Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

HANKISS ÁGNES

HANKISS ÁGNES

KÖTÉLTÁNC

II. A BIZALOM ANATÓMIÁJA

Az emberi nem története avval indult, legalábbis a Biblia szerint, hogy az első emberpár megbízott valakiben, akiben pedig a rendelkezésre álló kevés és ellentmondásos információ alapján nem lett volna szabad megbíznia. A kígyó a bizalomra nem szolgált rá, sőt ellenkezőleg, visszaélt vele, s így az első tapasztalat, amely Ádámot és Évát a földi életbe elkísérte, a becsapottság, a megtévesztettség kínos állapotához fűződött. A későbbiekben azonban az ember rátanult arra, hogy a megalapozatlan bizalomveszélyével szemben az előlegezett bizalmatlanság romboló gyakorlatával védekezzen. Nem könnyű eldönteni, vajon mi hozott már több bajt az emberre: az alaptalan bizalom vagy az alaptalan bizalmatlanság.

A bizalom fogalmát A magyar nyelv értelmező szótára a következőképpen határozza meg. “Valakinek az olyan személyre irányuló érzése, akinek becsületességéről, helytállásáról, jó képességeiről, szándékainak helyességéről, segítőkészségéről meg van győződve.” A bizalomnak evvel a meghatározásával azonban, amely rendkívül közel áll egy olyan utópikus gondolathoz, hogy tökéletes bizalom csak tökéletes emberek között alakulhat ki, nem lehet sokat kezdeni. Kétségtelen viszont, hogy a mindennapi fogalomhasználatban a bizalom szónak van egy olyan tágabb jelentésmezője, amelyben az, hogy megbízunk valakiben, azt a hitünket fejezi ki, hogy valakinek a becsületességére és segítőkészségére minden helyzetben számíthatunk. Van azonban a bizalom fogalmának egy szűkebb és az előbbinél sokkal konkrétabban megragadható jelentésmezője is, amelyben a bizalom fogalma elsősorban arra utal, hogy bízunk valakinek a szavahihetőségében. Arra a kérdésre tehát, hogy a mindennapi emberi együttélésben melyek a bizalom fő forrásai, általánosságban igen nehéz volna válaszolni, illetve az elemzés valószínűleg beletorkollana az emberek közötti vonzalom problémakörébe (amely egyébként a szociálpszichológián belül önálló kutatási területet alkot). Érdemes viszont megvizsgálni azt, hogy a bizalom kialakulásának – a fogalmat a szavahihetőség s általában a hitelesség megítélésének a problémájára szűkítve le – milyen konkrét kommunikációs törvényszerűségek felelnek meg.

A következőkben az emberi információk hitelességének és a hitelesség megállapítására irányuló valóságértelmezésnek a folyamatát vizsgáljuk meg egy olyan sajátos szituáció nagyítótükrében, amelyben a folyamat viszonylag “sterilen” áll előttünk: szélhámosok és áldozataik történetében. Ez a tükör persze torzító tükör is egyben, hiszen azt, ami a szélhámos és áldozata között történik, nyilvánvalóan nem azonosíthatjuk teljes egészében a mindennapi élet hasonló történéseivel. A szélhámos minden bizonnyal rendelkezik valamilyen átlagon felüli stratégiai készséggel; az az ember pedig, aki szélhámosság áldozata lesz, valószínűleg szintén rendelkezik valami olyan személyiségtöbblettel, amely az emberek átlagához képest különösen fogékonnyá teszi, és mintegy predesztinálja őt arra, hogy alaptalanul megbízzon valakiben, hogy emberi kapcsolataiban inkább becsapott legyen, mint becsapó. Ennek a mindkét résztvevő oldalán jelentkező személyiségtöbbletnek az elemzése azonban már túlmutatna e könyv vizsgálódási körén.

A további gondolatmenet arra az alapfeltevésre épül, hogy egyfelől a szélhámosok megtévesztő stratégiáinak az alapszabályai és legfontosabb alkotóelemei, másfelől az áldozatok valóságértelmezésének legáltalánosabb hibái és torzulásai szerkezetileg azonosíthatók a bizalom kialakításának és kialakulásának mindennapi törvényszerűségeivel. Az elemzés mintegy harminc, személyi tulajdon ellen elkövetett csalásban szereplő körülbelül kétszáznyolcvan áldozat rendőrségi és bírósági vallomásának a tartalomelemzésén alapszik. (Az ügyek közül néhány az 1920-as évek végén, a többi pedig 1966 és 1972 között történt Budapesten.)

1. A MEGTÉVESZTÉS JELRENDSZERE

A tartalomelemzés megmutatta, hogy a legkülönbözőbb szélhámosság-stratégiák is a hitelesítés meghatározott jelkészletével dolgoznak. A megtévesztő stratégiáknak ez az állandó “szókincse” sokféle szempontból rendszerezhető. A legfontosabb szempont azonban, amely a stratégiák alkotóelemeit – nevezzük őket a továbbiakban stratagémáknak (a fogalmat Kenneth Burke nyomán használom) – egymástól megkülönbözteti, talán az, hogy a megtévesztés jelrendszerében tartalmi vagy műveleti szerepet töltenek-e be. Vizsgáljuk meg a következőkben előbb a legfontosabb tartalmi, majd pedig a legfontosabb műveleti elemeket, hangsúlyozva azonban azt, hogy egyelőre csupán a stratagémák leírására szorítkozunk, hatásmechanizmusuk bemutatása a következő rész tárgya.

a) Tartalmi stratagémák

A megtévesztésben betöltött szerepüket tartalmi mozzanatuk, sajátos témájuk határozza meg.

A stratégia középpontjában álló tartalmi elem a Csalétek, vagyis az, amit a szélhámos az áldozatnak kínál. Ez minden lehet; általánosságban azt lehet mondani, hogy a húszas-harmincas évek nagy csalói túlnyomórészt valamilyen kis befektetést és nagy hasznot hozó, féllegális üzleti vállalkozás ígéretével csábították áldozataikat, a mai szélhámosok többsége viszont valamilyen hiánycikkel kereskedik, amelyek között első helyen a lakáskiutalás áll, de gyakran valami sokkal kisebb tétel, például kerítésdrót vagy borjúhús. A Csalétek döntő vonása mindig az, hogy valamilyen szempontból irreális, és hatása abban áll, hogy a valóság “van és lehet” kényszerkeretéből kiskaput nyit a különös előnyök, váratlan vágyteljesülések, nem remélt lehetőségek világába.

Míg a Csalétek megteremti, egy másik tartalmi elem: a Simogatás viszont megerősíti az áldozat részvételi kedvét az ügyben. Simogatásnak nevezhető a stratégia minden olyan eleme, mely az áldozatban örömet, sikerélményt, kellemes közérzetet kelt, mely megtámogatja önérzetét, Én-képét, reményét. A Simogatásnak számos fajtája van: érzelmet kifejező gesztusoktól, a tiszteletadástól, ajándékokon, figyelmességeken át a nyílt vallomásig. R. Tamás áldozatai például bírósági vallomásukban sűrűn visszatérnek erre a mozzanatra: “Elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki, hárman is jelentkeztek a lakásra, de én vagyok neki a legszimpatikusabb.” R. Tamás egyébként újsághirdetés útján ismerkedett meg áldozataival. Elmondta magáról, hogy a Minisztertanács és a Fővárosi Tanács Lakáselosztó Bizottságának tagja, s bár saját lakáscsereügye már tárgytalan, szívesen segít lakáshoz jutni a rászorulóknak; tizenkétezer forint előleg fejében. A nyílt Simogatás egyik leggyakoribb formája az ajándékozás: a szélhámos az áldozatát elhalmozza “apró figyelmességekkel”. Vannak azonban a Simogatásnak rejtett, áttételes formái is. T. Mária például ismeretlen emberekhez csengetett be, s előadta, hogy külföldi rokonaitól hozott üzenetet. A beszélgetést afelé terelte, hogy felkínálhassa: tud szerezni háromszáz forintért színes adaptert a televízióhoz (tudjuk, a színes televízió ára ennek majdnem a százszorosa), és agronómus veje révén borjúhúst. Ügyében azonban nem ez az érdekes, hanem az, ahogyan az áldozatok – messze túl az üzenet-, az adapter- és a hústémán – “beleszeretnek” T. Máriába: több napra maguknál marasztalják, etetik-itatják, babusgatják, beavatják az életükbe, bemutatják a család máshol lakó tagjainak és így tovább. Ötvennégy áldozatának vallomásából kitűnik, hogy más “erényei” mellett T. Mária művészete elsősorban a bújtatott Simogatásokban rejlett. Valamelyikük így számol be erről a mozzanatról: “Lehet, hogy nem jól fejeztem ki magam a rendőrségen, mert az biztos, hogy nem kért pénzt, de ha lett volna pénzem, biztosan ráerőszakoltam volna, annyira meghatódtam azon, hogy meggyőzött, hogy ne haragudjak a testvéremre, akivel még 1964-ben összevesztem.” L. Lajos a “menyasszonyának” ruhaanyagot visz. A hangsúly azonban nem az ajándék tényén van; az igazi Simogatást a kísérőszöveg hordozza: a szélhámos ugyanis elmondja, azért hozta az anyagot, mert neki magának ugyanebből az anyagból készült öltönye, s azt szeretné, ha nekik kettőjüknek egyforma ruhájuk lenne. Mindkét példában a Simogatás áttételes: az első feloldást ad, a második érzelmet közvetít. Vagy amikor az olyan szélhámos kér áldozatától valamit, aki a magas rangú jótevőt játssza, kérésének Simogatás-értéke van: valójában olyan, mintha adna, mivel a kérés az áldozatra nézve megtisztelő. Rejtett Simogatást hordoz minden együttes élmény is: ha például a szélhámos megtudja, hogy áldozata hol született, nem késlekedik az örömteli felismeréssel: “Micsoda véletlenek vannak! Én is odavalósi vagyok!”

A szélhámos azonban csak egyik kézzel simogat, a másikkal megfoszt: az áldozatban csalódottságot, hiányérzetet, bizonytalanságot, frusztrációs élményt kelt. Ezeket az elemeket nevezem gyűjtőnéven Magakéretésnek. Frusztráció éri az áldozatot, ha a szélhámos bejelenti, abból, amit ígért, mégsem lesz semmi. (Ha lakást ígért, közli, a lakást másnak utalták ki, ha házasságot, akkor sírva szakít, ha hiánycikket, akkor sajnálkozik, hogy időközben elfogyott és így tovább.) Később persze ismét megjelenik. A szélhámos tehát késleltet, pihenteti az ügyet; megvárja, míg áldozatában a részvételi kedv beérik. H. Béla, a “gazdag, független revizor” egyik menyasszonya, a nyugalmazott pedagógusnő így számol be kapcsolatuk történetéről: “Béla akkor írt egy levelet, melyben családi ügyeire hivatkozva közli, hogy nem tud házasodni, és kéri vissza a fényképet. Mire én azt válaszoltam, hogy továbbra is szeretem, s a kapcsolat fennmaradhat. Béla nagy örömmel válaszolta, hogy mennyire szeretjük egymást, s hogy örül, hogy a fotót nem küldtem vissza.” A szélhámos nem sokkal e szakítási epizódot követően kéri kölcsön az asszonytól a tizennégyezer forintot.

A pihentetés önállóan, nyílt frusztrációs mozzanat nélkül töltötte be érlelő szerepét K. Béla – egy másik házasságszédelgő – stratégiájában. K. Béla a vonaton megismerkedett C. Mária huszonhat éves eladónővel. Elmondta magáról, hogy autóbusz-vezető, IBUSZ-csoportokat visz külföldre, rengeteget utazik, most is épp egy jugoszláviai körútról érkezett meg, szabadságát pedig Cipruson tölti. A lánynak így a kapcsolathoz kedvet csinált; a pályaudvaron azonban, anélkül hogy találkozót kért volna, elköszönt. Ezután hosszú ideig nem jelentkezett. Csak egy hónappal később kereste fel ismét C. Máriát. A szélhámos tempóérzéke célszerűnek bizonyult. A Magakéretés egy másik formája az – erre utal egyébként az elnevezés –, amikor a szélhámos a frusztrációt csak kilátásba helyezi vagy sejteti; eljátssza, hogy még habozik; esetleg meg is fenyegeti az áldozatot, hogy ha bizonyos feltételeket nem teljesít, kiszáll az ügyből. Ennek a stratégiamozzanatnak persze csak akkor van értelme, ha az áldozat már kellőképpen beleélte magát a sikerbe, s már elviselhetetlenebbnek érzi azt a gondolatot, hogy valami ritka lehetőségtől eleshet, mint azt, hogy becsaphatják. Jól követhető ez a folyamat L. Lajos egyik áldozatának beszámolójában. L. Lajos egyébként soha nem volt külföldi rokontól, ismerőstől érkezett csomagra kért áldozataitól vámelőleget és szállítási költséget. “Mondtam, hogy szó sem lehet róla, én semmiféle csomagot nem várok, és ilyen nevű nőt, mint a feladó, nem ismerek. Ő erre azt mondta, hogy ha nem fizetek neki, a gépet visszaküldik. Erre aztán kifizettem az ötszáznyolcvankilenc forintot” – számol be az egyik áldozat. Általában minden stratégiának fontos alkotóeleme a ritmus, a lépések időbeni elosztása. A ritmushiány miatt elveszthetik hatékonyságukat, sőt a visszájukra fordulhatnak egyébként hatásos és jól kimunkált stratégiák is. Sok esetben az áldozat gyanakvását a stratagémák türelmetlen túlsűrítése, halmozása, illetve a késleltetés hiánya kelti fel. A szélhámos-stratégiáktól függetlenül, a mindennapi élet vonatkozásában is megállapítható az, hogy az olyan visszafogott magatartás, amely azt fejezi ki, hogy a dolog “nem olyan sürgős”, óriási helyzeti előnyt biztosít, míg a kapkodás és a türelmetlenség pozíciógyengüléssel jár.

Önsajnáltatás a szélhámos minden olyan megnyilvánulása, amely az áldozatban szánalmat, sajnálatot, együttérzést vált ki. Tartalmi változatai kimeríthetetlenek: pillanatnyi kellemetlenségtől, a balesetokozáson és baleset-elszenvedésen, betegségek különféle fajtáin és beteg hozzátartozókon át akut családi bajokig, könnyes élettörténetig, magányosságig, kisemmizettségig, szerelmi csalódásig minden lehet. Az önsajnáltatás a stratégiában vagy közvetlen eszközszerepet tölt be, vagy pedig érzelmi keretjátékul szolgál. Az előbbi esetben az önsajnáltató mese a pénzkérés nyílt ürügye. A szélhámos kölcsönkér útközben elromlott autója, édesanyja temetése, saját operációja és más hasonlók ürügyén. Számos esetben azonban az Önsajnáltatás vagy inkább az Önsajnáltatás-sorozat nincs közvetlen összefüggésben a pénzkéréssel. Stratégiai szerepe abban áll, hogy belőle szövődik a szélhámos és az áldozat kapcsolatának érzelmi és szerepszövete; az Önsajnáltatás ilyenkor a pénzkérés keretjátéka. Az Önsajnáltatás e két formája összefonódik például F. József házasságszédelgő meséjében. Részlet egyik áldozatának vallomásából: “Azt mondta nekem, hogy feljön napközben melegedni, mert nincs tűzrevalója. Azt mondta, hogy a felesége otthagyta, minden ruháját elvitte, még télikabátja sincs. Ezért kért engem, adjak neki kölcsön pénzt, hogy fel tudjon ruházkodni.” Hasonlóképpen, H. Béla, amikor kölcsönkért I. Máriától tizennégyezer forintot, mondván, hogy elgázolt egy asszonyt, s most fizetnie kell a kártérítést, az Önsajnáltatásra rádupláz: amikor I. Mária megkérdezi, hogyan fogja a pénzt visszafizetni, azt feleli, hogy majd beosztással él, és nem fog vacsorázni.

Konnotatív elemek. A szélhámos viselkedésének, megjelenésének, adottságainak, mondókájának minden olyan sajátos vonása, amely, bár a megbízhatósággal semmilyen oksági vagy tapasztalati kapcsolatban nem áll, az áldozatok szemében mégis arra utal, hogy a szélhámos megbízható ember. Ezek a vonások a stratégia konnotáló elemei. A konnotáció fogalma itt arra utal, hogy a megbízhatóság ezeknek a viselkedéses, külsődleges jeleknek nem egyezményes, általánosan elfogadott jelentése, hanem olyan, amelyet a jelhez, illetve a jel elsődleges jelentéséhez pusztán analógiás érzetek, egyéni beidegződések fűznek. Ahogyan Gogol írja a Holt lelkekben Csicsikov színre lépésével kapcsolatban: “Magabiztos fellépésében volt valami tekintélykeltő, és rendkívül hangosan fújta az orrát. Nem tudni, miképpen csinálta, de tagadhatatlan, hogy harsogott az orra, mint a trombita. Ez a látszatra teljesen igénytelen képessége olyan áhítatos tiszteletet ébresztett a fogadó szolgájában, hogy az valahányszor meghallotta a fent említett hangot, megrázta az üstökét, tiszteletteljesen egyenesedett ki, és mély főhajtás kíséretében kérdezte meg, nem óhajt-e valamit az úr.” A megbízhatóság konnotatív jelentésmezőjét, az általam vizsgált esetekben, elsősorban a következő tulajdonságok alkották:

1. táblázat - Az ingerszemély percepciója és az egyes kísérleti feltételek

Intelligens, iskolázott, kulturált, udvarias, szerény, tartózkodó vagy:

magabiztos, határozott, nyugodt, kedves, természetes

}

VISELKEDÉS

Lágy, halk, kellemes vagy:

meggyőző, határozott

}

BESZÉD

Megnyerő, jó, csinos, rendezett, jól öltözött, finom, ápolt kéz, szemüveg

}

KÜLSŐ

Mindennemű társadalmi rang, mindenféle magas társadalmi státussal járó foglalkozás, gazdagság, minden, konszolidált életvezetésre mutató mozzanat

}

SZOCIÁLIS “ERÉNYEK”


B. Lászlót például, aki idegen lakásokba becsöngetve, fényképkészítés ürügyén vett fel pénzeket, szinte minden áldozata így jellemzi: csinos, elegáns, halk hangú volt, végtelen udvariassággal kezet csókolt…”, “Válogatott finomsággal beszélt, és a külseje is igen megnyerő volt”, “Még az anyósom is mondta, hogy mivel olyan jól öltözött fiatalember volt, gyanújuk nem volt.” Az Egy szélhámos vallomásaiban Félix Krull is így emlékszik vissza ifjúkori külsejére: “Kezeim, melyeknek gondozását korán megszoktam, ha nem is túlságos keskenyek, de csinos alakúak voltak, sohasem izzadók, hanem mérsékelten melegek és szárazak, a szépen formált körmökkel nagyon tetszetősek…” S valóban, az áldozatok sok esetben a szélhámos “finom”, “ápolt” kezét a bizalom elsődleges támpontjai között említik.

Egy másik szélhámossal, F. Zsigmonddal kapcsolatban pedig egyik áldozata evvel indokolja bizalmát: “Gondoltam, hogy egy írnok, az megbízható személy.” Egy másik áldozata pedig a következőképpen jellemzi: “…elmondta, hogy neki mindig magasabb állásai voltak, most csak azért vállalta a viszonylag könnyű állást, mert fáradt. Mivel négy idegen nyelven beszél, délutánonként műfordít, havi három-négyezerért, két főbérleti lakása is van. Milliós örökség vár rá; már többször bejárta a világot, mesélt előkelő barátairól, akik mind a Rózsadombon laknak saját villáikban…” T. Mária konnotációs fegyvertára jól kirajzolódik egyik áldozatának beszámolójából: “Úgy fogadtuk, mint honvédtiszt feleségét illik. Igen jól öltözött, jól ápolt hölgy volt. Elmondta, hogy ő elvált asszony, akit a férje megcsalt, ő becsületes úton keresi a kenyerét, hogy rendesen eltarthassa a családját. Bizonyítékul felmutatta a fia fényképét, akire nagyon büszke, a Kandóban érettségizik, s utána gyengeáramú mérnök lesz.” (A fényképet egyébként T. Mária egy másik áldozata lakásáról lopta.) R. Tamás egyik áldozata vallja: “Egy minisztertanácsi tagról ilyesmit fel sem tételeztem volna, így legmesszebbmenőkig megbíztam a segítőkésznek látszó emberben.” H. Elemér áldozatai 1930-ban hasonlóképpen érvelnek: “A rangja vezetett engem félre. Azt gondoltam, hogy egy méltóságos úr, államtitkár, nem csap be.”

Dokumentumjáték. A hamis betétkönyvek és elismervények különböző fajtáin át a különféle egyenruhákig és okiratokig terjedhet; a változatok kimeríthetetlenek. Az ilyen “dokumentumoknak” mágikus hatása van. Cs. Jánosné, aki régi sírkövekből újakat “készít”, a sírkőmegrendelésről papírt ad, és még le is bélyegzi; R. Félix fuvarlevél-másolatot ad és így tovább. Az elismervény és a személyi igazolvány szinte minden szélhámos stratégiájában szerepel. L. Lajos a külföldről jött csomag igazolásául magyar postai feladóvevényt mutogat; P. Frigyes pedig tengerészruhát szerez, és “menyasszonyainak” hajóskapitányként mutatkozik be. Elmondja, hogy magas állami kitüntetést kapott, mivel kimentett a vízből két kisgyermeket. A mese hitelességét saját nevére feladott táviratokkal erősítette meg: “Megérdemled a magas kitüntetést, vén tengeri medve. Bessenyei Ferenc”, vagy: “Bátorságához és a magas kitüntetéséhez őszintén gratulál az Országos Mentőszolgálat”.

b) Műveleti stratagémák

Műveleti az a stratagéma, mely tartalmától függetlenül, pusztán formai-műveleti tulajdonsága révén mint közlési mód, mint kommunikációs fordulat jut szerephez a hitelesség jelrendszerében. Ugyanazt a dolgot lehet például sejtetni, éreztetni vagy kimondani; lehet valamire rákérdezni, de hozzá lehet férkőzni provokáció útján is; más a hitelességértéke ugyanannak a megállapításnak vagy kijelentésnek, ha a szélhámos mondja először ki, mint ha az áldozat; más a bizonyítás súlya, ha valaki külső körülményekre hivatkozik, mint ha a rendszer saját elemeit forgatja meg.

Van például egy stratégiatípus, mely szükségképpen egy bizonyos műveleti stratagémával indul. Ez a stratagéma a Vakugrás, amely a kapcsolatfelvétel és az ismeretszerzés művelete, és szerkezetileg lényegében azonos azzal a kommunikációs fordulattal, amit a mindennapi beszélgetésekben “blöffölés”-nek hívnak. P. János és M. István vidékinek látszó embereket szólít meg az utcán, a Rákóczi út környékén. A megismerkedésről – a szélhámosok Vakugrásáról – számoljanak be maguk az áldozatok: “Az Emke aluljáróból feljőve megszólított egy ismeretlen férfi, és közölte, hogy az én rokonom. Én csodálkoztam. A férfi megkérdezte, hogy kinek a családja disszidált a faluból 1956-ban. Közöltem vele, hogy Nagy József nevű sógorom. Erre ő azt válaszolta: Na, én meg a János vagyok, s így sógorok vagyunk!” Egy másik áldozatot a szélhámos vásárlás közben szólít meg: “A boltban odajött hozzám Molnár, és mondta: Hát nem ismer meg? Ott vagyok maguknál a téeszben gépkocsivezető! Mivel Kőrösön nincs téesz, megkérdeztem: Csáboron talán? Mire ő azt felelte, hogy igen, ott.” Ezután a szélhámos felkínálja segítségét az áldozatnak, rendszerint valamilyen hiánycikk beszerzésére, átveszi a pénzt, majd, amíg az áldozat kint várakozik a vásárlás eredményére, egy átjáróházban eltűnik.

Meseszövés. A szélhámos mondókája annál hitelesebb, minél több irreleváns, apró részletet sző bele. Ez a részletburjánzás hitelesítő művelet, s éppúgy, mint a Vakugrás, nincs tartalomhoz kötve. Ezek az apró részletek a hazugság látszólag értelmetlen, túlteljesítő mozzanatai. Gyakran adatszerűek; de a hozzá hasonló tartalmi elemektől (határidők és összegek, a Csalétekre vonatkozó releváns adatok stb.) döntően elkülöníti az, hogy a Meseszövés stratégiai szerepét a cifrázás mint művelet határozza meg. S. Imre például, amikor nem létező bányája munkásai részére húst rendel, s a húsért cserében szénszállítást ígér, azt is elmeséli, hogy munkásainak a hús karácsonyi ajándék lesz. Pedig az üzletkötés szempontjából, legalábbis tartalmilag, ez teljességgel irreleváns mozzanat; helyette például azt is mondhatná: “Képzelje, tavaly romlott húst adtak el nekem”. R. Tamás, a lakásszerző szélhámos, segítségéért pusztán annyi ellenszolgáltatást kér, hogy hívják meg majd a lakásszentelőre, s különösen annak örülne, ha a feleségével együtt jöhetne el. Az a szélhámos pedig, aki a Madách Színház megbízottjának adva ki magát bundát vesz kölcsön, a bundavásárlást irreleváns mesékkel hitelesíti; elmondja a szűcsnek, hogy a bunda földbirtokosszerephez kell, ő maga meg műkedvelő előadásokat rendez. Itt elsősorban a cifrázás ténye hitelesít; feleség helyett ugyanígy állhatna nagynéni, a földbirtokosszerep helyett pedig egy történet arról, hogyan veszett össze a rendezővel.

Csiki-csuki. A szélhámos olyan mozzanattal hitelesít egy másikat, amely még maga is hitelesítésre szorul. A hitelesítésben a látszatvilág elemeit forgatja: a hitelesítő elemről “elfelejti”, hogy az is csak tőle származik, s úgy tesz, mintha eleve bizonyításra nem szoruló ténynek számítana. E stratagéma modellje az, amikor a szélhámos előbb elhiteti magáról, hogy a Minisztertanács tagja, majd később azzal nyugtatja meg a pénzükért aggódó áldozatokat, hogy “a Minisztertanács tagjának nincs szüksége pénzre”. F. Zsigmond Esztergomba utazik. Felkeres esztergomi papokat, s előadja a következő történetet: megismerkedett egy Margitka nevű nővel, akit férje brutalitása miatt már háromszor operáltak. Ő megszánta, és elhatározta, hogy feleségül veszi. Margitka csak úgy hajlandó hozzámenni, ha egyházi esküvő is lesz. Ehhez azonban bizonyítani kellene – s ebben kér a paptól segítséget –, hogy korábbi házassága érvénytelen. Megegyeznek, hogy majd az asszonnyal együtt visszajönnek. Ezután a szélhámos egy alkalommal váratlanul beállít a paphoz, mondván, most örökösödési ügyben jár Esztergomban, és otthon felejtette a pénzét. A pap habozik. F. végül is avval győzi meg pénze sorsát illetően a papot, hogy “hiszen ha megindul a per, úgyis kapcsolatban maradnak”. F. Zsigmondnak tehát az egész Margitka-mesére azért volt szüksége, hogy a pénzkéréskor evvel bizonyíthassa, a kölcsönadót nem fenyegeti veszély. A Csiki-csuki itt a stratégia alapeleme.

Műveleti stratagéma a Tükörjáték is. Amikor két ember között valamilyen kínos téma lappang, melyet nyíltan szóvá tenni egyikük sem mer, annak, aki mégis rászánja magát és rákérdez, a kezdeményezés helyzeti előnyt ad: a rejtett gondolat, melynek tükröt mutattak, elerőtlenedik. A Tükörjáték látszólag konfrontáció, valójában leszerelő művelet: az igazi konfrontációt előzi meg.

A szélhámos-stratégiában a kellemetlen téma, melyet a Tükörjáték visszaszoríthat, természetszerűleg az áldozat gyanúja. Amikor a szélhámos úgy érzi, áldozatában megfogant a gyanú, nem várja be, míg áldozata kihordja, hanem koraszülésre játszik. A megelőzés azonban indulhat egy lépéssel előbbről is: a szélhámos tudja, hogy áldozatában egy adott ponton szükségképpen beindulna az ellenőrző törekvés. Nem várja be, hanem elébe megy. A szélhámos, mielőtt még az áldozat bármiféle gyanú jelét mutatná, közli vele, “nehogy azt higgye, szélhámossal van dolga”; ha észreveszi, hogy amaz vonakodik, szorong, rákérdez. Hamrák János, a századfordulót követő évek legötletesebb szélhámosa, szerelőruhába öltözött társával bemegy a városházára, a tanácsos szobájába, s közli, a falióráért jött, viszi javítani. A tanácsos, minden bizonnyal az óra rendkívüli értéke miatt, vonakodik, habozik; hangosan azonban csak annyit mond, hogy alkalmatlan az időpont, mivel épp tárgyalás folyik, meg különben is az órának nincs semmi baja. Hamrák ahelyett, hogy az órásmester szerepét igyekeznék hitelesíteni, vagy azt sugallni: “ugyan már, egy faliórát kinek jutna eszébe ellopni”, felhívja a tanácsos figyelmét az óra rendkívüli értékére: közli, hogy épp erre való tekintettel jött el az óráért ő maga személyesen.

Lehűtés. Ez a stratagéma az áldozatot, szemben a stratégia minden más alkotóelemével, nem beleviszi az ügybe, hanem “rehabilitálja”, illetve “kíméletesen” kivezeti belőle. Az elnevezés egyébként Erving Goffmantól származik, aki az üzletkötések vonatkozásában mutatott rá hasonló mechanizmusokra. A szélhámos-stratégiában a Lehűtés célja az, hogy késleltesse, esetleg megakadályozza az áldozat tisztánlátását, illetve hogy fékezze, esetleg leszerelje számonkérő, megtorló szándékát. A szélhámos felajánlja az áldozatnak, hogy tizennyolcezer forintért lakást szerez a Kassai téren; kitöltik együtt a “lakásigénylő lapot”, az áldozat – ahogyan erről utóbb beszámol – a pénzt csak azért nem adta át, mert nem volt nála otthon ilyen összegű készpénz. Pár nap múlva a szélhámos megjelenik, közli, hogy a lakás biztosítva van, neki azonban most el kell utaznia, mivel örökölt; van azonban egy problémája: nincs pénze okmánybélyegre. Az áldozat kölcsönöz a szélhámosnak 500 forintot. Ezt követik a lehűtő műveletek: a szélhámos még kétszer jelentkezik; egyszer telefonál, hogy megbetegedett, majd küld egy lapot, melyben megírja, hogy közben máshová is kellett utaznia, de hamarosan jelentkezik. Csak ezután tűnik el véglegesen. Egy másik szélhámos, aki úgy távozik a Velence Szállodából fizetés nélkül, hogy azt mondja a portásnak, autóba rakja a csomagját, s azután fizet, később még telefonál, s közli, hogy a sofőrnek adta át a pénzt, majd pedig táviratot ad fel, melyben arról értesíti a szállodát, hogy az összeget már postára adta. A Lehűtés gyakori formája az is (melynek elsősorban L. Lajos és T. Mária a “művésze”), amikor a szélhámos a pénz átvétele után még elbeszélget az áldozattal. Idevágó részlet L. Lajos két áldozatának vallomásából: “Miután a pénzt átadtam neki, még negyven percet beszélt a lányomról. Pontosan tudta, hogy Burgenlandban él, és nagyon meggyőzően beszélt róla.” “Azután még hosszasan beszélgettünk. Mondta, hogy milyen szép asszonyok vannak ebben a községben. Mondta azt is, hogy ő külön él a feleségétől, majd fotót mutatott be a két gyerekéről. Kérdezte, hogy mit üzenek a Pista fiamnak. Mondtam, azt, hogy még egyszer ki ne fizesse a vámot. Mire még viccelt, hogy megmondja a fiamnak, hogy bánatoskodom a pénzemért.” A Lehűtés igen gyakori, szinte minden második szélhámosnál előforduló módja az, amikor a szélhámos otthagy az áldozatnál valamilyen tárgyat (üres aktatáskát, pulóvert stb.), mondván, hogy majd legközelebb, amikor jön, elviszi.

Bemutattam néhány tartalmi és néhány műveleti stratagémát. A stratagémákkal kapcsolatban még egy kérdést érintek egészen röviden: hogyan függenek össze egymással a tartalmi és műveleti elemek. A tartalmi stratagémák általában összefonódnak a műveleteikkel. Bár a műveletben bármilyen tartalom kifejeződhet, a stratégia ökonómiája szempontjából azonban az a célszerű, ha a művelet nem semleges, hanem maga is játszik a tartalmi lehetőségekkel. P. János vagy M. István ismeretszerző blöffjének – Vakugrásának – tartalmi töltete – a rokonság, a falubeliség –, mint minden közös vonás, minden együttes élmény, egyben a stratégia fontos tartalmi mozzanata is. S. Imre meseszövő művelete – a karácsonyi ajándékra való hivatkozás – mint tartalom olyan gondolatot sugall, hogy aki munkásaival szemben ilyen adakozó jó ember, az nekem is becsületes adósom lesz. A szélhámos avval, hogy nem pusztán fullajtár, hanem ő maga is előadásokat rendez, a szűcsnek a bundakölcsönzéshez kedvet csinál. Abban a stratagémában pedig, hogy a szélhámos a lakásszentelőre a feleségével együtt szeretne eljönni, a Meseszövésen kívül még két másik – egy műveleti és egy tartalmi – stratagéma húzódik meg: egy Csiki-csuki (a lakásavató emlegetése hitelesíti a lakásígéretet) és egy Simogatás: a magas rangú jótevő nemcsak hogy lakást szerez az áldozatnak, de még barátkozni is akar vele! (Hiszen társadalmi jelrendszerünkben a feleség felvezetése valami ilyesmit jelent.) A Lehűtés is, mint láttuk, sokféle tartalommal telítődhet meg: lehet Önsajnáltatás (a szélhámos ír, hogy megbetegedett, kórházba kell mennie), lehet Simogatás (az áldozattal elcseveg a fiáról, lányáról) vagy az áldozat bizalmának konnotatív megtámogatása (gazdag ember lesz, örökölt – hozza fel a szélhámos elutazása ürügyéül) és így tovább. Az azonban, hogy a szélhámos-stratégia egy adott akció egységében folyik, a műveleti vagy a tartalmi összetevő az elsődleges, hogy a művelet hozza be a tartalmat, vagy a tartalom a műveletet, csak eseti elemzéssel dönthető el.

Végezetül felvethető az a kérdés, hogy függetlenül a benne szereplő stratagémák fajtáitól, mi határozza meg a stratégiának mint egésznek a színvonalát. A stratégiák színvonalát elsősorban két tényező határozza meg:

Elemszám. Azt fejezi ki, hogy a megtévesztő stratégia hány stratagémából áll. A magas elemszámú stratégiáknak is két alaptípusa van: az egyik az, amelyik sokféle elemből épül; a másik pedig az, amelyik bár alacsony elemszámú, de a kevés elemnek szinte minden lehetséges változatát tartalmazza. Az előbbi stratégiatípus olyan szélhámost jellemez, aki sokféle eszközt ismer és váltogat; az utóbbi pedig olyan szélhámost, aki viszonylag kevés eszközzel operál, kevés stratagémát ismer, de azoknak “mestere”. Az előbbire példa R. Tamás vagy F. Zsigmond: ahányféle ügybe keverednek, más és más stratégiával operálnak; az utóbbira pedig elsősorban K. Béla, aki bármibe fog, igazán csak önsajnáltatni tud, de azt viszont kimeríthetetlen találékonysággal. Az elemszám azonban önmagában még nem határozza meg a stratégia színvonalát. Számításba kell még vennünk egy másik szempontot is.

Rugalmasság. Ez a mutató azt fejezi ki, hogy a stratégia milyen mértékig képes elszakadni az előre kigondolt viselkedéssémától. Minden stratégiának van ugyanis egy olyan övezete, amelyet a pillanat alakít, amely a konkrét szituációra, a konkrét áldozati magatartásra, igényre, adottságokra válaszol, amelyet a közös történetszövés visz tovább. A rugalmasság azonban a különféle szélhámos-stratégiákat különböző mértékben jellemzi. Ebben a vonatkozásban a stratégiáknak, pontosabban az elkövetői magatartásnak három alaptípusa van. 1. a kényszeres: az ilyen szélhámosnak mindig csak egyféle ügye van, ennek terve és lebonyolítási módja előre, a legnagyobb pontossággal kirajzolódik a fejében. A konkrét helyzetekben kényszeresen követi ezt a programot, s még ha a konkrét helyzet valamilyen változtatást követelne is, egy jottányit sem enged belőle. Ilyen például S. György, aki, nem lehet pontosan tudni, miért, de semmiképpen sem anyagi haszonszerzés céljából, sorra járt külkereskedelmi vállalatokat, filmrendezőnek adta ki magát, elmondta, hogy stúdiója az UNESCO részére filmet készít, s ehhez szüksége volna reklámtárgyakra és nyomtatványokra, s megígérte, hogy amikor majd a film elkészül, a vállalatok képviselőit meghívják a bemutatóra. Ebben a csalássorozatban az áldozatok viselkedésének egyéni színezete a szélhámos viselkedését nem befolyásolta. 2. A stratéga: a témát, a módszert, a stratégiát előre kimunkálja, de taktikája mindig a konkrét szituációt követi, a konkrét partnerhez alkalmazkodik. Általában többféle témát visz párhuzamosan; egy témában sok áldozat szerepel, stratégiája vázát azonban minden esetben megőrzi. Azok a szélhámosok, akikről itt eddig a legtöbb szó esett (L. Lajos, T. Mária), mindannyian ebbe a típusba tartoznak. 3. A reflexes: aki nem előre kitalál, hanem bekapcsolódik; vagyis szemben a stratégával, a csalási szituációt nem ő maga teremti meg, hanem figyeli az amúgy is adódó szituációkat, és mindenben keresi a lehetőséget. Nem rendez, hanem improvizál; viselkedésének vezérmotívuma a “mindenből kijöhet valami”. Stratégiája nemigen van, annál inkább gyors és rugalmas taktikája. Így sokféle ügybe belebonyolódik; ügyei azonban rendszerint csak egy áldozatra szólnak. P. Mária például lakásleválasztást intéz, külföldi csomagból bundát “szerez”, anyagbeszerzésre vállalkozik, injekciókat ad be, állásszerzést ígér, pulóvereket vesz úgy, hogy az árut elviszi, s megállapodik, hogy majd azután fizet és így tovább. K. Istvánné is lakásra kér pénzt, ékszereladásra vállalkozik, téliszalámit és külföldi cigarettát ígér; mondván, hogy temetésre kell utaznia, bundát kér kölcsön és így tovább. Gyakran az egyébként stratégikus szélhámosoknak is van néhány reflexes epizódja. Az elkövetői magatartás, illetve a stratégiák e típusai persze soha nem tiszta típusok. A tisztán kényszeres és tisztán reflexes stratégia egy képzeletbeli kontinuum két pólusán helyezkedik el.

A megtévesztő stratégiákkal kapcsolatban vizsgálatra érdemes a stratagémák együttjárásának a kérdése is. Milyen stratagémák állnak egymással kiegészítő és melyek kizáró viszonyban? Mi borítja, boríthatja fel a stratégia egységét és hitelességének látszatát? Ezekkel a kérdésekkel most részletesen nem foglalkozunk; csupán jelzem azt, hogy például a tárgyi, illetve adatszerű elemek (Dokumentumjáték), ha nem is kizáró, de fordított viszonyban állnak a Simogatás különböző változataival. Úgy látszik, hogy annak a szélhámosnak, aki sok adattal és hamisítvánnyal dolgozik, nemigen van szüksége intenzív érzelmi keretjátékra; és megfordítva, az, aki az áldozatát sokat “simogatja”, eltekinthet meséjének adatszerű, tárgyi “bizonyításától”.

Más részről minden stratégia rendkívül érzékeny abban a vonatkozásban, hogy az elemei között fellépő legkisebb összeférhetetlenség felboríthatja az egész stratégiát. Az összeférhetetlenség a hitelesség ellenjelrendszere. Azoknak a csalási kísérleteknek a többségében például, amelyekben – ahogyan ez az előtörténetből kiolvasható – bár a partner igazi áldozatjelölt, de végül mégsem sikerült megtéveszteni, a gyanakvást mindig valamilyen összeférhetetlen mozzanat indítja el. A szélhámos azt mondja magáról, hogy tanár, s az áldozat észreveszi, hogy durva, ápolatlan a keze; a szélhámos jogásznak adja ki magát, s rosszul írja le azt a szót, hogy ELTE és így tovább.