Ugrás a tartalomhoz

Zöldségtermesztők kézikönyve

dr. Balázs Sándor

Mezőgazda Kiadó

Lóbab

Lóbab

(Vicia faba L.)

A termesztés jelentősége

GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE

Kialakulásának helye egyes szerzők szerint Közép- és Nyugat-Ázsia, mások szerint Európa, pontosabban a Földközi-tenger térsége. Valószínű azonban, hogy mind Európában, mind Ázsiában őshonos, és európai centruma a mediterráneum, ázsiai központja pedig a földrész középső és nyugati része.

Amerika földfedezése előtt Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában széles körben termesztett babféle volt. Később az amerikai kontinensről átkerült hüvelyesek fokozatosan visszaszorították.

A lóbab legrégebbi kultúrnövényeink egyike. Számos régészeti lelet igazolja, hogy termesztésének kezdete nagyon régi, történeti korokra nyúlik vissza. YAMAGUCHI (1983) szerint már a kőkorszakban termesztett növény volt. Magja ásatások során Svájc, Ausztria, Csehország, Szlovákia és hazánk területén bronzkori leletekben is előfordult (SOMOS, 1984). A régi egyiptomiaknak, görögöknek és rómaiaknak is fontos tápláléka volt.

Régebben főleg lisztet készítettek érett magjából. Újabban zöldségnövényként való felhasználása kerül egyre jobban előtérbe. Éretlen, húsos termését és kifejtett zsenge magját széles körben fogyasztják a tőlünk nyugatra, keletre és délre elterülő országokban, ahol a korai zöldborsóval egyidejűleg piacra kerülő friss zöldség.

Nálunk jelenleg nagy fehérjetartalmú takarmánynövényként termesztik, de a zöldségválaszték bővítése, színesítése végett egyre határozottabban merül fel zöldségnövénykénti hasznosításának a gondolata (BALÁZS és FILIUS, 1973; SOMOS, 1984).

Termesztésével elsősorban Dél- és Közép-Európában, a Földközi-tenger térségében és Közép-Ázsiában foglalkoznak. Kelet-Európában is jól ismert és nagyobb mennyiségben fogyasztott, egyértelműen zöldségfélének tartott növény. Jelentősebb területen Belorussziában, Ukrajnában és a kaukázusi köztársaságokban foglalkoznak vele, de szórványosan mindenütt termesztik, ahol az éghajlat erre alkalmas.

A FAO (1984) adatai szerint (amelyek csak a szárazbab-termesztési adatokat tartalmazzák) a világtermelés 3,2 millió hektáron 4,0 millió tonna, amelynek nagy része – 1,85 millió hektáron 2,3 millió tonna – Ázsiából származik. A világ legnagyobb termelő állama Kína.

A világtermésátlag 1,2 t/ha (szélső értékek: Argentína 9,0 t/ha, Brazília 0,24 t/ha).

Az Amerikai Egyesült Államokban az első zöld hüvelyeket zöldfogyasztásra szedik le, a későbbieket pedig meghagyják száraz babnak (THOMPSON és KELLY, 1957).

TÁPLÁLKOZÁSI JELENTŐSÉGE

A lóbab sok és táplálkozási szempontból kedvező összetételű fehérjét tartalmaz. MATOS (1985) adatai szerint a magjában mintegy 2,4–2,8% a nyers fehérje, ennek lizintartalma 6–6,5%, metionintartalma pedig csak 0,8%.

A többi zöldségféléhez viszonyítva nagy a B1- a B2- és a PP-vitamin- (niacin-), továbbá a C-vitamin-tartalma is. Emellett ásványi sókban is gazdag. Különösen vas-, magnézium-, foszfor-, kálium- és nátriumtartalma figyelemre méltó.

A lóbab nagy biológiai értékű, salátaként elkészítve kitűnő étrendi hatású étel. Humán célra való felhasználásával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a magjában lévő glükozidok a favizmus néven ismert betegséget válthatják ki. Ez tulajdonképpen a glükóz-6-foszfát csökkent működése következtében előálló hemolitikus anemia. E betegség nagy gyakorisággal fordul elő ott, ahol a lakosság sok lóbabot fogyaszt. A rendellenesség a lóbabban kis mennyiségben található vicin, konvicin és fitát antinutritív anyagokra vezethető vissza, amelynek mennyisége fajtától függően is erősen változó. A kereskedelmi forgalomba kerülő étkezési fajtákban egyáltalán nem találhatók, vagy ha igen, akkor minden esetben csak az emberi szervezet számára toxikus szintet jelentő érték alatti mennyiségben.

SOMOS (1984) arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyers magban lévő tannin gátolja néhány enzim működését, ezáltal kedvezőtlenül hat a fehérje emészthetőségére és a cellulózbontásra.

109. táblázat - A lóbab tápanyagtartalma (100 g zsenge fogyasztható részben)

Megnevezés

Mennyiség

Szárazanyag

19,0 g

Energia

220 kJ

Fehérje

5,6 g

Olaj

0,6 g

Összes cukor

2,8 g

Egyéb szénhidrát

3,8 g

Béta-karotin (A-provitamin)

0,16 mg

B1-vitamin (tiamin)

0,17 mg

B2-vitamin (riboflavin

0,11 mg

PP-vitamin (niacin)

1,5 mg

C-vitamin,,aszkorbinsav

33,0 mg

Kalcium

22,0 mg

Vas

1,9 mg

Magnézium

38,0 mg

Foszfor

95,0 mg

Kálium

250,0 mg

Nátrium

50,0 mg


Rendszertana, növénytani és élettani sajátosságai

RENDSZERTANA

Fabaceae család Vicia nemzetségébe tartozó, egyéves, lágy szárú, 45–180 cm magas, merev szárú bokrot képező növény. Latin neve Vicia faba, régebben Faba vulgaris. SOMOS (1984) szerint az emberi fogyasztásra felhasználható fajtái a Vicia faba var. major változathoz tartoznak.

NÖVÉNYTANI JELLEMZÉSE

Gyökér. Főgyökere és erőteljes oldalgyökérzete 100 cm mélyre is lehatol a talajba.

Hajtásrendszer. Oldalhajtásokat vagy egyáltalán nem, vagy csak csökevényeseket fejleszt. Bizonyos esetekben 2 főhajtás kialakulása is előfordulhat. Szára négyszögletes keresztmetszetű.

A levelek átellenes állásúak, szárnyasan összetettek, kacs nélküliek. Fekete mézfejtők találhatók rajtuk, amelyek a megporzó rovarok csalogatására szolgálnak. A levélkék oválisak vagy elliptikusak, 4–9 cm hosszúak, 2–5 cm szélesek. Csúcsuk lekerekített, a levéllemez szőrtelen. A melléklevélkék tojás vagy féltojás, néha lekerített háromszög alakúak.

A virágok a levelek hónaljában csaknem ülnek, fürtben helyezkednek el (110. ábra), 2–3 cm hosszúak, fehérek vagy lilák, öntermékenyülők. Fürtönként 4–9 db virág található, számuk a tenyészidőszak vége felé csökken (SOMOS, 1984).

Termése hüvely, amely kezdetben felfújt, lédús, húsos, zölden ekkor fogyasztható. A hüvelytermés 10–20 cm hosszú, 1,5–2 cm széles. Az étkezési fajtáké általában rövidebb, 4–14 cm hosszú. A termés megérve bőrszerűvé válik, elvékonyodik és felpattan, a magvak kihullanak belőle.

A magvak vastagok, szögletes tojás alakúak, egy hüvelyben 1–5 db található. Színük éretten zöldessárga, májbarna, barnásvörös vagy lilásfekete, ovális. Ezermagtömege 500–2500 g. A magvak csírázóképességüket 5 évig megtartják. A Vicia faba var. major változathoz tartozó fajtáké lapítottabb, hosszúkás vagy elliptikus, a köldöknél megvastagodó. Színe zöld, fogyasztásra érett állapotban zöldes, a tápláló szövet zsenge, könnyen szétnyomható. Később sárgás, barnásvörös vagy lilásfekete lesz. A belül nemezes hüvelyű fajták magja lassabban keményedik meg. Főzés után barnára színeződik vagy fehér, illetve zöldes marad. Az előbbiek héja vékonyabb, de ízük jellegzetes, markáns. A főzés után nem barnuló magvú fajtákon ez az aroma nem vagy csak alig észlelhető (SOMOS, 1984).

110. ábra - Virágzó lóbabtő (fotó: ifj. BALÁZS SÁNDOR)

Virágzó lóbabtő (fotó: ifj. BALÁZS SÁNDOR)


ÉLETTANI JELLEMZÉSE

Fényigénye tekintetében hosszúnappalos (napi 12 órát meghaladó világos periódust igényel), és intenzív megvilágításra van szüksége. Árnyékban, félárnyékban nem fejlődik rendesen. A megvilágítás időtartamának hosszabbodása fejlődését gyorsítja, erőteljesebbé teszi hajtásainak növekedését.

Hőigénye mérsékelt, növekedéséhez, fejlődéséhez 15–20 °C-ot igényel. Csírázási optimuma 22–25 °C, de már 3–4 °C hőmérsékleten kielégítően, 12–14 °C-on pedig elég jól csírázik. A hideget bírja, mínusz 4 °C-ot még minden káros következmény nélkül elvisel, mínusz 7 °C-on azonban már károsodik. A nagy meleget nem bírja, a 30 °C feletti hőmérséklet már kedvezőtlen számára. YAMAGUCHI (1983) a 16–18 °C-on csírázó, 24 °C feletti havi középhőmérsékletet már nem toleráló zöldségfélék csoportjába sorolja.

Vízigénye a tenyészidőszak alatt – fejlődési állapotától függően – változó. Kezdetben sok vizet igényel, akkor érzi jól magát, ha a talaj nedvességtartalma eléri a vízkapacitás legalább 70%-át. BORISZOVA és munkatársai (1979) annyira vízigényesnek tartják, hogy délebbi termőhelyeken termesztését kizárólag öntözött területeken javasolják. Később csökken nedvességigénye. A magvak érésekor pedig már kifejezetten káros a bőséges vízellátás, mert csökkenti azok életképességét.

Tápanyagigénye tekintetében kálium, foszfor, nitrogén a mennyiségi sorrend. Kalciumból és magnéziumból valamivel kevesebbre van szüksége, mint a többi nálunk termesztett hüvelyesnek. BALÁZS és FILIUS (1973) tápanyag-igényességét hangsúlyozzák. Adataik szerint hektáronkénti 12,5 t hüvelytermesztés 250 kg nitrogént, 130 kg káliumot, 60 kg foszfort és 250 kg kalciumot von ki a talajból. Nagy nitrogénigénye miatt ezért nitrogénnel való fejtrágyázását is javasolják.

Termesztés

A termőhely megválasztásával kapcsolatban nálunk különleges szempont nem merül fel, bárhol termeszthető, ahol erre a talaj alkalmas. E tekintetben pedig a vízgazdálkodás a meghatározó. Kezdeti nagy nedvességigénye legkönnyebben jó vízgazdálkodású, kötött, középkötött talajokon elégíthető ki, ezért ilyen talajokat célszerű választani számára.

Ugyanolyan talaj-előkészítést igényel, mint a zöldborsó. A korai vetésidő miatt fontos az időben elvégzett őszi mélyszántás. Tavasszal, amint a talajra rá lehet menni, az őszi szántás elmunkálása, majd a terület simítózása, a magágy előkészítése következik.

Legjobb előveteményei a kapás növények, de bármely növény után termeszthető. A lóbab valamennyi növény számára jó elővetemény.

Hosszú tenyészidejű növény, márciustól július végéig foglalja el a területet.

Magvetéssel szaporítják, a fajta növekedési erejétől függően általában 40–60 cm sortávolságra vetik, 6–10 cm mélyre. Ikersorosan is termesztik, 50 cm széles és 20 cm keskeny sorok ritmikus váltogatásával (BORISZOVA et al., 1979).

Célszerű minél korábban, lehetőleg már március elején elvetni, hogy a vízigény szempontjából kritikus fejlődési szakasza a csapadékban gazdagabb, késő tavaszi, kora nyári időszakra essék. A vetéssel nem szabad késlekedni, tapasztalatok szerint a március közepe utáni vetés már önmagában is terméscsökkentő tényező.

A vetőmagszükséglet 150–400 kg/ha. Az elvetett magvak vetés után 8–12 nap múlva kelnek ki. Kelés után a sorokban 10–15 cm tőtávolságra kell kiritkítani a növényeket.

BORISZOVA és munkatársai (1979) 2–3 alkalommal (10–12 naponként) megismételt vetését ajánlják, az egyenletes és a minél hosszabb idejű ellátás végett.

A koraiság palántaneveléssel jelentős mértékben javítható. Ebben az esetben a magvetésre február elején termesztőberendezésben kerül sor. A palánták március 5–10. körül ültethetők ki. A szedés kezdete így 6–8 nappal előbbre hozható.

A tenyészidőszak alatti ápolási munkák a rendszeres gyomtalanításból, a szükség szerinti öntözésből (amelyre elsősorban a tenyészidő elején van szükség) és az esetleges fejtrágyázásból állnak.

A lóbabot zöldfogyasztásra akkor kell szedni, amikor a magvak még éretlenek (tejesek). Zöldbabként való felhasználásra az egészen fiatal, zsenge hüvelyterméseket szedik. A már kifejlődött, de még tejes érésben lévő mag a zöld kifejtőbabhoz hasonlóan készíthető el.

A termés humid viszonyok között 2–3, szárazabb körülmények között 1–2 szedéssel takarítható be. Az állandó helyére vetett lóbab szedése nálunk általában június közepén kezdhető, és kedvező esetben július közepéig folytatható. A palántázott pedig már június elején szedhető.

A leszedett termés 0–1 °C hőmérsékleten tárolva 2–3 hétig is eltartható.

A várható termésátlag nálunk kifejtett zsenge magból 1,2–2,0 t/ha, amely világviszonylatban csekély átlagtermésnek minősül (3 t/ha közepesnek, 5 t/ha pedig jó termésnek számít. A zsenge hüvely termésátlaga 10–22 t/ha körül alakul).

Kifejezetten zöldfogyasztásra előállított fajtái nálunk nincsenek kereskedelmi forgalomban. Humán célokra jelenleg főleg a kismagvú (ezermagtömeg 500 g körüli) Lippói és Óvári fajtákat használják. A nemzetközi vetőmag-kereskedelemben az egyik legnagyobb tételben forgalmazott, zöldségféleként felhasznált fajta a bőtermő, rövid tenyészidejű Giant.

Oroszországban humán célú zöldfogyasztásra külön fajtaszortiment áll rendelkezésre (Russzkije csernüje, Belorusszkije mesztnüje, Vindzorszkije bjelüje, Vindzorszkije zelenüje fajták).