Ugrás a tartalomhoz

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely László - Csaba László

Kozgazdasági Szemle Alapítvány

Bevezető

Bevezető

A második világháborút követő fél évszázad története fordulatokban oly gazdag volt, hogy a túlélés lehetőségének, a meghasonlás elkerülésének legkézzelfoghatóbb útjává a feledés, az emlékezetkiesés vált. A tömeges amnézia a tények halványulásával, a történeti, környezeti s általában a kontextuális összefüggések háttérbe szorulásával társul. A plurális rendszer és az audiovizuális eszközökkel átszőtt és terelt demokrácia pedig csábít és kényszerít az egymondatos, sarkos ítéletekre. Ezek pedig kellő számú ismétlés után a közgondolkodás patentjeivé válnak.

Ilyesfajta megállapításnak tekinthető az, hogy a diktatúra időszakában úgyis lehetetlen volt bármi értelmeset közreadni. Ezért a hazai közgazdaságtan egészében avítt és irreleváns is, és minél előbb feledkezünk meg róla, annál jobb. A kiút e szerint az elméleti főirány, a mainstream minél alaposabb elsajátítása lehetne, az e kötetben ábrázolt fél évszázados vívódás pedig csak az általános elmélet túlhajtott határeseteként lenne érdekes.

Ez - a korábban inkább csak Amerikában hangoztatott - felfogás határozottan megjelent Václav Klausnál (1989) a politikai rendszerváltozás idején, majd a reform-közgazdaságtan eredetiségét és hagyatékát elemző hazai és nemzetközi kutatásokban, és meghatározóan formálta a közgazdasági felsőoktatás átfogó reformját is. Meglehetősen elterjedt az a nézet is, hogy a rendszerátalakulásnak nincs és nem is lehet közgazdaságtana, az elméleti közgazdaságtannak, valamint a gazdasági rendszerekkel foglalatoskodó államigazgatási és politikai személyiségeknek pedig nincs és nem is lehet üzenetük egymás számára.

Így gondoljuk, nem visz előre a vélekedések vélekedésekkel, értékítéletek értékítéletekkel történő szembeállítása. A tiszta, szabatos közbeszéd kialakítása önérték. Egyetlen ország szellemi élete sem élhet emlékezetkiesésben, s nemzeti önértékelés sem lehetséges történelmi tudat nélkül. Márpedig a közép- és kelet-európai térségben egyre inkább tapasztalható, hogy a felnövekvő nemzedékek számára már az öt-tíz évvel korábbi szellemi termékek sem élvezhetők, a régebbiek pedig - már pusztán nyelvezetük miatt is - meg se közelíthetők. Ezért is hasznos lehet a gondolkodási folyam szabályozása, a szovjet dominancia kiépítése, fennállása majd lebomlása jegyében eltelt fél évszázad eszmetörténetének valamely szempont szerinti egységes elrendezése és összegzése. Természetesen lehet más rendezőelv(ek) szerint is eljárni, hisz minden szempontválasztás, amely túllép a jegyzetekkel ellátott bibliográfián, a tudományos minősítés vagy az egyetemi és az akadémiai előmenetel stációinak rögzítésén, eleve vitatható. Az efféle - némelyek számára elkerülhetetlenül önkényesnek tetsző - súlypontképzés híján azonban a tudományos mű áttekinthetetlen masszává és/vagy a hivatali értékítélet lenyomatává silányul, s épp az marad ki belőle, ami nagy távlatú áttekintésben visszamenőleg is érdekes lehet az utókor számára.

Az általunk választott rendezőelv a gazdaság makrorendszere, az ezzel kapcsolatos nézetek, felfogások és - a gyakorlattal időnként szerves kölcsönhatásban alakuló - elméletek fejlődése. Ezt a szempontot lehet ugyan tudományon kívülinek is minősíteni, azonban az a történelmi adottság jelenik meg benne, amin nem lehet se vitatkozni, se változtatni. Tudományon belüli értékelés lehet például a közgazdasági főirány vezető lapjában megjelent magyar szerzők publikációi számának és jellegének rögzítése. Ez azonban lényegénél fogva külsődleges a hazai társadalom és a hazai eszmetörténet szempontjából. Az a tény, hogy az angol energetikai piacról vagy az amerikai nők és négerek foglalkoztatási gondjairól gyakrabban lehet olvasni az Economic Journal vagy az American Economic Review lapjain, mint a magyar adó- vagy költségvetési rendszerről, nem jelenti az előző témakörök tudományosan felsőbbrendű voltát. Ezzel szemben egy adott történelmi korszakot feltétlenül olyannak kell venni, amilyen. Mai tudásunk birtokában sem vagyunk jogosultak arra, hogy átrendezzük azokat a prioritásokat, amelyeket e kor alakított ki. A történelem menete pedig kétségkívül eldöntött számos, a kortársak számára nyitott kérdést. A közgazdaságtan általános elmélete is fejlődött. így az utókor bölcsességével lehet és kell a múlt gondolatait értelmeznünk.

Kötetünkben nem szerepel a hazai közgazdasági irodalom mennyiségének jó része, így a folyó gazdaságpolitikai és gazdaságirányítási kérdések vitatása, az ágazati gazdaságtanok - beleértve a jelentős infrastruktúra-kutatást -, a munkagazdaságtan és az üzemszervezés, a gazdaságtörténeti művek, a bér- és jövedelemkérdések elemzése, a külvilágban történtek (események és nézetek) ismertetése és elemzése, a környezetgazdaság-tan, a gazdaságetika , a műszaki haladás kérdései, a tisztán metodológiai és elmélettörténeti írások, a pénzelmélet, a gazdálkodási módszerekről szóló írások (a készletgazdálkodástól a banküzemtanon át az adóügyekig) vagy a tananyagfejlődés bemutatása.[1] Tematikai okból és az absztrakciós szint eltérése miatt nem taglaljuk a növekedéselmélet, a cikluskutatás (köztük a hosszú távú ciklusok), a matematikai gazdaságtan és a marxizáló kísérletek eredményeit. Nem kívánjuk lebecsülni a felsorolt kérdések és a velük való foglalatosság jelentőségét. A magyar közgazdasági gondolat teljes egészét átfogó műből e kérdések sem hiányozhatnának, jóllehet ez a terjedelmet a jelenleg reálisan megjelentethető többszörösére növelné, s az egy meghatározott szempont szerinti összerendezést sem igen tenné lehetővé. A címválasztással ezért a témaválasztás és a feldolgozásmód önként vállalt korlátait is érzékeltetjük.

Jelen írásunk előzménye a Frankfurt/Oder-i Europa Egyetem/Viadrina szervezte nemzetközi kutatási program keretében született, Hans-Jürgen Wagener koordinálásával. Ez a kutatás a teljes kelet- és közép-európai térségben próbálta felmérni azt, hogy mi maradt a szovjet korszak közgazdaságtanából - a fenti leszűkített, rendszerközpontú értelmezés szerint. Az e kérdésre adandó válasz egyetlen kötetbe foglalva jelenik meg az angliai Routledge kiadónál [Wagener (szerk.) (1998)], ami a magyarországi fejlemények bemutatását csak rendkívül vázlatos formában tette számunkra lehetővé. Ugyanakkor mind a nemzetközi eszmecserék, mind a különféle hazai folyóiratok lapjain 1989 óta kibontakozott vita szenvedélyessége - és meglepően szerteágazó részvevői köre is - arra utalt, hogy az általunk vizsgált kérdés iránt a szellemi életben széles körű és konkrét érdeklődés mutatkozik. Ezért hasznos vállalkozásnak tűnt az, hogy megkíséreljük a kollektív emlékezetvesztés leküzdését. Módszerként a kérdéskörre vonatkozó tényanyag rendszerezett és célirányos feldolgozása, és a hazai szellemi élet igényei szerint bővített, de még kezelhető terjedelemben történő bemutatása adódott.

A nemzetközi párhuzam, az elkészült tanulmányok ismerete megerősített bennünket abban, hogy megközelítésünknek akkor is jelentős analitikai értéke van, ha más út is lehetséges. Világosan kirajzolódik, hogy empirikusan létezik a közgazdaságtannak ama sajátos nemzeti arcéle is, amit többen [Vincze (1996)] az axióma szintjén zárnak ki. Sőt, közvetlen összefüggés mutatható ki a reformkorszak, illetve annak hiánya és a rendszerátalakító elméletek, valamint a rendszerváltó gazdaságpolitika között. így pedig a kilencvenes évekre kialakult jelentős eltérések is jobban érthetőek.

Több mint egy évtizede jelent meg Szamuely Lászlónak (1986) a reform-közgazdaságtan első negyedszázadáról szóló válogatása. Az akkori kor viszonyait tükrözte az, hogy e kötet terjedelmének alig egytizede volt a szerző saját értékelését tartalmazó bevezető elemzés. A kilenctized a korábban publikálatlan vagy időközben jórészt hozzáférhetetlenné vált, szétszórt és agyonhallgatott forrásanyag közreadása volt. Az azóta eltelt időben a hazai könyvkiadás már mindent megjelentetett, amit lehetett - az egykori anyaghiányt mára inkább a túlzott anyagbőség váltotta fel.

Nagyot fordult a világ is, s ennek részeként nagyon is fontossá vált a hazai gazdasági gondolkodás nem marxista gyökereinek felkutatása. Fontossá vált az egypártrendszert megelőző - a korlátozott pluralizmus időszakában megfogalmazódott - gondolatok mai szempontú feldolgozása. A rendszerváltozás és az ezt követő kiábrándulás és szellemi pezsgés hatására más összefüggésbe került a reformkorszak és az átmenet számos gondolati konstrukciója, a vállalkozói szocializmustól az önigazgatáson és az átalakulási törvényen át a bankkonszolidációig. Ez pedig a szellemi összfolyamat egészének és részleteinek egyfajta - hol részleges, hol jelentősebb - újraértékelését követelte meg.

E kötetben ezért általában nincs részletes forrásismertető: az egyes részletek iránt érdeklődők a szövegben megadott helyeken lelhetik fel az idézett megállapítások bővebb szövegkörnyezetét. E kötet ezért nem az ismételt közreadásra, hanem az értékelésre helyezi a hangsúlyt, hiszen a források - a Petőfi Kör vitáitól a különféle reformbizottsági elképzelésekig - ma már hozzáférhetők. Egyébként is a közgondolkodást - rendkívüli időszakoktól eltekintve - a közreadott, nem pedig az íróasztalfiókban porosodó elképzelések formálták és formálják ma is. Belső anyagokra épp ezért ott és akkor támaszkodunk, ahol és amikor ezek jelentős fordulatot alapoztak meg, ezért ekkoriban a pusztán publikus írásokra korlátozódó korabeli áttekintésben lényeges elemek sikkadhattak el.

Végül - épp a történelmi félmúlt miatt - érdemes kiemelni e kötet elmélettörténeti jellegét. Egy-egy megállapítás szellemi értékét újdonságai és előrevivő elemei adják. E tekintetben az írás önálló életre kel, s nem igazolja szerzőjének későbbi sikeres vagy téves lépéseit más területeken, így például az üzleti életben vagy a politikában. És viszont: az utóbbiak fordulatos fejleményei nem érvénytelenítik egy korábbi időszakban és más összefüggésben tett kijelentés/felismerés érvényét. Bármily nehéz, a plurális rendszerben meg kell tanulnunk a távolságtartást, törekednünk kell az egyes megállapítások sine ira et studio értékelésére, a túlpolitizáltság kiiktatására, az objektivitásra.

Könyvünk két szerző által külön megírt, és csak részben egybecsiszolt két önálló részből áll. Az első, Szamuely László írása - az 1945-1970 közötti szakasz - az újjáépítés, az irányított gazdaság helyébe a tervgazdaság kiépítése és reformjainak kérdéséről szól. A második, Csaba László által jegyzett 1970-1996 közti szakasz rendező elve a szocialista reformok rendszerváltozássá fejlődése, majd a szociális piacgazdaság eszméje és gyakorlata körül kialakult szellemi küzdelem. Így gondoljuk, a folyamat elméleti oldalát az előrevívő(nek bizonyult) nézetek ismertetése alapozza meg. Az eseménytörténeti, életrajzi és igazságtételi írások feladata marad a minden korban szép számmal jelen lévő hátramozdítók, sámánok, tudattalanok, újrafelfedezők, csodadoktorok és percemberkék néven nevezése. Az elmélettörténet tárgya - az irodalom- vagy a zenetörténethez hasonlóan - a maradandó érték feltárása, anélkül, hogy ezzel hamis haladásideológiát vagy éppen történelmi determinizmust sugallna. A jelentős alkotások számbavétele, rögzítése és rendszerezése tetszőleges tudományfilozófia vagy világnézet mellett is a tudományos igénnyel fellépő elemző megkerülhetetlen alapfeladata marad. Az pedig, hogy egy adott időszak nézetei közül melyek valósultak meg és/vagy vitték előbbre a fejleményeket, visszapillantáskor ténykérdéssé válik, és függetlenül a korabeli cenzorok szándékaitól és más, ma már közömbös szempontoktól.

A magyar közgazdaságtan rendszerelemző fő sodrát mindig is jellemző eklekticizmus és pragmatizmus miatt az elmúlt fél évszázad gondolati folyamát nem lehet sem egyes személyek (iskolateremtők), sem egyes szigorúan vett iskolák szerint csoportosítani. Az összkép meghatározó vonása a „sok kicsi sokra megy”, azaz a számtalan részelemzésből összeálló viszonylag konzisztens gazdaságfelfogás. Figyelemre méltó, ahogy ez egyre határozottabban emlékeztet a nyugati gazdaságtan - az OECD-országok gazdaságpolitikájában is megjelenő - közös neoliberális szemléletére, illetve az ettől eltérő, de ugyancsak jellemző iskolákra (mint a posztkeynesianizmus vagy a strukturalizmus).

Nem vállalkozunk annak megválaszolására, hogy a felismerések és párhuzamosságok mennyiben tekinthetők újrafelfedezésnek és mennyiben utánzásnak. A korszak túlnyomó részét jellemző szellemi bezárkózás és pragmatizmus miatt valószínű, bár minden kétséget kizáróan aligha igazolható, hogy általában a tényanyag szuverén elemzése vezetett olyan eredményekre, amelyek a nyugati mintákkal párhuzamosak. Ezt a felismerést csak erősíti, hogy az egyes nyugati iskoláknak - a piaci szocializmustól a monetarizmusig - általában nehéz pontos hazai megfelelőit fellelni. A párhuzam ugyanis inkább a megközelítésre áll, míg az akadémiai tudományban oly fontos módszer és részletek tekintetében a meg nem felelés jellemző. Ez voltaképpen még a matematikai közgazdaságtanra is áll: míg Nyugaton ez a neoliberális fegyvertár eszköze és kifejtési módja, nálunk kezdetben - elég sokáig - (és érthető okokból) a marxizáló, illetve a tervezési gyakorlathoz kötődő áramlatként jelentkezett. Mindez az átvétel, a másolás szempontjának másodlagosságára utal, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

A nyugati tudományos világban a tárgyalt időszakban a formalizált megközelítések kerültek túlsúlyra, bár a Nobel-díjak tekintetében egyre gyakoribb, hogy más iskolák képviselői (például North, Buchanan, Hayek) vagy az alkalmazott kutatások (Lewis, Vickery és Mirlees), azaz a tiszta elmélethez képest „területen kívüliek” kaptak elismerést. Emellett a természettudományok gyakorlata és több tudományelméleti szempont egyaránt indokolja, hogy a formalizálást ne tekintsük a tudományosság kizárólagos mércéjének. Ugyanezen az alapon a tények leírása, konkrét helyeken és időszakokban történtek megfigyelése, rögzítése és rendszerezése a tudományos megközelítés szerves részének, sőt követelménynek minősül.

Ezért nem soroljuk az empirikus mikroökonómiai irányzatot a szociológiához és a közösségi döntésekhez, valamint az ezeket formáló/szervező intézményekhez kötődő gondolatokat a politológiához. Ez a megközelítés ugyan szemben áll a divatáramlat diktálta konvencióval, azonban nem idegen sem a közgazdaságtan hagyományától, sem a tudományosság általánosan bevett ismérveitől. így pedig pusztán az a tény, hogy a magyar közgazdaságtan nem (volt) olyan, mint az amerikai és/vagy a kortárs fő irány szerinti (önértelmezett) tudomány, nem minősítési kritérium, nem elmaradottsági jel. Ez pusztán rögzítendő - mint egyébként triviális - különbözőség, értékmentes tény.

Picassótól Sztravinszkijig terjed az az alkotói kör, akiknek - főleg életművük egészét tekintve - iskolába sorolása ugyan nehéz, némely korszakuk kimondottan korszerűtlen, mégis tartós értékekkel gazdagították az emberiséget. Ugyanígy a magyar közgazdászok - gyakran kategorizálhatatlan - szellemi alkotásai is, részben épp sajátszerűségük miatt, tartós értékeket hordoz(hat)tak, a nem piaci gazdaság határesetén (mutációján) messze túlmutató önértékkel és jelentőséggel. A nyugati közgazdaságtan törvényeinek más feltételek közti felismerése ugyanis eme összefüggések általános érvényének legjobb bizonyítéka. Ez természettudományban szokásos, más körülmények közt megismételve ugyanazt az eredményt igazoló kísérlet szabálya, feltétlen bizonyítóereje szerint van így.

Nem teljesen érdektelen az a kérdés sem, hogy van-e mihez visszakanyarodni, azaz mennyiben mérce a háború előtti magyar tudományos értékek a jövő szempontjából. Így tűnik, a közgazdaságtan globalizálódása és a fő áram uralma ellenére a magyarországi közgazdaságtan az elmúlt három évtizedben már sokkal erőteljesebben jelent meg a nemzetközi tudományos világban, mint a két háború között. A külföldön (is) megjelent könyvek és cikkek száma, a megjelenés helye és formája ezt elég egyértelművé teszi. A rendszerváltozás azonban sajátos ellentmondást is szült: a tudományos pálya utánpótlása részint elapadt, részint számos fiatal kutató külföldre távozik.

Végül könyvünk tárgyát és módszerét körüljárva, köszönetünket nyilvánítjuk elsősorban a Magyar Nemzeti Bank Modernizációs Alapítványának, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felsőoktatási tankönyvpályázat kurátorainak, továbbá a Kopint-Datorg Konjunktúra Kutatási Alapítványnak, amelyek együttes anyagi támogatása lehetővé tette a jelen kötet közreadását.

Budapest, 1997. január

A szerzők

Hivatkozások

Klaus, V. (1989): Socialist economies, economic reforms and economists: Reflections of a Czechoslovak economist. Communist Economies, 1. évf. 1. sz. 89-97. o.

Szamuely László (szerk.) (1986): A magyar közgazdasági gondolat fejlődése (1954-1978). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 597. o.

Vincze János (1996): Van-e magyar út az elméleti közgazdaságtanban? Közgazdasági Szemle, 43. évf. 4. sz. 331-335. o.

Wagener, H. J. (szerk.) (1998): The History of East European Economic Thought in the Postwar Period. Routledge, London, 400 o.



[1] Egy-egy említett részterület komplex elemzésére hasonló igénnyel - ismereteink szerint - a terület gazdájának számító egyetlen akadémiai bizottság, osztály vagy egyetemi tanszék sem vállalkozott ez ideig.