Ugrás a tartalomhoz

Zöldségtermesztők kézikönyve

dr. Balázs Sándor

Mezőgazda Kiadó

A zöldségnövények szaporítása

A zöldségnövények szaporítása

A szaporításról szóló fejezetben nemcsak a növények megsokszorozódásával kapcsolatos kérdéseket tárgyaljuk, hanem minden olyan eljárást is, amelynek során a nyugalomban lévő generatív és vegetatív növényi részek életfolyamatait indítjuk meg, vagy a növény egy-egy kis részét (sokszor csak néhány sejtjét) helyezzük „in vitro” körülmények közé tárolás, továbbnevelés vagy gyors megsokszorozás céljából. A fejezet anyaga a mesterségesen kialakított környezet technológiai és technikai feladatainak, feltételrendszerének tárgyalása is.

Szaporításnak nevezzük ezért gyűjtőnéven a termesztett növények életfolyamatának újrakezdésére irányuló tevékenységét.

A zöldségtermesztésben használt szaporítási módok csoportosítása

Korábban itt a két legfontosabb szaporítási módról, a generatív szervvel, a vetőmaggal, illetve a különböző vegetatív szervekkel, növényi részekkel való szaporításról beszéltünk. Néhány évtizede azonban egyre több szó esik, sőt a nemesítői és termesztői gyakorlatba is bevonultak a különböző mikroszaporítási eljárások.

MAKROSZAPORÍTÁSI MÓDOK

Szaporítás ivaros (generatív) szervekkel. E szaporításmódhoz tartozik a magvetés, amely lehetséges:

– szabadföldön és

– termesztőlétesítményben.

A magvetés célja szerint megkülönböztethetünk:

– végleges helyre vetést,

– vetést palántanevelés céljára és

– vetést kétéves, illetve évelő (nyugalmi állapotú) növények nevelésére (pl. dughagyma-előállítás, spárgamagonc-nevelés stb.).

A végleges helyre vetés (helybevetés) a legelterjedtebb szaporítási mód a zöldségtermesztésben. Az újabban előállított rövid tenyészidejű, egyöntetű érésű fajták azoknak a fajoknak a végleges helyre vetését is lehetővé tették, amelyeket régebben a mi éghajlatunk alatt csak palántaneveléssel vagy más módon lehetett szaporítani.

A szabadföldi tömegtermesztésben kizárólag állandó helyre vetéssel szaporítjuk a zöldborsót, a zöldbabot, a földimogyorót, a spenótot, a céklát, a mangoldot, a sárgarépát, a petrezselymet, a pasztinákot, a sütőtököt, a patisszont, a csemegekukoricát és a póréhagymát. Főleg magvetéssel szaporítjuk a sóskát, a fejes salátát, a spárgatököt, a cukkinit, a rebarbarát, a bimbóskelt, a brokkolit, a dinnyéket, az uborkát, a vöröshagymát és a metélőhagymát.

Mind nagyobb teret hódít a káposztafélék, a paprika (különösen a fűszerpaprika) és a paradicsom végleges helyre vetése a szabadföldi termesztésben, sőt próbálkoztak a zeller helyrevetésével is.

Egyelőre kizárólag palántaneveléssel szaporítjuk a tojásgyümölcsöt és a zellert.

A palántanevelés is az egyik legrégebben használt szaporítási módszer.

A káposztaféléket, a fejes salátát, a paprikát, a paradicsomot, a tojásgyümölcsöt, a kabakosokat és a zellert szaporítjuk így. Elvétve – különösen házikertekben – palántáról termesztik a metélőhagymát, a sóskát, a rebarbarát, sőt egyes országokban a vöröshagymát és a póréhagymát is.

A kétéves, illetve évelő (nyugalmi állapotú) növények nevelését szolgáló magvetés a szaporítás különleges módja. Ide sorolható például a vöröshagyma esetében a dughagyma előállítását célzó vetés, a magtermesztésüket tekintve kétéves fajok első évben előállított dugványainak nevelését célzó vetés, a gyökérzöldségek (sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, zeller, cékla) és egyes káposztafajok (fejes és kelkáposzta, bimbóskel, karalábé) dugványnevelését szolgáló vetés.

Ebbe a csoportba tartozik még a spárgamagoncok előállítása és a cikóriadugványok előnevelése hajtatásra.

Szaporítás ivartalan (vegetatív) szervekkel. Lényege, hogy többé-kevésbé kifejlett növényi részeket használnak továbbszaporításra.

Leggyakoribb módja, amikor különböző növényi részeket ültetünk el végleges helyükre. Így szaporítjuk szárgumóiról a burgonyát, sarjhagymáiról a fokhagymát (gerezdjei felhasználásával), léghagymáiról a csoportos hagymát, gyökérdugványairól a tormát és tőosztással a rebarbarát.

Ide tartozó szaporítási eljárás a burgonyagumó előcsíráztatása korai termesztés céljára vagy a gombák szaporítása micéliumok nevelésével, steril körülmények között.

Különleges eljárás a szaporítási munkákban az oltás, amelynek során lényegében nem történik szaporítás, hiszen egész növényt oltunk a másikra, nem pedig növényi részt. Az oltással a különböző betegségekre vagy kártevőkre (pl. gyökérfonálféregre) érzékeny fajtákat védjük meg a károsodástól azáltal, hogy ellenálló növényre visszük azokat. Ezt az eljárást költségessége miatt csak a hajtatásban használják.

MIKROSZAPORÍTÁSI MÓDOK

A mikroszaporítás a biotechnológia fejlődésével került előtérbe, s éppen napjainkban válik a mindennapi gyakorlat számára is elérhető szaporítási móddá.

Szövettenyésztés. A zöldségfajokat úgy is szaporíthatjuk, hogy a különböző növényi részeket izoláljuk, és „in vitro” körülmények között tenyésztjük tovább. Kiindulási alapul szolgálhatnak:

merisztematikus szövetek:

– csúcsmerisztéma (0,1 mm-nél kisebb, levélkezdemény nélküli tenyészőkúp),

– hajtáscsúcs (0,1–0,3 mm-es szövetrész).

– hónaljrügy,

– virágkezdemény,

differenciáltabb növényi részek:

– levélnyél,

– levéllemez,

– szár,

– hipokotil stb.

Az izolált részeket táptalajon növényi hormonok segítségével rügyek, majd hajtásképletek képzésére késztethetjük, a gyökerek kialakulását auxinok segítségével érhetjük el.

A szövettenyésztő munkával elérhető, hogy pl. egy rügyből egy év alatt több millió dugványt kapjunk. Az eddigi próbálkozások a következő zöldségfajoknál jártak eredménnyel: burgonya, káposztafélék, hagymafélék, spárga, zeller, torma, uborka, görögdinnye, rebarbara, paradicsom, tojásgyümölcs.

A vetőmag és tulajdonságai

A mag ivaros (generatív) úton létrejött növényi rész (szaporítóképlet), amely önállóan képes új generáció létrehozására.

A megfelelő fajtatulajdonságokkal és értékmérőkkel bíró mag a vetőmag.

Fajtatulajdonságokon az adott fajta termesztési értékeit, biológiai teljesítőképességét értjük, amelyek meghatározzák felhasználási területeit, környezeti igényét, betegség-ellenállóságát stb. A fajtaérték alapján való minősítés az Országos Fajtaminősítő Tanács feladata, a tanács a legjobb hazai nemesítésű fajtákat állami elismerésben részesíti, a külföldről származó, de a Földművelésügyi Minisztérium Mezőgazdasági Minősítő Intézete által vizsgált és jónak talált fajtákat forgalomba hozatali engedéllyel látja el.

A nemesítők által előállított vetőmag szaporulati fok szerinti neve szuperelit.

A szuperelit mag szaporulata az elit, majd az I. fokú, II. fokú szaporulat következik.

Hajtatásban legtöbbször csak elit vetőmagot használunk, szabadföldi termesztésben a jó szaporodási hányadosú fajoknál (paradicsom, uborka stb.) elit és I. fokú, a gyenge szaporodási hányadosúaknál (pl. borsó, bab) pedig II. fokú vetőmagot használunk.

Az értékmeghatározó tulajdonságok azok a fajtatulajdonságoktól független mutatószámmal jellemezhető értékmérők, amelyek a vetőmag használati értékét nagymértékben meghatározzák.

A vetőmag-minősítésben a következő értékmérők a legfontosabbak:

– a faj- és fajtaazonosság,

– tisztaság,

– csírázóképesség és csírázási erély,

– ezermagtömeg,

– osztályozottság,

– víztartalom,

– egészségi állapot.

A felsorolt tulajdonságokat – a faj- és fajtatisztaságot kivéve – laboratóriumban vizsgálják a vetőmagtételből vett szabványmintákból.

A faj- és fajtaazonosságot (fajtatisztaságot) még a vetőmagtermesztés során tartott szántóföldi szemlék alkalmával, illetve utólag, a kész vetőmag szántóföldi kitermesztésével ellenőrzik. Néhány faj egyes fajtái bizonyos kémiai és fizikai módszerekkel vetőmagmintából is meghatározhatók.

A vetőmag tisztaságán az ép, fajtaazonos magvak tömegszázalékát értjük. A tisztasági vizsgálat során nemcsak a tiszta anyag részarányát állapítják meg, hanem az idegen kultúr- és gyommagvakat, továbbá a hulladék (törött, sérült mag, föld stb.) mennyiségét is meghatározzák. Az előforduló karantén gyommag (pl. arankamag) a vetőmagtétel újratisztítását, vagy ha az nem lehetséges, kizárását vonja maga után.

Csírázóképességen a szabványban meghatározott (laboratóriumi) körülmények között megadott időn belül fejlődött, normális, egészséges, ép csíranövények darabszázalékát értjük. A vizsgálatkor el kel különíteni a beteg, törött, abnormális (pl. nincs gyököcskéje) csírákat, mert ezek csak látszólagos állapotot tükröznek, a szántóföldön nem fejlődhet belőlük egészséges növény. Van olyan vizsgálati eljárás (pl. a Cold-teszt), amelyben a szántóföldi körülményekhez hasonló környezeti feltételeket teremtenek a csírázó vetőmagmintának, így a vetéshez szükséges magmennyiség meghatározásához jobban használható értéket kapunk.

A csírázási erély a csírázás gyorsaságának a mérőszáma, a csírázóképesség-vizsgálat határnapjánál rövidebb idő alatt (az erély napjáig) kifejlődött csírák darabszázaléka. A jobb csírázási erély erőteljesebb kezdeti fejlődést és nagyobb teljesítőképességet ígér.

Ezt a mutatót az újabb szabványok a vetőmagtétel minősítésekor nem használják.

Gyors, bár a csíráztatási próbát teljesen nem helyettesítő eljárások a különféle életképességi vizsgálatok, amelyek során az előáztatott, kipreparált embriót pl. 2,3,5-trifenil-tetrazolium-klorid-oldatba helyezik. Ez az élő (lélegző) részeken pirosra színeződik, s így jelzi a csírázóképesség elvi lehetőségét.

Más eljárások is ismeretesek a csírázókképesség meghatározására, pl. a CO2-termelés vagy az elektromos vezetőképesség mérése alapján.

Az ezermagtömeget grammban fejezzük ki. Sok fajnál tapasztalható, hogy a nagyobb magvak nagyobb teljesítményű növényegyedeket eredményeznek. Az ezermagtömeg ismerete a vetőmagmennyiség-számításhoz elengedhetetlen.

Az osztályozottság azt mutatja meg, hogy a vetőmagtétel hány tömegszázaléka esik a megadott határértékek (vetőmagátmérő vagy ezermagtömeg) közé. A legtöbb faj azonos méretű magból kelt növényegyedeinek fejlődési ideje, termésmennyisége kiegyenlítettebb. A vetőmagtétel osztályozottsága, kalibráltsága ezért különösen ott fontos, ahol követelmény az egyszerre érés (pl. a vegetatív részükért termesztett fajok hajtatásában vagy szabad földön, egymenetes betakarítás esetén).

A vetőmag víztartalmának ismerete két ok miatt is fontos:

– a vetőmag értékesítésekor a légszáraz állapotra (12–14% víztartalom) visszaszámolva számolnak el;

raktározásra ugyancsak légszáraz állapotban kerülhet sor.

Egy évnél hosszabb ideig csak a légszáraz állapotnál is kevesebb vizet tartalmazó vetőmagtétel tárolható, ehhez különleges felszerelés (expanso), illetve csomagolási mód szükséges.

A víztartalom mérőszáma a tömegszázalék kiszámításakor a minta víztartalmát az eredeti tömeg százalékában fejezi ki.

Az egészségi állapot rögzítésére legtöbbször növényvédelmi vizsgálati módszerek szükségesek.

A vetőmag használati értéke a legfontosabb mutató, mert a vetéskor szükséges tényleges magmennyiség kiszámítását teszi lehetővé. A használati érték azt mutatja meg, hogy egy vetőmagtételnek hány tömegszázaléka a vetéskor értékes rész, amely tehát normális, ép, egészséges csírát fejleszthet. Ebből a számból és az ezermagtömeg értékéből – ismerve az 1 ha-ra előírt csíraszámot – meghatározható a szükséges vetőmagmennyiség. A használati érték () kiszámítása:

Hé= tisztasági%×csírázóképesség, % 100 . MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqipu0Je9sqqrpepC0xbbL8F4rqqrFfpeea0xe9Lq=Jc9vqaqpepm0xbba9pwe9Q8fs0=yqaqpepae9pg0FirpepeKkFr0xfr=xfr=xb9adbaqaaeGaciGaaiaabeqaamaabaabaaGcbaGaamisaiaadMoacaaMe8UaaeypaiaaysW7daWcaaqaaiaabshacaqGPbGaae4CaiaabQhacaqG0bGaaeyyaiaabohacaqGHdGaae4zaiaabMgacaqGLaGaaGjbVlaabEnacaaMe8Uaae4yaiaabohacaqGTdGaaeOCaiaabgoacaqG6bGaae48aiaabUgacaqGPdGaaeiCaiaabwgacaqGZbGaae4CaiaabMoacaqGNbGaaeilaiaabccacaqGLaaabaGaaeymaiaabcdacaqGWaaaaiaab6caaaa@6044@

A forgalomba kerülő vetőmagot értékmérő tulajdonságai alapján a következő minőségi osztályokba soroljuk:

– I. osztályú,

– II. osztályú, illetve

– forgalomba csak külön engedéllyel hozható.

Vetés előtti magkezelési eljárások

A vetőmagot részben a növény későbbi fejlődésének serkentésére, részben az egyenletes vetés és kelés elősegítésére különböző kezelésekben részesítik. Sokszor nemcsak a vetőmagot, hanem a vegetatív szaporítóképleteket is kezelik.

A legfontosabb vetés előtti magkezelési módszerek:

– csávázás,

– előcsíráztatás (duzzasztás),

– hőkezelés,

– kémiai stimulálás, besugárzás,

– a magvak koptatása,

– méret szerinti osztályozás,

– az apró magvak keverése,

– drazsírozás, tablettázás,

– a magvak felragasztása papírlapra vagy műanyag szalagra,

– inkrusztálás.

Az előcsíráztatás célja a tenyészidő rövidítése és a kelési százalék javítása. Elsősorban a hosszú csírázási idejű, víz- és melegigényes fajok előcsíráztatásának van jelentősége. Lényege, hogy a magot langyos vízben duzzasztják (4–12 óráig), majd hőigényének megfelelő hőmérsékletű helyen nyirkosan tartva megvárják, amíg a gyököcske megjelenik (1–2 nap). Az így kezelt magot azonnal vetni kell, vigyázva, hogy a gyököcske ne sérüljön, s a vetőágy kellőképpen nyirkos és meleg legyen. Gépi vetés esetén legfeljebb a maghéj fölrepedését kell megvárni.

A hőkezelés folyamán a hőmérséklet és a vízelvonás (szárítás) hatására biológiai változások játszódnak le a magban, s ezáltal javulhat a (friss vagy rosszul beérett) mag csírázóképessége, kedvezőbben alakulhat a növény későbbi fejlődése (pl. a kabakosokon javul a nővirágok aránya).

Itt említhető meg a dughagyma hőkezelése is, mint a vegetatív szaporítóanyag kezelési eljárása, amelynek során a már kialakult magszárkezdemények visszafejlődnek a 2–8 hétig 35–40 oC-on tartott dughagymákban.

A magvak UV- vagy gamma-sugarakkal, illetve kémiai anyagokkal való kezelése a zöldségtermesztésben még kezdeti szakaszban van, részletesebben az egyes fajoknál tárgyaljuk.

A magvak koptatása részben a szőrös vagy kis kapaszkodókkal borított magvak (paradicsom, sárgarépa) könnyebb szemenkénti vetését segíti elő, részben a kemény héjú magvak vízfelvételét teszi lehetővé vagy könnyíti meg (ez utóbbira a zöldségnövények esetében nincs szükség).

A magvak nagyság szerinti osztályozását az előzőekben értékeltük.

Az aprómagvak egyenletes vetését – a szemenkénti vetőgépek térhódítása előtt – különféle anyagok hozzákeverésével segítették elő. Keverésre csak a maggal azonos sűrűségű anyagot lehet használni, hogy ne rétegeződjék a vetőgépben. Jól bevált keverőanyag a fűrészpor, a dara, a szárított répaszelet, de legjobb az éppen vetett zöldségfaj már csírázóképtelen vetőmagja.

A drazsírozás (pillírozás) során az apró magvakat olyan anyaggal vonják be, amelytől gömbölyű lesz, és csírázási tulajdonságai nem változnak lényegesen. Az így előkészített vetőmag ezermagtömege az eredeti többszörösére nő (pl. a hónapos reteké 3–4 szeres, a paprikáé 9–12-szeres, a paradicsomé 25–30-szoros lesz), de alakjánál fogva viszonylag egyszerűbb adagolóelemű géppel is szemenként vethető. Az újabb precíziós vetőgépek már nem igénylik a drazsírozást.

A drazsírozással – bármilyen tökéletes recept szerint végzik is – megnő a csírázási idő, s romlik a csírázási százalék. Az újabb megoldások (pl. olyan bevonóanyag, amely a felszívott víz hatására rövid idő alatt kettéreped) részben kiküszöbölik a drazsírozás csírabántó hatását.

A magvak felragasztása papírlapra vagy műanyag szalagra (vetőszalag) az előzőekben említett okok miatt egyre kisebb jelentőségű. A hónapos retek házikerti, hideghajtásakor a magvakat télen ún. kalappapírra ragasztják, majd a vetés idején ezeket a lapokat a talajra terítik és betakarják magtakaró földdel.

A vetőmagvak inkrusztálásakor a mag felületét egészen vékony, növényvédő szerrel átitatott, színes bevonattal látják el. Az új eljárás előnye, hogy nem nő lényegesen az ezermagtömeg (max. 10–15%-kal), nem gátolja a víz felvételét és a csírázóképességet, a sima felület megkönnyíti a szemenkénti vetést, az élénk szín feltűnőbbé teszi a magot, így könnyebb az egyenletes vetés ellenőrzése.

Tenyészterület

A magvetés, illetve az ültetés előtt meg kell határozni a növények tenyészterületét. A tenyészterülettel kapcsolattal több kifejezést is használunk, amelyek pontos körülhatárolása megkönnyíti az eligazodást.

Tenyészterületnek nevezzük a sor- és tőtávolság szorzatát (cm2 vagy m2), tehát az egy növény rendelkezésére álló területet.

Az állománysűrűség azt mutatja meg, hogy egységnyi területen (m2, ha) hány növény (tő, fészek, mag) van.

A tőelrendezés a sor vagy sorok, illetve a tövek távolságát, egymáshoz viszonyított arányát jelenti, rokon fogalom a térállással. A tőelrendezés lehet szabálytalan (pl. szórt vetés), négyzetes vagy soros (lényegében téglalap alakú), a soros egyenletes sorelrendezésű vagy ikersoros.

A gépi művelés segítségére – de sokszor más meggondolásból is – a sorok szalagos vagy művelőutas elrendezésben követik egymást.

Szalagos elrendezésben azonos sorszámonként (3–5 sor) kihagynak egy sort – vagy még nagyobb területet – a művelést végző traktor kereke számára.

Művelőutas sorelrendezésre olyan növényállomány esetében kerül sor, amelyik magas, és a traktor hasa alatt nem fér el (pl. magtermő tábla), ilyenkor a munkagép művelési szélességétől függő távolságonként (8–20 m) közlekedőutat hagynak ki. Itt említhető meg, hogy az előzőkben jellemzett sorelrendezés a síkművelésre jellemző, egyes technológiák esetében célravezető vezetőbarázdás, ágyas művelési rendszer alkalmazása, amely a szalagos sorelrendezés egyik változata, a traktor kereke azonban az ágyás sorainál 10–15 cm-rel mélyebb barázdában halad.

A tenyészterülettel kapcsolatosan jó tudni néhány általánosítható összefüggést.

1. Az állománysűrűség növelésével a területegységre vetített termés viszonylag sokáig, bár egyre kisebb mértékben növelhető, az egy növényre jutó termés és még inkább a minőség azonban egyre nagyobb mértékben csökken. Az ideális tenyészterületet tehát a gazdaságossági optimum határozza meg.

2. A tenyészterület csökkenése a generatív részükért termesztett növények termésének koraiságát fokozza, a vegetatív részükért termesztettekét egy bizonyos határ után rontja. Ezt a szabályt különösen hajtatásban és a szabadföldi korai termesztésben kell szem előtt tartani.

3. Azonos tenyészterületen belül a sor- és tőtávolság viszonylag tág határok között változtatható anélkül, hogy ezzel a termés mennyisége vagy minősége megváltozna. Ez a felismerés a munkák gépesíthetőségét könnyíti meg.

Állandó helyre vetés

A zöldségnövényeket leggyakrabban állandó, végleges helyre vetéssel szaporítjuk. A vetéssel kapcsolatosan elmondható általános tudnivalók nagy része azonban a palántanevelési célú vetésekre is érvényesek.

A magvetés legfontosabb mozzanatai a helyes vetési idő, a megfelelő vetésmélység és a vetés módjának jó megválasztása.

A VETÉS IDŐPONTJA

A szabadföldi magvetés időpontját a talaj szerkezete, az időjárási viszonyok és a piac igénye határozzák meg.

A talaj szerkezete elsősorban kora tavasszal módosíthatja a vetésidőt, pl. a hamarabb melegedő laza homoktalajokon korábban s a magvak kiszáradása elleni védekezésül kissé mélyebbre vetünk.

Az időjárási viszonyok nagymértékben meghatározói a vetés időpontjának. A csírázáshoz szükséges talajhőmérséklet, az utolsó tavaszi és az első őszi fagyok várható időpontja és valószínűsége, a talaj nedvességtartalmának alakulása, fedett területen a nappalok hossza és a megvilágítás erőssége mind olyan időjárási adottságok, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül, illetve mesterséges pótlásuk gazdaságossági megfontolás kérdése.

A piac igénye – az előzőeken túlmenően – a legfontosabb vetésidőpont-meghatározó, hiszen hiába állítunk elő árut olyan időszakra, amikor azt a friss vagy a feldolgozóipari piac nem igényli. A hazai és a külföldi piaci igények, a feldolgozóipar kapacitásának folyamatos kielégítése a vetések tervszerű időzítését követelik meg.

Fontosabb vetési időpontok a szabadföldi zöldségtermesztésben:

a) Március elején, amint a talajra rá lehet menni, vetjük a hidegtűrő zöldségfajok

– a petrezselyen, a sárgarépa-, a kifejtőborsó-fajták stb. – magját.

b) Március közepén 5–8 oC-os talajba vethető a cékla, a hagyma, a káposztafélék, a további borsószakaszok, majd ültethető a burgonyagumó.

c) Áprilisban, amikor a talaj 10–12 oC-ra melegszik fel, vetjük a paprika, a paradicsom, a dinnye, a csemegekukorica magját, az uborka, valamint a zöldbab első szakaszát és az őszi betakarítású fejes káposztát.

d) Nyáron, június–júliusban kerül sor a szakaszosan vetett zöldbab, csemegekukorica, uborka stb. utolsó szakaszainak elvetésére. Augusztus a másodvetések, pl. az őszi spenót, a kínai kel, az áttelelő hagyma stb. vetési időszaka. A keléshez ebben az időszakban az öntözés elengedhetetlen.

c) Ősszel (szeptember–októberben) vetjük az áttelelő spenót, a fejes saláta stb. magját.

f) A tél alá vetés időszaka a november vége, december eleje, ilyenkor vethető a petrezselyem, némelyik kifejtőborsó-fajta. A tél alá vetés akkor sikeres, ha a talaj már annyira lehűlt, hogy a mag megduzzad, de nem kel ki.

g) Téli vetés: az ország déli részén – pl. Villány környékén – fagy- és hómentes januári napokon vetik a korai borsót.

A tél alá vetés és a téli vetés jelentősége nagyon kicsi, csak kis üzemekben fordul elő.

A VETÉS MÉLYSÉGE

A vetés mélységét meghatározza:

a) a vetőmag mérete; pl. a zellert csak a talaj felszínére vetjük és falappal lelapogatjuk, a sárgarépa magját 1,5–2 cm, a borsó és a bab magját 5–7 cm mélyre helyezzük;

b) a csírázás időtartama; hosszabb csírázási idő alatt a talaj felső rétege többször is kiszáradhat, ezért kissé mélyebbre vetünk;

c) a talaj szerkezete és nedvességtartalma, ezért homokos területen mélyebbre vetünk.

A MAGVETÉS MÓDJAI

A vetésre használt eszköz alapján megkülönböztetünk kézi és gépi vetést.

Kézzel ma már csak a kisüzemekben vetnek, a nagyüzemekben a hajtatásban (pl. hónapos retek) és a palántanevelésben fordul elő.

Gépi vetéskor egyenletesebb a mag elosztása és a vetés mélysége, ezáltal a drága vetőmag költségében jelentős megtakarítás érhető el.

A magvak talajfelületi elhelyezése alapján megkülönböztethetünk szórt, soros és négyzetes, illetve fészkes vetést.

– A szórt vetés, egyenetlensége miatt, ma már a palántanevelésben is egyre inkább háttérbe szorul.

– A soros vetésben az egyes és ikersoros elrendezésen belül is terjed a sávos vetés, amelynél a vetőgép csoroszlyái nem egy sorban, hanem 4–6 cm széles sávban helyezik el a magokat.

Különleges vetési mód a kevert, a kulisszás és a sorjelző vetés.

Kevert vetéskor egyidejűleg két növény magját vetjük ugyanarra a területre, pl. hajtatásban sárparépát és hónapos retket. Ez azért lehetséges, mert amíg a hónapos retek szedésre érett lesz, a sárgarépának kicsi a térigénye.

Kulisszás vetésben a kulisszának használt nagy növésű növény (pl. csemegekukorica) védi a főnövényt (pl. uborkát) a széltől, az erős napsütéstől, és nagyobb páratartalmú levegőt teremt számára.

– A sorjelző növény – amelynek magját a főnövény magjához keverjük – hamarabb kikel, és így elkezdhető a növényápoló talajművelés. Sorjelzőnek legtöbbször fejessaláta- vagy hónaposretek-magot használnak.

A különleges vetési módokat ma már többnyire csak a kisüzemek alkalmazzák.

50. ábra - SPC-8 vetőgép (fotó: SUTARSKI KONRÁD)

SPC-8 vetőgép (fotó: SUTARSKI KONRÁD)


A palántanevelés

Palántanevelésről akkor beszélünk, ha egy lágy szárú növény magját nem a végleges helyére, hanem a termesztés idején szokásosnál rendszerint védettebb helyre és lényegesen sűrűbben vetjük el.

A palántanevelés előnyei:

a) Palántaneveléskor kedvező klímát tudunk teremteni a fiatal növények számára.

b) Előbbre hozható a szedéskezdet.

c) Lehetővé válik a kettős termesztés, így területmegtakarítás érhető el.

d) A legfontosabb előnye a költségmegtakarítás, amely abból ered, hogy a növények a kezdeti szakaszban kisebb helyet foglalnak el.

e) Az a korábban emlegetett előny, hogy palántaneveléskor kevesebb vetőmag kell, ma már nem számottevő, mert a szemenként vető gépek ezt megoldották.

A palántanevelés hátrányai:

a) A tűzdeléskor, felszedéskor és ültetéskor kézbe vett növényeket betegségekkel (főleg vírusokkal) fertőzhetjük.

b) A palántanevelés nagyon költséges.

TALAJ-ELŐKÉSZÍTÉS A PALÁNTANEVELÉSHEZ

Mint ahogy később a termesztésben, a palántanevelésben is elsőrendű fontosságú a jó talaj. A termesztőlétesítményekben legtöbbször mesterséges talajkeverékeken folyik a palántanevelés, de a fóliás létesítményekben gyakran azt a talajt használjuk, amelyik a sátrak felállítása előtt volt a területen. Bárhonnan származzon is a termesztőközeg, a legfontosabb előkészítő munkánk egyike a talajfertőtlenítés (gőzöléssel, vegyszerezéssel).

A talaj-előkészítés célja hármas:

1. A talaj tápanyaggal való feltöltése, ami a korszerű palántanevelő telepeken előzetes talajvizsgálati eredményekre épül. Az évente bedolgozott 10–15 kg/m2 érett istállótrágyán és egyéb humusztartalmú anyagokon kívül perlit, műanyag hab stb. szolgál a talaj szerkezetének javítására.

A földkeverék összeállításától, illetve a talaj előkészítése során bekevert műtrágyák hatóanyagának típusától függ, hogy a palántanevelés során kell-e még tápoldatoznunk.

2. A talaj feltöltése vízzel, hogy a magvak, illetve növények fejlődése azonnal megindulhasson, folytatódhassék.

3. A vető-, illetve ültetőágy kialakítása.

A talaj-előkészítés gépi eszközei már nagyon sokfélék, és sok közülük a kisüzemek számára is hozzáférhető.

MAGVETÉS A PALÁNTANEVELÉSHEZ

A szaporítóanyag vetés előtti kezelése megegyezik a szabadföldi vetésnél ismertetettel.

A vetés időpontját az ültetés tervezett időpontja és a palántanevelés időtartama határozza meg.

A palántanevelés időtartamát elsősorban a faj (a fajta), a környezeti tényezők (fény, hő, víz, tápanyag) szintje és a palántanevelés módja határozza meg. Más oldalról vizsgálva pedig pl. a fölnevelhető palánta mennyiségét éppen a vetésidő szabja meg (26. táblázat).

26. táblázat - A felnevelhető palántamennyiség a vetésidő függvényében

Faj

Vetésidő*

Vetőmag

(g/m2)

Felnevelhető palánta

(db/m2)

Paradicsom

– legkorábbi

II. 25. – III. 5.

1,5–2,0

300–400

– korai

III. 6–15.

2,0–2,5

400–500

– középkorai

III. 16–25.

2,5–3,0

500–600

– kései

III. 26–

3,0–4,0

600–800

Paprika

– legkorábbi

III. 5–15.

6,0–8,0

560–650

– korai

III. 16–25.

8,0–10,0

650–800

– középkorai

III. 26.–IV. 5.

10,0–12,0

800–950

– kései

IV. 6–

12,0–

950–

Fűszerpaprika

– korai

III. 15–25.

10,0–15,0

800–1200

– középkorai

III. 26.–IV. 5.

15,0–20,0

1200–1500

– kései

IV. 6–

20,0–

1500–


* = A megadott idő száraz magra vonatkozik, előcsíráztatott maggal 3–4 nappal később vethető

A termesztés pontos időzítése ma egyre sürgetőbb feladat, s ehhez szigorúan rögzíteni kell a teljes technológiát, hogy a növény minél kevésbé legyen kitéve a kiszámíthatatlan tényezőknek. A magvetés időpontjának helyes megválasztása az időzítés legfontosabb eleme.

• A vetés módja többféleképpen is felosztható:

a) magvak eloszlása szerint szórva, sorba, négyzetesen,

b) az eszköz alapján kézzel, illetve géppel.

• A magvetés helye szerint vethetünk:

a) a termesztőlétesítmény talajába,

b) szaporítóládába vagy

c) földlabdába, amely nagyon változatos lehet (gyepkocka, tápkocka, kis konténer, cserép).

• A magvetés sűrűsége szerint lehet:

a) ritka vetés (400–700 db/m2); a szabadföldi korai termesztéshez, szabadföldi palántaágyban a tömegtermesztés számára vagy földlabdába vetve nevelünk így palántát;

b) normál sűrűségű vetés (800–1500 db/m2); a szabadföldi tömegtermesztés számára nevelt palánta sűrűsége;

c) sűrű vetés (2000–5000 db/m2). Ilyen sűrűn csak a tűzdelésre szánt magvakat vetjük.

PALÁNTANEVELÉSI MÓDOK

Aszerint, hogy a növényeket a palántanevelés időtartama alatt átültetjük-e, beszélhetünk:

– tűzdelés nélküli és

– tűzdeléses palántanevelésről.

• A palántanevelés legrégebbi és még ma is legelterjedtebb formája a tűzdelés nélküli palántanevelés. Az így előállított palántát szálas vagy sima palántának is nevezik, kivéve, ha földlabdába vetettük. A tűzdelés nélküli palántanevelés történhet szaporítóládában, a termesztőlétesítmény talaján vagy földlabdában.

• A tűzdeléses palántanevelés a növény és a termesztő számára is szükséges rossz, mert előnyei ellenére sok minden szól ellene is.

A tűzdelés előnyei:

a) Hely- és fűtőanyag-megtakarítás, (a növény élete első időszakát a későbbihez viszonyítva 5–15%-nyi területen tölti).

b) Tűzdeléssel egyenletesebb növényállomány alakítható ki.

c) Tűzdelés után a növények bojtosabb gyökérzetet fejlesztenek, ami segíti az ültetés utáni eredést.

A tűzdelés hátrányai:

a) Nagyon nagy a kézimunka-igénye.

b) Terjeszti a betegséget.

c) Egyes fajok (pl. kabakosok, kínai kel) nem tűrik a tűzdelést, mert gyökérsérülésre érzékenyek.

Összegezve megállapítható, hogy a tűzdelés jelentősége az olcsóbb termesztőlétesítmények és az energiatakarékos fűtési megoldások terjedésével egyre csökken, de szerepét még hosszú ideig megtartja.

A tűzdelés végezhető: szaporítóládába, a palántaágy talajába és földlabdába.

Szaporítóládába csak az tűzdel, aki a növényt még egyszer átülteti (palántaágyba, cserépbe, esetleg tápkockába), vagy így viszi az értékesítés helyére.

– A palántaágy talajába csak a jól gyökeresedő, szabadföldbe ültethető növények palántáit tűzdeljük, pl. a korai szabadföldi paradicsomot.

– A földlabdába tűzdelés ma a legáltalánosabb, mert az így előállítható szép növény a tápkocka további előnyeit is kamatoztatja.

A tűzdelés ideje a növény szikleveles vagy két lombleveles kora, általában a vetés után 2–4 héttel. A növénynek az a jó, minél hamarabb tűzdeljük, mert könnyebben elviseli a gyökérsérülést. A termesztő természetesen szeretné a palántákat minél tovább a kisebb helyen tartani, ez azonban előbb-utóbb a palánták megnyúlásához vezet. A növény, illetve a ráfordítások értéke alapján kell kialakítani a gazdaságossági optimumot.

Tűzdelni legfeljebb egyszer szoktunk, a kétszeri tűzdelés ma már kisüzemben sem kifizetődő. Helyette inkább nagyobb távolságra rakjuk szét a tápkockába vagy a cserépbe tűzdelt állományt. Korai hajtatásban gazdaságos lehet az egyszer tápkockába tűzdelt növényt cserépbe ültetni.

A tűzdelési távolság 5–10 cm, a növény méretétől és attól függően, hogy mennyi idő van még az ültetésig. Általában 4–5 cm-re tűzdeljük a fejes salátát és a káposztaféléket, 5–7 cm-re a paradicsomot és a paprikát. Ezen belül, ha még időben vagyunk és helyünk is van, tűzdelhetünk a nagyobb távolságra.

A TÁPKOCKÁS (FÖLDLABDÁS) PALÁNTANEVELÉS

A földlabdás palántanevelés előnyei:

a) Kiültetéskor a gyökér ép marad.

b) A tápkockák méretének megválasztása, a növények palántanevelés alatti szétrakása lehetőséget teremt a hosszú ideig tartó palántanevelésre, amely hajtatásban jelentős csökkentést jelent a helyfoglalásban, a fűtőenergia-felhasználásban és az ápolási munkákban.

c) A földlabda összetétele indító trágyául is szolgál.

d) Könnyebben tartható a szabályos ültetési mélység.

51. ábra - Tűzdelés tápkockába (fotó: ifj. BALÁZS SÁNDOR)

Tűzdelés tápkockába (fotó: ifj. BALÁZS SÁNDOR)


A földlabdás palántanevelés hátránya, hogy nagyon megnöveli a palánta-előállítás költségét, különösen a tápkockagyártás (gép, földkeverék, munkabér), a lényegesen nagyobb helyigényű szállítás és az ültetés gépesítésével jelentkező nehézségek miatt.

A földlabdás palántanevelés létjogosultságát mindig gazdaságossági elemzéssel kell eldönteni. Hajtatásban és váz nélküli fóliás termesztésben szinte kivétel nélkül így állítják elő a palántaanyagot, de a korai szabadföldi termesztésben is eléggé általános a használata. Néhány faj (pl. kabakosok, kínai kel) palántái csak földlabdában nevelhetők.

A földlabdás palántanevelésen belül ismert a gyepkockás, a tápkockás, a tálcás, a cserepes és a kiskonténeres nevelési mód.

• A gyepkockás palántanevelés régebben általánosan elterjedt volt, főleg a „dinnyések” használták nagy előszeretettel. A gyepkockát gyomirtó vegyszerektől mentes területen nőtt, a talaj felső rétegét jól átszőtt természetes, néha (180–200 kg/ha magmennyiséggel) mesterségesen telepített gyepfelületből vágták, és a gyepes felületével lefelé rakták a palántanevelő ágyba.

Ma már kevés helyen találkozunk vele, mert nagy helyigényű, nehezen gépesíthető, nehezen szabályozható szerkezetű és tápanyagtartalmú, s erősen gyomosító földlabdaváltozat.

• A tápkockás palántanevelés ma a leggyakrabban használt földlabdás palántanevelési módszer. A tápkocka olcsóbb és géppel állítható elő. A különböző kézi és lábbal üzemeltethető eszközök inkább a háztáji üzemekben használatosak, a nagyüzemek vagy az árupalánta-nevelésre szakosodott termelők a nagy teljesítményű, s különböző mértékben automatizált tápkockagyártó gépeket használják. A legújabb gépek egyszerre két szalagon készítik a tápkockákat, önjárók, s a maggal is bevetett kész anyagot emberi kéz érintése nélkül teszik a palántanevelő ágy talajára. Egy köbméter földkeverékből – a kockák méretétől függően – 2–11 ezer tápkocka készülhet (27. táblázat).

27. táblázat - Egy köbméter földkeverékből előállítható tápkockák száma

Tápkocka

mérete (cm)

száma (db)

4 × 4

10 000–11 000

4,5 × 4,5

8 500–9 000

5 × 5

6 500–7 000

6 × 6

4 000–4 500

7 × 7

2 200–2 700

8 × 8

1 600–2 000


A tápkockák mérete a fajtól, a palántanevelés lehetséges időtartalmától, a palántanevelő értékétől és a belőlük fejlődő növény értéktermelésétől is függően a következők szerint alakulhat:

fejes saláta, karalábé

4–5 cm

karfiol, fejes káposzta

5–6 cm

paprika

6–7 cm

uborka, paradicsom

6–8 cm

dinnye, tök

7–9 cm

Korai hajtatáshoz még nagyobb, szabad földre sokszor pedig kisebb átmérőjű tápkockák is használhatók. A kész tápkockát célszerű fóliára rakni, hogy a növény ne gyökeresedjék le, a fóliát azonban az esetlegesen túladagolt öntözővíz elvezetésére ki kell lyuggatni. A legyökeresedés megakadályozására és a már említett előnyök miatt a nevelési idő felénél a kockákat nagyobb távolságra rakják át. A tápkockába vetést ma még sok helyen kézzel végzik, a hosszabb palántanevelési idejű növényeket (pl. a paprikát) pedig tápkockába tűzdelik.

• A tálcás palántanevelés újabban rohamosan terjed, mert szinte minden mozzanata teljesen automatizálható. Lényege, hogy a növények egy kb. 0,18–0,25 m2 nagyságú műanyag tálcába préselt, különböző átmérőjű (18–60 mm), henger alakú mélyedésbe kerülnek. A mélyedések többnyire nincsenek szorosan egymás mellett. A tálcákat a legjobb szerkezetű és tápanyag-összetételű közeggel (tőzeg, kőgyapot, műanyag szemcsék, talajkeverék stb.) töltik meg, s ebbe vetik, illetve ültetik a növényeket. A tálcák átrakása, majd a későbbi szállításuk is teljesen gépesíthető.

Kifejezetten árupalánta-nevelő telepek részére fejlesztették ki az ún. CULTOPLANT-rendszert. Itt a 20 mm átmérőjű és 30–130 mm mélységű lyukak között 28, illetve 32 mm távolság van, s ezekben a lyukakba helyezi a cigarettatöltőhöz hasonló gép a papírba sodort termesztőközeget, s veti be maggal. Teljesítménye 500–1000 db/perc. A palántanevelő üzemek vagy így, vagy a már kikelt növénykékkel, vagy ültetésre kész állapotban vehetik át az anyagot. A kisméretű, de teljesen átgyökeresedett táphengerrel a növények jól ültethetők a szokásos palántaültető géppel is. Az így előállított földlabdás palánták a nagy teljesítmény, a kis helyigény és a kis anyagfelhasználás következtében lényegesen olcsóbbak lehetnek a hagyományos módon előállítottaknál, s így egészen új felhasználási területek nyílhatnak meg számukra.

A CULTOPLANT-rendszerhez hasonló más módszerek is ismeretesek (pl. SUPER SEEDLING), ezekben nem papírhenger tartja össze a keveréket, hanem a gép a lyukakba préseli azt.

• A cserepes palántanevelés a földlabdás eljárások közül a legdrágább, de hosszú idejű palántaneveléshez a legelterjedtebb. A cserepek ma már nem égetett anyagból, hanem műanyagból, tőzegből vagy papírból készülnek. Az utóbbi anyagának összeállításakor ügyelni kell, nehogy bomlásukkor pentozánhatás lépjen fel.

A cserepes palántanevelés nagy előnye, hogy nagyobb méretű (10–14 cm) cserepek is használhatók, s – ha műanyagból vannak – szétrakáskor a közegük nem szárad ki olyan könnyen. Kisüzemekben nem érdemes beszerezni tápkockagyártót, helyette az élelmiszer- és vendéglátóiparban széles körben használt olcsó műanyag poharak jöhetnek számításba. Nagyüzemekben a cseréptöltés gépesíthető. Cserépben többnyire a hajtatott uborka, paradicsom és paprika palántáit nevelik.

• A kiskonténeres palántanevelésben a különböző, 5–10 cm átmérőjű műanyag zsákocskában végzett palántanevelést értjük. Elterjedtségük az előzőkénél kisebb, mert töltésük és kezelésük is nehézkesebb.

A PALÁNTÁK ÁPOLÁSI MUNKÁI

Palántaneveléskor is a növények környezeti igényének minél tökéletesebb kielégítése, a gyomirtási és növényvédelmi munkák elvégzése, az időszak végén a palánták edzése és ültetésre való előkészítése a legfontosabb feladat.

A magvetéstől a kelésig a két legfontosabb teendő a talaj hőmérsékletének és nedvességtartalmának előírt szinten tartása. A növények kelésig az egyébként optimálisnál 7 oC-kal melegebbet kívánnak. A lomblevelek megjelenéséig pedig 7 oC-kal alacsonyabb hőmérséklettel akadályozható meg a palánták megnyúlása.

A keléstől az edzésig továbbra is a hőmérséklet szabályozása a legfontosabb teendő. Ez a fényellátottsággal összhangban oldható meg jól. Ma már a legtöbb zöldségfaj palántanevelésének meghatározták a pontos hőmérsékleti programját, amely megadja az éjszaka és nappal (napos, illetve borús időben) a talajban és a légtérben tartandó hőmérsékleti értékeket.

A fényellátás szabályozására kevesebb a lehetőség, bár a pótmegvilágítás, illetve az árnyékolás részletkérdései ismertek. A hazai energiaárak és -ellátottság mellett általában nem fizetődik ki a pótmegvilágítás, de korai időszakban, az értékesebb hajtatási növényanyag palántái esetében néha meggondolandó. Az árnyékolás különösen tűzdelés után lehet hasznos.

A vízigény vízpótló, illetve frissítő öntözéssel, a levegő páratartalmának szabályozásával elégíthető ki. A talajon keresztül bekövetkező vízveszteség pedig talajtakarással csökkenthető.

A rendszeres öntözés a nagyobb arányú szellőztetések idején indul meg, rendszerint heti 5–10–20 mm víz pótlására van szükség. A palántanevelő telep vízigénye hektáronként 100–400 l/min körül változik aszerint, hogy van-e lehetőség a víztározóban való gyűjtésére. Sokszor nagy melegben, különösen tűzdelés után csak kis adagú frissítő öntözésre van szükség.

Nagyon fontos a vízellátás egyenletessége. A túlöntözésnél is rosszabb, ha foltokban nem ázik át a talaj a gyökeresedés mélységéig, illetve a földlabda aljáig.

A tápanyagellátási feladatok nagy részét rendszerint a palántaágy talajának összeállításakor elvégzik, gyorsan ható műtrágyák használata esetén azonban rendszeres tápoldatozást kell beiktatni 1 ezrelékes tápoldattal. Jól használható erre a célra a 14–7–21% hatóanyag-tartalmú komplex műtrágya. Időszakosan végzett tápoldatozáshoz az oldat töménységét 2–4 ezrelékesre kell beállítani.

Elvétve már a palántanevelés időszakában is adagolnak CO2-ot úgy, hogy a légtérben 700–1000 ppm-nyi koncentráció alakuljon ki (1,5–2 g/m2).

A gyomirtást a megelőző talajfertőtlenítésen túl a szántóföldön is használatos vegyszerek alkalmazásával vagy kézi gyomlálással oldhatjuk meg.

Edzés, előkészítés az ültetésre. A palántanevelés utolsó 10–12 napjában kerül sor a növények edzésére, amely az új környezethez való szoktatásból áll. Edzeni a szabadföldre, s részben a fűtés nélküli hajtatásra kerülő növényeket kell. Az edzés szükséges rossz. Kerülni kell tehát a növények túlzott sanyargatását, és ügyelni kell arra, hogy lehetőleg a növekedésük se álljon le.

Az edzés folyamata fajonként változó. A melegigényes növényeket elsősorban vízelvonással és az optimum feletti hőmérsékleti értékektől való védelemmel szoktatjuk a mostohább körülményekhez, a vízigényes hidegtűrőket pedig hőelvonással edzik.

Az edzés egyik formája a levegő szárítása, és ebben az időszakban már a nitrogénadagolástól is óvakodni kell. Az a kedvező, ha a növények az egész palántanevelési időszak alatt lendületesen – de nem buján – fejlődnek, mert akkor csak szoktatni, nem pedig edzeni kell őket.

A jó palánta gyökere a földlabdát teljesen átszőtte, de még nem kezd barnulni, szik alatti szára rövid, még sziklevelei is egészségesek, szára nem nyúlt meg, 5–6 fejlett lomblevele, esetleg már bimbója is van.

A palántákat 8–10 órával az ültetés előtt 10 mm-es beöntözéssel elő kell készíteni a felszedésre. A beöntözéshez néha 2 ezrelékes Volldünger vagy 5 ezrelékes Tomasol tápoldatot használnak, az eredési százalék javítására pedig párologtatást csökkentő anyagot (pl. 5% Folicote) juttatnak a lombra (és nem a gyökérre!).

A palántanevelés időtartama a fajtól, a palántanevelés módjától és a környezeti tényezőktől függően 4–12 hét között ingadozik.

Optimális körülmények között a palántanevelési idő a különböző fajoknál a következő:

– fejes saláta, káposztafélék, kabakosok: 4–5 hét,

– paprika, paradicsom: 6 hét,

– zeller: 8–10 hét.

Korábbi időszakban, tűzdelés beiktatásával vagy nagyobb földlabdában nevelve ez az időszak fajtól függően 2–7 héttel is megnyúlhat.

A PALÁNTÁK ÜLTETÉSE

Az ültetési munkák szervezéséhez és kivitelezéséhez három fő kérdéscsoport ismerete fontos:

– az ültetés ideje,

– az ültetés módja és

– az ültetés mélysége

• Az ültetés időpontját elsősorban az időjárási viszonyok határozzák meg. Hajtatásban különösen a fényellátottságot, szabadföldi termesztéskor pedig a hőmérséklet alakulását, az utolsó tavaszi fagyok időpontját (52. ábra) kell figyelembe venni.

52. ábra - Az utolsó tavaszi fagy fellépésének területi eloszlása Magyarországon (BACSÓ nyomán 1959)

Az utolsó tavaszi fagy fellépésének területi eloszlása Magyarországon (BACSÓ nyomán 1959)


Természetesen a palánták fejlettségi állapota is fontos, de az a cél, hogy a palánta fejlettsége igazodjék a tervezett ültetési időponthoz, és ne fordítva.

Meghatározó lehet ezen túlmenően a termesztési cél is, másként időzítjük a friss fogyasztásra, másként az ipari feldolgozásra vagy a tárolásra szánt áru technológiáját.

Hazánkban a legfontosabb szabadföldi ültetési időpontok a következők:

március közepe – április eleje: káposztafélék, fejes saláta,

április vége – május közepe: paradicsom,

május közepe (tavaszi fagyok után): paprika, tojásgyümölcs, kabakosok,

május vége – június eleje: zeller, fejes káposzta főterményként,

június közepe – július közepe: káposztafélék, másodnövények,

október közepe: áttelelő kelkáposzta, áttelelő fejes saláta.

• Az ültetés módja lehet kézi vagy gépi. Fedett területen ma még többnyire kézzel ültetnek, annak ellenére, hogy rendelkezésre állnak tápkockás palántákat ültető gépek. Szabadföldi termesztésben általánossá vált a gépi ültetés, kézzel csak a kisüzemekben ültetnek. Az ültetőgépek teljesítménye egységnyi kézi munkaerőre vonatkoztatva 4–5-szörös, munkája jobb minőségű, mert jobban odatömöríti a talajt a gyökerekhez, s könnyebben szervezhető. Nagyüzemben, ahol kevés a munkaerő, csak géppel ültethetők el a palánták az ültetésre megfelelő néhány napos időszak alatt.

A tápkockás palánták gépi ültetése a nagyobb felszedési, szállítási és palántaterítési munkaigény miatt ma még nem olyan lendületes, de a tálcás, kis táphengeres eljárással előállított – alig 10 cm3-es földlabdás – palánta, amely a hagyományos kocka térfogatának mindössze 5–10%-a, nagyon megkönnyíti ezt a folyamatot is.

• Az ültetési mélység megválasztásakor általános szabály, hogy a növények sziklevélig, illetve a palántaágyban megszokott mélységig kerüljenek a földbe.

A mély ültetés különösen a levélrozettát fejlesztő fajok esetében (pl. fejes saláta, zeller) káros, de a mélyre ültetett karalábé gumóját is könnyebben károsítja a káposztalégy nyüve. A járulékos gyökeret könnyen fejlesztő paradicsom pl. tűri a mélyebb ültetést, sőt ha megnyúlik a palánta, jobb is, ha a szár alsó része is földbe kerül. A tápkockás növényeket úgy ültessük, hogy a tápkocka földjének felszíne a talaj szintjével essék egybe, vagy 1–2 cm-rel mélyebben legyen, kivéve a fejes salátát, itt a tápkocka fele vagy harmada álljon ki a földből.

Az ületéssel egy időben vagy rövid időn belül esedékes a palánták beöntözése, amelynek célja kettős: a talaj beiszapolása a gyökerek közé és a vízpótlás.