Ugrás a tartalomhoz

Tájtervezés - tájrendezés

Dr. Csemez Attila

Mezőgazda Kiadó

1. fejezet - Ajánlás

1. fejezet - Ajánlás

A jövő század gazdasági, kulturális versenyét a világ azon régiójának népe fogja megnyerni, amelynek környezetét, életterét hozzáértő tájépítészek olyanná alakítják, hogy az kreativitásra késztessen. Ez a mondat – mintegy tizenöt évvel ezelőtt – egy Japánban rendezett tájépítészeti világkonferencia konklúziójaként hangzott el.

A konferenciát a japán gazdasági élet vezetői, illetve ezek kommunikációs menedzserei szervezték, finanszírozták; mégpedig ott is szokatlan nagyvonalúsággal.

A fent idézett mondatot itthon azóta számtalanszor elmondtam, leírtam. Az esetek többségében nem vártam reagálást, de ha ritkán akadt, az többnyire a hóbortosoknak járó szánakozó mosoly volt.

A japán konferencia záróülésén megjelent szponzorok – úgy tűnik – igen komolyan vették az „ajánlást”, mert azóta a dél-koreaiakkal szinte versenyezve szervezik egyetemeiken az újabb tájépítészeti szakokat, karokat. Igaz, Japánban nem tekintik hóbortosnak azt, aki a szerinte legszebben virágzó cseresznyefák látványáért száz kilométereket hajlandó utazni.

Hazánkban a pszihológia újra „menő” lett, de boncait figyelve, egytől sem hallottam még, hogy a táj pszichotonikus (a lelki egyensúlyt erősítő, a jó közérzetet növelő) hatásai fokozhatóak, még kevésbé azt, hogy ez – egyrészt az ökológiai, másrészt az esztétikai értékek növelésével – a tájépítészek feladata. (Van olyan gyanúm, hogy sok pszichológus nem is tudja mi is a tájépítészet!)

Hazánkban Mikoviny Sámuel – a világon talán elsőként – már a XVIII. század első felében tájat rendezett. Azóta folyamatos ez a tevékenység a Kárpát-medencében, igaz, nagyon elszigetelt módon. Mikoviny idején még nem tájépítészeknek hívták e hivatás művelőit, hiszen az amerikai Olmsted csak a XIX. században vezette be ezt az elnevezést.

Nebbien Henrik – a Brunswick grófok, és igen sok más nagybirtokos – tájrendezője a XIX. század első felében gazdasági tanácsosnak („Ökonomie-Rat”) nevezte magát. A földbirtokok természeti adottságainak javításával többlethozamot és ezzel együtt esztetikai értéknövelést vállalt illő javadalmazásért. (A városszéli mocsaras területből tavakat, szigeteket létesítve – funkcióját tekintve – a világ első közparkjának, a Városligetnek tervpályázatát ő nyerte 1813-ban.)

Nebbien javasolta, hogy a „tájtervezést” tanítani kellene. Az oktatás helyéül Mosonmagyaróvárt tartotta alkalmasnak. Eredménytelenül kerestem erre vonatkozó okmányt, azonban feltehetően folyt ilyen jellegű képzés, különben nem az ottani tanárt, Ilsemann Keresztélyt hívták volna Budapest kertészeti igazgatójául.

A múlt század végétől kezdődően Räde Károllyal egymást váltva tanították intézményünk elődjében a „kertművészetet”. Talán nem véletlen, hogy a nemzetközileg elismert építészmérnök, Rerrich Béla (a szegedi egyetemi épület és tér tervezője) – iskolánk igazgatójaként – haláláig tanította a kertépítészetet. Szinte biztos, hogy nincsen ország, amelyben diszciplinánk tudatos gyakorlata és oktatása a miénknél korábbi és folyamatosabb lenne.

Ormos Imre professzor a kertművészetnek, kerttervezésnek világszerte elismert mestere, művésze volt. A tájrendezés, tájépítészet diszciplína művelésének, oktatásának ötlete – utódjában – az 1940-es években merült fel. Az erre való felkészülés a kolozsvári egyetem közgazdasági karára való beiratkozással indult.

Ormos professzor idején szakterületünknek egy tanszéke volt. Ma egyetemi kara van, öt tanszékkel. (Az oktatás, kutatás alakulását Csemez professzor jelen könyve részletesen ismerteti.)

Arra törekedtünk, hogy szakterületünkön olyan „utódok” nevelődjenek, akik a „konglomerátum” részterületeinek művelésére – nemzetközileg elismerten – alkalmasak. Úgy tűnik, ez sikerült. Mind az öt tanszékvezető a magyaron kívül más nyelven is tudott, tud akár itthon, akár külföldön egyetemi szintű előadást tartani. Remélem, hogy karunk (egyetemi szövetségen belül) a mintegy huszonöt-harminc hasonló tudományágú európai oktatási intézmény rangsorában (Hannover után) a második helyen lesz, közép-európai feladat- és hatáskörrel.

Az 1963 óta önálló tantervvel működő táj- és kertépítészeti szakra évenként tíz hallgató „iratkozhatott”. Általában hetven-nyolcvan jelentkező volt, többségük lány.

Ma a Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Karnak az első évfolyamon hatvan hallgatója van és negyvenen iratkoztak (a jelentős tandíj megfizetésével) a „nulladik” évfolyamra.

Szakterületünk múltjának, jelenének vázlatos leírása után, Csemez professzor Tájtervezés – tájrendezés című könyvét ismertetem, méltatom, ajánlom.

Hazánkban, magyar szerzőtől ilyen témájú, jellegű könyv eddig nem jelent meg. A szerző dícséretes úttörő munkát végzett. Biztos vagyok abban, hogy az egyetemi hallgatókon kívül mind a szakterületet, mind a határterületeket művelőknek és nem utolsósorban a magyar tájalakulásnak, alakításnak hasznára, előnyére fog válni.

Julius Gy. Fabos, azaz Fábos Gyula, Massachusetts Egyetemének világszerte ismert tájépítész professzora, talán harminc évvel ezelőtt mondotta: amikor egy tudományág ismeretanyaga egyetemi tankönyvként jelenik meg, az azt jelenti, hogy annak nagyobb hányada elavult. (Persze vannak kivételek, példaként az anatómia.) Az USA jobb egyetemein ezért félévenként olyan „órákra” bontott foglalkozástematikákat készítenek, amelyekben előírják, hogy a hallgatóknak az újabban megjelent közlemények mely részeit kell elolvasniuk, értelmezniük. A professzor nem szónokol a katedrán, hanem a hallgatók kérésére magyarázza, kiegészíti a javasolt közleményeknek homályos, esetleg tévesnek tűnt részleteit, megállapításait. Ez a fajta brain-storming állítólag a professzornak is hasznos. És jaj neki, ha – a magas tandíj fejében jogosan követelő hallgatók – nem tartják eléggé „korszerűnek”.

A szakterületünk igényeit, fejlesztését szolgáló – többnyire megrendelés alapján készülő – tanulmányok, fejlesztési tervek, koncepciók nem jelennek meg a hallgatók által is hozzáférhető kiadványként. Magyar nyelvű szakkönyvek sem jelennek meg. Igaz, hogy a karunkra felvett hallgatók jelentős részének valamilyen nyelvvizsgája van, de ez felvételi feltételnek egyelőre nem követelhető meg, azaz idegennyelvű irodalmat kötelezőnek jelölni ma még nem lehet. Az USA-beli – idézett – oktatási módszer bevezetésére ezért még várnunk kell.

Az előzőekben írtakat fontolgatva úgy tűnik, hogy Csemez professzor feltalálta a magyar „spanyolviaszkot”. Nem „tankönyvet” írt a megszokottak analógiáján, hanem konkrét feladatok megoldását célzó „esettanulmányokat” rendezett logikus rendszerbe. Olyanokat, amelyeket részint személyesen, részint munkatársak segítségével készített, oldott meg. Ennek a módszernek – némi hátrány mellett – kettős előnye van.

Az egyetemi tankönyvek – Fábos professzor szerint – azért tekinthetők elavultnak megjelenésük idején, mert az évtizedes gyakorlat során felfedezett, ellenőrzött tudományos ismereteknek olyan egyetemesen érvényes, megszűrt általánosításait tartalmazzák, amelyek kreativitásra legfeljebb akkor késztetnek, ha részleteik plagizált, avagy téves volta válik nyilvánvalóvá. Amikor Fábos professzor nálunk járt, az USA-ban már egyértemű volt; nem kell memorizálni, hogy egységnyi területre hány gramm vagy szem zöldség-vetőmagra van szükség. A számítógépek memóriájába minden belefér, egyetlen CD lemezre az érvényes magyar jogszabályok mindenestől. Tanítani – többek között – a számítógépekben tárolt, a szakterületre vonatkozó ismeretek alkalmazási módját kell. (Úgy mellékesen; Csemezék legutóbbi tanulmányának szövege az összes grafikus anyaggal – a jelen könyvben megjelentnél részletesebben – az INTERNET-en már hónapok óta elérhető és hasznosítható.)

Jelentős előnye e könyv sajátos jellegének az is, hogy az esettanulmányok feladatmegoldásra orientált módszereit, rendszerét; a bennük manifesztálódott gyakorlati és elvi ismeretanyagot az egyetemi hallgatókon kívül a konkrét területfejlesztési, -rendezési feladatok megoldásával megbízott tervezők is jól értékesíthetik. Amennyiben – tegyük fel – első jelentős feladatának megoldásán dolgozó tervező bizonytalan a tekintetben, hogy mi mindenre kell gondolnia, biztosan kézbe fogja venni Csemez Attila könyvét. Lehet, hogy nem talál „másolható” megoldást, de értékes, jól használható támpontokat biztosan.

Az esettanulmányok között olyan is van, amelynek „tárgya” nem valósult meg. Példaként ilyen a visegrádi vízerőmű. Az a módszer, illetve indokolásmenet, amellyel a tanulmány készítői a tervezett erőmű ökológiai, esztétikai tájrontó következményeit bemutatták, igazolták, jelentős mértékben hozzájárult a koncepció meghiúsulásához. Ezt a rendkívül tanulságos anyagot „tankönyvben” szinte lehetetlen lett volna úgy megírni, hogy hasonló esetekben konkrét munkamódszerként hasznosulhasson.

Az első „környezetvédelmi” törvény „a nem védett tájak” védelmére az akkori mezőgazdasági minisztériumot kötelezte. Mivel azon túlmenően, hogy a feladat ellátására két szakembert jelöltek, gyakorlatilag semmi sem történt. Amikor az ügyért felelős hivatalvezetőnél a dolgok állása iránt külső szakemberek érdeklődtek, az volt a válasz, hogy nekünk elsősorban a termesztést kell szolgálnunk, nem pedig olyan intézkedéseket hoznunk, amelyek csökkenthetik a megtermelhető élelmiszer mennyiségét. Amikor a környezetügyért felelős főhatóság hivatalosan is tájvédelmi intézkedéseket kért, a földművelésügyiek intézkedtek; a feladatkört átadták a környezetügyieseknek. Végzetes hiba volt.

Egy 1972-ben megjelent tanulmány szerzője azt írta, hogy Magyarország mezőgazdaságilag hasznosított területének legalább egynegyedén, esetleg egyharmadán meg kell szüntetni az élelmiszer-termesztést, hogy erdők telepítésével, vízfelületek létesítésével egyszóval tudatosan tervezett, létesített „klímatényezők” révén a megmaradó területeken a termesztés gazdaságosabbá váljék, a termésmennyiségek növelődjenek. Szó volt ebben a tanulmányban – sok minden más mellett – arról is, hogy végre hasznosítanunk kellene legértékesebb természeti kincsünket, a termálvizet. Magyarország Európa gyógyüdülő régiójává válhatna.

Mintegy huszonöt évvel ezelőtt a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége (IFLA) a holland földművelésügyi miniszter kezdeményezésére nemzetközi konferenciát rendezett. A miniszter a tájépítészektől kért javaslatokat arra vonatkozóan, mi történjék a jövőben az addig mezőgazdaságilag művelt területtel, amelyet a túltermelés káros következményeinek csökkentése érdekében másképp kell hasznosítani. (Az Európai Gazdasági Közösség államaiban akkor tíz millió hektárnyi területet kellett úgy „közönbösíteni”, hogy az életszínvonalat tartani, az „életminőséget” ugyanakkor javítani lehessen.)

Az IFLA akkori elnöke magyar tájépítész volt. A konferencia résztvevőivel együtt láthatta a három szinten folyó, azaz a területfejlesztési, a területrendezési, illetve a kiviteli tervezést, amelynek következményeként a jelentős részben tengerfenéken „fekvő” Hollandiának a közepén nagy kiterjedésű tavakat terveznek, erdőket telepítenek főként az üdülést, a tömegsportot szolgálóan. E „népjóléti” létesítmények felelőse, az egész országra kiterjedő tájvédelmi feladatokon túlmenően a földművelésügyi miniszter.

Csemez professzor könyvét ehelyig a jelenlegi magyar, a majdani európai tájépítészeknek ajánlottam. Most gondolatban igen nagyot ugrom és nehány bekezdés erejéig a mindenkori magyar fölművelésügyi miniszternek ajánlom.

Hazánk területének – a rurális belterületekkel – közel 85 %-a a földművelésügyi miniszter hatáskörébe tartozik. Ő felel azért, hogy ezt a területet regionális léptékben úgy hasznosítsák, hogy a használat módja, eredményessége az ország lakosságát ökológiai, fiziológiai, ökönómiai, pszihológiai, esztétikai értelemben az Európai Unió ilyen értemű átlagának megfelelően szolgálja.

A most következő bekezdésben írottakat, az 1996. december 16-án hivatalba lépett földművelésügyi miniszter sokkal jobban ismeri mint én. E bekezdést azoknak szánom, akik nem eléggé tájékozottak. Akik azok, tudják, hogy Európa nyolc-kilenc országában a lakosságnak másfél-három százaléka él a mezőgazdaságból és az össznemzeti jövedelemnek másfél-három százalékát termeli. (Portugáliában, Görögországban, Spanyolországban mások az arányok.) Az Európai Unió országaiban a fenti arányoknak – nehány évtizeden belül – egymáshoz közelállóaknak kell lenniök. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mezőgazdasági termesztésünk volumenét a jelenlegi szintről a mostani GDP 3 %-ára kellene csökkenteni. A nemzetgazdaság többi ágazatának termelési értékét szükséges olyan mértékben növelni, hogy a jelenlegi vagy annál valamivel emeltebb mezőgazdasági termékérték (nem a ma termesztett termékek mennyisége, illetve annak „mai” értéke), a GDP-nek mindössze három százaléka legyen. Ezt a termékértéket „Európában” lakosságunk három-négy százaléka fogja előállítania. Ez annyit jelent, hogy igen nagy mértékben növekedni fog az ágazat munkanélkülieinek a száma. A szekunder és a tercier ágazat is csak akkor fog gazdaságosan termelni, ha csökkenti az élőmunka költségarányát.

Hazánknak a földművelésügyi minisztériumhoz tartozó területét a jövőben a jelenlegitől nagyon eltérő módon szükséges hasznosítani ahhoz, hogy az ország lakosságának a földből élő – jelenleg – mintegy húsz százalékából tizenhat, tizenhét a jövőben is boldoguljon.

Köztudott, hogy a kommunista államkapitalizmus idején a Tervhivatal nem tudott megfelelni az elvárásoknak, nyilvánvaló, hogy a mai vad-piaci adottoságok mellett a prognosztizálás a korábbiaknál is bizonytalanabb kimenetelű vállalkozás. A tendenciák és az elvárások azonban ismertek és ezek megvalósulási realitása nagyobb, mint a világkommunizmus utópiájáé volt.

Fejlesztési, rendezési, megvalósítási tervekre szükség van. A hollandok valószinűleg helyesen jártak el, amikor – céljuk elérése érdekében – minden eshetőségre számítva, legalább három egymástól eltérő tervet dolgoztak ki, hogy a valamennyire irányított folyamatok alakulását figyelve, azt a variációt támogassák állami eszközökkel, amelyik életképesebbnek tűnik. A „spontaneitás” lényegre ható jelenségeinek regisztrálása céljából a különböző szintű terveket hetenként, havonként, illetve negyedévenként kiegészítették, korrigálták. A helyszíni változások folyamatos nyilvántarthatóságának érdekében „mezei” kirendeltségeket létesítettek, ahol számítógépes módszerrel a naprakészség nem okozott különösebb gondot. A mezei állomások személyzete – megfelelő átképzéssel – azokból a szakemberekből verbuválódott, akiknek korábbi feladatköre megszűnt.

Hazánban jelenleg mintegy tíz olyan tájépítész egység van, amelynek mindegyike a világ legfejlettebb térinformatikai (GIS = Geographical Information System) szoftvereit alkalmazza. E tervezőcsoportok vezetőinek egy része az USA-ban (Massachusetts), valamint Németországban (Hannover) szerzett világszinvonalú számítástechnikai ismereteket. A Csemez professzor könyvében közölt, térinformatikai támogatással készült fejlesztési, rendezési tervekhez hasonló igen sok készült az elmúlt években.

Feltehető, hogy az Földművelésügyi Minisztérium feladatköre, szervezettsége a közeljövőben változni fog. A magyar mezőgazdaságnak az EU országaiéval kontabilissá kell válnia. Ennek érdekében – többek között – előnyös lenne, ha a rurális térség egészére kiterjedően ismét a minisztérium válna a tájvédelem „nesztorává”. A táj egyedi, területi értékeit – ökológiai, történeti, esztétikai értelemben egyaránt – csak a használat során lehet megtartani, több esetben növelni.

Jó fejlesztési koncepciókat, területrendezési terveket az tud készíteni, aki ezt tanulta, gyakorolta. Az építészek és mérnökök kamarájáról szóló törvény értelmében területrendezési terveket csak az Építész Kamara tagjai készíthetnek. A területfejlesztési diszciplínát hazánkban, egyetemi tanterv alapján, csak a tájépítész hallgatóknak tanították, több mint harminc év óta. Az Országos Akkreditációs Bizottság határozata alapján hazánkban csak a Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar keretében lehet a területfejlesztési témakörben egyetemi doktori fokozatot (PhD) szerezni, illetve e szakterületen habilitálni.

Az Földművelésügyi Minisztériumban a Közgazdasági és Területfejlesztési Főosztályt (amennyiben van és így hívják), a „vidékfejlesztés” korszerű feladatainak megoldás-irányítására alkalmassá kellene tenni és a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő országos területfejlesztési, -rendezési szervezetet létrehozni, esetleg a meglévő tájépítész, tájrendező tervező-egységeket a feldatok megoldásával megbízni.

Adenauer az első világháború után – Köln polgármestereként – a munkanélküli segélyben részesülőket arra „késztette”, hogy a város régiójában erdőket telepítsenek. A csemeteültetéshez nem kellett szakképzettség. Aki ezt a munkát nem volt hajlandó vállalni, nem kapott segélyt. A telepítést követően egy évvel megszámolták az élő csemetéket, hogy most már munkabért is kapjon, aki megérdemelte. Köln környéke – a Németországban hasonló földrajzi fekvésű városokéhoz viszonyítva – ökológiai, esztétikai vonatkozásokban azóta is az egyik legelőnyösebb tájkarakterű.

A zömében kontinentális adottságú Magyarország helyi-klimatikus adottságai akkor válhatnak a jelenlegieknél előnyösebbekké, ha területének mintegy harminc százaléka erdősített. Az ökológiai feltételek módosításával elérhető, hogy nyáron az Alföldön is tíz-húsz milliméter harmat képződjék havonta.

A területfejlesztés (a marxista-leninista megfogalmazás szerint leegyszerűsítetten, ma is – ha nem is teljeskörűen – érvényesen) a termelőerők területi elrendezése. Tudtommal a most idézett meghatározásban az ökológiai adottságok, viszonyok; a pszihésen ható esztétikai értékek, hatások nem szerepeltek termelőerőként. Márpedig, ha jelen ajánlásomnak a kreativitásra – mint meghatározó „termelőerőre” – utaló bevezető soraira hivatkozom, valószínűleg nem tűnik botorságnak azt állítani, miszerint az ország „képének”, az urban mellett elsősorban a rural landscape-nek a megalkotására azok a tájrendezők, tájépítészek hivatottak, akik a Csemez professzor könyvében közölt esettanulmányok tanúsága szerint erre képzettek.

Befejezésként; nem véletlen, hogy a könyvben nem szerepel a „térségi melioráció”-nak nevezett tevékenység valamelyik példája. Sok oka van. Ezek közül szerepeljen itt mindössze három. A latin eredetű melior szó, fogalom megcsúfolásaként e tervek – többnyire a minél nagyobb és egységesebb „tábla” kialakítása érdekében – megszüntették az ökológiai kiegyenlítő felületeket; a mocsarat, a tocsogót, a csenderest, a fasort s minden hasonlót. Az előírások szerint a nagy kiterjedésű termesztőfelületek esetén tájrendezési tervek készítése is kötelező volt. Ilyen sohasem készült, mert ha a területméret ezt szükségessé tette volna, az összefüggő felületet két egységként kezelték. Lehet, hogy a nagy létszámú melioráló gárdában tájtervező ezért nem is volt. Olyan semmiképpen sem, aki ilyen feladatot szakszerűen meg tudott volna oldani.

A mezőgazdasági termékek zömét csak nagyüzemi módszerekkel lehet gazdaságosan termeszteni. Olyan tájszerkezetet kialakító üzemekben, amelyek ökológiai, ökonómiai, esztétikai szempontokból egyaránt kedvezőek, amelyek a fenntartható fejlesztést elősegítik. Olyanokban, amelyek netalán az előnyös geotermikus gradiensünkre alapozott európai gyógyfürdő-régiónak kreativitásra késztető rurális hátterei lennének. Példaként, amennyiben legalább száz Bük-fürdőhöz hasonló létesülhetne néhány évtizeden belül, valószínűleg százezrek élhetnének meg kerti termékek előállításából, helyi eladásból. A vendégek milliói győződhetnének meg arról, hogy a világ kevés helyén ízesebb, zamatosabb a zöldség, a gyümölcs, a bor mint hazánkban. És persze arról is, hogy az itt érlelt magból fakadt virág színesebb, illatosabb, a gyógynövény hatékonyabb a másutt termettnél.

Mőcsényi Mihály