Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

HUNYADY GYÖRGY

HUNYADY GYÖRGY

A KONZISZTENCIA MINT A VÉLEKEDÉSEK SZERVEZŐDÉSI ELVE

A kognitív konzisztencia az utóbbi évtizedekben kitüntetett figyelemben részesül a szociálpszichológia empirikus kutatómunkájában és az elméletalkotásban. Az a tény azonban, hogy igen sokan, többféle tudományos irányzat képviselőjeként fáradságot nem kímélve foglalkoznak a témakörrel, korántsem jelenti azt, hogy megnyugtató módon sikerült volna tisztázni a konzisztenciaelv mibenlétét, érvényesülésének formáit és megnyilatkozásainak összefüggéseit. Gyorsan gyarapodó szakirodalma a bőség zavarát is kelti, amelyen túljutni – megnyugtató eredménnyel – aligha lehet alkotó elméleti alapokon nyugvó, empirikus tapasztalat nélkül. Ezt a tapasztalatot ilyenformán a hazai kutatási eredmények még nemigen tükrözik, ebből is adódik az, hogy a konzisztenciaproblémához egyelőre alig tudunk mást, mint értelmező, értékelő-kritikai széljegyzeteket fűzni. Ezt azonban nem kerülhetjük el, mivel a “hiedelmekkel”, illetve “vélekedésekkel” foglalkozó konferenciánk tárgyköre a lehető legszorosabban összefügg a kognitív konzisztenciával.

1. A “belief”– amelynek megítélésem szerint legmegfelelőbb szakfordítása a “vélekedés” – nem is oly régen lett a szociálpszichológiának definícióra érdemes fogalma. Szerény, periferikus helyet foglalt el mindaddig, amíg a figyelem nem fordult a kognitív szerveződés oszlopainak tekintett attitűdök belső szerkezete felé. Ebből az irányból közelítve a szociálpszichológusokat megosztó kérdés az lett és maradt, hogy az egyes tárgyra vonatkozó vélekedések mind hozzájárulnak-e ennek a tárgynak a globális értékeléséhez, valamint hogy ehhez milyen mértékben járulnak hozzá.

Az apró részletekbe menő s matematikailag kimunkált elemzés kivételesen termékeny tárgyának bizonyult a személyekről szerzett benyomás, amely tulajdonságonként alkotott ítéletekből mint vélekedések sorából épül fel. (Itt és így csatlakozott egyébként a szociálpszichológia ahhoz a nagyarányú munkálathoz, amely több szakág felől indult meg “az emberi információfeldolgozás” tanulmányozására.) Az attitűd összetevőkre, részekre bontásával egy időben jelentkezett az az igény, hogy ezeket beágyazzák, valamilyen egészbe foglalják, a vélekedések egyéni kognitív rendszerét írják le. Egyelőre még spekulatív jellegű, és meglehetősen elnagyolt az a tipizálás, amely – mindenekelőtt Rokeach jóvoltából – két irányban is megindult: a vélekedések csoportosítása a személyiség kognitív rendszerében elfoglalt helyük szerint, illetve a személyiségek csoportosítása a személyiség kognitív szerveződése alapján.

2. A vélekedés fogalmának meghatározási kísérleteit általában mentegetőzés kíséri, hogy e tág fogalom milyen nehezen elhatárolható a “véleménytől”, “meggyőződéstől”, “ismerettől” és “attitűdtől”, hogy csak néhányat említsünk a rokon jelentésű szavak közül. Vélekedésről a szó legtágabb értelmében akkor beszélünk, ha egy ember valamit vagy valamilyen összefüggést mint valóságosat feltételez, elgondol. A kategória szűkebb értelme olyan feltételezésre, gondolatra utal, amelynek tárgyi megalapozottsága bizonytalan (becslés, hipotetikus magyarázat), és ennek megfelelően az egyén átéli e gondolat szubjektivitását. Ebbe a csoportba sorolandó minden közvetlen értékelés. Tágabb értelemben azonban – a szociálpszichológiai nyelvhasználatban – belemosódik ebbe a kategóriába egyfelől mindaz, amit az ember önmagáról, belső állapotáról közvetlenül tud, illetve másfelől a társadalmilag elfogadott, többnyire módszeresen alátámasztott tudás. Általános, mérhető vonás a vélekedés ereje, amely a bizonytalan, laza feltételezéstől a mély meggyőződésig terjedhet. Fishbein (1967) az eredeti “belief” kifejezés kapcsán tett különbséget a valamiben (valami fennállásában) való hit és a valamiről (tulajdonsága, illetve kapcsolata meglétéről) való hit között. Ennek a hitnek, feltételezésnek az erejét mérve skálákon megkísérelte operacionalizálni is a kettős értelemben vett kategóriát. Feltehetően a vélekedés egyik nagyon fontos ismérvét sikerült empirikusan is megragadnia, de aligha mondhatjuk, hogy ezen az úton annak lényegét tárta volna fel.

A vélekedéseket tanulmányozva többnyire azt az összefüggést elemezzük, amikor valamiféle tárgyat gondolatban egy tulajdonsággal, vonással ruházunk fel. Ilyen “alapszituáció” különösen gyakran fordul elő a skálatechnikák alkalmazásakor. Ezek tanulmányozása során eldöntetlen maradt az a már említett kérdés, hogy minden összefüggés megállapítása, bármely tulajdonsággal való felruházás érinti-e az adott tárgy globális értékelését. Ebben polarizálódtak az álláspontok. (Nem teljesen meggyőző Rokeach érvelése, aki szerint “A Föld gömbölyű” gondolat értékelő tartalmat is hordozott, amikor ez a felismerés társadalmi hiedelemrendszerbe ütközött. Kétségtelen ugyanis, hogy e vélekedés impulzív érzésekkel járhatott, de minden bizonnyal különbséget lehet és kell tennünk a vélekedés tartalmában rejlő értékelő mozzanatok és a felismerést kísérő konfliktus érzelmi feszültsége között.) Élénk szakirodalmi vita folyik arról, hogy az egy tárggyal kapcsolatos értékelő tartalmú vélekedések sorozata hogyan összegeződik egy globális értékeléssé, és egyre összetettebb matematikai modellek tükrözik a megoldási javaslatokat (az egyszerű átlagoló, illetve összegező modell után súlyozott összegező, illetve konfiguralista megközelítés). Előtérbe került az az álláspont, hogy hierarchikusan szerveződnek az egy tárggyal kapcsolatos vélekedések, nem egyértelműen tisztázott azonban, hogy a szerzők közül ki milyen alapon tételez fel hierarchiát: gondolati kapcsolat ereje alapján (Fishbein 1967) vagy a minősítésben tükröződő érték (Rosenberg 1956) szerint rendeződnek-e el hierarchikusan a vélekedések. Megjegyzendő, hogy az egyes minősítések “értékessége” nemcsak a nekik tulajdonított, a velük kapcsolatban kinyilvánított érték alapján állapítható meg, hanem aszerint is, hogy az adott személy ítéleteiben gyakorlatilag milyen súlyt helyez az adott tulajdonságra, különböző dolgok között mennyire diszkriminál az adott tulajdonság megléte, illetve mértéke alapján.

3. Az egyénben élő vélekedések nyilvánvalóan elszigetelhetetlenek egymástól, létük és mibenlétük kapcsolatokban tárul fel, s ezek révén határozható meg. A vélekedések közötti viszonyokról állíthatjuk, hogy az konzisztens, illetve inkonzisztens. Konzisztenciáról ebben az összefüggésben legalább két értelemben szoktunk szólni.

Az egyik a logikai összeillés, azaz ellentmondás-mentesség. Kézenfekvőnek tűnik az a felismerés, hogy aki önellentmondásba keveredik, annak “valójában” nincs véleménye. A képlékeny és ingatag vélekedések, amelyek közel egy időben saját ellentétükbe is fordulnak, nem tekinthetők véleménynek, ha a véleményt úgy definiáljuk, hogy az nemcsak a gondolatok szavakba öntött formája, hanem meghatározott személyes álláspont. Az ellentmondás-mentesség követelménye hasonlóképpen, sőt fokozottan fennáll mind a meggyőződésnél, mind a tudásnál. E követelmény teljesítése nélkül a gondolkodás nem tölti be azt a funkcióját, hogy eligazítsa az embert a világban, mint ahogy a szóbeli megnyilatkozások tartalmi ellentmondás-mentessége az érintkezésnek is társas-társadalmi követelménye, elvárás másokkal és önmagunkkal szemben. A logikai konzisztenciára azonban mindenekelőtt a gondolkodás funkcionálásával összefüggő kognitív motiváció ösztönöz, s ennek érvényesülése egyértelműen javára válik az emberi megismerésnek, hacsak nem csap át antidialektikus merevségbe. Az ellentmondás-mentességet joggal használhatjuk fel normatív kritériumként a vélemények elemzése során, természetesen józan határok között maradva, lévén hogy a köznapi tudást, véleményszerveződést nem is lehetne a tudományos módszeresség mértékén mérni.

4. A konzisztencia másik értelme az értékelések összeillesztése, amit [(Abelson és Rosenberg 1958) kifejezését nem csak a szójáték kedvéért alkalmazva] nevezhetünk pszichologikai konzisztenciának.

Teljesen leegyszerűsítve a jelenség természetét mondhatnánk, hogy egy-egy dolognak, jelenségnek, személynek vagy embercsoportnak a megítélésében a különböző tulajdonságok megállapítása, a különböző összefüggések leszögezése többnyire azonos értékelést tükröz. Azoknak a tulajdonságoknak az érzelmi színezete, amelyekkel egy tárgyat felruházunk, illetve azon dolgok értéke, amellyel összekapcsoljuk, összhangban van egymással; vagy legalábbis egy meglehetősen általános törekvés mutatkozik arra, hogy az érzelmi színezetben, értékelő jellegben egymással harmonizáló elemeket kapcsoljuk össze, lássuk egységben. Ez a jelenség a köznapi tapasztalatból is ismeretes és a szociálpszichológiában is régóta közismert, ez az, amelyet például holdudvar-effektusként emlegetnek. A példák sokasága illusztrálhatja, hogy az emberben együtt élő különböző vélekedések, gondolati kapcsolatok és minősítések nemcsak tárgyi alapon, nemcsak logikai szálakkal kötődnek egymáshoz, hanem összefűzi őket az egyes tárgyakkal kapcsolatos értékelések “pszichologikája” is. A végletekig leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy él az emberben egy többé vagy kevésbé érvényesülő tendencia, hogy úgy lássa: környezetében a dolgok, személyek és tulajdonságok összetartoznak, mint ahogy összetartoznak az ellenpóluson a rossz dolgok, ügyek, személyek és vonások is. Közöttük – lehetőség szerint – elhalványulnak a felismert gyér kapcsolatok. Ennek a sajátos, érzelmek által irányított logikának az érvényesülését mutatták ki például még a politikai gondolkodásban is, amikor értelmileg, logikailag kellőképpen alá nem támasztott (bár logikailag nem kizárt) következtetések elfogadását tanulmányozták. A politikai tárgyú gondolkodás és propaganda nyolc pszichologikai szabályát a már említett szerzőpár, Abelson és Rosenberg bontotta ki az – eredendően a társas kapcsolatok szerveződését értelmező – ún. kognitív egyensúly elvéből. Az ilyen típusú tételek, mint “AnB és BnC implikálja, hogy ApC” nem kapnak helyet a formális logika szabályai között, mégis elfogadhatóak, sőt nem egy esetben irányadóak a köznapi gondolkodás számára.

Ez a “következetesség” a minden ízükben összeszövődő gondolatok és érzelmek kölcsönhatásában érvényesül, és a különböző dolgokról különböző vonatkozásban megfogalmazott forróbb vagy hűvösebb érzelmi töltésű értékelések összhangját törekszik biztosítani. Ez az összhang, amely felé a konzisztenciatörekvés nyomul, abban az állapotban teljesedik ki, ha egy dologról minden vonatkozásban, minden megítélési szempontból egy az értékelés, s ez szöges ellentétben áll mindannak az értékelésével, ami e dolog logikai ellentettje, vagy valóságos ellenfele, viszont harmonikusan összesimul mindannak az értékelésével, ami e dologgal gondolati rokonságban, illetve tényleges kapcsolatban van. Nem lehet kérdéses számunkra, hogy ennek a konzisztenciatörekvésnek sok tekintetben reménytelen a beteljesülése: ellene mond már a köznapi gyakorlat is, s ezen túl minden megismerés, amely a valóság ellentmondásosságát tükrözi, s az értékelési szempontok gazdag változatosságát tudatosítja. Ha megengedhető lenne egy szüntelen és eleven kölcsönhatásról szólván a gondolat és érzelem szembeállítása, azt mondhatnánk, hogy a gondolati felismeréseken olykor megtörik az érzelmi vonzásoknak és taszításoknak megfelelő konzisztenciatörekvés, hozzátéve persze, hogy a felismerések, gondolati kapcsolatok képezik ugyanakkor azt a hálózatot, amelyen az érzelmi vonzások és taszítások továbbszármaznak, egymáshoz kötődnek és egymással összerendeződnek. Az egyértelműen vonzónak és taszítónak, értékesnek és értékellenesnek átélt és ítélt dolgok világában eligazodik és indítást kap az ember, az értékelések konzisztenciája tehát – bizonyos józan határok között – kedvező feltétele a célirányos cselekvésnek, a társadalmi viszonyokat tükröző és alkotó szubjektív viszonyulásnak, a tudatos és aktív személyiség egységének.

Az elmondottakból jelzésszerűen már kitűnhetett, hogy milyen szövevényes, kissé már nyakatekert probléma a konzisztenciamotiváció kérdése, nevezetesen az, hogy mi motiválja az itt jellemzett konzisztenciatörekvést. Egyrészt a konzisztens formában jelentkező értékelést úgy foghatjuk fel, mint a cselekvést indító és irányító motiváció megjelenését, az érzelmekkel átszőtt gondolatok (ún. kognitív) szintjén. Az értékelés konzisztens vagy inkonzisztens módja ilyen értelemben elsődlegesen megjelenési formája a motivációnak, és nem elkülönült tárgya. Másrészt azonban e vonatkozásban is számolhatunk a logikai konzisztenciával kapcsolatban már megemlített kognitív motiváció érvényesülésével mindazokban az esetekben, amikor a személyek logikai ellentmondásként élik át az értékelések össze nem illését. Itt azonban a logikai konzisztencia esetétől eltérően sokkal nagyobb hangsúlyt kap az arra való indíték, hogy a személyiség maga és mások előtt meggondoltnak, következetesnek, egységesnek tűnjék fel. Ebben a vonatkozásban is feltétlenül érdemi mérlegelést és körültekintő empirikus elemzést érdemel Bem (1967) kritikája, amelyet Festinger (1957) kognitívdisszonancia-elmélete felett gyakorolt, újra megfogalmazva azt a kérdést, hogy a disszonanciaredukciós törekvés milyen viszonyban áll az énfelfogással. A következetesség felfogásának, attribúciójának vizsgálata a személypercepció tanulmányozásának – ebben az összefüggésben is – igen ígéretes feladata lehet.

5. Ahogy a logikai konzisztenciát a vélemény alapkövetelményének tekinthetjük, hasonlóképpen az úgynevezett kognitív (értékelésbeli) konzisztencia képezi az alapját annak, hogy attitűdről beszélhessünk. Ha egy tárggyal kapcsolatos értékelések egymással összeillenek, s bennük (minőségüket és mértéküket tekintve) a konzisztenciatörekvés érvényesül, akkor következtetünk arra, hogy a személyiségben (akár tudatosítja, akár nem) munkál egy globális értékelés, beállítódás. A másik oldalról közelítve: az attitűd egy (nem szükségképpen tudatos) globális értékelés, amely konzisztens módon szervezi a tárgyára vonatkozó vélekedéseket. Az attitűd és a pszichologikai konzisztencia megfeleltetését pontosítva állíthatjuk fel azt a tételt, hogy a konzisztencia mértékéből (kiterjedtségéből és fokából) olvasható ki az attitűd intenzitása, így ha konzisztencia nem jelentkezik, attitűd létére sem következtethetünk. S megfordítva: a semlegesség, illetőleg a nagyfokú értékelésbeli ellentmondásosság az attitűd hiánya, illetőleg a “nem attitűd”; az intenzitással fokról fokra nő az attitűdtárgyra vonatkozó vélekedések konzisztenciája. Megjegyzendő, hogy ez a tendencia – például a negatívumok információs értékére vonatkozó “Polyanna-hipotézis” értelmében – nem feltétlenül szimmetrikusan érvényesül pozitív és negatív értékelő minőségű attitűdök és vélekedések esetében.

Nem könnyű feladat egyéni kognitív rendszerek elemzésekor azt elbírálni, hogy egy tárgy jellemzése mennyiben konzisztens, mennyiben viseli magán egy globális értékelés minden megfontolást átható befolyását. Sajátos, de rendkívüli fontosságú részprobléma, hogy olyan megítélési objektumok jellemzésében hogyan ragadjuk meg a konzisztenciatörekvést, amelyek ténylegesen, vagy a közgondolkodásban élő normatív ideológia álláspontja szerint egyértelműen értékelendők, az emberi-társadalmi értékekhez való viszonyuk egyöntetű, illetve egysíkú. Ilyen esetben az értelmi megfontolás és a vonzások-taszítások érzelmi hatótényezője minden eredendő feszültség nélküli szétbonthatatlan egységben jelentkezik, ilyenkor szólhatunk esetleg “racionális attitűdről”. Jó példa ez arra is, hogy az attitűd nem minősíthető általában pejoratív módon elfogultságnak, minthogy az elkötelezettség is attitűdnek tekintendő. Meg kell jegyezni, hogy sem ebben, sem más esetben nem jelenti, nem is jelentheti a konzisztenciatörekvés érvényesülése azt, hogy minden megítélési szempontból maradéktalanul egybecsengő vélekedések születnek, a megítélési szempontok viszonylagos önállósága, az adott tárgy sokoldalúsága, sokrétűsége többnyire fenntartja a tárgyra vonatkozó vélekedéssor hierarchikus jellegét.

Az eddigiek során mintegy analogikusan arról számoltunk be, hogy amint a logikai ellentmondás-mentesség a vélemény fennállásához, kimutatásához szükséges, ugyanígy a pszichologikai konzisztencia az attitűd létének megnyilvánulása, megállapításának előfeltétele. Joggal merülhet fel azonban a kérdés, hogy milyen viszonyban van egymással a logikai és a pszichologikai konzisztencia. Történtek kísérletek arra – s ez Festinger kiemelkedő fontosságú elméletére is érvényes –, hogy a vélekedések közti kétféle megfelelést, összeillesztést, konzisztenciát egynek kezeljék. Mások – különbséget észlelve – arra törekedtek, hogy a formális logika szabályait más szabályokkal kiegészítve, megszorítva igyekezzenek meghatározni a pszichológiai értelemben vett kognitív konzisztenciát; azonban maga McGuire ismerte el 1968-ban, hogy az ilyen irányú törekvés nem volt sikeres. A “pszichologikai” szabályok már idézett kidolgozói új alapokról indulva, új rendszert alkotva kísérelték meg meghatározni a köznapi gondolkodás “pszichológiai implikációit”, általában megfogalmazatlan, de működő alapelveit.

6. Festinger például, akit sok kézikönyv és a kézikönyvolvasók, -tanulók tábora mint az attitűddinamika jeles szakemberét tart számon, maga vitatta (szóban), hogy ezzel valaha is foglalkozott volna. Ezek szerint nagyon határozott különbséget tesz az értékelő színezetű gondolatok szerveződésének vizsgálata és az attitűdök dinamikájának tanulmányozása között. Talán nem teljesen alaptalan az a feltételezésünk, hogy az értékelő gondolatok kapcsolatában, feszültségében és elrendeződésében hatnak, funkcionálnak az attitűdök (úgy is, mint “underlying” szerkezetek). Ugyanakkor azonban az általa tanulmányozott összefüggésben valóban nem elsősorban az attitűdök dinamikájáról van szó, hanem az ezzel érintkező, de ennél közvetlenebb felszínről, a kognitív szerveződés alakulásáról.

A többnyire “attitűddinamikai elméleteknek” nevezett szociálpszichológiai gondolatrendszerek mind ezt a jelenségszférát közelítették meg, és tárgyalták egy-egy szempontból. S itt hangsúlyozni kell – akárcsak a legjelentősebb három kutatót, Heidert (1958), Festingert és Osgodot (1973) tekintve –, hogy változatos elméleti kiindulópontokból, változatos leírási rendszerben, a kvantifikálás eltérő szintjén ugyanarról a jelenségkörről végső soron összehangzó tételeket fogalmaztak meg a kognitív elméletek, s közöttük spontán módon egyfajta sajátos munkamegosztás alakult ki abban, hogy a konzisztenciatörekvés melyik megnyilatkozási területére összpontosítják figyelmüket. Többnyire ezeknek az elméleteknek az eltéréseire, képviselőik problémáira ügyelünk, holott ezek végül is együtt és egységesen azt dokumentálják, hogy a konzisztenciatörekvés irányítja az információk szelektálását, a “tovább-gondolkodást”, az inkonzisztens információk feldolgozásának, beépítésének módozatait, így az információk keresését is; megvannak a következményei a szociális kapcsolatok és szituációk kialakításában, formálásában, amelyek természetesen a konzisztencia jegyében vissza is hatnak az egyéni kognitív rendszer tartalmának alakulására.

Ezeknek az elméleteknek nemcsak közös mondanivalója, de közös fogyatékosságai is vannak, mint ahogy ezt immár nem egy – főként önkritikus – elemzés találóan kimutatta. A legfontosabbak egyike ezek között, hogy a kognitív elméletek viszonylag kevés figyelmet szenteltek– legalábbis klasszikus formájukban – azoknak az egyéni különbségeknek, amelyek a kognitív konzisztenciatörekvés erejében, érvényesülésében jelentkeznek. Márpedig vannak ilyen különbségek, és ezek – megítélésünk szerint – a kognitív rendszerek tipizálásának alapjául is szolgálhatnak.

7. Az itt elmondottak alapján kíséreljük meg szorosabban körvonalazni, hogy a konzisztenciatörekvés erőteljes érvényesülése – az értékelő jellegű gondolatok dinamikájában – a vélekedések egyéni rendszerét tekintve – elvben – milyen szerkezeti következményekkel jár:

a) Egy-egy attitűdtárgy jellemzése viszonylag egysíkú lesz, a különböző szempontokból születő értékelés minőségében és lényegében mértékében is megegyezik; ennek megfelelően

b) az egyes megítélési, minősítési szempontok közötti funkcionális különbség elmosódik, ezek egymáshoz képest új információt nem biztosítanak.

c) Kiugró szerepre tesz szert egy-egy megítélési szempont; egy-két kulcsfontosságú értékhez, értékhordozó objektumhoz való viszony hatja át a tárgyak sokaságának megítélését, illetőleg szabja meg a megítélési szempontok fontosságát.

d) Talán némi joggal gyanítható, hogy ilyen kitüntetett szervező szerep jut a személyiség önmagáról kialakított képének az egész rendszer kialakításában, így a makulátlan én-kép példa és ok a konzisztenciára; illetőleg egy polarizált világkép keretében nemcsak a tennivalók, de a cselekvő fontossága, az önérték-érzés is határozottabb lehet.

e) A meghatározó viszonyok pozitív vagy negatív minősége alapján polarizálódik a tárgyak értékelése, s meglehetősen éles kontúrral válik el két csoportjuk egymástól;

f) a közöttük levő összefüggések elhalványulnak, így ezek egymástól izolálódnak;

g) a pozitívan megítélt attitűdtárgyakkal kapcsolatos (megerősítő) információk felvétele és rendszerbe építése nagyobb arányban várható és látható.

A leírt vélekedésrendszer feltűnően emlékeztethet azokra, amelyeket kétféle megközelítésben “zárt gondolkodásnak” jelöltek, illetőleg “kognitív szimplicitásként” mérnek. Ezeket – bevallottan – a személyiség egész gondolatvilágát átható erős konzisztenciatörekvés szerkezeti megragadásának tekintjük. Ide kívánkozik az az észrevétel, hogy az “autoritariánus személyiség” vizsgálatával kezdődő kutatássorozat – olykor kétes ideológiai háttere és történetietlen túláltalánosítása ellenére – mindinkább lényegre törő kérdésfeltevéseivel meddő tagadás helyett kritikai továbbgondolásra érdemes.

8. A vélekedések és az attitűdök szerveződését kísérleti vizsgálatokban s a személyiségtipizáló elemzésekben egyéni folyamatokban és vetületekben tanulmányozzák. Attitűdméréskor viszont többnyire társadalmi viszonyítási keretben szemléljük az egyéni megnyilatkozásokat: ez a Likert-féle elterjedt skálázási eljárás lényege. (Bár itt meg kell jegyezni, hogy a többi attitűdmérési eljárás és a bennük implikálódó elméletek – mint ismeretes – nem mind jellemezhetők teljes joggal így, de végül is nem térünk el nagyon az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az attitűdmérés általában és egészében az ordinális skálák mérési szintjén áll.)

A skálaszerkesztés is “konzisztenciára” épül, mégpedig új értelemben vett konzisztenciára – mondhatnánk, nem intraperszonális összhangra, hanem interperszonális megfelelésre –, arra, hogy a személyek között a globális értékelések viszonyával együtt alakul az egyes értékelő vélekedések elfogadásának viszonya.

Bizonyára felesleges itt megemlíteni, de talán mégsem mindig tudatosítjuk, hogy mekkora különbség van aközött, hogy milyen egyéni vagy társadalmi összefüggésben szemléljük az attitűdöket és vélekedéseket. Az előbbi esetben kérdésünk az, hogy valaki összehasonlítható “dolgok” közül mit részesít előnyben, tart többre, és evvel szerves összefüggésben ezt milyen vonásokkal ruházza fel, különbözteti meg. Az utóbbi esetben pedig az a kérdésünk, hogy egy bizonyos attitűdtárgy értékelése szempontjából társai között ki hol helyezkedik el, ami nagy valószínűséggel kiolvasható abból, hogy általában az értékeléssel összefüggő, kritikus vonásokkal felruházza ezt a tárgyat, vagy sem. Az utóbbi esetben:

a) Nem veszünk tudomást a globális értékelések és a vélekedések közötti megfelelés (illetőleg a vélekedések függetlensége) egyéni mértékében meglevő különbségekről, hanem feltételezzük a konzisztencia általános meglétét, egyetemes és egyenletes érvényesülését.

b) Az értékelést nem azon vélekedések elfogadása vagy elvetése révén mérjük, amelyek szempontjából az adott személy tesz különbséget tárgyak értéke között, hanem amelyek szempontjából e tárgy megítélésében sokak között eltérés mutatkozott.

c) Ennek megfelelően a többé-kevésbé elfogadott vélekedések együttese nem szükségképpen tükrözi az adott tárgyról való benyomást, az egyéni felfogás teljes tartalmát, de ennek szubjektíve leglényegesebb szerkezeti összetevőit sem.

d) Az értékelés mértékét nem az adott személy más irányú értékeléseivel szembesítjük (megtudva, hogy mit preferált), hanem – elvonatkoztatva a más irányú értékelések intenzitásának általános szintjétől és változatosságától – a többiek értékelésével állítjuk szembe.

e) Az egy attitűdtárgy értékelésében személyek között meglevő különbség gyakorlatilag nem szükségképp terjed ki a teljes (abszolút) értékelési kontinuumra, hanem viszonylag egységes közgondolkodás esetén egy-egy tárggyal kapcsolatban beszűkül a kontinuum egy szakaszára, magával vonva a bárki által elfogadható vélekedések körének összeszűkülését.

9. Mindezzel a legszorosabban összefügg a mért attitűd és az egyéni tettek közötti kapcsolat kétségeket ébresztő lazasága, amely a szakirodalomban egyaránt forrása lehet kétes értékű magyarázkodásnak vagy indokolatlan szkepszisnek is.

Ehhez alárendelten járul még egy olyan részprobléma is, hogy egyedül csak intuitíve “tudjuk”, hogy egy-egy kognitív szinten érvényesülő attitűdnek milyen magatartás “felelne meg” töretlenül érvényesülő értékelő viszonyulás esetén.

10. A vélekedések szerveződésének és elemzésének más szintjére lépünk, amikor kisebb-nagyobb társadalmi csoportoktól nyert adatok alapján tárul fel előttünk az egyes kérdéskörökkel kapcsolatos vélekedéseknek s ezek rendszerének általános, illetőleg társadalmi kategóriához kötődő sajátos összképe. A kognitív rendszer leírásainak és elemzéseinek korábban vázolt szempontjai és a felsorolt társadalmi viszonyítási keretben pszichológiai érvényüket korlátozó feltételek itt együtt vannak jelen; ugyanakkor a különböző rétegek képviselőinek szociológiai kategorizálás alapján való elkülönítése az eddigieken lényeges vonatkozásban túlmutató, érdemi elemzésre nyújt új lehetőséget. A vélekedések rétegenként általános és rétegek közötti jellegzetesnek talált tartalmi és szerkezeti vonásai tükrözik az átfogó társadalmi viszonyok meghatározó hatását; így a kutatók az elemzésnek ezen a szintjén társadalmi kategóriákhoz kötve emelhetik ki a lényegest, s találnak rendet a vélekedések és kognitív rendszerek nagy egyedi változatosságában.

Jelentkezhet ugyan egy olyan divergáló kutatási stratégia, amely célja szerint vegytisztán szeretné elkülöníteni a vélekedések szerveződésének pszichológiai összetevőit, eltekintve az érintett társadalmi jellemzőktől, vagy tudatosan zárójelbe téve azokat. Tudományosan ígéretesebbnek látszik azonban egy ezzel ellentétes, konvergáló kutatási stratégia, amely a kétféle megközelítést kölcsönös haszonnal egyesíti.