Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

PATAKI FERENC

PATAKI FERENC

IDENTITÁS – SZEMÉLYISÉG – TÁRSADALOM

1. EGY “DIVATFOGALOM” KOCKÁZATAI

A tény kétségtelen: szellemi életünk széles övezeteiben az identitás fogalma már-már egyetemes magyarázóelvként működik. E divathullám két nyomasztó kockázattal fenyeget. Először is nem kevesen úgy vélik, hogy elegendő pusztán ráilleszteni e kategóriát valamely összetett és részleteiben elemző módon még fel nem tárt társadalmi vagy pszichológiai jelenségre, s ezzel a “megnevezési” vagy “besorolási” művelettel máris értelmező módon birtokba vettük, átvilágítottuk a vizsgált tárgyat.

A kockázat másik forrása abból ered, hogy az identitás ilyenformán túlságosan is kézzelfogható, jól meghatározott, operacionális elemző fogalomnak tűnik fel. Már-már az evidencia, a további értelmezésre nem szoruló kézenfekvőség alakját ölti. Minduntalan és alkalmi használata mintegy elkendőzi és homályba burkolja magának az identitáskategóriának sok tekintetben bizonytalan állapotát. A társadalomtudományi eszmélkedésben ma még nem áll rendelkezésünkre egy elegendő tapasztalati anyagra épülő és “rendezett identitáselmélet”.

Jobbára feltevés erejű elméleti elgondolások versengő egymás mellett éléséről és vizsgálati eredmények egyre növekvő, rendezetlen halmazáról beszélhetünk. Mintha az identitás fogalma korábban futott volna szét a társadalomtudományok széles övezeteiben, sőt a publicisztikában és a mindennapi nyelvhasználatban, mintsem hogy az alárendelhető jelenségek az alapkutatásokban módszeres vizsgálódás és kielégítő elméletképzés tárgyává válhattak volna.

Az identitás kategóriája – az emberi szubjektivitás, az én- és az énrendszerkutatáshoz kapcsolódó tekintélyes előtörténete ellenére – viszonylag új keletű tudományos fogalom, széles körű meghonosítása Erikson nevéhez és munkásságához (Pataki 1982) köthető, időpontja pedig az ötvenes és hatvanas évekre tehető. A fogalom tehát mindössze két-három évtized alatt futotta be látványos “karrierjét”. Ez a tudománytörténeti körülmény, itt-ott átszíneződvén az ilyenkor szokásos neofita buzgalommal, megnövelte a különféle “áthallások” esélyeit. Egyebek közt még a logika felé is, amely – mint tudjuk – a görög hagyomány óta ismeri az identitás alapelvét. A principium identitatis kimondja: a valóságban minden dolog azonos önmagával, s csak mint önmagával azonos dolog gondolható el.

Végül is a pszichológiai identitáselmélet alapkérdése is ekképpen fogalmazható meg: miként és milyen pszichikus közvetítések és működésmódok révén lehet véges és behatárolt egyéni élete során azonos önmagával az a különös “dolog”, az a sajátos “tárgyiság”, amelyet társadalmi embernek, személyiségnek nevezünk? Miképpen érvényes reá az idem, az id ens állapota, hogy az iménti szavakkal egyúttal a fogalom eredetére is utaljunk?

Az elvont általánosságnak e határán túl azonban az identitáselméletnek a továbbiakban semmifajta érdemleges kapcsolata nincs névadó tudományával, a logikával. Születési helye és sorsa “két szülőjéhez”: a pszichológiai-szociálpszichológiai és részben szociológiai tudományossághoz rendeli.

Az identitás, a társadalmi azonosságtudat jelenségköre a maga legáltalánosabb alakjában az egyén és a társadalom közötti viszony pszichikus közvetítésére vonatkozó tények egy jelentős csoportját foglalja magában. Anélkül azonban, hogy magát az ősi dilemmát, e viszony konkrét természetét maradéktalanul értelmezné és kimerítené. Ha elfogadjuk Marx közismert eszméjét, hogy tudniillik óvakodnunk kell attól, hogy az egyént és a társadalmat mint merő elvontságokat rögzítsük egymással szemben, akkor legalábbis két kérdésre konkrét, szakszerű – s nem csupán filozófiai elvontságú – választ kell adnunk.

Nevezetesen: miként és milyen működésmódok révén valósul meg – nem az elvont “emberi lényegben”, hanem a konkrét, cselekvő, a történelemben és a társadalomban élő, de természeti lényként is létező egyénben – a társadalmilag lényegi mozzanata? Másodszor: vajon az emberek és csoportjaik, közösségeik részleges cselekvéseiből hogyan áll elő a társadalmi újratermelés folyamata, amely biztosítja mind a társadalmi lét folytonosságát, mind pedig részrendszereinek – szerkezeti elemeinek, regionális, etnikai-nemzeti, szakmai, politikai-ideológiai, nemzedéki és egyéb csoportjainak – folyamatos újratermelését? Az identitás kategóriája – még mindig felettébb általánosan szólva – abban a metszéspontban helyezkedik el, ahol az egyén társadalmi reprodukciója (a szocializáció) és az említett társadalmi részrendszerek reprodukciója találkozik és egybefonódik, s ezáltal előáll a társadalmi totalitás szakadatlan újratermelése.

A kevéssé tagolt, hagyományhoz kötött társadalmakban, amelyekben a létezőnek nincs alternatívája, s az szinte természet adta kényszerűséggel és szükségszerűséggel érvényesül, a kétfajta reprodukció még igen közel áll egymáshoz. A kollektív lét az egyénhez – fejlődése különböző szakaszaiban – kész, merev, alternatívákat és személyes döntést nem ismerő, vagyis nem választható “identitásprogramokat” rendel hozzá. Identitás ugyan létezik, de nem létezhet problematikus identitás vagy identitásprobléma.

Identitásprobléma – vagyis az egyén önmeghatározási feszültsége és nehézsége – ott és akkor jön létre, ahol és amikor a társadalom növekvő tagoltsága és a társadalmi egyén individualizációjának kibontakozása következtében az identitáskategóriák fokozatosan elválnak természetes, készen kapott és rögzített alapjuktól. Ennek nyomán egyrészt számosabbak lesznek és elveszítik az egyénhez való merev hozzárendeltségüket. Megnő a valóság – s benne a másik ember és önmagunk – artikulálásának és kezelésének fogalmi gazdagsága. Másrészt az egyén egyre tágabb szabad mozgásteret kap választások, döntések, tudatos identitásképzési műveletek kivitelezésére. A személyes identitás hangsúlyai eltolódnak a választott és teljesítménynek minősíthető, egyéni erőfeszítéssel kidolgozott kategóriák felé, amelyeknek olykor már csupán szimbolikus és ideologikus valóságuk van. Példaképpen hadd emlékeztessek a Tanú-korszak Németh Lászlójának az “új nemesség” fogalmához fűzött reményeire és e kifejezés normatív tartalmaira. Mindenesetre Shakespeare Lear királyának drámai kérdését – “Ki mondja meg végre, hogy mi vagyok? – egy korszak nyitányának is vélhetjük.

Még inkább kiéleződnek az identitásproblémák akkor, ha a társadalmi változások üteme oly sebes lesz, hogy már az egymást követő nemzedékek sem tudják változatlan alakban átszármaztatni öröklött identitásmintáikat. Vagy kihullanak alóluk az őket fenntartó társas alakzatok, amilyenek a hagyományos paraszti létformák vagy szakmai csoportok voltak, vagy a gyorsan születő új minták versengése kiszorítja őket, amint azt a nemzedéki vagy a nemi identitás alakulásának újszerű fejleményein szemlélhetjük.

E háttéren teljességgel érthető, hogy miért futott be oly gyors és látványos “karriert” az identitás. Identitásdilemmáról, identitásvesztésről és -keresésről szólni: egyetemes kortünet. Európa keleti tájain pedig – s így hazánkban is –, ahol a történelem gyökeres fordulatai éles és nemritkán indokolatlan cezúrákkal metszették szét a nemzeti és a társadalmi lét folytonosságát, s ahol a forradalmi változások a mobilitási, migrációs és városiasodási folyamatok révén milliók hagyományos életvitelét billentették ki a megszokott kerékvágásból, a tavaszi jégzajlás módjára még inkább egymásra torlódtak az egyén társadalmi helyzetét és személyes integráltságát átalakító változások. Az elgyökértelenedés ott lappang milliók önérzékelésében, élményeiben és hangulataiban.

Ki csodálkozhatnék hát, hogy oly hevessé válik az érdeklődés az egyéni, családi-rokonsági, politikai és nemzeti “gyökerek” iránt, hogy oly magasra szökik a különböző rendű és rangú eredetmitológiák becse? Az egyénnek és közösségeinek – legyen szó településről, családról, politikai mozgalomról vagy nemzeti közösségről – meg kell vetniük a lábukat a múlékony történelemben, s rendelkezniük kell azzal az eséllyel, hogy a viharzó változások hullámverésében is mindig meg tudják határozni önmaguk lényegét és társadalmi minőségét.

Az egyénnek mindenkor késznek kell lennie arra, hogy kidolgozza azonosulásait azokkal a – véges egyéni létét a múlt és a jövő felé egyaránt kitágító – társas-társadalmi alakzatokkal, kategóriákkal, amelyek e világi módon emelik ki egyszeri-különös létének határai közül, s ezáltal morális lénnyé teszik. Ez alighanem pszichológiai szükségszerűség.

Nem ismerünk olyan társadalmat, amely tagjait ne illetné névvel, ne nevezné meg, egyszerre ismervén el ezzel az aktussal a társadalmi egyén különös egyszeriségét s egyúttal azt is, hogy olyan tulajdonságok, vonások hordozója, amelyekben másokkal is osztozik. Ha az embert pusztán számmal jelölik, mint arra századunkban oly gyakran és tömegesen került sor, mind személyiségétől, mind társadalmi minőségétől megfosztják.

Az identitás kidolgozása, vagyis a társadalmi kölcsönhatások, cselekvések hálójában hitelesülő szakadatlan önmeghatározás mind az egyén létének és sikerességének, mind a társadalmi szerkezetek kielégítő működésének elengedhetetlen feltétele. Az egyénnek szüksége van a kedvezően értékelt önmeghatározás esélyére; szükséglet erejű késztetése az önmeghatározás indítéka, motívuma. Ennek megnehezülése vagy lehetetlenülése – akár belső, akár külső okok miatt kerül is rá sor – dezorganizálhatja társadalmi viselkedését és pszichikus egészségét. Az ember – Musil szavaival – vagy örök reménység, örök lehetőség marad: “mint a kimeríthetetlen reggel, mely minden irányban tele lehetőségekkel és tele semmivel…”, vagy pedig “…mozdíthatatlanul énjéhez kovácsolódik, és nem képes tágabb horizontok szerint élni s cselekedni” (Musil 1977, Tandori Dezső fordítása).

2. AZ AZONOSSÁGTUDAT SZERKEZETE: ELEMEK ÉS MINTÁK

A modern pszichológia közös vívmánya az a felismerés, hogy az énnek nevezett jelenség nem eleve meglevő adottságunk, hanem az ontogenezisben létrejövő pszichikus alakzat: társadalmi és társas termék.

Az emberi szubjektivitás magva az a – csupán evidenciaszerűen belátható, élményként megtapasztalható, de közvetlenül meg nem ragadható – fogalmi konstrukció, amelyet énnek, énrendszernek nevezünk.

Magam úgy vélem, hogy az énrendszer két gyújtópont körül szerveződik, jóllehet ezek elkülönítése pusztán logikailag lehetséges, s csupán módszeres elemzés céljait szolgálja. Az egyik gyújtópont: a személyes (perszonális) én vagy személyes identitás, amely individuális létünk tényének és folyamatosságának, folytonos azonosságának pszichikus leképeződése, s amelynek tapasztalati kerete és alapja az egyéni élettörténet, illetve annak folyamatos szubjektív meg- és átszerkesztése.

Az énrendszer másik gyújtópontja a szociális identitás (szociális én). Míg a perszonális én a személy egyszeriségének pszichikus reprezentációja (“Ilyen az ember, egyedüli példány” – írja Kosztolányi), addig a szociális identitás az egyén sajátos társadalmi minőségének, különösségének a képviselője, vagyis olyan sajátszerűségeké, amelyekben másokkal osztozik, jóllehet ezt is a maga egyéni módján teszi.

Mármost az identitáselmélet legfontosabb vitatott kérdései napjainkban – ha jól ítélem – négy kötegben markolhatók össze, nevezetesen: a) melyek az identitás összetevői és szerveződési elvei, szerkezeti jellegzetességei; b) hogyan írható le az identitás kialakulása és folyamatos egyéni konstruálása; c) melyek az identitás motivációs és viselkedésszervező jellegzetességei; d) hogyan ítélhető meg az identitás gyakorlati jelentősége, heurisztikus értéke a különböző társadalmi jelenségek és folyamatok elemzésében. A továbbiakban csupán az első három kérdést kísérlem meg áttekinteni.

A szociális identitás – szubjektív tartalmát tekintve – önmagunkra vonatkozó tudásunk meghatározott körét tartalmazza. Minthogy e tudásunk általában észlelhető, megtapasztalható, objektív társadalmi minőségeinket és minősítéseinket (nemünket, korunkat, etnikai és réteg-hovatartozásunkat, lokális és foglalkozási jellegzetességeinket stb.) képviseli, egyúttal mindennapi társadalmi azonosításunk alapja és támpontja is. Erikson az identitás tartalmi összetevőit az identitáselem elnevezéssel illeti, mások az identitáskomponens vagy identitáskategória elnevezéssel élnek.

Ezeknek a tudáselemeknek azonban van néhány megkülönböztető sajátosságuk. Mindenekelőtt az, hogy meghatározott társadalmi-kulturális jelentéseket hordozó kategóriák képviselik őket. Az identitástartalmak ezért nem egyszerűen megnevező és egyszerű azonosító tudást tartalmaznak, nem csupán besorolnak bennünket valamely társadalmi kategóriába. Úgy fogalmaznám, hogy az identitáselemeknek alternatív jelentésváltozataik és sajátos – genetikusan és szerkezetileg egyaránt megragadható – mélységük van (Zavalloni–Louis-Guérin 1984). Az a tudásom például, hogy magyar, fiatal, nő, értelmiségi, pedagógus, anya stb. vagyok, arra vonatkozó alternatív tudást és gyakorlati kompetenciát is tartalmaz, hogy miképpen, milyen viselkedési minták és életstratégiák révén kell egyéni társadalmi létem e minőségeit megvalósítanom. A nemzeti vagy a nemi identitásunk nem pusztán arra vonatkozó tudásunk, hogy történetesen magyarok vagy férfiak, illetve nők vagyunk, hanem rendezett vagy kevésbé rendezett, érzelmekkel átszínezett, tudatos és nem tudatos – s mindenképpen alternatív – ismereteket is tartalmaz arra nézve, hogy miként valósíthatjuk meg e kategoriális besorolásunk gyakorlati-cselekvéses következményeit.

Identitásunk tartalmas elemei nem elszigetelt, egyes “pontszerű” ismereteket hordoznak, hanem bonyolult, összetett, szerteindázó tudásegyütteseket, amelyeknek gazdagsága és kiterjedtsége, valamint tudatosságának mértéke merőben különböző lehet, s jórészt az egyén önreflexív erőfeszítéseitől függ.

De az identitáselemeknek nem csupán kognitív és affektív szerkezeti “mélységük” van, hanem történeti mélységük is: huzamos előtörténetük, a személyes élettörténet kezdetéig visszanyúló előzményük. Az én társadalmi genezisének kezdeteinél két alapvető folyamat lappang: saját testünk és testsémánk mind világosabb – a belső és a külső jelzések, tapasztalások révén lezajló – elkülönülése a tárgyi világban, önmagunk sajátos, önálló “tárgyiságként” való kiemelkedése az érzékletek kusza áradatából. Ezzel összeszövődve és ezzel szerves kölcsönhatásban zajlik le személyiségünk fokozatos körvonalazódása, emancipálódása a társas-szociális világban.

E két folyamat teremti meg az önreflexió – vagyis önmagunk tárgyként történő, “külső” szemlélésének – alapjait és feltételeit. Kétségtelen, hogy e folyamatok kritikus fordulópontja a nyelv birtokbavétele; ez adja kezünkbe a valóság – s benne személyes valóságunk – megszervezésének, kezelésének és személyes jelentésekkel felruházott elsajátításának szimbolikus-fogalmi eszközeit.

Ám ezt megelőzően s részben a korai nyelvi fejlődéssel párhuzamosan, szavakba nem foglalt, nehezen vagy egyáltalán nem verbalizálható élmények, tapasztalatok, érzelmi-indulati válaszminták többé-kevésbé gazdag – gyakorta képszerű érzékletességgel megőrzött – választéka raktározódik el az emlékezetben. Zavalloni és Louis-Guérin (1979) szerencsés kifejezésével szólván, a korai nyelvi fejlődést megelőzi és kíséri a főként emocionális színezetű – és nem közvetlenül “előhívható”, nem kifejezett tudást tartalmazó – néma képek felhalmozódása az emlékezetben. Az egyes identitáselemek, mielőtt elérik több-kevesebb fogalmi tisztaságukat és világos kifejezettségüket, szerteágazó pszichikus előzményekre – s gyakorta nem tudatos előzményekre – támaszkodhatnak.

A kisfiú vagy a kisleány természetesen már képes magát ekként vagy akár magyarként, cigányként azonosítani, mivel mások is rendre így azonosítják őt. De ez a tudás még jobbára aktuális helyzetekben működő, érzelmi mintákkal irányító “néma tudás”, amely csak később ölt többé vagy kevésbé kidolgozott, tartós és strukturált alakot.

Alighanem megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a legkorábbi identitásmozzanatok – mindenekelőtt a nemi, az etnikai-nemzeti, a lokális mozzanatok – azért oly nagy erejűek, s bizonyos helyzetekben azért hívnak elő már-már irracionálisnak is feltűnő tömeges viselkedésmódokat, mivel gyökérzetükkel mélyen belekapaszkodnak a legkorábbi fejlődés túlnyomóan érzelmi, szavakba nem önthető élményeibe és tapasztalataiba. Ezek után meghatározott, nagy felszólító erejű helyzeti kényszerek közepette a maguk eredeti ősi minőségében törhetnek a felszínre (például a nemzeti érzelmek heves, indulat vezérelte kirobbanásaiban).

Ami mármost az identitáselemek (vagy identitáskategóriák) lehetséges típusait illeti, napjaink szociálpszichológiájában két jellegzetes álláspont rajzolódik ki, ha az identitás kognitív mintázatára fordul a szó. Az egyik az elsajátított társadalmi szerepek sajátos, interiorizált együttállásából vezeti le a társadalmi azonosságtudat tartalmas összetevőit, s az identitást szerepidentitásként ragadja meg (Mead 1973; Styker 1980).

A másik – jóval szélesebb befolyású s a kognitív szociálpszichológia térhódításához kapcsolódó – álláspont a legtágabban értelmezett csoporttagságokból és kategoriális hovatartozásokból vezeti le az identitást, s azt csoportidentitásként érzelmezi (Tajfel 1981, 1982; Turner 1982).

Mindkét álláspont közös jellemzője, hogy az identitást sajátos, részleges elemekből – tudniillik szerep-, illetve kategoriális és csoportazonosulásokból – szerveződött kognitív alakzatnak tekinti, éspedig azzal a már említett, közkeletű megszorítással, hogy a tudásmozzanatokhoz eltéphetetlenül hozzátapadnak a társadalomban folyó csoportközi versengésből eredő értékelő és érzelmi-indulati tényezők.

A bemutatott és röviden jellemzett álláspontok főként két vonatkozásban hívhatnak ki ellenvetéseket. Túlságosan is szűkre vonják a lehetséges identitáselemek tartományának határait, illetve nyitva hagyják azt a kérdést, hogy végül is miként integrálódnak valaminő rendszer jellegű szerkezetté (kognitív struktúrává, sémává) az egyes, elkülönülten elsajátított identitáselemek.

Az első ellenvetés a lehetséges – bár történetileg és kulturálisan változékony – identitáselemek árnyaltabb tipológiájának, vagy inkább elemző rendszerezésének a hiányára utal. A pozitív feladat megoldására viszonylag kevés kísérlet történt a jelenkori szociálpszichológiában. Ezúttal mellőzvén a részleteket, magam úgy vélem, hogy az identitáselemek öt típusba sorolhatók, s ez a besorolás némi heurisztikus értéket képviselhet az empirikus kutatások során, nevezetesen:

a) antropológiai identitáselemek, mint a nem, életkor, családi-rokonsági viszonyok, etnikai hovatartozás, fizikai stigmatizáltság;

b) pozicionális (vagy szerep-) és csoportidentitás-elemek, aminők a társadalmi viszonyrendszereket hordozó osztály-, réteg-hovatartozások, szakmai és lokális-regionális minősítések, valamint a hagyományos értelemben vett társadalmi szerepek;

c) a társadalmi minősítési műveletek és a beszédaktusok révén előállított identitáselemek, amilyenek a jogi eljárások, egészségügyi, kulturális és statisztikai minősítő műveletek vagy környezeti-közvéleményi és társas kölcsönhatási minősítések lehetséges kategóriája;

d) az ideologikus identitáselemek, vagyis az ideológiai-politikai, erkölcsi, vallási eszmerendszerek s a nekik megfelelő mozgalmak, intézmények kategoriális besorolási eszközei;

e) s végül az embléma jellegű identitáselemek, mint a név, egyes fizikai jellegzetességek, azonosítási szimbólumok, szubkulturális jelképek, divatok.

Még ha ez az elgondolás csupán a lehetséges megoldások egyike is, arra alighanem alkalmas, hogy érzékeltesse az identitáselemek tartalmas gazdagságát, s azt, hogy egybekapcsolódásaik – vagyis tartalmas képleteik – gyakorlatilag szinte végtelen számú egyéni alakzatot alkothatnak, miközben mégis módot adhatnak bizonyos tipizálásra.

S itt kanyarodhatunk vissza a másik nyitva hagyott kérdésünkhöz, éspedig az identitáselemek integrálásának dolgához. Mindmáig nincs a kezünk ügyében világos és meggyőző válasz arra a kérdésre, hogy közelebbről nézve vajon miként is zajlik le az identitáselemek integrációja, illetve újraszerveződése.

Nos, e nyitott kérdések egyik termékeny megoldási útjaként rajzolódott ki az utóbbi években az a törekvés, amely az identitásminta (vagy identitásmodell, esetleg identitásséma) fogalmát és tényét emelte az érdeklődés előterébe. A kiindulópontunk egy közkeletű tapasztalati megfigyelés lehet. A szabad és strukturálatlan énbemutatási helyzetben (amilyen például a “Húsz állítás”-teszt is) kapott vizsgálati adatok, amelyek a személyes és társadalmi identitás tartalmait tükrözik, sajátos mintázottságot mutatnak. Ezt a mintázottságot az egyén szintjén is meglelhetjük, ha egymást követő időszakokban vizsgáljuk azonosságtudatának állapotát és alakulását.

A témával foglalkozó irodalomban egybehangzó az a felfogás, hogy az identitás sajátos, hierarchikus elv szerint szerveződő kognitív struktúra, amelynek elemei részben elsajátításuk egymásra következése, részben énközeliségük, egzisztenciális fontosságuk szerint más és más személyes jelentéssel és értékkel rendelkeznek. Akadnak köztük olyanok, amelyeket – képletesen szólva – csak a bőrével együtt lehet lehántani az emberről. Ezek jegyében születnek a mártírok, az öngyilkos terroristák, a fanatikusok, akiket egy bizonyos értelemben egydimenziós identitású embereknek nevezhetünk.

A hierarchizálás elve tehát első megközelítésben az egyén személyes “azonosulási élettörténetéből” bontható ki: a hierarchiát a személyes fontosság élménye s az egyén aktív jelentéstulajdonítási műveletei teremtik meg.

Az identitáselemek mintázottságának eredetét firtatva azonban egy lépéssel tovább kell mennünk. Alapos okkal feltehető, hogy a társadalom mindenkori kultúrájában nem csupán egyes elkülönült identitáselemek léteznek, hanem integrált, egészleges, modellszerű identitásminták is. E mintákat nem a magányos egyén alkotja; azok a kollektív tapasztalás, a kollektív identitásképzés termékei, s mint ilyenek, a társadalom szellemi életének szerves részét alkotják.

Ha módszeresen elemezzük a folklór különböző rétegeit, vagy szemügyre vesszük a magaskultúra – mindenekelőtt az irodalom – alakzatait, de akár a mindennapi tudás naiv pszichológiai elméleteit is, nagyobb nehézségek nélkül kiemelhetünk belőlük sajátos identitásprogramokat: nemzeti és nemi, nemzedéki és foglalkozási – de mindenképpen összetett – identitásmintákat.

A probléma a hatvanas évek közepe óta mind gyakrabban felbukkan az identitás szociológiai és pszichológiai irodalmában. Az árnyalatnyi jelentésbeli különbségek ellenére ma már szinonimának tekinthető fogalmak egész bokra van a kezünk ügyében (identitástípus, -repertoár, -“forgatókönyv”, -modell, -terv), amelynek minden hajtása egyazon tapasztalati tényre utal. Nevezetesen: az identitáselemek nem rendezetlen tudáshalmazok, hanem már magában a kultúrában mintázott, modellszerű alakot öltenek, amelyek alternatív cselekvési lehetőségeket rendelnek hozzá egyazon pozícióhoz. Az egyén alternatív identitásmintákból s azok egybeszervezése révén alkotja meg társadalmi azonosságtudatát. A minta a kultúra része, az identitás pedig ennek pszichikus leképeződése, kognitív sémája. A jelenkori társadalmak különböző metszetű (nemzedéki, lokális, politikai, nemi, réteg) csoportjai szakadatlanul folytatnak identitásminta-képzési műveleteket – főként az expresszív kultúra területén, de egyebütt is (J. A. Marx 1980).

Ezzel magyarázható, hogy gyakran az ideologikus-szellemi mintaképzés válik a csoportalakulási folyamatok, szervezeti törekvések, mozgalmak és tömörülések kiindulópontjává. Példaképpen elegendő egy pillantást vetni Khomeini imám birodalmára, vagy a neospiritualista ihletésű nyugati ifjúsági mozgalmakra, hogy az “Isten temploma”-szekta néhány évvel ezelőtti kollektív drámájáról ne is szóljunk.

S éppen ebben az összefüggésben célszerű emlékeztetni ismét csak Eriksonnak arra a megállapítására, mely szerint a kollektív mintaalkotási folyamatok, az önalkotta (self-made) identitásminták alkalmasak leginkább arra, hogy tartósan elkötelezzék maguk mellett az egyént. (Alighanem ez a titka a sokat emlegetett NÉKOSZ-hatásnak is.)

A nemzeti irodalmak, művészetek egyik legfontosabb rendeltetése, hogy hordozói, képviselői, megőrzői és továbbszármaztatói legyenek a nemzeti identitás lehetséges és kívánatos – ámbár ugyancsak alternatív – mintáinak. Mi másért is folynék oly sok és heves vita az irdalom nemzeti rendeltetéséről s az iskolai tanításban teljesített hivatásról?!

Ha akár csak egy futó pillantást vetünk is napjaink kutatási eredményeire és az identitással foglalkozó tudományos irodalomra, tüstént szembeötlik néhány kiegyensúlyozatlanság és aránytalanság. Közülük itt kettő érdemel szót. Az egyik: az elméleti – hogy ne mondjam –, spekulatív elemzések túlsúlya az empirikus kutatásokkal szemben. A másik: ezen belül az identitás szerkezeti, leíró vizsgálatának túlsúlya az identitásképzési folyamatok dinamikus, fejlődés szempontú kutatásával szemben. A továbbiakban az utóbbi fonalat követve kívánok néhány újabb szálat bevonni elemzésünkbe.

Napjainkban újólag mind szélesebb érdeklődést kelt az élettörténeti (life history) vagy pszichotörténeti módszer (Babad–Birnbaum–Benne 1983; Bertaux 1981; Paul 1979). Jellemző, hogy Erikson elméleti elgondolásait (főként az identitásválság természetéről és lezajlásáról kialakított elképzelését) s azok értelmező értékét a fiatal Lutherről írott monográfiájában, illetve a Gandhiról, a Gorkij és Hitler ifjúkoráról közreadott tanulmányaiban igyekezett bemutatni és igazolni.

Joggal húzza alá, hogy a “szociális” jelző az identitás mellett mindenekelőtt arra utal: az én nem magában álló sziget, mivel az identitásalakulás “szülői és közösségi minták” befolyása alatt zajlik le. “A pszichoszociális identitásnak… megvan a maga pszichotörténeti oldala, s ez azt sugallja, hogy tanulmányoznunk kell, milyen bonyolult módon fonódnak össze az élettörténetek a történelemmel. Ezért a pszichoszociális identitás vizsgálata három egymást kiegészítő tényezőtől – vagy talán egyetlen tényező három aspektusától? – függ, nevezetesen az egyén belső koherenciájától és a csoportjára jellemző szerepintegrációtól: korának vezéreszméitől és ideológiáitól; élettörténetétől és a történeti pillanattól” (Erikson 1975).

Úgy vélhető, hogy e hagyomány folytatása termékeny esélyeket kínál a kutatás számára.

Az identitás minden adott időmetszetben leírható tartós és hierarchikusan szervezett kognitív szerkezetként, de egyúttal szakadatlan szerveződési és újraszerveződési folyamatként is elemzés tárgyává tehető. Ezzel kapcsolatban vitára ad alkalmat az identitásszerkezetek szilárdságának, stabilitásának, illetve helyzethez kötött, rugalmas-alkalmazkodó jellegének kölcsönviszonya. A kérdés néhány összefüggését más helyt már szemügyre vettük (Pataki 1982), ezúttal csupán néhány újabb szempontot vizsgálunk.

Mint már láttuk, az identitás legfontosabb funkciója az, hogy – lévén az ember különös társadalmi minőségének pszichikus leképeződése – viszonylag tartósan elhelyezze az egyént létének “társadalmi terében”. Ez pedig logikai és egyúttal tapasztalati szükségszerűséggel feltételezi az identitás meghatározott – bár egyénről egyénre változó mértékű – szilárdságát, az egyes élethelyzeteken át is érvényesülő következetességét. Ezért lehet a viselkedésprognosztizálás támpontja. A kérdés lényege azonban jóval összetettebb, semhogy egyszerűen a stabilitás, illetve a helyzethez kötöttség szembevetésével s valamelyikük kizárólagos, vagy-vagy logikájú hangsúlyozásával megoldhatnánk. Magyarán: a kérdésre nem adható leegyszerűsített, kategorikus válasz.

Először is azért nem, mert az identitás tudatos, valódi döntések révén, illetve csupán ösztönös-alkalmazkodó, alacsony tudatossági szinten lezajló mintakövetés útján létrejövő kidolgozottsága, kategoriális gazdagsága, illetve folyamatos reflektáltsága két olyan dimenziót képvisel, amelyek nagy egyéni változatosságot mutatnak. Alapos okkal feltehetjük (s ezzel egyúttal termékenynek látszó kutatási területre is felhívhatjuk a figyelmet), hogy bizonyos személyiségtipológiai jellemzésmódok, mint például a viselkedés külső és belső ellenőrzése, a nyitott és zárt gondolkodás, bizonyos kognitív stílusok kölcsönös kapcsolatba hozhatók az identitás kidolgozottságával, olykor merevségével, illetve reflektáltságának mértékével. E feltevés azonban további alapos ellenőrzésre szorul.

De számolnunk kell másodszor azzal is, hogy a szilárdságra vonatkozó kérdés nem azonos érvénnyel tehető fel az identitáselemek – korábban említett – típusaira nézve. Közülük egyesek – mindenekelőtt az antropológiai, a minősítő és az embléma jellegű elemek – lényegüknél fogva hajlamosak a nagyobb fokú stabilitásra. Változásaik nem kategoriális jellegűek, hanem főként az azonos kategóriához kapcsolódó alternatív minták választása révén zajlanak le. Ezzel szemben a csoport- és szerepidentitások, valamint az ideologikus önminősítések jóval változékonyabbak, érzékenyebbek az egyén társadalmi helyzetének változásaira, s a környezetből eredő minősítési műveletek hatásaira.

Mármost az egyén éppen adott identitásképzete egy-egy konkrét és valóságos élethelyzetben sohasem működik a maga minden elemet mozgósító teljességében. Egy bizonyos értelemben az emlékezetben tárolt lappangó (latens) struktúrának tekinthető, melynek csupán meghatározott, részleges alakzatait hívják elő, “aktualizálják” a konkrét helyzetek különös együttjárásai. Zavalloni és Louis-Guérin (1985) termékenynek ígérkező fogalmat vezetnek be, midőn a maguk sajátos gondolat- és fogalmi rendszerének logikája szerint különbséget tesznek az “operatív és inoperatív belső környezet” között.

Az “operatív belső környezet” nem egyéb, mint az éppen adott helyzetben működő identitás, ha úgy tetszik: operatív identitás. Korábban ugyanezt a jelenséget neveztem aktualizált identitásnak (Pataki 1982). Miről van szó? Élethelyzeteink gyakorlatilag végtelen változatosságot mutatnak, bár jól jellemezhető, sztereotipizálódott rutinhelyzetek széles övezetei metszik át őket. A teljességgel intim helyzetekből intézményes cselekvési kereteinken keresztül egészen az anonim tömeghelyzetekig sokfajta szituációba találjuk magunkat, amelyek során a helyzeti énmeghatározási és énbemutatási (énprezentálási) kényszerek és célszerűségek identitásunk legkülönbözőbb alakzatait aktualizálhatják, hozhatják operatív működési állapotba.

A mindennapi rutinhelyzetekben – családi, érintkezési, munkahelyi viszonylatainkban – ez gyakorta már-már automatikusan zajlik le, míg más esetekben tudatos döntések és önreflexiós mérlegelés kísérhetik az “operatív identitás” helyzeti szerveződését. Olykor – főként indulati hangoltságú tömeghelyzetek sodrában – magát az egyént is meglepheti önnön cselekvési iránya egy-egy nagy erejű (nemzeti, etnikai, nemzedéki, politikai stb.) identitáselem heves, hellyel-közzel kizárólagos aktualizálódása nyomán.

Vagy éppen ellenkezőleg: amikor például a napilap azt rója fel, hogy “a párttagok gyakran passzív szemlélői a közéleti vitáknak, tartózkodnak a marxista álláspont határozott vállalásaitól” (Népszabadság, 1985. november 30. 3.), valójában egy különös helyzeti identitás-visszavonásról, a megkívánt identitáselem és viselkedési követelményeinek lappangó állapotban maradásáról beszél.

Általában is elmondhatjuk, hogy az identitás helyzeti aktualizálódásának és helyzetmeghatározó működésmódjának módszeres tanulmányozása rendkívül időszerű feladat, mert csak ezáltal haladhatjuk meg a szilárdság, kidolgozottság vagy a szakadatlan “helyzeti egyensúlyozás” (Krappmann 1975) elmerevített szembefordításának egyszerűsítő következtetéseit. Nem tagadván persze azt, hogy alkalomadtán s bizonyos személyeknél a végletes viselkedésmódok is világos pszichológiai típusokat alkothatnak.

A helyzeti tényezők identitásszervező szerepét alkalmasan szemlélteti a már említett “Húsz állítás”-teszt módosított változata. Ha ugyanis a kérdést az eredeti, általános és strukturálatlan változattól (tudniillik “ki vagyok én?” – általában) eltérően, strukturált helyzetben, valamilyen vonatkoztatási keretre utalóan tesszük fel (tudniillik “ki vagyok én?” – valakihez, valamely kategóriához képest, vagy valamely meghatározott nyilvánosság számára), a válaszokban – vagyis az aktualizálódott identitástartalmakban – jellemző eltolódásokat észlelhetünk.

Így középiskolás diákoktól olyan választ kértünk, amelyben az önminősítő állításokat meghatározott, mégpedig nemzeti hangsúlyú nyilvánosság (tudniillik angol és román diáktársak) számára kellett megfogalmazniuk. Ebben a helyzetben rendre megnőtt általában az alkalmazott társadalmi identitáskategóriák – s köztük különösen a nemzeti önminősítések, valamint az embléma jellegű elemek – száma. Vagyis már az egyszerű helyzetstruktúra sajátságosan átszervezte és sajátos hierarchiával aktualizálta a lappangó identitásszerkezetet. Egyébként pedig a mindennapi tapasztalatok is kellően alátámasztják: valamely egymásra utaló (fiatal-öreg, férfi-nő stb.) vagy kategoriálisan azonos (például etnikai) identitáselem jelenléte a helyzetben szükségképpen arra késztet, hogy a megfelelő elemet magunk is beemeljük a működő identitásunkba. Ebben az értelemben az identitásműködés rendkívül dinamikus, mindennapi érintkezéseink vibráló – olykor drámai feszültségeibe beleszövődő s azokban együtt meghatározó pszichikus folyamatát

Ennek az együtt meghatározó szerepnek fontos és ugyancsak kevéssé vizsgált síkja: az identitásnak mint motivációs rendszernek a működése. Ez a kérdésfeltevés az úgynevezett kognitív motivációs kutatásokkal kapcsolódik össze. Ha nagyon általánosan fogalmazunk, kiindulópontként leszögezhetjük, hogy az egyén énrendszere és benne identitása motivációs rendszerként is működik. Ez a felfogás elvileg nem ad okot vitára. A valódi kérdés azonban az: miképpen, milyen pszichikus működésmódok révén teljesíti az identitás motiváló, viselkedést és cselekvést szervező-orientáló rendeltetését. Az énrendszerben működő motivációs erők, mint például a narcisztikus késztetések, az énkép fenntartását szolgáló elhárító mechanizmusok s az önértékelési feszültségek sokoldalú és folyamatos elemzés tárgyai korunk pszichológiájának különböző áramlataiban.

Az identitás és az alapját képező azonosulási folyamatok önállóan vizsgálható motivációs szerepének eszméje először Foote (1951) “szociológiai motivációelméletében” bukkan fel. Felfogása szerint a motiváció arra a folyamatra utal, amelynek révén az egyén nyelvi eszközök igénybevételével szimbolikusan meghatároz egy teljesítményre késztető, problematikus helyzetet, s egyúttal – ugyancsak szimbolikusan – előlegezi a célt és a következményeket is. Az indíték ennélfogva nem egyszerűen a cselekvésben elkötelezett egyén belső, biológiai mozgatórugója, hanem olyan kognitív (nyelvi) alakzat, amely meghatározott helyzetekben szervezi a cselekvést. Ebből eredően viselkedésünk különböző elemei sem egyformán motiváltak, mivel eltérő mértékben állanak nyelvi ellenőrzésünk alatt. (Így például az autonóm fiziológiai viselkedéselemek vagy a szokáscselekvések tekinthetők közvetlenül motiváltaknak.) Végül is egy személyt akkor tekinthetünk motiváltnak, “…ha valamely helyzetet olyképpen határoz meg, hogy abban alternatívák kínálkoznak, vagyis ha nyilvánvalóan szükséges a tervezés, a kisebb előny elhalasztása a jövőbeli nagyobb előny kedvéért, vagy ha elkerülhetetlen a cselekvések társadalmi következményeinek előlegezése” (Cressey 1962). Ez a felfogás elvileg nem zárja ki az ösztönös-naturális vagy a tudattalan késztetések feltételezéseit. Csupán élesen rámutat arra, hogy a személyes azonosulásainkból s az őket leképező kognitív szerkezetekből, a helyzetek szimbolikus-nyelvi feldolgozásából és kezeléséből – mindenekelőtt a céltételezésekből – különös motivációs erők származnak.

Midőn az identitáselemeket és -mintákat úgy jellemeztük, hogy a bennük foglalt tudás mindig értékelő jellegű és érzelmi-indulati színezetű, s ezáltal elkerülhetetlenül viselkedési előfeltevéseket (vagyis meghatározott irányú viselkedéstendenciákat) foglal magába, ezzel valójában már a motivációs nézőpontot is bevontuk figyelmünk körébe. Identitásunk egyik fontos funkciója ugyanis az, hogy pozitív társadalmi értékeléshez, s az ezzel járó pszichológiai jó érzéshez juttasson bennünket. Az identitásminták társadalmi értékelése s ennek nyomán az egyén kedvező – vagyis az önértékelést és önminősítést előnyösen befolyásoló – identitásának kivívása szakadatlanul beleszövődik az éppen adott társadalmi viszonyokat kifejező mobilitási, presztízsalakulási, hatalmi, kulturális tagozódási (például szubkultúra-alakulási) fejleményekbe.

Az identitások társadalmi értékelése folyamatos versengés tárgya az őket hordozó társadalmi és etnikai-nemzeti csoportok között. A kedvező társadalmi értékelést nélkülöző identitásminta alkalmatlan arra, hogy kiváltsa az egyén személyes azonosulását, vagy csupán arra készteti, hogy kényszerűen, a szabadulás reménytelenségével “vállalja sorsát”, s azt esetleg ellensúlyozó “racionalizációkkal” tartsa egyensúlyban (mint a black is beautiful; a pedagógus a “nemzet napszámosa”; a cigánylét folklorisztikus eredetisége és gazdagsága; a magyarság “kiválósága” stb.).

Mindamellett hiba lenne úgy vélekedni, hogy az identitásfolyamatokhoz kizárólag egyetlen, jól meghatározható motivációs tényező kapcsolódik. Ellenkezőleg: úgy vélem, hogy az identitás különböző jellegű és típusú motivációs erők működésének megtestesítője és egyúttal forrása. S napjaink kutatásának egyik időszerű feladata éppenséggel az, hogy ezt a motivációs gazdagságot módszeresen feltárja. Ha helytálló az a feltevés, hogy identitásképzési műveleteink hátterében egy általános odatartozási és önmeghatározási késztetés húzódik meg, akkor minden bizonnyal sajátos motívumok működnek mind az identitásképzés, mind az identitásfenntartás irányában. Az eddigiek során kellően ecseteltük már, hogy az identitásképzés és a kidolgozott és vállalt identitás megőrzése, illetve újraszervezése teljesítménynek minősül: erőfeszítést, több-kevesebb feszültséggel járó döntéseket, folyamatos önreflexiót igényel.

Mindez pedig csak akkor lehet “kifizetődő” az egyén számára, ha a szó legtágabb értelmében jutalmazó értékű, vagyis sikeresen szolgálja a társadalmi alkalmazkodás és túlélés kívánalmait. E jutalmazó érték legfontosabb kifejeződése az imént emlegetett kedvező értékelés; az identitás eredményes fenntartása ezért valamilyen – ma még közelebbről fel nem tárt – módon morálisan önjutalmazó lehet. Ha a társadalmi helyzetek és folyamatok drámai változásain, kihívásain át is meg tudom óvni és meg tudom valósítani az alapvető elköteleződésekből született identitásomat, ez kétségtelenül önjutalmazó értékű, belső kielégüléssel járó fejlemény, s a maga motivációs erejével hozzájárul identitásom további megóvásához.

Ám ha az azonosságtudat elveszti ezt a különös minőségét, s az identitásérvényesítési törekvések kudarcainak tapasztalása vagy a környezeti minősítések kedvezőtlenre fordulása következtében megszűnik hozzájárulni az egyén kedvező önértékelésének fenntartásához, akár gyökeres átrendeződésének – identitásválságok, -kiürülések, -tagadások és -váltások – kiindulópontja és serkentője is lehet. Ezek a váltások mind a Saulus-Paulus modellre mintázódó gyors átcsapások, mind a fokozatos, lassúbb ütemű átalakulások alakját ölthetik. Típusos és történetileg konkrét alakjaik elemzése ugyancsak hálás téma lehet. Mindenesetre emlékezzünk Erikson szavaira: az egyéni élettörténetek és a történeti változások kibogozhatatlanul egymásba szövődnek. Az éles történeti fordulatok és szakadások mindig tömegesen kihívják a hagyományos mintákat, s olykor a maguk kényszerítő erejével fenntarthatatlanokká teszik őket. S viszont: jól nyomon követhető, hogy minden többé-kevésbé számottevő társadalmi mozgalom – nyíltan vagy csupán közvetve – új identitásmintákat is kinyilvánít, új kereteket kínál az egyén identitásképzési műveleteihez. S ez nem csupán a történeti méretű mozgalmakra vonatkozik, hanem a részlegesebb, csupán valamely körülhatárolt társadalmi csoporthoz vagy réteghez, esetleg szubkultúrához köthető együttes törekvésekre is.

Sajátos motivációs típust alkotnak az identitás kognitív szerkezetének elemei, az egyes identitásminták közötti ellentmondásokból és illeszkedési zavarokból, az elkülönülő vagy akár egymást kizáró viselkedési következményekből eredő feszültségek. Ez a kognitívdisszonancia-elmélet termékeny alapfelismeréseinek alkalmazását jelenti a bennünket foglalkoztató összefüggésben. Hosszadalmas fejtegetések helyett szemléltetésképpen hadd utaljak Balázs Béla példájára: a különböző – de egyaránt elsajátított – identitásminták (magyar és művész, magyar és zsidó, internacionalista és magyar) közötti illeszkedési feszültségekre, konfliktus terhelte pontokra. Ezekből újra és újra zaklatott nyugtalanságok, új megoldásokat kereső motivációs feszültségek és a nyomukban járó döntések születtek. De a pszichológiai élmény így vagy úgy, alighanem ott lappang valamennyiünk mindennapi tapasztalásában.

Bonyolultabb és még kevésbé vizsgált motivációs képlet az, amikor az identitáselemben foglalt tudás és a hozzákapcsolódó érzelmi-indulati reakciók hasadnak szét: az igazság tudása és a szinte ösztönös – mert eredetüket tekintve a legmesszebbre visszanyúló – érzelmi reakciók ellentétes irányban mozognak. Ez az a pszichikus állapot, amelyet Balázs a “kommunista tragédia” eszméjével ragadott meg. De elmúlt évtizedeink társadalmi válsághelyzeteinek lezajlásában csakúgy, mint napjaink mindennapi történéseiben – akár bizonyos sportversenyeken is – a figyelmes szem nehézség nélkül felfedezheti az eme állapotból létrejövő különös viselkedésmódokat. A racionális tudás és az érzelmi válaszok szétválása és ellentétes irányú működése súlyosan ambivalens pszichikus állapotokat hozhat létre, amelyek – feloldás híján – patologikus vagy önpusztító fejlemények kiindulópontjai is lehetnek.

E vázlatos fejtegetésekkel végül is nem volt egyéb célunk, mint csupán az, hogy az identitásproblémák tágasságát, sokirányú gazdagságát és érdekeltségét minél teljesebben érzékeltessük. Ezen a tág horizonton is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a motivációs rendszerként is szemlélt identitás további vitákat és vizsgálódásokat követelő sajátszerűségei.