Ugrás a tartalomhoz

Szolgáltatástechnika

dr. Barótfi István

Mezőgazda Kiadó

1.2. Háztartástechnika

1.2. Háztartástechnika

1.2.1. Háztartás, gazdaság, szolgáltatás

A háztartás a társadalom legnagyobb és leghomogénebb, s egyben a nemzetgazdaság legkisebb egysége. A háztartások szereplőit a fizikai és szellemi szükségletek egyre magasabb színvonalú kielégítése motiválja, de ugyanakkor a gazdasági termelő szféra mozgatói is a háztartások. A felmerülő újabb és újabb igények a termelés, a szolgáltatás fejlődését eredményezik, s az egyre magasabb színvonalú termékek és szolgáltatások fogyasztói a háztartások. A folyamatot az 1.4. ábra szemlélteti.

1.4. ábra - A háztartás, a termelés és a szolgáltatás kapcsolata A – Háztartás; B – Termelő és szolgáltató egységek; 1. meglévő szellemi és fizikai igény; 2. az igény kielégítésének megfelelő termelés; 3. az igényt kielégítő termék és szolgáltatás; 4. az igény kielégítése, új igény felmerülése; 5. új termék előállítása; 6. igényfelkeltés; 7. új termék és szolgáltatás elfogadása; 8. újabb igény felmerülése

A háztartás, a termelés és a szolgáltatás kapcsolata A – Háztartás; B – Termelő és szolgáltató egységek; 1. meglévő szellemi és fizikai igény; 2. az igény kielégítésének megfelelő termelés; 3. az igényt kielégítő termék és szolgáltatás; 4. az igény kielégítése, új igény felmerülése; 5. új termék előállítása; 6. igényfelkeltés; 7. új termék és szolgáltatás elfogadása; 8. újabb igény felmerülése


A modern társadalmak civilizációs folyamatai nyomán a termelő és a fogyasztó tevékenység térben és időben szétválik. Az életmód alakulásának függvényében változik a háztartáshoz kapcsolódó tevékenységfajták megoszlása egyfelől az egy háztartásban élők között, másfelől a háztartás és a termelés, illetve a lakossági szolgáltatás között. A gazdasági társadalmi fejlődés során kialakultak az úgynevezett háztartási szolgáltatások, melyek a háztartási munkák egy-egy területére specializálódtak. A legkomplexebb szolgáltatás a vendéglátás, ezen belül pedig a szállodaipar, ahol az elszállásolás, az étkeztetés, a tisztítás, a takarítás és a szórakozás egyaránt mint kínálat jelentkezik. Részleges szolgáltatást nyújtanak a vendéglátás egyéb területei, amelyek csupán étkezést és/vagy szórakozást kínálnak. A háztartási munka kiváltására alakultak az egyéb szolgáltató egységek, mint a gyermek- és munkahelyi étkeztetés, a tisztítás, takarítás és a különböző szervízhálózatok. Ide tartozik az élelmiszeripar fejlődése következtében megjelent félkész és késztermékek kínálata, mivel ezen szolgáltatások és ipari termékek kínálatának igénybevétele lehetőséget nyújt – az otthon végzett házimunka jelentős részének kiváltásával – a felszabadult idő és energia egyéb irányú hasznosítására. Talán éppen ez indokolja, hogy néhány külföldi irodalom a háztartás fogalmát szélesebb értelemben használja – beleértve a háztartási szolgáltatást is.

1.2.2. A háztartástechnika értelmezése

A háztartástechnika a háztartások és háztartási szolgáltatások körében alkalmazott technika. A háztartástechnika tehát azokkal az eszközökkel (anyagokkal, gépekkel és berendezésekkel foglalkozik, amelyek a háztartási szolgáltatások körében a választékot bővítik, a munka hatékonyságát növelik, a minőségét javítják.

A háztartástechnikai szakterület fő területei:

– a kis- és nagykonyhai berendezések,

– a tisztítás (textil- és felülettisztítás) eszközei,

– fürdő-, ill. uszodatechnika,

– a kertekben alkalmazott technika,

– a tűzvédelem eszközei,

– az épületvédelem és -felügyelet berendezései.

A háztartástechnika a gépeket, berendezéseket a háztartási szolgáltatások teljes körében tárgyalja, vagyis

– a szálloda,

– a vendéglátás,

– a szociális otthonok,

– a kórházak,

– a börtönök és

– a családi háztartások gépeit is.

1.2.3. A háztartástechnika fő kérdései

A háztartástechnikai eszközök mint az ember mindennapi életfeltételeit biztosító és kényelmét szolgáló berendezések rendkívül széles körű tevékenységhez kapcsolódnak. Ezeknek a tevékenységeknek számottevő részét az ember ősidők óta végzi, de a technika nyújtotta lehetőségek ebben jelentős változásokat idéztek elő. Ez többnyire azt jelenti, hogy a korábban kézzel végzett tevékenységeket idővel kézzel hajtott berendezések, majd gépek váltották fel. Ma már nemcsak gépekről beszélhetünk, hanem olyan intelligens rendszerekről, melyek automatikus, programozható, önszabályozó és önellenőrző funkcióival az emberi beavatkozás minimális csökken, ugyanakkor az elvégzett feladat kifinomult, az igényekhez jól alkalmazkodó minőségi teljesítménnyel párosul. A háztartástechnikában bekövetkezett rendkívül dinamikus változás nemcsak a tudományos-technikai fejlődés következménye, hanem annak a mérhetetlen igénynek is, amely a fogyasztás oldaláról jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy ma már majdnem minden tevékenységhez igen széles körű választékban állnak rendelkezésre háztartástechnikai berendezések.

A berendezésekkel kapcsolatban az első legfontosabb követelmény, hogy a gépek funkciójukban megfeleljenek valamilyen igénynek. Az igényt a kínálattal, a reklámmal természetesen növelni lehet, de hosszú távon csak valós igények jelenthetnek tartós fejlődést. Jelenkori fogyasztói szokásaink éppen ezen a ponton jelentenek nehézséget, mert az volna a célszerű, ha az ember aktuális igényeit a fogyasztása során a hosszú távú érdekeit szem előtt tartva mérlegelné.

A lakosság fogyasztási tevékenysége a vásárlással kezdődik. A vásárlás az előzőekben leírt összefüggésben a szükségletek alapján a rendelkezésre álló források felhasználásával, az árak meghatározó szerepével realizálódik. Teljesen természetesnek tekintjük a vásárlás szempontjából, hogy az a kedvező számunkra, ha minél alacsonyabb az ár. Ez az evidenciának tűnő megállapítás azonban környezetvédelmi szempontból más megvilágításban némileg elgondolkodtató.

Semmilyen gazdasági helyzetben sem tekinthetünk el ugyanis attól, hogy az élet minden területén olyan pillanatnyi megoldásokat keressünk, amelyek a jövő szempontjából is megfelelnek. Nem hozhatunk olyan döntéseket, melyek utódainkat hozzák nehéz, esetleg ellehetetlenülő helyzetbe. Ha nem is tudunk gyermekeink számára Kánaánt teremteni, biztosítanunk kell, hogy számukra is azonos életesélyek, hasonló perspektívák álljanak rendelkezésre. Ez azonban csak úgy válhat valósággá, ha aktuális döntéseinket is ennek figyelembevételével hozzuk. A fejlődés lehetőségét minden generáció számára fenn kell tartani, és ez minden döntésnél a döntéshozók legalapvetőbb erkölcsi kötelezettsége a jövő generációival szemben. A környezet védelme szempontjából ezekre tekintettel kell lenni az árak alakítása szempontjából is, és környezeti tudatunkra, a jövő iránti felelősségünkre van bízva, hogy mai jólétünkből áldozunk-e gyermekeink jólétéért.

Minden erőfeszítésünk ma arra irányul, hogy a végbemenő társadalmi-gazdasági változások eredményeként végre elinduljon a gazdasági növekedés. A hazai gazdaság állapota nem nélkülözheti erőfeszítéseinket, a gazdaság állapota, növekedése azonban nem függetleníthető a világgazdaságtól. Minden ország gazdasága része a világgazdaságnak: miközben saját belső szabályozását, gazdálkodását alakítja, tekintettel kell lennie a világgazdaság tendenciáira. A világgazdaság fejlődése hosszú távon a globális ökológiai rendszer részeként alakulhat.

Az ipari forradalom előtt a világgazdaság meglehetősen kis méretű volt a globális ökológiai rendszerhez képest. Az embernek az ökológiai rendszer forrásai iránti igénye és az általa létrehozott, a környezetbe kijuttatott hulladék mennyisége olyan kicsi volt, hogy a természeti források és a természet globális elnyelő képessége korlátlannak tűntek.

A múlt században ez a helyzet drámaian megváltozott. Néhány olyan hulladéktípus tekintetében, mint a szén-dioxid vagy a halogénezett szénhidrogének (CFC-k), olyan folyamatoknak lehetünk tanúi az utóbbi időkben, melyek a globális ökológiai rendszer működését veszélyeztetik. A karbon kor 75 millió éve alatt megkötött légköri szén-dioxid 80%-a kerül vissza a légkörbe az 1900. és 2100. közötti 200 év alatt, ha a jelenlegi ütemben folytatjuk a fosszilis tüzelőanyagok elégetését.

A gazdaságunk által létrehozott ökológiai terhelést négy fő tényező határozza meg: a világ népességének mérete, a világ népességének átlagos életszínvonala, az e mögött meghúzódó fogyasztás szerkezete és a termékeket és szolgáltatásokat előállító, illetve felhasználó technológiáink hatékonysága.

A mai helyzet nagyon nagy és gyorsan növekvő népességgel, az iparosodott országok különösen magas életszínvonalával, igen jelentős mértékben anyag- és energiaigényes felhasználási szerkezettel, valamint a termelés és fogyasztás területén egyáltalán nem hatékony technológiákkal jellemezhető.

A felpumpált gazdaságunk és a globális ökológiai rendszer közti első alapvető kölcsönhatás azon keresztül valósul meg, hogy értékes, nem megújuló forrásokat (mint például az ásványi anyagok és a fosszilis energia), megújuló biológiai forrásokat (mint például a halállomány vagy a szélenergia) veszünk el környezetünkből. A második alapvető kölcsönhatás, hogy mindenféle hulladékot hányunk szét környezetünkben. A természeti források feldolgozásra kerülnek, hogy az emberek számára termékek és szolgáltatások készüljenek. A termelési folyamatok során a valaha értékes források nagy részét haszontalan hulladékhőként, égéstermékként és folyékony vagy szilárd hulladékként bocsátjuk ki a környezetbe. A termékek elhasználásával végül a termékek maguk is haszontalan hulladékként kerülnek ki a környezetbe, ezáltal a felhasználási folyamat során is hulladék keletkezik.

Teljesen egyértelmű, hogy egy fenntartható világgazdaságnak a fő globális rendszer, bolygónk ökológiai rendszerének keretein belül kell működnie. Az emberiség hosszú távú fennmaradása és a fenntartható fejlődés csak akkor lehetséges, ha a globális ökológiai rendszer világgazdaság általi megterhelését két módon korlátozzuk:

– Az ökológiai rendszer hosszú távú, megújuló és nem megújuló forrásokat létrehozó képességét nem haladhatjuk meg.

– Az ökológiai rendszer hosszú távú, a gazdasági alrendszerből származó hulladékok elnyelésére irányuló képességét nem tehetjük tönkre.

– Annak érdekében, hogy ezeken a határokon belül maradhassunk és viszonylag magas életszínvonalat biztosíthassunk egy óriási népesség számára, a szakemberek a következőket tartják alapvetőnek:

– Természeti erőforrásainkat legalább állandó szinten kell tartani úgy, hogy nem használunk ezekből többet, mint amennyit a természetes újratermelődés lehetővé tesz.

– A gazdasági rendszerben keletkező hulladék termelését a lehető legkisebb szinten kell tartani, hogy ne haladjuk meg a globális ökológiai rendszer befogadóképességét.

– Nem engedhetjük meg, hogy alapvető hosszú távú vagy visszafordíthatatlan károk keletkezzenek az ökológiai rendszerben.

– A gazdasági rendszerben a forrásoknak termékekké és szolgáltatásokká történő átalakításakor nagyon hatékony technológiákat kell alkalmaznunk.

Eddig a közgazdaságtan fő áramlatai, ideológiánk, amely alapján a világ gazdaságának nagy része működik, figyelembe sem vette ezt a problémát: a természeti forrásokat vagy kimeríthetetlennek, vagy a tőke által teljes mértékben helyettesíthetőnek tekintik. A globális környezet azon képességét, hogy a gazdasági rendszerből származó hulladékot elnyelni képes, végtelennek feltételezik.

Az új, ökológiai-közgazdasági megközelítés szerint, mely a hosszú távon fenntartható fejlődés elérését tartja céljának, a gazdasági rendszert a globális ökológiai rendszer alrendszerének kell tekintenünk. Így a gazdasági rendszer optimális, hosszú távon fenntartható méretének kérdése a közgazdasági elmélet központi kérdésévé válik.

A gazdaságpolitika legfontosabb feladata a gazdasági rendszer olyan irányítása, hogy az ne növekedjék a fenntarthatóságot már veszélyeztető méretűre.

A nem megújuló természeti forrásokat és az ökológiai rendszernek azt a képességét, hogy a gazdasági rendszerből származó hulladékot befogadni és feldolgozni képes, az emberiség hosszú távú „tőkéjének” kell tekintenünk, mert azok a források, amelyeket most használunk és az a feldolgozóképesség, melyet ma túlzottan kihasználunk vagy megrongálunk, a jövő nemzedékeinek nem áll majd rendelkezésére. Ezáltal ennek a vagyonnak az időbeli eloszlása egy másik alapvető problémája az ökológiai közgazdaságtannak. Ez az új szemlélet a közgazdasági gondolkodás látóterébe hozza a méltányosság kérdését, ami eddig nem foglalkoztatta a közgazdaságtan fő áramlatát.

A lakosság a vásárlás és a szolgáltatások igénybevételénél ezt a kérdéskört természetesen többnyire nem mérlegeli. Nem is várható el általában a fogyasztótól, hogy olyan háztartási gépet vásároljon vagy olyan szolgáltatást vegyen igénybe, amely a környezetet nem szennyezi, kicsi az energiafogyasztása, az elhasználás után az alkatrészei újrahasznosíthatók legyenek stb. Ezeket a követelményeket a kifejlesztett gépeknek, berendezéseknek kell biztosítaniuk. A felhasználó részéről inkább csak az önmérséklet várható el, amely azonban a gyártók gazdasági érdekei ellen hat. Ebben az ellentmondásban csak az érdekeltek együttműködése jelent hosszú távú megoldást, vagyis:

A gyártók, a szolgáltatást nyújtók olyan technológiát, gépeket kínálnak,

– melyek funkciójukban megfelelnek az elvégzendő feladatnak,

– ezt tartósan, megbízhatóan, balesetmentesen biztosítani tudják,

– energiafelhasználásuk hatékony,

– a környezetet nem terhelik,

– felhasználásuk után anyagaik újrahasznosítása jelentős részben megoldott.

A fogyasztó részéről

– a berendezés, gép vagy szolgáltatás igénybevételénél az előzőekben felsoroltakat részesítik előnyben,

– a fogyasztásban önmérsékletet tanúsítanak.

Hazánkban (és még számos országban) ezeknek a szempontoknak a teljesülése a mindennapi életben általában spontán alakul. A fogyasztó nem igényli, a gyártó, a szolgáltató pedig csak kényszerű kötelezettségből (és nem piaci érdekeltsége alapján) tesz eleget a felsorolt követelményeknek. A kívánt eredményt a tanácsadó szolgálatok biztosíthatják (ilyenek több nyugat-európai országban már vannak), amelyek a lakosság fogyasztását a hosszú távú érdekek, a környezetvédelem és a hatékony energiafelhasználás, az ergonómiai és megbízhatósági követelmények szakszerű feltárásával orientálni tudják. Eredményesnek akkor lehet ezt a tevékenységet tekinteni, ha nemcsak a fogyasztó vagy a termelő pillanatnyi érdekei, hanem a termék vagy a szolgáltatás egész fennállása alatti viszonyát veszik tekintetbe. Ennek módszere ismert, ez az ún. teljes életciklus-elemzés. Példaként egy tipikus háztartás-technikai berendezés teljes életciklus-elemzésének eredményét mutatjuk be.

Az életciklus vagy a teljes életciklus elemzése bővebb értelemben az egyes anyagok, késztermékek vagy feldolgozási folyamatok felhasználási és alkalmazási területének összehasonlító vizsgálatát jelenti ökológiai, közgazdasági és társadalmi összefüggésben.

Az életciklus-elemzés minden esetben összehasonlító vizsgálatot jelent. Az összehasonlítás adott, ugyanazon termék különböző előállítási módszereire, valamint ugyanabból a célból gyártott különböző termékekre vonatkozik. Az alkalmazott módszernek tudományosan indokoltnak és társadalmilag elismertnek kell lennie, de a kutatás ezen a területen még nem teljesen kidolgozott. Az életciklus-elemzés tudománya ma még csak kialakulóban és a módszer kidolgozásának kezdeti állapotában van, noha az elmélet már 10–15 éve létezik.

Az életciklus-elemzés ajánlott és tervezett információs, tervezési, gazdálkodási és politikai eszköz. Az életciklus-elemzés a

– a termékek azonos célú összehasonlítására ökológiai és ökonómiai szempontokból,

– az életcikluson belül az egyes termékek javítására,

– a termelési eljárás méretének megválasztására alkalmazható.

Leggyakrabban a kereskedelmi vállalkozások használhatják az életciklus-elemzést a belföldi gazdaság javításához vagy mint piacszervezési eszközt.

Az elemzés és a becslés módszerének kifejlesztését a környezeti és fogyasztói társadalom kényszerítette ki. Ez a társadalmi szerkezet sajátos érdeklődésének megfelelően megkívánja és igényli az ilyen becslések és értékelések elkészítését. Ezt a kritériumot alkalmazzák környezetpolitikai célként a fogyasztók döntéseihez és a döntések és megoldások előkészítéséhez.

A vonatkoztatás megfelelő pontjának kiválasztása nagyon fontos a teljes életciklus-elemzés elvégzésénél, hogy az így kapott adatok összehasonlíthatóak legyenek. Az eredmények olyan állandók, amelyek segítségével a termék életciklusa által okozott tömeg- és energiaforgalmak megállapíthatók. Ezenkívül az egyes termékekkel összefüggő környezeti terhelés nagysága is számítható.

A hűtőberendezések szűkített életciklus-elemzése a berendezések üvegházhatásra gyakorolt befolyásának mértékét három összefüggésben vizsgálja, nevezetesen:

– a hűtőberendezések energiaforgalmát a termodinamikai kiegyensúlyozatlanság fenntartásához,

– a berendezések gyártása, elosztása, eladása és újrahasznosítása során felhasznált energiaforgalmat,

– a hűtőközeg és a szigetelőgáz (szigetelés elkészítéséhez használt gáz) hatását.

A három üvegházhatásért felelős tényező eltérő tulajdonságú, ami váltakozó üzemeltetésienergia-forgalmat jelent.

Az üzemeltetésienergia-forgalom a fagyasztó nélküli, 135 l-es, 60×60×85 cm standard méretű általános hűtőberendezésnél, például az 1980-ban gyártott berendezéseknél 1 kWh/nap, ez az 1995-ben előállított energiatakarékos készüléknél 0,25 kWh/nap. Ezeknek a készülékeknek a tervezett átlagos élettartama 15 év.

Az 1.5.táblázat és az 1.5.ábra mutatja az ismertetett két időszakra jellemző emissziós értékeket és az üzemeltetési eredményeket. Az energiaforgalommal egyenlő arányban a szén-dioxid-kibocsátás is 75%-os csökkenést mutatott. (A CO2-kibocsátás 520 g/kWh-val számolják a németországi elektromosáram-termelés átlagában.)

1.6. táblázat - A termelés, elosztás és újrahasznosítás állandó energiaforgalma kWh-ban

 

Egység

Termelés, 1980

Termelés, 1995

Energiaforgalom naponta

kWh

1

0,25

Energiaforgalom 15 év alatt

kWh

5 475

1 368

CO2-kibocsátás 15 év alatt

kg

2 847

712


1.5. ábra - Összesített energiaforgalom és CO2-kibocsátás a működtetés 15 évében

Összesített energiaforgalom és CO2-kibocsátás a működtetés 15 évében


A hűtőberendezések gyártásának, elosztásának és újrahasznosításának állandó energiaforgalma az 1.6. táblázat adatai szerint becsülhető. (A szén-dioxid-kibocsátás az üzemanyagra vonatkozóan 0,26 kg/kWh jellemző értékkel vehető figyelembe.) A gyártás energiaforgalma 1980-ban 936 kg CO2-kibocsátást okozott, míg az 1995-ös termelés 572 kg-ot. A csökkenés a termelés nagyobb hatékonyságán és az utóbbi 15 évben a kereskedelmi gazdaság rendkívüli fejlődésén alapszik.

1.7. táblázat - A hűtőközeg (HK) és a szigetelőgáz (SzG) élettartama és GWP100 értéke

 

Termelés, 1980

Termelés, 1995

Üzemanyagok

3 000

2 000

Elektromos áram

300

100

Összesen

3 300

2 100


A hűtőközeg és a szigetelőgáz emissziójában a nagy változás a teljes életciklus alatt az volt, hogy 1980-ban a hűtőközeg általában a HHC volt, leginkább CCl2F2 (diklór-difluórmetán), míg napjainkban Európa nagy részében a halogénmentes HC3 C4H10 (izobután) használatos. A szigetelés habját képező szigetelőgáz 1980-ban a CCl3F (triklórfluórmetán) volt, 1995-ben pedig a C5H12 (pentán). Ma már ismeretes, hogy ezek az anyagok különböző mértékben mind befolyással vannak az üvegházhatásra, ami nem volt közömbös a magas légköri ózon csökkenésére.

Az ún. nyomjelző/nyomgázok befolyását az üvegházhatásra általában a széndioxiddal hozzák kapcsolatba. A megfelelő tényező neve GWP (Global Warming Potential), és az adott anyag élettartamában és infravörös hatásában veszik számításba. Normál körülmények között a szén-dioxid hatására vonatkozóan a GWP-t százéves időtávlatban számítják, ezt GWP100-nak hívják. E célból a CO2 meghatározása a GWP100-zal = 1. Az 1.7. táblázat a két berendezés hűtőközegének és szigetelőgázának adatait mutatja. A GWP100 = 8500 kg/kg itt az adott anyag 1 kg-jának feltételezett üvegházhatását fejezi ki 100 év alatt, a 8500 kg-os szén-dioxid-kibocsátással öszszehasonlítva. Az 1.7. táblázat adatai megmutatják a hűtőkörben vagy szigetelőhabként használt anyagok közti óriási különbségeket. Ezek a különbségek nagyrészt az anyagok az alacsonyabb légrétegeken belüli különböző élettartamából erednek.

1.8. táblázat - A hűtőközeg (HK) és a szigetelőgázok (SzG) üvegház hatása

 

Termelés, 1980

Termelés, 1995

Anyag

HK: CCl2F2

SzG: CCl3F

HK: Izobután

SzG: Pentán

Élettartam [év]

130

130

< 5

< 5

GWP100 [kg/kg]

8 500

4 000

7

10


A berendezések feltételezett veszteségeit beleértve a számított üvegházhatást is az 1.8. táblázat foglalja össze. Az eredmények mutatják a régi készülékek jelentős és az új berendezések elhanyagolható hatásait.

1.9. táblázat - TEWI-számítások az 1980-as és az 1995-ös termeléshez

 

Egység

Termelés 1980

Termelés 1995

  

HK

SzG

HK

SzG

Gáz

 

CCl2F2

CCl3F

Izobután

Pentán

Berendezések

kg

0,080

0,320

0,020

0,080

Kibocsátás/Veszteség

kg

0,060

0,320

0,010

0,080

CO2-egyenérték

kg

510

1 280

0,07

0,8

Összesen

kg

1 790

0,87


A hűtőberendezések gyártásának és elosztásának, működ(tet)ésének és újrahasznosításának együttes hatása az ún. teljes egyenértékű felmelegítő hatás (TEWI = Total Equivalent Warming Impact). Ez a halmozott üvegházhatás, a szén-dioxid-egyenértékre átalakítva, az ökológiai átváltóegység kényelmes módja. A TEWI-t főként mint az idő határozatlan függvényét számíthatjuk, beleértve a költségek állandó és változó részét, az üzleti gazdaságtan jól ismert állapotjelzőihez hasonlíthatóan. (Az ilyen határozatlan számításokat szükséges lenne megbecsülni a 15 évnél fiatalabb hűtőberendezések idő előtti újrahasznosításának esetében is.) A TEWI becslésének jelenlegi eredményeit foglalja össze az 1.9. táblázat és az 1.6. ábra.

2.1. táblázat - Csatlakozási teljesítményhatárok

Egység

Termelés 1980

Termelés 1995

Csökkenés

kg

kg

%

A működésből származó CO2

2 847

711,75

75

A gyártásból, elosztásból és újrahasznosításból származó CO2

936

572

39

CO2-egyenérték a hűtőközegből és a szigetelőgázból

1 790

0,87

100

TEWI

5 573

1 285

77


1.6. ábra - 1980-as és 1995-ös gyártású hűtőberendezések összehasonlítása a TEWI segítségével

1980-as és 1995-ös gyártású hűtőberendezések összehasonlítása a TEWI segítségével


A példa a 15 év alatt lezajlott fejlődést mutatja be a műszaki és technológiai változásokon keresztül. Egyetlen hűtőberendezésnél az üvegházhatás értéke 5600 kg/kg-ról 1300 kg/kg CO2-egyenértékre csökkent – ez 23%-a az 1980-as értéknek –, csupán ökológiai és gazdasági szükségből. A működtetés energiaforgalma 25%-ra csökkent, a berendezés gyártása, elosztása és újrahasznosítása ehhez átlagosan 60%-kal járul hozzá az 1980-as értékekhez képest. Az új hűtőberendezéseknél a nyomgázok már nem jelentenek problémát.

A TEWI-számítások alapján következtetésként levonható, hogy – amennyire csak lehetséges – indokolt újabb hűtőberendezéseket beszerezni, ill. a régieket lecserélni az üvegházhatás nagymértékű csökkenése érdekében. Az üvegházhatás csökkentéséhez az is hozzájárult, hogy a technológiai kényelmesebb lett a felhasználás, és emellett megmaradt a könnyű kezelhetőség. A fejlett ipari országokban olyan változás következett be, amely a még kisebb háztartásokban is a hűtőberendezések számának növekedését eredményezte, az eszközök növekvő száma miatt túlkompenzáció következett be, de ez ugyanakkor a hűtés energiafelhasználásának egyenletes csökkenését vonta maga után.

A technológia folyamatos és következetes átalakítása az elsődleges energiaforrásoktól a végső felhasználóig szükségesnek és elengedhetetlennek tűnik annak érdekében, hogy a lehető legkisebb energiaveszteséget lehessen elérni és hogy a világ lakosságának életminősége folyamatos javulást mutathasson. Ezt azonban csak akkor lehet reálisan megcélozni, ha a lakosság a fogyasztása során ezeket az összefüggéseket is mérlegelni tudja. A szolgáltatástechnikai végzettségű szakemberek felelőssége éppen abban sejlik, hogy szakmai ismereteik birtokában a pillanatnyi érdekeken túlmutatva úgy tudják a fogyasztási szerkezetet befolyásolni, hogy az élet minőségének hosszú távú javítását is biztosítani tudja.