Ugrás a tartalomhoz

Szolgáltatástechnika

dr. Barótfi István

Mezőgazda Kiadó

8.3. A látószerv és a látás

8.3. A látószerv és a látás

A szemből, a látóidegekből és az agy bizonyos részeiből álló látószerv a fényingert olyan ingerületté alakítja át, amelynek szubjektív következménye a külvilágban lévő különbségek felismerése érzet útján. Ez a jelenség a látás.

A látótér azoknak a térbeli irányoknak az összessége, amelyekben a nyugvó szem mozdulatlan fejtartással valamilyen tárgyat észlelni képes. A látótér lehet monokuláris (az egy szemmel látás tere) vagy binokuláris (a két szemmel látás tere).

A külső világot optikailag leképező szemnek az a tulajdonsága, hogy általában önműködően beáll a mindenkori tárgytávolságra, az akkomodáció, az pedig, hogy egymáshoz közelinek látszó tárgyakat elkülönítve képes észlelni, a látóélesség.

A színérzet a látásérzetnek az a jellege, amelynek alapján a megfigyelő a látótér két azonos méretű, alakú, szerkezetű, egymáshoz csatlakozó része között különbséget tud tenni. Ezt a különbséget a megfigyelt sugárzások spektrális eloszlásának eltérése okozhatja. Jellemzője a színezet, aminek eredménye a színek kék, zöld, piros stb. megnevezése.

A színezettel rendelkező színérzet kromatikus, a színezettel nem rendelkező színérzet (fehér, fekete és a különböző szürkék esetén) akromatikus. Ez alapján különböztetjük meg a kromatikus és az akromatikus látóteret.

Az adaptáció az a folyamat, amelynek során a látószerv tulajdonságai a látótér fénysűrűségéhez és színingereihez illeszkednek, illetve az az állapot, amely a folyamat befejezése után is tart.

Az emberi látószerv a sötétben látáshoz (sötétre adaptált szem) külön mechanizmust fejlesztett ki, amelyre jellemző egyrészt a nagy fényérzékenység (néhány század cd · m–2), másrészt a kevés információ, pl. a színeket nem érzékeli. A látóélesség nagyon csökevényes, több tíz másodperces időállandójával a mozgásokat alig-alig ismeri fel. A sötétre adaptáló képesség jelentős csökkenése vagy teljes hiánya a farkasvakság.

A világosban látásnak (világosra adaptált szem) viszont kitűnő a látóélessége, egy ívperces látószögű részleteket már elkülönítve észlel, tizedmásodperces nagyságrendű időállandójával gyors mozgásokat is figyelemmel tud kísérni, a fénysűrűség néhány cd · m–2.

Annak a fénynek a hullámhossza m), amely olyan érzetet vált ki, hogy a felület a legtöbb fényt bocsátja ki (legnagyobb a világossága), sötétre adaptált szemnél 515 nm, világosra adaptált szemnél pedig 555 nm. Ha valamely λ hullámhosszúságú fény meghatározott feltételek mellett olyan világosságérzetet kelt, mint a λm hullámhoszszúságú, akkor a két fény sugárzott teljesítményének arányát, a láthatósági tényezőt a hullámhossz függvényében ábrázolva a világosban látásra [V(λ)], illetve a sötétben látásra vonatkozó láthatósági függvényt [V’(λ)] kapjuk (8.5. ábra). A sötétben látás és a világosban látás között van a szürkületben látás, amikor a fekete és a fehér között a szürke árnyalatok egész sorát tudjuk megkülönböztetni.

8.5. ábra - A V(l) és a V’(l) láthatósági függvény

A V(l) és a V’(l) láthatósági függvény


A kontraszt a látótér időben egymás melletti (szimultán) vagy egymás utáni (szukcesszív) fény- és/vagy színingerei közötti különbség által kiváltott érzetek kölcsönhatása. Legfontosabb fajtái a világosságkontraszt és a színkontraszt.

A világosságkontraszt objektív kifejezésére L1 tárgy-fénysűrűség és L2 környezeti fénysűrűség esetén a fénysűrűségkontraszt használatos a következő kifejezések egyikével:

Jól látható, hogy az egyes kifejezések eltérő számértéket adnak, és így az a helyes, ha a fénysűrűségkontraszt értékének megadásakor a számításához alkalmazott kifejezést is megadják.

Az a) szerinti kifejezés nagyobb fénysűrűségek esetén használatos.

A b) vagy a c) szerinti kifejezés használatakor a tárgy és a háttér közötti kontraszt a számérték előjele alapján

pozitív, amikor a tárgy fénysűrűsége (L1) nagyobb a háttér (L2) fénysűrűségénél (az ún. „fehér a feketén” helyzet, pl. kréta a táblán),

negatív, amikor a tárgy fénysűrűsége (L1) kisebb a háttér (L2) fénysűrűségénél (az ún. „fekete a fehéren” helyzet, pl. nyomtatott szöveg a papíron).

– A c) szerinti kifejezés használatakor a tárgy és a háttér közötti kontraszt a számértéke alapján

kicsiny (K < 0,3): ekkor a tárgy nehezen különböztethető meg a háttértől, illetve a színek vagy színárnyalatok jelentéktelen mértékben különböznek egymástól,

közepes (0,3 K 0,6): ekkor a tárgy jól megkülönböztethető a háttértől, illetve a színek vagy színárnyalatok észrevehetően elütnek egymástól,

nagy (K > 0,6): ekkor a tárgy élesen kiválik a háttérből, illetve a színek vagy színárnyalatok határozottan elütnek egymástól.

– A fénysűrűség szokatlan eloszlásának vagy szokatlan értékének, illetve a térben vagy időben fellépő erős kontrasztnak a következtében a látás kényelmetlensége és/vagy a tárgyak felismerhetőségének csökkenése jelentkezik, amit káprázásnak nevezünk, és határa az egyéni érzékenységtől függően 0,8...1 sb.

Megkülönböztethető:

közvetlen káprázás, amelyet a látótérben lévő – különösen a nézési irányhoz közel eső – fényforrás, illetve világítótest (mint önvilágító tárgy) okoz,

tükröző káprázás, amelyet a reflexiók okoznak – főként akkor, ha a visszavert képek ugyanabban vagy közel ugyanabban a nézési irányban jelennek meg, mint a nézett tárgy.

– Használatos egy további megkülönböztetés is:

a zavaró káprázás anélkül okoz látási kényelmetlenséget, hogy szükségképpen rontaná a tárgy(ak) látását, vagyis látásteljesítmény-csökkenést okozna, és mivel egyénenként jelentősen eltérő körülmények között lép(het) fel, pszichológiai káprázásnak is nevezik,

a rontó káprázás anélkül rontja a tárgy(ak) látását, vagyis okoz látásteljesítmény-csökkenést, hogy szükségképpen látási kényelmetlenséget okozna, és ezért fiziológiai káprázásnak is nevezik, és mindkettő mennyiségi meghatározására már igen sok vizsgálatot végeztek, de minden esetre alkalmazható, általánosan elfogadott matematikai összefüggéseket még nem sikerült találni.

– Ha a fényingernek a káprázáson túl olyan hatása is van (volt), hogy bizonyos ideig semmilyen tárgy sem (volt) látható, vakítás alakul(t) ki.