyosabban az államháztartást. Az egyes döntések valós fiskális terhe a döntéshozók és főleg a választók előtt rejtve marad, így utóbbiak szolgáltatásigénye elkerülhetetlenül rendre meghaladhatja a jövedelemtermelő-képesség által határolt szintet.

A hagyományos felosztást követő két fő sodor egyikébe sem illeszkedik a libertinus irányzat, amelyik hangsúlyozott antietatizmusával és az emberi szempontok közvetlen előtérbe helyezésével jellemezhető, diffúz együttes. Bródy András (1982) nagyhatású esszéje elsőként vetette fel az ezredfordulóig húzódó pangás és a környezeti katasztrófa kettős veszélyét. Ugyancsak Bródy (1986), (1990) írásai mutattak rá először: nemcsak a szovjet, a magyar fejlődést is eltorzította a hadiipar túlsúlya. Végül ugyancsak ő kelt ki először a pénzügyi egyensúly - összefüggéséből kiragadott s így értelmetlen - fetisizálása ellen, kiemelve annak potenciálisan pusztító hatását [Bródy (1992)]. Utóbb ennek kifejtésére külön vitairatot szentelt [Bródy (1996)]. Ugyanebbe a gondolkodáskörbe illeszkedik Lányi Kamilla (1994/1995) kifinomult átmenetkritikai írása, amiben a pénzügyi koordinációs formák és önmozgások minden mást - termelést, fogyasztást, kulturális és társadalmi kapcsolatokat - maga alá rendelő túlburjánzása ellen emelt szót. Kovács János Mátyás (1992), (1994) állítólagos etatista, intervencionista törekvéseik változatlansága, az emberi szabadság megnyilvánulásaival és az önszabályozó megoldásokkal szembeni idegenkedésük és államközpontúságuk miatt marasztalta el az e könyvben neoliberálisnak nevezett szerzőket, kétségbe vonva a klasszikus liberalizmushoz való szellemi kötődésük alaposságát és őszinteségét egyaránt. A kritika kiterjedt a neoliberális iskola földhözragadtságára; újabban [Kovács (1996a)] már a nyugati értelemben vett elméletként való besorolhatóságuk is kérdésessé vált.

Irányzatokhoz nem köthető külön területként szólni kell a rendszerátalakításnak szentelt elméleti igényű tanulmányokról is. Ezek koránt sincsenek oly nagy számban, mint ahogy az élenjáró reformországtól elvárható (lett volna). Ebben a közgazdászszakma erőteljes vérvesztesége is jelentkezik: a politika, az üzleti élet és a külföld sokak számára vonzóbb tereppé vált. Az utánpótlás pedig a jövedelmi szakadék tartósulásával és a szabad külföldre áramlás miatt is igen szűkössé vált. A legfontosabb művekről már többnyire szót ejtettünk valamilyen összefüggésben. Szamuely (1994) összegzése jól mutatta az új terület formálódásnak nehézségeit, s jelezte a kialakuló irányzatok körvonalait. Kádár Béla (1994) az állam fejlesztéspolitikai szerepének újraértékelését hiányolta, s ezáltal a világgazdasági felzárkózás szempontjainak mellőzéséből adódó veszélyeket prognosztizált, ami kis nyitott országban nem elhanyagolható. Greskovits Béla (1993), (1995) élenjáró munkát végzett a gazdasági programok társadalmi megvalósíthatóságával foglalkozó új politikai gazdaságtan hazai meggyökereztetésében. Csaba (1994) kötete a pénzügyi közvetítő rendszer, a verseny és a pályafüggőség szempontjait emelte ki az átalakulás fő sodrában slágerré vált témákkal szemben, s szorgalmazta a közgazdasági fő áram módszereinek értőbb alkalmazását.

A tranzitológiai tanulmányok nagy kérdése a jövőkép, közelebbről a kevésbé sikeres rendszerátalakítást követő autoriter politika és populista gazdaságpolitika esélyének megítélése. E tekintetben az optimizmust Greskovits (1996) képviseli, aki a demokratikus intézményrendszer megfelelő működése és a gyakorlatilag releváns gazdasági elméletek közös - piaci - jellege miatt a populista fordulatot gyakorlatilag kizárta. Ezzel szemben Kis (1996) és Csaba (1996) reális veszélyként mutatta be, hogy külön irányvonal meghirdetése nélkül is létrejöhet a populizmus diadala - nem is csak egyfajta ideológia mentén, pusztán a napi rögtönzések eredőjeképpen. E témakör leágazásaként merül fel az EU-integráció rendszerformáló hatása [Palánkai (1995)]. E tekintetben Inotai (1995) az offenzív, Török (1996) pedig a defenzív jellegű feladatok rendszerezett számbavételére vállalkozott.

A kilencvenes években is tovább él a hetvenes és nyolcvanas évek mikroökonómiai irányzata. Gábor (1991) előrejelzése a magyar gazdaság duális szerkezetéről igazolást nyert, különösen Laki (1994) az autokton magyar magánvállalkozásokat érintő felmérései révén. A nagyvállalatok viselkedésére vonatkozó - ritkuló, de létező - felmérések [Szanyi (1993), (1994); Török (1993), (1994)] a vállalati sodródás, a passzív alkalmazkodás és a versenyviszonyok elégtelenségének ellentmondásait emelik ki. Mohácsi (1996) eredményei ezzel szemben az élelmiszeriparban, Fertő (1996) írása pedig az agrárelméletben jelzi a piaci jellegű áttörést. Hamar Judit (1996) vizsgálatai pedig cáfolták, hogy a nyugati cégek csak piacot vennének; ő az exportteljesítményben is megmutatkozó vezetési és szervezési kultúra átadását igazolta - méghozzá makroszinten.



[109] Annak taglalása, hogy egy-egy makromutató önmagában s a két-három politikai mutató együttesen mennyire jól méri a reálteljesítményt (a fenntartható fejlődés elméleti hátterével), igen messzire vezetne, ezért itt csak a teljesítménymutatóknak a néhány számszerű makromutatóval történő szokásos összemosásától óvunk.

[110] Emellett irodalmi, történelemfilozófiai, politikai, publicisztikai és más írások szerzőjeként is állandóan jelen van a hazai közéletben. Utóbbi műveinek elemzése kívül áll egy szakmonográfia illetékességi körén, az egyidejűség miatt azonban említést érdemel.

[111] Még a leginkább hasonló szellemiségű Antal-Riecke (1993) tanulmány is inkább csak a nehézségeknek a fiskális hatóságra való áthárításában, nem pedig érv- és elemzési rendszerében rokonítható a monetarizmussal.

[112] A neo jelző a felfogás klasszikusaival történő (filozófiai) azonosítás formális korlátaira utal, amire a kézirat vitájában többen is utaltak. Mégis, mint a jeles elmélettörténész, Tadeusz Kowalik kiemelte, az állam korlátozására és az öntevékenység erősítésére irányuló kísérleteket nem teljesen véletlenül szokták a liberális politika címkéjével illetni.

[113] Mint Hayek (1960/1995, 420-435. o.) Miért nem vagyok konzervatív? című tanulmánya már a negyvenes évek végén kiemelte, a terminológiai konvenciók Amerikában és Európában gyökeresen eltérnek. Ezért nem indokolt, hogy Kovács (1994) a tekintélyelvűség szunnyadó szellemét véli tetten érni a térségben terjedő neoinstitucionalizmusban is, mivel az csak a Hayek által már bemutatott eltérések figyelmen kívül hagyásával állítható.

[114] Párhuzamos a helyzet Lengyelországban és részben Németországban is, míg Csehországban vagy Angliában ez egész másként van.

[115] Ekkor két héten belül adták el a legtöbb áramszolgáltatót és a Matáv-részvények második harmadát is.