Ugrás a tartalomhoz

Szolgáltatástechnika

dr. Barótfi István

Mezőgazda Kiadó

3.3. Festékek, lakkok

3.3. Festékek, lakkok

3.3.1. A festés és lakkozás célja, feladata

Régebben a festés-mázolás anyagai kis ellenálló képességű és tartósságú bevonatokat alkottak, ezért céljuk és feladatuk a díszítés, a tetszetősség fokozása volt. Ez az esztétikai igényeket kielégítő funkció még ma is megmaradt, de társult hozzá más is, főként a bevonandó anyag védelme.

A festék- és lakkipari termékek nagyobb részét fémek, elsősorban vas- és acéltárgyak bevonására használják. Feladatuk a fém felületének elzárása a nedves, párás levegőtől. A tökéletesen záró festékréteg meggátolja a kémiai és elektrokémiai oxidációt, vagyis véd a korróziótól.

Fa, fal és egyéb anyagok bevonására speciális termékek készülnek, amelyek az előre várható igénybevételeknek megfelelően ellenállóak, tetszetősek.

A festés, mázolás, lakkozás jó minőségű kivitelezéséhez az ipar ma már jobbnál jobb termékeket gyárt. Ez a sokféle anyag, eszköz és felhasználási mód alapos ismeretet követel, melyre a vásárlók, illetve a felhasználók nagy része nincsen felkészülve, holott a festést, mázolást, lakkozást egyre többször végzik az utóbbi évtizedekben a magánszemélyek.

A festés, mázolás, lakkozás munkálatainak vannak olyan fázisai, amelyek nem hanyagolhatók el, ennek megismeréséhez tekintsük át a szakterület elvi alapjait, majd ezt követően a gyakorlati tudnivalókat.

3.3.2. A festék- és lakkipari termékek csoportosítása

A festék- és lakkipari áruk csoportosítása történhet a felhasználási céljuk alapján, így megkülönböztethetők:

– felület-előkezelő szerek (pl. rozsdátlanítók),

– felületbevonó szerek (pl. zománcfestékek),

– felületbevonók segédanyagai (pl. hígítók),

– festés után szükséges szerek (pl. ecsetmosók).

Csoportosítási szempont lehet a halmazállapot is:

– szilárd anyagok (pl. festékporok),

– paszta állagú anyagok (pl. tapaszok),

– folyékony termékek (pl. lakkok),

– aeroszolos készítmények (pl. kisebb hibák javítására szolgáló zománcok).

Ezen háztartásvegyi áruk csoportosítása az összetételük alapján a legnehezebb; hiszen többféle anyag keverékeit, elegyeit tartalmazzák.

A lakkfestékek a bevonandó felület színének, mintázatának elfedését szolgáló pigmenteket tartalmazó filmképző anyagokból állnak. Hagyományos típusaik az olajfestékek, amelyek pigmenttel kevert kencék. Átlátszó, fényes, vízálló és megfelelően ellenálló bevonatot alkotnak. Anyagai gyanták, olajok, és ma már legfontosabbak a mesterséges úton előállított filmképzők, illetve az említettek elegyei.

A zománcfestékek a legfelső rétegként, tetszetős, fényes, a várható mechanikai és kémiai hatásoknak ellenálló réteget képző folyadékfestékek. Ezért a lakkfestékekhez képest kevesebb pigmentet és jobb minőségű műgyanta-filmképző anyagot tartalmaznak. A festékek védelmi feladatukat csak úgy képesek ellátni, ha a mázolt felületen úgynevezett bevonatrendszert alakítanak ki.

Az alapozó festékek feladata, hogy a bevonandó felülethez jól tapadjanak, egyben biztosítsák a következő festékréteg tapadását is. Jó fedőképességgel kell rendelkezniük, mert a fa, fém, fal stb. anyagának alapszínét el kell takarniuk. A fémek alapozó festékrétegének a korrózió elleni védelmét is szolgálniuk kell.

A közbenső festékréteg a bevonat vastagságát, ezáltal a védőhatást növeli. Hozzájárul az alapszín elfedéséhez, az új színárnyalat kialakításához, a felület simaságának javításához. Többnyire nagy pigmenttartalmú, matt felületet létrehozó anyagok.

A fedőfestékek, a zománcfestékek határozzák meg a bevonatrendszer végső színét, fényét, simaságát, ellenálló képességét. Általában kis pigmenttartalmú, fényes felületet eredményező termékek.

A folyadékfestékek másként is csoportosíthatók, mégpedig rendeltetési helyük szerint. Más összetételű folyadékfesték szükséges beltéri (lakáson belüli) és kültéri igénybevételek esetén. Az időjárás viszontagságainak (eső, hó, fagy, napsütés stb.) jobban kitett tárgyak bevonati rendszereinek ellenállóbbaknak kell lenniük. A folyadékfestékek szerkezeti felépítésük alapján három csoportba sorolhatók:

– tiszta vegyi anyagok (pl. a lakkok, amelyek összetevői összekeverés után, vegyi reakció során képeznek ellenálló filmréteget);

– valódi oldatok (pl. egyes gyanták alkoholos oldatai, amelyeknél az oldószer elpárolgása után képződik a filmréteg) és

– kolloid rendszerek (pl. azok a folyadékfestékek, amelyeknél a diszperziós közeg a filmképző anyag oldata, és ebben van diszpergálva a pigment).

A legtöbb folyadékfesték ez utóbbi csoportba tartozik.

3.3.3. A filmképződés

A festés, mázolás fő célja egy szilárd felületi filmréteg kialakítása. Ez lényegében kétféle folyamattal, de három módon valósul meg:

– fizikai folyamat (pl. szeszlakkoknál, nitrolakkoknál),

– kémiai folyamat [pl. olajfestékeknél, (poliizo-cianát) lakkoknál],

– fizikai és kémiai folyamat révén (pl. alkidgyanta lakkoknál).

A fizikai folyamat a filmképződés legegyszerűbb módja. A filmképző anyag – esetleg a színt adó anyag is – oldatba vihető. Az így kapott valódi vagy kolloid oldat vékony rétegben eloszlatható a felületen, melyből az oldószer elpárolog. A film így valóban, a szó igazi értelmében szárad, a folyadékfesték alkotói kémiai változáson nem mennek át. A bevonat vastagsága az oldószer távozásával csökken (3.22. ábra), a zsugorodás pedig többnyire nem előnyös. A fizikai filmképzés hátránya, hogy reverzíbilis. A megszáradt bevonat az eredeti oldószerében vagy egy ahhoz hasonló vegyszerben könnyen fellazul, oldódik, eltávolítható. A részecskék között csak fizikai összetartó erők biztosítják a kapcsolatot, így a réteg nem tartós, nem elég összefüggő, a környezet vegyi, mechanikai stb. hatásaival szemben nem fejt ki jelentős ellenállást. Az ilyen rétegnél könnyebben lép fel duzzadás-zsugorodás, ami a réteg kifáradásához, lepergéséhez vezethet.

3.22. ábra - Filmréteg kialakulása zsugorodással a) a film a felhordáskor; b) az oldószer távozása; c) a film végleges vastagsága; d) esetleges hiba – repedezés

Filmréteg kialakulása zsugorodással a) a film a felhordáskor; b) az oldószer távozása; c) a film végleges vastagsága; d) esetleges hiba – repedezés


A kémiai átalakulás során a filmképző anyag összetételében jön létre változás, a kiindulási anyag molekulái növekszenek, a folyamat irreverzíbilis.

Az így képződött bevonat :

– oxidációs folyamat,

– polimerizáció,

– ún. polikondenzáció, illetve

– poliaddíció során alakul ki.

Az oxidációs folyamat például a száradó olajok (kencék, olajfestékek stb.) filmképződésére jellemző. A telítetlen kötésű molekularészek és a levegő oxigénjének reakciója eredményezi a makromolekulává alakulást. A most már átvitt értelemben használt száradás jelentős tömeg- és térfogat-növekedéssel jár (3.23. ábra), ami az idő múltával, ha lassabban is, de tovább folytatódik. A réteg tehát lassan öregszik, idővel lepattogzik.

3.23. ábra - A filmréteg kialakulása duzzadással a) a film felhordáskor; b) a filmréteg oxigénfelvétele; c) a film végleges vastagsága; d) hiba – hólyagosodás

A filmréteg kialakulása duzzadással a) a film felhordáskor; b) a filmréteg oxigénfelvétele; c) a film végleges vastagsága; d) hiba – hólyagosodás


Polimerizációval telítetlen kötést tartalmazó monomerek (pl. telítetlen poliészter és -sztirol) reakciója eredményez filmréteget. Térfogatváltozás nincs vagy csak minimális. Az anyagi minőségből fakadóan a bevonat később nem változik, szinte oldhatatlan, tartós, ellenálló (3.24. ábra).

3.24. ábra - A filmréteg kialakulása térfogatváltozás nélkül a) felhordásakor; b) végleges bevonat

A filmréteg kialakulása térfogatváltozás nélkül a) felhordásakor; b) végleges bevonat


Polikondenzációval azok a filmrétegek képződnek, melyek kialakulásánál a két komponens így kapcsolódik össze, hogy kis molekulatömegű melléktermék távozik. Ezzel a minimális térfogatcsökkenéssel jár a fenol-, a karbamid-, a melamin-, az alkidgyanták filmképződése. A térhálósodásra hajlamos lakkok igen ellenállóak, és ha a bevont felületbe be tudnak szívódni (pl. fa esetén), nagyon jól tapadó bevonatot hoznak létre.

Poliaddícióval poliuretán- és poliepoxi-rétegek képződnek A monomerek reakciója térfogatváltozás nélküli, a lakkanyag a térhálósodás után stabil, ellenálló, tartós filmet eredményez.

A filmképződés harmadik módja a fizikai és kémiai folyamat együttes eredményeként kialakuló szilárd bevonat. Jellemző példája ennek az emulziós folyadék-festék. Ennek vízkomponense fizikai úton (párolgás révén) távozik, és ezzel válik lehetővé az eddig emulgeált monomerek kémiai kapcsolódása.

Tartósság, ellenálló képesség, tehát általában védelmi szempontból legjobb az a filmréteg, amely erőteljesen összekapcsolódott makromolekulákból áll és amelynek kialakulása közben nem következett be térfogatváltozás. A rétegzsugorodás ugyanis hajszálrepedések, apró lyukak kialakulásához, a dagadás viszont tapadáscsökkenéshez, hólyagosodáshoz, repedezettséghez vezethet.

3.3.4. A folyadékfestékek anyagai

A folyadékfestékek hosszas kísérletek eredményeként, meghatározott receptúra szerint összeállított lakk- és festékipari termékek, amelyekben minden komponens fontos szerepet tölt be.

A főbb anyagcsoportok a következők:

– filmképző vagy kötőanyagok,

– hígítók és oldószerek,

– pigmentek vagy porfestékek,

– adalékanyagok.

3.3.5. Filmképző vagy kötőanyagok

A lakk- és festékipari termékek minőségre ható tulajdonságait alapvetően a filmképző vagy más és más néven kötőanyagok határozzák meg. Ez nemcsak azért van így, mert ezek hányada a legnagyobb, hanem azért is, mert anyagi minőségüktől függően más tartósságú, ellenálló képességű réteget adnak, s ezáltal megszabják a felhasználási területüket is.

Olajok

Az olajokat kémiai jellemzőik alapján festékipari szempontból három csoportba sorolhatjuk.

A száradó olajok a legtöbb telítetlen kötéssel rendelkező növényi olajok, amelyeknek a felületre felvitt vékony rétege oxidáció során „szárad”. Legjelentősebb a lenolaj, amely lassan (4–5 nap alatt) rugalmas, fényes filmréteget ad. Ez adalékanyagokkal némiképp gyorsítható. Használnak még faolajat, perillaolajat, kenderolajat stb. és egyéb száradó olajokat is.

A félig száradó olajok közül alkalmazzák a napraforgóolaj, szójaolaj, tallolaj, halolaj filmképzőket. Ezek száradása már lassú, vízállóságuk gyenge, a filmréteg utólagos lágyulásra hajlamos. Ezért inkább kémiailag átalakított változatukat (standolaj), illetve más filmképzőkkel alkotott elegyüket használják.

A nem száradó olajok a lakkok és ragasztók lágyítására jók. Kémiai átalakítás után fúvatott olajok (faktiszok) filmképzésre is alkalmasak. Ilyen a ricinusolaj, az olívaolaj, a repceolaj és a kókuszolaj.

Az olajok összes fajtája, a mai szigorú követelményeket (tisztaság, szín, száradóképesség stb.) figyelembe véve ma már korszerűtlen filmképző anyag.

Gyanták

A gyanták nagyobbrészt növényi eredetű váladékok. Ilyen a fenyőgyanta (kolofónium) és néhány trópusi eredetű kopál. Állati eredetű váladék a sellak. Ezek önálló filmképzőkként ma már szintén csekély jelentőségűek, ám sokkal keverve még használatosak (pl. politúrozás).

Bitumenek

Változó összetételű, szilárd vagy plasztikus, barnásfekete színű szénhidrogén elegy. Színük és viszonylag tartós szaguk felhasználásukat elég szűk körre korlátozza. Víz‑, sav- és lúgálló képességük jó, a bevonat többnyire fényes, bár mint kültéri bevonat idővel mattul.

Cellulózszármazékok

A cellulóz-nitrát lakkok filmrétege rossz hő-, sav- és lúgálló képességű, ezenfelül erősen tűzveszélyes is, így jelentősége erősen lecsökkent. Alkalmazását a fémekhez való jó tapadása indokolta.

A cellulóz-acetát-filmek az előzőkhöz hasonlóak, de a fémhez rosszabbul tapadnak, égésük lassúbb.

Az elmúlt években a cellulóz-éterek vízben oldható fajtái elsősorban a falfestékek kötőanyagaként törtek előre. Így például a karboxi-metil-cellulóz (CMC).

Kaucsukszármazékok

Jó víz- és vegyszerálló, rugalmas és kopásálló filmet adnak, de magas áruk miatt csak ipari felhasználásuk említhető.

Műanyagok (műgyanták)

Ide a szintetikus úton nyert anyagokat sorolják, amelyek ma már mennyiségüket és minőségüket tekintve is a vezető helyet töltik be. (A filmképző anyagok 60%-át adják, míg az összes többi anyag együttesen csak 40%-ot tesz ki.) Különös előnyük abban rejlik, hogy a felhasználási célnak legmegfelelőbb összetételben állíthatók elő, és ez a minőség egyenletesen, korlátlan ideig tartható, jó ipari háttér mellett garantálható.

A műanyagkémiában már megismert három szintetikus eredetű csoport a következő:

Polikondenzációs műgyanták: többnyire többértékű szerves savak és alkoholok reakciójának termékei. Ilyen a poliészterlakk, melynek filmrétege ellenálló, rugalmas, jó kopásállóságú, fényes vagy fényesre polírozható. Igen értékesek a telítetlen poliészter műgyanták is, amelyeket inkább lakkozáshoz használnak.

Az alkidgyanták széleskörűen alkalmazható anyagok, kémiailag szintén poliészterek. A bevonat azonban vízre érzékeny. Hosszú szénláncú zsírsavak, olajok (pl. lenolaj, kémiailag átalakított ricinusolaj, szójaolaj, napraforgóolaj, zsírsav stb.) beépítésével levegőn száradó termék képződik. Ezek a módosított alkidgyanták. Filmrétegük jól tapadó, rugalmas, viharálló, egyes fajtájuk magasfényű, fényre nem érzékeny. Egyaránt használhatók tehát kül- és beltéri munkákhoz, alapozó, köztes vagy fedőfestéshez.

A fenol-aldehid alapú fenolgyanták önmagukban nem túl kedvező sajátosságúak, ezért (gyantasavakkal és glicerinnel, pentaeritrittel vagy más alkoholokkal észterezik és) módosított műgyantát készítenek belőlük.

A jövő egyik anyaga a szilikongyanta. A mai termékek gyártása még nagyon költséges. Jó víztaszítók és szigetelők, terülőképességüket azonban még más komponensekkel szükséges javítani.

A nitrogéntartalmú műgyanták közül a karbamidgyanták és a melamingyanták színtelen, kemény filmje.

Polimerizációs műgyanták: az utánklórozott PVC-lakk kemény, ugyanakkor rugalmas, víz-, fény- és vegyszerálló. Ennél még jobb tulajdonságúak a PVC-PVAc kopolimerek. A polivinil-acetát önmagában is, pl. vizes diszperziós falfestékeknél jelentős filmképző anyag.

Poliaddíciós műgyanták: az epoxigyanták szinte minden anyaghoz kiválóan tapadnak, ellenállóak, filmrétegük „száradása” térfogatváltozás nélküli, színük világos. Széles körű felhasználáshoz ma még drágák.

A poliuretánok monomerjei külön-külön kiszerelésben kerülnek forgalomba, mint lakkanyagok. Összekeverés után viszonylag gyorsan kötődnek, kopásálló, fényes, színtelen réteggé válnak.

A hagyományos falfestékek kötőanyagai

A mész (oltott mész, mészpép, mésztej) a levegő szén-dioxidja segítségével köt. Olcsó, önállóan is alkalmazható, de színezhető is. Lúgossága miatt azonban sok pigment nem keverhető hozzá, mert azok színét megváltoztatja.

Kültéri festékeknél cement és vízüveg is szerepelhet kötőanyagként. Tartósak, viszonylag olcsók, felhasználásuk egyszerű, ezért népszerűek, de a korszerűbb termékek lassan visszaszorítják őket.

Kisebb mennyiségben állati enyvet, a tej kazeinjét és keményítőt is használnak belső falfestékek kötőanyagaként.

3.3.6. Oldószerek és hígítók

Az oldószerek és a hígítók – a víz kivételével – szerves, folyékony halmazállapotú vegyületek. Feladatuk kettős. A filmképző anyagot folyékony állapotban kell tartaniuk a felületre történő felhordásig, majd ezután elpárolgásukkal lehetővé kell tenniük azok megszilárdulását. (Ritka eset, amikor az oldószer maga is részt vesz a film kötődésében, mint például a sztirol.)

Oldó hatásuk alapján három csoportra különíthetők el:

– a valódi oldószerek a kötőanyagot teljesen feloldják,

– a latens oldószerek a filmképzőt nem oldják, de annak egy másik oldószerben való oldását elősegítik;

– a hígítók a filmképzőre oldó hatással nincsenek, de kis sűrűségükkel segítik a folyadékfesték festéshez szükséges viszkozitásának beállítását.

A lakkok és festékek oldására többnyire nem egyféle oldószert, hanem szerves vegyületek kombinációit, elegyeit használják. Általában igaz, hogy ilyen módon nagyobb oldóhatás érhető el, mint az alkotókkal külön-külön (3.6. táblázat).

3.6. táblázat - Néhány oldószer fontosabb jellemzője

Megnevezés (ipari név)

Sűrűség g/cm3

  

Optikai-törés-mutató

Dermedés-pont °C

Forráspont °C

Illékonyság éter = 1

 

Lobbanás-pont °C

 

Vízoldha-tóság %, 20 °C

 

Víz-felvétel %, 20°C

 

Relatív permittivitás 20 °C

Szénhidrogének

η-Hexán

0,664

  

1,378

–93,5

68,8

1,4

 

<–20

 

0,53

 

<0,1

 

1,9

Ciklohexán

0,778

  

1,426

6,4

80,8

3,5

 

–18

 

0,01

    

Petroléter

0,63-0,68

  

1,370

 

25…80

~ 1,5

 

<–20

   

~ 0,04

  

Könnyűbenzin

0,69–0,71

  

1,390

 

65…95

~ 3,5

 

<–20

   

~ 0,04

  

Lakkbenzin

0,750

  

1,435

 

120….220

~ 50

 

>21…<55

   

~ 0,04

  

Dekahidro-naftalin (Dekalin)

0,885

  

1,470

 

188…193

94

 

67…68

   

~ 0,05

  

Terpentin

0,865

  

1,470

 

150…180

~ 96

 

>32

   

~ 0,06

  

Dipentán

0,842

  

1,480

–75

177,6

~ 94

 

46

   

0,2

 

2,3

Tetrahidro-naftalin (Tetralin)

0,973

  

1,546

–35

207

190

 

77

   

0,72

  

Toluol

0,872

  

1,499

–95

110,8

6,1

 

6

 

0,05

 

0,05

 

2,4

o-Xilol

0,881

  

1,505

–28

144,4

13,5

 

30

   

0,09

 

2,6

m-Xilol

0,866

  

1,497

–49

139,1

13,5

 

5

   

0,07

 

2,4

p-Xilol

0,861

  

1,495

13,3

138,4

13,5

 

25

 

0,02

 

0,02

 

2,3

Szolventnafta

0,875

  

1,500

 

150…190

~ 55

 

~ 35

   

0,08

  

Etil-benzol

0,876

  

1,496

–94

136,1

14

 

15

 

0,02

 

0,05

 

2,3

Klórozott szénhidrogének

Diklór-metán

1,326

  

1,424

–97

40,7

1,8

   

2,0

 

0,14

 

9,1

Triklór-metán (kloroform)

1,483

  

1,447

–63

61,3

2,5

   

0,8

 

0,1

 

4,8

Szénhidrogének

Tetraklór-metán

1,595

 

1,463

 

–23

76,8

4

   

0,08

 

0,008

 

2,24

Diklór-etán

1,253

 

1,445

 

–25

84,1

4,1

 

13

 

0,80

 

0,16

 

10,5

1,1,1-Triklór-etán

1,325

 

1,437

 

–31

71,1

2,4

   

0,011

 

0,09

 

7,5

1,1,2,2-Tetraklór-etán

1,595

 

1,497

 

–42

146,4

33

   

0,32

 

0,03

 

8,2

Triklór-etén (triklór-etilén)

1,468

 

1,477

 

–83

86,9

3,8

   

0,111

 

0,02

 

3,3

Tetraklór-etén (tetraklór-etilén)

1,623

 

1,505

 

–23

121,1

11

   

0,04

 

0,02

 

2,2

2,2-Diklór-dietilén

1,22

 

1,457

 

–46

177

190

 

55

 

1,02

 

0,111

 

20,5

Klór-benzol

1,106

 

1,525

 

–44

131,8

12,5

 

28

 

0,05

 

0,04

 

5,7

o-Diklór-benzol

1,304

 

1,551

 

–17

179,2

57

 

66

 

0,013

 

0,031

 

7,5

Alkoholok

Etanol

0,789

 

1,360

 

–114

78,4

8,3

 

12

 

 

 

25,0

n-Propanol

0,804

 

1,385

 

–127

97,2

16

 

15

 

 

 

22,2

izo-Propanol

0,785

 

1,377

 

–88

82,4

10

 

12

 

 

 

13,8

m-Butanol

0,810

 

1,399

 

–89

117,4

33

 

29

 

7,8

 

20,0

 

17,9

Izobutanol

0,803

 

1,396

 

–108

107,7

24

 

27

 

8,5

 

16,4

 

18,0

Pentanol (amil-alkohol)

0,82

 

1,398

  

100…140

  

40…45

   

10,0

  

Hexanol

0,819

 

1,419

 

–51,6

155,8

~ 38

 

63

 

0,58

 

7,2

 

13,3

Ciklo-hexanol

0,942

 

1,463

 

25,1

160

~ 28

 

68

 

3,6

 

11,8

 

14,7

n-Oktanol

0,825

 

1,430

 

–16,3

194

~ 4

 

81

 

0,03

 

4,4

 

10,3

2-Etil-hexanol

0,833

 

1,433

 

–76

182

~ 600

 

74

 

0,1

 

2,5

  

Tetrahidrofurfuril-alkohol

1,054

 

1,452

 

< –80

178

~ 29

 

74

 

?

 

?

  

3-Metoxi-butanol

0,921

 

1,416

 

< –85

161,5

160

 

60

 

 

 

14,4

Metilglikol

0,965

 

1,403

 

–85

124,5

34

 

39

 

 

 

17,2

Etilglikol

0,93

 

1,408

 

< –80

135

43

 

40

 

 

 

13,5

n-Propilglikol

0,991

 

1,413

 

< –70

150,5

68

 

51

 

 

  

n-Butilglikol

0,903

 

1,420

 

–70

171,2

160

 

61

     

9,4

Metildiglikol

1,034

 

1,426

 

–65

193

900

 

87

      

Etildiglikol

0,990

 

1,427

 

–80

202

1200

 

90

      

n-Butildiglikol

0,954

 

1,432

 

–68

230

1200

 

98

      

Éterek

Dietil-éter

0,714

 

1,352

 

–116

34,6

1

 

–20

 

6,9

 

1,3

 

4,3

Di-n-propil-éter

0,736

 

1,381

 

–122

90,5

2,8

 

–15

 

0,3

 

0,68

 

3,4

Diizopropil-éter

0,724

 

1,368

 

–85

v67,8

1,6

 

–22

 

0,9

 

0,6

 

3,9

Di-n-butil-éter

0,768

 

1,401

 

–95

141

19

 

25

 

0,3

 

0,19

 

3,1

Tetrahidrofurán

0,888

 

1,407

 

–108,5

64,7

2,3

 

–17

 

 

 

7,6

Dioxán

1,034

 

1,422

 

11,8

101,3

7,3

 

11

 

 

 

2,3

Ketonok

Aceton

0,791

 

1,359

 

–94,3

56,2

2,1

 

–19

 

 

 

21,4

Metil-etil-keton

0,805

 

1,379

 

–86,6

79,6

6

 

–1

 

26

 

12

 

18,8

Metil-izobutil-keton

0,801

  

1,396

 

–83,5

117

10

 

14

 

2,8

 

1,8

 

13,1

Ciklohexanon

0,948

  

1,450

 

–32

156,7

40

 

43

 

2,3

 

8,0

 

18,2

Mezitil-oxid

0,857

  

1,444

 

–59

128

16

 

31

 

2,8

 

3,4

 

15,6

Izoforon

0,923

  

1,478

  

–8

330

 

215

 

1,2

 

4,3

 

19,9

Diaceton-alkohol

0,938

  

1,424

  

–47

125

 

167,9

 

?

 

?

 

18,2

Furfurol

1,16

  

1,526

  

–36,5

75

 

161,7

 

8,3

 

4,8

 

41,7

Formaldehid-dimetil-acetát

0,860

  

1,353

  

–104,8

1,4

 

42,3

 

23

 

4,3

 

2,7

Észterek

Etil-acetát

0,901

  

1,3725

  

77,2

2,9

 

–4

 

7,9

 

3,0

 

6,0

n-Propil-acetát

0,888

  

1,3847

  

101,6

6,1

 

10

 

2,3

 

2,9

 

8,1

Izopropil-acetát

0,873

  

1,3772

  

88,8

4,2

 

4

 

2,9

 

1,9

  

n-Butil-acetát

0,882

  

1,195

  

126,5

12

 

22

 

1,0

 

1,37

 

5,0

Izobutil-acetát

0,870

  

1,391

  

117,2

7,7

 

18

 

0,7

 

1,65

 

5,3

Ciklohexil-acetát

0,970

  

1,442

 

–65

172

77

 

58

   

1,4

  

2-Etil-butil-acetát

0,878

  

1,411

 

< –75

162

40

 

49

 

0,64

 

0,57

  

3-Metoxi-butil-acetát

0,953

  

1,409

 

< –80

170

75

 

60

 

3

 

4

 

8,0

Metiglikol-acetát

1,005

  

1,402

 

< –70

145

35

 

44

     

8,2

Etil-glikol-acetát

0,975

  

1,406

 

–62

156,2

52

 

51

 

22

 

6,5

 

8,3

n-Butil-glikol-acetát

0,941

  

1,414

 

–63,5

192

~ 280

 

75

 

1,5

 

1,7

  

Észterek

Etil-diglikol-acetát

1,009

  

1,421

 

–25

217

~ 9,3

 

98

      

Butil-diglikol-acetát

0,979

  

1,426

 

–32

247

~ 2,2

 

103

 

6,5

 

3,7

  

Etil-laktát

1,030

  

1,412

 

–26

154

80

 

46

     

13,1

Etil-glikolát

0,022

  

1,425

 

–26

188,5

469

 

68

 

7,5

 

25

 

13,3

n-Butil-n-butirát

0,870

  

1,407

 

–91,5

166,4

55

 

50

 

0,05

 

0,5

  

Izobutil-izobutirát

0,853

  

1,400

 

–80,7

148,7

25

 

37

 

0,38

 

0,5

  

Dietil-oxalát

1,079

  

1,410

 

–38,5

185,4

~ 41

 

76

 

3,7

 

2,2

 

8,1

Butiro-lakton

1,128

  

1,436

 

–42

206

~ 19

 

94

     

39,0

Egyéb oldószerek

Nitro-metán

1,139

  

1,382

 

–29,2

101,2

63

 

9,5

 

2,2

 

35,9

  

Nitro-benzol

1,203

  

1,552

 

5,7

209

    

0,2

 

0,3

 

35,5

Dimetil-formamid

0,949

  

1,430

 

–61

155

    

 

 

26,6

Piridin

0,983

  

1,509

 

–42

115,3

12,7

   

~

   

13,2

Morforin

1,001

  

1,454

 

–3,1

128

26

   

~

   

7,3

Dimetil-szulfixid

1,101

  

1,473

 

18

189

>1500

   

 

 

2,6

Szén-diszulfid

1,260

  

1,635

 

–111,5

46,3

1,8

   

0,9

 

0,2

 

45


Az oldószerek minősége és mennyisége a festék felhordásának, illetve a képződött rétegnek a jellemzőit nagymértékben befolyásolják. Például a nitrofestékek oldó- és hígítószere oly gyorsan párolog, hogy az ecsettel való felvitelt nem is teszi lehetővé, mert a festéknek nincs ideje terülni, a bevonat egyenetlen, csíkos lesz. A gyors száradás káros következményei a szórópisztolyos eloszlatással küszöbölhetők ki.

A folyadékfestékekhez az oldószereket az esetek többségében az ipar már megfelelő mennyiségben hozzáadagolta. A felhasználóknak a hígítókat kell hozzákeverniük. Tudni kell, hogy minden folyadékfestékhez egyaránt jól alkalmazható hígító nincs. Mindegyik festék használati utasítása tartalmazza, hogy melyik hígító alkalmazható hozzá. A különböző hígítók egymással nem helyettesíthetők! A minőségi előírás mellett nem hanyagolható el a mennyiségi adagolás sem. Túl sűrű folyadékfesték nem terül el kellően, azaz ecsetelés közben a sörték csíkos nyomokat hagynak a felületen, melyek nem folynak össze sima felületté. A túlzottan híg festék viszont könnyen megfolyik, sok a festés közbeni elcsöpögés, veszteség is. Ugyanakkor a képződött film nagyon vékony, így csökken az ellenálló képessége, de kicsi a pigmenttartalma és emiatt rossz a fedőképessége is.

A felhasználó nem felejtheti el azt sem, hogy ezek a szerves vegyületek jelentős részben tűz- és robbanásveszélyesek! A festés, mázolás ebből a szempontból is gondosságot, elővigyázatosságot kíván.

A jelentősebb oldó-, illetve hígítószerek:

Terpének. Az egyik legrégibb oldószer a jellegzetesen fenyőszagú, színtelen, hígan folyó terpentin. Levegőn, oxidáció hatására sűrűsödik, gyantásodik. Tulajdonságainak módosítása érdekében lakkbenzines oldatelegyét (terpenol) is forgalomba hozzák, iparilag ma már kevésbé fontos.

Egyszerűbb összetételű szénhidrogének. Az előző csoporttól fontos tulajdonságaik alapján elkülöníthető szénhidrogének elegyének egyik legfontosabbika a benzin. Jellemző szagú, jó oltóhatású, fokozottan tűzveszélyes oldószer. A gyűrűs szénhidrogének közül jelentősebbek a benzol és homológjai (toluol, xilol). Általában együtt (BTX) használják. Jó oldóhatású, de egy bizonyos dózis felett gőzei is mérgezőek. Oldószer, és egyben a filmképződésben is közreműködő reagens a sztirol.

Szénhidrogén-származékok. Nagyobb jelentőséget a szénhidrogének oxidációs (alkoholok, éterek, észterek, ketonok), valamint klórszármazékai kaptak. A metanol jó oldószer, de igen mérgező. Az etanolt mint denaturált szeszt használják. Az éterek jól oldó, gyorsan párolgó vegyszerek, de drágák és robbanásveszélyesek. Az észterek (pl. a metil- és az etilacetát) szintén emiatt nem válhattak általánosan használttá. A ketonok közül az aceton emelhető ki, de főként csak a kozmetikában használatos. A klórszármazékok (szén-tetraklorid, triklór-etilén) előnye, hogy nem tűzveszélyesek, sűrűségük viszonylag nagy, viszont az egészségre fokozottan ártalmasak.

Az oldószerek és hígítók minőségét tehát oldóképességük, párolgásuk mértéke, mérgező hatásuk, tűz- és robbanásveszélyességük határozza meg. Többnyire színtelenek, így színük nem befolyásoló tényező, illatukkal kapcsolatban (szagukra) viszont az a követelmény, hogy a festékfilmből gyorsan és maradéktalanul távozzon, tehát döntő az oldószer párolgási sebessége.

3.3.7. Pigmentek vagy festékporok

A pigmentek vagy festékporok finom szemcséjű anyagok, amelyek vízben, illetve szerves oldószerekben oldhatatlanok, anyagi minőségre jellemző színüket így a kötőanyagban is megtartják. Egy részük – a fehér színűek közül – nemcsak a szín biztosítását szolgálja, hanem mint töltőanyagok a folyadékfesték mennyiségét is növelik és javítják annak fedőképességét is. A pigmentek egy része kedvezően hat a festékfilm mechanikai sajátságaira, vagy éppen a korrózió elleni védelem aktív eszköze. A festékek nagy része azonban csak a dekoratív hatás biztosítását szolgálja.

A festékporok vagy pigmentek legfőbb jellemzője a szín. Alkalmazhatóságukat azonban számos más tulajdonság is befolyásolja. Szemcseméretük, alakjuk és a részecskék méretbeli szóródása kihat a folyadékfesték állagára, stabilitására, a létrehozható film ellenállására. Anyagi jellegüktől függ a festék kiadóssága, fedőképessége. Kémiai jellegüktől függően ellenállóak más hozzá kevert pigmentek hatásaival, a levegő oxidáló hatásával, a nedvesség, a fény, a hő vagy éppen a filmképző anyag vegyi hatásával szemben. Színtartósságuk így szintén alapvető követelmény. Alkalmazásukkor arra is figyelemmel kell lenni, hogy összeférhetőek legyenek a filmképző-kötőanyaggal. Számos pigment például a mész lúgos kémhatása miatt színét változtatja, illetve csak vizes vagy csak vízmentes folyadékfestékben használható. Kémiai összetételük alapján két csoportra oszthatók:

Szerves pigmentek. Élénk színekben és gazdag színskálában kapható, nagy színezőerővel rendelkező szerves vegyületek. Szerkezetük és előállítási módjuk is meglehetősen bonyolult. Önálló alkalmazásuk mennyiségben elmarad a szervetlen festékporok mellett, inkább azok szépítésére, színük vagy színárnyalatuk beállítására szolgálnak. Jelentősebbek az ólom-cián-amid (fehér), az indiai sárga, az alizarinlakk (vörös), a karmin (vörös), a borvörös, az indigó (feketéskék), az anilinfekete, a kínai tus (fekete) stb.

Szervetlen pigmentek. A szervetlen pigmentek eredetük szerint lehetnek természetesek és mesterséges úton előállítottak. A természetes eredetű vagy ásványőrlemény porfestékek előnye, hogy viszonylag egyszerű módon nyerhetők, emiatt olcsók. Hátrányuk viszont, hogy lelőhelytől függően változhat az összetételük, amin a tisztító és aprító feldolgozás csak kevéssé változtat.

A vegyi porfestékek kémiai reakciók eredményei, minőségük egyenletes színvonalon biztosítható, illetve bármikor módosítható.

A felhasználást tekintve eredetüknél fontosabb a színük, a jelentősebb fajtákat ezért célszerű ezek alapján felsorolni.

Akromatikus (fehér) pigmentek. A bázisos ólom-karbonát (ólomfehér) kültéri munkákhoz használt festékben is alkalmazható. Erősen korrozív környezetben (pl. kénhidrogén hatására) színét változtatja. Mint az ólomvegyületek oldódó része általában, ez is mérgező.

A cink-oxid (cinkfehér) külső és belső térben használt festékekben alkalmazható, kevésbé mérgező, de savas közegben színét változtatja. Ha ólom-oxid-tartalma 4% feletti, szürke színű.

A kalcium-karbonát (kréta, mészkőpor, mészpát, bécsi fehér stb.) eredettől vagy előállítási módtól függően különböző minőségű. A természetes pigment némileg szennyezett (agyaggal, homokkal stb.). Az erősen szennyezett terméket külön névvel is hozzák forgalomba, de a mesterséges úton nyert fajtáját (precipitált kréta) külön is kihangsúlyozzák.

A litopon nevű mesterséges pigment kissé sárgás árnyalatú fehér festék. Zn- és Ba- vegyületekre jellemző érzékenységét magában hordozza. Ehhez hasonló a szulfapon, amely a báriumvegyület helyett gipszet (CaSO4) tartalmaz.

Értékesebb festékek hófehér pigmentje a titán-dioxid, amely kémiailag indifferens. Színezőképessége erős, így mellette sok töltőanyag vagy más fehér porfesték alkalmazható.

Ezeken kívül sok más fehér vegyület (súlypát, BaSO4, alumínium-hidrát stb.) használatos még. Ide sorolhatók a színező- és töltőanyagok (pl. kaolin, talkum) vagy a vivőanyagnak számító bentonit is, amely a festékanyag ülepedését gátolja.

Széntartalmú pigmentek. Az alapvető különbséget a többféle széntartalmú pigment (pernye, grafit, koromfajták) között a szén mennyiségének nagysága okozza. Ide sorolható azonban a szennyezett barnaszénféleség őrleménye is.

Kromatikus pigmentek. Az egyik alapszín, a sárga biztosítására többféle pigment is alkalmas. A krómsárga (ólomkromát) széles színskálával állítható elő, kristálytani megjelenésétől függően. Vegyszer- és fényállósága nem a legjobb. A cinksárga (cink-kromát) citromsárga színű, korrózió ellen enyhén védő hatású, de kevéssé fényálló. A ZTO (cink-tetroxi-kromát) könnyűfémek és acélfelületek korrózió elleni védelmében jelentős.

A kadmiumsárga (kadmiumszulfid) a citromsárgától a narancssárgáig terjedő színárnyalatokban, de savra érzékeny minőségben készülhet. A nápolyi sárga (ólom-antimonát) szín- és időálló, de erősen mérgező. Jól fed és sok más anyaggal keverhető.

A sárga vasfestékek közül az okkerek jelentősége a nagyobb. A vasércek mállási termékeinek mennyiségétől függően sárgás-barnás-vöröses árnyalatú festékek. Az oxidáció, a hőmérséklet-emelkedés színüket változtathatja.

A másik alapszín, a vörös létrehozására is számtalan pigment szolgál. Elsősorban korrózió elleni védőhatása miatt a mínium (Pb2O4) emelhető ki, amely épp ezért alapozó festékekben jelentős. Fontos mesterséges pigmentek a következők:

– a krómvörös (bázikusólom-kromát),

– a kadmiumvörös (kadmium-szulfid-szelenid),– a molibdátvörös (molibdén-kromát),

– a cinóbervörös (higany-szulfid) és

– a vasfestékek.

Ez utóbbiak a vas-oxid és a szennyező anyag arányától függően különféle árnyalatban jelenhetnek meg.

A kék alapszínt szintén sokféle pigment biztosíthatja. Az ultramarinkék (szilikátásvány) és a párizsi kék nagy mennyiségben használt festékek. Jelentős a kobaltkék (azúrkék), a mészkék és a mangánkék is.

A zöld szín részben eredeti zöld színt adó pigmentekkel (krómoxidzöld, mangánzöld, ultramarinzöld stb.) vagy sárga és kék pigmentek keverékével (pl. krómzöld-krómsárga + párizsikék, horganyzöld-cink + kobaltvegyület, lombzöld + párizsi kék + krómsárga) biztosítható.

Ibolyaszínt egyes mangán-, kobaltvegyületek vagy pigmentkeverékek eredményeznek.

Fekete színt egyes vas-oxidok, mangán-oxid stb. hoznak létre. Sötétebb színárnyalat keveréséhez fontosak.

Különleges pigmentek a bronzok, melyek lényegében fémporok. Ezüstfehér az alumíniumbronz, a sárga bronz anyaga a Cu + Zn + Sn ötvözet, az aranybronz többnyire rézpor stb.

A különleges pigmentek sorába tartoznak a korrózió elleni védelemben hatékony pigmentek (ZTO, ólomfehér, mínium stb.). Itt említhetők a mérgező pigmentek (pl. a hajók aljának algásodását gátlók), a világító pigmentek (fényhatás után maguk is fényt bocsátanak ki), színváltó pigmentek (különböző hőmérsékleti értéken más és más színük van) stb.

A szépített pigmentek zömében akromatikus anyagra abszorbeáltatott színezőanyagok, melyekkel gazdag színárnyalat biztosítható. Fény- és vegyszerállóságuk nem mindig megfelelő, idővel színüket változtathatják.

3.3.8. Adalékanyagok

Feladatuk a folyadékfestékek tárolásának, felhasználásának, a felvitt festékréteg használati tulajdonságainak előnyös befolyásolása. Általában kis mennyiségben szükséges anyagok.

Ülepedésgátlók. A folyadékfestékek gyárilag beállított kolloid rendszere (emulzió, illetve szuszpenzió) huzamosabb tárolás, állás után megbomolhat. Elsősorban a nagy sűrűségű vagy szemcseméretű pigmentek hajlamosak a kiülepedésre. Kirívó esetben ez olyan mértékű, hogy a felhasználás előtti alapos keverés sem állíthatja vissza a kolloid rendszer eredeti állapotát. Az ilyen tárolás közben fellépő, nem kívánt változás megelőzésére szolgálnak az ülepedésgátlók. A kis sűrűségű töltőanyagok (pl. őrölt azbeszt) a festéket lazává, könnyen felkeverhetővé teszik. Egyes vegyületek (például alumínium-palmitát) a festékben jól tartják az emulziós-szuszpenziós állapotot, amely kocsonyás konzisztenciában jelentkezik. Az ilyen folyadékfesték tixotrop, azaz mozgatás, keverés hatására a mozgásban lelassult vagy teljesen megállt pigment újra könnyen eloszlatható, a kolloidrendszer visszaállítható. A pigmentek kiülepedése felületaktív anyag hozzáadásával is csökkenthető.

Bőrösödésgátlók. Jellemzően az oxidáció segítségével „száradó” folyadékfestékeknél fordul elő a tárolás alatt, hogy (különösen a rosszul záródó dobozban) a festék felületi rétegében használhatatlan kéreg, ún. „bőr” képződik. Ennek elkerülése érdekében olyan lassan párolgó oldószert adagolnak a festékhez, amely állás közben a felületen gyűlik össze és ezzel elzárja a filmképző anyagot a levegőtől. A nem oxidáció révén „száradó” festékeknél oxidációt gátló adalék is megbéníthatja a levegő károsító hatását, ebben az esetben a későbbi gyors filmképződést az adalék nem hátráltatja. (Minden festéknél, melynek felületén „bőr” képződött, azt a használhatatlan részt lehetőleg egyben el kell távolítani, az alatta lévő anyag viszont használható!)

Száradást gyorsítók (szikkatívok). A felhasználó számára előnyös, ha a festékfilmréteg minél gyorsabban megszárad, a tárgy újabb réteggel bevonható vagy használatba vehető. A száradást gyorsítók a filmképző anyag kémiai reakcióját (oxidációját, polimerizációját, polikondenzációját stb.) katalizálják. A szikkatívok mennyiségének adagolása kényes feladat, mert a túlzottan sok száradásgyorsító a már megszilárdult bevonatrendszerben is aktív marad. Ez a réteg öregedésével, ridegedésével, színének sötétedésével jár. A szikkatívok kobalt-, mangán-, ólom- stb. vagy önmagukban szerves vegyületek. A száradásgyorsítók adagolásakor azt is figyelembe veszik, hogy a szilárdulást egyes pigmentek gyorsítják, míg mások lassítják.

Lágyítók. Bizonyos anyagú bevonatrendszerek idővel rideggé, ezáltal lepattogzásra, repedezésre hajlamossá válnak. Ezekhez a filmképző anyagokhoz még a festékgyártás során lágyító adalékanyagot tesznek. Ezek viszonylag kis molekulasúlyúak a makromolekulák közti üregekben jól megférnek – ugyanakkor magas forráspontúak, azaz nem illékonyak. Így a képződött filmet rugalmassá, ellenállóvá változtatják. Erre klórozott szénhidrogének, foszforsav-észterek, ftálsav-észterek, illetve mások alkalmasak (pl. celluloidnál a kámfor). Egyes alkidgyantáknál ezt a szerepet egyszerű növényi olajok (ricinus- vagy repceolaj) is betölthetik.

Speciális adalékok. A rosszul szigetelt, nedves, párás helyiségek falai hajlamosak a penészedésre. Ennek elkerülésére a falfestékekbe célszerű fungicid (gombaölő) anyagokat keverni. Ezek a filmréteg megszilárdulása után is gátolják a penészgombák megtapadását, illetve szaporodását.

A külső festékréteg erőteljes víztaszító tulajdonságát szilikonolaj adalék segíti elő. Az emulziós festékek kolloid rendszerének stabilitását emulgeálószerek is javítják.

3.3.9. A festék- és lakkipari termékek gyártása

A termékek egy része tisztán filmképző anyag (lakkok), míg más részük nagy hányadban az. A természetes eredetű filmképző anyagoknál az előállítás a növényi részből (pl. maglen) való kinyerést és a tisztítást jelenti. A mesterséges anyagok gyártásakor a növényi olajakat (pl. ricinusolaj) kémiai reakciók segítségével molekulaszerkezet-változtatásra kényszerítik.

A szintetikus filmképző anyagok gyártásakor pedig a petrolkémia technológiáival készítenek monomereket vagy „film-féltermékeket” (pl. elő-polimerizátum, elő-kondenzátum).

A pigmenteket is tartalmazó folyadékfestékek gyártásakor a következő munkafázisban arról kell meggyőződni, hogy

– az alkalmazandó pigmentek a filmképző anyaggal összeférnek-e (nincs-e köztük kárt okozó reakció);

– az elérni kívánt színhatáshoz milyen típusú pigmentek keveréke használható;

– a folyadékfestékek így összeállított anyagcsoportja együttesen megfelel-e a felhasználási célnak (pl. időjárás-állóság, tapadóképesség stb.).

A kiválasztott pigmentek szemcseméretének beállítása az őrlés gondos műveletéhez tartozik. A részecskék ugyanis a filmréteg vastagságának negyedrészénél nem lehetnek nagyobbak, ugyanakkor a túlzottan finom méretű festékporok nem biztosítanak majd jó fedőképességű festéket. A stabilitást nem biztosító nagy és a nehezen eloszlatható kis részecskeméret közötti optimumot kell megtalálni.

A pigmentet (pigmentkeveréket) szétdörzsöléssel a filmképző anyaggal homogén szerkezetté alakítják. A dörzsölés biztosítja, hogy a folyékony fázis teljes egészében körülvegye a pigmentszemcséket, kiűzze közülük a légbuborékokat és stabil folyadékburokba zárja. Ez az eloszlató, egyneműsítő munkafázis nagyban kihat a folyadékfesték tárolás közbeni stabilitására, majd a későbbi használhatóságára.

Utókeverés közben állítják be a végső arányt a pigmentek és a kötőanyag között: meghatározott receptúra alapján adagolják az adalékanyagokat. Ha kell, további dörzsöléssel finomítják, a fogyasztó bizalmának megtartása érdekében az etalonnal egyező színűre állítják be a folyadékfestéket.

A felhasználható konzisztenciánál általában sűrűbb állapotban mérik ki, csomagolják. Fontos, hogy ez jól záródó fémdobozokban vagy műanyag flakonokban, vödrökben történjék, mert ezzel elkerülhető a tárolás közbeni árukárosodás. A csomagolóanyagról sohasem hiányozhat a felhasználó tájékoztatása, a használati utasítás.

3.3.10. A felhasználókat érdeklő legfontosabb információk

A lakk- és festékipari termékek választéka évről évre növekszik, annak ellenére, hogy időnként egy-egy, már korszerűtlennek tekinthető terméket kivonnak a forgalomból. Az újonnan megjelenő folyadékfestékek néhány tulajdonságukban mindig felülmúlják a már ismerteket, de ezekről a vásárlóknak még elég tapasztalatuk.

A fogyasztóknak a meghatározott termék választása, vásárlása során többnyire csak részinformációk állnak rendelkezésére az árucikk minőségét illetően. Az alapvető tulajdonságok meghatározására, felmérésére nincs módja, nincs eszköze és a vizsgálatokhoz szükséges ismerete, de jó tájékoztatás esetén erre nem is tart igényt.

Egy termék minőségét számtalan tulajdonság határozza meg. Külön mérésekkel állapítják meg a folyadékfesték összetételét, sűrűségét, viszkozitását, a folyékony komponensek lobbanáspontját, a pigmentek szemcsefinomságát, a festékkomplexum tárolhatósági idejét stb.

A szakembereket érdekli a folyadékfesték egyneműsége, a bőrösödési és üledékességi hajlama stb. Vannak azonban olyan fontos jellemzők, amit a fogyasztó, a felhasználó számára is kötelezően ismertetni kell.

Az egyik alapvető információ a folyadékfesték felhasználási területének ismertetése, vagyis hogy milyen anyag (fa, fém, fal stb.) bevonására alkalmas.

Közölni kell, hogy milyen céllal készült, vagyis alapozó (esetleg korrózió ellen védő), átvonó vagy fedőfestésre ajánlott. Célszerű az egyes termékek használati utasításában jelezni, hogy milyen társcikkek kombinációja eredményez stabil, tartós bevonatrendszert.

A tájékoztatás lényeges eleme a hígíthatóság. Ez tartalmazza a használható hígító (vagy hígítók) nevét és ajánlott mennyiségét is.

Nem elhanyagolható ismeret a festék kiadóssága és fedőképessége. A fedőképesség az a legkisebb festékmennyiség (g/m2-ben kifejezve), amely a felület eredeti színét eltakarja. Ez természetesen különbözik „nedves” és „száraz” állapotban. A kiadósság alapján viszont a vásárló kiszámíthatja, hogy milyen mennyiségű folyadékfestékre van szüksége. Ez megmutatja, hogy a gyártó által kiszerelt festékmennyiség az optimális vastagságban – mekkora (hány m2) felület bevonására alkalmas.

Ezt a felhasználó erős hígítással növelheti, de akkor a fedőképesség romlik, míg hígítás nélkül csökkentheti, de ez a terülőképesség rovására megy. A száradás többlépcsős folyamat. A porszáraz felület már enyhe érintéssel megfogható, a teljesen száraz már átkenhető, míg a teljesen átkeményedett felületű tárgy használatba vehető.

A gyártóknak közölniük kell, ha a festék valamelyik komponense gyúlékony, robbanásveszélyes vagy esetleg mérgező. Ebben az esetben a felhasználás során be kell tartani a biztonsági előírásokat.

A felhasználáskor jelentkező bosszúság elkerülhető, ha a folyadékfesték felhordási módjáról (szórópisztoly, ecset stb.) is tájékoztatást adnak.

A folyadékfestékről szóló általános leírás szövege többnyire kitér a festék színére, színezhetőségére, a képződő bevonat rugalmasságára, keménységére, kopásállóságára, illetve az időállóságot befolyásoló fényállóságra, vízállóságra, vegyi anyagokkal szembeni ellenállásra, hőálló képességre. Külön kiemelik, ha a festék korrózióllósága vagy viharállósága átlagon felüli. Feltüntetik a gyártási időt, ami a felhasználhatóságra utal.

3.3.11. Festék- és lakkipari termékek

Rendeltetésük: használati tárgyaink felületi védelme és dekoratív hatásának biztosítása. A cél elérése érdekében szükség van

– a felület gondos előkészítésére,

– a folyadékfestékek előrelátó megválasztására,

– a festékfelhordás pontos, alapos elvégzésére.

A festés és mázolás, lakkozás jó minőségű kivitelezéséhez az ipar ma már jobbnál jobb termékeket gyárt. Ez sokféle anyag, eszköz és felhasználási mód ismeretét követeli, melyre a vásárlók nagy része nincsen felkészülve. A festés, mázolás, lakkozás kivitelezése pedig az utóbbi évtizedekben erősen eltolódott a magánszemélyek felé, az erre hivatott szakemberek csökkenő száma, illetve a munkavállalás magas költségei miatt.

A festés, mázolás, lakkozás munkálatainak vannak olyan fázisai, amelyek nem hanyagolhatók el, ehhez az ipar speciális termékekkel járul hozzá. A főbb áru-csoportok:

– felület-előkezelő szerek,

– tapaszok és kittek,

– festékek és lakkok,

– egyéb festékipari termékek.

A festékréteg felhordása előtt a zsírtalanítás, illetve a portalanítás sem maradhat el. A falfestékek típusától (hagyományos enyves, meszes stb., mosható – diszperziós, olajfesték) függően, illetve a falfelület állapota alapján különféle előkészítés szükséges. A fal porolása a hagyományos festékréteg eltávolítása (lemosása, szappanozása, lekaparása), enyves, gipszes tömítése, csiszolása, „glettelése” stb. nagyban kihat a későbbi eredményre. Tudni kell, hogy enyves falfestékrétegekhez a meszes festék rosszul tapad, előzőleg tehát azt el kell távolítani. A mosható műanyag diszperziós falfestés egyszerűbb. De ennél is ismerni kell a tulajdonságokat: a vizes diszperziók elsősorban lúgos felületekhez (beton, cement, friss vakolat, meszes festék) tapadnak, és csak azok nedvesítése után). A szerves hígítójú műgyantafestékek viszont enyves festékre is felvihetők, de a felület mindenképpen száraz legyen.

Olajfestékkel rendszerint a konyhát, a fürdőszobát, a WC falának lábazati részét, ún. csempemagasságig szokták mázolni. A felület így egyszerűen tisztítható, fényes lesz. Ez utóbbi azonban különlegesen sima alapot igényel, különben a tetszetősség erősen csökken. A telítés, a tapaszolás és a csiszolás munkaigényes műveletet, de jó eredmény e nélkül nem várható.

3.3.11.1. Tapaszok és kittek

Feladatuk a kiálló részektől megtisztított (csiszolt) felületekben található mélyedések, repedések, karcolások kitöltése.

Összetételük a bevonandó felülettől, a felhordandó festéktől, a várható igénybevételtől függően változó.

A késtapaszok nagy mennyiségű töltőanyagot (talkum, litopon, kréta stb.), valamint kötőanyagot (olaj, műgyanta) tartalmaznak. Ez utóbbi biztosítja a kenéshez szükséges pépszerű konzisztenciát, a száradás és átkeményedés után a szilárdságot, a rugalmasságot, a vízállóságot stb. Keményedésüket szárítóanyaggal, színüket pigmentekkel befolyásolhatják. Kenőkéssel, simító szerszámmal a felületi mélyedésekbe bejuttathatók, de az egyszerű réteg 1 mm-nél vastagabb ne legyen, mert zsugorodása jelentős és repedezik; száradás után viszont újabb anyagmennyiség vihető fel. A fémekhez használt tapaszok a nagyobb hőtágulás miatt – rugalmasabbak, mint a fatapaszok. (Fakittek: enyves-gipszes, lenolajkencés pépek.)

A szórótapaszok a nehezebben hozzáférhető helyeken és apróbb egyenetlenségek sima felületté alakításához szolgálnak. Kötőanyaguk általában műgyanta.

Egyes tapaszok olyan kiegyenlítő glettanyagok, amelyek száraz, hideg helyiségben önálló bevonatként is alkalmazhatók. Színük tetszetős (és variálható), kötőanyaguk polivinil-acetát, tehát nem enyves falra ajánlott.

3.3.11.2. Festékek

Falfestékek. Egy lakás felújítása során a legcélszerűbb sorrend: a falak festése, majd az ajtók, ablakok mázolása és végül a padló, parketta lakkozása.

Az épületek falfelületeinek felújítása azok védelmét, esztétikai értékének növelését jelenti, de lakóikra gyakorolt lélektani hatása sem elhanyagolható.

Az utóbbi idők termékválasztéka, korszerű, új anyagai visszaszorították a hagyományos falfestési eljárásokat (és ebben még nincs is benne a tapétázás terjedése).

A falfestés hagyományos módja. Mostanában főként az épületek külső festésére jellemző. A tartósságot és az időjárás hatásai elleni védelmet kell szolgálnia. Így a legjobbak azok, amelyeknek kötőanyaga erős kapcsolatba lép a külső vakolat anyagával.

A hagyományos kötőanyagok közül így a cement és a vízüveg játszik fontos szerepet. Mivel a festés művelete komoly szakértelmet kíván, a szakipari, építőipari munkások választják ki ehhez az időjárásálló pigmenteket is.

Belső falfestékek kötőanyagaként a mész (különösen nagy páratartalmú helyiségekben) és az enyv tartják magukat. Az ilyen festékek tartóssága viszonylag csekély, dörzsállóságuk, védőhatásuk a mai követelményeknek többnyire már nem felel meg.

A korszerű falfestés. A festékipar a felhasználásra előkészített állapot, illetve a filmképzőanyag-tartalom alapján a következő típusokat gyártja:

– por alakú termékek (amelyek vizes áztatás után kötőképessé, majd száradó, de nem vízállóvá alakuló falfestékek);

– műanyag diszperziós folyadékfestékek (vízzel hígíthatók, bőrösödésre nem hajlamosak, nedves, de nem enyves falhoz jól kötődnek, gyorsan száradnak, majd utána moshatók);

– műgyanta bázisú folyadékfestékek (szintetikus hígítóval hígíthatók, bőrösödésre hajlamosak, csak száraz falra vihetők fel, jól száradnak és tapadnak, moshatóak).

A korszerű falfestékeknél lényegesen egyszerűbb a festés technikája, a színbeállítás (színezőpasztákkal), a kezelés és tárolás módja, és összehasonlíthatatlanul jobb bevonatrendszerük használati tulajdonságainak összessége. A megszáradt film matt, esztétikus, színtartó, többnyire vízálló és mosható, de tudni kell, hogy csak több réteg felhordása után biztosít kellő védelmet. A penészedést gátló adalékanyaga révén nedves, párás helyiségben is használható, hiszen a film azzal, hogy a gőzt átereszti, biztosítja a fal szellőzését. Ugyanakkor moshatósága folytán a lecsapódó víz letörölhető. A felület moshatósága bizonyos mértékű dörzsállóságot is feltételez, a jobb minőségűek pedig kültéri munkálatokhoz is használhatók. Azt nem szabad elfelejteni, hogy filmrétegük a hagyományos festékhez viszonyítva vékonyabb, ami gondosabb – simább – felület-előkészítést igényel.

Alapozófestékek mázoláshoz. Az alapozófestékek elsődleges feladata a felületvédő hatásban rejlik. Ebben benne van, hogy a bevonandó anyaghoz jól tapadjon és más, következő filmnek tapadását is lehetővé tegye, azaz tartós átmenetet biztosítson a tárgy és annak külső filmrétegei között.

Pigmenttartalmuk nagy, ezzel a tárgyak anyagi jellegét, színét elfedik, több esetben aktívan részt vesznek a korrózió elleni védelemben aktív részvételükkel szolgálják a védelmet. Tetszetősségük, színük, fényük ezzel szemben elhanyagolható jellemzők.

A fafelületre alkalmazott alapozófestékeknél a követelmények a jó fedőképességet, ecsetelhetőséget, hígíthatóságot írják elő. Filmképző anyaguk részben növényi olaj, részben szintetikus alapú. Az előzőek bármilyen átvonófesték alá használhatók, olajfesték-hígítókkal hígíthatók, de viszonylag lassan száradnak. A műgyanta bázisúak viszont elsősorban szintetikus zománcfestékek alá használhatók, a hígítószer összetételére érzékenyebbek, száradásuk ellenben gyorsabb.

A fémfelület bevonására szolgáló alapozófestékek használatának legfőbb célja a korrózió elleni védelem, a többi tulajdonság – száradási idő, kezelhetőség stb. – a minősítéskor alárendelt szerepet kap. A leghatékonyabb még ma is a míniumot (Pb204) tartalmazó alapozófesték. Gyengébb a ZTO, az ólomfehér vagy a horganyfehér tartalmú. A míniumos olajfesték hátránya, hogy lassan szárad: a mínium és a lenolajkence egymással reakcióba lép, amihez idő kell. Ezúton viszont nagy víz állóságú vegyület, ún. ólomszappan képződik. (A védelem fokozása érdekében ajánlatos az első mázolást követően egy-két hét múlva újabb réteg míniumos olajfestéket felvinni.)

Alumíniumra, cinkre stb. könnyűfém-alapozók is készülnek. A műgyanta bázisú filmképzők gyorsabban száradnak, hamarabb átfesthetők. Fő feladatuk – a bevont tárgyak külső hatások elleni védelme mellett – a higiénikus és esztétikus felület biztosítása. Filmképző anyagukat ezért úgy választják meg, hogy az fényes, vízálló, vegyszerálló és fényálló bevonatot képezzen. A viszkozitást, ami az ecsetelhetőség miatt fontos, egyszerű beállítani, mert pigmenttartalmuk kisebb. A jó minőségű fedőfesték (zománcfesték) nem öregszik, vagyis felülete nem hólyagosodik, nem repedezik meg és színét jól tartja. A filmréteg főbb tulajdonságai alapján elkülöníthetők egymástól a kültérben és a beltérben használható fedőfestékek.

Néhány festékkel szemben különleges követelményeket is támasztanak. A fűtőtestek (radiátorok) festésére szolgáló anyagoknak pl. legalább 110 °C-os hőmérsékletig változatlanul tartaniuk kell tulajdonságaikat.

3.3.11.3. Lakkok

A lakkok elsőrendű feladata is a bevont felület védelme. Néhány kivételtől (aszfalt-, bitumen-, kátránylakkok) eltekintve színtelen bevonatot biztosítanak, vagy több réteg esetén sárgás filmet hoznak létre.

Sok használati vagy dísztárgyunk esztétikai értéke csökkenne, ha a felületét bevonó filmréteg elfedné annak természetes anyagi jellegét, mintáját. Ez elsősorban a fatárgyakra vonatkozik, amelyeknél az évgyűrűk metszésvonalaiból származó rajzolat biztosítja a színfurnér, lemez, deszka stb. tetszetősségét. Különösen így van ez a hagyományokat még jól tartó hajópadló, illetve parkettpadlózatnál, míg egyéb fatárgyak, bútorok bevonásánál használt műanyag fóliák miatt ez csökkent.

A fatárgyak szilárdsága, keménysége nem biztosít a külső erőhatásokkal szemben olyan mértékű ellenállást, hogy esztétikai értéke huzamosabb idő alatt ne csökkenne. Ehhez járul még az is, hogy a fa – mint szerves anyag – a nedvességre érzékeny, vetemedik, alakját változtatja. A nedves fa ugyanakkor a mikroorganizmusoknak is jó táptalaja, így a vízfelvételtől feltétlenül óvni kell. A színtelen lakk bevonatrendszer – miközben nem fedi el a fa szép színét és mintázatát – növeli annak mechanikai erőkkel szembeni ellenállását, védi a víz, a vegyszerek, a mikroorganizmusok stb. károsító hatásaitól. A lakkok nagy része alapozott fémfelületek átvonására, a külső környezettől való elzárására is alkalmas. Ennek elsősorban a fokozottan víz- és időjárásálló, szintetikus eredetű lakkok felelnek meg. A lakkok a filmképző anyag jellege alapján ugyanis két csoportba sorolhatók: természetes és mesterséges eredetűekre.

A természetes eredetű lakkok csoportja is sokféle anyagot foglal magában. A gyantalakkok mesterségesen átalakított benzines fenyőgyanta oldatok. A szeszlakkok természetes gyanták alkoholos oldatai. Anyagi jellegükből fakadóan belső térben, erős vízhatásnak ki nem tett fafelületek lakkozására használhatók.

Az olajbázisú lakkok száradó olajok (standolajok) és egyéb gyanták összefőzése során készülnek. Az olaj mennyiségétől függően sovány, félzsíros, kövér változatait gyártják. Egyesek (pl. csónaklakk) vízállóak és időjárásállóak, de idővel repedeznek, és így elvesztik védő funkciójukat. A cellulózszármazékok közül a cellulóz-nitrát a jelentősebb. A nitrolakkok gyorsan száradnak, keményednek, és ez után polírozhatók. A bevonat víz-, benzin- és olajálló, viszont erősen gyúlékony.

Jó víz- és vegyszerállósággal, előnyös mechanikai tulajdonságokkal rendelkeznek a kaucsukszármazék alapú lakkok (pl. klór-kaucsuk), magas áruk következtében azonban csak ipari célokra terjedhettek el.

Az alkidgyanta-oldatok fényes, kemény, kültérben is alkalmazható bevonatot eredményeznek. Tulajdonságaik széles skáláját a módosító anyagok (száradó, illetve félig száradó olajok) mennyisége és fajtája biztosítja.

A fenolgyanta lakkok az ismert szerkezetbeni különbségek alapján hőre lágyuló (novolak) és hőre nem lágyuló (rezol) változatban állíthatók elő.

Az amingyanta anyagú lakkok egy része 100–120 °C-on beégethető, más részük viszont savval keményíthető.

Kiemelkedően előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek a poliészterlakkok. A két komponens vegyi reakciójaként kemény, bizonyos erővel ható karcolásnak, víznek, vegyszereknek, cigarettaparázsnak is ellenálló bevonat képződik – ezért a bútoripar is előszeretettel használja.

Ugyancsak két komponensűek a poliuretán lakkok. Egyik alkotójuk (a poli-izo-cianát) a kötésig igen érzékeny a nedvességre, viszont utána kiváló víz-, vegyszer- és oldószer-állóságú. Kiugróan jó kopásállósága mellett rugalmas bevonatrendszert alkot, ami a padlózaton előnyösen érvényesül.

Az epoxigyanta lakkok jelentősége magas áruk miatt a közforgalomban még csekély, tulajdonságaik viszont kiválóak.

A szintetikus anyagok ismert előnyeként speciális lakkok (pl. jégvirágot utánzó lakkok, zsugorlakkok) is készíthetők.

A lakkok csoportosítása kémiai összetételükön túl felhasználási területük szerint is történhet. Rendeltetésüket figyelembe véve két nagy fajtájuk különíthető el:

– szabad térben lévő fa- és fémfelületek bevonására alkalmas lakkok,

– parkett- (illetve padló-) lakkok.

Az első csoport cikkeivel szemben a víz- és időjárás-állóság a legfőbb követelmény. A jobbnál jobb zománcfestékek választéka miatt a kültéri lakkok felhasználása szűk körű (pl. csónaklakk). Jelentősebbek a kiskereskedelmi forgalom mennyiségét tekintve a padló-, illetve parkettlakkok, melyekkel érdemes külön foglalkozni.

Tartós parkettlakkok. A lakásoknak porosodás, piszkolódás, mechanikai, főleg csiszoló-koptató hatás, felmosószerek vegyi hatása szempontjából legerőteljesebben igénybe vett része a padlózat. Korszerű építkezések során lakásokban és irodaépületekben gyakran használnak padlózatfelszínül faltól-falig szőnyeget, a szobák nagy részében azonban a parkett az általános, csak a régi házak és lakások padlózatánál látható ún. hajópadló.

A faanyag bármennyire is kemény, a használat közben gyorsan veszít tetszetősségéből, emellett lakkbevonat nélkül aligha tartható tisztán. A parkettlécek, padlóilleszkedések hézagaiban a por, piszok, nedvesség könnyen megtapad, az esetleges viaszos bevonat pedig ezeket kifejezetten vonzza.

A parkettlakkok feladata a faanyag tetszetős színének megőrzése mellett a padlózat védelme. Az egybefüggő lakkbevonat több – legalább 2–3 – rétege oly mértékig kemény, hogy ellenáll a járkálás erőhatásainak. Erre rideg anyag nem képes, így kellő rugalmasságúnak is kell lennie. A parkettlakkok tartósságát kopásállóságuk határozza meg. Ez viszont az előző két tulajdonság optimális arányától függ. A nagyon kemény bevonatrendszer sokáig változatlan marad a dörzsölő-csiszoló erők ellenére, viszont az ütőerők hatására megrepedezik, lepattogzik. A nagy rugalmasságú filmréteg viszont az éles, kemény tárgyak erőhatásaival szemben nem elég ellenálló, ekkor a faanyag védelmét sem képes ellátni. Fontos tehát a gyártók által javasolt módon használni a lakkokat. A kétkomponensű lakkoknál (pl. a keményedő amingyanta és a savat tartalmazó, edzőkomponensek összekeverésénél) ajánlatos az előírt arányok betartása, mert különben vagy túl nehezen szilárduló film, vagy túl rideg, kevéssé tartós bevonat képződik.

A használati utasítás betartása más területen is igen lényeges. A levegő nedvességének hatására kötő lakkok rosszul záródó edényben tönkremennek, nedves faanyagon rosszul kötnek, használhatatlanná válnak. Egyes komponensek (savas alkotók) a fémekkel érintkezéskor elszínezik a lakkot, mások az előírtnál alacsonyabb hőmérséklet esetén tejszerű filmet hoznak létre. A lakkok egy része a faanyaggal is reakcióba lép, aminek színváltozás (sötétedés) a következménye. Ilyenkor az előírt alapozó használata nem nélkülözhető.

A használati utasítás felhívja a figyelmet a gondos felület előkészítésre is. Csak teljesen sima, por- és nedvességmentes felületre hordható fel lakk. Tudni kell azt is, hogy a még bevonatmentes faanyagba az első lakkréteg könnyen felszívódik, míg annak felületi rétegét át nem itatja. Ez szükséges a jó tapadóképesség biztosítása érdekében. Ekkor azonban a hajópadlók bevonása esetén a felület szálkásodik, amit csak újabb csiszolással lehet megszüntetni.

A jó minőségű lakkbevonat feladatát csak akkor töltheti be, ha a vízzel, illetve a mosószeroldatokkal szemben ellenáll. Ilyenkor sem fényét nem változtathatja, sem rugalmasságából nem veszíthet. Mivel a lakkanyag a padlózat illesztési hézagait kitölti, egyenletesen sima bevonatot ad, a sima felület könnyen tisztán, higiénikusan tartható.

3.3.11.4. Egyéb festékipari termékek

A felület-előkezelő készítmények fa- és falfelületeknél arra szolgálnak, hogy a pórusokat tömítsék, a bevonandó anyag szívóképességét a lehető legminimálisabbra csökkentsék, ezáltal a jóval drágább festék-, lakkipari termékből anyagmegtakarítást eredményezzenek. Fémfelületeknél – főleg vas- és acéltárgyaknál – fontos funkciójuk a rozsdátlanítás kémiai reakció segítségével, ezután pedig a fémet passziválniuk kell.

A tapaszok és hígítók szerepéről már volt szó. A csiszolópaszták és polírpaszták a bevonásra váró felület simaságát hivatottak biztosítani. Az előzőek a már egy ízben mázolt felületek kisebb egyenetlenségeinek kitöltésére szolgálnak. A polírpaszták segítségével viszont a felület fényesítését lehet elvégezni. Anyagaik különféle viaszok, terpentin stb., valamint finomszemcsés ásványi anyagok.

A festéklemosók (festékeltávolítók) maró hatású, egészségre káros és tűzveszélyes oldószerek keverékei. A régi, kopott festékréteget duzzasztják, felpuhítják, ezáltal az eltávolíthatóvá válik. Alkalmasak az ecsetek tisztítására is, bár egyszerűbb a mázolás befejezését követően rövid időn belül a festék hígítójával végzett kimosás.

A színezőpaszták a nem teljes színskálában vagy csak fehér színben forgalmazott folyadékfestékek színbeállítására szolgálnak. Rendeltetésüktől függően vizes vagy olajos pigmentkoncentrátum-diszperziók. Nagy gondosságot igényel a festékben való eloszlatásuk, homogenizálásuk.

3.3.12. A festés-mázolás szerszámai

Az ecsetelés a legrégebbi kézi festékfelviteli eljárás. A szakszerű ecsetelés gyakorlatot igényel, és még így sem termelékeny. Előnye viszont, hogy egyszerű és kicsi a festékveszteség. A festendő tárgy méretétől, alakjától, helyzetétől és felületi kiképzéstől függetlenül alkalmazható eljárás. A festék a felület legkisebb repedéseibe, üregeibe is jól behatol. Az ecsetnyomás mechanikai hatására a felületi egyenetlenségekből a levegőt kiszorítja, majd festékkel kitölti.

A szakszerű ecsetelésnek egyik előfeltétele a célnak legmegfelelőbb eszköz használata. A kivitelezést végző vásárolhat pl. a portalanításhoz porolóecsetet, impregnáláshoz és alapozófestéshez marokecsetet, a lakkozáshoz lakkecsetet, az ecsetnyomok elsimítására szolgáló oszlatóecsetet, a vonalzáshoz készült vonalzóecsetet, nehezen elérhető bemélyedések mázolásához radiátorecsetet, nagyobb egybefüggő falfelületek festéséhez korongecsetet stb.

Az ecsetek alkalmazásának fontos tényezője, hogy a használatot követően az ecset mivel és hogyan tisztítható, tárolásának mi a helyes módja. Ismerni kell a nagyobb felületen végzett meszeléshez legcélszerűbb meszelőáru fajtáit, de még azt is, hogy lakkozáshoz nem a legmegfelelőbb az új ecset, mert a lakkanyag sűrű, ragadós volta miatt szőrszálakat húz ki az ecsetből, ami a munka minőségét rontja.

A meszelő- és ecsetáruk minőségét elsősorban a szálasanyagok minősége (állati szőrök, műanyagok) és a szálasanyag rögzítésmódja (ragasztás, acélhuzalos rögzítés stb.) befolyásolja. A végzendő munka tetszetősségét a felhasznált munkaeszköz minősége is segítheti vagy ronthatja.

Az ecsetelésnél tudni kell, hogy a folyadékfesték csak úgy dolgozható el, ha hossz‑, majd keresztirányban kenjük el. A végső – simító – ecsethúzások mindig függőleges irányban, az anyag bevonásakor pedig a rostok szálirányában történjenek. Az ecsetet a festékbe csak kb. a szőrzet egyharmadáig szükséges belemártani, a rátapadt festékmennyiséget a doboz falán kinyomni. Az ecset festés közben a felülettel közel 45°-os szöget zárjon be, így annak foglalatanyagához nem folyik be a festék. A festés befejezése után az ecsetet a használt hígítószerben, mosószeres vízben, öblítéssel ki kell mosni és szárazra kell törölni.

Azt se felejtsük el, hogy a festék a munkálatok közben homogenitásában változik, időszakonként tehát fel kell keverni. A falfestés egy másik – termelékenyebb – eszköze a teddy-henger. Használata egyszerű, az egy mozdulattal bevonható felület az ecseteléshez viszonyítva nagyobb. Ezzel sem hanyagolható el az egymásra merőleges festékfelvitel módja. Bundás külseje érzékenyebb a folyadékfesték viszkozitására. A túl híg festéknél sok a csepegési veszteség, sűrűnél pedig nem biztosít egyenletes vastagságú filmet, de a nagy mennyiség felvitele pazarlás és nehéz is.

A szórópisztoly (3.25. ábra) segítségével időegység alatt lényegesen nagyobb felület vonható be, viszont több gyakorlatot igényel a használata. A szórástávolságnak alapvető fontossága van. A közeltartáskor egységnyi felületre sok festék jut, és az többnyire megfolyik. Távolról viszont a permet nagyon vékony filmréteget képez, aminek nincs kellő fedőképessége (3.26. ábra).

3.25. ábra - Szórópisztoly működési elve a) a szívórendszerű szórópisztoly (régebbi típus) működési elve; b) felsőtartályos szórópisztoly metszete; c) belső porlasztású fúvóka

Szórópisztoly működési elve a) a szívórendszerű szórópisztoly (régebbi típus) működési elve; b) felsőtartályos szórópisztoly metszete; c) belső porlasztású fúvóka


4.26. ábra - Mixelők a) álló mixgép, b) kézi mixgép (mixstáb)

Mixelők a) álló mixgép, b) kézi mixgép (mixstáb)


Bármilyen festékfelhordási módot is választunk, azt tudni kell, hogy tartós, időálló bevonat csak több (legalább három) réteg felvitelével biztosítható. A rétegvastagságot azonban csak a felület száradását követően szabad növelni, és a szükséges színhatás elérése érdekében az alsó film színe mindig világosabb legyen a felette következőnél.