Ugrás a tartalomhoz

Zöldségtermesztők kézikönyve

dr. Balázs Sándor

Mezőgazda Kiadó

Vetésforgó, növényváltás

Vetésforgó, növényváltás

A vetésforgó fogalma, elemei

A vetésforgó különleges agrotechnikai eljárás. Különlegessége abban van, hogy megvalósításához beruházás és kézi munka nem szükséges, csupán tervezési és szervezési munkát igényel. Hatásában azonban megegyezik a többi agrotechnikai eljárással, tehát alkalmas a növények növekedésének, termésmennyiségének jelentős növelésére. Hiánya viszont jelentős terméskiesést okozhat.

A növénytermesztők már régen észrevették, hogy egyes növények termésmennyisége ugyanazon a területen való ismételt termesztés esetén csökken, más növényeké viszont nem változik. Azt is tapasztalták, hogy a pillangós virágú növények javítják a talaj termőképességét, az utánuk vetett növény jobban fejlődik, nagyobb termést ad.

Ezek a tapasztalatok késztették a növénytermesztőket arra, hogy a növényfajokat egy-egy területen évenként váltogatva termeljék.

A növényváltás léte és rendszeressége alapján napjainkban a növénytermesztésben különböző rendszerek valósíthatók meg. Ezek:

– vetésforgó (növényváltásos termesztés),

– monokultúrás jellegű termesztés,

– monokultúra.

Vetésforgóban a növényeket rendszeres és szakszerű váltásban termesztik. Az önmaguk után való termesztés hatására terméscsökkenést mutató növények csak vetésforgóban termeszthetők.

Monokultúrás jellegű termesztés az erősen szakosított növénytermesztő üzemben alakul ki, ahol a nagy arányban termesztett kevés növény (di-, trikultúra) még váltogatva termesztés esetén sem tudja megteremteni a növényváltás számos előnyét (pl. a kórokozók elleni időbeli izolációt).

Monokultúrás jellegű a termesztés akkor is, ha egy növényt néhány évig önmaga után termesztünk és csak később váltjuk fel a területen más növényfajjal (időszakos monokultúra). Ez a növénytermesztési rendszer az önmaguk utáni termesztésre kevésbé érzékeny növényeknél és fokozott figyelemmel végzett vegyszeres növényvédelem esetén alkalmazható (pl. zöldséghajtatási vetésforgóban).

Monokultúrás termesztés fogalmán egy növényfajnak hosszú időn keresztül önmaga utáni, váltás nélküli termesztését értjük. Csak az ilyen termesztésre nem érzékeny növényfajoknál (pl. kukorica) alkalmazható.

Bár a vetésforgó legjellemzőbb sajátossága a növényváltás, ahhoz a vetésforgó tervezésekor más lényeges tervezési feladatok is kapcsolódnak. Ezért helyesebb a vetésforgó fogalmának olyan tágabb értelmezését használni, amely ezeket a kapcsolódó tervezési feladatokat is magában foglalja.

A vetésforgó fogalmán – ebben a tágabb értelmezésben – a termőterület termesztett növényfajokkal való szakszerű hasznosítási rendszerét értjük. E meghatározás szerint a vetésforgó elemei a következők:

– a növényfajok kiválasztása,

– a területi arányok meghatározása,

– a váltási sorrend és

– a körforgás megtervezése.

• A termesztett növényfajok és területi arányuk meghatározását a gyakorlatban vetéstervnek nevezzük.

A vetésforgóban termeszteni kívánt növényfajokat az üzem természeti és közgazdasági adottságainak sokoldalú ismeretében választjuk ki. A növényfajok kiválasztásakor a természeti adottságoknak van elsődlegesen meghatározó szerepük, mert a növény számára szükséges élettényezők hiánya esetén jövedelmező termesztés nem folytatható.

A természeti viszonyok közül az éghajlat (hőmérséklet, csapadék, napfénytartalom), a talaj (kötöttség, humusz-, mész- és tápanyagtartalom), a domborzat (lejtés, kitettség) és a biológiai környezet (veszélyes kártevők és gyomok előfordulása, magtermesztésben az izolációs távolság betartásának lehetősége) egyaránt meghatározó lehet. Zöldséghajtási vetésforgó tervezésekor természeti adottságként kell felfogni a termesztőlétesítmények fűtési szintjét is.

A közgazdasági viszonyok – bár csak a természeti viszonyok elemzése után vehetők számításba – napjainkban ugyancsak döntő szerepet játszanak a termesztendő növényfajok kiválasztásában. A közgazdasági adottságok közül kiemelkedik a jövedelmezőség, az értékesítési lehetőség, a gépesíthetőség és a kézi munkaerővel való üzemi ellátottság.

Kivételes esetekben a talajtermékenység javítására való igény (pl. homoktalajon zöldtrágyanövény termesztése) is érvényesül a termesztendő növények kiválasztásában.

• A termesztésre kiválasztott növényfajok által elfoglalt területi aránynak, más szóval a növények vetésterületének meghatározásakor szintén számos adottság elemzése szükséges. Itt azonban az üzem közgazdasági adottságainak (jövedelmezőség, értékesítési lehetőség, gépesítési lehetőség, kézimunkaerő-ellátottság stb.) van döntő szerepük.

• A növények váltási sorrendjének meghatározására csak a vetésterv ismeretében kerülhet sor, és csak a vetéstervben meghatározott növények (valamint vetésterületi arányok) szerinti legjobb növényi sorrendet jelentheti.

A növényi sorrend meghatározásában a növényfajok elővetemény-értéke más szóval elővetemény-hatása képezi a kiindulási alapot. A termesztés során minden növényfaj elővetemény, mégpedig az utána következő növény előveteménye.

Az elővetemény-hatás egy tenyészidőben (pl. zöldborsó) vagy több éven keresztül (pl. istállótrágyázott kapás növény) is kifejtheti hatását. Az elővetemények talajtermékenység-javító vagy rontó hatása intenzív trágyázás után és öntözéses termesztésben kisebb.

A növényfajok elővetemény-hatása biológiai és agrotechnikai hatásukban rejlik.

A növényváltási sorrend megtervezésekor ezeket a hatásokat vesszük figyelembe.

Az elővetemény-értéket, valamint a váltási sorrendet meghatározó legfontosabb biológiai és agrotechnikai tényezők a következők:

– az elővetemény lekerülésének időpontja,

– a betegségek és a kártevők terjedésére való hatás,

– a gyomnövények szaporodására való hatás,

– a talajuntság elleni védekezés,

– a talaj szervesanyag-gazdálkodására való hatás,

– a talaj tápanyag- és vízgazdálkodására való hatás.

A jó előveteménytől megkívánjuk, hogy időben lekerüljön a területről. Ezzel az alaptrágyázás és a talajművelő munkák optimális elvégzését teszi lehetővé.

A növényi sorrend összeállításának fontos alapelve, hogy ugyanannak a kórokozónak vagy kártevőnek gazdanövényei se időben, se térben ne kerüljenek közel egymáshoz. A növények csak annyi idő elteltével kerülhetnek önmaguk után vagy más gazdanövények után (időbeli izoláció), amíg a kártevők és kórokozók szaporítószervei elvesztik életképességüket. Ez az időtartam általában 4–6 év, de fonálféreg-fertőzés esetén hosszabb is lehet.

A növények térbeli elhelyezésének alapelve, hogy a kártevők gazdanövényei az egymást követő években ne kerüljenek a szomszédos táblára se (térbeli izoláció).

A kémiai növényvédelem tökéletesedésével a növényváltás növényvédelmi szerepe elvileg csökken, a kémiai növényvédelem költségessége miatt azonban a gyakorlati termesztés nem mondhat le a növényváltással elérhető eredményekről.

A gyomnövények elleni védekezésben a termesztett növényeknek az elgyomosodásra való hatását kell figyelembe venni. Eszerint gyomirtó, gyomnevelő és gyomosító zöldségnövények különböztethetők meg. Gyomirtók azok a növények, amelyeknek ápolása során talajműveléssel vagy gyomirtó vegyszerekkel megtisztítjuk a területet a gyomoktól. A gyomnevelő növények gyér lombozatot fejlesztenek, közöttük a gyomok jól fejlődnek és elszaporodnak. Gyomosító növénynek azt a zöldségnövényt nevezzük, amely magvait elhullatva vagy a talajban maradt gyökérrészekből kihajtva (pl. torma) a következő évben gyomként szerepelnek. A növényváltás tervezésekor e csoportok célszerű váltakoztatásáról gondoskodni kell.

A vegyszeres gyomirtás térhódításával új, a növényi sorrend meghatározásában fontos tényezőként jelentkezett a tartós hatású, szuperszelektív gyomirtó szerek (triazinszármazékok) utóhatása. Az utóhatás megszűnéséig csak a szernek ellenálló növényfaj termeszthető a vegyszerrel kezelt táblán.

Az önmaga után termesztésre való érzékenységet a gyakorlati termesztésben talajuntságnak nevezik. Okára többféle magyarázat született (toxikus vegyületek felhalmozódása, mikrobiológiai károsodás, mikroelemhiány, szerkezetromlás, fonálféreg-kártétel).

A talajuntság jelensége a zöldségtermesztésben is közismert. A több éven át ugyanazon a helyen, önmaguk után termesztett zöldségnövények többségének fokozatos terméscsökkenése tapasztalható. Ezek a növények ugyanarra a területre 4–5 év múlva kerülhetnek.

Más zöldségfajok (pl. csemegekukorica, meszes talajon a fejes káposzta) kevésbé érzékenyek az önmaguk utáni termesztésre, ezek néhány évig önmaguk után is termeszthetők a terméskiesés veszélye nélkül.

A termesztett növények által talajba juttatott szerves anyagok mennyisége rendkívül változó. Egyes növények lombtömeget (pl. fejes káposzta, zöldtrágyanövények), mások sok gyökeret (pl. lucerna) fejlesztenek, ami a tenyészidő végén a talajba kerül. A zöldségnövények egy csoportjánál (hagymafélék, gyökérzöldségek) a visszahagyott lomb és gyökér tömege jelentéktelen. Ezek a növénycsoportok a vetésforgóban váltva kövessék egymást.

A szervesanyag-felhalmozó növények jó elővetemény-hatását pedig szervesanyag-igényes növényekkel kell hasznosítani.

A termesztett növényeknek a talaj tápelemtartalmát kihasználó képességében rejlő jelentős különbségek korábban nagy szerepet kaptak a növényi sorrend meghatározásában. A műtrágya-felhasználás napjainkra elért magas szintje azonban minimálisra csökkenti ennek jelentőségét. Az a megállapítás, hogy a nitrogéngyűjtő, pillangós virágú növényeket (borsó, bab), az általuk felhalmozott nitrogén hasznosítása céljából nitrogénigényes növény kövesse a vetésforgóban, továbbra is fontos alapelvnek tekinthető.

A növényeknek a talaj vízgazdálkodására gyakorolt hatása az öntözetlen termesztésben meghatározó, öntözött viszonyok között ennek nincs jelentősége.

Öntözés nélküli termesztésben alkalmazható szabály, hogy a talaj vízkészletét erősen kihasználó növények ne kövessék egymást a vetésforgóban.

A talaj vízgazdálkodását befolyásolja az elővetemény talajárnyékolása. A talajt jól beárnyékoló elővetemény a betakarítást követő talajművelés számára jó feltételeket teremt, és a következő növény (másodvetés) kezdeti fejlődését elősegíti.

A vetésforgó növényváltási sorrendjét befolyásolja az elővetemény gyökerezési mélysége is. A növény a fő gyökérzóna víztartalmát erősen kihasználja, lecsökkenti. A különböző gyökerezési mélységű növények váltásával jobb vízgazdálkodás érhető el.

Az említett növényváltási elvek betartásával részben költségmegtakarítás, részben termésnövekedés érhető el, tehát a termesztés jövedelmezősége növelhető. A növényváltás elveinek figyelmen kívül hagyása a növényváltásban rejlő előnyökről való lemondást jelenti, ami a szántóföldi zöldségtermesztésben indokolatlan és ésszerűtlen. A növényváltás kedvező hatása ugyanis csak költséges agrotechnikai és növényvédelmi műveletekkel helyettesíthető.

A zöldséghajtatásban a területegységre eső nagy értéktermelés monokultúrás vagy monokultúrás jellegű termesztést indokol.

• A vetésforgó körforgásának (rotáció) fogalmával a vetésforgónak azt a sajátosságát jelölik, hogy a termesztett növények az előre megtervezett sorrendben követve egymást a vetésforgó egész területén végighaladnak, és ezt mindaddig automatikusan ismétlik, amíg a vetésforgó létezik. Azt az időtartamot, amíg a vetésforgó valamennyi növénye végighalad az egész területen és visszatér kiindulási helyére, a körforgás időtartamának nevezzük. Eszerint megkülönböztetünk:

– rövid (2–3 év),

– középhosszú (4–10 év) és

– hosszú (10 évnél hosszabb) vetésforgót.

Rövid vetésforgóban a növények gyorsan visszakerülnek ugyanarra a helyre, ezért a kórokozók elleni időbeli izoláció nem jöhet létre. Hosszú vetésforgóban a terület szervezési szempontból felaprózódik, az áttekinthetőség romlik. Az üzemekben ezért középhosszú vetésforgók szervezésére kell törekedni.

Attól függően, hogy a tárgyalt elemek milyen mértékben érvényesülnek, a vetésforgónak három változata különböztethető meg. Ezek:

– kötött,

– rugalmas és

– szabad vetésforgó.

Kötött vetésforgó esetén mind a négy vetésforgóelem megtalálható, és azokat változtatás nélkül, hosszú ideig megtartják. A gyakorlati termesztésben a szigorú kötöttség akadályozója lehet a vetésszerkezet ésszerű változtatásának, a piaci igényekhez való gyors alkalmazkodásnak.

Rugalmas vetésforgóban a növényfajokat, azok vetésterületét és ennek következtében a növényváltási sorrendet is szükség szerint (egyes években vagy szakaszokon) megváltoztatják, ezek a változások azonban nem jelentik a bevezetett vetésforgó lényeges átalakítását.

A szabad vetésforgó fogalomkörébe az olyan növénytermesztési rendszer sorolható, amelynek minden elemében (növényfaj, vetésterület, növényváltás) évről évre lényeges változások vannak. A növényváltásban rejlő előnyök hasznosítására azonban – a növények évenkénti elhelyezési tervének készítésekor – ebben az esetben is gondot fordítanak. Szabad vetésforgóban természetesen a formai elemnek tekinthető körforgás hiányzik.

A zöldségtermesztő üzemekben a rugalmas és a szabad vetésforgó-változatok megvalósítása indokolt.

A vetésforgó szerkezete

A vetésforgót az üzem szántóterületén valósítják meg. A szántóterület alapegysége a tábla, amelyet legtöbbször utak, esetleg más tereptárgyak (patak, fasor stb.) határolnak. A táblák kialakításának folyamatát táblásításnak nevezzük.

A vetésforgó megvalósítására a táblásított szántóföldön kerül sor. A vetésforgó alapegységét vetésforgószakasznak nevezzük.

A vetésforgószakasz a vetésforgó területének egységnyi része, amelyen a vetésforgó növényeinek egységnyi részét termesztik meg.

Kis területű vetésforgó esetében a vetésforgószakasz egy táblával lehet azonos nagyságú, nagy területű vetésforgónál azonban egy vetésforgószakaszt több tábla alkot. Szervezési szempontból előnyös, ha az egy szakaszt alkotó táblák egy tömbben helyezkednek el (tömbösítés).

A vetésforgószakasz területét egy vagy több növényfaj foglalhatja el. Az előbbi esetben egyszerű, az utóbbi esetben osztott szakaszról beszélünk. Évelő növény (pl. spárga) termesztésével lefoglalt szakasz az évelés időtartamára kikapcsolódik a körforgásból, ezért az ilyen területet forgón kívüli szakasznak nevezzük. Az évelő növényt kiöregedésekor kiszántják, és a terület bekapcsolódik a körforgásba. Helyette az új telepítésű évelő növény területe válik forgón kívüli szakasszá.

A vetésforgószakaszokon megtermelt növények száma egy-egy tenyészeti időn belül is eltérő lehet. Ha a vetésforgószakaszon egy tenyészeti időszak alatt két vagy több zöldségfaj fejlődik és kerül betakarításra, kettős vagy többes termesztésről beszélünk. Ilyen esetben megnő a területhasznosítás foka. A zöldségtermesztő vetésforgókban a területhasznosítás foka 120–150%-ot is elérhet.

A zöldségtermesztésben a többes termesztésnek többféle változata alakult ki. Ezekben a változatokban a növényfajok egy időben vagy egymást követve foglalhatják el a területet.

Az egy időben folyó többes termesztés legismertebb módja a köztes termesztés, de néhány esetben az alávetéses termesztési mód is előfordul. A soron belüli köztes termesztésben a különböző növényfajok azonos sorban helyezkednek el (pl. kukoricasorban babbokrok). A sorközi köztes termesztésben a különböző növényfajok önálló sorokat alkotva váltogatják egymást (pl. zöldhagyma- és salátasorok). A sávos köztes termesztésben (kulisszás vetés) a szélérzékeny vagy páraigényes növények (pl. uborka, dinnye) tábláin, néhány soros sávokban magasra növő növényeket (pl. kukorica) vetnek.

Alávetéses termesztésben gyors és lassú fejlődésű növényfajokat egy időben vetnek el, de a lassú fejlődésű növény csak a gyors fejlődésű növény betakarítása után indul rohamos fejlődésnek (pl. hajtatásban a retek és a sárgarépa, szántóföldön a rozs és a somkóró zöldtrágyanövény).

Az egymás utáni többes termesztésben a második növény vetésére az előző növény lekerülése után kerül sor, ezért másodvetésnek vagy tarlónövénynek is nevezzük. Az egymást követő növényfajok pedig az elő-, a - és az utótermény (kettős termesztés esetén másodtermény) nevet kapják. Hazai viszonyok között biztonságos másodvetés csak öntözéssel végezhető.

A köztes termesztés jellegzetesen kisüzemi és házikerti módszer, a másodvetés azonban üzemmérettől függetlenül mindenhol végezhető.

A zöldségtermesztő üzemek vetésforgói

A vetésszerkezetet, más szóval a termelési irányt az üzem termesztési és közgazdasági adottságai határozzák meg. Az adottságokból eredő rendkívül nagy különbségek a vetésforgótípusok változatosságát idézik elő. A természeti adottságok egy üzemen belül is változhatnak (berendezettség az öntözésre, talajtípus stb.), ezért egy üzemen belül több vetésforgó megvalósítására is sor kerülhet.

A zöldségtermesztésben a legnagyobb termelési iránybeli különbséget a termesztés színhelye idézheti elő. Így a szabadföldi (szántóföldi) zöldségtermesztés és a termesztőlétesítmények növénytermesztési rendszere (vetésforgója) lényeges eltéréseket mutat.

A szántóföldi vetésforgók a termesztett növények alapján, továbbá az öntözési lehetőségtől függően különböznek egymástól.

Ezek alapján a zöldségtermesztésben használt vetésforgótípusok a következőképpen csoportosíthatók.

• Szántóföldi zöldségtermelő vetésforgók:

– öntözött zöldséges vetésforgó,

– bolgár rendszerű vetésforgó,

– kombinált szántóföldi-zöldséges vetésforgó,

– kombinált magtermesztő vetésforgó.

• Termesztőlétesítmények vetésforgói:

– zöldséghajtató (és palántanevelő) vetésforgók,

– kombinált zöldség- és dísznövénytermesztő vetésforgók.

ÖNTÖZÖTT ZÖLDSÉGES VETÉSFORGÓ

Növényeit kizárólag az öntözést megháláló, vízigényes zöldségnövények (étkezési paprika, korai káposztafélék, zeller, saláta stb.) alkotják. A kettős termesztés gyakori, ezért a területhasznosítás foka nagy (120–150%-os). A kettős termesztési módszerek közül csak a gépi művelést nem akadályozó egymás utáni termesztés (másodvetés) módszerét használja.

Az öntözés és a kettős termesztés fokozott tápanyag-kihasználással jár, ezért trágyázási rendszerét a gyakori teljes adagú istállótrágyázás és az intenzív műtrágyázás jellemzi.

Öntözési módja az esőszerű öntözés. Az agrotechnikai munkákat géppel végzik, a betakarítás azonban többnyire kézzel történik.

BOLGÁR RENDSZERŰ ZÖLDSÉGES VETÉSFORGÓ

A kisüzemi zöldségtermesztés vetésforgója volt, napjainkban már csak kivételes esetekben alkalmazzák. A bolgár rendszerű zöldséges vetésforgóban is kizárólag vízigényes zöldségnövényeket termesztenek.

Öntözési módja a rövidbarázdás áztató és a bolgárágyas árasztó öntözés. A területhasznosítás foka kiemelkedően nagy. Általánosan használják a köztes termesztés és az egymás utáni többes termesztés módszereit is.

A használt ötözési módok és a köztes termesztési módszerek csak kézi erővel végzett növényápolási és betakarítási munkákat tesznek lehetővé.

Az intenzív termesztés miatt bőséges tápanyag-utánpótlásra van szükség, amit rendszeres, nagy adagú istállótrágyázással érnek el.

KOMBINÁLT ZÖLDSÉGES VETÉSFORGÓ

A vetésforgó területének nagyobb részét mezőgazdasági növények (búza, kukorica) foglalják le. A zöldségnövények vetésterülete 10–20% között mozog. Gyakori növénye a lucerna is, amely értéktermelés és talajjavítás vonatkozásában is fontos növény.

A kombinált zöldséges vetésforgók nagyobb része öntözetlen területen helyezkedik el, de az öntözésfejlesztés hatására egyes körzetekben az öntözött kombinált szántóföldi zöldséges vetésforgók is egyre nagyobb szerepet kapnak.

A vetésforgóban termesztett zöldségfajok száma kevés, és a körzetre jellemző növényfajok alkotják (tájtermesztés). A tartósítóipari alapanyagul szolgáló zöldségnövények többségét kombinált vetésforgóban termesztik. Fontosabb növényei a zöldborsó, a vöröshagyma, a fűszerpaprika, a paradicsom és a sárgarépa.

Az egymás utáni kettős termesztés aránya kicsi, a területhasznosítás foka 110% alatt marad.

A tápanyag-visszapótlásra a ritkán (4–8 évenként) végzett istállótrágyázás és az évenkénti műtrágyázás a jellemző. Az istállótrágyát leggyakrabban az azt megháláló (igényes) zöldségfajok alá adják, a nem igényes zöldségfajokat pedig az istállótrágyázást követő második, harmadik évben termesztik a területen. A zöldségnövények előveteményéül általában a korán lekerülő és jó talajművelési feltételeket teremtő búza szolgál.

Az öntözött kombinált vetésforgónak a vízigényes étkezési paprika, a zöldbab, az uborka és a magról vetett vöröshagyma is gyakori növényévé válik.

KOMBINÁLT ZÖLDSÉGMAGTERMESZTŐ VETÉSFORGÓ

A zöldségmagtermesztő üzemekben a magtermő növények aránya 10–30% között mozog.

A magtermesztő vetésforgók összeállításakor a legfontosabb feladat az idegenbeporzó növények termesztéséhez szükséges térbeli izoláció (500–1000 m) megteremtése. A szakaszok elhelyezésekor a fajta mechanikai keveredése és a maggal terjedő kórokozók terjedésének megakadályozása is elsődleges cél. Emiatt a kétéves zöldségfajok esetében a dugvány- és magtermő növényeket sem szabad egy szakaszon belül elhelyezni.

A növényi sorrend meghatározásának alapelve, hogy a magtermő növények a legjobb termőképességet adó és a talajt gyommentesen hátrahagyó elővetemények után kerüljenek. A tápanyag-visszapótlásra és az öntözésre vonatkozóan a kombinált zöldséges vetésforgónál leírt ismeretek itt is alkalmazhatók.

A ZÖLDSÉGHAJTATÁS (ÉS A PALÁNTANEVELÉS) VETÉSFORGÓI

A hajtatási vetésforgókban a nagy beruházási költséggel épülő és a klímaszabályozás költségessége miatt drágán üzemeltethető termesztőlétesítmények maximális kihasználását tűzzük célul.

A hajtatási vetésforgókban kevés növényfaj szerepel, mert a gazdaságosan hajtatható növények száma is kevés. A hidegtűrő zöldségfajok közül a saláta, a karalábé és a retek, a melegigényes növényfajok közül pedig a paprika, a paradicsom, az uborka hajtatása elterjedt. Egyes üzemekben a szabadföldi zöldségtermesztés számára szaporítóanyagot előállító palántanevelés is helyet kap a hajtatási vetésforgóban.

A zöldséghajtató üzemekben a szakosított termelésre és a leggazdaságosabb termesztésre való törekvés a termesztett növények számát tovább szűkíti, így a termesztés rendszere monokultúrás jellegűvé válik. A monokultúrás jellegű termesztés kedvez a kórokozók és a kártevők elszaporodásának, ezért rendszeres talajfertőtlenítésre van szükség.

Fedett területen valamennyi növényi élettényező mesterségesen szabályozható. A hőmérséklet és a fény szabályozása azonban rendkívül költséges, ezért a hajtatási vetésforgók összeállításakor is alkalmazkodni kell a természet adta feltételekhez. A fény- és melegigényes zöldségfajok hajtatását ezért a jobb feltételeket nyújtó időszakra kell időzíteni.

Hajtatási vetésforgókban a növényváltási sorrendet meghatározó biológiai és agrotechnikai tényezők szerepe túlnyomórészt kikapcsolódik, csupán az elővetemények lekerülési időpontjához való alkalmazkodás kap nagyobb szerepet.