Ugrás a tartalomhoz

Tájtervezés - tájrendezés

Dr. Csemez Attila

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - Bevezetés

2. fejezet - Bevezetés

A tájrendezés jelentőségére sokféleképpen fel lehetne hívni a figyelmet. Lehetne külföldi jó, vagy hazai rossz példával, vagy éppen fordítva kezdeni. Lehetne hazai tájrendezési munkákat dicsérni vagy a magyar-országi ökológiai tévcselekedeteket, a tájrendezési szemlélet hiányát ostorozni. Választásom Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne c. 1973-ban megjelent könyvére esett. Nem véletlenül.

A Nobel-díjas Konrád Lorenz[1] (1903–1989) nyolc, egymástól megkülönböztethető, bár szoros összefüggésben lévő folyamatot taglalt, amelyek az emberiséget bukással fenyegetik:

  1. A föld túlnépesedése miatt az emberiség összezsúfolódik és a szűk tér agressziót vált ki.

  2. A természetes életteret elpusztítjuk és környezetünk lerombolásával megfosztjuk magunkat a teremtés szépségének és nagyságának tiszteletétől.

  3. Az önmagunkkal folytatott versenyfutásban a technológia fejlesztése egyre inkább saját pusztulásunk árnyképét vetíti előre.

  4. Az érzelmek és indulatok eltűnnek az elpuhulás, a technológia előrehaladása következtében. Eltűnik az emberek képessége a keserves erőfeszítéssel leküzdve elérhető örömök átélésére.

  5. Az emberiség genetikailag széthullik. A modern civilizációban a természetes igazságérzet és néhány jogi tradíción kívül nincs olyan tényező, amely szelekciós nyomást gyakorolna a szociális viselkedésnormák fejlesztésére és megőrzésére.

  6. Leromboljuk a tradíciókat és eljutunk odáig, hogy a fiatalabb generáció nemcsak azonosulni nem tud az idősebbel, de azt kulturális értelemben sem képes megérteni.

  7. Az emberiség egyre inkább dogmásítható. A közvélemény-kutatás, a reklámtechnika és az ügyesen irányított divat a vállalkozókat és a funkcionáriusokat egyaránt segíti a tömegek feletti hatalom gyakorlására.

  8. Az atomfegyverkezés veszélyekkel fenyeget, de azokat könnyebb el-kerülni, mint az előző hét folyamatból fakadókat.

Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy miért egy külföldire, miért egy pesszimistára, s miért egy orvos-filozófus-etológusra esett a választásom. Éppen a nézeteiért, továbbá azért, mert az első négy pontban felsoroltak „ellen” tájrendezési beavatkozásokkal közvetlenül és hatékonyan lehet fellépni. Másik két pont pedig közvetve tájrendezési összefüggésű. Nézzük sorjában:

1. A túlnépesedés a technológia, a tudományok fejlődésének eredménye. Paradox módon az, ami az emberek jólétét hivatott szolgálni, tönkretételüket segíti elő. A civilizált, sűrűn lakott országokban, főleg a nagyvárosokban az elhidegülés, az elidegenedés valamennyiünkön lemérhető.

– S mi az, ami a nagyvárosi zsúfoltságon, aszfalt- és kővilágon segíthet?

– Az ökológiai és a vizuális-esztétikai szempontokat érvényesítő tájrendezési intézkedések sorozata a városok előnyös ökológiai szerkezetének kialakításával, a helyi klimatikus, a domborzati adottságok figyelembevételével.

2. Az élettér elpusztulása, mert a természet nem kimeríthetetlen. Az élővilágban kialakult kölcsönhatásoktól idegen, az állati és a növényi ökológiában egyaránt ismeretlen a rablógazdálkodás. A civilizált emberiség vandál környezet-pusztítása ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát.

  • S mi az, ami az ökológiai pusztítástól megmenthet?

  • A táji adottságokhoz alkalmazkodó beavatkozás, a tájökológiai alázat, azaz a tájrendezési elvek következetes érvényesítésével végzett szükségszerű változtatás, beavatkozás.

3. Versenyfutás önmagunkkal a vélt, a pillanatnyi „jobb” elérése érdekében. A minden „teremtett” lerombolása, „az idő pénz” (“Time is money”) szemlélet terjedése, a félelem növekedése (félelem a lemaradástól, az elszegényedéstől, a rossz döntéstől), a reflexek eltompulása, felhagyása, a luxusfogyasztások előtérbe kerülése, mind-mind természetellenes folyamat.

  • S mi az, ami az önmagunkra találásban segíthet?

  • A tájban manifesztálódott hagyományok, egyedi tájértékek felfedezése, a változatosság, a gyönyörködtető tájképi látvány tudatos álvezete, a tájrendezési lehetőségekben rejlő adottságok hasznosítása.

4. Az érzelmek fagyhalála a jutalom és a büntetés, az öröm és az elkedvetlenedés, azaz az érzelmek intenzitásának, ingadozásának megváltozását jelenti. Az öröm, a kedvetlenség, a szenvedély megváltozását a modern kényelem okozza. A modern ember a környezete feletti uralom vélt, átmeneti vagy tartós megszilárdításának reményében megváltoztatja az öröm és a kedvetlenség ökonómiájának viszonyait. A civilizált életfeltételek között az embert teljesítménykudarcok érik. Fokozódnak a kedvetlenséget kiváltó ingerhelyzetek az örömet kiváltókkal szemben. Az új kívánságok azonnali kielégíthetőségének igénye és az unalom-érzet tovább rontja a helyzetet.

  • S mi az, ami az érzelmek fagyhalálától megmenthet?

  • A természetadta „akadályok” elhárítása, a tájban kialakult rend, harmónia, hatásmechanizmusok folyamatos-követése, átélése. Sokoldalúságot, változatosságot létrehozni, vagy arra a figyelmet felhívni, ráirányítani a tájrendezési elvek érvényesítésével lehet.

Ahogyan említettem, a Lorenz-féle további pontok csak közvetve hozhatók kapcsolatba a tájrendezési tevékenységgel, ezért a hasonlatok erőltetését mellőzöm.

A tájrendezési elvek, lehetőségek egyfajta gyógyírként összesen négy-szer kerültek említésre. A hogyan-ra nem eshet a bevezetésben utalás, hiszen a könyv írásának célja éppen a tájrendezési szemlélet érzékeltetése, a tájrendezési elvek megismertetése, a tájtervezési eljárások, módszerek, „fogások” elsajátíttatása és a megvalósítási útvesztők elkerülhetőségének bemutatása.

A Tájrendezés tantárgycsoportot egyetemünkön három részben oktatjuk. Ezek: a tájtani alapismeretek, a tájtervezés és a komplex tájtervezés. A könyv első része a tájtani alapismereteket, valamint a lényegesnek ítélt tájrendezési szempontokat tartalmazza. Az országban kialakult sajátosságokról és a vonatkozó tájrendezési feladatokról tájtípusonként adok áttekintést.

Elöljáróban valamit a tájrendezés megtanulhatóságáról. A könyvben szereplő szempontok általános érvényűek, s a leírtak nyilván megtanulhatóak. A tájrendezési feladatok azonban mindig konkrétak. S mivel két egyforma táj nincsen, úgy két azonos tájrendezési feladat sem létezik. Az igazsághoz hasonlóan a táj is „százarcú”. Ahány táj, annyi eltérő adottság, cél, megoldás. Patront, receptet ezért nem lehet adni, mert ilyen nem létezik. Ellenkezőleg: mindenféle sillabusz a táj uniformizálódásához vezetne. Az adaptálás is veszélyes és végzetes következményekkel járhat. A konkrét példák csak az alátámasztást, a megértést szolgálják. Célom az elvek, a tájrendezési elvek, a tájrendezési szempontok megismertetése.

A tájrendezőt a gyakorlat teszi tájrendezővé. Mennyi idő alatt? A vélemények igen eltérőek. Általában az egy évtizedes gyakorlattal rendelkező tájtervező már „beérik”. De lehet, hogy valaki csak még hosz-szabb idő alatt válhat rutinossá. Az utóbbit konkrét példával támasztom alá: Az Universität für Bodenkultur (Bécs) táj- és kertépítészeti szakára a jelentkezők aránya az 1980-as félszázról (összes hallgató) öt év alatt hétszázra, napjainkra 1400-ra emelkedett. A hallgatók tájékoztatására, a nemzetközi oktatási gyakorlat ismertetésére többek között Mőcsényi professzort is meghívták. Az előadás utáni hasonló kérdésre, hogy hány év alatt lehet a tájrendezési ismereteket elsajátítani, Mőcsényi Mihály 10–13 (zehn–dreizehn) évet akart válaszolni, de nyelvbotlás miatt 10–30 (zehn–dreißig) lett a válasz.

A hallgatóság felzúdult. A szünetben tisztázódott a nyelvbotlás, de a professzor úr nem akart változtatni, mert mindkét választ reálisnak érezte: három évtizedre is szükség lehet a magas szintű tájrendezési jártasság megszerzéséhez.

Tájfogalom, tájelemek

A „táj” szó a legkülönbözőbb értelmezésben látott napvilágot a hétköznapi és a tudományos szóhasználatban egyaránt. A „táj” eltérő használatát példákkal érzékeltetem:

 

„Itt születtem én ezen a tájon,

Az alföldi szép nagy rónaságon,”

 
 --(Petőfi: Szülőföldemen, 1848)

 

„A Duna-táj bús villámhárító.”

 
 --(Ady: A Duna vallomása, 1907)

 

„Micsoda táj! Kivételes táj.

Királyi táj és királyok tája.”

 
 --( Szeberényi, 1982)

A táj „hivatalos” értelmezése a szótárak, lexikonok szerint

táj: a földfelszínnek több szempontból egységes, a környező területektől különböző része. A kialakításában részes „tájalkotó” tényezők részben természetiek: domborzat, éghajlat, növényzet stb., részben társadalmiak: település, földművelés. Megkülönböztetnek természeti és gazdasági, illetve műtájat.” (Új Magyar Lexikon, 1962)

táj: A föld felületének vmely szempontból jellegzetes része, vidéke, kisebb területi egysége. Akácos, dombos, erdős, fenyves, hegyes, lankás, mocsaras, szikes, sziklás táj; elhagyott, idegen, ismeretlen, kihalt, kietlen, kopár, sivár, vigasztalan táj; kedves, kies, otthonos táj; őszi, téli táj.” (A magyar nyelv értelmező szótára, VI. kötet, Akadémia Kiadó, 1966)

táj: a földfelszínnek több szempontból egységesen jellemezhető része (lehet természeti, gazdasági, illetve műtáj).” (Kislexikon, Akadémia Kiadó, 1968)

táj (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1972)

  1. Földrajza, növényzete stb. alapján egységes v. összefüggő (kisebb) terület. Dombos táj; a Duna tája. (A körülöttünk látható természet. Téli táj.)

  2. Környék, tájék. A világ minden táján; tájára se megy. (Vkinek a háza tája: otthona, otthoni környezete. Baj van a házunk táján.)

  3. A test vmely meghatározott része, vmely szerv környéke. A has tája; a szív tája.

A tájfogalom a legvitatottabb definíciók egyike. A gazdasági viszonyok változásával a tájfogalom is számtalan értelmezésben látott napvilágot.

Néhány ismeretes meghatározást az alábbiakban közlök.

Hommeyer már 1805-ben meghatározta a tájat: „Igen magas helyről áttekintett területek körzete vagy vidékek sokasága, amely a szomszédos téregységektől főképpen hegyekkel és erdőségekkel el-, illetve körülhatárolt.”

A századfordulótól kezdődően a polgári földrajz egységességre, szintézisre, földrajzi módszerek kidolgozására törekszik. Hettner, a polgári földrajztudomány vezető egyénisége korunk földrajzával szembeni kívánalmait az adott valóság földrajzi értékelésében s ez alapján egy új valóság teremtő felépítésében, az ember szükségletei szerinti tájalakításban jelölte meg. A német politikusok ezen az úton jutottak el a geopolitikai szemléletig.

Teleki a tájat a Föld egy olyan területeként értelmezte, amelyen a földfelszíni élet természettől való szintézise összes jelenségeivel megtalálható. A tájépítő tényezők funkcióik szerint olyan egységet alakítanak ki a tájban, amellyel még egy megegyező a Földön nincsen, tehát minden táj individuum.

A szovjet földrajz a földrajzi burok taxonómiai egységének a dokucsájevi zónát tekintette, amely Berg szerint tájakra osztható. A táj a tárgyaknak és jelenségeknek olyan összessége, amelyben a domborzat, az éghaj-lat, a vízrendszer, a talaj, a növény- és az állatvilág, valamint az emberi tevékenység tulajdonságai egységesen harmonikus egészet képeznek, amely a Föld egy adott zónáján belül tipikusan ismétlődik.

Troll (1950) kutatási eredményei szerint földrajzi tájon a földfelszín egy olyan részét értjük, amely külső megjelenése, jelenségeinek együtt-hatása, valamint belső és külső fekvésvonzatai alapján meghatározott jellegű téregységet képez, és amely a földrajzi határokon más jellegű tájakba megy át.

Schmithüsen (1963) A Tudományos tájfogalom című munkájában a tájfogalom értelmezésében a nagyságrendnek is jelentős szerepet tulajdonított: a táj a geoszféra totálkaraktere alapján egységként felfogható résznek földrajzilag releváns nagyságrendű alakulata. Az „alakulat” a geoszférikus hatásmechanizmus minőségi teljességét jelenti.

Az ismert külföldi geográfus teoretikusok után lássuk a hazaiakat. Itt is a táj egészével legáltalánosabban foglalkozó földrajztudományi definíciókkal kezdem.

Somogyi (1964) szerint: „ A táj a Föld felszínének olyan része, melyben a külső és belső erők által keltett anyagmozgás-folyamatok törvény-szerűségei, valamint az általuk létrehozott formák típusai időben és térben azonosak.”

A Somogyi-féle tájdefiníciót Pécsi Márton (1964) magyarázta, pontosította: „A természeti földrajzi tájban - szemben a geomorfológiai körzettel (régióval) - benne foglaltatik az élővilág minden eleme is. Sőt, mivel ma már a társadalom által képviselt antropogén tényező nélküli természetes táj is csak ritkaságként fordul elő, illetőleg Európában csak többé kevésbé a valóságos tartalomtól elvonatkoztatott elméleti absztrakció útján rekonstruálható, a természeti tájban általában benne értjük a társadalmi munka által létrehozott, állandó jellegű hatásokat is. Fenti definíció érvényes a kisebb és nagyobb tájak esetében is azzal a megszorítással, hogy a nagyobb tájak elhatárolásakor inkább csak egyes tényezőkkel kapcsolatban – pl. morfolitogén adottságokban – mutathatók ki az egyező rokon vonások.”

A tájak elkülönítése egymástól nagy hangsúlyt kapott Báthory és Ghimessy (1978) közös megfogalmazásában: „A táj önálló sajátos természeti egység, melyen belül a geológiai, a geomorfológiai, a meteorológiai és a talajtani viszonyok egységesek. A természeti földrajzi a táj alatt érti azt a területet, melyet a különböző természeti jelenségek és a vele kapcsolatban álló élővilág jellemez olymódon, hogy a szomszédos tájak természeti viszonyainak arányaitól megkülönböztethető módon eltér.” Ebben a meghatározásban nem szerepel az ember tájra gyakorolt hatása, a társadalmi hatás, ezért bizonyos visszalépést jelent a Pécsi-féle értelmezéshez képest.

Az Országos Erdészeti Egyesület egyik munkacsoportja 1981-ben az ember tájformáló szerepét figyelembe véve definiálta a táj fogalmat: „A táj a természeti erők által formált és az emberi tevékenység révén módosított földfelszín állandóan változó, sajátos ökológiai rendszerből álló egysége, mely megközelítőleg hasonló formájú és funkciójú, de különböző nagyságrendű lehet.”

Az egyes táj-meghatározások kritikájától, illetve tájrendezési értelmezéstől eltekintek, ugyanis valamennyi földrajzi, természeti föld-rajzi szempontból korrekt lehet. Sőt a földrajzi táj meghatározások állnak szakterületükhöz legközelebb, tekinthetők ezért kiindulásnak, támpontnak. Tájrendezési szempontból azonban nem felel meg egyik sem. „Hiányzik” belőlük az „ember”, az emberi tényezők fontosságának hangsúlyozása.

Tájrendezési szempontból Mőcsényi Mihály (1968) meghatározást tartjuk mérvadónak, amely szerint: „A táj nem más mint a természet és a társadalom kölcsönhatásainak ellentmondásos, ezért dialektikus egysége. A táj egyrészt a társadalom anyagi életfeltétele, másrészt magas rendű vizuális-esztétikai kvalitások hordozója. Ezért egyben az ember és a természet kölcsönhatásainak tárgyiasult – az ember alakította anyagi világban manifesztálódott – története. A táj antroposzociocentrikus fogalom. A természet és a társadalom olyan ellentétpár, mely kölcsönösen áthatja egymást, és megbonthatatlan egységet képez. Azaz a táj a társadalmi igényeknek megfelelően a bioszférából nooszférává alakított, emberesített természet, emberi környezet.”

Balogh Ákos (1993) hasonló értelmezésben definiálta a tájat, amely „dinamikus egyensúlyú társadalmasított természet, az emberi közösségek élettere. Tartalmában és formájában múltját őrzi, tükrözi a természeti adottságokat, a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokat.”

Pécsi Márton úgy fogalmazott, hogy „antropogén tényező nélküli természetes táj is csak ritkaságként fordul elő.” Mi tájrendezési szempontból tovább megyünk: ahogyan „természetes táj” nincsen, úgy „kultúrtájról” sem beszélhetünk. „Csak” tájról! Ugyanezt tájrendezői szemlélettel Bacema professzor szépen kifejezte. Miután az IFLA Kongresszusra 1970-ben Hollandiából Portugáliába kerékpáron érkezett, azt mondta: Amennyiben a nagy előadó termet a Földhöz hasonlítjuk, akkor az abban elszórt néhány tucatnyi gombostű lehet csak bioszféra értékű, a többi az ember által közvetlenül vagy közvetve, de egyértelműen befolyásolt ionoszféra. S a közel három évtized alatt a befolyásolás mértéke tovább fokozódott!

A felsoroltakon kívül számtalan tájdefiníció létezik. Hogy ezek meny-nyire fedik a táj lényegét, az egyes szakterületek értelmezésétől függ. Minden esetre az 1930-as évektől intenzívebbé váló kutatások és viták a táj fogalmának meghatározásán túlmenően

  • a táj alkotó elemeinek csoportosítására,

  • a táj térbeli szerkezetének megállapítására,

  • a tájak közötti hierarchia tisztázására,

  • a tájak közötti, nem szerkezetből adódó kapcsolatok feltárására, valamint a

  • tájtípusok meghatározására, a tájrendszer felállítására is irányulnak.

Tájrendezési szempontból a mai napig sem tudunk „jobbat” a Mőcsényi-féle meghatározásnál, ezért a továbbiakban ebben az értelemben használom a „táj” fogalmat. (A tájjal, tájrendezéssel kapcsolatos egyéb fogalmakat az 1. melléklet tartalmazza.)

A tájban, az emberi környezetben található megjelenési formákat tájalkotó elemeknek, vagy röviden tájelemeknek nevezzük. Jellegük szerint természeti, módosított és művi tájelemek ismeretesek. Az utóbbi kettőt humán vagy antropogén elemeknek is szokás nevezni. A természeti tájelemekkel ellentétben az emberi tevékenység valamennyi élettelen „termékét”, az épületeket, a műtárgyakat, egyszóval az építményeket, létesítményeket művi tájalkotó elemeknek tekintjük. Keletkezési idejére való tekintettel történeti, rendeltetése szerint a természeti és a művi elemek között – a befolyásolás mértékétől függően – módosított elemek is lehetnek. Ilyenek például a termesztést szolgáló teraszok, vízlevezetők, földutak, az öntözött táblák, a mező- és erdőgazdasági monokultúrák. Az antropogén tájelemek többnyire csoportosan, elemegyütteseket képezve jelennek meg a tájban.

1. ábra - Tényező komplexumok, elemegyüttesek kölcsönhatása (Veinitschke, 1976)

Tényező komplexumok, elemegyüttesek kölcsönhatása (Veinitschke, 1976)


Az egyes tájalkotó elemek többnyire igen bonyolult tényezőkombinációkban érvényesülnek (1. ábra). Megjegyzések, kiegészítések:

  • A sematikus ábra bal oldalán az abiotikus, jobb oldalán a biotikus tényezők szerepelnek. A „felső” két helyen feltüntetett emberi tevékenység és az alapkőzet befolyásolatlan tényezőknek, illetve legfeljebb közvetetten befolyásoltaknak tekinthetők.

  • A domborzatban az általános felszíni formák és egymáshoz viszonyított magasságok mellett az expozíció (lejtőhajlás) és az inklináció (lejtőszög) is kifejezésre jut.

  • Az éghajlat makro-, mezo- és helyi, valamint állományklímaként egyaránt érvényesül.

  • A vízháztartásban lejátszódó folyamatok sok irányúak, a víz körforgása gyors.

  • A talajban a fizikai és a kémiai adottságok mellett a levegő és a vízháztartás is jelentős szerepet játszik.

  • A növénytakaró és az állatvilág teljesítménye azért is fontos, mert mindkettőt az ember közvetlenül hasznosítja.

A közvetlen kapcsolatokat a nyilak jelzik. Közvetett kapcsolat viszont az alapkőzet-éghajlat kivételével valamennyi tényező között fennáll. Az ábra a kapcsolatok sokrétűségére utal. A nyilak az egyes tényezők módosíthatóságát érzékeltetik. Mindenféle beavatkozás a tájalkotó elemekben és a tényezőkben előbb-utóbb érzékelhető változást okoz. A változás jellege, mértéke viszont nem lehet közömbös.

A könyv felépítésénél a tájalakulás-történetből kell kiindulni. Az ember tájalakítási tevékenységéből következően különböző tendenciák állapíthatók meg. A történeti adottságok és a tendenciák, valamint a tájhasználati konfliktusok feloldása folyamatosan hat(ott) a tájtervezési gyakorlatra. A kialakult tervezési gyakorlat és a hazai tájalakítás-, tájrendezés-történet újabb pozitív befolyásolási tevékenységeket indukál. A tájrendezési lehetőségek magától értetődő módon országonként és a mindenkori társadalmi-gazdasági adottságok szerint eltérőek.

A könyv tartalmi felépítésének modelljét, a fejezetek egymáshoz kap-csolódását az ábra teszi szemléletessé:



[1] Az etológia, az összehasonlító viselkedéslélektan megalkotójának neve jól ismert hazánkban. Az osztrák környezetvédelmi mozgalom egyik vezető személyisége, a Nobel-díjas (1973) tudós A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében tükröt tart az emberiségnek az önmaga által létrehozott, saját létét fenyegető folyamatokról.