Nyirkos Péter dr. (2005)
Melania Kiadói Kft.
Tartalom
A tracheapunctiót l (Lásd: ebm00141) .
A laryngoscop lámpa működéséről meg kell győződni
Intratrachealis tubus
Felnőtt férfiaknak: 8–9-es méret (belső átmérője 8–9 mm)
Felnőtt nőknek: 7-es méret
Egy mérettel kisebb legyen tartalékban
Gyermektubusok
Bevezető eszköz
Tubusrögzítő szalag
Fecskendő a mandzsetta feltöltésére
Fonendoszkóp
Laryngealis tubus
A beteg fejét meg kell támasztani egy 3–5 cm-es vastag párnávalvagy valamilyen más kiemeléssel.
Az intubatiót végző személy hátrahajtja a beteg fejét, bal kezével bevezeti a laryngoscopot a beteg jobb szájszegletén. Ilyen módon a beteg nyelve a laryngoscop lapocának bal oldalán marad, amikor annak feji részét bevezetik az epiglottis és a nyelv közti tasakba.
A segítő megpróbálhatja javítani a vizualizálást azzal, hogy elhúzzaa beteg jobb szájszegletét, és nyomást gyakorol a gyűrűporcra, hogy a gége jobban látszódjon.
A hangszalag rendszerint probléma nélkül látótérbe kerül, amikor az intubatiót végző személy megemeli a laryngoscopot a markolat irányában.
Fontos, hogy a beavatkozás alatt végig meglegyen a vizuális kontroll; ez biztosítja, hogy az intratrachealis tubus átjusson a két hangszalag között, és megfelelő pozicióba kerüljön (a mandzsetta felső éle és a hangszalag között legalább 2 cm legyen).
Amennyiben a hangszalag 30–60 másodpercen belül nem hozható látótérbe, lélegeztessük a beteget egy ideig 100%-os oxigénnel, vagyis maszkkal, amihez ballon csatlakozik. A segítőt megkérjük, hogy a következő intubálási kísérlethez csatlakoztasson vezetőt az intrachealis tubushoz. A tubusvezető meghajlítja a tubus distalis csúcsát, így még akkor is segíti az átvezetést az epiglottis alatt, ha az nem hozható látótérbe.
Ahhoz, hogy elkerüljük az oesophagealis intubatiót amikor a műtőn kívül vagy jó felszerelés nélkül végezzük a beavatkozást, be kell tartanunk a következő instrukciókat:
Minden esetben próbáljunk vizuális kontroll mellett intubálni.
Ha a hangszalagot vagy a kannaporcot nem lehet látni, használjunk tubusvezetőt.
Hallgassunk rá a tracheára, mindkét tüdőre és az epigastriumra. Ellenőrizzük a mellkas mozgását is.
Ha szemkontroll nélkül intubáltunk, ha a légzési hangok aszimmetrikusak és vesicularisak vagy egyéb okok miatt bizonytalanok vagyunk a tubus helyzetét illetően, ismételten helyezzük be a laryngoscopot, és nyomjuk neki a tubust a lapocnak, hogy láthassuk azt a két kannaporc között.
Ha rendelkezésünkre áll capnograph, csatlakoztassuk azt az intratrachealis tubushoz, és győződjünk meg róla, hogy a távozó gázkeveréktartalmazszéndioxidot, ez pedig megerősíti a tubus megfelelő helyzetét. (A kis perctérfogat következtében a kilégzésvégi (ET) CO2 koncentrációja alacsony lehet).
Amennyiben továbbra sem vagyunk biztosak az intratrachealis tubus helyzetében, távolítsuk el azt, maszk segítségével lélegeztessük át a beteget 100%-os oxigénnel, majd szükség szerint intubáljuk újra.
Ha a beteg intubált marad, mellkasröntgennel ellenőrizzük a tubus megfelelő mélységét (a csúcs 3 cm-rel a bifurcatio tracheae felett).
A laryngealis maszk előnyei a resuscitatio alatti gyorsabb és megbízhatóbb behelyezés gyakorlatlan személy által is, a haemodinamikai stabilitás, a kevesebb köhögés és torokfájás. Hátránya a nagyobb eséllyel bekövetkező levegőszökés és gyomorfelfúvódás. A kilégzésvégi CO2 mérése megbízható módszer arra, hogy kontrolláljuk az intratrachealis intubatiót. Speciális eszközökre azonban szükség van.